Huszonegyedik fejezet
Ananias.
Az ember nem tetszik nekem. P
Tribulation.
The Alchemist
Térjünk vissza Henry Mortonhoz, akit a csatatéren láttunk utoljára. Az egyik őrtűz mellett ült és élelmiszeradagját fogyasztotta, amit a felkelő hadsereg katonái közt kiosztottak. Henry mély töprengésbe merült; azon törte fejét, milyen utat kövessen ezután. Ekkor hirtelen Burley lépett hozzá, a fiatal lelkész kíséretében, kinek buzdító beszéde a csata után olyan nagy hatást tett hallgatóira.
- Henry Morton - szólak meg Burley hirtelen -, a Covenant seregének Tanácsa, bízva abban, hogy Silas Morton fia sohasem lehet lagymatag laodiceánus, vagy közömbös Gallio, a mai nagy napon kinevezett téged hadereje kapitányává, s felruházott szavazati joggal, hogy a tanácsülésen szavazhassál, és mindazokkal a jogokkal, amelyek egy keresztény hadsereg parancsnokát megilletik.
- Mr. Balfour - felelte Morton habozás nélkül -, megértem a bizalom e jelének kitüntető voltát, és egészen természetes, hogy átérezve hazám sérelmeit és azokat, amelyek saját személyemet érték, szívvel-lélekkel kész vagyok kardot fogni az emberi jogok és a lelkiismereti szabadság védelmére. De őszintén kimondom, jobban meg kell ismernem felkelésük alapelveit, mielőtt a parancsnoki tisztet elfogadnám.
- Az elvek felől nem lehet semmi kételyed - felelte Burley -, hiszen eleget hangoztattuk, mit követelünk: az egyház és az állam reformációját, a korhadt szentély újjáépítését, a szétszórt szentek összegyűjtését, és a bűn elpusztítását.
- Be kell vallanom, Mr. Balfour - mondta Morton -, hogy az efféle szólamok, melyek, mint látom, másokra hatalmas hatást gyakorolnak, engem nem tudnak megindítani. Szükségesnek tartom, hogy ezzel tisztában legyen, mielőtt további tárgyalásokba bocsátkoznánk. - Itt a fiatal lelkész mélyet sóhajtott. - Szavaim lehangolják önt - folytatta Morton -, de talán csak azért, mert nincs türelme végig meghallgatni. A Bibliát éppen úgy tisztelem, mint ön vagy bármely más keresztény. Lapjait abban az alázatos reményben forgatom, hogy útbaigazítást adnak életmódom szabályai és az üdvösség törvényei felől. De ezt inkább a Biblia általános tartalmának tanulmányozásában és a minden lapját egyformán átható szellemben vélem megtalálni, mintsem az összefüggő szövegből önkényesen kiszakított részeiben, vagy egyes mondatainak felhasználásában, ha olyan körülményekre és eseményekre alkalmazzák, melyekhez vajmi kevés közük lehet.
A fiatal lelkész megrökönyödve nézett rá. Morton kijelentése szemmel láthatólag megbotránkoztatta, és már kinyitotta száját tiltakozásra.
- Csitt, Ephraim! - mondta Burley. - Láthatod, hogy pólyás csecsemővel van dolgunk. Ide hallgass, Morton. Megpróbálok veled a földi logika világi nyelvén beszélni, mely egyetlen pislákoló mécsesed, vak vezetőd és irányítód. Mi az a cél, melyért szívesen fognál fegyvert? Nem az, hogy szabad parlament vigye végbe az egyház és az állam reformját, s olyan törvényeket hozzon, amelyek ezentúl megakadályozzák a kormányt és a végrehajtó hatalmat abban, hogy vért ontson, embereket börtönbe vessen és kínozzon, s gonosz kénye-kedve szerint az emberek lelkiismeretén tiporjon?
- A leghatározottabban kijelentem - felelte Morton -, hogy ezeket jogos hadicéloknak tekintem, s utolsó csepp véremig kész vagyok küzdeni értük.
- Igen ám - mondta Macbriar -, de ön ezeket a dolgokat túlságosan lazán értelmezi. Az én lelkiismeretem nem engedi meg az isteni harag okait elkendőzni.
- Nyugalom, Ephraim Macbriar! - vágott a szavába Burley megint.
- Nem maradok nyugton! - mondta az ifjú. - Hát nem Mesterem küldött engem, hogy ügyében szót emeljek? Hát nem az Ő tekintélyének puhány és erasztiánus ócsárlása, nem az Ő hatalmának bitorlása, nem az Ő szent nevének megtagadása az, ha akár a királyt, akár a Parlamentet tesszük a helyébe, mint házának Mesterét és Kormányzóját, a szent Frigy házasságtörő hitvesét?
Burley félrevonta.
- Jól beszélsz - mondta neki -, de nem okosan. Saját füleddel hallottad ma éjjel a Tanácsban, hány töredékre szakadt ez a csekély maradék, milyen meghasonlás veszélyezteti egységét! Most újabb elkülönülés falait akarod emelni? Oltatlan mésszel habarcsolt falat, melyet minden alattomos róka könnyűszerrel áttörhet?
- Tudom, hogy te hűséges, becsületes és buzgó vagy, akár az emberölésig is! - felelte a fiatal lelkész. - De, hidd el, ez a világi ügyeskedés, ez az ideiglenes megalkuvás a bűnnel és gyengeséggel, magában véve is eretnekség! S attól félek, Isten nem fogja elismerni, hogy az Ő dicsőségét tartjuk szem előtt, ha földi ravaszkodással és világi fegyverekkel küzdünk érette. A szent célt csak szent eszközökkel lehet elérni.
- Én meg azt mondom néked - felelte Balfour -, hogy buzgóságod túlságosan merev álláspontra kényszerít. Egyelőre szükségünk van a laodiceánusok és erasztiánusok segítségére is. Egy darabig el kell tűrnünk őket a Tanács kebelében; Zerniah fiai még túlságosan erősek, hogy lebírjuk őket.
- Én meg azt mondom neked, hogy nem! - vitatta Macbriar. - Isten véghez tudja vinni felszabadításunkat kevés emberrel éppúgy, mint a sokasággal. Ha a hűségesek seregét Pentland dombjain szétverték, ez csak méltó büntetése volt annak, hogy elismerték ama zsarnok elnyomó, Charles Stuart világi érdekeit.
- Jól van - mondta Balfour -, te ismered az üdvös határozatot, melyet a Tanács elfogadott: hogy olyan átfogó nyilatkozatot tesz közzé, mely kielégíti valamennyi honfitársunk érzékeny lelkiismeretét, mindazokét, akik jelenlegi elnyomóink jármát nyögik. Térj vissza a Tanácsba, ha akarod, s bírd rá őket, hogy vonják vissza ezt a nyilatkozatot és adjanak ki helyette egy másikat, amely szigorúbb ennél. De itt most ne akadályozd, hogy megnyerjem ezt az ifjút, kiért egész lelkem eped, hiszen puszta neve elegendő ahhoz, hogy százakat és ezreket hívjon zászlónk alá.
- Tégy, amit akarsz - mondta Macbriar -, de én nem segítek neked ezt az ifjút megtéveszteni, és életét veszélybe sodorni, hacsak nem úgy, hogy elnyerje az Ég örök jutalmát.
A sokkal körmönfontabb Balfour eltuszkolta a türelmetlen lelkészt, azután újból hozzálátott Morton meggyőzésének.
Nem akarjuk az olvasót az érvek részleteivel terhelni, melyekkel Burley megpróbálta rávenni Mortont, hogy a felkelőkhöz csatlakozzék. A dolgok megértésére inkább röviden felvázoljuk Burley életútját és az okokat, melyek arra indították, hogy ilyen kitartóan igyekezzék a fiatal Mortont a felkelők ügyének megnyerni.
John Balfour of Kinloch, avagy Burley (mert e szomorú kor történelmi dokumentumai mindkét néven emlegetik), jó családból származó és némi vagyonnal rendelkező úriember volt Fife megyében, s kora ifjúsága óta katonáskodott. Fiatalabb éveiben zabolátlan életmódot folytatott, de csakhamar hátat fordított minden kicsapongásnak és a legszigorúbb kálvinista tanokat kezdte követni. Ám sajnálatos módon, csak korhely szokásait és mértéktelenségét tudta legyőzni, míg sötét komorsága és vakmerő szelleme még jobban elhatalmasodott rajta. Vallásos meggyőződése ellenére sem tudott a bosszúállás és nagyravágyás bűnétől szabadulni. Terveiben merész, végrehajtásukban heves és meggondolatlan volt. A legszélsőségesebb szektához tartozott, de arra törekedett, hogy az egész presbiteriánus mozgalom vezére legyen.
Hogy whig körökben kimagasló szerephez jusson, tevékeny részt vett minden összejövetelükön, s ha fegyvert ragadtak, nemegyszer a lázadók élére állt, és megverte a szétszórásukra kiküldött csapatokat. Végül féktelen lelkesedése kiélésére, de magánbosszúja kielégítésére is, vezető szerepet vállalt abban a csoportban, mely meggyilkolta Skócia hercegprímását, a presbiteriánusok szenvedéseinek legfőbb okozóját. A kormány kegyetlen intézkedésekkel állt bosszút nemcsak a tett elkövetőin, hanem vallásuk minden hívén és követőjén is. A korábbi szenvedések pohara kicsordult, s az üldözöttek nem láttak már szabadulásukra más reményt, mint a fegyver erejét. Ez robbantotta ki a felkelést, mely, mint láttuk, a loudon-hilli véres ütközettel és Claverhouse vereségével kezdődött.
Burleynek nagy része volt a győzelem kivívásában, de még távolról sem érte el azt a csúcsot, amelyet nagyravágyásában célul tűzött ki. Ennek oka részben az volt, hogy a felkelők különböző nézeteket vallottak Sharpe érsek meggyilkolása felől. A leghevesebbek köztük fenntartás nélkül helyeselték a tettet, s igazságos ítéletnek tekintették, melyet Isten közvetlen sugallatára hajtottak végre az igazi egyház legfőbb ellenségén. Ám a presbiteriánusok többsége megtagadta ezt a fölötte bűnös és büntetendő cselekményt, noha elismerték, hogy sorsát az érsek teljesen megérdemelte. A felkelők közt nézeteltérés mutatkozott még egy fontos kérdésben, melyre már korábban céloztunk. A legforróbb fejű, túlzó fanatikusok elítélték, és az egyház jogainak kishitű elárulásaként fogták fel a "megtűrt" lelkészek és gyülekezetek viselkedését; ezek ugyanis beérték azzal, hogy egyáltalán gyakorolhatják vallásukat valami módon, akár az uralkodó kormány kegyes engedélyével is. A túlzók azt mondták, hogy ez teljes erasztianizmus, Isten egyházának alávetése egy világi kormány szabályainak, tehát csak egy fokkal jobb a prelátusi vagy pápista tévelygésnél. A mérsékelt csoport ebben a kérdésben is másképp gondolkozott. Hajlandók voltak elismerni a király jogát a trónra, és világi ügyekben parancsait teljesíteni, amíg tiszteli alattvalói szabadságát, és nem kerül ellentétbe az ország törvényeivel. Ám a legvadabb szekta (melynek tagjait vezérük, Richard Cameron után cameronistáknak nevezték), odáig ment, hogy megtagadta az uralkodó királyt és minden egyes utódját, aki nem ismeri el a Covenantot és az Ünnepélyes Frigyet. Az egyenetlenség magvait tehát bőségesen meg lehetett találni e balvégzetű párt soraiban, s Balfour, aki rajongása és vérmérséklete következtében, mint láttuk, a legszélsőségesebb tanokhoz vonzódott, most belátta, hogy a közös ügy bukásához vezet, ha kritikus időkben, amikor az egység mindennél fontosabb, a csoportok a maguk külön útjain haladnak. Ezért helytelenítette, mint az imént láttuk, Macbriar őszinte, becsületes, tüzes buzgalmát, s mindent elkövetett, hogy megnyerje a presbiteriánusok mérsékeltebb szárnyának támogatását a kormány mielőbbi megdöntésére, abban a reményben, hogy azután ő szabhatja meg, mit tegyenek a helyébe.
Éppen ezért különösen fontosnak tartotta, hogy Henry Morton a felkelőkhöz csatlakozzék. Morton apjának emléke általános tiszteletben és megbecsülésben részesült a presbiteriánusok között; s mivel a tekintélyesebb emberek soraiból csak kevesen csatlakoztak a felkelőkhöz, a fiatal Mortont származása és várható jövője szinte kijelölte arra, hogy vezetőnek válasszák. S mivel régi bajtársának a fia volt, Burley arra számított, hogy a fiatal Morton révén bizonyos befolyásra tehet szert a sereg liberálisabb részében, sőt: végül talán annyira megkedvelteti magát velük, hogy főparancsnoknak választják meg - ez volt az a polc, melyre törekedett. Ennélfogva be sem várta, hogy bárki más megpendítse a témát, hanem ékes szavakkal magasztalta a Tanácsban Morton jellemét és képességeit; s könnyűszerrel elérte, hogy kapitányi rangra emeljék, ami igen tövises pozíció volt ebben az egyenetlenkedő, fegyelmezetlen seregben.
Balfour - mihelyt sikerült kevésbé óvatos és megalkuvást nem ismerő társát, Macbriart eltávolítania - ravasz érvekkel igyekezett rávenni Mortont, hogy fogadja el ezt a veszélyes előléptetést. Úgy tett, mintha nem tagadná és nem is titkolná, hogy az egyházi kormányzatról vallott felfogása kissé eltér a fiatal lelkész meggyőződésétől, ki az imént magukra hagyta őket; azonban, tette hozzá, amikor a nemzet ilyen kétségbeejtő válságban vergődik, kisebb véleménykülönbségek nem akadályozhatják meg, hogy mindazok, akik általában elnyomott hazájuk javát akarják, kardot ne rántsanak érette. A civódás számos oka - fejtegette -, például magának a vallási türelemnek a kérdése, olyan körülményekből fakadt, melyek maguktól megszűnnek, mihelyt az ország felszabadítására irányuló erőfeszítésüket siker koronázza. Ebben az esetben a győztes presbiteriánus egyház már nem kénytelen a kormánnyal ilyen kompromisszumot kötni; s így a megtűrt vallás fogalmának eltörlésével tüstént tárgytalanná válik minden vita, mely annak törvényességét firtatja. Balfour sűrűn és nyomatékosan hangoztatta, hogy feltétlenül ki kell használni a válságos helyzet előnyös oldalát; hogy minden bizonnyal számítani lehet az egész nyugati országrész csatlakozására; s hogy milyen súlyos bűn terheli azokat, akik látják az ország szomorú állapotát és az egyre véresebb zsarnokság túlkapásait, mégis, félelemből vagy közömbösségből, távol tartják magukat az igaz ügy megsegítésétől.
Mortonnak nem volt szüksége ezekre az érvekre, hogy bármiféle felkeléshez csatlakozzék, ha úgy látja, megvalósítható reményt nyújt az ország felszabadítására. Ám ami a mostani próbálkozást illeti, attól félt, nem támogatják elegen ahhoz, hogy sikerre lehessen számítani; s úgy érezte, a felkelők szelleme sem megfelelő, hiányzik belőlük az a bölcsesség és liberalizmus, mely alkalmas lett volna az elérhető eredmények megszilárdítására. Mégis, ha a sérelmekre gondolt, amelyek saját személyét érték és amelyeket honfitársai elszenvedtek, amint napról napra látta - s ha már amúgy is kényes és veszedelmes helyzetére gondolt, melyben nem sok jót várhatott a hatóságoktól -, mindezt mérlegelve, arra a következtetésre jutott, hogy azokhoz a presbiteriánusokhoz kell csatlakoznia, akik már fegyvert ragadtak.
De ha közölte is Burleyvel, hogy elfogadja kapitányi rangját és kinevezését a haditanácsba, nem hallgatta el kikötéseit.
- Hajlandó vagyok - mondta - hazám felszabadítása érdekében megtenni mindent, ami csekély erőmtől telik. De ne értsen félre. A legnagyobb mértékben helytelenítem azt a tettet, amely ezt a felkelést megindította. És semmiféle érv nem tarthat a felkelők táborában, ha olyan eszközökkel folytatják, ahogy elkezdték.
Burley arcába szökött a vér; sötét homloka vörösen lángolt, lobogott.
- Te James Sharpe halálára gondolsz? - kérdezte fojtott hangon, erőlködve, hogy érzelmeit el ne árulja.
- Őszintén szólva, arra - felelte Morton.
- Azt képzeled talán - mondta Burley -, hogy a Mindenható a nehéz időkben nem talál eszközt az elnyomók ellen, egyháza felszabadítására? A te nézeted szerint nem elegendő, ha a bűnös ezerszeresen megérdemelte büntetését, mely üdvös hatású, és példájával gondolkodóba ejti a hasonló gonosztevőket? Vajon a büntetés csak akkor igazságos, ha taláros bírák mondják ki annak rendje és módja szerint, s a hóhér hajtja végre? S nem mindegy-e, vajon vérpadon vagy a mocsárban kerül rá a sor? S ha a törvényes bírák gyávaságból, vagy mert egy húron pendülnek a gonosztevőkkel, szabad kezet adnak nekik, hogy zavartalanul garázdálkodjanak az országban, sőt magas hivatalukban maguk is segítenek ártatlan vért ontani, s talárjuk a szentek vérétől piros, akkor nem dicséret illeti a bátrakat, akik magánszemélyként kardot rántanak a közösség érdekében?
- Nem kívánok erről az egyéni akcióról vitába bocsátkozni - felelte Morton -, csak azt akarom, hogy felfogásommal tisztában legyen. Éppen ezért ismételten hangsúlyozom, hogy érvelése nem nyugtat meg. Ha a Mindenható kiszámíthatatlan akaratában úgy dönt, hogy egy véres kezű ember, megérdemelt módon, saját vérébe fulladjon, ez még nem menti fel azokat, akik minden törvényes felhatalmazás nélkül hóhérmunkára vállalkoznak, és az isteni bosszú végrehajtóinak merik nevezni magukat.
- Hát nem azok vagyunk? - kiáltott fel Burley a szenvedélyes meggyőződés hangján. - Hát nem volt a kötelességünk, s nem a kötelessége mindenkinek, aki szívén viseli a Covenant és a Skót Egyház sorsát, levágni Júdást, aki eladta Isten ügyét évi ötvenezer ezüstért? Ha az országúton találkozunk vele, amint lejött Londonból, s kardot rántunk ellene, akkor is csak azt tettük volna, ami a kötelessége mindenkinek, aki hű a hitéhez és az Égben számon tartott esküjéhez! Hogy kivégezhettük, nem bizonyítja-e felhatalmazásunkat? Nem az Úr adta kezünkbe, amikor más személyre leselkedtünk, az üldözés egy alantasabb eszközére? Nem imádkoztunk-e, mielőtt eldöntöttük, miképpen cselekedjünk, s nem az Úr sugallta-e, mintha egy gyémánt hegyével írta volna szívünkbe: "Torkon kell ragadni és életét kioltani!" Nem tartott-e a tragédia teljes félóráig, míg minden elintéződött; nyílt terepen, katonai őrjáratok közvetlen közelében, s mégis, ki zavarta meg a szent munkát? Még egy kutya se ugatott utánunk, mialatt üldözőbe vettük, elfogtuk, megöltük és szétszéledtünk! Ki állíthatja azt, ki merészeli állítani, hogy a mi kezünk illetéktelen műve volt, s nem egy hatalmasabb kéz cselekedett általunk?
- Ne áltassa magát, Mr. Balfour - mondta Morton. - A szerencsés megmenekülés a tett után nem bizonyít semmit; a véletlen körülmények gyakran kedveznek a legocsmányabb bűnök elkövetőinek is. De nem az én feladatom ön felett ítélkezni. Nem felejtem el, milyen módon kezdődött el Skócia módszeres felszabadítása, véres tettel, melyre nincs mentség, amikor Robert Bruce megölte Cumminget. S ha el is ítélem ezt a tettet, nem tehetek egyebet, megengedem, hogy lehetnek indokai, amelyek igazolják az ön szemében, ha nem is az enyémben vagy más ember szemében, aki józanul gondolkozik. Mindezt csak azért említem, mert szeretném, ha megértené: én egy olyan ügyhöz csatlakozom, amelyet nyílt háborúban akarnak diadalra vinni, rendes hadviseléssel, a civilizált világ szabályai szerint anélkül, hogy helyeselném azt az erőszakos tettet, amely ennek a harcnak a kiindulópontja volt.
Balfour ajkába harapott, és csak nehezen tudta magába fojtani az indulatos választ. Csalódással látta, hogy ifjú fegyvertársa elvi kérdésekben hajthatatlan, s éles ítélőképességéről tesz tanúságot. Ez kevés reményt nyújtott arra, hogy olyan befolyást gyakorolhasson rá, mint gondolta. Rövid hallgatás után azonban erőt vett magán, és hűvös hangon felelte:
- Viselkedésem nyitott könyv, melybe emberek és angyalok bepillanthatnak. Amit tettem, nem valami titkos zugban történt, fegyverrel a kezemben állok itt, hogy bevalljam bárhol és bárkinek, ha felelősségre akarnak vonni, nem bánom, akár a Tanácsban, akár a csatatéren, akár a vesztőhelyen, akár az Utolsó Ítélet napján. Nem kívánom folytatni a vitát valakivel, kinek szeméről még nem hullt le a hályog. De ha hű testvér módjára sorsközösséget akarsz vállalni velünk, gyere velem a Tanácsba, melynek ülése még tart. Ott megbeszéljük a sereg előnyomulását és győzelmünk kiaknázásának módozatait.
Morton felállt és szótlanul követte. Nem volt elragadtatva társától, s azzal nyugtatta meg magát, hogy az ügy, melyet felkarolt, lényegében igazságos még akkor is, ha híveinek indítékait és cselekedeteit nem lehet mindig és mindenben helyeselni.
Huszonkettedik fejezet
Nézzelek, hány sátor leng üresen
A síkságon - megannyi lenge párt.
Shakespeare: Troilus és Cressida
I. felv. 3. szín
Szabó Lőrinc fordítása
A domb horpadásában, körülbelül negyed mérföldnyire a lezajlott csata színterétől, pásztorkunyhó állt - nyomorúságos viskó, de az egyetlen fedett és zárt hely a közeli környéken. A presbiteriánus sereg vezetői ezt a viskót választották ki tanácsházul. Burley ide vezette Mortont, aki, amint közelebb értek, csodálkozva figyelt fel a sokféle zűrzavaros hangra, mely a viskóból kihallatszott. Azt hitte volna, hogy egy tanácskozáson, mely ilyen döntő pillanatban fontos kérdéseket tárgyal, aggodalmas, komoly nyugalom uralkodik; ám ez a vad lárma és zsivajgás, mely új szövetségesük fülét megütötte, nem sok jót ígért a jövőt illetően. Mikor közelebb értek, látták, hogy az ajtó tárva-nyitva áll; falusi emberek tolongtak ott fegyelmezetlenül - olyanok, akik nem voltak tagjai a Tanácsnak, de minden teketória nélkül betolakodtak, hogy meghallgassák a vitát, mely olyan közelről érintette őket. Burley, kinek komor és szigorú természete bizonyos mértékben még ezekre a rakoncátlan emberekre is hatással volt, intő és fenyegető szavakkal, s erélyes mozdulatokkal arra kényszerítette őket, hogy húzódjanak vissza a bejárattól. Ezután bevezette Mortont a kunyhóba, és becsukta maga után az ajtót, gátat vetve az arcátlan kíváncsiságnak. Morton kevésbé izgalmas körülmények között talán mulatságosnak találta volna a különös jelenetet, melynek szem- és fültanúja volt.
A sötét, rozoga kunyhót a tűzhelyre vetett rőzse lángja világította meg. A füst, nem találva rendes kivezető utat, a kunyhóban kavargott, s az egybegyűlt tanácstagok feje fölött felhős mennyezetként lebegett, s a helyiség olyan homályos volt, akár a jelenlevők teológiai elméletei. Ezen a fátyolon, mint csillagok a ködben, tört át néhány pislogó gyertya bágyatag fénye; nem is gyertyák voltak, hanem faggyúba mártott kákaszárak (a viskó szegény gazdájának világítóeszközei), amelyeket nedves agyagcsomókkal ragasztottak a falra. A gyenge fényből arcok bontakoztak ki bizonytalanul; büszke, átszellemült arcok és olyanok, melyeket a szenvedélyes lelkesedés tett komorrá; voltak ott aggódó, réveteg, tétovázó arcok is, embereké, akik úgy érezték, elhamarkodottan keveredtek egy olyan ügybe, melyet nincs elég bátorságuk végigvinni, viszont szégyellnék abbahagyni. Valóban bizonytalan társaság volt, és csöppet sem egységes. A legerélyesebbek azok voltak, akik Burleyvel együtt részt vettek a hercegérsek megölésében; néhányuknak sikerült Loudon-hillbe eljutniuk, s csatlakoztak azokhoz, akiket hasonló lankadatlan, megalkuvást nem ismerő buzgóság hevített, vagy valami kétségbeesett, megbocsáthatatlan vétket követtek el a kormány ellen.
És velük voltak lelkészeik is, akik elutasították a kormány türelmi rendeletét, s inkább a vadon pusztaságban gyűjtötték maguk köré híveiket, semhogy emberi kéz építette templomban imádják istenüket, ha ezt csak olyan áron tehették volna, hogy elismerjék a világi hatalmasságok beavatkozási jogát az Egyház ügyeibe. A Tanács tagjainak egy másik csoportja kisbirtokosokból és tehetősebb farmerekből tevődött össze, akiket a tűrhetetlen elnyomás kergetett a fegyveres felkelők soraiba. Ők is magukkal hozták lelkészeiket, akik éltek a türelmi jog lehetőségeivel, s most ellenezték hevesebb hittestvéreik javaslatát, mely a türelmi jogra vonatkozó utasításokat és rendeleteket bűnösnek és törvénytelennek akarta nyilvánítani. Ezt a kényes kérdést eleinte kerülték, s hallgattak róla a készülő kiáltvány első megfogalmazásánál is, mellyel tájékoztatni akarták a közvéleményt fegyveres megmozdulásuk okairól. Ám Balfour távolléte alatt a kérdést megint felkavarták, s visszatérésekor bosszúsággal tapasztalta, hogy a két párt nagy garral hajba kapott fölötte. Macbriar, Kettledrummle és a pusztai vándorok többi prédikátora viharos hangon vitatkozott Peter Poundtexttel, a milnwoodi "megtűrt" egyházközség lelkészével, aki, úgy látszik, mégis kardot kötött a derekára, de mielőtt a presbiteriánusok jó ügyéért harcba szállt volna a tettek mezején, sürgősebbnek tartotta saját dogmáit a tanács előtt férfiasan megvédeni. Ebbe a csetepatéba - mely elsősorban Poundtext és Kettledrummle közt zajlott le, s amelyet híveik kiabálása kísért - pottyant bele Morton, amikor átlépte a kunyhó küszöbét. S mivel mindkét prédikátor jól bírta hanggal és tüdővel, s mindkettő egyforma hévvel képviselte saját felfogását, türelmetlenül elutasítva a másikét, s mivel emlékezetük tárházából könnyűszerrel ráncigálták elő a bibliai idézeteket, melyekkel egymást könyörtelenül lebunkózták, s amellett mélységesen hittek vitájuk eget verő fontosságában - összecsapásuk zaja és durvasága nem esett messze egy közönséges verekedéstől.
Burleyt mélységesen megbotránkoztatta a heves nyelvelésben megnyilvánuló szertehúzás; a vitatkozók közé lépett, néhány megjegyzést tett a torzsalkodás időszerűtlen voltára, s a szemben álló felek hiúságát csiklandozó szavakkal igyekezett a szenvedélyeket megfékezni. Csillapító szavaival és tekintélye latbavetésével (melyet a mai győzelem kivívásában szerzett érdemei tettek lehetővé) nagy nehezen sikerült rávennie őket arra, hogy a további vitát erről a kérdésről egyelőre halasszák el. Kettledrummle és Poundtext pillanatnyilag kénytelen volt elhallgatni, de továbbra is úgy viselkedtek, mint két kutya, ha marakodásukat erélyes parancsra abbahagyták ugyan, és mindegyik a gazdája széke alá kuporodott, de továbbra is dühösen figyelik egymás mozdulatait, s egy-egy morgásuk, a hátukon és fülük táján felborzolódó szőrzetük, s vörösen izzó szemük elárulja, hogy dühük nem csillapodott le, s csak az első alkalmat (a gyülekezet következő felbolydulását) lesik, hogy újra egymás torkának essenek.
Balfour, a pillanatnyi szünetet kihasználva, bemutatta a Tanácsnak Henry Morton of Milnwood urat, aki átérezve a kor gonoszságait, hajlandó életét és javait kockára tenni azért a szent ügyért, amely mellett édesapja, a híres Silas Morton oly megrázó tanúbizonyságot tett. Az első, aki Mortont bajtársi kézszorítással üdvözölte, régi lelkipásztora, Poundtext volt, s példáját a mérsékeltebb elveket valló felkelők követték. A többiek erasztianizmusról dünnyögtek valamit, és suttogva emlékeztették egymást arra, hogy Silas Morton egy időben a Covenant derék és hű bajnoka volt ugyan, de elpártolt az igaz ügytől, amikor a határozati párt elismerte Stuart Károly uralmát, s ezáltal utat nyitott a jelenlegi zsarnoknak, az Egyház és a haza elnyomójának. Hozzátették azonban, hogy a mai napon nem utasítanak vissza senkit, aki hajlandó beállni soraik közé. Így aztán Mortont, ha nem is osztatlan lelkesedéssel, de nyílt vagy formális tiltakozás nélkül beiktatták parancsnoki és tanácsnoki hivatalába. Burley indítványára azt a határozatot hozták, hogy kettejük közt osztják meg a katonai parancsnokságot a zászló alá gyülekezett emberek fölött, kiknek száma egyre nőtt. A megosztásban a Poundtext egyházközségéhez és gyülekezetéhez tartozó felkelőket természetesen Morton parancsnoksága alá helyezték; ez az elrendezés mindkét fél számára kellemes volt, hiszen Morton, személyes tulajdonságai következtében, meg azért is, mert az ő körükben született, teljes mértékben bírta a mérsékeltek bizalmát.
Ezzel végezvén, a következő feladat annak eldöntése volt, hogyan használják ki győzelmüket. Morton szíve nagyot dobbant, amikor hallotta, hogy Tillietudlem vára került szóba; úgy beszéltek róla, mint a legfontosabb erődök egyikéről, melyet sürgősen el kell foglalni. Hiszen Tillietudlem, mint már többször említettük, uralkodott a hegyszoros fölött, mely a kopár pusztaságot a termékenyebb országrésszel összekötötte; ezért, mint hangoztatták, természetes erődje és találkozóhelye lesz a környék minden ellenséges érzelmű úriemberének, ha a felkelők háborítatlanul hagyják. Sokan feltétlenül szükségesnek tartották, hogy a sereg felvonuljon Tillietudlem ellen. Ezt különösen Poundtext sürgette, s közvetlen hívei közt azok, kiknek házát és családját szigorú megtorló intézkedések fenyegették, ha eltűrik, hogy ez az erős vár a királypártiak kezén maradjon.
- Én úgy vélem mondta Poundtext, aki, mint korának sok más lelkésze, habozás nélkül beleszólt katonai ügyekbe, melyekhez fikarcnyit sem értett -, én úgy gondolom, hogy annak az asszonynak a várát okvetlenül vegyük be és töröljük el a föld színéről, még akkor is, ha hegymagas sáncokat kell emelnünk ellene. Mert konok és véres kezű fajzat ez, mely keményen rángatta a Covenant gyermekeit a közelmúltban és a régi időkben egyaránt. Karikát fűztek az orrunkba, és szájunkba gyeplőt akasztottak.
- Milyen védelmi eszközökkel és erőkkel rendelkeznek? - kérdezte Burley. - A vár maga erős; de nem tudom elképzelni, hogy két asszony meg bírná védeni egy hadsereggel szemben.
- Vannak ott férfiak is - mondta Poundtext. - Például Harrison, az ispán, és John Gudyill, a lady főkomornyikja, aki azzal dicsekszik, hogy ifjúkora óta katonáskodott, és a zászlót lengette az igaz ügy elleni harcokban, annak a szörnyetegnek, Beliál fiának, James Grahame of Montrose-nak a seregében.
- Ugyan - mondta Burley fitymálóan -, egy komornyik!
- Azonkívül ott van az a vén, megátalkodott Miles Bellenden of Charnwood is, aki sokszor megmártotta kezét a szentek vérében.
- Ha azonos Miles Bellendennel, Sir Arthur testvéröccsével - mondta Burley -, akkor nem teszi le a fegyvert, és nem adja meg magát soha! Igaz, hogy már élemedett korú ember lehet.
- Azt beszélik a környéken, hallottam, amint lóháton idesiettem - mondta egy másik tanácstag -, hogy mihelyt megtudták győzelmünk hírét, bezárták a vár kapuját, embereket toboroztak és lőszert gyűjtöttek össze. A ház népe mindig konok és rosszindulatú volt.
- Nem egyezem bele abba, hogy időrabló várostromba bocsátkozzunk - mondta Burley. - A mi dolgunk az, hogy rohanvást előrenyomuljunk, és előnyünket kihasználva, elfoglaljuk Glasgow-t. Azt hiszem, a sereg, amelyet ma megvertünk, még Lord Ross ezredének a segítségével sem fogja tanácsosnak tartani, hogy bevárjon minket.
- Ámbár azt is megtehetjük - vélte Poundtext -, hogy kitűzzük zászlónkat a várkastély előtt, megfújjuk a kürtöt és felszólítjuk őket, hogy jöjjenek elő. Akármilyen makrancos emberek is, elképzelhető, hogy megadják magukat kényünkre-kedvünkre. És felszólítjuk a fehérnépet is, hogy jöjjön elő az erődből, vagyis Lady Margaret Bellendent, az unokáját, meg azt a csábító szemű leányzót, Jenny Dennisont, meg a többi szolgálót. Menlevelet adunk nekik, és elküldjük őket a városba békességben, akár Edinburgh-ba is. De John Gudyillt, meg Hugh Harrisont, meg Miles Bellendent visszatartjuk és vasbilincsbe verjük, éppen úgy, ahogy ők tették a régi időkben a mi szent mártírjainkkal.
- Ki beszél menlevélről és békességről? - szólalt meg egy éles, szaggatott, túlfeszített hang a tömegből.
- Nyugalom, Habakuk testvér - szólt oda Macbriar csillapító hangon.
- Nem maradok békességben - felelte a furcsa, természetellenes hang. - Hát olyan időket élünk, amikor békességről lehet beszélni? Most, amidőn a föld remeg, a hegyek felszakadnak, a folyók vize vérré változik, és a kétélű pallos kiugrik hüvelyéből, hogy vért vedeljen, mintha csak víz volna, s élő húst faljon, mint ahogy a tűz falja a száraz tarlót?
Miközben így beszélt, a szónok utat tört magának a kör közepébe. Morton ámuló szeme előtt egy alak jelent meg, kinek külseje megfelelt hangjának és szavainak. Egykor fekete ruhája cafatait egy pásztoráltalvető ronggyá szakadt darabjai borították, s ez az öltözék még az illendőség elemi követelményeinek sem tett eleget, nemhogy meleget vagy kényelmet nyújtott volna. Hosszú, hófehér szakálla a mellét verte, s összevegyült bozontos, fésületlen, deres hajával, mely vadul omlott le kimeresztett szemű, elvadult arcába. Nyomortól és éhezéstől elnyűtt arca és lesoványodott teste már alig volt emberinek nevezhető. Szürke, lobogó, révedező szeme elárulta tévelygő képzeletét. Megalvadt vértől mocskos, rozsdás kardot szorongatott csontos kezében, s végtagjain a hosszú körmök olyanok voltak, mint a sas karmai.
- Az isten szerelmére, ki ez? - fordult Morton suttogó hangon Poundtexthez, annyira meglepte, megbotránkoztatta, sőt valósággal megriasztotta ez a kísérteties jelenség, mely nem is földi halandóhoz hasonlított, inkább valami poraiból feltámadt kannibál táltoshoz vagy emberáldozattól véres őskelta paphoz.
- Ez Habakuk Mucklewrath - felelte Poundtext ugyanolyan hangon -, akit az ellenség olyan sokáig tartott fogva erődökben és pincetömlöcökben, míg értelme elhagyta, s attól félek, helyébe gonosz démon költözött. Mindamellett hevesebb testvéreink szívesen hallgatják, úgy vélik, a Szellem szól belőle, és beszéde megtermékenyíti lelküket.
Magyarázatát Mucklewrath szakította félbe, aki olyan hangon, hogy a viskó mestergerendái is beleremegtek, elkiáltotta magát:
- Ki beszél békéről és menlevélről? Ki beszél könyörületről a gonosztevők véres házában? Én azt mondom, kapjátok fel a csecsemőiket és csapjátok a sziklához, ragadjátok ki az asszonyokat meg az anyákat a házból, és lökjétek le a bástyáikról, melyekben úgy bizakodnak, hogy ebek hízzanak a vérükön, miként Jezabellel, Aháb feleségével történt, s hulláik trágyázzák a mezőt, méghozzá apáik földjén!
- Igaza van! - kiáltotta nem egy konok hang a háttérből.
- Vajmi kevés tisztességet érdemelünk a nagy ügy szolgálatában, ha azzal kezdjük, hogy az Ég ellenségeit ajnározzuk!
- Ez már ocsmányság és vakmerő istentelenség! - fakadt ki Morton, nem bírván türtőztetni felháborodását. - Miféle áldást várhatunk egy ügyre, melynek hívei így hallgatják egy eszeveszett dühöngését, melyben az őrület vérszomjúsággal párosul!
- Csitt, fiatalember! - intette le Kettledrummle. - Ne bírálgasd, amit nem tudsz megérteni. Nem a te tiszted megítélni, hogy a Szellem milyen korsóban lakozik!
- Gyümölcséről ismerjük meg a fát! - vitatta Poundtext.
- Nem ismerhetjük el isteni sugallatnak azt, ami az isteni törvényekkel ellenkezik.
- Elfelejted, Poundtext testvér - mondta Macbriar -, hogy ama utolsó napokat éljük, amikor megsokasodnak a jelek és csodák.
Poundtext előlépett, hogy válaszoljon; de mielőtt szóra nyithatta volna ajkát, az eszelős prédikátor olyan sikoltásba tört ki, mely minden más hangot elnémított.
- Ki beszél jelekről és csodákról? Hát nem én vagyok az a Habakuk Mucklewrath, kinek nevét Magor-Misszabibra változtatták, mert rémületévé vált önmagának és egész környezetének? Igen, hallottam... mikor is hallottam? Talán a Bass vártornyában, mely kinyúlik a tomboló tenger habjaiba! Ott üvöltött a szélben, harsogott a hullámokban, rikácsolt és sikoltozott a tengeri madarak rikácsolásában és sikoltozásában, amint szálltak és keringtek, lebegtek és lehullottak, és alámerültek a zúgó vizekbe! Igen, láttam... hol is láttam? Talán Dumbarton magas szirtjein, amikor nyugat felé néztem, a termékeny rónákra, és észak felé, a Felföld pusztaságába; amikor felhők gyülekeztek, és kitört a vihar, és villámok hasították fel az eget fehér ragyogással, mely elborította a láthatárt, akár egy ellenséges sereg lobogói! Hogy mit láttam? Hullákat, hullahegyeket és sebesült lovakat, a csata kavarodását, vérben ázó ruhákat! Hogy mit hallottam? A Hangot, mely azt kiáltotta: "Üsd! Vágd! Ne kíméld! Öldösd le őket! Öld őket halomba; öreget és fiatalt, a lányokat, a gyerekeket, a deres hajú asszonyokat! Mocskold be a házukat, és rakd tele az udvarokat a lemészároltak hulláival!"
- Hallottuk a parancsot! - kiáltották többen a jelenlevők közül.
- Hat napig nem beszélt, kenyérhez sem nyúlt, és a nyelve most megoldódott. Hallottuk a parancsot; s ahogy mondta, úgy fogunk cselekedni!
Álmélkodva, undorodva, elrémülten attól, amit látott és hallott, Morton kilépett a körből, és elhagyta a kunyhót. Burley, aki minden mozdulatát szemmel tartotta, utánarohant.
- Hová mégy? - kérdezte, megragadva karját.
- Akárhová, nem bánom, csak el! Nem maradok itt tovább!
- Ilyen hamar belefáradtál, fiatalember? - kérdezte Burley. - Kezed még meg se fogta az eke szarvát és máris eleresztenéd? Így ragaszkodol apád szent ügyéhez?
- Nincs olyan ügy, mely győzhetne, ha így viszik tovább! - felelte Morton méltatlankodva. - Az egyik csoport magáévá teszi egy vérszomjas őrült zagyvaságait; a másik vezető vén vaskalapos, szőrszálhasogató; a harmadik - itt elhallgatott, mire mondatát Burley fejezte be:
- A harmadik egy elvetemült gyilkos, mint John Balfour of Burley... ezt akartad mondani, ugye? Jól van, ezt a félremagyarázást is harag nélkül el tudom viselni. Nem veszed tekintetbe, hogy mostanában, a harag napjaiban nem a józan és önző emberek viszik végbe az ítélkezést és a felszabadítást. Láttad volna csak Anglia seregeit az 1640-es parlament idejében, kiknek sorait a münsteri anabaptistáknál is szélsőségesebb szektások és rajongók töltötték fel, akkor több okod lett volna hüledezni. És mégis, ezek olyan embereknek bizonyultak, akiket a harctéren senki sem tudott megverni, s kezük csodálatos dolgokat művelt az ország szabadságjogainak kivívására.
- Igen, de ők okosan intézték ügyeiket, s buzgalmuk heve szózatokban meg prédikációkban tombolta ki magát, anélkül hogy tanácskozásaikat széthúzás, viselkedésüket kegyetlenség jellemezte volna. Gyakran hallottam apámtól, hogy nem győzte bámulni az ellentétet vallási elveik túlzottsága és polgári meg katonai ügyekben tanúsított bölcs mérsékletük között. Ám a mi tanácsüléseinken nem látni mást, csak vad káoszt és zűrzavart.
- Légy egy kis türelemmel, Henry Morton - felelte Balfour. - Ne hagyd cserben hited és hazád ügyét egy heves szó, egy túlzó tett miatt. Hallgass meg. Barátaink közül az okosabbakat már meggyőztem arról, hogy a Tanácsnak túl sok tagja van, és ilyen nagy szám mellett nem várhatjuk, hogy a midianiták kezünkre adassanak. Hajlottak szavamra, és összejöveteleinknek hamarosan akkora lesz csak a létszáma, amely lehetővé teszi a tanácskozást és együttes cselekvést. Jogod lesz ezeken a tanácskozásokon kedved szerint beszélni, katonai ügyekben rendelkezni, és megvédeni azokat, akiknek kegyelmezni kívánsz. Nos, meg vagy elégedve?
- Örömömre szolgál, kétségtelenül - felelte Morton -, hogy módomban áll majd a polgárháború borzalmait enyhíteni, s nem fogom elhagyni a hivatalt, melyet elfogadtam, amíg nem hoznak olyan határozatokat, melyek ellen lelkiismeretem lázadozik. Mert véres mészárlásra vetemedni ott, ahol kegyelemért esedeznek, kivégezni embereket tárgyalás nélkül; ezt sohasem fogom támogatni vagy jóváhagyni. Legyen meggyőződve róla, hogy az ilyesmit minden körülmények között szívvel-lélekkel, következetesen és határozottan ellenezni fogom, akár a mi híveink kísérelik meg, akár az ellenség teszi.
Balfour türelmetlenül legyintett.
- Majd meg fogod látni - mondta -, hogy ezt a konok és keményszívű nemzedéket, mellyel dolgunk van, skorpiókkal kell megfenyíteni, amíg alázatra kényszerítjük őket, és belátják, hogy amit kaptak, az gazságuk megérdemelt büntetése. Hát nem róluk szól az ige: "Kardot hozok rátok, hogy megbosszuljam, amit Frigyem ellen vétettetek"? De amit meg kell tenni, komolysággal és körültekintőn kell elintézni, ahogy a derék James Melvin tette, amikor végrehajtotta az ítéletet Beaton bíboroson, a nagy zsarnokon és elnyomón.
- Bevallom - felelte Morton -, az előre megfontolt, hidegvérű kegyetlenségtől még jobban irtózom, mint attól, amelyet a buzgalom és harag hevében követnek el.
- Te még ifjú vagy - felelte Balfour -, s még nem tanultad meg, milyen keveset nyom a latban néhány csepp vér a nagy, országos tanúságtétel súlyához és jelentőségéhez képest. De ne aggódj, te magad fogsz szavazni és ítélkezni ilyen ügyekben, lehet, hogy ezentúl kevés okunk lesz efölött civakodni.
Morton kénytelen volt ezzel az engedménnyel egyelőre beérni; s Burley magára hagyta, lelkére kötve, hogy feküdjék le és pihenjen egy keveset, annál is inkább, mert a sereg holnap reggel valószínűleg továbbnyomul.
- És ön - kérdezte Morton - nem pihen le?
- Nem - felelte Burley -, én még nem hajthatom fejemet álomra. Nem olyan munka ez, melyet könnyen lehet venni. Még ellenőriznem kell a vezető bizottság tagjainak kiválasztását. Reggel idejében felkeltelek, hogy tanácskozásainkon jelen lehess.
Sarkon fordult, és magára hagyta Mortont, hogy lepihenhessen.
A hely erre nagyon alkalmas volt - kitűnően védett kuckó egy nagy, kiálló szikla alatt, amely tökéletes védelmet nyújtott az uralkodó szélirány ellen. A földet bőségesen borító moha elég puha fekhelyet nyújtott egy embernek, akinek addig is sok kényelmetlenségben és szorongásban volt része. Morton magára csavarta a lovas katona köpenyegét, mely nála maradt, és elnyúlt a földön. Nem sokáig engedhette át magát szomorú töprengésnek hazája állapota és saját sorsa felett, mert a mély és egészséges álom hamarosan megszabadította gondjaitól.
A többi harcos szanaszét hevert le a földre, kisebb csoportokban, ki-ki ott, ahol széltől védett, alkalmas fekvőhelyet talált. A főbb vezetők közül néhányan virrasztottak; megbeszélést folytattak Burleyvel a dolgok állapotáról. Őröket állítottak fel, akik úgy védekeztek az álmosság ellen, hogy zsoltárokat énekeltek, vagy tehetségesebb társaik prédikálását hallgatva ájtatoskodtak.
Huszonharmadik fejezet
Ez könnyen ment. Most vígan lovainkra.
Shakespeare: IV. Henrik I. rész
Vas István fordítása
A hajnal első sugarára Henry felébredt. Szemét kinyitva, a hűséges Cuddie-t pillantotta meg, aki ott állt mellette, útitáskával a kezében.
- Éppen beraktam a nagyságos fiatalúr holmiját, hogy mire felébred, rendben legyen - mondta Cuddie. - Ez is kötelességemhez tartozik, ha már olyan kegyes volt, hogy szolgálatába fogadott.
- Én a szolgálatomba fogadtam? - mondta Morton. - Álmodik, Cuddie?
- Nem én, fiatalúr - felelte Cuddie. - Hát nem megmondtam, amikor odaát lóra kötözve poroszkáltam, hogy ha egyszer megszabadulok, az inasa leszek? A fiatalúr egy szóval sem mondta, hogy nem. Hát mi ez, ha nem elszegődtetés? Igaz, hogy nem adott foglalót, de éppen eleget kaptam a fiatalúrtól még Milnwoodban.
- Jól van, Cuddie, ha már mindenáron meg akarja kockáztatni, hogy összekösse sorsát az én szerencsétlen sorsommal.
- Dehogyis szerencsétlen! Biztosítom, hogy nagyon jól fogunk boldogulni - felelte Cuddie vidoran. - Sőt még az öreg szülémről is gondoskodtak. Ott kezdtem belekóstolni a katonai mesterségbe, ahol a legkönnyebb megtanulni.
- Alighanem a fosztogatásra gondol, Cuddie - mondta Morton. - Mert máskülönben hogy is jutott volna ehhez az útitáskához?
- Nem tudom, hogy fosztogatás-e - felelte Cuddie -, de úgy ment, mint a karikacsapás, és elég jól kifizetődik. A mieink úgy levetkőztették a halott dragonyosokat, hogy mire odaértem, már olyanok voltak, mint a pőre verebek. De amikor észrevettem, hogy a whigek mind Üstdobra meg a másik kereplőre figyelnek, felfedező útra indultam a saját szakállamra meg a fiatalúr érdekében. Jobb kéz felé tartottam, a mocsár irányába, amikor sok lópatkó nyomára akadtam. Így jutottam el egy helyre, ahol nagy lehetett a ramazúri, mert a szegény fickók egy halomban hevertek, olyan szépen felöltözve, ahogy reggel felkeltek és kicsípték magukat. Ezeket a hullákat, úgy látszik, senki sem fedezte fel a mieink közül. No és kit látok közöttük pöffeszkedő pompában, ahogy anyám szokta mondani? Régi barátunkat, Bothwell őrmestert!
- Ah! Ez az ember is elesett? - mondta Morton.
- Az ám - felelte Cuddie. - Szeme nyitva volt, homloka összeráncolva, s a fogait úgy összeszorította, hogy a szája olyan volt, mint egy nyestcsapda, ha a rugó bekattintotta, szinte féltem ránézni. De aztán arra gondoltam, hogy kölcsönkenyér visszajár, és szépen kiürítettem a zsebeit, mint ahogy ő tette sok becsületes emberrel. Így aztán visszahoztam a fiatalúr pénzét (vagy a bácsijáét, végtére is mindegy), amit Milnwoodban zsebelt be azon a szerencsétlen éjszakán, amikor együtt vágtunk neki az útnak, hogy végül katona legyen belőlünk.
- Azt hiszem, senki sem vetheti a szemünkre, ha ezt a pénzt felhasználjuk - mondta Morton -, tekintve, hogy tudjuk, miként jutott hozzá. De meg kell feleznie velem, Cuddie.
- Várjon egy kicsikét, várjon - mondta Cuddie. - Van itt egy gyűrűcske is, amit a nyakában viselt, fekete szalagon. Alighanem a szerelmétől kapta, szegény fiú, hisz nincs olyan durva fickó, akinek a szívét ne puhítaná meg egy lány. Aztán találtam nála egy zsebkönyvet is, mindenféle papírokkal. Azonkívül találtam még egyet-mást, amit magamnak szeretnék megtartani.
- Szavamra, ügyesen zsákmányolt, Cuddie, ahhoz képest, hogy kezdő! - mondta új gazdája.
- Hát nem igaz? - ujjongott Cuddie. - Mondtam már a fiatalúrnak, hogy nem is vagyok olyan tökkelütött... kiváltképp, ha arról van szó, hogy el lehet emelni valamit. De azonkívül két jó lovat is szereztem ám! Egy szerencsétlen straveni takácsnak, aki otthagyta házát és szövőszékét, hogy zsoltárokat óbégasson ezen a kopár domboldalon, sikerült elcsípnie két jó dragonyosparipát, de nem tudott velük mihez kezdeni, s ezért örömest ideadta nekem mindkettőt egy aranycsikóért. Azt hiszem a feléért is ideadta volna, de ki tud ezen az átkozott helyen pénzt felváltani? Így hát egy arannyal kevesebbet fog találni Bothwell erszényében.
- Kitűnő vásárt csapott, Cuddie, de hogy jutott a táskához?
- A táskához? - ismételte Cuddie. - Istenem, tegnap még Evandale lordé volt, de ma már a Milnwood fiatalúré. Amott akadtam rá a rekettyebokrok mögött. Hiába, egyszer minden kutyára süt a nap. Hogy is mondja a nóta:
Anyám, fordulj meg - szólt Tani o'the Linn.
Erről jut eszembe, mégiscsak utána kellene néznem, mit csinál az a szegény öreg anyám. Ha a nagyságos fiatalúrnak nincs valami sürgős parancsa, akkor most megkeresem.
- De Cuddie - mondta Morton -, igazán nem fogadhatom el ezeket a dolgokat fizetség nélkül.
- Sose aggódjék, fiatalúr, csak fogadja el nyugodtan - felelte Cuddie. - Ami a fizetséget illeti, ráérünk még arról gondolkodni. Egyébként elláttam magamat egy és más holmival, ami inkább nekem való. Mihez is kezdenék Lord Evandale előkelő felszerelésével? Bothwell őrmesteré is megfelel nekem.
Mivel semmiképpen sem tudta önkéntes és önzetlen tisztiszolgáját rávenni arra, hogy hadizsákmányának ezt a részét is tartsa meg, Morton elhatározta, hogy az első alkalommal visszaszolgáltatja Evandale lordnak, ami az övé, feltéve, hogy még életben van. Ám egyelőre nem tétovázott használatba venni Cuddie zsákmányát - magához vett néhány váltás fehérneműt és egy-két apróságot az útitáska jóval értékesebb tartalmából.
Ezután sietett átnézni a Bothwell levéltárcájában levő papírokat. A legkülönfélébb irományok akadtak köztük. Szakaszának névsora, a szabadságon levő katonák megjelölésével, kocsmai számlák, feljegyzés azokról, akikre különféle vétségekért bírság vagy büntetés várt, továbbá letartóztatási parancsok másolata, amelyeket a Titkos Tanács bocsátott ki nevezetesebb személyiségek ellen. A tárca egy másik rekeszében Bothwell különféle megbízásai és kinevezései, amiket az idők folyamán kapott, valamint külföldi szolgálati bizonyítványai, amelyek dicsérettel emlékeztek meg bátorságáról és katonai képességeiről. Ám a legérdekesebb papír Bothwell családfája volt, mely pontosan kimutatta leszármazását és számos okiratra hivatkozott hitelessége igazolására; a mellékletek közt a Bothwell grófok elkobzott terjedelmes birtokainak leírása, s ama nemesek és udvaroncok felsorolása, akik közt VI. Jakab király ezeket a birtokokat felosztotta, s kiknek leszármazói e javakat jelenleg is ténylegesen birtokolták. A jegyzék alatt piros betűkkel az elhunyt gróf keze írásával a következő állt: Haud Immemor, F. S. E. B.,[33] ami alighanem Francis Stewart, Earl of Bothwell nevének kezdőbetűit jelentette. Az említett okmányok mellett, amelyek híven tükrözték elesett gazdájuk jellemét és érzésvilágát, voltak olyanok is, amelyek egészen más (s az olvasó előtt eddig ismeretlen) oldaláról mutatták be.
A tárca titkos zsebében, melyet Morton csak nehezen talált meg, néhány magánlevél volt, női kéz vetette papírra, igen szép írással. Körülbelül húsz évvel azelőtt keltezett levelek voltak, címzés nélkül, s az aláírás csupán kezdőbetűkre szorítkozott. Mortonnak nem volt ideje a leveleket tüzetesebben vizsgálgatni, de így is kivett belőlük annyit, hogy a hölgy, aki írta, előkelő tartózkodással igyekezett a heves, gyanakodó és türelmetlen természetű férfit gyengéd szerelméről biztosítani, és féltékenységét, melyről előzőleg alighanem panaszkodott, eloszlatni. A leveleket az évek erősen megviselték, s a nagy gondosság ellenére, mellyel nyilván őrizgették, az írás több helyütt olvashatatlanná fakult.
"Nem tesz semmit (ezeket a szavakat arra a borítékra írta valaki, melyet a legjobban megviselt az idő), tartalmát rég szívembe véstem."
A levelekhez egy hajfürt is tartozott; a papiroson, melybe csomagolták, egy vers másolata volt olvasható. Sorait olyan mély érzés hatotta át, mely Morton véleménye szerint kárpótlást nyújtott a költemény kezdetleges voltáért, s a benne bőségesen fellelhető, de a kor ízlését követő fellengzős frázisokért:
Tisztán ragyogsz és fényesen,
mint ama őrzött éjjelen,
midőn befonták fürtödet,
s azt súgta Ágnes, hogy szeret.
Azóta hányszor terheléd
e vad sziv forró égövét,
melyben a gyülölet s harag
pokoli bűnre vágyna csak,
kavargó óceán a vére,
s vad földrengés minden ütése! -
ha elviselted volna klimám,
de folttalan maradva, tisztán,
meghóditottad volna vad,
képzelgő birodalmamat!
Nem kóborolnék szilajon,
ha ő volna őrangyalom,
sem ég sem föld el nem itélne,
ha élt volna és értem élne.
Nem lett volna akkor nekem
az öröm vadász-terepem,
s gyönyöröm akkor volna más,
nem csak hajsza és rohanás,
a prédát bekeriteni,
rárontva leteriteni,
s otthagyni, csömörrel teli;
báj fékezné bősz ingerem,
gyógyitná gőg-döfte sebem -
engem az Ég s a Föld dicsérne,
ha éltél volna s értem élve!
Miután e sorokat elolvasta, Morton akaratlanul is részvéttel gondolt ennek a különös és nagyon is boldogtalan lénynek a sorsára, aki az elvetemültség legmélyebb fokán is szüntelenül arra a magas polcra irányította figyelmét, melyre származásánál fogva igényt tartott; s miközben a züllöttség mocsarába süllyedt, keserves önváddal pillantott vissza ifjúkorára, amikor még egy tiszta, de boldogtalan szerelem lelkesítette.
- Istenem - mondta magában Morton -, milyen szomorú, hogy legmagasztosabb érzelmeink is ennyire le tudnak aljasodni, hogy tiszteletre méltó büszkeségünk üres gőggé fajulhat el, mely kétségbeesett közönyében mit sem törődik a közvélemény felháborodásával, s hogy a boldogtalan szerelem fölött érzett bánat összefér a kicsapongással, nemtelen bosszúval, rabló ösztönök kielégítésével! De ugyanezt látjuk mindenütt: a mások szabadságát tisztelő ember hogyan süllyed rideg érzéketlenségbe, míg a vallási buzgóság őrültje a legvadabb kegyetlenségre vetemedik. Elhatározásaink és szenvedélyeink: akár a tenger hullámai, az ő segítsége nélkül, ki szívünket megteremtette, hiába mondjuk a viharos tajtéknak: "Eddig, és nem tovább!"
Miközben ilyen erkölcsi tűnődésbe merült, felemelte tekintetét, és észrevette, hogy Burley áll előtte.
- Máris ébren vagy? - kérdezte a felkelő vezér. - Nagyon jól van; arra vall, milyen buzgón várod a pillanatot, hogy a reád váró útra lépj. Miféle papírok ezek? - kérdezte.
Morton röviden beszámolt neki Cuddie sikeres portyázásáról, s átnyújtotta Bothwell levéltárcáját, tartalmával együtt. A cameroni vezér figyelemmel futotta át a katonai dolgokra és a közügyekre vonatkozó feljegyzéseket, de amint a versekhez ért, megvetéssel dobta félre.
- Amikor kardom Isten segítségével háromszor járta át ennek a sátánnak, a kegyetlen üldözés fő eszközének a testét, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen elszánt, veszedelmes gazember képes efféle haszontalan és léha művészettel játszadozni. De látom, a Sátán a legkülönbözőbb hajlamokat oltja legkedveltebb, kiválasztott eszközei szívébe, s ugyanaz a kéz, mely bunkósbotot markol vagy kardot forgat a szentek lemészárlására, a Halál Völgyében arra is hajlamos, hogy csilingelő lantot vagy citerát pengessen a Hiúság Vásárában, a romlás leányainak fülébe.
- Tehát az ön kötelességről vallott fogalmai - kérdezte Morton - nem tűrik el a szép művészetet, melyekről általában azt tartják, hogy az ember lelkét felemelik és megtisztítják?
- Az én szememben, fiatalember - felelte Burley -, és azoknak a szemében, akik úgy gondolkodnak, mint én, ennek a világnak a gyönyörei, akármilyen álruhába öltöznek is, nem egyebek hiúságnál, melynek nagyszerűsége és hatalma tőr és csapda. Nekünk csak egy célunk van a földön: felépíteni az Úr templomát.
- Gyakran hallottam apám ajkáról - jegyezte meg Morton -, hogy sok ember, aki Isten nevében ragadta kezébe a hatalmat, annak gyakorlásában olyan szigorú, s olyan nehezen válik meg tőle, mintha földi nagyravágyás fűtené. No de erről ráérünk máskor beszélni. Sikerült elérnie a tanácsbizottság kijelölését?
- Sikerült - felelte Burley. - Számuk mindössze hat, s ezeknek egyike te vagy. Most pedig azért jöttem, hogy tanácskozásukra elvigyelek.
Morton elkísérte egy elkülönített füves tisztásra, ahol a tanács többi tagja már várta őket. A hatalom letéteményeseinek ez a testülete ugyanarra a két pártra oszlott, mint a zűrzavaros sereg, s gondjuk volt rá, hogy egyformán három-három tagot jelöljenek ki soraikból. A cameroniak delegátusa Burley, Macbriar és Kettledrummle volt, a mérsékelteké Poundtext, Henry Morton és egy kisbirtokos, akit Langcale urának neveztek. Így a két párt képviselői egyensúlyban voltak az intéző bizottságban, ámbár valószínű volt, hogy (mint ilyen esetekben lenni szokott) a szélsőségesek nagyobb erélyt tudnak kifejteni. Vitáikat azonban emberibb módon folytatták, mint ahogy előző esti viselkedésük alapján el lehetett várni.
Miután alaposan meghányták-vetették helyzetüket és eszközeiket, valamint a sereg létszámának várható növekedését, megállapodtak abban, hogy ma még nem hagyják el állásaikat, hanem időt adnak embereiknek, hogy kipihenjék magukat s ugyanakkor a csatlakozni kívánók is megérkezhetnek; másnap reggel pedig felvonulnak Tillietudlem elé, s felszólítják az erődöt, változtassa meg álláspontját, s adja meg magát. Ha a felszólításnak nem lesz foganatja, elhatározták, hogy megpróbálják a várat gyors támadással elfoglalni. Ha nem sikerül, úgy határoztak, a sereg egy részét hátrahagyják, hogy vegye a várat ostromzár alá, s ha lehet, kiéheztetéssel foglalja el. A fősereg közben vonuljon tovább, hogy kiűzze Claverhouse-t és Lord Rosst Glasgow városából. Ez volt az intéző bizottság határozata; s Morton első vállalkozása a katonai pályán alkalmasint az lesz, hogy támadásra indul egy vár ellen, mely szerelme családjának birtoka, s amelyet szerelmének nagybátyja, Bellenden őrnagy védelmez, kinek személyes adósa, mert ismételten hálára kötelezte! Teljesen átérezte helyzete visszásságát, de azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy nemrég szerzett hatalma a felkelő seregben mindenesetre lehetővé teszi számára, hogy Tillietudlem lakóit olyan védelemben részesítse, mely másféle körülmények között semmiképpen sem állna módjában. S az a halvány reménység is felderengett benne, hogy talán létrehozhat köztük és a presbiteriánusok között egy olyan egyezséget, mely biztosítaná számukra a semlegesség nyugalmát a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező polgárháborúban.
Huszonnegyedik fejezet
A hulla-mezőről jön meg ő,
lováról ömlik a vér s az eső.
Finlay
Most pedig térjünk vissza Tillietudlem várára és lakóira. Ormaira felvirradt a reggel (a loudon-hilli csata után az első), s védői megkezdték azokat a munkálatokat, amelyeket szükségesnek véltek, hogy az erődöt tarthatóvá tegyék. Ekkor az őrszem, akit az Őrző Bástyájának nevezett magas tornyocskában helyeztek el, lovas közeledését jelezte. Amint közelebb érkezett, ruhája elárulta, hogy testőrtiszt; lova lassú járása és az erőtlen testtartás, mellyel gazdája a nyereg fölé hajolt, nyilvánvalóvá tette, hogy sebesült vagy beteg. Tüstént kinyitották a kiskaput, hogy beeresszék, s Lord Evandale kocogott be az udvarra, a vérveszteségtől annyira kimerülte, hogy segítség nélkül le sem tudott volna szállni a nyeregből. Amint egy szolgára támaszkodva betámolygott az előcsarnokba, a hölgyek felsikoltottak rémült meglepetésükben; vendégük sápadt volt, mint a halál, arca csupa vérfolt, egyenruhája piszkos és megtépett, haja csapzott és zilált - inkább kísértethez hasonlított, mint emberi lényhez. De a rémült sikolyt boldog felkiáltás követte - az örömé, hogy megmenekült.
- Hála istennek, hogy itt van - kiáltotta Lady Margaret -, s hogy megszabadult a vérszomjas gyilkosok keze közül, akik őfelsége annyi hű szolgáját lemészárolták!
- Hála istennek, hogy itt van, és biztonságban! - tette hozzá Edith. - Már a legrosszabbtól tartottunk. De látom, megsebesült. Attól félek, ebben aligha lehetünk a segítségére.
- Sebeim csupán kardvágások - felelte az ifjú főnemes, s lepihent egy székre. - A fájdalom szóra sem érdemes, kimerültségem is csak a vérveszteségnek tudható be. De nem azért jöttem, hogy gyengeségemmel még növeljem gondjaikat és súlyosbítsam veszedelmes helyzetüket. Szándékom éppen az ellenkező. Mit tehetek önökért? Engedje meg, hogy úgy érezzek és cselekedjek, mintha a fia lennék, kedves asszonyom - fordult Lady Margarethez -, s kérem, tekintsen a bátyjának, Edith!
Az utolsó szavakat olyan nyomatékosan hangsúlyozta, mintha attól félne, félreértik felajánlkozását. Ha úgy érzik, hogy a kérő igényével lép fel, szolgálatait Edith esetleg nem is tudja elfogadni. Miss Bellenden teljesen átérezte szavai tapintatosságát - de most nem volt ideje finom érzelmek kicserélésére.
- Felkészültünk a védelemre - mondta az öreg hölgy méltóságteljesen. - Sógorom átvette helyőrségünk parancsnokságát, és Isten kegyelmével olyan fogadtatásban részesítjük a lázadókat, amilyet megérdemelnek.
- Milyen boldogan venném ki részemet a kastély védelméből! - sóhajtott fel Evandale. - De mostani állapotomban csak a terhükre lennék... sőt még rosszabbtól tartok! Mert ha megtudnák, hogy egy testőrtiszt rejtőzködik a várban, ez elég lenne a gazfickóknak ahhoz, hogy még elszántabb támadást indítsanak a vár birtokba vételére. De ha úgy látják, hogy csak a család védi, esetleg tovább vonulnak Glasgow felé, és nem vállalják az ostrom kockázatát.
- És el tudja képzelni rólunk - felelte Edith a nagylelkű érzelmek olyan kitörésével, melyet nőknél gyakran tapasztalhatunk, és amely annyira illik hozzájuk -, el tudja képzelni rólunk azt az aljasságot - kérdezte remegő hangon, míg arcát ugyanaz a nemes indulat gyújtotta lángra, mely szavait is átforrósította -, hogy ilyen önző számítás visszatarthat minket attól, hogy önnek fedelet és védelmet nyújtsunk, egy olyan pillanatban, amikor állapota nem engedi, hogy önmagát megvédje, s az ország tele van ellenséggel? Hát van-e olyan kunyhó Skóciában, melynek gazdája megengedné, hogy egy kedves barátja ilyen körülmények között továbbmenjen? Csak nem képzeli, hogy elengedjük ebből a várból, melyet elég erősnek tartunk a saját védelmünkre!
- Egy pillanatra se gondoljon erre, Lord Evandale - mondta Lady Margaret. - Magam fogom sebét bekötözni; háború idején egy öregasszony másra úgyse jó. De elhagyni Tillietudlem várát, amikor az ellenség kardja fenyegeti, ezt az utolsó zsoldos katona sem tenné meg, aki valaha is a király kabátját viselte, hát még az én fiatal Evandale lordom! A mi házunk nem szenvedhet el ilyen gyalázatot. Tillietudlem várát tisztelet övezi, amióta a legszentebb felség...
Szavait az őrnagy belépése szakította félbe.
- Nézd csak, bácsikám - mondta Edith -, foglyot ejtettünk! Egy sebesült foglyot, aki meg akar szökni tőlünk. Segíts nekünk, hogy erőszakkal visszatartsuk!
- Lord Evandale! - kiáltott fel az öreg katona. - Ennek aztán igazán örülök! Első tiszti kinevezésemnek sem örültem meg jobban! Claverhouse arról számolt be nekünk, hogy ön elesett vagy legalábbis eltűnt.
- Meg is öltek volna, ha az ön barátja nem siet a segítségemre - felelte Lord Evandale bizonyos megindultsággal, s lesütötte szemét, mintha nem akarná látni, hogy amit mondani akar, milyen hatással lesz Miss Bellendenre. - Lovamat elvesztettem, s védtelenül álltam ott, fejem fölött a karddal, mely éppen végezni készült velem, amikor a fiatal Morton... az a fogoly, kinek sorsa iránt ön tegnap reggel érdeklődést tanúsított, a legnagylelkűbb módon közbelépett, megmentette az életemet, sőt még azt is lehetővé tette, hogy megszökhessek.
Amikor mondatát befejezte, valami fájdalmas kíváncsiság arra késztette, hogy első elhatározását megmásítva, pillantását Edithre emelje; úgy képzelte, a lány égő arcából és felcsillanó szeméből mindent kiolvashat - az örömet, hogy szerelme él, szabad és biztonságban van, de a diadalmas elégtételt is, hogy ebben a nagylelkűségi versenyben nem maradt riválisa mögött. Edith valóban erre gondolt; de érzéseibe csodálat is vegyült azért az őszinte készségért, mellyel Lord Evandale nem habozott elismerni szerencsésebb vetélytársa érdemeit, vállalva egy adósságot, mellyel minden valószínűség szerint szívesebben tartozott volna bárkinek a világon, mintsem neki.
Bellenden őrnagy, aki az érzelmeknek ezt a tusakodását akkor sem vette volna észre, ha sokkal feltűnőbben nyilvánul meg, mindössze ennyit jegyzett meg:
- Ha már Henry Mortonnak annyi szava van ezeknél a gazfickóknál, örülök, hogy érvényesítette befolyását; de remélem, faképnél hagyja őket, mihelyt lehetséges. Igazában egy pillanatig sem kételkedem ebben. Ismerem az elveit, utálja zagyva beszédüket és álszenteskedésüket. Ezerszer hallottam, hogy kineveti annak a vén presbiteriánus csirkefogónak, Poundtextnek a szőrszálhasogatásait, aki annyi éven át élvezte a kormány türelmes jóindulatát, most meg az első kritikus percben kimutatta a foga fehérét és nyírott fejű híveinek háromnegyed részével útra kelt, hogy a fanatikusok hadához csatlakozzék. De mondja csak, uram, hogyan sikerült megmenekülnie, miután elhagyta a csata színterét?
- Úgy nyargaltam, ahogy megfutamodó harcostól várható, aki csak arra gondol, hogy mentse az irháját - felelte Evandale mosolyogva. - Olyan útvonalat választottam, amelyen leginkább remélhettem, hogy nem találkozom az ellenséggel. Több órán át menedéket leltem... nem fogják kitalálni, hol?
- Talán a Bracklan kastélyban - vélte Lady Margaret - vagy más királyhű úriember házában.
- Nem, asszonyom. Nem egy ilyen ház becsapta kapuját az orrom előtt, valamilyen ürüggyel, de valójában attól félve, hogy az ellenség nyomon követve rám talál. Egy viskóban találtam menedéket, egy szegény özvegyasszonynál, kinek a férjét alig három hónapja a mi katonáink lőtték agyon, míg két fia jelen pillanatban, tudomásom szerint, a felkelők táborában tartózkodik.
- Igazán? - csodálkozott Lady Margaret Bellenden. - Egy fanatikus asszony képes volna ilyen nagylelkűségre? Vagy talán helyteleníti családja hitelveit?
- Távolról sem, asszonyom - folytatta a fiatal főnemes. - Elveit tekintve konok vastagnyakú, de felismerve kétségbeejtő helyzetemet, embertársát látta bennem, s elfelejtette, hogy királyhű nemes vagyok és katona. Bekötözte sebeimet, megengedte, hogy ágyában pihenjek, s elrejtett egy csapat felkelő elől, akik menekülőket kerestek, s még élelemmel is ellátott. Nem engedte, hogy elhagyjam menedékhelyemet, amíg meg nem győződött arról, hogy veszély nélkül eljutok ebbe a várba.
- Nemes cselekedet volt - mondta Miss Bellenden -, s remélem, lesz alkalma nagylelkűségét megjutalmazni.
- Az utóbbi szerencsétlen események folyamán adósságokba keveredtem mindenfelé, Miss Bellenden - felelte Lord Evandale. - De mihelyt módomban áll majd hálámat kimutatni, a jó szándékban nem lesz hiány.
Most valamennyien kérlelni kezdték Evandale lordot, mondjon le arról a szándékáról, hogy elhagyja a kastélyt; de Bellenden őrnagy érvei bizonyultak a leghatékonyabbaknak.
- Az ön jelenléte a kastélyban fölötte hasznos lesz, lordom, sőt feltétlenül szükséges, hogy tekintélyével kellő fegyelemre szorítsa a legényeket, akiket Claverhouse itt hagyott a helyőrség megerősítésére, s kiknek viselkedése nem bizonyult éppenséggel példamutatónak. Szó, ami szó, az ezredes egyenesen felhatalmazott arra, hogy ezredének bármelyik tisztjét, ha erre vetődik, visszatartsuk itt.
- Erre már nem lehet semmiféle ellenvetésem - felelte Lord Evandale -, mivel látom, ittmaradásom hasznos lehet még jelenlegi rokkant állapotomban is.
- Ami a sebet illeti, lordom, ha sógorasszonyom magára vállalja, hogy felvegye a harcot bármilyen lázas tünettel szemben, nyugodt lélekkel ajánlhatom régi bajtársamat, Pike Gideont, aki a sebek kezelésében felveszi a versenyt a Borbély-Felcserek Testületének bármely tagjával. Éppen elég gyakorlatot szerzett Montrose idejében, hiszen gondolhatja, hogy nem voltunk bőviben a szabályosan kiképzett katonai sebészeknek. Így hát beleegyezik, hogy nálunk maradjon?
- Nyilván nyomós okaim voltak arra, hogy elhagyjam a várat - mondta Lord Evandale Edithre pillantva -, de háttérbe szorulnak, ha arról van szó, hogy szolgálatukra lehetek. Nem veszi rossz néven, őrnagy úr, ha megkérdezem, milyen védelmi tervet készített, s milyen eszközökkel rendelkezik? S megengedi, hogy megvizsgáljam az erődítéseket?
Miss Bellenden figyelmét nem kerülte el, hogy Lord Evandale mennyire kimerült testileg és lelkileg egyaránt.
- Azt hiszem, bácsikám - szólította meg az őrnagyot -, hogy miután Lord Evandale nagylelkűen beleegyezett, hogy helyőrségünk tisztje legyen, mindenekelőtt abból a célból kellene latba vetnie feljebbvalói tekintélyét, hogy ráparancsoljon: vonuljon vissza lakosztályába, és frissítse fel magát, mielőtt katonai megbeszélésekbe bocsátkoznék.
- Edithnek igaza van - mondta az öreg lady. - Tüstént ágyba kell feküdnie, uram, s beszedni a lázcsillapító szert, melyet saját kezűleg fogok elkészíteni; udvarhölgyem pedig, Mistress Martha Weddell egy kis csirkebecsináltat készít majd vagy valami hasonló könnyű ételt. A borról lebeszélném. Kérem, John Gudyill! Gondoskodjék róla, hogy a kulcsárnő rendbe hozza a dobogós termet, Evandale lordnak haladéktalanul le kell feküdnie. Pike leszedi majd a kötést, és megvizsgálja a sebek állapotát.
- Ezek bizony szomorú előkészületek, asszonyom - mondta Lord Evandale, miután megköszönte Lady Margaret figyelmét, és kifelé indult a hallból -, de alá kell vetnem magam a méltóságos asszony utasításainak, s remélem, gondoskodása réven hamarosan használhatóbb védője leszek a várnak, mint mostani állapotomban. Fontos, hogy fizikailag állítson talpra minél előbb, mert a szellemi irányítás dolgában nincs rám szükség, amíg Bellenden őrnagy kezében van.
E szavakkal elhagyta a vár csarnoktermét.
- Kiváló ifjú - jegyezte meg az őrnagy -, és milyen szerény!
- Nyoma sincs benne sok fiatalember önhittségének - mondta Lady Margaret -, aki azt hiszi, többet ért panaszai kezeléséhez, mint a nála tapasztaltabb emberek.
- Milyen nagylelkű és milyen jóképű fiatal úriember! - tette hozzá Jenny Dennison, aki a beszélgetés vége felé jött be, s most magára maradt Miss Bellendennel a teremben, miután az őrnagyot parancsnoki teendői elszólították, és Lady Margaret is hozzálátott az orvosság elkészítéséhez.
Edith csupán sóhajtással felelt a dicsérő szavakra, hiszen mindenki másnál jobban tudta és érezte, mennyire megérdemelte az, akire vonatkoznak. Ám Jenny nem tétovázott tovább ütni a vasat.
- Végtére is igaz, amit úrnőm mond - folytatta -, hogy nem lehet bízni ezekben a presbiteriánusokban; hitszegő, esküszegő csirkefogók egytől egyig! Ki gondolta volna, hogy a fiatal Milnwood és Cuddie Headrigg is egy követ fúj a gaz rebellisekkel?
- Miféle hihetetlen zöldséget beszélsz, Jenny? - kérdezte fiatal úrnője méltatlankodva.
- Tudom, hogy nem szívesen hallja, kisasszonykám - felelte Jenny kíméletlenül -, de jobb, ha megtudja végre, hiszen az egész kastély erről beszél.
- Miről beszélsz, Jenny? Vagy meg akarsz őrjíteni? - kérdezte Edith türelmetlenül.
- Hát csak arról, hogy Henry Morton of Milnwood odaát van a lázadóknál, sőt beállt a vezéreik közé.
- Hazugság! - kiáltott fel Edith. - A legalávalóbb rágalom! És csodálom a bátorságodat, hogy fülem hallatára utánuk mered szajkózni! Henry Morton képtelen arra, hogy elárulja királyát és hazáját, és ilyen kegyetlen csalódást okozzon nekem, úgy értem, mint ártatlan és védtelen áldozatnak, aki kénytelen elszenvedni a polgárháború borzalmait! Szóval, vedd tudomásul, hogy teljességgel képtelen erre, bármilyen értelemben!
- Ó, ó, Miss Edith! - felelte Jenny, tovább fújva a maga nótáját -, akik jobban ismerik a fiatalembereket, mint én ismerem vagy legalábbis ismerni szeretném, pontosan megmondhatják, mire képesek ezek és mire nem! De itt van az a Tam katona, meg egy másik széltoló, ma reggel mentek ki sapkában és szürke plédben, falusi legényeknek öltözve felderü... felderítésre, azt hiszem, John Gudyill így mondta. Elvegyültek a rebellisek közé, és azzal a hírrel jöttek vissza, hogy látták a fiatal Milnwoodot, az egyik dragonyoslovon ült, amit Loudon-hillben ejtettek zsákmányul, kardokkal meg pisztolyokkal felfegyverezve, ő volt bizony, és nagy cimboraságban állt a vezetőikkel, maga is parancsolgatott és vezényelte az embereket. A sarkában meg Cuddie parádézott Bothwell őrmester egyik csipkés mellényében, fején háromszögletes csákóval, amire rákötötte a Covenant régi harcosainak kék pántlikáját (Cuddie mindig szeretett volna egy kék pántlikát), meg fodros inget is viselt hozzá, mint valami úr, éppen ő, no hiszen!
- Jenny - szólak meg fiatal úrnője sietve -, lehetetlen, hogy amit ezek az emberek jelentenek, igaz legyen. Hisz a nagybátyám az imént még mit sem hallott róla.
- Mert Tam Halliday éppen öt perccel később jött meg, mint Lord Evandale - felelte a szobalány. - És amikor meghallotta, hogy őlordsága itt van a kastélyban, megesküdött az istentelen fráter, hogy vigye el az ördög, ha ezekről a hírekről Bellenden őrnagynak tesz jelentést, amíg kéznél van a saját tisztje, a saját regementjéből (így mondta). Nem is beszél egy szót sem holnap reggelig, amíg Lord Evandale fel nem kel, csupán nekem említette - itt Jenny lesütötte szemét -, nekem is csak azért, hogy Cuddie-val gyötörhessen.
- Ah, te csacsi lány - felelte Edith bátorságra kapva. - Az a katona csak azért eszelte ki az egészet, hogy téged ugrasson.
- Nem, kisasszony, az nem lehet, mivelhogy John Gudyill levitte magával a másik dragonyost a pincébe (régi kedves embere, csak nem tudom a nevét), és adott neki egy pohár brandyt, hogy kihúzza belőle, mit tud. És ő szóról szóra ugyanazt mesélte, amit Tam Halliday. Erre Mr. Gudyill olyan dühbe gurult, hogy mindent visszamondott nekünk, még azt is, hogy az egész lázadást a lady meg az őrnagy úr butaságának köszönhetjük, akik tegnap reggel kikönyörögték a fiatal Milnwood meg Cuddie életét, pedig ha elszenvedik a büntetést, az ország nyugodtan aludhatna, isten bizony, magam is úgy gondolom!
Ezt az utolsó megjegyzést Jenny találta ki és fűzte történetéhez, bosszúságában úrnője konok hitetlenkedése fölött. De meg is rémült abban a pillanatban, amint látta, hírei hogyan hatnak fiatal úrnőjére, kinek megrendülését a High Church eszméi és előítéletei is növelték, amelyekben nevelkedett. Arca halálsápadtra vált, lélegzete elakadt, és majdnem lerogyott. Le is ült nyomban, helyesebben leroskadt az előcsarnok egyik karosszékébe, s látni lehetett, hogy ájulás környékezi. Jenny megpróbálkozott hideg vízzel, égetett tollal, a ruha szalagjainak elvágásával s minden egyéb szerrel, melyet hisztériás esetekben alkalmazni szoktak - de eredménytelenül.
- Isten bocsásson meg! Mit tettem! - kiáltott fel a szobalány bűnbánatosan. - Bárcsak kivágták volna a nyelvemet! Ki gondolta volna, hogy ennyire odalesz, méghozzá egy fiatal gyerkőcért! Jaj, Miss Edith! Drága Miss Edith! Szedje össze magát! Talán nem is igaz, amit meséltem, istenem, bárcsak felhólyagzott volna a nyelvem! Már többen mondták nekem, hogy előbb-utóbb bajba kerülök a nyelvem miatt! Mi lesz, ha kijön a lady vagy az őrnagy úr, és méghozzá éppen a trónszékbe roskadt, ahová senki sem mert leülni az óta a bánatos reggel óta, amikor a király ült benne! Jaj, mit csináljak? Ó, istenem, mi lesz velünk?
Míg Jenny Dennison így sopánkodott maga és úrnője miatt, Edith lassankint magához tért ájulásából, amelybe a váratlan hír taszította.
- Nem hagynám el őt - mondotta - balsorsában sem, mint ahogy kitartottam mellette akkor is, amikor veszélyes és szégyenletes volt könyörögni érte. Ha meghalt volna, gyászolnám; ha hűtlen lett volna, megbocsátanék neki; de fellázadni a királya ellen, elárulni hazáját, közönséges késelőkkel és orgyilkosokkal cimborálni és közösködni, olyanokkal, akik üldöznek mindent, ami nemes, hivalkodó és gyalázkodó ellenségei mindennek, ami szent, nem, kitépem a szívemből még akkor is, ha elvérzek belé!
Megtörölte szemét, és hirtelen felkelt a nagy karosszékből (avagy trónról, ahogy Lady Margaret szokta nevezni), a megrettent szobalány pedig sietett felrázni a párnát és eltüntetni minden nyomát annak, hogy a szent ülőhelyet bárki is használni merészelte (ámbár Károly király maga is, tekintettel a szék pillanatnyi bitorlójának szépségére és fiatalságára, valamint feldúlt lelkiállapotára, alighanem szemet hunyt volna e trón megszentségtelenítése fölött). Jenny ezután fontoskodva ráerőszakolta segítségét Edithre, karját nyújtva, támaszul, amint fel és alá lépkedett a várcsarnokban, szemmel láthatóan mély töprengésbe merülve.
- Tessék csak rám támaszkodni, kisasszony... jobb, ha rám támaszkodik... a bánatnak is utat kell engedni és kétségtelen, hogy...
- Nem, Jenny - felelte Edith szilárdan. - Tanúja voltál gyengeségemnek, majd meglátod az erőmet is.
- De a múltkor is rám tetszett támaszkodni, Miss Edith... a minap reggel, amikor olyan keservesen bánkódott.
- A téves és helyén nem való szeretet segítségre szorulhat, Jenny, de a kötelességérzet elég erős ahhoz, hogy fennen tartsa önmagát. De semmit sem akarok elhamarkodni. Meg akarom tudni viselkedése okait, és azután kivetem szívemből örökre! - hangzott az ifjú hölgy szilárd és határozott válasza.
Jennyt valósággal megijesztette úrnője viselkedése, melynek okait nem értette, és így nem is tudta kellőképpen méltányolni.
- Furcsa - dünnyögte a fogai közt - az első roham elmúltával Miss Edith éppen olyan könnyen veszi a dolgot, mint én, sőt még sokkal könnyebben, pedig merem állítani, én magam fél annyira sem szerettem Cuddie Headrigget, mint ő a fiatal Milnwoodot. De mindentől eltekintve, talán nem is árt, ha mindkét oldalon vannak barátaink; mert ha a whigek be találják venni a várat, ami fölötte valószínű, tekintve, milyen kevés az eleség, és a dragonyosok milyen pusztítást visznek benne végbe, s ha ebben az esetben Milnwood és Cuddie kerekedik felül, a barátságuk aranyat fog érni! Már reggel is ez jutott eszembe, amikor azokat a hajmeresztő híreket meghallottam.
E vigasztaló gondolatok közepette indult a leányzó szokásos teendői ellátására, magára hagyva úrnőjét, hadd szoktassa szívét, ahogy csak tudja, ahhoz az elhatározáshoz, hogy gyökerestül kitépi belőle Henry Mortonhoz fűződő érzelmeit.
Huszonötödik fejezet
A résre újra, még egyszer barátim.
Shakespeare: V. Henrik
III. felv. I. szín
Németh László fordítása
Az estig befutó hírekből arra a következtetésre jutottak, hogy a felkelők serege a kora hajnali órákban vonul fel Tillietudlem ellen. Pike megvizsgálta Lord Evandale sebeit, és azt jelentette, hogy állapota biztató. Sok sebet kapott, de egyik sem súlyos; a vérveszteségnek, s talán Lady Margaret sokat emlegetett gyógyszerének köszönhette, hogy nem lázasodott be. Így aztán, noha egy kis fájdalmat és erős fáradtságot érzett, a páciens kijelentette, hogy bot segítségével, ha lassan is, de elég jól tud járkálni. Ilyen körülmények között hallani sem akart arról, hogy szobájába zárkózzék; inkább azon volt, hogy jelenlétével lelket öntsön a katonákba, másrészt, kiegészítő javaslatokat tegyen a védelmi tervhez, amelyet az őrnagy, kissé elavult hadviselési elvek alapján, kidolgozott. Lord Evandale-t ismeretei feljogosították arra, hogy ilyen kérdésekben tanácsot adjon, hiszen kora ifjúságában Franciaországban és Németalföldön teljesített katonai szolgálatot. De jóformán alig talált a terveken valami módosítanivalót; s az élelmezési problémától eltekintve, nem volt oka félteni ezt az erős várat olyan támadókkal szemben, akik fenyegették.
A hajnal első sugarai megint a sáncokon találták Evandale lordot és Bellenden őrnagyot; újra meg újra felülvizsgálták az előkészületeket, és türelmetlenül lesték az ellenség közeledését. Meg kell jegyeznem, hogy a felderítő szolgálat most már rendszeresen működött; de az őrnagy még mindig haragos hitetlenséggel fogadta a hírt, hogy Morton fegyvert fogott a kormány ellen.
- Sokkal jobban ismerem a fiút - hangzott az egyetlen észrevétel, melyet hajlandó volt megtenni. - A fickók nem merték az ellenséget eléggé megközelíteni. Valami hasonlóság tévesztette meg a képzeletüket, vagy felültek a szóbeszédnek!
- Kénytelen vagyok ellentmondani önnek, őrnagy úr - felelte Lord Evandale. - Majd meglátja, hogy az a fiatal úriember áll a felkelők élén; számomra, akárhogy sajnálom is, nem lesz túl nagy meglepetés.
- Ön semmivel sem jobb Claverhouse-nál, aki tegnap azzal torkolt le, hogy ez az ifjú, akit gyerekkora óta ismerek, és mindig nemeslelkűen, úriasan viselkedett, csak az alkalmat várja, hogy a felkelők élére álljon!
- Ha tekintetbe vesszük a bánásmódot, melyben részesült, és a gyanút, mely terheli - mondta Lord Evandale -, miféle más út állt nyitva számára? Ami engem illet, magam sem tudom, mit érdemel inkább... gáncsot vagy részvétet.
- Gáncsot, uram? Részvétet! - visszhangozta az őrnagy, elcsodálkozva, hogy ilyen felfogással találkozik. - Kötelet érdemelne, ez az egész. S ha édesfiam volna, akkor is örömmel látnám, hogy felhúzzák. Gáncsról beszélni, no még mit nem! Lordságod nem gondolhatja komolyan!
- Szavamra, Bellenden őrnagy úr, már jó ideje úgy vélem, hogy a mi politikusaink és főpapjaink fájón kiélezték a dolgokat ebben az országban; erőszakosságukkal elidegenítették tőlünk nemcsak az alacsonyabb néposztályokat, de a magasabb rangúakat is... mindazokat, akiket nem köt a király zászlajához erős pártszenvedély vagy udvari érdekek vágya.
- Nem vagyok politikus - felelte az őrnagy -, s nem értek az ilyen finom különbségtevésekhez. Kardom a királyé, s ha úgy parancsolja, megsuhogtatom ügye érdekében.
- Remélem - felelte az ifjú lord -, nem lesz alkalma tapasztalni, hogy elmaradok ön mögött ebben a tekintetben, noha szívből kívánom, bárcsak idegen ellenséggel állnék szemben. De már nincs idő ilyen kérdésekről vitatkozni, mert ott jönnek már, s védekeznünk kell, ahogy csak tudunk!
Amint e szavakat kimondta, már fel is bukkant a felkelők elővédje az országúton, mely a dombtetőt keresztezte, s leereszkedett, éppen a várral szemben. De egyelőre nem indultak lefelé, mintha tudatában lettek volna annak, hogy ezzel kitennék magukat az ellenséges tüzérségnek. Ám számerejük, mely eleinte csekélynek látszott, hamarosan megnőtt és tömörebbé vált; közelségükből ítélve, a dombon felbukkanók mögött alighanem tekintélyes erők álltak. Mindkét részről aggodalmas várakozás volt észlelhető; ám a covenantosok tétovázó soraiban csakhamar mozgolódás támadt, mintha hátulról nyomnák őket, de még nem tudnák, következő lépésük mi legyen. Tarkaságukban festői képet nyújtó fegyvereik megcsillantak a reggeli nap fényében, melynek sugarait visszaverte a dárdák, puskák, alabárdok és csatabárdok erdeje. A fegyveres tömeg néhány percig egy helyben hullámzott, aztán kivált közülük három-négy lovas - nyilván a vezéreik - a domblejtőn előrenyomulva, közelebb jöttek a várhoz. John Gudyill, aki nem volt egészen gyakorlatlan tüzér, az ágyúk csövét erre a kis különálló csoportra irányította.
- Fellövöm a sólymot - mondta (így nevezték a kisebb ágyút) -, ha nagyságod kiadja a parancsot.. Istenemre, megcsiklandozzuk őket!
Az őrnagy Evandale lordra nézett.
- Várjunk egy percig - mondta a fiatal lord. - Fehér zászlós követet küldenek.
S csakugyan, ebben a pillanatban az egyik lovas leugrott a nyeregből, s dárdára erősített fehér kendőt lengetve közeledett a várhoz. Az őrnagy és Lord Evandale leereszkedett a főerőd ormáról, és elébe ment a torlaszig, nem tartva tanácsosnak, hogy a követet beengedjék az erődítés területére.
Ugyanakkor, amikor a követ elindult, a lovasok, mintha kitalálták volna, mire készülődik John Gudyill a bosszantásukra, visszahúzódtak előretolt állásukból a főcsapathoz. A covenantosok követét, arckifejezése és modora után ítélve, egészen áthatotta az a szellemi gőg, mely szektáját jellemezte. Ajkát mesterkélten összehúzta, s félig behunyt szeme mintha nem méltatta volna a körülötte levő evilági tárgyakat arra, hogy megnézze; ünnepélyesen lépkedett, lábujjait kifelé fordítva, s olyan arcot vágott, mintha megvetné a talajt, melyre lábát helyezi. Lord Evandale nem tudta elnyomni mosolyát a furcsa figura láttán.
- Látott-e már életében valaha ilyen ostoba automatát? - mondta Bellenden őrnagynak. - Esküdni mernék, hogy rugók mozgatják. Mit gondol, tud beszélni?
- Ó, jaj! - felelte az őrnagy. - Úgy látom, régi ismerősöm, a legfarizeusabb tésztából gyúrt igazi puritán. Nézze csak... már hümmög és köhécsel. Ahelyett, hogy kürtös követ módjára tárgyalni kezdjen, mindjárt fejünkhöz vág egy prédikációt.
Az öreg katona, kinek a maga idejében éppen elég alkalma volt az ilyenfajta hivők modorával megismerkedni, most sem tévedett nagyot. Csak éppen prózai bevezetés helyett Langcale ura - mert nem kisebb személyt küldtek át követnek - stentori hangon rázendített a huszonnegyedik zsoltárra:
Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket,
És emelkedjetek fel,
ti örökkévaló ajtók!
- Hát nem megmondtam? - mosolygott Evandale lordra az őrnagy, azután megjelent a barikád bejáratánál, és megkérdezte, mi célból és miféle szándékkal visít ilyen bánatosan a kastély bejárata előtt, akár a malac, ha erősen fúj a szél.
- Engem - felelte a követ éles hangon, minden szokásos köszöntés vagy tiszteletadás nélkül - a szent Frigy és a Covenant istenes hadserege küldött, hogy szót értsek két bűnös hitszegővel, William Maxwell-lel, akit Lord Evandale-nek neveznek és charnwoodi Miles Bellendennel.
- És mi mondanivalója van Miles Bellenden meg Lord Evandale számára? - szólt az őrnagy.
- Maguk az illető felek? - kérdezte Langcale ura ugyanazon az éles, önhitt, tiszteletlen hangon.
- Legyen úgy, jobb híján - felelte az őrnagy.
- Akkor itt van a hivatalos felszólítás - mondta a követ, s egy papírlapot tett Lord Evandale kezébe -, itt van továbbá egy magánlevél Miles Bellenden részére, egy istenes ifjútól, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy seregünkben vezető szerepet tölthessen be. Olvassa el ezeket gyorsan, s az Isten világosítsa fel elméjét, hogy tartalmukat hasznára fordíthassa, amiben erősen kételkedem.
A felszólítás így hangzott:
"Mi, alulírottak, szabályosan megválasztott vezetői azoknak az uraknak, lelkészeknek és másoknak, akik most a szabadság és az igazi vallás ügyében fegyvert fogtak, ünnepélyesen figyelmeztetjük és felszólítjuk William Evandale lordot és charnwoodi Miles Bellendent, s másokat, kik jelenleg fegyvert viselnek és Tillietudlem várának helyőrségét alkotják, hogy adják fel az említett várat tisztes feltételek mellett, vagyis megkegyelmezés és szabad elvonulás engedélyezése mellett, mely minden ingó holmijukra kiterjed. Ellenkező esetben kiteszik magukat a tűzzel-vassal való végpusztulásnak, miként a hadijog engedélyezi olyan esetekben, amikor az ellenség nem hajlandó tarthatatlan állásait feladni, így hát Isten oltalmába ajánljuk saját dicső ügyét!"
Ezt a felszólítást John Balfour of Burley írta alá, mint a Covenant hadseregének vezérlő hadbiztosa, a maga, valamint a többi vezető nevében.
A Bellenden őrnagynak szóló levelet Henry Morton írta; mondanivalója a következőképpen hangzott:
"Olyan lépésre szántam el magam, tiszteletre méltó barátom, mely egyéb súlyos következményein kívül, maga után fogja vonni, attól tartok, az ön határozott rosszallását is. De becsület és jóhiszeműség vezérelt elhatározásomban, melyet saját lelkiismeretem feltétlenül helyesel. Nem bírok tovább is beletörődni abba, hogy jogaimat és embertársaim jogait lábbal tiporják, szabadságunkat megnyirbálják, személyünket sértegessék, s minden igazságos ok vagy törvényes bírói tárgyalás nélkül vérünket ontsák. A Gondviselés, maguknak az elnyomóknak túlzott erőszakossága révén, megnyitotta az útját annak, hogy ettől a tűrhetetlen zsarnokságtól megszabaduljunk, s meggyőződésem szerint nem érdemli meg a szabad polgár nevét és jogait az, aki úgy vélekedik mint én, de félrehúzódik, és nem ragad fegyvert hazája ügyéért. Ám Isten, aki szívembe lát, a tanúm arra, hogy nem osztozom a gyötrelmet és elnyomást szenvedők heves, haragos szenvedélyében, ha jelenleg fegyvertársak vagyunk is. Aggódó szívem leghőbb vágya megérni, hogy ez a természetellenes háború minél előbb véget érjen, s mindkét párt jó érzelmű, bölcs és mérsékelt elemeinek összefogásával olyan béke jöjjön létre, mely a király alkotmányos jogainak sérelme nélkül az egyenlőségen alapuló törvény tekintélyét állítsa a katonai erőszak helyébe, megengedve minden embernek, hogy Istenét saját lelkiismerete szerint szolgálja, s a fanatikus rajongást a józan ész és engedékenység szavával fékezze, ahelyett hogy türelmetlen üldözéssel őrültségbe kergesse.
Elképzelheti, hogy ezektől az érzelmektől áthatva, milyen fájdalmas számomra fegyveresen vonulni fel tiszteletre méltó rokona háza ellen, melyet értesülésünk szerint ön velünk szemben megvédeni szándékozik. Engedje meg, hogy nyomatékosan felhívjam figyelmét arra, miszerint ez a lépés csak vérontáshoz vezethet - mert ha támadásunkat vissza is verik, még mindig elég erősek vagyunk ahhoz, hogy a várat ostromzár alá vegyük és kiéheztetéssel megadásra kényszerítsük, noha látjuk az ön eredménytelenségre ítélt előkészületeit egy huzamosabb ideig tartó ostrom elviselésére. Mélységesen elszomorít, ha arra gondolok, hogy a vár lakóira ebben az esetben milyen szenvedések várnak, s ezek elsősorban kiket fognak sújtani.
Ne gondolja, nagyra becsült barátom, hogy képes lennék olyan javaslatokat terjeszteni ön elé, amelyek bármely pontjukban is foltot ejtenének az ön nagyszerű és tiszteletre méltó hírnevén, melyet nagyon kiérdemelt és annyi éven át becsülettel megőrzött. Ha a reguláris katonák (kiknek szabad elvonulását biztosítom) elhagyják a várat, azt hiszem, beérjük a becsületszavával, hogy ebben a szerencsétlen tusában semleges marad; s akkor gondoskodom róla, hogy az ön személyes tulajdonát, valamint Lady Margaretét is, kellő tiszteletben részesítsék, s megszálló helyőrséget ne kényszerítsenek önökre. Még sokat tudnák felhozni eme javaslat mellett, csak attól tartok, jelen pillanatban szükségszerűen bűnösnek tűnök fel az önök szemében, s a legjobb érv is eltéveszti hatását, ha olyan embertől ered, kit nem látunk szívesen. Ennélfogva abba is hagyom, de befejezésül biztosítom önt, hogy bármit érez is ezentúl irányomban, az én hálám sohasem fog csökkenni vagy elhalványulni; s életem legboldogabb perce lenne az, amikor módomban állna ezt szavaknál hatásosabb eszközökkel bebizonyítani. Éppen ezért, ha a neheztelés első percében el is vetné ajánlatomat, ez ne legyen gátja annak, hogy esetleg visszatérjen rá, ha a jövő eseményei elfogadhatóbb színben tüntetnék fel; mert ha bármikor vagy bárminő módon a szolgálatukra lehetek, ez a legnagyobb örömmel töltené el
HENRY MORTON-t"
Bellenden őrnagy szemmel látható méltatlankodással olvasta el ezt a hosszú levelet, azután Lord Evandale kezébe adta.
- Sohasem hittem volna el ezt Henry Mortonról, még akkor sem, ha az egész világ megesküszik rá - mondta. - Ó, a hálátlan, rebellis áruló! Hidegvérrel lázad fel, még a vallási rajongás ürügyével sem takarózik, amelytől az olyan hibbant eszűek esnek lázba, mint ez is itt, a követük. Pedig emlékezhettem volna rá, hogy mindig presbiteriánus volt... gondolhattam volna, hogy farkaskölyköt becézgetek, melynek pokoli természete előbb-utóbb felülkerekedik, s belém mar az első alkalommal! Ha Szent Pál újra a földön járna, három hónap múlva ő is fellázadna... a vérükben van ez!
- Nos - mondta Lord Evandale - igazán én vagyok az utolsó, aki megadást javasolna; de ha készleteink elfogynak, és nem kapunk segítséget Edinburgh-ból vagy Glasgow-ból, azt hiszem, élnünk kell ezzel a lehetőséggel, hogy a várból legalább a hölgyeket sértetlenül kimentsük.
- Inkább mindent elviselnék, semhogy egy ilyen sima nyelvű képmutató pártfogását igénybe vegyem! - felelte az őrnagy felháborodva. - Ha másként lenne, megtagadnám velük a rokonságot. No de küldjük vissza a derék követet. Barátom - fordult Langcale-hez -, mondd meg a vezetőidnek, meg az odaát összegyűlt csőcseléknek, hogy ha nem képzelik koponyájukat túlságosan keménynek, azt tanácsolom, ne próbálják beleverni ezekbe az öreg falakba. És ne küldjenek több fegyverszüneti zászlót, mert újabb követüket felakasztjuk az első fára, megtorlásul Grahame zászlós meggyilkolásáért.
A követ ezzel az üzenettel visszatért megbízóihoz. Mihelyt a főcsapathoz érkezett, hangos moraj hallatszott a tömegből, és soraik előtt egy hatalmas, kék szegélyű vörös zászló emelkedett a magasba. Egy perccel rá Lady Margaret régi családi zászlaját vonták fel a vár falaira, a királyi lobogóval együtt; a két zászló nagy redői, mint a háború és dac jelvényei bontakoztak ki a reggeli szélben. Ugyanakkor tüzérségi sortűz zúdult a felkelők első soraiba, némi veszteséget okozva. Vezetőik tüstént visszavonták őket a dombhát fedezékei mögé.
- Azt hiszem - jelentette ki John Gudyill, miközben az ágyúk újbóli megtöltésével foglalkozott -, most már rájöttek arra, hogy a sólyom csőre kemény. Ez a madár nem fütyül hiába.
De alighogy kimondta, a dombhátat újra ellepték az ellenség katonái. Sortüzet zúdítottak a bástyák védőire. Válogatott emberekből álló rohamoszlopuk a füst fedezéke alatt elszánt bátorsággal előrenyomult, keményen állta a várból irányított nehéz tüzet, s minden ellenállás dacára utat tört magának az első barikádig, mely az oda vezető utat védte. Vezetőjük Balfour volt személyesen; bátorsága nem maradt el lelkesedése mögött. Az ellenállással mit sem törődve, elfoglalta a barikádot, a védők közül néhányat megölt vagy megsebesített, a többit meg arra kényszerítette, hogy a második állásba vonuljon vissza. Ám Bellenden őrnagy előrelátó intézkedései a covenantosoknak ezt a sikerét meghiúsították; mert alighogy birtokukba vették a barikádot, pusztító tűz zúdult rájuk a várból és az első vonalat fedező hátsóbb állásokból. Mivel nem állt módjukban a biztos fedezékekből tüzelő várőrség ellen védekezni vagy tüzüket hatásosan viszonozni, a covenantosok kénytelenek voltak visszavonulni; ám fejszéikkel előbb szétrombolták a barikádot, s így lehetetlenné tették a vár védői számára, hogy visszafoglalják.
Balfour vonult vissza utolsónak. Sőt egy kis ideig egészen egyedül maradt ott, fejszével a kezében, s erdőirtó módjára fáradhatatlanul dolgozott a golyók záporában, amelyek most már egyenesen őt vették célba. A vezetése alatt álló emberek visszavonulása nem történhetett veszteségek nélkül, ami kemény leckéül szolgált a felkelőknek a helyi előnyök tekintetében, amelyekkel a vár védői rendelkeztek.
A felkelők következő támadása már óvatosabban ment végbe. Jó lövészek erős csoportja Henry Morton vezetése alatt (nem egy közülük versenytársa volt a popinjay megcélzásában) előrekúszott az erdő sűrűjében, olyan helyeken, amelyek a legjobb fedezéket nyújtották. A nyílt utat kerülve, a bozóton át felkapaszkodtak a sziklákra, az út mindkét oldalán, s olyan állásokat kerestek, ahol az ellenséges tűz kibírható volt, viszont ők maguk oldalról vehették tűz alá a második barikádot, amelyet elölről Burley újabb támadása fenyegetett. Az ostromlottak felismerték e hadmozdulat veszélyességét, és mindent elkövettek, hogy a lövészek közeledését megakadályozzák; bárhol is felbukkant egy közülük, azonnal célba vették. A támadók viszont bátran, hidegvérűen és nagy körültekintéssel törtek előre. Mindez elsősorban annak a céltudatos ügyességnek volt köszönhető, amellyel fiatal parancsnokuk vezette őket; nemcsak arra volt gondja, hogy az ellenséget háborgassa, de ugyanolyan ügyesen vigyázott arra is, hogy saját embereit megvédje.
Ismételten lelkére kötötte lövészeinek, hogy főképpen a vöröskabátosokra célozzanak, míg a vár többi védőjét ne bántsák; de leginkább az őrnagy életét kíméljék meg; az öregúr ugyanis izgatottságában nemegyszer annyira kitette magát a golyóknak, hogy az ellenség említett nagylelkűsége nélkül meggondolatlansága végzetessé válhatott volna. Most már élénken ropogtak a puskák a vár alatti meredély minden pontján. A lövészek bokortól bokorig, fától fáig, sziklától szikláig nyomultak előre; felhasználtak minden ágat és gyökeret felkapaszkodásuk elősegítésére, egyszerre küzdve a terep akadályaival és a várőrség tüzével. Végül olyan magasra jutottak fel, hogy többen közülük egyenesen belelőhettek a barikád védőibe, akik teljesen ki voltak téve tüzelésüknek. Burley, kihasználva a pillanatnyi zűrzavart, megkezdte frontális támadását. Ugyanolyan dühös elszántsággal támadott, mint az előbb, de gyengébb ellenállásba ütközött, mivel a védőket erősen nyugtalanította a céllövészek előretörése, akik oldalról fenyegették őket. Burley feltette magában, hogy előnyét kiaknázza; a második barikádból kikergetett védőket megállás nélkül üldözte a harmadik és utolsó állásig, ahová velük együtt jutott el.
- Öld le őket! Halál Isten és népe ellenségeire! Nincs kegyelem! A vár a miénk! - ilyen kiáltásokkal buzdította barátait. A legbátrabbak a nyomában törtek előre, míg a többiek ásóval, fejszével és egyéb szerszámokkal sáncot hánytak, fákat döntöttek ki, és védelmi állást rögtönöztek a második barikád mögött, hogy szilárdan tarthassák magukat abban az esetben is, ha nem sikerül a várat a merész támadással hirtelen elfoglalni.
Lord Evandale nem bírta türelmetlenségét fékezni. Néhány katonával, akit a vár udvarán tartalékolt, ellentámadásra indult; s noha karja fel volt kötve, heves mozdulatokkal és kiáltásokkal buzdította őket, hogy siessenek a Burleyvel tusakodó társaik segítségére. Az összecsapás most már kétségbeesett küzdelem képét mutatta. A szűk utat Burley hívei lepték el, s erősen törtek előre társaik támogatására. A katonákat viszont Lord Evandale jelenléte és hangja buzdította; dühösen harcoltak, s ha kevesebben voltak is, mint az ellenség, ezt bizonyos mértékben kiegyenlítette nagyobb harci gyakorlatuk és helyzetük is; a terep magasabb pontjai az ő kezükben voltak, s kétségbeesett elszántsággal verték vissza az ellenség támadását lándzsáikkal, alabárdjaikkal, valamint puskatussal és szablyákkal. A várban levők mindent elkövettek társaik megsegítésére, valahányszor alkalmuk nyílt az ellenségre tüzelni, anélkül hogy barátaikat veszélyeztessék. A céllövészek szerteszórt állásaikból szüntelenül tüzeltek minden tárgyra, melyet golyóik az erődítéseken elérhettek. A vár füstbe borult, a sziklák visszhangoztak a küzdő felek kiáltásaitól. És a nagy zűrzavar közepette egy különös epizód a várat majdnem az ostromlók kezére juttatta.
Cuddie Headrigg, aki a céllövészek közt nyomult előre, kitűnően ismert minden bokrot és sziklát a vár környékén, ahová olyan gyakran ment diót szedni Jenny Dennison társaságában. Helyi ismeretei tették lehetővé, hogy kevesebb veszéllyel jobban megközelítse a várat, mint legtöbb társa - kivéve azt a három-négy embert, aki a nyomába szegődött. Cuddie általában elég bátor legény volt, de nem szerette a veszélyt, sem önmagáért, sem a velejáró dicsőség kedvéért. Ezért előnyomulása közben nem ment neki fejjel a falnak, ahogy mondani szokták, s eszébe sem jutott az ellenséges tűzzel szembeszállva törni előre. Ellenkezőleg, fokozatosan eloldalgott a csata fő színhelyétől, s inkább balra tartva, azon az oldalon igyekezett felkapaszkodni, amely messze esett a hadműveletektől, s amelyre a vár védői sem fordítottak figyelmet, bízva a hegyoldal meredekségében. Csakhogy volt ott egy bizonyos ablak, mely egy kamrából nyílt, éppen szemben egy tiszafával, mely egy sziklahasadékból nőtt ki. Ez volt az a titkos út, amelyen Goose Gibbie-t kicsempészte a kastélyból, hogy Edith sürgős levelét elvigye Charnwoodba, s bizonyára nemegyszer szolgált hasonló csempészcélokra a régi időkben. Cuddie, puskája agyára támaszkodva, felnézett erre az ablakra, s megjegyezte egyik társának:
- Van itt egy hely, amelyet jól ismerek. Hányszor segítettem ki Jenny Dennisont azon az ablakon, nem is szólva arról, amikor magam másztam be rajta, hogy elbolondozzak egy kicsit, még szántás közben is.
- És mi az akadálya annak, hogy most is bemásszunk? - kérdezte egy vállalkozó szellemű fiatal legény.
- Sok akadálya éppen nincs - felelte Cuddie -, de mit csinálunk azután?
- Elfoglaljuk a várat! - kiáltotta a másik. - Vagyunk itt hozzá öten vagy hatan, a katonák meg a kapunál vannak elfoglalva.
- Nem bánom, gyere hát - felelte Cuddie -, de figyelmeztetlek valamire. Nehogy egy ujjal is bántani merd Lady Margaretet, vagy Miss Edithet, vagy az öreg őrnagyot, vagy mindenekelőtt Jenny Dennisont, vagy bárkit, a katonákon kívül! Azokat leöldöshetitek kedvetek szerint, négyfelé is vághatjátok, bánom is én!
- Jó, jó - mondta a másik -, legyünk csak egyszer odabenn, majd akkor mi diktáljuk a feltételeket valamennyiüknek!
Cuddie óvatosan, mintha tojásokon lépkedne, elindult a jól ismert ösvényen felfelé. Nem volt nagy kedve hozzá; először is félt kissé a fogadtatástól, mely odabenn várhatja; de a lelkiismerete is azt súgta, hogy mocskos eljárás így viszonozni Lady Margaret korábbi jótéteményét és pártfogását. Mégis felkapaszkodott a tiszafára, társai pedig követték, egyik a másik után. Az ablak kicsike volt és vasrudak védték; ám ezek már rég elvástak az idők folyamán, no meg a cselédek is meglazították, valahányszor titokban itt osontak ki vagy be. Ennélfogva elég könnyű volt bejutni, feltéve, hogy senki sem tartózkodik a kamrában, s Cuddie éppen efelől igyekezett megbizonyosodni, mielőtt megteszi az utolsó és legveszélyesebb lépést. S míg társai nógatták meg fenyegették hátulról, még mindig tétovázott, és a nyakát nyújtogatta, hogy belásson a kamrába. Eközben Jenny Dennison, aki éppen ebben a kamrában sáncolta el magát, mint a legbiztosabb búvóhelyen, hogy ott várja ki a támadás végét, véletlenül kitekintett az ablakon. Amint megpillantotta Cuddie fejét, rémületében felsikoltott. Hisztériás izgalmában a szomszédos konyhába rohant, ahol egy nagy fazék káposztaleves főtt a tűzhelyen. Jenny maga tette fel oda még a csata kezdete előtt, mivel megígérte Tam Hallidaynek, hogy ma ő készíti el a reggelijét. Megragadta a fazekat, átcipelte a kamrába, s közben még mindig visítozott:
- Segítség! Gyilkosok! Mindnyájunkat lemészárolnak és megerőszakolnak! Elfoglalták a várat! No de majd én adok nektek!
Ezzel a fazék forró tartalmát gyászos jajveszékelés kíséretében a szerencsétlen Cuddie nyakába zúdította. Cuddie örült volna a finom levesnek, ha Jenny annak rendje és módja szerint tálalja fel neki; így azonban örökre elment volna tőle a kedve s alighanem a katonáskodástól is, ha a döntő pillanatban nem tekint lefelé. De vitéz katonánk szerencsére megrémült Jenny első sikolyától, s lehajolva, alkudozni kezdett bajtársaival, akik útját állták hőn óhajtott visszavonulásának. Így aztán az acélsisak és bivalybőr kabát, mely valaha Bothwell őrmester tulajdona volt, s kiváló anyagból készült, nagyjában megoltalmazta a forró zuhanytól. De így is éppen eleget kapott belőle ahhoz, hogy elmenjen az egésztől a kedve; fájdalmában és meglepetésében gyorsan leugrott a fáról, felborítva követőit, s abba a veszélybe sodorva őket, hogy kezüket-lábukat törik. Oda se hederítve a veszekedésre, könyörgésre vagy parancsra, sietett eliszkolni, hogy a legbiztosabb úton eljusson a főcsapathoz, ahová tartozott, azután semmiféle fenyegetés vagy rábeszélés sem bírhatta arra, hogy visszatérjen a támadók sorába.
Ami Jennyt illeti - miután egyik imádóját "külsőleg" szerencséltette azzal a finom levessel, melyet szép kezecskéivel csak nemrég készített el abból a célból, hogy másik udvarlója "belsőleg" élvezze -, folytatta riasztó szolgálatát, visító hangon felsorolva azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket jogi nyelven a négy főbenjáró bűncselekménynek neveznek, értve alatta a gyilkosságot, gyújtogatást, nők megerőszakolását és rablómerényletet. Szörnyű sikoltozása olyan rémületet és zűrzavart idézett elő a várkastélyban, hogy Bellenden őrnagy és Lord Evandale jónak látta feladni a küzdelmet a kapukon kívül, átengedve az ellenségnek a barikádokat és a várba vezető ösvényt; erőiket magának a várnak a védelmére összpontosították, nehogy valamely őrizetlen ponton meglepetés érje őket. Visszavonulásuk háborítatlanul ment végbe, mivel Cuddie és társai riadalma majdnem akkora zűrzavart okozott az ostromlók soraiban, mint Jenny sikoltozása a várban.
Egyik fél sem kísérelte meg, hogy még aznap újabb hadicselekménybe fogjon. A felkelők súlyos veszteséget szenvedtek; s ha már a vár környékén, a külső barikádok elfoglalásánál olyan nehézségekbe ütköztek, alig remélhették, hogy a várat rohammal bevehetik. Másrészről az ostromlottak helyzete is komor és lehangoló volt. Az összecsapásban két vagy három emberük elesett, s többen megsebesültek; noha veszteségük viszonylag jóval kisebb volt, mint az ellenségé, mely húsz halottat hagyott a csatatéren, a vár védőinek kis létszáma a csekélyebb veszteséget is jobban megsínylette; viszont a másik fél kétségbeesett támadásai félreérthetetlenül elárulták vezetőik elszántságát, hogy a várat mindenáron elfoglalják, de követőik buzgalmát is, mellyel a parancsot teljesítették. A védők kiváltképpen a kiéheztetéstől féltek, abban az esetben, ha az ellenség ostromzárhoz folyamodik az ellenállás megtörésére. Az őrnagynak készletek felhalmozására vonatkozó utasításait csak felületesen teljesítették, s a dragonyosok, minden intelem és parancs ellenére is, folytatták tékozlásukat. Ilyen körülmények között Bellenden nehéz szívvel adott parancsot az ablak gondos őrzésére, melyen át a várat kis híja, hogy meglepetésszerűen el nem foglalták, s tette meg a szükséges intézkedéseket hasonló esetek elkerülésére.
Huszonhatodik fejezet
Magához hívta akkoron
Népének minden nagyját a király.
Shakespeare: IV. Henrik
Vas István fordítása
A presbiteriánus sereg vezetői komoly tanácskozásra gyűltek össze még aznap este, Tillietudlem megrohamozása után. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy embereiket elcsüggesztette a nagy veszteség, melyet a roham folyamán a sereg elszenvedett, s amelynek - mint ilyen esetekben gyakori - éppen a legbátrabb és legderekabb harcosok estek áldozatul. Attól kellett tartani, hogy ha buzgalmukat és lendületüket olyan másodrendű célra pazarolják, mint egy jelentéktelen erőd elfoglalása, a sereg létszáma fokozatosan megcsappan, és elveszíti azt az előnyét, amelyet a kormány jelenlegi felkészületlen állapota jelent. Eme érvek hatása alatt elhatározták, hogy a fősereg vonuljon tovább Glasgow ellen, és űzze ki az ott állomásozó katonákat. A Tanács Henry Mortont jelölte ki többedmagával erre a feladatra, Burleyt pedig ötszáz válogatott ember élére állította, akikkel itt marad és ostromzár alá veszi Tillietudlem várát. Morton nem titkolta, hogy a legnagyobb mértékben viszolyog ettől az intézkedéstől.
Kijelentette, hogy igen komoly személyi okokból Tillietudlem közelében kíván maradni, s ha az ostrom vezetését reá bíznák, kétségtelenül létre tudna hozni olyan egyezséget, mely teljesen megfelelne az ostromlók céljainak, anélkül hogy az ostromlottak számára elviselhetetlen lenne.
Burley könnyűszerrel kitalálta, fiatal kollégája miért szabódik attól, hogy a sereggel elvonuljon. Burleyt mindig érdekelte azoknak a jelleme, akikkel dolga volt; most kihasználva Cuddie naivságát és az öreg Mause rajongó lelkesedését, sok mindent sikerült megtudnia tőlük Morton és a tillietudlemi család kapcsolatáról. Amikor Poundtext szólásra emelkedett azzal, hogy csak rövid ideig kíván beszélni (amit Burley nagyon helyesen úgy értelmezett, hogy beszéde legalább egy óráig fog tartani), megragadta ezt az alkalmat, és félrevonta egy sarokba, ahol a Tanács többi tagja nem hallhatta párbeszédüket, és így kezdett vele pörölni:
- Rosszul teszed, Henry Morton, hogy fel akarod áldozni szent ügyünket egy körülmetéletlen filiszteus barátsága meg egy moabita asszony iránti buja vágyad kedvéért!
- Nem értem, miről beszél, Mr. Balfour, és a célzásait is ízetlennek tartom - felelte Morton méltatlankodva. - Nem tudom, mivel adtam okot arra, hogy ilyen durva váddal illessen és ilyen udvariatlanul beszéljen velem!
- Valld be inkább az igazat - mondta Balfour -, és ismerd be, hogy él néhány ember abban a sötét várban, akikre úgy vigyáznál, mint anya a kisdedeire, s ez fontosabb neked, mint a Skót Egyház zászlaját magasra emelni, és ellenségei nyakára hágni.
- Ha úgy érti, hogy szívesen befejezném ezt a háborút, minden véres győzelem nélkül is, s erre inkább törekszem, mint bármiféle hatalomra vagy személyes dicsőségre - felelte Morton -, akkor tökéletesen igaza van.
- És akkor sem tévedek nagyot - mondta Burley -, ha úgy vélem, hogy ezt az általános megbékélést szívesen kiterjesztenéd barátaidra, akik Tillietudlemet védik.
- Nem tagadom - felelte Morton -, Bellenden őrnagy sokkal jobban lekötelezett, semhogy ne óhajtanék szolgálatára állni, amennyire az ügy érdeke, melyet magamévá tettem, megengedi. Sohasem titkoltam, hogy nagyra becsülöm.
- Tudom - mondta Burley -, de ha eltitkolod a rejtvényedet, akkor is megfejtettem volna. No de figyelj a szavaimra. Ez a Miles Bellenden annyi készlettel rendelkezik, hogy el tudja látni a helyőrséget egy hónapig is.
- Nem igaz - felelte Morton. - Tudjuk, a készletei alig fedezik egyheti szükségletét.
- Igen ám - folytatta Burley -, de azóta igen erős bizonyítékok jutottak a kezembe arról, hogy ez a híresztelés csak csel. A ravasz vén róka terjesztette el, részint, hogy a katonák belenyugodjanak a lecsökkentett fejadagokba, de azért is, hogy mi hosszabb ostromra rendezkedjünk be, és vára falai előtt lebzseljünk, amíg ki nem fenik a kardot, mellyel lesújthatnak ránk és végezhetnek velünk.
- És mért nem terjesztették ezeket a bizonyítékokat a haditanács elé? - kérdezte Morton.
- Ugyan minek? - mondta Balfour. - Mi szükség arra, hogy egy ilyen kérdésben felnyissuk Kettledrummle, Macbriar, Poundtext és Langcale szemét? Magad is tudod, hogy amit a Tanácsban hallanak, a legközelebbi szónoklatukban kifecsegik. A sereget már az a gondolat is elkedvetleníti, hogy egy hétig kell időznünk a vár előtt; mi lenne, ha olyan parancsot kapnának, hogy készüljenek fel egy teljes hónapig tartó ostromra?
- De énelőttem mért tartotta titokban? És miért közli velem most? És főleg: miféle bizonyítékai vannak rá? - kérdezte Morton.
- Van bizonyíték elég - felelte Burley, és kezébe adott egy halom rekvirálólapot, amelyet Bellenden őrnagy küldött szét különféle földbirtokosokhoz marhákért, lisztért, búzáért, és így tovább; a hátlapon olvasható elismervények összeadása olyan mennyiséget mutatott ki, mely teljesen kizárta a lehetőségét annak, hogy a várőrségnek egyhamar élelmezési gondjai legyenek. Ám Burley nem világosította fel Mortont egy tényről, melyet nagyon jól ismert; tudniillik arról, hogy e készletek legnagyobb része sohasem jutott el a várba, a begyűjtésükre kiküldött katonák kapzsisága következtében, akik készségesen eladták az egyik embernek azt, amit a másiktól elvettek, visszaélve az őrnagy élelmiszert sürgető kérésével, olyanféleképpen, mint Sir John Falstaff a királyéval, kinek emberekre volt szüksége.
- Most pedig - folytatta Balfour, látva, hogy elérte a kívánt hatást - annyit akarok hozzáfűzni, hogy ezt csak addig rejtegettem előled, amíg előttem is rejtve volt, mivel ezeket a papirosokat csak ma reggel kaptam kézhez. Így hát azt mondom neked, örvendezve menj tovább utadon, és készségesen vállald a glasgow-i nagy munkát. Biztosítalak, semmi baj sem érheti a hitszegők táborához tartozó barátaidat, mivel erődjük bőségesen el van látva élelemmel, s az én csapatom létszáma nem elég ahhoz, hogy ártalmukra lehessek, legfeljebb megakadályozhatom, hogy kitörjenek.
Morton leírhatatlan viszolygást érzett Balfour okoskodásával szemben.
- És mért nem engedték meg nekem - kérdezte -, hogy én legyek a hátrahagyott kis csapat parancsnoka? Mért nem önt küldték ki Glasgow ellen, ha ez a dicsőségesebb feladat?
- Éppen azért ragaszkodtam hozzá, fiatalember, hogy Silas Morton fiát bízzák meg vele - felelte Burley. - Én már erősen öregszem, és ősz fejem elég dicsőséget aratott olyan helyeken, ahol a legnagyobb veszéllyel kellett szembenézni. Nem arra a buborékra gondolok, amelyet földi dicsőségnek neveznek, hanem a tiszteletre, mely azt az embert illeti meg, aki lelkiismeretesen végzi feladatát. De a te pályafutásod csak most kezdődik, neked még be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a nagy bizalomra, amelyben az én ajánlatomra részesültél. Loudon-hillen még fogoly voltál, és a legutóbbi csatát biztos fedezékből harcoltad végig, míg én sokkal veszedelmesebb, nyílt ostromot vezettem. Ha most továbbra is itt rostokolnál a várfalak előtt, amidőn másutt sokkal nagyobb feladat vár rád, hidd el, az emberek azt mondanák, hogy Silas Morton fia olyan alma, mely nagyon messze esett a fájától!
Ez az utolsó megjegyzés vérig sértette Mortont. Mint úriember és katona, nem ellenkezhetett tovább - sietve belenyugodott a javaslatba. De még most se tudott megszabadulni a gyanakodástól, mely akaratlanul is eltöltötte azzal az emberrel szemben, akitől ezeket a felvilágosításokat kapta.
- Mr. Balfour - mondta -, értsük meg egymást világosan. Ön jónak látta, hogy különleges figyelmet fordítson magánügyeimre és személyes kapcsolataimra. Szíveskedjék hát tudomásul venni, hogy én ezekhez éppen úgy ragaszkodom, mint politikai elveimhez. Lehetséges, hogy távollétem alatt önnek hatalmában áll majd említett érzelmeimet megkímélni vagy megsebezni. Legyen meggyőződve róla, hogy bárminő legyen is e mostani vállalkozásunk kimenetele, örök hálám vagy engesztelhetetlen haragom követi majd azt a viselkedést, amelyet ön ez alkalommal tanúsítani fog. S akármilyen fiatal és tapasztalatlan vagyok is, kétségtelenül módomban áll majd barátokra találni, akik segítségemre lesznek, hogy érzelmeimet akár az egyik esetben, akár a másikban kifejezésre juttassam.
- Ha ebben a kijelentésben fenyegetés rejlik, jobb lett volna elhallgatni - felelte Burley hidegen és gőgösen. - Tudom értékelni a baráti érzelmeket, de ellenségeim fenyegetőzéseit mélységesen megvetem. Neked azonban nem fogok okot adni megbántódásra. Bármi történik is távolléted alatt, tekintettel leszek óhajaidra, amennyire kötelességem egy felsőbb hatalommal szemben megengedi.
Ezzel a fenntartásos ígérettel Morton kénytelen volt beérni.
"Vereségünk - mondta magában - a vár felmentését jelenti, még mielőtt kénytelen lenne magát az ostromlók kénye-kedvére megadni; győzelmünk esetén pedig (a mérsékelt szárny számerejéből már most erre következtetett), legalább olyan szavam lesz, mint Burleynek, amikor azt kell eldönteni, hogy ezt a győzelmet mire használjuk fel."
Így hát Balfour nyomában visszatért a Tanácsba, éppen amidőn Kettledrummle utoljára kezdte mondatát azzal, hogy "végül pedig...", hozzáfűzve azt a néhány szót, amelynek némi gyakorlati értelme lehetett. Miután a lelkész kitombolta magát, Morton bejelentette, hogy hajlandó a főcsapathoz csatlakozni, melynek feladata kiűzni a reguláris katonaságot Glasgow-ból. Mindjárt kinevezték parancsnoktársait, s a jelenlevő lelkészek mindannyiukat buzdító szózatban részesítették. Másnap pirkadatkor a felkelő sereg tábort bontott, és elindult Glasgow felé.
Nem szándékozunk részletesen és hosszadalmasan elmondani olyan eseményeket, amelyek e korszak történelemkönyveiben is megtalálhatók. Elég, ha utalunk arra, hogy Claverhouse és Lord Ross, megtudván, milyen nagyszámú haderő vonul fel ellenük, elsáncolták vagy inkább elbarikádozták magukat a város belsejében, azon a helyen, ahol a Városháza és a régi börtön áll, és elhatározták, hogy elviselik a felkelők ostromát, de nem engedik át nekik Nyugat-Skócia fővárosát. A presbiteriánusok két oszlopban támadtak; az egyik a Kollégium és a Székesegyház vonalán hatolt be a városba, míg a másik a Gallowgate-ig menetelt, amely a város délkeleti főbejárata. Mindkét hadosztályt elszánt emberek vezették, s mindkettő derekasan viselkedett. Ám a katonai gyakorlat és az egész helyzet a másik félnek kedvezett, s ez olyan előny volt, melyet a hiányos fegyelmű felkelő sereg legnagyobb bátorsága sem tudott kiegyenlíteni.
Ross és Claverhouse gondos körültekintéssel helyezte el katonáit házakban, utcasarkokon, sikátorok bejáratánál, mások meg az utakon keresztbe felállított mellvédek mögött sáncolták el magukat. A támadóknak azt kellett tapasztalniuk, hogy láthatatlan ellenség golyói tizedelik meg soraikat, míg maguk hasztalan próbálják a tüzelést hatásosan viszonozni. Morton és a többi vezér hiába tette ki saját személyét halálmegvető bátorsággal az ellenség tüzének, s hiába igyekezett azokat nyílt összecsapásra bírni; így aztán embereik minden irányba visszahúzódtak. S noha Henry Morton a legutolsók között adta fel a harcot, s ügyelt arra, hogy a többiek visszavonulását ő fedezze, még akkor is fenntartva a rendet, s meghiúsítva az ellenség minden kísérletét előnye kiaknázására - bosszúságára azt kellett hallania (amit seregében széltében-hosszában suttogtak), hogy "ide vezet az, ha liberális ifjoncokra bízzuk magunkat", és "bezzeg, ha a becsületes, hűséges Burley vezetné a támadást, mint Tillietudlem barikádjainál, akkor az eredmény egészen más lenne!".
Morton füstölgő haraggal hallgatta ezeket a megjegyzéseket, éppen azoknak a szájából, akik leghamarabb mutatták meg, hogy elvesztették bátorságukat. Az igazságtalan szemrehányásnak azonban megvolt az a jó hatása, hogy még nagyobb buzgalomra tüzelte és értésére adta: ha már ilyen veszedelmes kalandba bocsátkozott, csak két út áll nyitva előtte - győzni vagy meghalni.
"Lehetetlen visszakoznom - mondta magában. - Hadd ismerje el hát mindenki, még Bellenden őrnagy is, sőt Edith is, hogy legalább bátorság dolgában a rebellis Morton méltó volt apjához."
A visszavert támadás után a felkelő sereg olyan zilált és fegyelmezetlen állapotba került, hogy vezetőik jónak látták csapataikat visszavonni néhány mérföldnyire a várostól; időre volt szükség, hogy amennyire lehet, rendbe szedjék őket. Ám az újoncok özönlése ezalatt sem szünetelt; a jelentkezőket elsősorban életkörülményeik kergették a felkelők táborába; a loudon-hilli diadal is bátorította őket, s nem csüggedtek el az utolsó szerencsétlen vállalkozás kudarcától sem. Különösen Morton hadosztályába jelentkeztek sokan. Ugyanakkor fájó szívvel látta, hogy népszerűtlensége a sereg vakbuzgó részében egyre nő. Még az éveit meghazudtoló bölcs előrelátás is, mellyel a rendet és fegyelmet igyekezett helyreállítani, rossz vért szült náluk, Azzal vádolták, hogy túl sokat törődik a sereg testi állapotával, a földi erőkkel. Nem is palástolt türelmessége pedig, mellyel mások vallási érzelmeit és szokásait szemlélte, a legigazságtalanabb bírálatnak tette ki. Gallió-nak csúfolták, aki hitbeli dolgokkal mit sem törődik. De ami az ilyen félremagyarázásnál is rosszabb volt: a csőcselék, mely mindig azoknak tapsol a leghangosabban, akik a politikai vagy vallási nézeteket szélsőségbe viszik, de utálattal fordul el azoktól, akik az említett nézeteket a fegyelem korlátai közé igyekeznek szorítani, most is nyíltan a túlbuzgó vezetők mellé állt; azok mellé, kiknek soraiban az ügyért való lelkesedés pótolta a rend és katonai fegyelem hiányát, elvetve a korlátozásokat, amelyeket Morton akart rájuk kényszeríteni. Egyszóval, miközben a parancsnoksággal járó terhek főleg az ő vállára nehezedtek (hiszen vezértársai készséggel átengedtek neki mindent, ami a hadvezéri munkában kínos és kellemetlen), Morton azon vette észre magát, hogy nincs kezében olyan hatalom, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy rendelkezéseinek valóban érvényt szerezzen.[34]
De minden akadály ellenére, néhány napi kemény munkával sikerült megvetnie a hadseregben a fegyelem alapjait, s már-már arra gondolt, hogy a siker reményében megkockáztathatja a második támadást Glasgow ellen.
Kétségtelen, hogy Morton emberfeletti erőfeszítéseinek volt még egy oka: nagyon szerette volna összemérni erejét Grahame of Claverhouse ezredessel, aki annyira megbántotta. De Claverhouse meghiúsította reményeit; beérte azzal az előnnyel, amelyet akkor szerzett, amidőn visszaverte az első támadást Glasgow ellen; belátta, hogy maroknyi csapatával nem várhatja be a felkelők második támadását, amelyet nagyobb és fegyelmezettebb erőkkel vívnának meg, mint az első alkalommal. Ennélfogva kiürítette a várost és csapatai élén Edinburgh felé vonult. A felkelők így ellenállás nélkül foglalták el Glasgow városát, s amire olyan hőn vágyott, Mortonnak nem volt alkalma ismét szembekerülni Claverhouse ezredessel. De ha nem is volt alkalma lemosni a gyalázatot, mely a Covenant seregének reá bízott hadosztályát érte (ezt Claverhouse visszavonulása meghiúsította), Glasgow birtoka így is lelket öntött a felkelőkbe és számukat is megnövelte. Szükségessé vált új tiszteket kinevezni, új ezredeket és svadronokat szervezni, megtanítani őket a katonai fegyelemnek legalább legszükségesebb követelményeire; mindezt egyhangúan Henry Mortonra hárították, aki annál is inkább nyakába vette a fárasztó feladatot, mivel annak idején apjától megtanulta a katonai művészet elméletét, s világosan látta, hogy ha ő nem vállalná ezt a hálátlan, de feltétlenül szükséges munkát, hiába várná, hogy bárki más megtegye.
Közben a szerencse jobban megsegítette a felkelők vállalkozását, mint akár a legvérmesebbek is remélni merték volna. Skócia Titkos Tanácsa nem győzött csodálkozni az ellenállás méretein, amelyet önkényes intézkedései kiváltottak; a rémülettől megbénulva, képtelen volt komoly lépéseket tenni a fellángolt harag lecsillapítására. Skóciában nagyon kevés katona volt; ezeket Edinburgh-ban vonták össze, a főváros védelmére. Mozgósították a korona hűbéreseinek minden erejét valamennyi megyében, elrendelték, hogy álljanak a király zászlaja alá, és tegyenek eleget annak a katonai szolgálatnak, melyre birtokaik kötelezték őket. De a felszólításnak csak ímmel-ámmal engedelmeskedtek. Ez az ügy általában nem volt népszerű a köznemesség körében; még azok is, akik maguk talán hajlandók lettek volna harcolni, inkább feleségükre, anyjukra, nőtestvéreikre hallgattak, akik viszolyogva tartották vissza őket attól, hogy ilyen ügyben fegyvert fogjanak.
Közben az angol udvar ráeszmélt arra, hogy a skót kormány képtelen saját védelméről gondoskodni, s leverni egy lázadást, mely kezdetben egészen jelentéktelennek tűnt fel; tehetetlensége kételyeket támasztott abban a tekintetben, vajon alkalmas-e feladatának megfelelni, s bölcs dolog volt-e az elnyomott presbiteriánusokkal szemben olyan kegyetlen szigorúságot alkalmazni? Az udvar végül elhatározta, hogy Monmouth herceget nevezi ki a skóciai hadsereg főparancsnokává. Ennek a szerencsétlen sorsú hercegnek ugyanis házassága révén hatalmas birtoka és kiterjedt érdekeltsége volt Skócia déli részében, ahol sok "követőre" is számíthatott, ahogy mondották. Külföldön több alkalommal tanúságot tett katonai ügyességéről, mely bizonyára bőven elegendő ahhoz, hogy a lázadókat a csatatéren leverje; ugyanakkor azt is remélték, hogy nyájas természete, s jóindulata, amelyet a presbiteriánusokkal szemben általában tanúsított, lecsillapítja a lázadók lelkét, s hozzájárul ahhoz, hogy kibékítse őket a kormánnyal. Ennélfogva a herceg teljhatalmú felhatalmazást kapott Skócia zilált ügyeinek rendezésére, s erős csapatok kíséretében elindult Londonból, hogy átvegye a skóciai hadsereg főparancsnoksátrát.
Huszonhetedik fejezet
Vár a Bothwell-domb reám,
hol helytállok vagy meghalok.
Régi ballada
A hadműveletek most mindkét részről szüneteltek. A kormány, a jelek szerint, beérte azzal, hogy megakadályozza a lázadók előnyomulását a főváros felé, a felkelők pedig arra törekedtek, hogy csapataikat megerősítsék és létszámukat megnöveljék. Ebből a célból táborfélét létesítettek Hamiltonban, a hercegi kastélyhoz tartozó parkban; itt volt az újoncfelvétel központja. Az állásaik előtt hömpölygő Clyde biztosította őket minden hirtelen támadás ellen; ez a folyó olyan mély és olyan sebes áramlású volt, hogy nem lehetett rajta átkelni máshol, csak egy hosszú, keskeny hídon, Bothwell falu és vár közelében.
Morton már körülbelül két hete időzött itt a Glasgow ellen indított támadás után. Katonai kötelességei minden percét igénybe vették. Többször is kapott híreket Burleytől, de ezek csak általánosságokat tartalmaztak, s lényegük az volt, hogy Tillietudlem vára még mindig tartja magát. Mortont türelmetlenné tette a bizonytalanság ebben a kérdésben, mely olyan közelről érdekelte. Végül közölte parancsnoktársaival azt az óhaját, helyesebben szándékát, hogy néhány napra Milnwoodba megy, fontos magánügyek elintézésére; nem látta be, mért ne éljen maga is azzal a szabadsággal, melyet mindenki más igénybe vett ebben a laza fegyelmű hadseregben. A bejelentést semmiképpen sem fogadták helyesléssel; a felkelők katonai tanácsa ugyanis tisztában volt munkája értékével; féltek lemondani róla, mivel egyikük sem érzett magában elég képességet ahhoz, hogy helyettesítse. Persze azt sem tehették meg, hogy szigorúbb szabályokat alkalmazzanak rá, mint önmagukra, s így minden nyílt ellenvetés nélkül indulhatott útjára. Poundtext tiszteletes úr megragadta az alkalmat, hogy körülnézzen saját rezidenciáján Milnwood közelében, s megtisztelte Mortont azzal, hogy útitársa legyen. Mivel a környék általában rokonszenvezett a presbiteriánusok ügyével, s különben is kisebb felkelő osztagok kezén volt (eltekintve itt-ott egy-egy gőgös főúr megerősített kastélyától), nyugodtan utazhattak kíséret nélkül; csak a hűséges Cuddie-t vitték magukkal.
Már leáldozóban volt a nap, amikor Milnwoodba érkeztek. Itt Poundtext elbúcsúzott társától, s egyedül folytatta útját parókiája felé, mely fél mérföldnyire volt Tillietudlemtől. Mortont most már senki sem zavarta tűnődésében. Bonyolult érzések vettek rajta erőt, amikor viszontlátta az erdőt, a folyópartot, a réteket, amelyek mind-mind olyan régi ismerősei voltak! Jelleme, foglalatossága, gondolatai és szokásai két-három hét leforgása alatt gyökeresen megváltoztak, s húsz nap alatt többet kalapált volna rajta, mint megannyi esztendő! A szelíd, romantikus, gyengéd lelkületű ifjú, aki függőségben nőtt fel, majd türelmesen meghajolt egy mocskos gondolkodású nagybátyja zsarnoki akarata előtt, hirtelen - az elnyomás korbácsától és a megsértett érzelmek sarkantyújától kényszerítve - egy fegyveres hadsereg élére állott; komoly közügyekkel foglalkozott, barátokat buzdított és ellenfelekkel viaskodott, s úgy érezte, egyéni sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a nemzeti felkeléssel és forradalommal. Szinte pillanatok alatt élte meg az átmenetet az ifjúkor romantikus álmaiból a tevékeny férfikor gondjaiba, küzdelmeibe. Mindazt, ami azelőtt érdekelte, mintha letörölték volna emlékezete táblájáról - kivéve persze Edith iránt érzett szerelmét; de még ez a szerelem is mintha férfiasabb és önzetlenebb alakot öltött volna, ahogy szembeállította más kötelességeivel és érzelmeivel, s a kettő egybevegyült. Amint megforgatta elméjében e hirtelen változás részleteit, és a körülményeket, amelyekből fakadt, s jelenlegi pályafutásának várható következményeit, megborzongott; de a természetes félelmet, melytől szíve egy pillanatra összeszorult, a következő pillanatban már száműzte a bátor és nagylelkű bizalom, mely fellángolt benne.
"Pusztuljak el fiatalon, ha el kell pusztulnom - mondta magában -, szándékaimat értsék félre és tetteimet ítéljék el azok, kiknek helyeslése mindennél fontosabb lenne szívemnek. De a szabadság és honszeretet kardját nem ejtem ki kezemből, s nem bukom el nemtelenül, sem megbosszulatlanul! Meggyalázhatják testemet, bitófára feszíthetik tagjaimat; de eljön a nap, amikor gyalázatom visszahull azokra, akik pálcát törtek fölöttem; s Isten, kinek nevét oly gyakran megcsúfolták e természetellenes háború folyamán, tanúságot tesz majd szándékaim tisztaságáról."
Milnwood kapuja elé érve, Henry nem úgy kopogtatott az ajtón, mint az a régi kamasz, aki félénken és elfogódottan állt itt, ha kirúgott a hámból - hanem öntudatosan, mint egy férfi, aki ismeri jogait és ura cselekedeteinek - bátran, szabadon, határozottan. Aki az ajtót óvatosan kinyitotta, régi ismerőse volt, Alison Wilson asszony. Amint megpillantotta a harcias külsejű látogató acélsisakját és lengő tollforgóját, visszahőkölt.
- Hol van a nagybátyám, Alison? - kérdezte Morton, mosolyogva az asszony ijedelmén.
- Jóságos Ég! Harry fiatalúr! Maga az? - felelte az öreg hölgy. - Szavamra, megijesztett! A szívem a torkomban dobog! De nem is lehet, hogy maga az! Sokkal magasabb és férfiasabb, mint azelőtt.
- Pedig bizony én vagyok az, én magam - felelte Henry, mosolyogva is, sóhajtva is egyszerre. - Azt hiszem, a ruhám teszi, hogy magasabbnak lát. És olyan időket élünk, Alison, hogy a kamaszból hirtelen férfi lesz.
- Nagyon szomorú idők! - visszhangozta az öregasszony. - És ó, jaj, hogy magát is veszélybe sodorták! De ki tehet róla? Elég rosszul bántak magával, s megmondtam a bácsikájának, hogy még a féreg is felágaskodik, ha rátaposnak!
- Maga mindig a védőm volt, Allie - mondta Henry, s a házvezetőnő már nem haragudott a bizalmas megszólításért. - Soha nem engedte, hogy magán kívül más is szidjon, tudom nagyon jól. Hol a nagybátyám?
- Edinburgh-ban - felelte Alison. - A derek ember azt gondolta, legjobb a kémény tövében ülni, amíg felszáll a füst. Világéletében elgyötört és megfélemlített ember volt, de hiszen maga éppen olyan jól ismeri a nagyságos urat, mint én.
- Remélem, egészsége nem sínylette meg - mondta Henry.
- Alig, alig - felelte a házvezetőnő -, és a vagyona sem. Igyekeztünk ügyeskedni, ahogy csak tudtunk. S noha lejöttek a katonák Tillietudlemből, és elvitték a vörös tehenet meg az öreg Hackie-t is (bizonyára emlékszik még rájuk), de végül jó vásárt csaptunk velük, mert megvettünk tőlük négy marhát, amit fel akartak hajtani a kastélyba.
- Vásárt csaptak velük? - kérdezte Morton. - Hogy értsem ezt?
- Á, lejöttek vágómarhákat szedni a vár részére - felelte a házvezetőnő -, de visszazökkentek a régi mesterségükbe. Keresztül-kasul nyargalásztak a környéken, közben meg kupeckedtek mindennel, amire csak rá tudták tenni a kezüket. Annyi bizonyos, hogy Bellenden őrnagy nagyon keveset látott abból, amit harácsoltak, pedig az ő nevében tették.
- Vagyis - kérdezte Morton sietve -, a helyőrség szűken áll élelem dolgában.
- Elég szűken - felelte Allie -, nem vitás.
Menten világosság gyűlt ki Morton agyában. "Burley becsapott tehát, buzgó hite nem tartja vissza sem a ravaszkodástól, sem a kegyetlenkedéstől" - gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott:
- Nem maradhatok tovább, Mrs. Wilson, folytatnom kell utamat haladéktalanul.
- Be kár! Legalább addig maradjon, amíg eszik egy harapást! - könyörgött a melegszívű házvezetőnő. - Rögtön elkészítem a fiatalúrnak, akárcsak azokban a régi, szomorú időkben.
- Lehetetlen! - felelte Morton. - Cuddie, vezesd elő a lovainkat!
- Éppen javában ropogtatják a zabot - felelte a tisztiszolga.
- Cuddie! - kiáltott fel Allie. - Mi jutott eszébe, hogy ezt az istenverte, szerencsétlen mamlaszt is magával hozta? Hisz éppen vele meg a kótyagos anyjával kezdődött ebben a házban minden jaj és baj!
- Csitt, csitt - felelte Cuddie -, jobb lenne, asszonyság, ha elfelejtené és megbocsátaná. Anyám Glasgow-ban van a nővérénél, kendnek nem lesz vele többé semmi baja. Én meg a kapitány úr legénye vagyok már, s jobban rendben tartom minden holmiját, mint kend tette valaha! Vagy mondja meg, látta már valaha is ilyen fényesen és kivasaltan?
- Hát, ami igaz, igaz - mondta az öreg házvezetőnő, nagy tetszéssel legeltetve szemét fiatal gazdáján, kinek még az arcát is megszépítette, úgy vélte, a szép ruha. - Annyi bizonyos, hogy ilyen szép csipkés nyakravalót nem viselt, amíg Milnwoodban élt. Ezt bizony nem én varrtam.
- Nem, nem, asszonyság - felelte Cuddie -, ez inkább az én kezem munkája. Én szereztem Lord Evandale finom holmijából.
- Lord Evandale! - kiáltott fel az öregasszony. - Ez az, akit a whigek hajnalban fel fognak akasztani, amint hallom.
- A whigek fel akarják akasztani Lord Evandale-t? - kérdezte Morton elámulva.
- Bizonyára megteszik - felelte a házvezetőnő. - A lord tegnap kitörést csinált... sally-t, ahogy ezek a katonák mondják (anyámat hívták Sallynak, nem értem, mért adnak keresztény nevet ilyen keresztényietlen dolognak), szóval, kitört, hogy ennivalót szerezzen, de embereit visszakergették, őt magát meg foglyul ejtették. A whig kapitány, ez a Balfour, parancsot adott, hogy akasztófát állítsanak fel, és megesküdött (vagy megfogadta a lelkére, mert ezek a világért sem esküdnek), hogy abban az esetben, ha a vár holnap pirkadatig nem adja meg magát, felhúzza a fiatal lordot, fel, a szegénykét, olyan magasra, mint Hámánt. Keserves időket élünk... de hiába, nem segíthetünk rajta! Így hát üljön csak le nyugodtan, és harapjon egy kis kenyeret meg sajtot, amíg nem készítek valami jobbat. Látom, jobb lett volna, ha nem tudja meg. Nem is szóltam volna egy szót sem, ha sejtem, hogy elrontom vele az ebédjét, drágaságom!
- Tüstént nyergeld fel a lovakat, Cuddie, akár abrakoltak, akár nem! Megállás nélkül nyargalunk egészen a kastélyig.
Ezzel, Allie minden könyörgésének ellenállva, máris folytatták útjukat.
Morton nem mulasztotta el, hogy megálljon Poundtext lakása előtt, és felszólítsa, kísérje el a táborba. A derék istenszolgája éppen visszasüppedt egy percre megszokott békés életmódjába, s valami régi teológiai értekezést olvasgatott, pipával a szájában meg egy korsócska könnyű sörrel a keze ügyében, az érvek megemésztésének elősegítésére. Keserves vonakodással hagyta abba ezt a kellemetes foglalatosságot (melyet tudományos búvárkodásnak nevezett), hogy megint elkezdje a fáradalmakat egy sebesen ügető ló hátán. Mégis, amikor megtudta, hogy miről van szó, mély sóhajjal feladta azt a reménységét, hogy egy csendes, nyugodt estét töltsön el kis nappali szobájában; mivel teljesen egyetértett Mortonnal abban, hogy bármi vezette is Burleyt, amikor a fiatal lord kivégzésével jóvátehetetlenül ki akarta mélyíteni a szakadékot a kormány és a presbiteriánusok között - a mérsékelt szárny semmiképpen sem engedheti meg ezt a rémtettet. S ha igazságosak akarunk lenni Poundtext tiszteletes úrhoz, meg kell jegyeznünk, hogy éppen úgy, mint legtöbb hittestvére, határozottan ellene volt minden ilyen szükségtelen erőszakos cselekedetnek; azonkívül mostani hangulatában nagy tetszéssel fogadta Morton szavait, ki azzal a lehetőséggel kecsegtette, hogy Lord Evandale közvetítésével nyélbe lehetne ütni a békekötést méltányos és mérsékelt feltételek mellett. Mivel ebben a dologban hasonló nézeteket vallottak, meggyorsították útjukat, és este tizenegy óra tájban megérkeztek ahhoz a Tillietudlem várával szomszédos tanyához, ahol Burley felütötte hadiszállását.
Az őr, aki mélabúsan járkált fel és alá a tanya bejáratánál, megállásra szólította fel őket, de mindjárt tovább is engedte, amint meghallotta nevüket és a hadseregben való rangjukat. Egy másik katona ama ház előtt állt őrt, mely alighanem Lord Evandale börtönéül szolgált, mivel Mrs. Wilson szomorú igazolásaképpen olyan magas bitófát állítottak fel előtte, hogy a vár ormairól is látható legyen.[35]
Morton követelésére, hogy haladéktalanul beszélni akar Burleyvel, annak szállása felé irányították. Amikor rátaláltak, éppen Bibliáját olvasgatta, de fegyvere is ott volt a keze ügyében, hogy semmiféle riadalom ne érje váratlanul. Mégis megriadt, amikor hivatalbeli társai benyitottak hozzá.
- Mi hozott ide titeket? - kérdezte sietve. - Valami rossz hír a hadsereg felől?
- Nem - felelte Morton. - De megtudtuk, hogy itt olyan intézkedés történt, mely közelről érinti a hadsereg biztonságát. Lord Evandale az ön foglya?
- Az Úr a mi kezünkre adta - felelte Burley.
- Ön pedig él a kedvező alkalommal, amelyet Istennek köszönhet, s arra használja fel, hogy foglyát becstelen halálra ítélve, meggyalázza ügyünket az egész világ szemében!
- Ha Tillietudlem vára holnap pirkadatig nem adja meg magát - mondta Burley -, Isten engem úgy segéljen, hogy a lordra ugyanaz a halál vár, amelyet vezére és pártfogója, John Grahame of Claverhouse szabott ki Isten számos szent emberére!
- Mi azért fogtunk fegyvert - felelte Morton -, hogy véget vessünk az effajta kegyetlenkedésnek, nem pedig azért, hogy utánozzuk, s még kevésbé azért, hogy a bűnösök tetteiért ártatlanokon álljunk bosszút. Miféle törvényre hivatkozhatik a szörnyűség igazolására, melyet elkövetni készül?
- Ha olyan tudatlan vagy - felelte Burley -, társad bizonyára ismeri a törvényt, amely kiszolgáltatta Jerikó férfiait Jósua, Nun fia kardjának.
- De mi már jobb törvény alatt élünk - szólt a tiszteletes -, mely azt parancsolja, hogy a rosszat jóval viszonozzuk, s imádkozzunk azokért, akik gonoszul bánnak velünk és kegyetlenül üldöznek bennünket.
- Más szóval - mondta Burley -, ősz fejed összefog ezzel a zöld ifjúval, hogy szembeszegülj velem ebben az ügyben?
- A parancsnoklást e hadsereg fölött három emberre bízták - felelte Poundtext - s ezek közé tartozunk mi ketten, veled együtt. Mi pedig nem engedjük meg neked, hogy a fogolynak akár egy haja szála is meggörbüljön általad. Isten akaratából talán ő lesz az eszköze annak, hogy begyógyuljon a seb, melyet e szerencsétlen szakadás tépett Izraelünk kebelében.
- Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a vége, amikor olyan embereket választottak a presbiterek tanácsába, mint te - mondta Burley.
- Olyan embereket, mint én? - kiáltotta Poundtext. - Hát ki vagyok én, hogy ilyen megvetéssel emlegeted a nevemet? Nem óvtam meg ennek a karámnak a nyáját a farkasoktól harminc esztendőn keresztül? Mialatt még te, John Balfour, a körülmetéletlenek soraiban harcoltál, mint véres kezű, megrögzött filiszteus! Hát ki vagyok én, hogy így beszélsz?
- Megmondom neked, ki vagy, ha mindenáron tudni akarod - felelte Burley. - Te egyike vagy azoknak, akik aratni szeretnének, holott nem vetettek, s részt kérnek a zsákmányból, melyért mások harcoltak. Egyike azoknak, akik a cipók és a halak példázatát követik, akik jobban szeretik saját lakukat Isten Egyházánál, s inkább felveszik fizetésüket a prelátusiak és pogányok alatt is, mintsem a nemes lelkek sorába álljanak, akik mindent felégetnek maguk mögött a Covenant kedvéért!
- Én pedig megmondom neked, John Balfour, hogy ki vagy te! - vágott vissza Poundtext, méltán haragra gyúlva. - Te egyike vagy azoknak, akik vérszomjas és könyörtelen természetükkel bemocskolják az egész Egyház becsületét ebben a sokat szenvedett királyságban! Egyike azoknak, akik, attól tartok, erőszakosságukkal és véres kezükkel megakadályozzák, hogy a Gondviselés hőn óhajtott sikerrel koronázza tiszta törekvésünket polgári és vallási szabadságunk visszanyerésére!
- Uraim - mondta Morton -, hagyják abba ezt a bosszantó és haszontalan vádaskodást! Ön pedig, Mr. Balfour, szíveskedjék közölni velem, mi a szándéka... meg akarja-e gátolni Evandale szabadon bocsátását, amelyet ügyeink jelenlegi állapotában feltétlenül hasznosnak és célszerűnek tartunk?
- Ti itt két szavazatot képviseltek egy ellen - felelte Burley. - De remélem, hajlandók vagytok bevárni, amíg az egyesült tanács döntést hoz ebben a kérdésben.
- Ettől nem zárkóznánk el - mondta Morton -, ha a foglyot olyan kézben hagyhatnánk, amelyben megbízunk. De ön jól tudja - tette hozzá, szigorú pillantást vetve Burleyre -, hogy egyszer már becsapott engem ebben az ügyben.
- Eriggy már - felelte Burley megvetően. - Te semmirekellő, tapintatlan kamasz, aki egy csacska lány fekete szeme kedvéért feláldoznád hitedet és becsületedet, s Istennek és hazádnak az ügyét!
- Mr. Balfour - mondta Morton, kezét kardjára téve -, ez olyan beszéd, mely elégtételt követel.
- Meg is kapod, te tacskó, ahol és amikor követelni merészeled - felelte Burley -, ezért jó szavammal kezeskedem.
Most meg Poundtext vetette közbe magát, figyelmeztetve őket veszekedésük esztelen voltára. Nagy nehezen sikerült is valamiféle duzzogó kibékülést elérnie.
- Ami a foglyot illeti - mondta Burley -, tegyetek vele, amit jónak láttok. Én mosom kezeimet, s nem vállalom a következményeket. Az én foglyom ő, kardommal és dárdámmal győztem le, mialatt Morton úr gyakorlatokon és parádékon játszotta az adjutánst, Poundtext úr pedig a Szentírást torzította erasztianizmussá. Mégis azt mondom, vigyétek és rendelkezzetek fölötte, ahogy jónak látjátok. Dingwall! - folytatta, szárnysegédféléjéhez fordulva, aki a szomszéd szobában aludt. - Intézkedj, hogy az istentelen Evandale-t őrző katona adja át helyét azoknak, akiket Morton kapitány jelöl ki leváltásukra! A fogoly - fordult ismét Poundtexthez és Mortonhoz - immár a rendelkezésükre áll, uraim. De ne felejtsék el, hogy eljön a kemény számadás napja mindezért!
Ezzel hirtelen befordult a belső szobába, anélkül hogy elköszönt volna tőlük. Két látogatója rövid mérlegelés után megegyezett abban, hogy okos lesz a fogoly személyes biztonságának megerősítésére még egy további őrt állítani mellé, akit saját híveik közül választanak ki. Ezek közül egy kisebb csapat éppen a tanya körül teljesített szolgálatot; ideiglenesen Burley alá osztották be őket, hadd legyen meg az az örömük, hogy saját otthonuk közelében tartózkodhatnak, ameddig lehetséges. Általában élénk és eszes fiatal legények voltak, s társaik többnyire így emlegették őket: "a Milnwoodi céllövészek". Négyen közülük Morton kérésére készségesen magukra vállalták az őrség feladatát. Morton melléjük adta Headrigget is, kinek hűségében feltétlenül megbízott, azzal az utasítással, hogy azonnal hívassa, ha valami különösebb dolog történik.
Miután ezt elintézték, Morton és Poundtext elfoglalta azt a szerény éjszakai szállást, amelyet a túlzsúfolt, nyomorúságos falu számukra nyújthatott. De mielőtt külön-külön nyugovóra tértek volna, emlékiratot fogalmaztak a mérsékelt presbiteriánusok panaszairól; ennek summázata az a kérelem volt, hogy a jövőben biztosítsák számukra vallásuk szabad gyakorlását, s minden néven nevezendő elnyomás vagy zaklatás nélkül vehessenek részt saját istentiszteleteiken, s hallgathassák a saját lelkészeik hirdette evangéliumot. A kérvény a továbbiakban azt sürgette, hogy szabad parlamentet hívjanak össze az egyház és állam ügyeinek rendezésére, s az alattvalók sérelmeinek orvoslására; végül pedig kártérítést mindazoknak, akik az említett célok elérésére fegyvert fogtak, vagy most is fegyverben állnak. Ezek a pontok felöleltek mindent, amit a felkelők mérsékelt elemei követeltek vagy óhajtottak. Morton erősen remélte, hogy ezek a minden fanatikus túlzástól mentes feltételek még a királyhű táborban is támogatókra találnak, hiszen nem követeltek egyebet, mint a szabad skót polgárok legelemibb jogait.
Bízott benne, hogy az emlékirat kedvező fogadtatásban részesül, annál is inkább, mivel Monmouth herceg, akit Károly megbízott a lázadás leverésének feladatával, szelíd, mérsékelt és hozzáférhető természetű ember volt, akiről tudták, hogy a presbiteriánusok iránt megértéssel viseltetik, s a királytól is teljhatalmat kapott arra, hogy a skótországi háborgás lecsillapítására alkalmas intézkedéseket tegyen. Morton úgy vélte, hogy jóindulatának megnyerésére nem is kell más, csak egy megfelelő, s eléggé tekintélyes közvetítő, s Lord Evandale éppen alkalmasnak tűnt erre. Morton el is határozta, hogy már kora reggel felkeresi a foglyot és kipuhatolja, vajon hajlandó-e a közvetítés feladatát magára vállalni. Ám közbejött valami, ami arra késztette Mortont, hogy szándékát még hamarabb próbálja valóra váltani.
Huszonnyolcadik fejezet
Add át nekem,
úrnőm, házadat,Edom of Gordon
Morton elkészült az irat átnézésével, melynek szövegében Poundtexttel megállapodott. Szépen le is másolta. Mindketten úgy vélték, hogy kimerítően felsorolták benne pártjuk panaszát és a feltételeket, amelyek mellett a felkelők zöme kész lenne a fegyvereket lerakni. Már éppen nyugovóra akart térni, amikor kopogtattak szobája ajtaján.
- Szabad! - mondta Morton, mire Cuddie dugta be kerek golyóbisfejét az ajtón. - Kerüljön csak beljebb, s halljuk, mit akar? Valami baj van?
- Nem, uram. De hoztam valakit, aki beszélni szeretne a fiatalúrral.
- Ki legyen az, Cuddie? - kérdezte Morton.
- Egy régi ismerőse - felelte Cuddie, s bevezetett vagy inkább bevonszolt egy nőt, kinek feje egészen be volt bugyolálva a kendőjébe. - Gyere már, nem kell olyan szégyenlősnek lenned egy régi jó ismerősöddel szemben, Jenny! - szólt Cuddie, s lerángatta a kendőt a látogató fejéről, felfedve gazdája előtt Jenny Dennison jól ismert és el nem felejtett arcát. - Áruld el a nagyságos úrnak, mutasd meg, hogy bátor lány vagy, áruld el hát, mit is akarsz mondani Lord Evandale-nek, kisasszonykám.
- Ó, te tökfejű! Hát mi egyebet akarnék is mondani a nagyságos úrnak, mint amit a múltkor, amikor le volt fogva és meglátogattam, nem igaz? Azt hiszed, te nagybendőjű, az emberek elfelejtik a barátaikat, ha bajban vannak?
Jennynek jól fel volt vágva a nyelve, mint mindig. De hangja megcsuklott, arca sápadt és sovány volt, szemében könnyek csillogtak, keze remegett, viselkedése nyugtalan volt és egész lénye elárulta, hogy az utóbbi időkben sokat szenvedett és nélkülözött, ami még jobban aláhúzta hisztériás idegállapota jeleit.
- Mi a baj, Jenny? - kérdezte Morton nyájasan. - Tudja, mennyire adósa vagyok sok tekintetben. Aligha kérhetne tőlem olyat, hogy meg ne tenném, ha módomban áll.
- Nagyon szépen köszönöm, Milnwood úr - felelte a síró leányasszony. - Ön mindig jóságos úriember volt, de azt mondják, mostanában csúnyán megváltozott.
- Mit mondanak rólam? - kérdezte Morton.
- Mindenki azt mondja - felelte Jenny -, hogy Milnwood úr meg a whigek megfogadták, hogy letaszítják Károly királyt a trónról, aztán sem ő, sem utódai nem ülhetnek bele többé soha, nemzedékről nemzedékre. John Gudyill meg azt híreszteli, hogy a templomi orgonákat a dudások kezére akarják adni, a szent imádságos könyvet pedig hóhér keze által tűzre vetni, bosszúból, amiért a Covenantot elégették, amikor a király hazajött.
- Barátaim Tillietudlemben túlontúl elhamarkodottan és túlontúl szigorúan ítélkeznek fölöttem - válaszolt Morton, majd így folytatta:
- Azt kívánom, hogy saját vallásomat szabadon gyakorolhassam, de másokét nem akarom megsérteni. Ami pedig a maguk családját illeti, egyetlen vágyam, hogy alkalmam legyen megmutatni nekik: éppen olyan jó szívvel és barátsággal viseltetem irántuk, mint valaha.
- Isten áldja meg a jó szívét, hogy így beszél! - mondta Jenny, s könnyek árja öntötte el szemét. - Mert sohasem volt nagyobb szükségük jóságra meg barátságra, mint most, amikor közel állnak az éhenhaláshoz.
- Jóságos Ég! - kiáltott fel Morton. - Hallottam, hogy szűkölködnek, de nem, hogy éheznek! Hát lehetséges? A hölgyek és az őrnagy úr...
- Éppen annyit szenvednek, mint a többiek mind - felelte Jenny -, mert minden falatjukat, az utolsó kanál levesüket is megosztották a kastély egész népével! Szegény szemem előtt ezer tarka káprázat úszik, s a fejem úgy zúg és szédül, hogy alig tudok megállni a lábamon.
A szegény lány beesett arca és kiálló csontjai tanúsították, hogy igazat beszél.
Morton mélységesen megdöbbent.
- Üljön le hát, az isten szerelmére! - mondta, belekényszerítve a lányt a szobában található egyetlen székbe, míg maga fel és alá járkált a szobában türelmetlen megrökönyödésében. - És minderről nem tudtam semmit! - kiáltott fel szaggatottan. - Nem is tudhattam! Ó, az a hidegvérű, kőszívű fanatikus! Ó, az a csalárd gazember! Cuddie, hozzon valami frissítőt, ennivalót, bort is, ha lehet... amit csak talál!
- Jó neki a whisky is - dünnyögte Cuddie. - Ki gondolta volna, hogy szűkében legyenek a tápláléknak, amikor a kisasszony annyira nem sajnálta tőlem a finom, forró káposztalevest, hogy a nyakamba öntötte!
Akármilyen erőtlen és elesett lehetett is Jenny, ez a célzás a várostrom idején tanúsított hőstettére, kacagásra fakasztotta, mely gyengesége miatt csakhamar hisztériás vihogásba fulladt. Szomorú állapota megrendítette Mortont; borzalommal gondolt arra, mennyit szenvedhettek a vár lakói, s parancsoló hangon megismételte Headriggnek adott utasításait. Amikor a legény kiment a szobából, mindent elkövetett, hogy látogatóját megnyugtassa.
- Feltételezem, hogy úrnője parancsára jött ide, Lord Evandale-t megkeresni, igaz? Nos, mondja meg, úrnője mit óhajt? Kívánságát parancsnak fogom tekinteni.
Jenny mintha elgondolkodott volna, s csak kisvártatva válaszolt:
- Morton úr olyan régi jó barátunk, hogy bíznom kell benne... megmondom hát az igazat.
- Biztosítom, Jenny - mondta Morton, amint habozását észrevette -, hogy akkor szolgálja úrnőjét a legjobban, ha teljesen őszintén beszél velem.
- Hát akkor... tudnia kell, hisz már mondtam, hogy csúnyán éhezünk, s nem is egy-két nap óta. Az őrnagy úr megesküdött, hogy a felmentő sereg minden pillanatban megérkezhetik, s nem adja át a várat az ellenségnek, amíg meg nem ettük a régi csizmája talpát is, pedig nagyon vastag talpa van, tudja, hisz a szára is elég rágós. Viszont a dragonyosok úgy vélekednek, hogy végül mégis kénytelenek lesznek megadni magukat, és nem jól bírják az éhezést, miután annyi ideig garázdálkodtak és dőzsöltek. Amióta Lord Evandale fogságba esett, nincs aki parancsoljon nekik. Inglis azt mondja, ő bizony átadja a várat a whigeknek, s ráadásul még az őrnagyot meg a hölgyeket is, ha a katonáknak szabad elvonulást biztosítanak.
- Gazfickók! - mondta Morton. - Mért nem próbálják ezt a vár minden lakójára kieszközölni?
- Mert félnek, hogy ők maguk sem kapnak bűnbocsánatot, nem is csodálnám, ha megtagadnák tőlük, annyi gaztettet követtek el országszerte. Burley egyet-kettőt már fel is akasztatott közülük. Így hát a saját fejüket szeretnék kihúzni a hurokból, a tisztességes emberek rovására.
- És magát azért küldték ide - faggatta tovább Morton -, hogy mindezt elmondja Lord Evandale-nek? A kellemetlen hírt, hogy emberei lázonganak?
- Bizony úgy van - felelte Jenny. - Tam Halliday szíve megesett rajtam, és elmesélt nekem mindent; ő segített ki a várból, hogy mondjam el Evandale lordnak, ha sikerül bejutnom hozzá valami módon.
- De hogyan segíthetne a várbelieken - kérdezte Morton -, amikor ő maga is fogoly?
- Sajnos, így van, tudom - felelte a megtört leányzó -, de talán ki tud alkudni méltányos feltételeket a mi számunkra, vagy talán tud valami jó tanácsot adni, vagy parancsot küldhet a dragonyosoknak, hogy viselkedjenek tisztességesen, avagy pedig...
- Avagy talán azt is megpróbálná, hogy kiszabadítsa, ha lehet, nem igaz? - vágott a szavába Morton.
- Ha úgy is lenne - válaszolt nagy bátran Jenny -, nem ez lenne az első eset, hogy mindent elkövettem, ami tőlem telik, hogy szívességet tegyek egy jó barátunknak, aki fogságban sínylődik.
- Igaz, Jenny, és rút hálátlanság volna, ha elfelejteném - felelte Morton. - No de itt jön már Cuddie a frissítőkkel. S amíg maga eszik valamit és iszik egy korty bort, elmegyek Lord Evandale-hez és átadom neki az izenetét.
- De nem ártana, ha tudná, uram - mondta gazdájának Cuddie -, hogy ez a Jenny, akarom mondani Dennison naccsága, már megpróbálta levenni a lábáról Tam Randet, a molnárlegényt, hogy engedje be Lord Evandale szobájába nagy titokban. Arra nem számított a boszorkány, hogy a nyomában vagyok.
- Csudásan megijesztett, amikor a hátam mögé állt és megragadott - mondta Jenny, hüvelyk- és mutatóujjával hamiskásan fricskát hányva felé. - S ha nem lettél volna olyan régi ismerősöm, te buta fajankó...
Cuddie, kissé megenyhülve, vigyorogva rámosolygott csalafinta kedvesére, Morton pedig köpenyegébe burkolózva, hóna alá kapta kardját s egyenesen az ifjú lord börtönéhez sietett. Megkérdezte az őröket, történt-e valami rendkívüli dolog?
- Semmi, ami említésre méltó - felelték -, eltekintve a lánytól, akit Cuddie elcsípett, meg a két futártól, akit Balfour kapitány indított útnak, az egyiket Ephraim Macbriar tiszteletes úrhoz, a másikat meg Kettledrummle-hoz.
Mindkét férfiú ugyanis nagyban verte az egyházi dobot két különböző városban Burley parancsnoki helye és a fősereg hamiltoni hadiszállása között.
- Abból a célból persze, hogy idehívja őket - jegyezte meg Morton színlelt közönnyel.
- Én is úgy vettem ki - felelte az egyik őr, aki beszélt a küldöncökkel.
"Diadalittasan összecsődíti a tanácstagok többségét - gondolta magában Morton -, hogy szentesíttessen minden rémtettet, amit el akar követni, s hatalmi szóval törjön le minden ellenállást. Sietnem kell, ha nem akarom a jó alkalmat elszalasztani."
Amikor belépett Lord Evandale fogdájába, megbilincselten talált rá a nyomorúságos viskó padlásszobájában, a háncságyra dőlve. Vagy szundikált, vagy mély töprengésbe merült, amikor Morton belépett hozzá. Felriasztva, látogatója felé fordította arcát, amely a vérveszteségtől, álmatlanságtól és éhezéstől annyira lesoványodott, hogy senki sem ismerte volna fel benne a bátor katonát, aki a loudon-hilli csatában olyan derekasan viselkedett. Morton váratlan megjelenésére, arcán csodálkozó meglepetés tükröződött.
- Sajnálom, lordom, hogy ilyen állapotban látom - mondta a fiatal hadvezér.
- Hallom, ön barátja a költészetnek, Morton úr - felelte a fogoly. - Ha így van, talán emlékszik a következő sorokra:
Négy kőfal mindig zárka lesz?
S kalitka lesz a rács?
A szabad esz szemében ez
csak remete-lakás.
De ha fogságom sokkal tűrhetetlenebb volna is, értésemre adták, hogy holnapra teljesen megszabadulok tőle.
- A halál révén? - kérdezte Morton.
- Bizonyára - felelte Lord Evandale -, másra nem számíthatok. Az ön bajtársa, Burley már megfürdette kezét olyan emberek vérében, kiket alacsony rangjuk és jelentéktelen származásuk megmenthetett volna. Magam nem dicsekedhetem ilyen pajzzsal bosszújával szemben, s így legszélsőségesebb indulatával kell szembenéznem.
- De az is lehet - mondta Morton -, hogy Bellenden őrnagy feladja a várat az ön élete megóvása végett.
- Soha, amíg egyetlen embere is van, aki a bástyát védje, s egyetlen morzsa kenyere, hogy annak az embernek adhassa. Ismerem bátor elhatározását, és sajnálnám, ha az én kedvemért megváltoztatná.
Morton sietve közölte vele a hírt a dragonyosok lázadásáról, s elhatározásukról, hogy feladják a várat, és kiszolgáltatják a család hölgyeit, valamint az őrnagyot az ellenségnek. Lord Evandale eleinte csodálkozva, majd hitetlenkedve, de csakhamar mélységes megdöbbenéssel hallgatta.
- Mit lehetne tenni? - kérdezte. - Hogy lehetne ezt a szerencsétlenséget elhárítani?
- Hallgasson meg, lordom - mondta Morton. - Azt hiszem, nem lenne kedve ellenére olajágat vinni király urunknak alattvalóitól, kik nem szabad akaratukból, hanem kényszerűségből ragadtak fegyvert.
- Helyesen értelmezi felfogásomat - mondta Lord Evandale -, de mit akar mondani ezzel?
- Engedje meg, lordom - folytatta Morton -, kész vagyok önt becsületszóra szabadlábra helyezni; sőt visszatérhet a várba és menlevelet kap, mely szabad elvonulást biztosít a hölgyeknek, az őrnagynak és mindazoknak, akik távozni akarnak; egyetlen kikötésünk az, hogy a vár haladéktalanul adja meg magát. Ha ön hozzájárul ennek a nyélbe ütéséhez, nem tesz egyebet, csak alkalmazkodik a körülményekhez; mivel, ha a helyőrség fellázadt és a készletek elfogytak, lehetetlen a várat huszonnégy óránál hosszabb ideig megvédeni. Ennélfogva magukra vessenek, akik nem hajlandók lordságoddal együtt elvonulni. Ön és követői háborítatlanul eljuthatnak Edinburgh-ba vagy bárhová, ahol Monmouth herceg tartózkodik. Viszonzásul visszanyert szabadságáért, reméljük, hajlandó lesz őkegyelmességének, Skócia helytartójának figyelmébe ajánlani ezt az alázatos kérvényt és tiltakozást, mely felkelésre késztető sérelmeinket tartalmazza; s fejemmel kezeskedem, hogy abban az esetben, ha ezeknek a sérelmeknek orvoslását szavatolja, a felkelők zöme leteszi a fegyvert.
Lord Evandale nagy figyelemmel végigolvasta az iratot.
- Morton úr - mondta -, szerény véleményem szerint az itt ajánlott intézkedésekkel szemben aligha lehet ellenvetéssel élni, sőt mi több, azt hiszem, ezek sok tekintetben megegyeznek Monmouth herceg érzelmeivel. Mégis, hogy nyíltan beszéljek önnel, kevés reményem van elfogadásukra, hacsak előzőleg le nem rakják fegyvereiket.
- Ha ezt tennők - felelte Morton -, lényegileg azzal a beismeréssel lenne egyenlő, hogy nem is volt jogunk fegyvert ragadni; ehhez pedig a magam részéről sohasem járulnék hozzá.
- Talán bajosan lehetne elvárni, hogy megtegye - mondta Lord Evandale -, márpedig bizonyos vagyok benne, hogy a tárgyalások ezen a ponton zátonyra jutnak. Mégis hajlandó vagyok, miután véleményemet becsületesen közöltem önnel, megtenni mindent, ami hatalmamban áll, a kibékülés létrehozására.
- Ennél többet nem is kívánunk vagy várunk öntől - felelte Morton. - A többi Isten kezében van, aki a fejedelmek szívét irányítja. Elfogadja tehát a menlevelet?
- Feltétlenül - válaszolt Lord Evandale. - S ha nem térek ki hálámra, amiért másodszor is megmentette az életemet, higgye el, hogy teljesen átérzem lekötelezettségemet.
- És mi lesz Tillietudlem védőrségével? - kérdezte Morton.
- Visszavonul az ön javaslatai szerint - felelte az ifjú főnemes. - Belátom, hogy az őrnagy képtelen a lázongókat észre téríteni; s rettegve gondolok arra, ami a hölgyekre és a derék öreg őrnagyra vár, ha kiszolgáltatják Burleynek, ennek a vérszomjas gazembernek!
- Ha így áll a dolog, ön szabad ember - mondta Morton. - Készüljön fel, hogy lóra szálljon. Néhány megbízható emberem elkíséri addig, ahol a felkelők részéről biztonságban érezheti magát.
Magára hagyta a felettébb csodálkozó Lord Evandale-t, hadd örüljön váratlan kiszabadulásának. Morton ezután sietve összeszedett néhány válogatott fegyverest - mindegyik lóháton ült, és egy vezetékló gyeplőjét is tartotta. Jenny, miközben frissítőjét fogyasztotta, addig mesterkedett, míg sikerült kibékülnie Cuddie-val, s balján derék lovagjával nyargalt Lord Evandale fogdájának ablaka alá, ahová nemsokára behallatszott lovaik dobogása. Két ember, akit a lord nem ismert, lépett be szobájába, megszabadította bilincseitől, levezette a lépcsőn, és lóhátra ültette egy kis csapat közepén. Kisvártatva szaporán elügettek Tillietudlem felé.
A holdfényt már pirkadat váltotta fel, amikor a régi vár közelébe értek; vaskos, sötét tornyát éppen akkor érte az első derengő reggeli fénysugár. A társaság megállt a vár torlaszainál, s nem mert jobban közeledni, a várbeliek tüzelésétől tartva. Lord Evandale egyedül nyargalt fel a kapuig, s Jenny Dennison tisztes távolságban követte. A kapuhoz közeledve, a várudvar felől csúnya lárma ütötte meg fülüket, mely csöppet sem illett a nyári hajnal derűs nyugalmához. Kiabálás és káromkodás hallatszott, néhány pisztolylövés dördült el, s minden jel arra mutatott, hogy most tört ki a lázadás. Ebben a válságos percben érkezett Lord Evandale a kapu elé, ahol Halliday állt őrt. Meghallván Lord Evandale hangját, tüstént örömmel beeresztette, és a nemesúr úgy jelent meg a lázadó katonák közt, mintha a felhők közül pottyant volna alá. Éppen abban sántikáltak, hogy szándékukat valóra váltva, kezükbe kaparintsák a várat, s túlerejükkel legyűrjék és lefegyverezzék Bellenden őrnagyot, Harrisont és a vár más híveit, akik a tőlük telhető legerősebb ellenállást tanúsították.
Lord Evandale megjelenése megváltoztatta a jelenetet. Megragadta Inglist a gallérjánál fogva, szemére vetette gazságát, s két társának megparancsolta, hogy tartóztassák le és kötözzék meg. A többieket biztosította, hogy csak abban az esetben remélhetnek büntetlenséget, ha tüstént alávetik magukat parancsainak. Ezután sorakozót rendelt el - s az emberek engedelmeskedtek. Megparancsolta, hogy rakják le fegyvereiket. Tétováztak. Ám a fegyelem ösztöne, s az a meggyőződésük, hogy tisztjük vakmerően erélyes hangját a kapun kívül álló nagyobb erő támogatja, arra késztette őket, hogy vessék alá magukat akaratának.
- Vigyék el ezeket a fegyvereket - mondta Lord Evandale a várbelieknek. - Embereim csak akkor kapják vissza, ha megtanulták jobban felhasználni arra a célra, melynek érdekében rájuk bízták azokat. Most pedig - folytatta a zendülőkhöz fordulva - takarodjatok! Használjátok ki az időt, a háromórás fegyverszünetet, melyet az ellenség engedélyezett nektek. Induljatok el az Edinburgh-ba vezető úton, és várjatok meg a Muir háznál. Fölösleges lelketekre kötnöm, hogy óvakodjatok útközben minden erőszakosságtól; mostani helyzetetekben saját érdeketekben is óvakodni fogtok attól, hogy magatokra haragítsátok az embereket. S pontosságtokkal bizonyítsátok be, hogy jóvá akarjátok tenni ezt a ma reggeli históriát!
A lefegyverzett katonák csendben elkotródtak tisztjük szeme elől, s mihelyt elhagyták a kastélyt, elindultak egyenesen a megbeszélt találkozóhely felé; sietségre késztette őket a félelem, hogy a felkelők valamelyik különítményével találkozhatnak, melynek jelenlegi védtelen állapotuk és régi garázdálkodásuk emléke a bosszú gondolatát sugallhatja. Inglis, akit Evandale büntetésre ítélt, őrizetben maradt. Halliday dicséretet kapott viselkedéséért, s ígéretet arra, hogy rangban Inglis helyébe léphet. Miután ezeket az intézkedéseket sebtében meghozta, Lord Evandale az őrnagyhoz lépett, aki a jelenetet végignézve, úgy érezte, mintha álomképek suhannának el váltakozva a szeme előtt.
- Kedves őrnagyom, a várat fel kell adnunk.
- Hát mégis? - kérdezte Bellenden őrnagy. - Én már abban a reményben ringatóztam, hogy megerősítést és készleteket hozott.
- Egyetlen embert sem... egyetlen font lisztet sem - felelte Lord Evandale.
- Akkor is boldog vagyok, hogy látom - válaszolt a derék, becsületes őrnagy. - Tegnap úgy hallottuk, hogy ezek a zsoltáréneklő csirkefogók az ön életére törnek. Tíz perccel ezelőtt éppen azért hívtam össze a gaz dragonyosokat, hogy üssenek rajta Burley szállásán, és szabadítsák ki önt a fogdából. Ám Inglis, ez az aljas kutya, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna nekem, nyílt zendülésbe tört ki. De hát mi most a teendő?
- Ami engem illet - mondta Lord Evandale -, nekem nincs választásom. Becsületszóra elengedett fogoly vagyok, s Edinburgh-ba kell mennem. Önnek és a hölgyeknek ugyanezt az utat kell választaniuk. Egy barátom szívessége folytán sikerült menlevelet és lovakat szereznem önnek és kíséretének; az isten szerelmére, siessenek! Nem gondolhatja komolyan, hogy folytatja a harcot hét-nyolc emberrel, és élelem nélkül. Eleget tett a becsület kívánalmainak, s éppen eleget ahhoz, hogy a vár védelmével a kormánynak jelentős szolgálatot tegyen; ennél több szükségtelen, s csak kétségbeesett lépés lenne. Az angol csapatok megérkeztek Edinburgh-ba, s hamarosan felvonulnak Hamilton ellen, Tillietudlem vára csak ideiglenesen jut a lázadók kezére.
- Hát, ha így gondolja, lordom - mondta az öreg katona vonakodó sóhajtással -, tudom, nem tanácsol nekem mást, csak ami a becsülettel összefér. Ha tehát valóban azt hiszi, hogy kikerülhetetlen, megadom magam; hiszen e gazfickók lázadása lehetetlenné teszi a falak védelmét. Gudyill, intézkedjék, hogy a lányok értesítsék a hölgyeket, és mindnyájan álljanak útra készen. De ha azt hinném, hogy kitartásom ez öreg falak között, még ha a koplalástól múmiává is sorvadok, a legkisebb mértékben hasznára lehet a királynak, az öreg Miles Bellenden nem tágítana, amíg egy szikrányi élet van a csontjaiban!
A hölgyek, kiket a lázadás már felriasztott, most megtudták az őrnagy határozatát, melybe készséggel belenyugodtak, ámbár Lady Margaret nagyokat sóhajtott, felemlítve, mint máskor is, a legszentebb királyi felség villásreggelijét abban a teremben, amelyet most át fognak engedni a rebelliseknek. Gyorsan megtették az előkészületeket a vár kiürítésére; s még jóval, mielőtt a tárgyak körvonalai pontosan kirajzolódtak volna a pirkadatban, a két hölgy, Bellenden őrnagy, Harrison, Gudyill és a többi cseléd már felszállt a vezetéklovakra, meg azokra, amiket a környéken szereztek, s még mindig a négy felkelő lovas kíséretében elindultak észak felé. A többi felkelő, aki Evandale lordot a faluból idáig kísérte, birtokba vette az elhagyott várat, gondosan megakadályozva minden kilengést és fosztogatást. Mire a nap felkelt, a Skót Covenant bíborvörös és kék zászlaja lengett Tillietudlem vártornyán.
Huszonkilencedik fejezet
Keblem számára hajtűje olyan
veszélyes, mint ezer tőr.
Marlowe
A lovas menet, mely Tillietudlem várát elhagyta, elhaladt a felkelők előőrsei mellett, majd megállt néhány percre Bothwell városkában, hogy egy kis frissítőt vegyen magához, melyről kísérőik gondoskodtak; valóban szükség is volt rá, hiszen olyan emberekről volt szó, akik sokat szenvedtek előzőleg az éhségtől. Ezután sietve folytatták útjukat Edinburgh felé, a látóhatáron kibontakozó hajnal fényében. Mindenki azt várta volna, hogy Lord Evandale az út során gyakran szegődik Miss Bellenden mellé; ám az első üdvözlő szavak kicserélése után, s amidőn a legnagyobb körültekintéssel megtett mindent, hogy Edith kényelméről gondoskodjék, hátramaradt Bellenden őrnagy társaságában, bájos unokahúga közvetlen szolgálatát átengedve a felkelő lovasok egyikének, aki sötét katonaköpenyegébe burkolózott, és széles karimájú tollas kalapját mélyen a homlokába húzva, egyaránt elrejtette alakját és arcvonásait. Némán lovagoltak egymás mellett több mint két mérföldön keresztül, amikor az idegen fojtott, remegő hangon megszólította Miss Bellendent.
- Miss Bellenden akaratlanul is barátokra tesz szert mindenütt, ahol ismerik - mondotta -, még azok között is, kiknek viselkedését most helyteleníti. Vajon van-e mód arra, hogy az ilyen emberek is kimutassák tiszteletüket ön iránt, és sajnálkozásukat szenvedéseiért?
- Tanulják meg a maguk kedvéért - felelte Edith -, hogy tiszteljék a törvényeket, és ne ontsák ártatlan emberek vérét. Térjenek vissza az alattvalói hűség kötelékeihez, s akkor megbocsátok nekik mindent, még ha tízszer annyit szenvedtem volna is.
- Lehetetlennek tartja tehát - felelte a lovas -, hogy akadjon sorainkban valaki, aki hazája jólétét őszintén a szívén viseli, s úgy érzi, csak hazafias kötelességét teljesíti?
- Meggondolatlanság lenne - felelte Miss Bellenden -, amíg teljességgel az ön kezében vagyok, erre a kérdésre válaszolnom.
- Ebben az esetben nyugodtan megteheti - felelte a lovas. - Erről katonai becsületszavammal kezeskedem.
- Születésem óta őszinteségre tanítottak - mondta Edith -, s ha egyáltalán beszélni fogok, nem adhatok hangot másnak, csak igazi érzelmeimnek. A szívet csak Isten tudja megítélni, az emberek a szándékot tetteken mérik fel. A hazaárulás, a kard vagy bitófa által elkövetett gyilkosság, magáncsaládok zaklatása, mint a miénk, akik csak a törvényes kormány és saját vagyonunk védelmére fogtunk fegyvert, csupa olyan cselekedet, mely elkerülhetetlenül bemocskolja azokat, akik részt vettek bennük, bármilyen különleges indokkal próbálják is bearanyozni.
- A polgárháború bűne - felelte a lovas - és a vele járó nyomorúság azokat terheli, akik törvénytelen zsarnoksággal kiprovokálták, s nem azokat, akik természetes szabadságjogaik érvényesítésére kényszerültek fegyvert fogni.
- Ez önkényes feltételezés, mely bizonyításra szorul - felelte Edith. - Mindkét párt azt állítja, hogy elv dolgában neki van igaza. Így hát az a hibás, aki elsőnek rántott kardot; mint ahogy verekedésnél is a bíróság azt tekinti bűnösnek, aki először folyamodott erőszakhoz.
- Ó, jaj - mondta a lovas -, ha ez elég lenne az igazolásunkra, milyen könnyű volna kimutatni, hogy szinte emberfölötti türelemmel szenvedtünk, míg a zsarnokság végül nyílt ellenállásba nem kergetett! De úgy látom - tette hozzá mély sóhajtással -, hogy hiába is próbálnék védeni Miss Bellenden előtt egy ügyet, melyet már eleve elítélt, talán mert híveinek személyét éppen olyan ellenszenvesnek tartja, mint az elveiket.
- Bocsánat - felelte Edith -, nyíltan megmondtam véleményemet a felkelők elveiről, de személyükről nem tudok semmit, egyetlen eset kivételével.
- És az említett egyetlen eset - kérdezte a lovas - elég volt ahhoz, hogy befolyásolja véleményét az egész ügy iránt?
- Távolról sem - mondta Edith. - Arról az egyről, legalábbis valamikor, úgy vélekedtem, hogy erkölcsi súly tekintetében nagyon kevés ember ér fel vele. Olyan ember az, vagy olyannak látszott, kiben a tehetség korai ígérete nemes hittel, tiszta erkölccsel és meleg szeretettel párosult. Helyeselhetek-e egy lázadást, amely egy ilyen embert, ki arra született, hogy hazája dísze, világossága és oltalmazója legyen, zord és tudatlan fanatikusok vagy szószátyár álszenteskedők közé sodort, brutális bohócok élére állított, banditák és gyilkos útonállók fegyvertársává tett? Ha táborában ezzel az egy emberrel találkozik, kérem, mondja meg neki, hogy Edith Bellenden jobban megsiratta az ő jellemének bukását, füstbement reménységét és megbecstelenített nevét, mint saját családja szerencsétlenségét, s hogy könnyebben viselte el az éhezést, melytől arca beesett és szeme elhomályosult, mint a szívfájdalmat, amidőn arra gondolt, hogy ezt a sok bajt és bánatot kinek köszönheti!
Miközben így beszélt, hervadt arca - noha szavai hevétől pillanatnyilag lángra gyulladt - igazolta, hogy valóban sokat szenvedett. A lovas észrevette könyörgő pillantását; hirtelen mozdulattal homlokához emelte kezét, mintha agyába éles fájdalom hasítana, aztán gyorsan végighúzta arcán, melyet széles kalapja árnyékba borított; majd a kalapot még jobban homlokába húzta. A mozdulat és az érzés, melyből fakadt, nem kerülte el Edith figyelmét, és nem tudta nézni megindultság nélkül.
- Mindazonáltal - mondotta -, ha úgy gondolja, hogy az illetőt, akiről beszélek, túlságosan lesújtja egy hajdani... jó barátja szigorú ítélete, mondja meg neki, hogy az őszinte bűnbánat majdnem bűntelenséggel ér fel; s ha le is zuhant arról a magaslatról, ahová nem könnyű újra feljutni, és csábító példája révén sok gonoszság előidézője volt, bizonyos mértékben még mindig jóváteheti a bajt, melyet okozott.
- És milyen módon? - kérdezte a lovas ugyanolyan fojtott, szinte fuldokló hangon.
- Ha minden erejét latba veti, hogy elgyötört honfitársai újra a béke áldásaiban részesüljenek; ha a megtévesztett lázadókat rábírja, hogy tegyék le fegyvereiket, ha megakadályozza a további vérontást, így vezekelve a már kiontott vérért; s ha erejét nem kímélve munkálkodik e nagy cél érdekében, akkor kiérdemli kortársai háláját és becsülettel írja be nevét a következő nemzedék emlékezetébe.
- De egy ilyen béke során - szólt kísérője szilárd hangon - Miss Bellenden bizonyára nem kívánja, hogy a nép érdekeit teljességgel feláldozzák az uralkodó érdekeinek?
- Én csak egy lány vagyok - hangzott az ifjú hölgy válasza -, s bizonyára szerénytelenség volna, ha ehhez a tárgyhoz szólanék. De ha már ilyen messzire mentem, becsületesen hozzáfűzöm, hogy olyan békét szeretnék látni, mely minden pártnak megnyugvásul szolgálna, s megóvná az alattvalókat a katonai erőszakosságtól, melyet éppen úgy gyűlölök, mint a legyőzésére alkalmazott módszereket.
- Miss Bellenden - felelte Morton felemelve arcát és természetes hangjához visszatérve -, az a fiatalember, aki elvesztette az ön nagyra becsült jóindulatát, még most is túlságosan büszke ahhoz, semhogy hajlandó lenne bűnösként védekezni; s tudva azt, hogy elveszítette szószólóját az ön szívében, válasz nélkül hagyná az ön szigorú ítéletét, ha nem hivatkozhatnék olyan köztiszteletben álló tanúra, mint Lord Evandale, aki igazolhatja, hogy vágyva törekszik, és még most is komoly erőfeszítéseket tesz egy olyan béke létrehozására, amely ellen a legkirályhűbb embernek sem lehet kifogása.
Önérzetesen meghajolt Miss Bellenden előtt, aki - bár szavaiból úgy látszik, hogy nagyon jól tudta, kivel beszel - aligha számított arra, hogy ilyen hévvel fog védekezni. Némán és nagy zavarban viszonozta köszöntését, s Morton ezután a csapatja élére lovagolt.
- Henry Morton! - kiáltott fel, hirtelen megjelenésén elámulva Bellenden őrnagy.
- Az vagyok - felelte Morton -, s fájlalom, hogy Bellenden őrnagy úr és családja cselekedeteimet olyan bántón értelmezi. De most már Lord Evandale-re bízom - folytatta, a fiatal főnemeshez fordulva és meghajolva előtte -, hogy világosítsa fel barátaimat viselkedésem részletei és indítékaim tisztasága felől. Isten önnel, Bellenden őrnagy úr! Sok boldogságot kívánok önnek és a hozzátartozóinak! Adja isten, adja isten, hogy jobb és boldogabb időkben találkozzunk újra!
- Higgye el, Mr. Morton - mondta Lord Evandale -, nem tévesztette el, hogy bizalmát kibe helyezze. Igyekezni fogok viszonozni azt a nagy szolgálatot, melyet nekem tett s mindent elkövetek, hogy az ön jellemét megfelelő világításba helyezzem Bellenden őrnagy előtt, s mindazok előtt, kiknek ítéletét nagyra becsüli.
- Nem csalódtam nagylelkűségében, milord - szólt Morton.
Ezután maga mellé szólította embereit, és elnyargalt velük a pusztán át Hamilton irányába; lengedező tollú acélsisakjaik megcsillantak a felkelő nap sugaraiban. Cuddie Headrigg volt az egyetlen, aki egy percre lemaradt társai mögött, hogy szerető búcsút vegyen Jenny Dennisontól, akinek sikerült a hajnali lovaglás rövid ideje alatt visszahódítania Cuddie fogékony szívét. Egy-két magányos fa árnyékolta be, ha nem is rejtette el tête-à-tête-jüket[36] amint megállították lovaikat a búcsúzkodáshoz.
- Isten veled, Jenny - harsogta Cuddie tüdejét megerőltetve; alighanem sóhajtani akart, de inkább nyögő hang lett belőle. - Gondolj néha a szegény Cuddie-ra... arra a becsületes fickóra, aki úgy szeret téged, Jenny! Ugye, gondolni fogsz rá hébe-hóba?
- Igen... néha... amikor káposztalevest kanalazok - felelte a csúfondáros leányzó, aki nem bírta visszatartani ezt az odavágást, sem a velejáró hamiskás mosolyt.
Cuddie úgy állt bosszút, ahogy falusi szeretők szokták (s ahogy Jenny alkalmasint el is várta) - átölelte kedvese nyakát és cuppanós csókot nyomott az orcájára s ajkára, azután megfordította lovát, s gazdája után ügetett.
- Az ördög bújt ebbe a legénybe! - mondta Jenny ajkát törölgetve, s megigazítva bóbitáját. - Kétszer annyi mokányság szorult bele, mint Tam Hallidaybe, annyi bizonyos. Jövök már, kisasszonyom, jövök, az Isten irgalmazzon nekem, remélem, a lady nem látott minket?
- Jenny - mondta Lady Margaret, amikor a leányzó odajött -, nem az a fiatalember vezette a csoportot, aki popinjay-kapitány volt, és később fogoly Tillietudlemben, azon a reggelen, amikor Claverhouse nálunk volt?
Jenny fellélegzett, hogy a kérdés nem az ő kisded játékaira vonatkozott, s fiatal úrnőjére nézett, hogy kitalálja, vajon igazat kell-e mondania vagy sem. Végre, szobalányi ösztönét követve - hazudott.
- Nem hiszem, hogy ugyanaz lenne, asszonyom - felelte olyan folyékonyan, mintha a kátéját mondaná fel -, mert az egy kis fekete ember volt.
- Úgy látszik, vak volt, Jenny - mondta az őrnagy. - Henry Morton magas és szőke, s azonos ezzel a fiatalemberrel!
- Más dolgom volt, mint őt bámulni - felelte Jenny fejét rázva. - Azt se bánom, ha olyan karcsú, akár a gyertyaszál!
- Hát nem áldott szerencse, hogy megmenekültünk egy ilyen mindenre elszánt, vérszomjas fanatikus kezéből? - kiáltott fel Lady Margaret.
- Téved, asszonyom - mondta Lord Evandale. - Mr. Morton senkitől nem érdemel meg ilyen neveket, legkevésbé tőlünk. Hogy én még az élők sorába tartozom, hogy önök most teljes biztonságban visszavonulhatnak barátaikhoz, s nem foglyai egy fanatikus gyilkosnak... egyedül és kizárólag Mr. Morton határozott, gyors és erélyes emberségének köszönhető.
Ezután részletesen elbeszélte azokat az eseményeket, amelyek már ismeretesek az olvasók előtt, s azt is kifejtette, mekkora kockázattal járt számára ez az óriási szívesség, melyet mintha az édestestvérének, s nem a riválisának tett volna meg.
- A hálátlanság enyhe szó arra, amit érdemelnék - mondotta -, ha elhallgatnám egy ember érdemeit, aki kétszer mentette meg az életemet.
- Nagyon szívesen hallgatom Henry Morton dicséretét milord - felelte Bellenden őrnagy -, s be kell ismernem, nagyon szépen viselkedett lordságoddal és velünk szemben; de nem tudom osztani azt az elnézést, amellyel jelenlegi útját megítélni méltóztatik.
- Tekintetbe kell vennie - felelte Lord Evandale -, hogy részben a kényszerűség kergette erre az útra. S hozzá kell fűznöm azt is, hogy elvei, noha bizonyos mértékben eltérnek az enyéimtől, tiszteletet érdemelnek. Claverhouse, kitől emberismeretét nem lehet elvitatni, nagyon helyesen jegyezte meg, hogy Mr. Morton kiváló képességekkel rendelkezik, noha elveiről és indítékairól túlságosan szigorúan és előítélettel nyilatkozott.
- Ön elég rövid idő alatt fedezte fel kiváló képességeit, milord - mondta Bellenden őrnagy. - Jómagam gyerekkora óta ismerem, s mielőtt ebbe a históriába keveredett, nem győztem dicsérni életelveit és derék viselkedését; de ami a kiváló képességeket illeti...
- Azok bizonyára rejtve voltak még önmaga előtt is, őrnagy úr - felelte a nagylelkű Lord Evandale -, amíg a körülmények napvilágra nem hozták; s ha én felfedeztem őket, azért történt, mert érintkezésünk és beszélgetésünk fontos, nagyjelentőségű témák körül forgott. Ő most azon fáradozik, hogy ez a lázadás véget érjen, s az általa javasolt feltételek olyan mérsékeltek, hogy nem mulaszthatom el lelkesen ajánlani elfogadásukat.
- És van reménye arra, hogy valóra tudnak váltani egy ilyen átfogó tervet? - kérdezte Lady Margaret.
- Bizton remélném, asszonyom, ha minden whig olyan mértéktartó volna, mint Morton, s minden királypárti olyan önzetlen, mint Bellenden őrnagy úr. De mindkét pártban annyi fanatikus, ingerült és erőszakos elem van, hogy attól tartok, ennek a polgárháborúnak csak a kard éle vethet véget.
Könnyen elképzelhető, hogy Edith mélységes érdeklődéssel hallgatta ezt a beszélgetést. Már megbánta, hogy olyan nyersen és elhamarkodottan beszélt szerelmével, s büszke elégtétellel vette tudomásul, hogy jellemét még nemes lelkű vetélytársa is olyannak ítéli meg, aminőnek egykor saját érzelmei tükrözték.
"A polgárháború gyűlölködése és családom előítéletei talán arra kényszerítenek, hogy még emlékét is kitépjem szívemből - mondta magában -, de még akkor is nagyon jólesik tudni, hogy méltó volt a helyre, melyet szívemben oly sokáig elfoglalt."
Mialatt Edith ily módon visszavonta igazságtalanul haragos ítéletét, szerelmese megérkezett Hamilton környékére, a felkelők táborába, ahol meglehetős zűrzavar fogadta. Megbízható hírforrások szerint a királyi hadsereg, melyet Angliából a királyi gárda egy nagy csapatával egészítettek ki, már erősen készülődött porondra lépni. A hír eltúlozta ennek a seregnek a számát, nagyszerű felszerelését és kiváló fegyelmét, s más körülményeket is felhozott a felkelők elrettentésére. Mit is várhatnak Monmouth-tól, ha szándékait meghiúsítja olyanok befolyása, akik osztoznak vele a parancsnoklásban. Helyettese a híres Thomas Dalzell tábornok, aki a barbár Oroszországban gyakorolta a háború művészetét; rettegve emlegették kegyetlenségét és közönyét az emberélet és minden emberi szenvedés iránt, míg szilárd hűsége és rettenthetetlen bátorsága tisztelettel övezte személyét. Ez az ember volt a főparancsnok helyettese, aki rangban mindjárt Monmouth után következett, míg a lovasság parancsnoka Claverhouse volt, aki égett a vágytól, hogy megbosszulja öccse halálát és a Drumclognál elszenvedett vereséget. A jelentések félelmetes és elrettentő képet rajzoltak az ellenséges tüzérség és lovasság erejéről is, amellyel a királyi hadsereg hadba vonult.[37]
Mozgósították azokat a felvidéki nemzetségeket is, amelyeknek nyelv, vallás és szokások dolgában vajmi kevés közük volt a felkelőkhöz. E klánok tagjait felszólították, hogy törzsfőik vezetése alatt tömegesen csatlakozzanak a királyi sereghez. Jöttek is ezek az amoriták vagy filiszteusok, ahogy a felkelők nevezték őket, mint a keselyűk, a mészárlás színhelyére. Valójában fegyverbe szólítottak mindenkit, aki csak járni vagy lovagolni tudott, a király szolgálatára - azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy elkobozzák vagy büntetésül elveszik azoknak a birtokát, akiket elveik addig visszatartottak a királyi zászló alá seregléstől, ha bölcs óvatosságból nem is csatlakoztak a felkelő presbiteriánusokhoz. Egyszóval, valamennyi hír arra irányult, hogy növelje az aggódást a felkelők körében; aggodalmuk pedig azt súgta, a király csupán azért halogatta bosszúját, hogy annál biztosabban és keményebben sújtson le a rebellisekre.
Morton mindent elkövetett a közemberek megnyugtatására; kimutatta, hogy ezek a híresztelések valószínűleg túlzottak; eszükbe juttatta, hogy saját állásaik milyen erősek, hiszen átgázolhatatlan folyó húzódik előttük, amelyen csak egy hosszú, keskeny hídon lehet átkelni. Emlékezetükbe idézte győzelmüket Claverhouse fölött, pedig számuk akkor jóval kisebb volt, fegyelem és harci felkészültség dolgában pedig sokkal rosszabbul álltak, mint most. Kifejtette, hogy a terep, melyet megszálltak, hullámzó dombjaival és keresztül-kasul húzódó bozótjaival, komoly védelmet nyújt a tüzérséggel, sőt még a lovassággal szemben is, ha derekasan helytállnak. Hangsúlyozta, hogy biztonságuk ténylegesen saját bátorságuktól és elszántságuktól függ.
De Morton, mialatt ily módon igyekezett lelket önteni a hadseregbe általában, felhasználta a csüggesztő híreszteléseket arra, hogy a vezetőket megpuhítsa velük. Igyekezett megértetni annak a szükségességét, hogy mérsékelt feltételek mellett próbáljanak a kormánnyal egyezségre jutni, amíg töretlen és nagyszámú hadsereggel rendelkezvén, még félelmetes ellenfélnek számítanak. Kifejtette előttük, hogy híveik jelenlegi hangulatában bajosan várható, hogy sikerrel vegyék fel a harcot Monmouth herceg jól kiképzett reguláris csapataival szemben; s ha bekövetkezik, akkor fölötte valószínű, hogy a királyiak leverik és szétszórják őket, s a felkelés, melyben eddig részt vettek, semmit sem használ az országnak, sőt ürügyül szolgálhat arra, hogy még kegyetlenebbül elnyomják.
Érveinek hatása alatt, s érezvén, hogy embereiket együtt tartani éppen olyan veszélyes, mint szélnek ereszteni őket, a legtöbb vezető kész volt egyetérteni abban, hogy ha el lehet érni olyan feltételeket, amelyeket Lord Evandale útján Monmouth herceg elé terjesztettek, akkor nagyjában el is érték a célt, amelyért fegyvert fogtak. El is fogadtak olyan határozatokat, melyek részükről is elfogadták a Morton által megfogalmazott kérvényt és tiltakozást. Viszont még mindig akadt néhány makacskodó vezető, kinek befolyása a seregre nagyobb volt, mint a látszólag tekintélyesebb embereké; s ez a társaság teljességgel elvetett, érvénytelennek, istentelennek és keresztényietlennek tekintett minden olyan békekötési javaslatot, amely nem állt az 1640. évi ünnepélyes Frigy és Covenant alapján. Ezek az emberek átvitték indulataikat a tömegbe, mely kevés előrelátással rendelkezett, s amelynek alig volt veszítenivalója; azzal a híreszteléssel igyekeztek meggyőzni őket, hogy nyúlszívű tanácsadóik, akik békejavaslataikban kevesebbel is beérik, mint a királyi család trónfosztásával és az Egyház minden állami beavatkozástól való függetlenségének kimondásával - gyáva köpönyegforgatók, s csak tetszetős ürügyet keresnek arra, hogy az ügyet elárulják, és cserbenhagyják fegyverben álló testvéreiket. Ezeket az ellentmondó vélekedéseket szenvedélyesen megvitatták jobbról-balról a felkelő sereg sátraiban, vagyis inkább azokban a kunyhókban és viskókban, amelyek tábori sátor helyett szolgáltak. A heves vita gyakran nyílt veszekedéssé, sőt verekedéssé fajult és a civódás, melybe a sokat szenvedett sereget taszították, elég világosan megjövendölte várható sorsát.
Harmincadik fejezet
Növekvő s
zéthúzás, pártoskodás:Venice preserved
Mortonnak éppen elég munkát adott, hogy az egymással tusakodó pártok dühös összecsapását körültekintő okossággal megfékezze, már két nappal azután, hogy visszatért Hamiltonba. Ekkor állított be hozzá barátja és társa, Poundtext tiszteletes úr; mint rögtön kiderült, John Balfour of Burley elől szaladt ide, aki elválásukkor tombolt dühében, amiért része volt Lord Evandale kiszabadításában. Amikor a derék pap sietős és fárasztó utazása után kissé összeszedte magát, részletesen beszámolt Mortonnak mindenről, ami távozásának emlékezetes reggele óta Tillietudlem környékén történt.
Morton olyan ügyesen szervezte meg éjszakai útját, s emberei olyan hűségesen megfeleltek bizalmának, hogy Burley csak a késő délelőtti órákban értesült a történtekről. Első dolga volt megtudakolni, vajon Macbriar és Kettledrummle, akikért éjfélkor küldött, megérkezett-e? Macbriar megjött, Kettledrummle pedig, aki nehezen mozgott, a jelentések szerint minden percben várható volt. Burley akkor küldöncöt menesztett Morton szállására, s meghívta a tanács sürgősen kitűzött ülésére. A hírnök azzal tért vissza, hogy Mortont nem találta otthon. Erre Poundtextet idézték be; ám ő úgy gondolta, s most meg is mondta, hogy nem tanácsos ilyen csökönyös emberekkel vitatkozni, s szépen visszavonult csendes, nyugalmas lakába; noha az előtte való egész napot lóháton töltötte, inkább vállalta az éjszakai lovaglást, semhogy másnap reggel újra Burleyvel hadakozzék, kinek vadsága rémülettel töltötte el, különösen, ha nem érezte maga mögött Morton szilárd támogatását. Burley ezek után Lord Evandale felől kérdezősködött, s valósággal tombolt dühében, amikor megtudta, hogyan vitte el az éjszaka folyamán lövészek egy csoportja, magának Henry Mortonnak vezetése alatt.
- A gazember! - kiáltott fel Burley Macbriarhoz fordulva. - Az aljas, silány lelkű áruló, hogy behízelegje magát a kormánynál, szabadlábra helyezte azt a foglyot, akit saját kezemmel ejtettem el, pedig őáltala az erőd, mely olyan sok bajt okozott nekünk, most már kétségtelenül réges-rég a mi kezünkben lenne!
- Hát nincs a kezünkben? - kérdezte Macbriar a vár tornyára pillantva. - Falain nem a Covenant zászlaját lengeti a szél?
- Ez csak közönséges hadicsel... közönséges trükk... csalódásunk kigúnyolása... csak arra szolgál, hogy bosszantson és elkeserítsen! - mondta Burley.
Szavait Morton egyik emberének megjelenése szakította félbe, akit azért küldtek hozzá, hogy jelentse neki a vár kiürítését s a felkelő erők által történt elfoglalását. A sikeres hadművelet híre nem csillapította le, inkább tombolásig növelte Burley haragját.
- Őrködtem - mondta -, harcoltam... cseleket szőttem... mindent elkövettem, hogy megadásra kényszerítsem őket... lemondtam arról, hogy más vállalkozások élére álljak, amelyek magasabb ranggal és nagyobb dicsőséggel jártak volna... elálltam a várból kivezető utakat, elvágtam a vízforrásokat meg a kenyérutánpótlást... s amikor már-már elértem azt, hogy a férfiak a kezembe kerüljenek, fiaik túszul szolgáljanak nekünk, leányaik pedig mulatságul egész táborunk számára... akkor jön ez a csupasz állú ifjú és orcátlanul belevág sarlójával a termésünkbe, s elragadja a zsákmányt attól, aki megszerezte! Ki vitathatná el, hogy a munkás megérdemelte bérét, s a város, foglyaival együtt, azé legyen, aki bevette?
- Nono - mondta Macbriar, elcsodálkozva a szertelen indulaton, melyet Balfour tanúsított -, ne izgasd fel magad az istentelenek miatt! Az Ég maga választja ki eszközeit, és ki tudja, vajon ez az ifjú...
- Hallgass már! Hallgass! - mondta Burley. - Ne hozz szégyent a jobbik eszedre! Hisz te magad voltál az, aki először óvott ettől a festett álarctól... ettől a kifényesített rézpénztől, mely előttem aranynak akar látszani! Pórul járnak azok, még a kiválasztottak is, akik nem hallgatnak az olyan kegyes pásztor szavára, mint te vagy! De földi vonzalmaink tévútra vezetnek minket... ennek a háládatlan fiúnak az apja régi jó barátom volt. Aki olyan komolyan küzd, mint te, Ephraim Macbriar, annak le kell ráznia magáról az emberség kölönceit és bilincseit!
Ez a bók legérzékenyebb pontján érintette a lelkészt; s Burley úgy látta, most már könnyű lesz felfogását a magáéhoz idomítani és megnyerni, annál is inkább, mivel az egyházi kormányzatról vallott túlzó nézeteik pontosan egyeztek.
- Most menjünk fel azonnal a várba! - mondta. - Az erőd kincseskamrájában bizonyára találunk sok olyat, ami, ha olyan jól használjuk fel, ahogy csak én tudom felhasználni, felér száz lovassal, bátor vezetőjével együtt!
- De méltó lenne-e ilyen segítség a Covenant gyermekeihez? - mondta a lelkész. - Már így is éppen elég olyan van közöttünk, aki nem az Ige után eped, hanem földre, aranyra és ezüstre veti mohó tekintetét. Nem ez az út, amelyen üdvösségünk kimunkálható.
- Tévedsz - mondta Burley. - Eszközökre van szükségünk, s ezeket a világi gondolkodású embereket is eszközül kell felhasználnunk. Akárhogy is, azt a moabita asszonyt meg kell fosztani örökségétől, és sem az istentelen Evandale, sem az erasztiánus Morton ne jusson ama kastélynak és földjeinek birtokába, akármennyire igyekeznek is a lányt feleségül venni!
Így szólván, előreindult Tillietudlem felé, ahol lefoglalta az ezüstöket és más értéktárgyakat a hadsereg céljaira, aztán feltúrta az okmánytárat és a családi iratok egyéb gyűjtőhelyeit, megvetéssel elutasítva azoknak a tiltakozását, akik figyelmeztették, hogy a vár megadási feltételei szavatolták a magántulajdon tiszteletben tartását.
Burley és Macbriar beköltöztek az elfoglalt várba, amikor a nap folyamán Kettledrummle is csatlakozott hozzájuk, valamint Langcale ura is, akit az izgága lelkésznek sikerült eltántorítania, ahogy Poundtext mondotta, az igazság tiszta fényétől, amelyben nevelkedett.
Miután ily módon egyesültek, meghívást, helyesebben idézést küldtek Poundtextnek, hogy jelenjen meg a tanács ülésén Tillietudlemben. Ám neki eszébe jutott, hogy a kaput vasrácsok őrzik, s a várban tömlöc is van, így hát elhatározta, hogy nem bízza magát felbőszült társaira. Inkább Hamiltonba vonult vissza - jobban mondva, menekült -, azzal a hírrel, hogy Burley, Macbriar és Kettledrummle is Hamiltonba jön, mihelyt elég cameronit gyűjtöttek maguk köré ahhoz, hogy a sereg többi részét megfélemlítsék.
- S majd látni fogja - tette hozzá Poundtext mély sóhajjal -, hogy akkor övék lesz a többség a tanácsban. Mert Langcale, noha mindig a párt becsületes és józan elemei közé sorolták, pontosan és találóan nem nevezhető másnak, mint egy embernek, aki se hús, se hal... nem is szólva a jó vörös heringről. Langcale mindig ahhoz a párthoz húz, amely erősebb.
Így végződött a derék Poundtext épületes története; mély sóhajtással mérlegelte saját veszedelmes helyzetét, egyrészt az egymással esztelenül marakodó ellenfelek közt a párton belül, másrészt a közös ellenséggel szemben, mely mindnyájukat fenyegette. Morton türelemre, hidegvérre, nyugalomra intette; elmondta neki, milyen komoly reményeket fűz a Lord Evandale útján megindított béke- és jóvátételi tárgyalásokhoz; kilátásba helyezte előtte azt a biztató lehetőséget, hogy hamarosan visszatérhet pergamenkötésű Kálvinjához, esti pipájához és gondolkodást buzdító korsó söréhez, feltéve, hogy erélyesen támogatja és előmozdítja azokat az intézkedéseket, amelyeket ő (Morton) szükségesnek tart az általános megbékélés érdekében.[38] E szíverősítő és vigasztaló beszéd alapján Poundtext nagylelkűen elhatározta, hogy bevárja a cameroniak megjelenését a nagy találkozón.
Burley és szövetségesei e szektásokból tekintélyes csapatot vontak össze; számuk száz lovast és körülbelül másfél ezer gyalogost ért el. Valamennyi zord és szigorú külsejű volt, az érintkezésben komor és féltékenykedő, szívében gőgös és önhitt. Azt hitték, az üdvözülés sorompója kizárólag őelőttük áll nyitva, míg minden más keresztény, akármilyen csekély, árnyalati különbség választotta is el hitét az övéktől, szemükben alig volt jobb a kitagadott, elvetemült bűnözőknél. Úgy léptek be a presbiteriánusok táborába, mint kétes és gyanús szövetségesek, esetleg ellenségek is, s nem mint olyan emberek, akik szívvel-lélekkel ugyanazért az ügyért szállnak síkra, és ugyanazon veszedelemnek teszik ki magukat, akárcsak mérsékeltebb fegyvertársaik. Burley egyetlen magánlátogatást sem tett tanácsbeli társainál, s nem tárgyalt velük közügyekben, csupán száraz hangú felszólítást küldött nekik, hogy vegyenek részt a ma estére kitűzött tanácsülésen.
Amikor Morton és Poundtext megérkezett az összejövetel helyére, látták, hogy hittestvéreik már ott ülnek. Már a hűvös köszöntésből is könnyen kitalálhatták, hogy az ülés összehívói nem barátságos megbeszélést terveztek. Az első kérdést Macbriar tette fel, kit éles buzgósága tett alkalmassá arra, hogy minden alkalommal előretolják. Most azt óhajtotta megtudni, kinek az utasítására történt, hogy Lord Evandale nevezetű istentagadó megmenekülhetett a halálbüntetéstől, melyet méltán megérdemelt.
- Az én utasításomra és Mortonéra! - felelte Poundtext, aki kurázsiját meg akarta mutatni társának, mivel most már erősen bízott a támogatásában, azonkívül szívesebben szállt szembe egy szakmájabelivel, aki teológiai vita fegyvereire szorítkozott (márpedig ezen a téren Poundtext nem félt senki fiától), mintsem Balfourral, a zord gyilkossal.
- És ki hatalmazta fel önt, testvérem - kérdezte Kettledrummle -, hogy ilyen fontos ügybe beleavatkozzék?
- Megbízatásunk lényege - felelte Poundtext - feljogosít arra, hogy kössünk és oldozzunk. Ha Lord Evandale-t jogosan ítélte halálra közülünk valaki egymaga, akkor minden bizonnyal jogosan váltotta meg a haláltól kettőnknek a szava.
- Eriggy már, ugyan eriggy! - mondta Burley. - Ismerjük indítóokaitokat. Azért engedtétek el azt a selyemhernyót, azt az aranyozott cifraságot, azt a csupa paszomány lordot, azt a senkit, hogy békeajánlatot vigyen a zsarnokhoz!
- Úgy van - felelte Morton, látva, hogy társa már visszahőköl Balfour villámló szemétől -, úgy történt. Hát aztán? Talán vég nélküli háborúba akarjuk taszítani az országot, olyan tervek érdekében, amelyek éppen olyan eszeveszettek, mint amilyen gonoszak és megvalósíthatatlanok?
- Halljátok? - mondta Balfour. - Istent káromolja!
- Hazugság! - felelte Morton. - Azok káromolják az Istent, akik úgy tesznek, mintha csodát várnának, s közben elmulasztják felhasználni a Gondviselés adta emberi eszközöket. Ismétlem: bevallott célunk a béke helyreállítása, olyan méltányos és tisztességes feltételekkel, amelyek vallásunk és szabadságunk jogait biztosítják. Elutasítunk minden olyan kívánságot, mely zsarnokságot szeretne gyakorolni mások jogai fölött.
A vita jobban kiéleződött volna, mint valaha, ha félbe nem szakítja a hír, hogy Monmouth herceg megkezdte előnyomulását nyugat felé, s már megtette a fél utat Edinburgh-tól. Ez a hír pillanatnyilag elnémította viszályukat; megállapodtak abban, hogy másnap általános böjtöt rendelnek el, s alázatos vezeklést az ország bűneiért; hogy reggel Poundtext tiszteletes úr prédikál majd a hadseregnek, délután pedig Kettledrummle; hogy egyikük sem érinti a szakadás vagy egyenetlenség témáját, hanem lelkesítő szózatot intéz a katonákhoz, hogy utolsó csepp vérükig harcoljanak, mint illik azokhoz, akik vállvetve munkálkodnak egy jó ügy szolgálatában. Miután megállapodtak ezekben a kölcsönös engedékenységről tanúskodó lépésekben, a mérsékelt párt újabb javaslattal merészkedett előállni, bízva Langcale támogatásában, aki az imént érkezett hírektől egészen elképedt, s fel lehetett tételezni róla, hogy vissza lehet téríteni a mérsékeltek politikájához. Miután - mondották - a király csapatainak parancsnokságát jelen esetben nem az elnyomásban buzgólkodók egyikére bízta, hanem ellenkezőleg, olyan főúr szolgálatát vette igénybe, aki szelíd természetéről, valamint a felkelők ügye iránti jóindulatáról ismeretes, feltételezhető, hogy most jobb szándékkal viseltetik irántuk, mint aminőt eddig tapasztaltak. Mortonék azt állították, hogy nemcsak okos, de szükségszerű lépés lenne Monmouth herceggel érintkezésbe lépni, és megbizonyosodni arról, nem kapott-e valami titkos utasítást, mely ügyüknek kedvező lenne. Ezt azonban csak úgy lehet kipuhatolni, ha követet küldenek a herceg seregéhez.
- És ki fog vállalkozni erre a feladatra? - kérdezte Burley, kitérve a javaslat elől, mely túlságosan ésszerű volt ahhoz, hogy nyíltan ellenezze. - Ki megy el a táborukba, amikor John Grahame of Claverhouse, tudjuk, megesküdött, hogy felakasztat mindenkit, bárki legyen is az, akit átküldünk követségbe, bosszúból, annak a fiatalembernek, az unokaöccsének a haláláért!
- Ez ne legyen akadály - mondta Morton. - Örömest vállalok minden kockázatot, amely a megbízással jár.
- Hadd menjen! - súgta Balfour Macbriarnek. - Legalább tanácsüléseinken megszabadulunk a jelenlététől.
Így hát a javaslatnak nem mondott ellent senki, még azok sem, akiktől leginkább várták. Egyhangúan kimondták, hogy Henry Morton keresse fel Monmouth herceg táborát, s igyekezzek kipuhatolni, milyen feltételek mellett hajlandó a felkelőkkel tárgyalni. Mihelyt megbízatásának híre ment, a mérsékelt párt több tagja azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy a Lord Evandale kezére bízott kérvény alapján próbáljon egyezséget kötni. A királyi hadsereg közeledése ugyanis rémületet keltett a felkelők soraiban, s ezt csöppet sem enyhítette a cameroniak hetvenkedő hangja, melynek eszeveszett buzgalmukon kívül vajmi kevés alapja volt. Morton a kapott utasításokkal, Cuddie kíséretében, elindult a királyi tábor felé, szembenézve minden kockázattal, mely azokat fenyegeti, akik a polgárháború szenvedélyes körülményei közt a közvetítő szerepére vállalkoznak.
Morton alig haladt előre hat-hét mérföldet, amikor észrevette, hogy rövidesen találkoznia kell a királyi sereg előőrseivel. Amint fellovagolt egy dombtetőre, látta, hogy a környék valamennyi országútját fegyveresek lepik el; tökéletes rendben meneteltek Bothwell-Muir felé; ez egy nagy közlegelő volt, ahol éjszakára tábort akartak ütni. Alig két mérföldnyire onnan a Clyde folyó hömpölygött, melynek túlsó partján a felkelők serege táborozott. Morton fehér zászlóval jelentkezett az első lovassági előőrsnél, mellyel találkozott, s kérte, hogy vezessék Monmouth herceg színe elé. A kis csapatot vezető altiszt jelentést tett feljebbvalójának, az pedig egy még magasabb rangú tisztnek, s ez a kettő tüstént odanyargalt arra a helyre, ahol Mortont feltartóztatták.
- Hiába vesztegeti idejét és kockáztatja életét, barátocskám - szólította meg az egyik Mortont. - Monmouth herceg nem tárgyal árulókkal, akiknek kezében fegyver van, s maguk annyi kegyetlenséget követtek el, hogy jogossá tesz mindenfajta megtorlást. Jobb, ha visszafordul s pihenteti lovát, hogy holnap megmenthesse az életét!
- Nem tudom elképzelni - mondta Morton -, hogy Monmouth hercege, még ha bűnözőknek tekint is minket, pálcát törne honfitársainak ilyen nagy tömege fölött, anélkül hogy meghallgatná, mit tudnak felhozni a védelmükre. A magam részéről nem félek semmitől, mivel tudom, sohasem járultam hozzá semmiféle kegyetlenkedéshez, erre parancsot sem adtam senkinek. A félelem, hogy mások bűneiért nekem kell szenvednem ártatlanul, nem tarthat vissza attól, hogy megbízatásomnak eleget tegyek.
A két tiszt összenézett.
- Úgy sejtem - mondta a fiatalabb -, hogy ez az a fiatalember, akiről Lord Evandale beszélt.
- Lord Evandale itt van a hadseregben? - kérdezte Morton.
- Nincs itt - felelte a tiszt. - Edinburgh-ban hagytuk, mivel túlságosan legyengült állapotban van ahhoz, hogy a hadműveletekben részt vegyen. Az ön neve, ha nem tévedek, Henry Morton.
- Úgy van, uram - felelte Morton.
- Nem akadályozzuk meg, hogy a herceg színe elé kerüljön, uram - felelte a tiszt most már udvariasabb hangon -, de majd meggyőződik róla, hogy nincs semmi értelme. Mert ha őkegyelmessége hajlandó is lenne önöknek kedvezni, parancsnoktársai aligha járulnak hozzá.
- Sajnálnám, ha ezt kellene tapasztalnom - felelte Morton -, de kötelességem ragaszkodni ahhoz a kérésemhez, hogy beszélhessek vele.
- Lumley - mondta a magasabb rangú tiszt -, értesítse a herceget Mr. Morton megérkezéséről, s juttassa eszébe a kegyelmes úrnak, hogy ez az az ember, akiről Lord Evandale olyan megbecsüléssel nyilatkozott.
A tiszt azzal az üzenettel jött vissza, hogy a tábornok ma este nem fogadhatja Mr. Mortont, de másnap kora reggel beszélhet vele. Mortont éjszakára egy közeli házikóban fogva tartották, de udvariasan bántak vele, és kényelméről minden tekintetben gondoskodtak. Másnap kora reggel a tiszt, akivel először beszélt, eljött érte, hogy kihallgatásra vezesse.
A hadsereg már szélesen kibontakozott, s támadásra készen éppen menetoszlopokba sorakozott. A herceg a középen tartózkodott, majdnem egy mérföldnyire attól a helytől, ahol Morton az éjszakát töltötte. A tábornokhoz lovagolva, Mortonnak alkalma volt felbecsülni, mekkora haderőt gyűjtöttek össze az elhamarkodott és rosszul megszervezett felkelés leverésére. Volt ott három vagy négy angol ezred - Károly seregének színe-virága -, aztán a skót gárdaezred, mely égett a vágytól, hogy utolsó vereségét megtorolja, de más, sorkatonákból álló skót ezredeket is felvonultattak, továbbá nagyszámú lovasságot, mely részint úri önkéntesekből állt, részint pedig a koronauradalmak bérlőiből, akik hűbérbirtokaik fejében katonai szolgálatot teljesítettek. Morton megfigyelte, hogy sok highlander is volt itt, akiket az Alföld határához legközelebb eső helyekről hoztak ide; ezek a felvidékiek, mint már említettük, különös ellenszenvvel viseltettek a nyugati whigek iránt, s ezek ugyanilyen mértékben gyűlölték és utálták őket. A highlanderek saját nemzetségfőik vezetése alatt vonultak be, és fontos részét alkották a félelmetes hadi felkészültségnek. A csapatokat teljes létszámú tábori tüzérség kísérte, s az egész olyan lenyűgöző képet nyújtott, hogy az ember azt gondolta: valóságos csoda kellene ahhoz, hogy a felkelők rosszul felszerelt, rosszul kiképzett, zagyva seregét megmentse a végpusztulástól. A kísérő tiszt Morton arcát figyelte, és megpróbálta leolvasni róla, hogy ez a ragyogó és ijesztő katonai díszfelvonulás milyen benyomást tett rá. De Morton, híven az ügyhöz, melynek szolgálatába szegődött, nagy erőfeszítéssel uralkodott arcvonásain, s óvakodott aggodalmát elárulni; inkább úgy szemlélte a háborús felkészültséget, mint egy látványt, melyre számított, és amely közömbösen hagyta.
- Amint látja, megfelelő szórakozásról gondoskodtunk az önök számára - mondta a tiszt.
- Ha nem tudnám élvezni az ilyesmit - felelte Morton -, nem lennék most itt az ön társaságában. De sokkal több örömöm telne egy békésebb vendéglátásban, mindkét fél kedvéért.
Miközben így beszélt, már el is jutottak a főparancsnok közelébe, aki több tisztjétől körülvéve egy kis dombon ült, ahonnan pompás kilátás nyílt a távoli környékre; jól lehetett látni a méltóságteljesen hömpölygő Clyde kanyarulatait, s a túlsó parton a felkelők távoli táborát is. A királyi hadsereg tisztjei, úgy látszik, terepszemlét tartottak, közvetlenül a támadás megindítása előtt. Amikor Lumley kapitány - az a tiszt, aki Mortont idekísérte - Monmouth fülébe súgta a küldött nevét és megbízatását, a herceg intett a körülötte állóknak, hogy húzódjanak vissza - kivéve két vezető tábornokot. Suttogva beszélgettek néhány percig, mielőtt Mortont közelebb engedték, s ezalatt alkalma volt megfigyelni a külső megjelenését azoknak, kikkel tárgyalni fog.
Monmouth herceget senki ember fia nem vehette szemügyre, anélkül hogy meg ne hódítsa egyéni bája és tehetsége, melyről a Kilenc Múzsa Főpapja később így nyilatkozott:
Bármit tett, könnyed, fesztelen maradt,
természetes volt, hogy tetszést arat;
kellem kísérte mozdulatait,
láttuk, hogy arcán Édenkert virit.
Ám aki tüzetesebben megfigyelte, észrevehette, hogy Monmouth arcának férfias szépségét időnként elhomályosítja a bizonytalan tétovázás kifejezése, amely ingadozásra és kétkedésre vallott, éppen olyan pillanatokban, amikor kiváltképpen döntő elhatározásra volt szükség.
Mellette Claverhouse állt, kit már korábban lefestettünk, s egy másik parancsnok, kinek külseje rendkívül feltűnő volt. Öltözéke I. Károly korának ódon divatját követte; érdekesen hasított zergebőr ruhát viselt, melyet antik csipke és díszítés borított. Csizmája és sarkantyúja szintén arra a távoli korra emlékeztetett. Acél mellvértet viselt, melyet jóformán eltakart tiszteletet parancsoló hosszú, ősz szakálla; ezt a gyász jeleként növesztette, I. Károly emlékére, nem borotválkozván ama nap óta, hogy ezt az uralkodót vérpadra hurcolták. Feje födetlen s majdnem teljesen kopasz volt, homloka magas és ráncos, szürke szeme átható tekintetű; markáns arcvonásai magas korról tanúskodtak, melyet nem tört meg betegség vagy gyengeség, s határozott szilárdságról, melyet nem enyhített semmiféle emberség. Akármilyen gyengén sikerült is ez a vázlat, talán érzékelteti a híres Thomas Dalzell[39] egyéniségét, kit a whigek jobban rettegtek és gyűlöltek, mint magát Claverhouse-t, mivel ugyanolyan szigorúsággal bánt velük, mint amaz - csakhogy Dalzell a presbiteriánusok iránt érzett személyes gyűlöletből és talán vele született kegyetlenségből követte el mindazt, amihez Grahame csak politikai okokból folyamodott. Célja az volt, hogy a presbiteri hit követőit megfélemlítse, és ezt a szektát gyökerestül kiirtsa.
Morton úgy érezte, hogy e két tábornok jelenléte, kik közül az egyiket személyesen, a másikat leírásból ismerte, máris eldöntötte küldetése sorsát. De fiatalsága és tapasztalatlansága dacára, s nem törődve azzal a kedvezőtlen fogadtatással, melyben javaslatai valószínűleg részesülni fognak, bátran odalépett elébük, abban a pillanatban, amint jelezték, hogy megteheti; szilárdan eltökélte, hogy hazájának ügye, s azoké, akikkel együtt fegyvert fogott, ne kerüljön hátrányba azért, mert ő képviseli. Monmouth azzal a lebilincselő udvariassággal fogadta, amelyet a legjelentéktelenebb dolgokban is tanúsított. Dalzell komor, szigorú, türelmetlen homlokráncolással nézett rá; Claverhouse pedig gúnyos mosollyal és kis fejbiccentéssel jelezte, hogy régi ismerősének tekinti.
- Ön, uram, ama szerencsétlen emberek táborából jött, akik fegyverben állnak odaát - mondta Monmouth herceg -, és a neve Morton, ugyebár? Lesz oly szíves küldetése célját előadni?
- Kegyelmes uram - felelte Morton -, mindent elmondottunk egy okmányban, melyet Tiltakozásnak és Könyörgésnek neveztünk, s amelyet Lord Evandale, azt hiszem, eljuttatott kegyelmes uram kezeihez.
- Eljuttatta, uram - felelte a herceg -, s mint Evandale lordtól hallom, Morton úr ebben a szerencsétlen ügyben sok mérsékletet és nagylelkűséget tanúsított. Kérem, fogadja érte köszönetemet.
Morton látta, hogy Dalzell méltatlankodva megrázza fejét, s valamit súg Claverhouse fülébe, aki feleletképpen mosolygott, és alig észrevehetően felvonta szemöldökét. A herceg elővette zsebéből a folyamodványt, s szemmel láthatóan két érzéssel küzdött; az egyik vele született szelídségének sugallata volt, s talán az a meggyőződés is, hogy a kérvényezők nem követelnek többet, mint jogaik elismerését; a másik az a kívánság volt, hogy a király tekintélyének érvényt szerezzen, s engedjen parancsnoktársai szigorúbb felfogásának, hiszen őket éppen azért adták mellé, hogy irányítsák és tanácsokkal lássák el.
- Ebben az okmányban, Morton úr - szólt a herceg -, vannak javaslatok, melyeknek elvont helyessége felől most nem mondhatok véleményt. Akad köztük olyan, amely ésszerűnek és igazságosnak tűnik fel előttem; s noha nem kaptam a királytól egyenes utasítást ebben a kérdésben, biztosíthatom önt, Morton úr, s becsületemmel kezeskedem érte, hogy közbe fogok lépni az önök érdekében, s minden befolyásomat latba vetem, hogy olyan választ kapjak őfelségétől, mely önöket kielégítheti. De világosan meg kell értenie, hogy csak kérelmezőkkel tárgyalhatok, lázadókkal nem. Ennélfogva, minden tőlem várható szívesség előfeltételeként, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy az ön követői tegyék le a fegyvert, és oszoljanak szét.
- Ha ezt tennők, kegyelmes hercegem - felelte Morton rendületlenül -, magunk ismernénk be, hogy lázadók vagyunk, ahogy ellenségeink neveznek minket. Pedig mi csak azért rántottunk kardot, hogy visszaszerezzük öröklött jogainkat, melyektől megfosztottak minket. Kegyelmes uram mérsékletével és bölcsességével belátta, hogy követeléseink általában igazságosak, de sohasem nyertek volna meghallgatást, ha nem kíséri a harci kürt hangja. Ennélfogva nem tehetjük le, nem merjük letenni fegyvereinket még kegyelmességed büntetlenséget ígérő szavára sem, hacsak nem kapunk ésszerű biztosítékot az általunk felpanaszolt sérelmek orvoslása tekintetében.
- Morton úr - mondta a herceg -, ön még fiatal, de bizonyára látott már annyit a világból, hogy megértse: vannak kérelmek, amelyek magukban véve nem veszélyesek vagy ésszerűtlenek, de azokká válhatnak a módszerek által, melyekkel alátámasztják és szorgalmazzák.
- Azt felelhetném, kegyelmes uram - felelte Morton -, hogy csak akkor folyamodtunk ily kellemetlen módszerekhez, amikor minden egyéb eredménytelennek bizonyult.
- Morton úr - mondta a herceg -, ezt a tárgyalást rövidebbre kell fognom. Készen állunk a támadás megkezdésére; mégis felfüggesztem egy óra tartamára, hogy ideje legyen válaszomat a felkelőkkel közölni. Ha hajlandók csapataikat feloszlatni, fegyvereiket letenni, és hozzám békés küldöttséget küldeni, becsületbeli kötelességemnek fogom tekinteni, hogy sérelmeik orvoslását minden módon támogassam. Ha nem... vigyázzanak magukra, és viseljék a következményeket. Azt hiszem, uraim - folytatta, két parancsnoktársához fordulva -, ennél tágabban nem értelmezhetem azokat az utasításokat, amelyeket e félrevezetett emberek érdekében kaptam.
- Szavamra - szólalt meg hirtelen Dalzell -, ez máris olyan tág értelmezés, melyre szerény eszemmel sohasem mertem volna vetemedni, tekintettel a felelősségre, mellyel királyomnak és lelkiismeretemnek egyaránt tartozom. De kegyelmességed kétségtelenül jobban ismeri a király felfogását, mint mi, akik csupán utasításainak betűire szorítkozhatunk.
Monmouth mélyen elpirult.
- Hallotta - mondta, Mortonhoz fordulva -, Dalzell tábornok úr így is megró az engedékenységért, melyet hajlandó vagyok önökkel szemben tanúsítani.
- Dalzell tábornok úr érzelmei, uram - felelte Morton -, pontosan azok, amiket vártunk tőle. Kegyelmességed válasza pedig olyan szellemből fakad, melynek kegyes tanúsításában reménykedtünk. Ám kénytelen vagyok hozzáfűzni, hogy ha a feltétlen megadáshoz ragaszkodni méltóztatik, fölötte kétséges, vajon még kegyelmességed közbelépése is látható segítséget jelent-e nekünk, amíg a királyt ilyen tanácsadók veszik körül. Mindenesetre közölni fogom vezetőinkkel kegyelmességednek kérelmünkre adott válaszát. S ha nincs lehetőség arra, hogy a békét kieszközöljük, kénytelenek vagyunk a harccal szembenézni, ahogy tudunk.
- Isten önnel, uram - mondta a herceg. - A támadó hadmozdulatokat felfüggesztem, de csupán egy órára. Ha ezen időn belül választ tud hozni, itt várom, s komolyan óhajtom, hogy olyan legyen, mely a vérontást feleslegessé teszi.
Ebben a percben Dalzell és Claverhouse újabb sokatmondó mosolyt váltott egymással. A herceg észrevette és méltóságteljesen megismételte szavait:
- Igen, uraim, azt mondtam, bízom benne, hogy a válasz olyan lesz, mely megóv a vérontástól. Remélem, felfogásom nem ad okot a gáncsra, és nem vonja magára neheztelésüket.
Dalzell szigorú pillantással viszonozta a herceg homlokráncoló szemrehányását, de nem felelt. Claverhouse, ajkát gúnyos mosolyra görbítve, csak ennyit mondott:
- Nincs jogom kegyelmes uram felfogásának helyességét elbírálni.
A herceg intett a követnek, hogy távozzék. Morton engedelmeskedett; s előbbi kísérője társaságában lassan ellovagolt a csapatok mellett, hogy visszatérjen az ellenszegülők táborába. Amint elhaladt a testőrök pompás csapata mellett, Claverhouse-t már ott találta az élükön. A főtiszt, mihelyt megpillantotta Mortont, melléugratott, és a legudvariasabb hangon megszólította:
- Azt hiszem, nem ez az első eset, hogy találkozunk, Morton úr?
- Nem Grahame ezredes úron múlt - felelte Morton zord mosollyal -, hogy jelenlétemmel újra terhére vagyok, akár neki, akár bárki másnak.
- Szíves engedelmével legalább annyit szeretnék mondani - felelte Claverhouse -, hogy Morton úr jelenlegi helyzete csak igazolja véleményemet, melyet felőle tápláltam, s hogy legutóbbi találkozásunk alkalmával követett eljárásommal csupán kötelességemet teljesítettem.
- Eljárását kötelességével összeegyeztetni és kötelességét a lelkiismeretével, Grahame úr, olyan dolog, mely kizárólag az ön dolga, nem az enyém - felelte Morton, akit joggal bántott, hogy Grahame ily módon szinte azt kívánta tőle, gondoljon bizonyos helyesléssel a halálos ítéletre, mely majdnem az életébe került.
- No de nem, várjon csak egy percet - mondta Claverhouse. - Evandale állhatatosan hangoztatja, hogy az ön esetében valami igazságtalanságot követtem el, amit jóvá kell tennem. Azt hiszem, mindig különbséget fogok tenni egy nemes lelkű úriember közt, aki megtévedett ugyan, de magasztos elvek szerint cselekszik, s ama fanatikus bohócok közt, odaát, élükön azokkal a vérszomjas gyilkosokkal, akik vezetik őket. Éppen ezért, ha az ön visszatérése után sem oszlanak szét, nagyon kérem önt, jöjjön át hozzánk haladéktalanul, és adja meg magát, annál is inkább, mert biztosíthatom, támadásunknak félóráig sem lesznek képesek ellenállni. Ha hallgat a jó tanácsra és megteszi ezt, okvetlenül keressen meg. Monmouth, akármilyen különösen hangzik is, nem tudja önt megvédeni, Dalzell pedig nem akarja. Én akarom is, és meg is tudom tenni. S megígértem Evandale-nek, hogy megteszem, ha ön erre alkalmat ad nekem.
- Lord Evandale-nek hálával tartoznék - felelte Morton hidegen -, ha ez a terv nem tételezné fel, hogy cserben tudnám hagyni azokat, akikhez a kötelesség szálai fűznek. Ami önt illeti, Grahame úr, ha megtisztel engem egy egészen másfajta elégtételadással, valószínű, hogy egy óra múlva megtalál a bothwelli híd nyugati oldalán, karddal a kezemben.
- Boldog leszek, ha ott találom - felelte Claverhouse -, de még inkább örülnék, ha első ajánlatomat jobban meggondolná.
Ezzel üdvözölték egymást, és útjaik elváltak.
- Nagyon helyes gyerek ez, Lumley - mondta Claverhouse, a másik tiszthez fordulva -, de elveszett ember. Sorsa a homlokára van írva.
Így szólván, figyelmét a küszöbönálló csata előkészületeinek szentelte.
Harmincegyedik fejezet
A Sátor hangja változott,
Immár nincs benne béke.
Burns
Lowdien Mallisha-béli nép
Jött kék-kabátosan,
És ötszáz, más öltözetű,
Londonból pirosan.
Bothwell Lines
Amidőn Morton hátat fordított a reguláris katonaság rendezett előőrseinek, s megérkezett saját pártjának fegyveresei közé, különös érzékenységgel ismerte fel a különbséget a fegyelem terén, s fokozott mértékben aggódott ennek következményei miatt. Ugyanaz a viszálykodás, mely a felkelők tanácsában dúlt, a legegyszerűbb közemberek sorában is tombolt. A silbakokat és járőröket jobban érdekelte és foglalkoztatta a harag igazi okainak és tüneteinek megvitatása, meg az erasztiánus eretnekség határainak megállapítása, mint az ellenség mozdulatainak megfigyelése, még akkor is, amikor a királyi dobok és kürtök recsegése már a fülükbe hatolt.
A felkelők serege fenntartott egy őrséget a hosszú és keskeny bothwelli hídon, amelyen az ellenségnek okvetlenül át kellett törnie, ha támadni akart, ám ezek az őrök is, mint a többiek, elvesztették bátorságukat, és viszálykodtak egymással; lábra kapott köztük az a nézet, hogy kétségbeejtően nehéz szolgálatra rendelték ki őket, sőt már-már azon töprengtek, ne vonuljanak-e vissza a főcsapathoz? Ez végpusztulást jelentett volna; hiszen minden valószínűség szerint e szűk átjáró sikeres megvédésétől vagy elvesztésétől függött a nap sorsa. A hídon túl nagy, nyílt síkság terült el, eltekintve néhány nem túlságosan mély bozóttól; tehát olyan terep, amelyen a felkelők fegyelmezetlen csapatai - melyek vajmi kevés lovassággal rendelkeztek, tüzérséggel pedig egyáltalán nem - nagyon kevés eséllyel állhatnak ellent a rendes katonaság rohamainak.
Morton ezért gondosan megszemlélte az átkelőt, s abban reménykedett, hogy ha megszáll két-három házat a folyó bal partján, melyet égerfák és mogyoróbokrok sűrűje szegélyezett, s eltorlaszolja a bothwelli híd középső ívére épített régimódi kaput, akkor az átjárót igen nagy túlerővel szemben sem lesz nehéz megvédeni. Megfelelő utasításokat adott ki; elrendelte, hogy a híd korlátját a kapun túl bontsák le, nehogy oltalmat nyújtson az ellenségnek, ha megkísérli az áttörést. Morton ezután lelkére kötötte a felkelőknek, akiket e fontos pont védelmére jelöltek ki, hogy őrhelyükön éberen figyeljenek, s megígérte nekik, hogy sürgősen jelentős erősítést küld nekik. Meghagyta, hogy járőröket küldjenek ki a folyó túlsó partjára, az ellenség előnyomulásának figyelésére; ezeket az előretolt őrszemeket utasítása szerint vissza kell vonni a bal partra, mihelyt a királyiak közelednek; végül pedig elrendelte, hogy megfigyeléseikről a főcsapatnak rendszeres jelentéseket küldjenek. Fegyverben álló emberek, veszélyes helyzetben, rendszerint bíráló szemmel figyelik tisztjeiket, és elismerik érdemeiket. Morton okossága és erélyessége megnyerte ezeknek az embereknek a bizalmát; reménységük és bátorságuk megnőtt; nekiláttak állásaik megerősítéséhez oly módon, ahogy Morton meghagyta nekik; s amikor eltávozott, háromszoros hurrával búcsúztatták.
Morton most a felkelők főseregéhez vágtatott; nagy csodálkozással és megdöbbenéssel nézte a szeme elé táruló zűrzavart, s hallgatta a lármás veszekedést egy olyan órában, amikor a tökéletes rend és egyetértés mindennél fontosabb lett volna. Ahelyett, hogy csatarendbe sorakozva tisztjeik parancsait lessék, rendetlen tömegbe verődtek, mely úgy hömpölygött és háborgott, akár a tenger hullámai; ezer száj beszélt, vagyis inkább ordítozott egyszerre, de egyetlen fül sem akadt, mely hallgatta volna. Mortont megbotránkoztatta ez a furcsa kép; igyekezett utat törni magának a tolongók közt, hogy megtudja (s ha lehet, megszüntesse) a csöppet sem időszerű zavargás okát. Amíg ezzel foglalatoskodik, elmondjuk olvasóinknak, mi az, aminek megállapításához Mortonnak még bizonyos időre volt szüksége.
A felkelők már hozzáláttak az "alázat napjának" megtartásához, amelyet a régebbi polgárháborúk puritánjainak gyakorlata szerint a leghatásosabb módszernek tekintettek minden probléma megoldására és minden vita eldöntésére. Rendszerint egy köznapot jelöltek ki erre a célra, de ez alkalommal a vasárnapot választották, mivel az idő sürgetett, és az ellenség már a nyakukban volt. A tábor közepén rögtönzött "sátrat", vagyis szószéket állítottak fel; ezt a létrejött megállapodás értelmében először Peter Poundtext tiszteletes úrnak kellett volna elfoglalnia, mint a jelenlevő legidősebb lelkésznek, akit a díszhely megillet. De mikor a derék istenszolgája lassú és ünnepélyes lépteivel elindult a számára készített emelvény felé, egyszerre csak útját állta a váratlanul felbukkanó Habakuk Mucklewrath - ugyanaz a meghibbant prédikátor, kinek megjelenése annyira megdöbbentette Mortont a loudon-hilli győzelem után, a felkelők tanácsának első ülésén. Nem lehet tudni, vajon most a cameroniak befolyása alatt s az ő ösztökélésükre cselekedett-e, avagy csupán feldúlt képzeletére hallgatott, amikor megpillantva a szószéket, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy ilyen tekintélyes gyülekezethez szózatot intézzen. Annyi bizonyos, hogy az alkalmat üstökön ragadva, felugrott a szószékre, körülhordozta vadul lobogó tekintetét, s a hallgatóság körében itt-ott felzúduló morajjal mit sem törődve, felolvasta Mózes ötödik könyvének tizenharmadik fejezetéből ezt a verset, melyet textusául választott: "Emberek jöttek ki közületek, Beliál fiai, és elfordítják városuk lakosait, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek" - azután tüstént fejest ugrott a témájába.
Mucklewrath szóáradata éppen olyan vad és szenvedélyes volt, mint jogtalan feltolakodása, amelyre a legrosszabb időpontot választotta. De a beszéd kihívóan összevágott a nemrég lezajlott vitával, mivel kizárólag azokkal a kérdésekkel foglalkozott, melyekről egyszer már elhatározták, hogy megtárgyalásukat félreteszik valami alkalmasabb időpontra. Egyetlen témát sem hagyott ki, melynek tüskéje volt. S miután a mérsékelteknek fejükhöz vágta a vádat, hogy eretnekek, gyáván meghunyászkodnak a zsarnokság előtt, és meg akarnak békélni Isten ellenségeivel, név szerint megemlítette Mortont, mint Beliál fiainak egyikét, akik textusa szerint azért jöttek el, hogy elfordítsák városuk lakosait, és idegen istenek tiszteletére csábítsák őket. Neki és követőinek, illetve viselkedése helyeslőinek szólt Mucklewrath bosszút lihegő dühös haragja, mely felszólította azokat, akik tisztának és mocsoktalannak tartják magukat, hogy tétovázás nélkül lépjenek ki a többi közül.
- Ne féljetek - mondotta - a lovak nyerítésétől és a páncélok csillogásától! Ne kérjetek segítséget Egyiptomból az ellenség ellen, még ha annyian vannak is, mint a sáska és tüzet okádnak, akár a sárkányok! Az ő bizodalmuk nem a mi bizodalmunk, az ő sziklájuk nem a mi kősziklánk! Máskülönben hogyan is verhet vissza egy ember százat, s kettő hogyan futamíthat meg tízezret? Erről álmodtam éjszakai látomásokban, és egy hang azt mondta: "Habakuk, ragadd meg szelelőrostádat, és válaszd el a búzát a pelyvától, nehogy együtt eméssze meg mindkettőt a felháborodás tüze és villáma." Ezért azt mondom, ragadjátok meg ezt a Henry Mortont, ezt a gyalázatos Achánt, aki ezt az átkozott dolgot közétek hozta, ragadjátok meg és kövezzétek meg kövekkel, utána meg égessétek el tűzzel, hogy Isten haragja távozzék a Covenant fejéről! Ő nem öltött magára babiloni köntöst, hanem eladta az igazság köntösét a babiloni asszonynak, nem fogadott el kétszáz sékhel ezüstöt, de áruba bocsátotta az igazságot, mely drágább az ezüst sékheleknél és az aranyrudaknál!
E dühödt támadásra, amely egyik legtevékenyebb parancsnokuk ellen tört ilyen váratlanul, a hallgatóság egészen felbolydult. Sokan azt követelték, hogy tüstént tartsanak új választást, s ezentúl ne lehessen tiszt az, aki - ahogy ők mondták - csak egy ujjal is megérintette az átkok átkát, vagy valamennyire is megalkudott a mostani idők eretnekeivel és bűneikkel. Ezt követelték a cameronisták, hangosan ordítozva, hogy aki nincs velük, mind ellenük - s hogy ilyen időkben nem szabad elhanyagolni az egyház frigybe foglalt hittételeinek egyetlen lényeges pontját sem, ha Isten áldását remélik ügyükre és fegyvereikre - s hogy az ő szemükben egy lanyha presbiteriánus alig jobb, mint egy prelátusi, vagy Covenant-ellenző, vagy egyszerűen istentagadó nullifidiánus!
A megvádolt szárny haraggal és felháborodással utasította vissza a rágalmat, hogy bűnös engedékenységet tanúsítottak s letértek volna az igazság útjáról. Inkább a másik szárnyat vádolták hitszegéssel, valamint túlzott, eszeveszett buzgalommal, amikor viszályt szítanak a hadseregben, melynek egyesült ereje a legjobb esetben is csak éppen elegendő - ezt a legvérmesebbek is beláthatják -, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Poundtext és néhány társa gyenge kísérletet tett arra, hogy a pártoskodók növekvő dühét megfékezze, a Pátriárka szavait kiáltva feléjük: "Ne legyen viszálykodás, kérlek, köztem és közötted, sem az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen felebarátok vagyunk!" De semmiféle békítő szó sem talált meghallgatóra. Még az sem használt, amikor Burley maga is, látván, hogy a civakodás milyen veszedelmes méretet ölt, kieresztette mély, szigorú hangját, csendet követelt és megparancsolta, hogy engedelmeskedjenek a fegyelemnek. A fegyelmezetlenség folytatódott, s úgy látszott, Habakuk Mucklewrath szózata nyomán őrjöngése jórészt átragadt azokra is, akik hallgatták. A gyülekezet okosabb vagy félénkebb elemei már szállingózni kezdtek a színtérről, veszett ügyüket feladva. Mások békés megoldást keresve, ahogy nem egészen találóan mondották, új tiszteket követeltek, s a korábban megválasztottak elbocsátását - de olyan viharos zajongással, hogy méltó volt a józan ész és tisztes rend teljes hiányához, mely az egész ügyet jellemezte. Ebben a percben érkezett meg Morton, és tért vissza a sereghez, mely már-már ott tartott, hogy a legnagyobb zűrzavarban szerteszéled. Megjelenését az egyik szárny hangos éljenzéssel, a másik pedig szitkokkal fogadta.
- Mit jelentsen ez a pusztulást hozó rendbontás, ilyen órában? - kiáltott Morton Burleyre, akit már teljesen kimerített az a sok erőfeszítés, amellyel a rendet próbálta helyreállítani, s most kardjára támaszkodva, kétségbeesett elszántsággal szemlélte a zűrzavart.
- Azt jelenti - felelte Burley -, hogy Isten ellenségeink kezére adott bennünket.
- Nem úgy! - kiáltott Morton olyan hangon és olyan mozdulattal, mely sok embert arra kényszerített, hogy meghallgassa. - Nem Isten hagyott el minket, hanem mi hagytuk el Őt, és becstelenül szégyent hozunk magunkra, és eláruljuk a szabadság és hitünk ügyét! Hallgassatok rám! - kiáltotta, s felugrott az emelvényre, amelyet Mucklewrath kénytelen volt elhagyni, mert nem bírta tovább fizikai erővel -, ajánlatot hoztam az ellenségtől tárgyalásra, abban az esetben, ha hajlandók vagytok letenni a fegyvert. Viszont, ha a férfiasabb utat választjátok, kezetekbe adom a tisztességes védelem eszközeit. Az idő gyorsan repül. El kell döntenünk, hogy békét akarunk-e vagy harcot. Ne mondhassák rólunk a jövőben, hogy hatezer felfegyverzett skót férfinak nem volt bátorsága megállni a helyét és harcát végigküzdeni, sem bölcsessége, hogy béketárgyalásba kezdjen, de még annyi esze sem, mint a gyávának, aki idejében megkezdi a visszavonulást, amíg biztonságosan megteheti! Mit jelentsen ez, hogy az egyházi tanítás aprólékos részletei fölött civakodtok, amikor az egész épületet összeomlás fenyegeti? Ó, emlékezzetek, testvéreim, hogy az utolsó és legnagyobb baj, amellyel Isten az ő egykor kiválasztott népét sújtotta, vakságuk és konok szívük legnagyobb büntetéseként, a véres viszálykodás volt, mely szétszaggatta városukat még akkor is, amikor az ellenség a kapukat döngette!
E buzdítás hallatára a hallgatóság közül többen hangos éljenzéssel adtak kifejezést érzelmeiknek - mások viszont lehurrogták, és ezt kiáltozták:
- Sátraidba, ó, Izrael!
Morton, aki észrevette, hogy az ellenség hadoszlopai már feltünedeznek a jobb parton, s vonulnak a híd felé, felemelte hangját, amennyire csak bírta, s ugyanakkor a hídra mutatva, ezt kiáltotta:
- Csend legyen! Hagyjátok abba az értelmetlen zajongást! Nem látjátok az ellenséget odaát? Meg kell védeni a hidat... ettől függ az életünk és az a reményünk, hogy visszanyerhetjük szabadságjogainkat! Odamegyek... legalább egy skót férfi legyen, aki életét áldozza a szabadság védelmére! Kövessen, aki a hazáját szereti!
A tömeg abba az irányba fordította fejét, amerre Morton mutatott. Az angol gyalogosgárda csillogó vértjei, a kíséretükben felvonuló lovas svadronok, az ágyúk, amelyeket a tüzérek sietve állítottak be a híd célbavételére, a kockás szoknyában felvonuló skót klántagok, akik úgy látszik, valami gázlót kerestek, s a roham támogatására kijelölt csapatok hosszú sora - mindez olyan látvány volt, mely egyszerre véget vetett a zűrzavaros lármának, s annyira megdöbbentette a felkelőket, mintha valami váratlan látomással kerültek volna szembe hirtelen, nem pedig pontosan azzal, amire már rég fel kellett volna készülniük. Csak bámultak egymásra s vezetőikre, s olyan képet vágtak, mint a beteg, akit dühöngő rohama kimerített és elgyengített. Mégis, amikor Morton leugrott az emelvényről és a híd felé rohant, legalább száz fiatalember követte, különösen azok, akik közvetlenül az ő parancsnoksága alá tartoztak.
Burley Macbriarhoz fordult.
- Ephraim - mondta -, a Gondviselés mutat nekünk utat ennek a laza hitű fiatalembernek világi bölcsessége révén. Aki szereti a világosságot, kövesse Burleyt!
- Ne siess! - felelte Macbriar. - Nem Henry Morton vagy valami hozzá hasonló lesz az, aki jövésünket-menésünket megszabja. Árulástól félek - ez a nullifidiánus Achán elárulja seregünket! Ne menj vele... te magad vagy a mi erősségünk, hadiszekereink és lovasságunk!
- Ne tarts vissza! - felelte Burley. - Jól mondta, hogy veszve minden, ha az ellenség elfoglalja a hidat... így hát ne gátolj! A mi nemzedékünk ne legyen bölcsebb és bátrabb, mint a régi szentély gyermekei? Sorakozzatok fel vezetőitek mögött, emberben és lőszerben ne legyen hiány! Átkozott legyen, aki meghátrál a munkától ezen a nagy napon!
E szavak után a híd felé sietett, nyomában körülbelül kétszáz emberrel, legbátrabb és legbuzgóbb hívei közül. Amikor Morton és Burley elment, mély, csüggedt csend állt be. A parancsnokok felhasználták ezt a szünetet arra, hogy csapataikat félig-meddig rendezzék, s a tűznek legjobban kitett embereket arra intették, hogy feküdjenek arccal a földre a rövidesen várható ágyúzás elől. A felkelők már nem rakoncátlankodtak és nem ellenkeztek. De a rémület, mely viszálykodásukat elnémította, mutatta, hogy elillant a bátorságuk is. Tűrték, hogy sorba állítsák őket, engedelmesen, mint egy juhnyáj, de pillanatnyilag tetterejük sem volt több. A hirtelen nyakukba szakadt közvetlen veszély, amely ellen elmulasztották megtenni a szükséges intézkedéseket, amíg még távol volt, elcsüggesztette őket. Mégis elég szabályosan álltak csatasorba; s mivel legalább szemre olyanok voltak, mint egy hadsereg, vezetőik abba vetették utolsó reményüket, hogy valami kedvező körülmény biztatására talán még megemberelik magukat.
Kettledrummle, Poundtext, Macbriar és más lelkészek buzgón sürögtek-forogtak a katonák soraiban, s rávették őket, hogy zendítsenek egy zsoltárra. De a köztük levő babonás emberek észrevették és rossz ómennek tekintették, hogy diadalmas himnuszuk "remegő megrökönyödésbe" fulladt, s inkább halálra ítélt bűnösöknek a vérpadon felhangzó töredelmes énekéhez hasonlított, mintsem ahhoz a merészen szárnyaló harci dalhoz, amely a loudon-hilli vad pusztaságon hangzott el, szinte előre jelezve a győzedelmes napot. A mélabús dallamra csakhamar nyers válasz érkezett: a királyi sereg lelkes kiáltásba tört ki, a highlanderek ordítoztak, egyik oldalon eldördültek az ágyúk, a puskák pedig kétfelől, s a bothwelli hidat, valamint a szomszédos partokat füstfelhők borították el.
Harminckettedik fejezet
Ahogy láttál hulló esőt,
Íjról szétpattogatott nyilat,
Úgy hulltak el skót fiaink,
Holtan borítva a tájakat.
Régi ballada
Morton és Burley meg el sem érte a megvédendő állásokat, amikor az ellenség már nagy lendülettel támadott. A gyalogosgárda két ezrede zárt sorokban rohant a folyó felé; az egyik kötelék a jobb part mentén fejlődött fel, s gyilkos tüzet zúdított a szűk átkelőhely védőire, míg a másik csapat a híd elfoglalására törekedett. A felkelők nagy bátorsággal és kitartással állták meg helyüket; s míg egy részük a folyón keresztül viszonozta a tüzelést, a többi magát a hidat tartotta puskatűz alatt, golyóikat a híd túlsó oldalára zúdítva, s valamennyi ösvényre, amelyen a katonák a hidat megközelíteni igyekeztek. Ezek súlyos veszteségeket szenvedtek, de mégis továbbjutottak, s az oszlop éle már a hídon állt, amikor Morton megérkezése egyszeriben megváltoztatta a képet. Lövészei jól célzott, kitartó és szabályos zárótüzet kezdtek zúdítani a hídra, s a támadókat arra kényszerítették, hogy súlyos veszteséggel visszavonuljanak. Másodszor is rohamra vezették, de másodszor is visszaverték őket, még nagyobb veszteséget okozva nekik, mint az előbb, mivel közben Burley csapata is akcióba lépett. A tüzelést mindkét részről a leghevesebben folytatták, s a hadmozdulat kimenetele fölötte kétségesnek látszott.
Monmouth, pompás fehér csataménjén, a folyó jobb partjának legmagasabb pontján tartózkodott, ahol katonáit egyre nagyobb erőfeszítésre kérlelte, buzdította és lelkesítette. Parancsára az ágyúkat, melyeket addig a presbiteriánusok távoli főseregének bosszantására használták fel, a híd védelmezői ellen fordították. De ezek az ormótlan gépek, amelyek akkor meg jóval lassabban működtek, mint a modern korban, nem érték el a kellő hatást - nem háborgatták és rémítgették az ellenséget olyan mértékben, mint szerették volna. A felkelők, akik a folyópart mentén húzódó cserjésben találtak menedéket, vagy a már említett házakban húzódtak meg, jó fedezékből harcoltak, míg a királyi sereg, Morton előrelátó intézkedései következtében, teljesen ki volt téve az ellenség tüzének. A védelem rendkívül szívós és kitartó volt, s a királyi sereg tábornokai már-már attól tartottak, hogy végül ők lesznek kénytelenek meghátrálni. Monmouth leugrott lováról, rendbe szedte a gyalogosgárda sorait, s újabb heves, elszánt rohamra indította őket; erős támogatást kapott Dalzelltől, aki lennoxi highlandereinek élére állva rontott előre; felhangzott félelmetes csatakiáltásuk - Loch sloy.[40] Ebben a válságos helyzetben a híd védőinek lőszerutánpótlása akadozni kezdett; hiába szalasztottak egyik küldöncöt a másik után a presbiteriánus fősereghez, mely tétlenül lebzselt messze hátul, a földeken széthúzódva; hiába volt minden követelés és könyörgés, sem segítség, sem utánpótlás nem érkezett. A félelem, megdöbbenés és zűrzavar annyira úrrá lett rajtuk, hogy nem volt már, aki parancsoljon, és nem volt, aki engedelmeskedjék; az előretolt csapat, melytől biztonságuk függött, nem kapta meg az annyira szükséges haladéktalan és hathatós megerősítést.
Amint a híd védőinek tüzelése lankadni kezdett, a támadóké megerősödött, és egyre végzetesebbé vált. Tábornokaik példáján és buzdításán fellelkesülve, megvetették lábukat már magán a hídon is, s nekiláttak a torlaszok eltávolításának. A középső kaput betörték, a gerendákat, fatörzseket és egyéb barikádelemeket szétrombolták s a folyóba dobálták. Ez persze nem ment ellenállás nélkül. Morton és Burley híveinek élén küzdött, bátorítva őket, hogy pikáikkal, lándzsáikkal és alabárdjaikkal verjék vissza a gárdisták szuronyait és a highlanderek pallosait. De a két vezér mögött álló sorok meginogtak, egyre jobban visszarettentek az egyenlőtlen küzdelemtől, egyenként vagy kettesével-hármasával elszállingóztak a fősereg felé, s akik visszamaradtak, azokat az ellenséges hadoszlopok nem annyira fegyvereik erejével, mint inkább túlerejük súlyával, egyszerűen kiszorították a hídról. Az átjáró most már felszabadult, s az ellenség özönleni kezdett rajta. De a híd hosszú és keskeny volt, ami a hadműveletet meglassította és veszélyessé tette; akik elsőnek keltek át, kénytelenek voltak a házakat megostromolni, melyeknek ablakaiból még mindig lövöldöztek. Burley és Morton egymás közelébe került ebben a válságos pillanatban.
- Még van idő - mondta az előbbi - lehozni a lovasságot, és megrohamozni őket, mielőtt rendbe szedik soraikat. Így Isten segedelmével még visszafoglalhatnánk a hidat. Siess hát és hozd ide őket, amíg én fenntartom a védelmet öreg, fáradt csontjaimmal.
Morton belátta a javaslat fontosságát, és felugrott lovára, amelyet Cuddie a cserjés mögött készenlétben tartott számára. Egy lovasosztaghoz vágtatott, amely történetesen csupa cameroniból állt. De még mielőtt elmondhatta volna megbízatását vagy kiadhatta parancsait, az egész csapat szitkokkal fogadta.
- Menti az irháját! - kiáltozták. - Fut a gyáva áruló, akár a nyúl a vadászok elől, s magára hagyja a bátor Burleyt a mészárlás kellős közepén!
- Én nem futok - mondta Morton. - Azért jöttem, hogy rohamra vezesselek benneteket. Bátran előre, s még minden jóra fordul.
- Ne kövessétek! Ne kövessétek! - hangzott a heves kiáltás soraik közül. - Eladott minket! Ki akar szolgáltatni az ellenség kardjának!
S míg Morton hasztalan érvelt, könyörgött, parancsolt, kárba veszett a pillanat, amelyben az előretörés még sikerülhetett volna: a híd kijárata minden védelmi eszközével együtt egészen az ellenség birtokába került. Burleyt s néhány megmaradt hívét visszaszorították a főcsapathoz. Sietős, hajszolt visszavonulása olyan látvány volt, mely csöppet sem járult hozzá az általános bizakodás annyira szükséges helyreállításához.
Közben a királyi sereg kényelmesen keresztülvonult a hídon, és az átjáró biztosítása után csatarendbe fejlődött. Claverhouse a túlsó partról figyelte a csata alakulását, mint egy magas sziklán ülő sólyom, amely az alkalmas pillanatot lesi, hogy lecsapjon áldozatára. Most aztán lovassága élén átnyargalt a hídon, svadronjait átvezette a királyi gyalogság hézagain, majd ennek szárnyait megkerülve, a mocsár mentén felfejlődött és rohamra indult, elöl, nagy, széles arcvonalon, míg két másik hadosztály a Covenant seregének szárnyait fenyegette. A rajongók serege most már olyan állapotban volt, hogy az ellenséges roham előjelei is pánikot keltettek. Megtört harci szellemük és elillant bátorságuk nem bírta elviselni a lovassági roham szörnyű látványát, s a velejáró hangokat - a föld dübörgését a száguldó lovak patái alatt, a kardok csillogását, a sisaktollak lengedezését, a lovasok vad ordítozását. Az elülső sorok alig kíséreltek meg egyetlen rosszul irányított, rendetlen sortüzet, amikor a mögöttük állók már bomlottan futásnak eredtek, még mielőtt az ellenség támadása egészen kifejlődött volna. Öt perc sem telt bele, és már nyakukban voltak a lovasok, közéjük keveredtek és könyörtelenül vágták, aprították őket. Claverhouse hangja még a nagy csatazajt is túlharsogta, amint katonáit buzdította:
- Öljétek meg valamennyit! Nincs kegyelem! Gondoljatok Richard Grahame-re!
A dragonyosok közül sokan részt vettek a szégyenletes loudon-hilli csatában; nem volt szükségük buzdításra, hogy a könnyű alkalmat kihasználva, teljes bosszút álljanak. Kardjukat megfürdettek az ellenállást sem tanúsító menekülők vérében. Hiába sikoltottak kegyelemért - a válasz csupán szitok volt, melyet nyomban kardcsapás követett. Az egész csatatér a menekülés, üldözés és mészárlás zűrzavaros képét mutatta.
Vagy ezerkétszáz felkelő együtt maradt, a többitől elkülönülten, a lovasroham vonalán kívül. Eldobálták fegyvereiket és megadták magukat az ellenség kényére-kedvére, éppen amikor Monmouth hercege a gyalogság élén odaérkezett. A szelíd lelkű főnemes könyörgésükre tüstént megkegyelmezett nekik, aztán a harctéren ide-oda nyargalva ugyanolyan buzgalommal fáradozott a vérontás megszüntetésén, mint korábban a győzelem kivívásában. Miközben ezzel az emberséges feladattal foglalatoskodott, Dalzell tábornokkal találkozott, aki éppen arra tüzelte a vad highlandereket meg a királyi önkénteseket, hogy mutassák meg buzgalmukat a király és a haza iránt, s oltsák el a lázadás lángját a felkelők vérével.
- Azt parancsolom, tábornok úr, dugja vissza kardját a hüvelyébe, s fúvasson visszavonulót! - kiáltott rá a herceg. - Éppen elég vért ontottunk már! Adjon kegyelmet a király félrevezetett alattvalóinak!
- Engedelmeskedem, kegyelmes uram - felelte az öreg ember, s véres kardját megtörölve, visszadugta hüvelyébe -, de ugyanakkor figyelmeztetem, hogy még nem tettünk eleget e mindenre elszánt rebellisek megfélemlítésére. Nem értesült kegyelmes uram arról, hogy Basil Olifant számos úriembert és tekintélyes férfiút gyűjtött össze nyugaton s már útra kelt, hogy csatlakozzék a lázadókhoz?
- Basil Olifant? - kérdezte a herceg. - Ki és mi ő?
- Az utolsó Torwood herceg legközelebbi férfirokona és örököse. Elégedetlen a kormánnyal, mely elutasította birtokigényét, s Lady Bellenden javára döntötte el. Alighanem az a remény mozgatja, hogy visszaszerezheti örökségét.
- Bánom is én, mi mozgatja - felelte Monmouth -, hamarosan kénytelen lesz csapatát feloszlatni, hiszen ezt a sereget úgy megvertük, hogy már aligha szedhetik rendbe soraikat. Ennélfogva még egyszer megparancsolom, hogy szüntessék be ezt az üldözést.
- Kegyelmes uramé a parancsolás joga, de a felelősség is, parancsai következményeiért! - felelte Dalzell, és dohogva elrendelte az üldözés abbahagyását.
De a tüzes és bosszúszomjas Grahame már olyan messze járt, hogy nem hallotta a takarodót, s lovasságával fáradhatatlanul folytatta a könyörtelen véres üldözést, megkergetve, szétszórva és darabokra vágva a felkelőket, akik az útjába kerültek.
Burleyt éppen úgy, mint Mortont magával sodorta a menekülők zűrzavaros áradata. Tettek ugyan némi kísérletet Hamilton város utcáinak védelmére; de miközben megpróbálták rávenni a menekülőket, hogy forduljanak vissza és állják a sarat, Burley megsebesült - kardforgató karját eltörte egy golyó.
- Fonnyadjon el a kéz, mely ezt a golyót lőtte! - kiáltott fel, amikor a kard, melyet feje fölött forgatott, kihullott erőtlen kezéből. - Nem bírok tovább harcolni.
Megfordítva lova fejét, visszavonult a zűrzavarból. Morton is látta, ha folytatja teljesen hiábavaló erőlködését a menekülők megállítására, a vége nem lehet más, csak az, hogy itt hal meg, vagy fogságba esik. Így hát, nyomában a hűséges Cuddie-val, kikászálódott a tolongásból, s mivel remek lova volt, átugratott néhány kerítésen és kijutott a nyílt terepre.
Az első dombról, ahová menekülésük során eljutottak, visszapillantottak, s látták, hogy az egész környéket menekülő társaik lepik el, üldözőikkel a nyomukban; a dragonyosok ordítozása és ujjongása, miközben halomra öldösték azokat, akiket utolértek, összevegyült áldozataik nyögésével és sikoltozásával, s élesen felhallatszott a dombtetőig.
- Lehetetlen, hogy még egyszer összeszedjék magukat - mondta Morton.
- Úgy vagdossák a fejüket, mint én a hagymát - felelte Cuddie. - Eh, uram! Nézze, hogy villognak a szablyák! Szörnyű dolog a háború! Ember legyen a talpán, aki engem még egyszer behúz ebbe! De az isten szerelmére, uram, igyekezzünk erősebben!
Morton belátta, hogy követnie kell megbízható legénye tanácsát. Gyorsabb ügetésbe fogtak, és egy percre sem lassítottak. A vad hegyvidék felé vették útjukat, mivel valószínűnek tartották, hogy a menekülők egy része ott csoportosul majd, hogy felvegye a védelmi harcot vagy megpróbáljon egyezséget kötni az ellenséggel.
Harmincharmadik fejezet
A Menny adjon nekik
Oroszlánszívet és tigrislehet,
S mindkettő bátorságát.
Fletcher
Beesteledett. Már vagy két órája nem láttak senkit szerencsétlen társaik közül, amikor Morton és hűséges kísérője elérte a mocsárvidéket. Egy nagy, magányos tanya felé közeledtek, amely egy vad szurdok bejáratánál állt, távol minden más lakóháztól.
- Lovaink nem visznek tovább, ha nem adunk nekik pihenőt és abrakot - mondta Morton. - Próbáljuk meg, hátha megkapjuk itt mind a kettőt.
Így szólván, a ház felé poroszkált; minden jel arra mutatott, hogy laknak benne. A hatalmas kéményből füstgomoly szállt fel, s a kapu körül lovak friss patanyomait lehetett látni. Még emberi hangokat is hallottak kiszűrődni a házból. De az alsó ablakok egytől egyig zárva voltak, s amikor kopogtattak az ajtón, nem jött válasz. Egy darabig hiába kiabáltak és könyörögtek bebocsáttatásért, mire az istálló vagy fészer felé indultak, hogy legalább a lovaikat helyezzék el, amíg nem találnak módot arra, hogy bejussanak a házba. Az istállóban tíz-tizenkét lovat találtak; elcsigázott állapotuk, valamint nyergük és felszerelésük rendetlen, de mégis, ezek katonai külseje arra vallott, hogy gazdáik alighanem hasonló körülmények között menekülő felkelők, akárcsak ők.
- Szerencsés találkozás - vélte Cuddie. - Annyi bizonyos, hogy húsban nem szenvednek hiányt, hiszen ez az irha nemrég még egy fiatal tulok farát borította... félórája sem lehet, hogy lenyúzták róla, még olyan meleg.
E biztató jelektől felbátorodva, visszatértek a lakóházhoz, s mint sorstársaik, akik ugyanolyan bajban vannak, mint a ház lakói, most már jó hangosan követelték, hogy eresszék be őket.
- Akárkik vagytok is - felelte egy hang az ablakból hosszú és makacs hallgatás után -, ne háborgassátok azokat, akik a rab haza siralmas állapotát gyászolják, s a harag és árulás okait keresik, hogy eltávolítsák az útból a köveket, melyekben egyszer már megbotlottunk.
- Ezek nyugati whigek - súgta gazdájának Cuddie. - Megismerem a nyelvezetüket. Vigyen az ördög, ha kedvem van összeakadni velük!
Ám Morton újra bekiáltott hozzájuk, és követelte, hogy engedjék be. S amikor látta, hogy kérésére most sem hederítenek, kinyitotta az egyik alsó ablakot s szétlökte a csak lazán megerősített spalettát, aztán belépett a tágas konyhába, ahonnan az imént egy hang kiszólt. Cuddie követte, s amikor fejét bedugta az ablakon, olyasmit dünnyögött, hogy reméli, "nem forró leves bugyborékol a tűzhelyen". A következő percben mindketten ott találták magukat egy tucatnyi fegyveres ember közepette; a tűz körül ültek, ahol valami étel készült, s a jelek szerint éppen ájtatoskodással voltak elfoglalva.
Morton végignézett a tűztől megvilágított komor arcokon; rögtön felismert néhányat a vakbuzgók közül, akik azzal tűntek ki, hogy féktelenül elleneztek minden mérsékelt intézkedést; köztük volt hírhedt lelkészük, a fanatikus Ephraim Macbriar és az eszelős Habakuk Mucklewrath is. A cameroniak nem mozdították meg sem kezüket, sem nyelvüket, hogy üdvözöljék azokat, akik a szerencsétlenségben sorstársaik voltak, hanem továbbra is Macbriar halkan mormolt fohászára figyeltek, amint azért könyörgött, hogy a Mindenható vegye le népéről sújtó kezét és ne végezzen velük haragja napján. De észrevették a betolakodók jelenlétét, miként a morcos és méltatlankodó pillantások mutatták, amelyeket időnként rájuk villantottak, ha tekintetük találkozott.
Morton, amikor látta, hogy akaratlanul milyen barátságtalan társaságba pottyant, már-már a távozásra gondolt, de amint fejét elfordította, némi riadalommal vette észre, hogy két tagbaszakadt ember telepedett le az ablak mellé, amelyen bejött. E baljós őrök egyike ezt súgta Cuddie fülébe:
- Hallod-e, annak az áldott asszonynak, Mause Headriggnek a fia! Ne kösd össze sorsodat tovább is ezzel az árulóval, akire pusztulás vár! Eriggy az utadra, és ne tétovázz, mert közeleg a bosszú véres angyala!
Ezzel az ablakra mutatott, s Cuddie valóban nem tétovázott, hanem kiugrott rajta; mert a célzás, melyet hallott, világosan értésére adta, hogy máskülönben saját személyét is nagy veszedelem fenyegeti.
- Az ablakokkal soha sincs szerencsém - volt az első gondolata, amint kijutott a szabadba; a második már gazdája várható sorsa körül forgott. - Meg akarják ölni! Ó, a gyilkos gazemberek! Megölik, és még azt hiszik, hogy valami jó cselekedetet követnek el! De én a hátsó úton visszasietek Hamiltonba. Hátha találok a mieink közt olyanokat, akiket segítségül hívhatok ebben a nagy bajban.
Cuddie már rohant is az istállóba; kiválasztotta a legjobb lovat a maga fáradt állatja helyett, és elnyargalt az eltervelt irányba.
A lódobogás zaja kizökkentette egy pillanatra a fanatikusokat ájtatosságukból. De amint a zaj elhalt a távolban, Macbriar befejezte lelkigyakorlatát, s hallgatósága felegyenesedett görnyedező testtartásából, és felemelte komoran földre szegezett tekintetét, mellyel az imát hallgatta. Most minden szem szigorúan Henry Mortonra tapadt.
- Furcsa arcot meresztenek, uraim - szólította meg őket Morton. - Igazán nem tudom, mivel érdemeltem meg.
- Pusztulás rád! Pusztulás! - kiáltotta Mucklewrath felpattanva. - Az intő szó, amit eleresztettél a füled mellett, szikla lesz, amely összezúz és szétmorzsol! A dárda, melyet olyan szívesen eltörtél volna, bordáidat fúrja át! Imádkozva és vergődve kerestük az áldozatot, amelyet felajánlhatunk kiengesztelésül közösségünk bűneiért; és lám, éppen a bűnök kútfeje kerül a kezünkbe! Tolvaj módjára lopakodott be az ablakon; ő a bozótba keveredett kos, melynek vére fog áldozati italul szolgálni, hogy megváltsa egyházunkat a bosszútól. Ezt a helyet nevezzük mától kezdve Jehova Jirének, mivel itt mutattuk be az áldozatot. Fel hát, kössétek az áldozatot erős kötelekkel az oltár szarvaihoz!
A jelenlevők közt nagy mozgolódás támadt. Ebben a pillanatban Morton már mélységesen megbánta elhamarkodottságát, mellyel elővigyázatlanul ide merészkedett. Egyetlen fegyvere a kardja volt, mivel pisztolyait a nyeregkápában hagyta. A whigek valamennyien lőfegyverrel voltak felszerelve. Ilyen körülmények közt vajmi kevés reménye lehetett arra, hogy megmenekülhet, ha ellenállást tanúsít. Ám ekkor megszólalt Macbriar, s közbelépése pillanatnyilag megvédte Mortont.
- Várjatok egy kicsit, testvéreim! Ne használjuk kardunkat elhamarkodva, nehogy ártatlanul kiontott vér terhelje lelkiismeretünket. Ide hallgass! - fordult Mortonhoz. - Számadásra vonunk, mielőtt megtoroljuk, hogy ügyünket elárultad. Mered-e tagadni - folytatta -, hogy kőmerev arccal elzárkóztál az igazság elől, amelyet gyűléseinken annyiszor hangoztattunk?
- Azt tette... igen, azt tette - mormogták segítőtársai mély hangon.
- Mindig azt sürgette, hogy kössünk békét a gonoszokkal! - mondta valaki.
- A türelmesség sötét és gyalázatos bűnét védelmezte! - mondta egy másik.
- És átjátszotta volna a sereget Monmouth kezébe! - kiáltotta a harmadik. - Ő volt az első, aki a becsületes, derék Burleyt cserbenhagyta, amikor még bátran védte a hidat! Aztán magam láttam, véresre sarkantyúzta lovát, hogy elmeneküljön a mocsárba jóval azelőtt, hogy a tüzelés a hídon elhallgatott!
- Uraim - mondta Morton -, ha az a szándékuk, hogy túlkiabáljanak, és meghallgatásom nélkül végezzenek velem, ez talán a hatalmukban áll. De akkor gyilkosságot követnek el, melyért Isten és ember előtt felelniük kell.
- Én azt mondom, hallgassuk meg a fiatalembert - jelentette ki Macbriar. - Isten a tudója, mennyire epedtünk utána, hogy meglássa az igazságot, és képességeit annak védelmére fordítsa. De aztán elvakította a földi hiúság, és elfordította szemét az igazságról, amely egyszer már felragyogott előtte.
Amikor a csend helyreállt, Morton fejtegetni kezdte, milyen jóhiszeműen járt el, amikor felajánlotta a békét Monmouthnak, s milyen része volt a későbbi tevékenységben.
- Nem állítom, uraim, hogy elmennék odáig, mint önök, s hittestvéreimnek azt a jogot követelném, hogy mások hite fölött zsarnokságot gyakorolhassanak. De senki sem mehet nálam tovább, ha arról van szó, hogy saját törvényes szabadságjogunkat érvényesítsük. És kénytelen vagyok kijelenteni, hogy abban az esetben, ha mások is hallgattak volna rám a tanácsban, vagy hajlandók lettek volna mellém állni a csatában, akkor ma este nem állnánk itt, mint egy megvert sereg viszálykodó maradéka, hanem egy üdvös és tisztességes béke megkötése után dughatnánk vissza kardunkat hüvelyébe, vagy sikeresen harcolhatnánk tovább, a döntő győzelemig!
- Kimondta, ami a begyében volt! - kiáltott fel valaki a társaságból - Bevallotta világi célkitűzéseit és erasztiánus hajlandóságát! Halál a fejére!
- Maradjatok csendben még egy kicsit! - mondta Macbriar. - Hadd vallassam tovább! Mered-e tagadni, hogy az istentagadó Evandale a te segítségeddel menekült meg, két ízben is, a fogságból és a halálból? Azt a Miles Bellendent és gyilkos bandáját nem te mentetted meg a kard élétől?
- Büszkén állítom, hogy mindkét esetben igazat mondottál - felelte Morton.
- Nézd csak! Hallottátok? - kiáltott fel Macbriar. - Tulajdon ajkával vallotta be megint! És igaz-e, hogy mindezt egy midianita nőszemélyért tetted, a prelátusiak ivadékáért, egy játékszerért, amelyet a Sátán vetett eléd csalétkül, hogy csapdájába essél? Tagadod, hogy mindezt Edith Bellenden kedvéért tetted?
- Önök teljességgel képtelenek arra - felelte Morton merészen -, hogy érzelmeimet e fiatal hölgy iránt megértsék. De mindazt, amit tettem, akkor is megtettem volna, ha ez a fiatal hölgy nem is lenne a világon.
- Konokul elzárkózol az igazság elől! - mondta a jelenlevő komor férfiak egyike. - S vajon nem azért cselekedtél-e így, nem azért szabadítottad ki azt az öregasszonyt, Margaret Bellendent meg az unokáját, hogy meghiúsítsad John Balfour of Burley bölcs és istenes tervét, amikor így akarta csatlakozásra bírni Basil Olifantet, aki hajlandó lett volna síkraszállni mellettünk, ha kezére adjuk annak az asszonynak a földi javait?
- Sohasem hallottam erről a tervről, tehát nem is hiúsíthattam meg - felelte Morton. - De vajon a ti vallásotok megengedi-e nektek, hogy a sereg növelésére ilyen becstelen és erkölcstelen módszerekkel éljetek?
- Hallgass! - kiáltott rá Macbriar kissé meghökkenve. - Nem a te tiszted hitünk mestereinek oktatást adni vagy a Covenant feladatait megszabni! Egyébként, éppen elég bűnt és gyászos elpártolást ismertél be ahhoz, hogy vereséget zúdíts egy hadseregre, még ha annyi katonája van is, mint a tengerpart fövenye. A mi ítéletünk szerint nincs jogunk megengedni, hogy élve és szabadon elvonulhass innen, ha már egyszer a Gondviselés a mi kezünkbe adott téged, éppen abban a pillanatban, amikor a jámbor Jósua szavaival könyörögtünk, mondván: "Mit szóljunk, ha Izrael hátat fordít ellenségeinek?" Akkor jöttél te, mintha a sors akarta volna így, hogy elnyerd büntetésedet azért, mert zavart keltettél Izraelben. Így hát figyelj szavaimra! Ma sabbath napja van és nem emelünk rád kezet, hogy véredet ontsuk ezen a napon. De ha üt a tizenkettedik óra, azt fogja jelezni, hogy időd ezen a földön lejárt! Ennélfogva igyekezz lelked javára fordítani ezt a rövid időt, mert gyorsan elszáll. Testvéreim! Ragadjátok meg a foglyot és fosszátok meg fegyverétől!
A parancs olyan váratlanul hangzott el, és olyan gyorsan teljesítették azok, akik a társaságból már előbb a háta mögé osontak és körülfogták, hogy komoly ellenállásról szó sem lehetett. A túlerő legyűrte, még mielőtt feleszmélhetett volna; lefegyverezték, és karját hevederrel körülkötözték. Amint ez megtörtént, mélységes, zord csend következett be. A fanatikusok letelepedtek egy nagy tölgyfa asztal körül és a megkötözött, magával tehetetlen Mortont úgy helyezték el maguk között, hogy éppen szembekerüljön a faliórával, melynek ütése a lélekharangot fogja helyettesíteni. Az asztalra ételt raktak, és felajánlották kiszemelt áldozatuknak, hogy ossza meg velük; de érthető módon alig volt étvágya. Amikor az asztalt leszedték, a társaság folytatta az ájtatoskodást. Macbriar, kinek vad buzgalma nem zárt ki bizonyos kétkedő érzést és lelkiismeret-furdalást, olyan vitatkozó imába kezdett, mintha valami jeladást akarna kicsikarni Istentől arra nézve, hogy szívesen fogadja majd a tervezett véres áldozatot. A hallgatók szeme és füle aggódó figyelemmel lesett valami látványra vagy hangra, amelyet akár erőltetett vagy erőszakos módon a helyeslés jelének lehetne értelmezni. Időnként sötét pillantások szálltak az óra számlapja felé, hogy figyeljék, mennyire közelítették meg a mutatók a kivégzés percét.
Morton tekintete is sűrűn tette meg ugyanazt az utat, a szomorú gondolat kíséretében, hogy élete aligha terjedhet túl azon a keskeny ívdarabon, amelyet az óramutató még bejárhat, amíg el nem jut a végzetes óráig. Vallásos hite, megalkuvást nem ismerő jelleme és ártatlanságának érzete tette lehetővé, hogy ezt a szörnyű időközt kevesebb izgalommal élte át, mint ahogy maga képzelte volna, ha valaki megjósolja neki, hogy egyszer még ebbe a helyzetbe kerül. Pedig hiányát érezte valaminek: nem volt meg benne igazságának az a lángoló és lelkesítő tudata, mely hasonló körülmények között erőt adott néki, amikor Claverhouse hatalmába került. Akkor bizonyos volt benne, hogy a nézők közül sokan részvétet éreznek iránta, sőt olyan is akad, aki megtapsolná viselkedését. De most, e vizenyős szemű, elvadult arcú, vakbuzgó hivők között, akik rövid idő múlva nemcsak rideg közönnyel, de diadalmasan nézik végig az ő kivégzését - itt, ahol egyetlen barátja sincs, aki egy jó szóval vagy akár csak bátorító pillantással adná értésére rokonszenvét, mialatt a pillanatot várja, amikor az élete kioltására készülő kard lassanként, szinte borotvaélnyi fokokban emelkedik ki hüvelyéből -, amikor arra kárhoztatták, hogy apró cseppenként igya ki a halál keserű poharát - ki csodálkoznék azon, hogy most kevesebb nyugalommal néz szembe a veszéllyel, mint akkor? Leendő hóhérai, amint sorban szemügyre vette őket, mintha percenként változtatták volna meg alakjukat és arcvonásaikat, akár egy lázálom kísértetei; alakjuk megnőtt, arcuk egyre jobban eltorzult; s mivel feldúlt képzelete lett úrrá a valóság felett, melyet szeme befogadott, úgy érezte, nem is emberi lények, hanem démonok bandája veszi körül; a falak mintha vértől csöpögtek volna, s az óra halk ketyegése olyan dübörgőn, olyan kínzó pontossággal hatolt a fülébe, mint egy hosszú tű, mely a meztelen hallóidegbe szúr.
Gyötrődve érezte, hogy elméje zavarosan elkalandozik a földi lét és a másvilág határán. Nagy erőfeszítéssel kényszerítette magát arra, hogy a vallásban keressen vigaszt. Ebben a félelmetes tusakodásban nem talált megfelelő szót gondolatai kifejezésére, s ösztönszerűen az a fohász jutott eszébe, mely az Anglikán Egyház Mindennapi Imakönyvében található - a "könyörgés megmenekülésért és lelkem nyugalmáért". Macbriar, kinek családja anglikán hitű volt, tüstént megismerte a szavakat, amelyeket a boldogtalan fogoly halkan mormolt.
- Éppen csak ez hiányzott - kiáltotta, és sápadt arca kigyulladt haragjában -, ez majd kitépi szívemből a világi vonakodást, hogy vérét lássam csurogni. Nem más ő, mint megrögzött prelátusi, aki erasztiánusnak álcázva furakodott táborunkba, tehát minden igaz, amit mesélgetnek róla, minden, sőt meg annál is több! Csaló ő... vére szálljon a fejére! Taszítsuk hát le a Tophet fenekére, a zagyvasággal együtt, amit motyog, amit imakönyvnek nevez és a jobb kezében szorongat!
- Én majd rázendítek az én imámra az ő imája ellenében! - kiáltott fel az eszelős. - Mint ahogy a Nap egyszer tíz fokkal visszafordult a napórán, hogy a szent Hezekiás felgyógyulását jelezze, úgy menjen most tíz fokkal előre, hogy a gonosz kigyomláltassék a nép közül, és a Covenant teljes tisztaságában ragyogjon fel újra!
Őrjöngő mozdulattal ugrott fel egy székre, hogy előretolja az óra mutatóját, és közelebb hozza a végzetes percet. A társaságból néhányan előkészítették gyilkolószerszámaikat, hogy máris nekilássanak a kivégzésnek, amikor Mucklewrath kezét lefogta egyik társa.
- Csitt! - mondta. - Valami távoli zajt hallok.
- A patak vize csobog a kavicsokon - vélte valaki.
- A szél susog a páfrányok közt - szólt egy másik.
- Vágtató lovak dobogása! - mondta magában Morton, kinek hallása kifinomult ebben a rettenetes helyzetben. - Bár adná Isten, hogy az én megmentésemre érkezzenek!
A zaj gyorsan közeledett, és egyre hallhatóbbá, majd hangosabbá vált.
- Lovasok! - kiáltotta Macbriar. - Nézzétek csak meg, ki közeleg?
- Nyakunkon az ellenség! - kiáltotta, aki az utasításnak engedelmeskedve kinyitotta az ablakot.
Erős lódobogást és hangos kiáltásokat lehetett hallani közvetlenül a ház körül. Többen felugrottak harcra készen, mások pedig, hogy elmeneküljenek. Az ajtókat és ablakokat egyszerre csak betörték és vörös kabátos katonák jelentek meg a helyiségben.
- Üsd-vágd az átkozott rebelliseket! Gondoljatok Grahame zászlósra! - ordítozták mindenfelől.
A lámpát leütötték, de a tűzhely gyenge világa lehetővé tette a mészárlás folytatását. Több pisztoly dördült el. Az a whig, aki Morton mellett ült, golyót kapott, amint éppen fel akart állni; megbotlott a fogolyban és súlyával magával rántotta, aztán haldokolva ráborult, és egészen eltakarta testével. Alighanem ez a véletlen mentette meg Morton életét, mely egyébként nagy veszélybe került volna ebben a kézitusában, ahol szakadatlanul ropogtak a tűzfegyverek és csattogtak a kardok több mint öt percen keresztül.
- A fogolynak nem esett baja? - hallatszott Claverhouse jól ismert hangja. - Vigyázzatok rá! Intézzétek el azt a whig kutyát, aki ott nyöszörög fölötte!
Mindkét parancsát teljesítették. A sebesült nyögdécselését egy tőrdöféssel némították el, s Mortont megszabadították a rá nehezedő holttesttől. Amint feltápászkodott, a hűséges Cuddie karjai közt találta magát, akinek a könnyei potyogtak örömében, amikor kiderült, hogy a vér, mely gazdáját borította, nem az ő ereiből csurgott. A derék, megbízható csatlós, miközben megszabadította Mortont kötelékétől, suttogva megmagyarázta neki a rejtélyt - miképp is történt, hogy a katonák éppen a kellő időben ideérkeztek.
- Elrohantam, hogy találjak valakit a mi embereink közül, aki hajlandó Morton úron segíteni és kiszabadítani a whigek kezéből. De a Claverhouse katonái közé keveredtem. Törtem a fejem, mit csináljak most, két tűz közé szorulva? Gondoltam, legjobb lesz, ha Claverhouse-t mindjárt idehozom... talán belefáradt már az öldöklésbe ma éjszakára, holnap meg új nap kezdődik, s Lord Evandale is előkerülhet, hogy adósságát letörlessze. Különben is, a dragonyosok azt mondják, Monmouth mindenkinek kegyelmet ad, csak kérni kell. Így hát fel a fejjel, fiatalúr, esküszöm, hogy lesz még jó napunk is hamarosan![41]
Harmincnegyedik fejezet
Harsonát és trombitát fújva
Ilyen igét hirdessetek:
Egyetlen dicsőséges óra
Jobb, mint fakó évezredek.
Névtelen
Amikor az elkeseredett küzdelem véget ért, Claverhouse megparancsolta katonáinak, hogy takarítsák el a hullákat, egyenek-igyanak, adjanak abrakot lovaiknak, és rendezkedjenek be éjszakára a tanyaházban, mivel másnap hajnalban továbbvonulnak. Ezután Mortonhoz fordult, s hangja, amint megszólította, nemcsak udvarias volt, hanem szinte jóságos.
- Mindkét fél elkerülhette volna a kockázatot, Morton úr, ha tegnap reggel több figyelmet szentel a tanácsomnak - mondotta. - No de meg tudom érteni az indítóokait. Ön most már hadifogoly, aki fölött a király és a Tanács rendelkezik, de jó bánásmódban lesz része. S beérem a becsületszavával, hogy nem fog szökést megkísérelni.
Morton szavát adta erre. Claverhouse udvariasan meghajolt, s magára hagyta. Behívatta a törzsőrmesterét.
- Hány foglyot ejtettünk, Halliday, s hányat öltünk meg?
- Hárommal végeztünk a házban, Sir, kettőt az udvaron vágtunk le, egyet pedig a kertben, tehát összesen hatot. És négy foglyot ejtettünk.
- Fegyveresen vagy fegyvertelenül? - kérdezte Claverhouse.
- Három közülük állig fel volt fegyverezve - felelte Halliday. - Egy meg fegyvertelen volt, alighanem lelkész.
- Aha, a szétvert hosszú fülű csőcselék trombitása, azt hiszem - felelte Claverhouse, megvető pillantást vetve áldozataira -, no, majd holnap beszélek vele. A másik hármat vezesse le az udvarra, és állítson fel két sor katonát, hogy lepuffantsák őket. Aztán, ne felejtse el, jegyezze be a parancskönyvbe, hogy három fegyveresen elfogott lázadót agyonlőttünk. Hozzá a dátumot meg a helység nevét... azt hiszem, Drumshinnelnek hívják. Reggelig őrizze a papot... mivel nem volt fegyvere, rövid kihallgatásnak kell alávetni. Vagy talán még jobb lesz, ha átadja a Titkos Tanácsnak, intézzék el ők... igazán megkímélhetnének ettől az undorító vesződségtől. Biztosítson Morton úrnak tisztességes bánásmódot, s vigyázzon, hogy az emberek jól gondoskodjanak lovaikról. A lovász mossa le ecettel Wildblood hátát... kissé felhorzsolta a nyereg.
E sokféle parancsot - akár élet vagy halál felett döntött, akar a foglyok őrzéséről vagy csataménje hátának lemosásáról rendelkezett - egészen egyforma hangon adta ki, nyugodtan, minden indulat nélkül; még a hangsúly sem árulta el, hogy egyik utasítását fontosabbnak tartaná a másiknál.
A cameroniak, akik nemrég még készséges végrehajtói lettek volna egy véres kivégzésnek, most maguk fogják ugyanezt elszenvedni. De úgy látszik, egyformán felkészültek mindkét szörnyűségre, mivel egyikük sem árulta el a félelem legkisebb jelét sem, amikor kiparancsolták őket a házból, hogy tüstént szembenézzenek a halállal. Zord rajongásuk adott erőt nekik abban a rettenetes pillanatban, s szemrebbenés nélkül, némán indultak a halálba, egyikük kivételével, aki - mielőtt kilépett volna - keményen Claverhouse szemébe nézett, és zord, szilárd hangon rákiáltott:
- Sújtsa átok az erőszak emberét!
De Grahame erre csak megvető mosollyal válaszolt.
Mihelyt elhagyták a szobát, Claverhouse nekilátott az ételnek, amelyet egy-két embere sebtében készített számára. Meghívta Mortont, hogy kövesse példáját, s megjegyezte, hogy nehéz napjuk volt mindkettőjüknek. Morton nem tudott enni. Körülményeinek hirtelen bekövetkezett megváltozása - az átmenet a sír széléről az életbe - megrendítette; feje szédült és egész belseje kavargott. Zűrzavaros érzése égő szomjúsággal járt, s azt a kívánságát fejezte ki, hogy inni szeretne.
- Szívből emelem poharam az egészségére - felelte Claverhouse. - Van itt egy jókora tömlő sör, s jó sörnek kell lennie, hiszen ha van valami jó ebben az országban, a whigek nem mulasztják el kiszaglászni. Isten éltesse, Morton úr! - tette hozzá, s megtöltött két szarut; az egyiket magának tartotta meg, a másikat átnyújtotta a fogolynak.
Morton ajkához emelte és éppen inni akart, amikor karabélyok sortüze dördült el az ablak alatt; mély és tompa hörgés követte; ez kétszer-háromszor megismétlődött, a szünetek után egyre gyengébben. Tehát a három ember sorsa megpecsételődött. Morton megborzongott, és érintetlenül tette le a szarukupát.
- Ön még fiatal, Morton úr, s tapasztalatlan ezekben a dolgokban - mondta Claverhouse, miután sörét a legnagyobb nyugalommal megitta. - Eszemben sincs önt kinevetni, ha fiatal katona módjára szívére veszi az ilyesmit, amint látom. De a megszokás, a kötelesség és a kényszerűség az embert mindennel megbékíti.
- Remélem - felelte Morton -, hogy azzal, amit itt láttam, sohasem fogok megbékülni.
- El sem tudja képzelni - mondta válaszképpen Claverhouse -, hogy katonai pályám kezdetén legalább olyan viszolygást éreztem, ha vérontást láttam, mint bárki más... mintha azt a vért saját szívemből facsarták volna! Ma pedig, ha hitelt ad annak, amit az egyik whig fickó mesél rólam, egy csésze forró vért iszom mindennap reggeli előtt.[42] De igazában, Morton úr, miért is törődünk annyit a halállal, amikor bármely pillanatban lecsaphat ránk vagy a környezetünkre? Naponta halnak meg emberek; a harang nem árulja el végóránkat, de mindig valakinek a halálát hirdeti. Így hát miért is riadjunk vissza attól, hogy mások arasznyi életét még rövidebbre szabjuk, s miért erőlködünk annyira, hogy a magunkét meghosszabbítsuk? Sorsjáték az egész! Éjfél előtt még úgy volt, hogy önnek meg kell halnia; de már elütötte az éjfélt, ön mégis él és biztonságban van, míg azok a fickók, akik meg akarták gyilkolni önt, a fűbe haraptak. Hát érdemes-e a kimúlás rövid fájdalmára gondolni, amikor olyan eseményről van szó, amely bármely pillanatban bekövetkezhetik, és előbb-utóbb okvetlenül bekövetkezik? A katona gondoljon az emlékre, melyet hátrahagy, mint hosszú búcsúsugarait a lemenő nap, ez az egyetlen, amivel törődni érdemes, ez különbözteti meg a bátrak halálát a becstelenétől. Ha a halált egyáltalán arra méltatom, hogy gondoljak rá, Morton úr, csak abban a reményben teszem, hogy egy nap belevetem magam valami jól megvívott, kemény csatába, s úgy halok meg, hogy fülembe csendül a győzelem hurrá-kiáltása; ezért aztán érdemes meghalni, sőt mi több, érdemes volt élni!
Abban a percben, amikor Grahame befejezte a halálról vallott nézetei kifejtését, s szemében felragyogott az a katonás lelkesedés, mely jellemének kiemelkedő sajátossága volt - egy alvadt vérrel borított alak állt meg előtte, mintha a földből nőtt volna ki. Szörnyű arcvonásai és elvadult alakja tüstént elárulta a már többször említett meghibbant prédikátort. Arca, ahol nem borították vércsíkok, kísértetiesen sápadt volt, hiszen a halál csontkeze már vállára nehezedett. Szemét, melyben még felcsillant a téboly szürke fénye, de már közel volt ahhoz, hogy kilobbanjon örökre, Claverhouse-ra szegezte, s szokásos vad rikácsolásával így kiáltott rá:
- Bizakodásod kardodban és lándzsádban vagyon, paripádban és lobogódban? Vajon Isten nem kéri számon rajtad az ártatlanul kiontott vért? A bölcsességed, a bátorságod, a hatalmad dicsőségében sütkérezel? Azt hiszed, nem kell szembenézned az Úr ítéletével? Nézd csak a fejedelmeket, kiknek kedvéért eladtad lelkedet a Gonosznak! Valamennyit le fogják taszítani trónjáról, száműzik őket idegen országokba, s nevük egyet jelent a pusztulással, s megdöbbenés, fütty és átok fogja kísérni. S mi vár terád, aki fenékig ürítetted a düh poharát, s megrészegedtél és megtébolyodtál tőle? Szíved minden vágya úgy teljesül, hogy károdra válik, és saját gőgös reményeid visznek pusztulásba. Megidézlek téged, John Grahame, hogy jelenj meg Isten ítélőszéke előtt, és felelj a tengernyi ártatlan vérért, melyet kiontottál!
Jobbjával végigsimított vérző arcán, majd kezét ég felé emelve kiáltotta el beszédét, s végül halkan hozzátette:
- Meddig tart még, ó, Uram, te Szent, te Igaz, hogy ítélkezni kezdj és megbosszuld szentjeid kiontott vérét?
Amint az utolsó szót kiejtette, hátrahanyatlott, anélkül hogy megkapaszkodni próbálna, s még mielőtt feje a földet érintette, már halott volt.
Mortont megdöbbentette ez a nem mindennapi jelenet és a haldokló jövendölése, mivel ez oly különös módon egybevágott azzal az óhajtással, amelyet Claverhouse épp az imént hangoztatott. S gyakran eszébe jutott ez a jelenet később is, amikor Claverhouse óhajtása mintha teljesült volna. A szobában tartózkodó két dragonyos, bármilyen edzett volt is, és bármennyire hozzászokott az ilyen jelenetekhez, most hüledezve nézte a váratlan látomást; megdöbbentette őket az öreg hirtelen halála, s utolsó szavai is. Claverhouse volt az egyetlen, aki meg se rezzent. Az első pillanatban, amikor Mucklewrath felbukkant, kezét pisztolyára tette ugyan, de látva a sebesült öreg nyomorúságos állapotát, tüstént visszahúzta kezét és nagy nyugalommal hallgatta a haldokló kifakadásait.
Amikor összeesett, Claverhouse hideg hangon megkérdezte:
- Hogy került ez a fickó ide? Beszélj, te bolond, vagy csak bámészkodni tudsz? - förmedt rá a mellette álló dragonyosra. - Vagy azt akarod, hogy olyan pipogyának tartsalak, aki egy haldoklótól is megijed?
A dragonyos keresztet vetett, és hebegve felelte, hogy az öreg elkerülte a figyelmüket, amikor a hullákat kivitték... úgy látszik, olyan helyen esett el, ahová néhány köpenyeget hajítottak, amelyek eltakarták.
- Hát akkor vidd ki most, te mamlasz, s vigyázz, nehogy megharapjon, meghazudtolva azt a régi közmondást! - Majd Mortonhoz fordulva, így folytatta: - Ez valami egészen új dolog, Morton úr. Úgy látszik, a halottak feltámadnak, és letaszigálnak minket a székünkről. Majd gondom lesz rá, hogy az én gazfickóim élesebbre köszörüljék kardjukat; azelőtt nem dolgoztak ilyen hanyagul! Igaz, hogy ma nehéz napjuk volt; elfáradtak, és kardjuk is eltompult a véres munkában. Azt hiszem, Morton úr, önnek sem ártana néhány órai pihenés, még nekem sem.
Így szólván, ásított és a gyertya után nyúlt, amelyet az egyik katona odakészített számára; udvariasan tisztelgett Mortonnak és visszavonult a részére előkészített szobába.
Morton is külön szobát kapott éjszakára. Mihelyt magára maradt, első dolga volt hálafohászt küldeni az Égnek, amiért megváltotta az életveszedelemből, még akkor is, ha eszközül olyanokat választott, kiket Morton eddig legveszedelmesebb ellenségeinek tartott. S őszinte hálaimát rebegett a Mindenhatónak, aki lépteit vezérelte ezekben a nehéz időkben, annyi veszélyen és tévedésen keresztül. S miután kiöntötte lelkét Teremtője előtt, nyugovóra tért, érezve, hogy igazán nagy szüksége van rá.
Harmincötödik fejezet
A vád kész, az ügyvédek megjelentek,
A bírák sorban - ó jaj, szörnyű látvány!
Koldusopera
Olyan mély volt az előző nap izgalmait és zűrzavarát követő álom, hogy Morton jóformán azt sem tudta, hol van, amikor a lovak toporzékolása, a katonák rekedt kiáltozása és az ébresztőt fúvó kürtök vad harsogása felriasztotta. Pár perc múlva bejött a törzsőrmester, hogy az indulásra figyelmeztesse. Nagyon tisztelettudóan beszélt, és közölte, hogy a tábornok úr (mert Claverhouse-t időközben előléptették) reméli, Morton úr útközben megtiszteli társaságával. Bizonyos helyzetekben az ilyen üzenetet parancsnak kell tekinteni, s Morton úgy vélte, most ez az eset forog fenn. Amilyen gyorsan csak lehetett, jelentkezett Claverhouse-nál; s amikor odaért, látta, hogy saját lovát már felnyergelték, s Cuddie-t is melléadták. Lőfegyvereiktől megfosztották őket, egyébként azonban úgy festettek, mintha nem is foglyok lennének, hanem a csapathoz tartoznának. Mortonnak megengedték, hogy kardját megtartsa, ami fontos volt, mert azokban az időkben az úriembereket arról lehetett felismerni, hogy kardot viseltek. Claverhouse a jelek szerint örömét lelte abban, hogy mellette lovagol és beszélget vele, sőt abban is, hogy talányok elé állítsa Mortont, ha megkísérli, hogy igazi jelleméről magának képet formáljon. Claverhouse finom és udvarias modora, a katonai pályáról vallott magasztos, lovagi nézetei, melyeknek időnként hangot adott, az emberi lélek mély és pontos ismerete, melyről tanúságot tett - mindez elismerésre és bámulatra késztette azt, akivel beszélgetett; másrészről viszont hideg közönyössége minden katonai erőszak és kegyetlenség iránt szöges ellentétben állt társaságbeli és más kiváló tulajdonságaival. Morton akaratlanul is összehasonlította magában Balfour of Burleyvel; ez a gondolat annyira elhatalmasodott rajta, hogy egy célzással el is árulta Claverhouse-nak, amint az ezredtől egy kis távolságra egymás mellett lovagoltak.
- Igaza van - felelte Claverhouse mosolyogva -, tökéletesen igaza van. Mindketten fanatikusok vagyunk. De van egy kis különbség a becsület fanatikusai és a sötét babona megszállottjai között.
- Pedig mindketten könyörtelenül és lelkifurdalás nélkül készek mások vérét ontani - mondta Morton, nem bírván érzelmeit visszafojtani.
- Minden bizonnyal - felelte Claverhouse változatlan nyugalommal -, csak az a kérdés, miféle vérről van szó? Mert remélem, ön is különbséget tesz tanult és tiszteletre méltó főpapok meg tudósok, vitéz katonák és nemes urak vére, másrészt pedig a silány lé között, amely zsoltárokat kántáló kézművesek, kótyagos demagógok és morcos fajankók ereiben posványosodik! Egyszóval, nem mindegy, hogy egy palack nemes bort öntünk-e ki, vagy egy hordót csapunk földhöz, mely ízetlen, zavaros sört tartalmaz!
- A különbség, melyet ön tesz, túlságosan finom ahhoz, hogy értelmem felfogja - felelte Morton. - Az élet szikrája Istentől való, akár a pór, akár a herceg életéről van szó. S akik az Ő művét könnyelműen vagy oktalanul megsemmisítik, mindkét esetben felelni tartoznak tettükért. Most például Grahame tábornok védelmét élvezem; mennyivel van rá több jogom most, mint amikor először találkoztam vele?
- És csak egy hajszálon múlt, hogy megúszta, ezt akarta mondani, ugye? - felelte Claverhouse. - Nos, megmondom nyíltan. Akkor azt hittem, egy kerek fejű lázadó fiával állok szemben, s egy aljas presbiteriánus földesúr unokaöccsével. Most már jobban ismerem az ön erényeit, s felfedeztem önben azt, amit barátaimban szeretek, de ellenségeimben is becsülni tudok. Első találkozásunk óta sok mindent hallottam önről, s remélem, észrevette, hogy amit hallottam, nem értelmeztem az ön számára kedvezőtlenül.
- Pedig én mégis... - kezdte Morton.
- Pedig ön mégis ugyanaz most, aki első találkozásunkkor volt, ezt akarja mondani, ugyebár? - szakította félbe Grahame. - Igaz. De honnan tudhattam volna ezt akkor? Ámbár, ha éppen erről van szó, akkori vonakodásom, hogy az ön kivégzését elhalasszam, éppen azt mutatja, milyen magas véleménnyel voltam már akkor is az ön képességeiről.
- Remélem, nem kívánja, tábornok úr - mondta Morton -, hogy a megbecsülésnek ilyetén való megnyilvánulásáért különös hálát érezzek.
- Ejnye, ejnye, ne legyen már olyan szőrszálhasogató! - felelte Claverhouse. - Mondtam már, hogy akkor egészen másféle embernek tartottam önt. Olvasta-e valaha Froissart-t?
- Nem - felelte Morton.
- Szinte kedvem volna kieszközölni, hogy önt hathavi börtönre ítéljék - mondta Claverhouse -, csak azért, hogy megszerezzem önnek ezt az örömet. Fejezetei több gyönyörűséget okoznak nekem még a költeményeknél is. Ó, a nemes kanonok! Milyen lovagias érzelmeket árulnak el szépséges szavai, amikor a bátor, nemes lovagot siratja, akit fájó szívvel látunk elesni! S ugyanolyan megkapó a hűsége királya iránt, tiszta vallásos hite, rendíthetetlensége az ellen előtt és ragaszkodása a hölgyhöz, akit szeretett! Ah, benedicite![43] Hogy tudja siratni a lovagság virágát, ha lehull, akár azon az oldalon, ahová történetesen a szíve húzza, akár a másikon! De szavamra!... ahol arról van szó, hogy néhány száz silány pórt törölnek le a föld színéről, olyanokat, akik arra születtek, hogy szántsák és túrják, akkor a mi előkelő és vizsgálódó történészünk bámulatosan kevés rokonszenvet tanúsít, talán még annyit sem, mint John Grahame of Claverhouse!
- Van egy szántóvető az ön kezében, tábornok úr - mondta Morton -, kit alázatosan kegyeibe ajánlok, akármennyire megveti is a foglalkozását, amelyet egyik-másik filozófus éppen olyan fontosnak tart, mint a katonákét.
- Aha! - mondta Claverhouse, és zsebkönyvébe pillantott - ön arra a bizonyos... Hatherickre... vagy Hedderickre... nem... Headriggre gondol, ugye? Nézzük csak... Cuthbert vagy Cuddie Headrigg... ez az! Ó, annak nem lesz semmi baja, ha nem makrancoskodik! Tillietudlem hölgyei már közbeléptek nálam az érdekében, nemrég. A szobalányukat szeretné feleségül venni, ha jól emlékszem. Neki megengedjük, hogy olcsón megússza, hacsak nem rontja el a jó dolgát a konokságával.
- Nem hiszem, hogy mártír szeretne lenni - mondta Morton.
- Annál jobb - felelte Claverhouse. - Azonkívül, bár éppen elég vaj van a fején, kedvelem a fickót csetlő-botló lovagiasságáért, mellyel soraink közé merészkedett tegnap este, amikor segítségért könyörgött az ön megmentésére. Sohasem hagyok cserben egy embert, aki ilyen feltétlenül bízik bennem. De hogy őszinte legyek, már régóta szemmel tartjuk ezt a legényt. Hé, Halliday! Hozza csak ide a fekete könyvet!
Az őrmester átnyújtotta parancsnokának azt a hírhedt könyvet, mely ábécé-rendben sorolta fel a megbízhatatlan elemeket. Claverhouse, miközben tovább lovagolt, a könyvben lapozgatott, és hangosan olvasta a neveket, amint sorra következtek:
- Gumblegumption, megtűrt lelkész, ötvenéves, ravasz, kétszínű, és így tovább... pfuj! Ha... Ha... megvan... Heathereat, törvényen kívül álló lelkész... vad cameroni... titkos gyülekezeteket tart a Campsie-dombokon... elég! No, most már itt van... Headrigg... Cuthbert... anyja megveszekedett puritán... ő maga egyszerű fickó... elhamarkodott és bátor, ha tettre kerül a sor, de nem alattomos... keze erősebb, mint a feje... jó útra lehetne téríteni, ha nem ragaszkodnék olyan hűségesen a... - Claverhouse itt Mortonra pillantott, azután becsukta a könyvet, és megváltozott hangon folytatta: - Nos, ha valaki hűséges és becsületes, annak nyert ügye van nálam, Morton úr. Nyugodt lehet, a fiatalembernek nem lesz bántódása.
- Egy olyan lélek, mint ön - kérdezte Morton -, nem veti meg az effajta módszert, melynek alapja az aprólékos tudakozódás minden jelentéktelen ember felől?
- Csak nem gondolja, hogy mi vesződünk ezzel? - felelte a tábornok gőgösen. - A lelkészek csinálják jószántukból, örömest gyűjtik az összes adatokat saját céljaikra, minden egyházközségben; ők ismerik legjobban a fekete bárányokat a nyájukban. Például az ön leírása már három éve a birtokomban van.
- Igazán? - kérdezte Morton. - Nem lenne kegyes közölni velem?
- Nagyon szívesen - felelte Claverhouse. - Nincs semmi jelentősége, hiszen nem állhat bosszút a lelkészen, mivel alighanem kénytelen lesz Skóciát egy időre elhagyni.
Közömbös hangon mondta ezt, de Morton önkéntelenül is megborzadt e szavak hallatára, amelyek annyit jelentettek, hogy száműzik szülőföldjéről; de még mielőtt ideje lett volna válaszolni, Claverhouse megkezdte jellemzése felolvasását:
- Henry Morton, a milnwoodi Morton földbirtokos unokaöccse és valószínű örököse... apja Silas Morton volt, a skót parlament lovasságának ezredese... a fiatalember iskoláztatása abbamaradt, de szellemi képességei meghaladják éveit... minden sportban kiváló... a vallás formái iránt közömbös, de úgy látszik, mégis a presbiteriánusok felé hajlik... magasröptű és veszélyes fogalmakat táplál a szólás- és gondolatszabadságról... félúton lebeg az engedékenyek és a hitbuzgók között... a vele egyívású ifjak bámulják és példaképüknek tekintik... szerény, csendes, tartózkodó modorú, de szíve mélyén fölötte konok és vakmerő. Mindenképpen... hm, itt három piros kereszt következik, Mr. Morton, ami azt jelenti, hogy ön háromszorosan veszedelmes. Ebből is láthatja, milyen fontos személynek tartjuk. Hát ez a fickó mit akar?
Egy lovas nyargalt oda hozzá, és átadott neki egy levelet. Claverhouse gyorsan átfutotta, s gúnyosan nevetett.
- Mondd meg a gazdádnak - szólt -, hogy válasz nincs. A foglyait meg küldje Edinburgh-ba.
Amikor a lovas visszafordult, Claverhouse megvető hangon mondta Mortonnak:
- Lám, az ön szövetségese! Vagy helyesebben: az ön jó barátjának, Burley úrnak a szövetségese. Hogy siet a cimboráját cserbenhagyni! Hallgassa csak, mit fuvolázik: "Kedves uram (nem is tudtam, hogy ilyen meghitt viszonyban állunk!), engedje meg, hogy alázatos szerencsekívánataimat küldjem Méltóságodnak a győzelemhez (no nézd csak!), amelyet őfelsége dicsőséges hadserege aratott. Kérem, kegyeskedjék tudomásul venni, hogy embereimet fegyverbe állítottam abból a célból, hogy a menekülőknek útját álljuk, s máris több foglyot ejtettünk" - és így tovább. Aláírás: Basil Olifant. Ismeri ezt az alakot, legalábbis névről, ugyebár?
- Lady Margaret Bellenden rokona, nem? - mondta Morton.
- Az ám - felelte Grahame -, ha távoli is. Mindazonáltal apja családjának férfiörököse, azonkívül a szép Edith kérője, bár kikosarazta, és hallani sem akar róla. Ő azonban továbbra is kitartóan ragaszkodik hozzá, s kiváltképpen a tillietudlemi birtokhoz, minden tartozékával egyetemben.
Morton elfojtotta érzelmeit, és csak ennyit mondott:
- Nagyon rossz utat választott ahhoz, hogy a tillietudlemi család kedvében járjon, amikor a mi szerencsétlen seregünkkel lépett kapcsolatba!
- Ó, ez a nagyszerű Basil nem ijed meg egy kis köpenyegforgatástól! - felelte Claverhouse. - Megharagudott a kormányra, mert nem volt hajlandó az ő kedvéért megváltoztatni a néhai Torwood gróf végrendeletét, melyben birtokait leányára hagyta. Megharagudott Lady Margaretre, mivel nem óhajtott vele szorosabb családi kapcsolatba lépni. Megharagudott a bájos Edithre, mert utálta ösztövér és csöppet sem megnyerő személyét. Erre Burleyvel szűrte össze a levet, és csapatot toborzott a megsegítésére, de csak arra az esetre, ha Burleynek nem lesz szüksége segítségre, vagyis, ha megver minket a tegnapi csatában. Most pedig azt akarja velünk a gazember elhitetni, hogy az egész idő alatt a király szolgálatára állt, s amennyire a helyzetet ismerem, a Tanács be is veszi majd a maszlagot, mert Olifant érti a módját, hogyan kell egyik vagy másik urat lekenyerezni! Így hát a fanatikusok közül néhány tucat szegény csavargót lepuffantanak vagy felakasztanak, míg ez a minden hájjal megkent gazember a hűség dupla köpenyege alatt lapul, amelyet jól kibélelt az álszenteskedés rókaprémjével.
Így beszélgettek egyről-másról, megrövidítve az út tartamát. Claverhouse egész idő alatt nyílt őszinteséggel szólt Mortonhoz, mintha nem a foglya, inkább a barátja és társa volna. Noha sorsát illetőleg Morton még bizonytalanságban volt, a néhány óra, amelyet ennek a nem mindennapi embernek a társaságában töltött, szárnyakat adott csapongó képzeletének, és elmélyítette emberismeretét. Amióta hadifogolynak kellett tekintenie magát, megszabadult azoktól a gondoktól, amelyeket kétes és veszedelmes helyzete, valamint a felkelők gyanakodó neheztelése okozott; sokkal kevesebb szorongást érzett, mint bármikor is azóta, hogy a közéletben szerepelni kezdett. Ami a jövőjét illeti, most úgy érezte magát, mint egy lovas, aki elereszti a gyeplőt, és a véletlen körülményekre bízza magát; így legalább megszabadult attól a feladattól, hogy megpróbálja sorsát irányítani. Ilyen hangulatban lovagolt tovább, s útitársainak száma egyre növekedett, mivel lépten-nyomon újabb lovaskülönítmények csatlakoztak hozzájuk mindenfelől, s többnyire foglyokat is hoztak magukkal - azokat a szerencsétlen embereket, akik a kezükbe estek. Végül Edinburgh közelébe értek.
- A mi Tanácsunk - mondta Claverhouse -, úgy látszik, fejébe vette, hogy mostani örömujjongásával teszi felmérhetővé, mennyire rettegett azelőtt. Elrendelte, hogy mi, győztesek, diadalmenetben vonuljunk be a városba, foglyainkkal együtt. De mivel a gyomrom kissé émelyeg tőle, lemondok az én részemről, s egyúttal önt is megkímélem attól, hogy a cécóban részt vegyen.
Így szólván, átadta a parancsnokságot Allannek (aki most már alezredes volt), s egy mellékútra térve, magánemberként lovagolt be a városba, Morton s két-három szolga kíséretében. Amikor megérkezett megszokott szállására a Canongate-n, a fogolynak kijelölt egy kis szobát, figyelmeztetve, hogy adott szava egyelőre ideköti.
Morton körülbelül egy negyedórán át magányosan eltűnődött élete utolsó szakaszának különös viszontagságain, ám egyszerre nagy lárma ütötte meg fülét odalentről, az utca felől, s az ablakhoz szaladt. Trombiták, dobok és üstdobok hangja versenyzett a nagy számban egybeverődött csőcselék ordítozásával, s Morton ebből tudta meg, hogy a királyi lovasság diadalmas bevonulása, amelyről Claverhouse beszélt, megkezdődött. A város elöljárói, akik alabárdos testőreik kíséretében mentek ki a győztesek elé, hogy már a város kapujában üdvözöljék őket, most a menet élén haladtak. A következő látványosság két dárdára tűzött fej volt; minden véres fej előtt az áldozat levágott kezei himbálóztak, s hordozóik durva tréfája következtében gyakran egymáshoz értek, mintegy imára vagy könyörgésre összetéve. Ezek a diadaljelek a bothwelli hídnál elesett két lelkész véres maradványai voltak. Ezután egy szekér következett, amelyet a hóhér segédje hajtott; a szekéren Macbriar ült, két fogolytársával, akik a jelek szerint szintén Isten szolgái lehettek. Fedetlen fővel, gúzsba kötve ültek a szekéren, de nyugodtan nézegettek jobbra-balra, inkább diadalmas, mint rémült ábrázattal; úgy látszott, társaik sorsa, melynek véres tanújeleit előttük hordozták, éppoly kevéssé nyugtalanította őket, mint a félelem saját közelgő kivégzésüktől, melynek előkészületeit világosan láthatták.
A foglyokat azért hurcolták az utcákon végig, hogy a csőcselék röhöghessen a gyalázatukon. Mögöttük egy lovascsapat nyargalt, pallosait forgatva; ordítozásuk betöltötte a széles utcát, és hasonló visszhangot keltett a söpredékben, mely minden nagyobb városban fellelhető, s boldog, ha hurrázhat bárminek, ami alkalmat ad az összecsődülésre. A lovas katonák után a foglyok tulajdonképpeni csapata következett, élükön több vezetőjükkel, akiket minden elképzelhető gúnyolódás és sértegetés özöne kísért. Néhányat lóhátra ültettek, arccal a ló farka felé; másokat vasra vertek és arra kényszerítették, hogy bilincseiket magasra emeljék, mint a spanyol gályarabok útközben a kikötő felé, ahol behajózták őket. Sok elesett lázadó levágott fejét életben maradt társaik előtt vitték, nagy diadallal, lándzsákra és alabárdokra tűzve, vagy zsákokba kötve - s minden zsákon felírás tüntette fel a lemészárolt áldozat nevét. Ilyen rémségek tarkították a borzalmas felvonulást - s az élő foglyok érezték, hogy minden bizonnyal halálra vannak kárhoztatva, akárcsak a sanbenitók, az autodaféra ítélt eretnekek.[44]
Ott vonult a több száz főnyi névtelen fogolyhad; volt köztük, aki a szerencsétlenségben is megőrizte hitét a nagy ügyben, melyért fogságot szenvedett és amelyért kész volt még véresebb tanúbizonyságot tenni. Mások viszont sápadtan, csüggedten, leverten tépelődtek magukban azon, vajon hová tették az eszüket, amikor egy olyan ügyhöz csatlakoztak, amelyet, úgy látszik, a Gondviselés is megtagadott; jobbra-balra pislogtak, hátha találnak valami rést, amelyen megszökhetnek elhamarkodottságuk következményei elől! Voltak olyanok is, akik egészen elanyátlanodtak, már nem tudtak sem gondolkodni, sem reménykedni, sem bizakodni, sem félni, csak botorkáltak, szomjúságtól, fáradtságtól elcsigázva, akár a túlhajszolt ökrök, nem törődve semmivel, csak pillanatnyi nyomorúságukkal, s még azzal sem voltak tisztában, vajon a vágóhídra vagy a legelőre viszik-e őket? A szerencsétleneket katonák őrizték jobbról-balról, utánuk meg a lovasság főcsapata léptetett katonazenére, melynek hangjait visszaverték a magas házak az utca mindkét oldalán, s amely összevegyült az ujjongó diadalénekkel és a csőcselék vad ordítozásával.
Morton szíve elszorult a gyászos látványtól; a véres fejek közt, és még inkább az életben maradt szenvedők nyomorúságos, elgyötört tömegében felismert egy-egy arcot, melyre emlékezett még a fegyveres felkelés rövid időszakából. Megrendülten roskadt le egy székre, csak Cuddie hangja riasztotta fel tompa kábultságából.
- Isten irgalmazzon nekünk, uram - hebegte a szegény fickó, s fogai összekoccantak, akár a diótörő két szára, haja meg égnek meredt, mint a vaddisznó sörtéi, s arca holtsápadt volt. - Isten irgalmazzon nekünk, uram! El kell mennünk a Tanácshoz, most mindjárt! Uram, teremtőm, mit akar tőlem az a sok nemes úriember... mit akarhatnak egy magamfajta szegény ördögtől? S még az anyám is itt van, gyalog tette meg a hosszú utat Glasgow-tól idáig, most meg arra akar rávenni, hogy tanúbizonyságot tegyek, ahogy ő mondja, vagyis hogy vállaljak mindent, és akasszanak fel! De vigyen el az ördög, ha olyan marha leszek és megteszem, amíg mást is tehetek. De itt jön Claverhouse maga... a jóságos isten irgalmazzon nekünk, megint csak azt mondom!
Még be sem fejezte, amikor Claverhouse belépett a szobába.
- Tüstént el kell jönnie a Tanácsba, Morton úr - mondta -, s a legényét is hozza magával. Ami a saját személyét illeti, nem kell aggódnia a következmények miatt. De figyelmeztetem, hogy kínos látványban lesz része. Szívesen megóvtam volna tőle, de nem állt hatalmamban. A kocsim lent vár... mehetünk?
Könnyű elképzelni, hogy Morton nem merte visszautasítani ezt a meghívást, akármilyen kellemetlen volt is. Felállt és követte Claverhouse-t.
- Elárulhatom - mondta az utóbbi, amint előrement a lépcsőn -, hogy olcsón fogja megúszni. És a szolgája is, ha befogja a száját.
Cuddie meghallotta, s majd kiugrott a bőréből örömében.
"Most már az ördögtől sem félek - mondta magában -, csak anyám ne üsse bele az orrát!"
Ebben a pillanatban valaki vállon ragadta. Az öreg Mause volt, akinek valahogy sikerült befurakodnia az előcsarnokba.
- Ó, drágalátos magzatom! - kiáltotta, Cuddie nyakába borulva. - Boldog vagyok, és büszke, és alázatos meg szomorú egyszerre, tudva, hogy gyermekem a Tanács előtt fog tulajdon ajkával dicső tanúságot tenni, mint ahogy fegyverével a csatamezőn aratott dicsőséget!
- Csitt, anyám, hallgasson kend! - kiáltott rá Cuddie türelmetlenül. - Maga bolond vénasszony, hát alkalmas idő ez, ilyen dolgokról beszélni? Vegye tudomásul, hogy nincs kedvem semmiféle tanúságtételre, egyik oldalon sem. Beszéltem Poundtext tiszteletes úrral és elfogadom a nyilatkozatot, vagy hogy hívják, mert szabadon engednek, ha elfogadom. Az életet alkudta ki magának és népének... az én szememben ez az igazi lelkész, aki megéri a pénzét! És nem vagyok kíváncsi a kend prédikálására, amely azzal végződik, hogy a Széna piacon[45] énekelünk egy zsoltárt, tudja?
- Ó, Cuddie, szerelmetes gyermekem, dehogyis akarom, hogy bántódásod essék! - mondta az öreg Mause, aki két aggodalom közt hánykolódott gyötrődve, s nem tudta, vajon fia testét vagy lelkét féltse-e jobban. - De gondold meg, édes gyermekem, hogy a hitedért harcoltál, s ne engedd, hogy a testi kényelem gondja eltántorítson a helyes útról!
- Hagyjon nekem békét, anyám! - felelte Cuddie. - Éppen eleget harcoltam, s ha tudni akarja, torkig vagyok az egésszel! Eleget hencegtem a fegyverrel, puskával, pisztollyal, bőrkabáttal, töltényövvel... már jobb szeretném az eke szarvát újra megragadni. Nincs a világon olyan dolog, ami arra kényszeríthetné az embert, hogy harcba menjen (amíg nem haragították meg, arról beszélek), kivéve, ha attól kell félni, hogy megölik vagy felakasztják, ha visszafordul.
- De édes, drága Cuddie fiam! - erősködött a konok Mause. - Gondolj az esküvői ruhádra! Csak nem akarod beszennyezni a lakodalmi ruhádat?
- El innen, anyám, el innen! - felelte Cuddie. - Hát nem látja, hogy az emberek várnak rám? Sose féltsen engem, jobban tudom a dolgokat, mint kend... hisz kend összehord hetet-havat, lakodalmi ruhát, pedig most arról van szó, hogyan húzzam ki a fejemet a hurokból!
Ezzel kibontakozott anyja karjaiból, és megkérte a katonákat, akiket őrizetével megbíztak, hogy vezessék haladéktalanul oda, ahol ki fogják hallgatni. Claverhouse és Morton már előrement.
Harminchatodik fejezet
Jó éjt, szülőhazám!
Lord Byron
Skócia Titkos Tanácsa, amely a két királyság egyesülése óta a bírói hatalom jó részét, valamint a végrehajtó hatalom feletti felügyeletet gyakorolta, Edinburgh-ban ülésezett, a parlament épületével szomszédos ősrégi, sötét, gótikus teremben. Grahame tábornok belépett, s elfoglalta helyét a Tanács tagjai közt az asztalnál.
- Ön egy pórázon három jómadarat vezet ma elénk, tábornok úr - mondta egy főnemes, aki a tanácsban magas állást töltött be. - Az egyik egy gyáva fickó, aki vallani akar. A másik egy berzenkedő kakas... és minek nevezzem a harmadikat, tábornok úr?
- Minden további hasonlat mellőzésével arra kérném, kegyelmes uram, nevezze egyszerűen olyan embernek, kinek sorsát egy és más okból valahogyan a szívemen viselem - felelte Claverhouse.
- És aki ráadásul még whig is, nem? - mondta a főnemes, nyelvét kilógatva, mely olyan nagy volt, hogy néha nem fért el a szájában; ajka csúf vigyorgásra görbült, mely úgy látszik, gyakori vendég volt durva arcán.
- Bizony, bizony whig... akárcsak kegyelmes uram 1641-ben - felelte Claverhouse, visszavágását szokásos rendületlen udvariasságával álcázva.
- No, most megkapta, herceg uram, nem igaz? - mondta az egyik tanácstag.
- De meg ám! - felelte a herceg nevetve. - Drumclog óta nem lehet bírni vele. No, lássunk dologhoz! Vezessék be a foglyokat! Ön pedig, jegyző úr, olvassa fel a jegyzőkönyvet.
A jegyző felolvasott egy nyilatkozatot, melyben Grahame of Claverhouse tábornok és Lord Evandale kezességet vállalt ifjabb Milnwoodért, vagyis Henry Mortonért arra az esetre, ha külföldre távozik, és ott is marad, amíg a király őfelsége újabb döntést nem hoz nevezett Henry Morton ügyében, aki a legutóbbi lázadáshoz csatlakozott, s ezért fővesztés terhe alatt tíz-tízezer merket tartozik fizetni mindkét kezesség fejében.
- Elfogadja a királyi megkegyelmezést ilyen feltételekkel, Morton úr? - kérdezte Lauderdale hercege, aki a tanács ülésén elnökölt.
- Nincs más választásom, kegyelmes uram - felelte Morton.
- Akkor írja alá a jegyzőkönyvet.
Morton szó nélkül aláírta, tudván, hogy az adott körülmények közt nemigen úszhatná meg olcsóbban. Macbriart éppen ebben a pillanatban hozták be egy székre kötözve (mert gyengesége következtében nem tudott a lábán megállni), s rakták le a tanácsasztal végében. Onnan látta, amint Morton elköveti azt, amit ő hitük megtagadásának tekintett.
- Megkoronázta árulását! - kiáltott fel mély sóhajjal. - Meghódolt a zsarnok földi hatalma előtt! Ó, a bukott csillag! Ó, a bukott csillag!
- Maradjon csendben, uram - szólt rá a herceg -, és tartogassa a szufláját arra, hogy megfújhassa a saját kásáját... mert az olyan forró lesz, hogy megégeti a száját, elhiheti nekem! Hívják be azt a másik fickót, akiben van még egy kis józan ész. Ha az egyik birka átugrik az árkon, a másik követi.
Most Cuddie-t vezették be megkötözetlenül, de két alabárdos őrizete alatt, s odaállították az asztal végébe, Macbriar mellé. A szegény fickó esedező arccal nézett körül; pillantása rémült tiszteletet fejezett ki e nagy emberek iránt, kiknek színe előtt állt, de részvétet is azok iránt, akik társai voltak a bajban, legfőképpen azonban aggodalmat a rá váró következmények miatt. Megkettőzött alázattal, bohóc módjára hajlongott jobbra-balra, s várta, hogy a szörnyű számonkérés megkezdődjék.
- Ott voltál a bothwelli hídi csatában? - mennydörgőit fülébe az első kérdés.
Cuddie először arra gondolt, hogy letagadja; de volt annyi józan esze, hogy belássa: az igazság erősebb nála. Így hát igazi skót köntörfalazással felelte:
- Nem állítom, de lehetséges, hogy ott voltam.
- Ne kertelj, gazfickó, felelj becsületesen: igen vagy nem? Hisz jól tudod, hogy ott voltál!
- Nem lenne illő, ha ellentmondanék a kegyelmes úrnak - felelte Cuddie.
- Még egyszer kérdem, ott voltál-e, igen vagy nem? - kiáltott rá a herceg türelmét vesztve.
- Kegyelmes uram - makacskodott Cuddie -, ki tudná pontosan megmondani, hol járt, hol nem járt egész életében?
- Beszélj, te lókötő, vagy kardom markolatával töröm be a fogaidat! - rivallt rá Dalzell tábornok. - Azt hiszed, egész nap veled huzakodunk majd, mint az agarak a nyúllal?[46]
- Hát nem bánom - mondta Cuddie -, ha mindenáron azt akarják, írják be, nem tagadom, hogy ott voltam.
- No végre! - mondta a herceg. - És mit gondolsz, az a felkelés lázadás volt-e vagy sem?
- Nem mondhatom meg szabadon, uram, hogyan vélekedek, hiszen a nyakamba kerülhet - felelte az óvatos fogoly -, de egészében azt hiszem, alig volt jobb.
- Jobb, mint micsoda?
- Mint lázadás, ahogy a kegyelmes úr mondja - felelte Cuddie.
- Jól van, fiam, ez már egyenes beszéd - felelte őkegyelmessége. - És örülnél, ha a király megbocsátaná bűnös lázadásodat, és hajlandó vagy rendesen eljárni a templomba, és a királyért imádkozni?
- Boldogan, uram - felelte minden aggály nélkül Cuddie -, még innék is az egészségére, ráadásul, ha jó a sör!
- Istenemre, remek figura ez! - mondta a herceg. - S mi vitt rá, barátocskám, hogy ebbe a pácba keveredjél?
- Semmi más, csak a rossz példa, uram - felelte Cuddie -, no meg az anyám, az a kótyagos vén boszorkány, engedelmével, kegyelmes úr.
- Hát, isten neki, barátocskám, kegyelmet kapsz, de aztán vigyázz, máskor nézd meg jobban, kiről veszel példát. Mert magadtól, azt hiszem, nem vetemednél felségárulásra! Kérem, írja be, hogy megkegyelmezünk neki és szabadon bocsátjuk. Most pedig vegyük elő azt a székhez kötözött gazembert!
Macbriart tüstént a középre tolták, a vádlottak kihallgatási helyére.
- Ott volt ön a bothwelli hídi csatában? kérdezték tőle is.
- Ott voltam - felelte a fogoly bátor és határozott hangon.
- Fegyveresen?
- Nem... lelkészi minőségemben voltam ott, Isten szavát hirdettem, hogy lelkesítsem azokat, akik kardot rántottak az Ő ügyében.
- Más szóval, hogy segítse és uszítsa a lázadókat, nem? - kérdezte a herceg.
- Te mondád - felelte a fogoly.
- Hát, ha így van - folyt tovább a vallatás -, mondja meg nekünk, látta-e John Balfour of Burleyt a lázadók között. Feltételezem, hogy ismeri.
- Hálát adok Istennek, hogy ismerem, - felelte Macbriar -, mint buzgó és őszinte keresztényt.
- Hol s mikor látta ezt a jámbor férfiút utoljára? - hangzott a következő kérdés.
- Azért vagyok itt, hogy magamért feleljek, s nem, hogy másokat sodorjak veszélybe - felelte Macbriar ugyanolyan vakmerőn.
- Majd módját ejtjük, hogy megoldjuk a nyelvét - mondta Dalzell.
- Ha el tudná hitetni vele, hogy valami tiltott gyülekezetben van, máris pörögne a nyelve - tréfálkozott Lauderdale. - Nos, barátocskám, gondolja meg, amíg szépen kérem. Még túl fiatal ahhoz, hogy a gorombább kérdezési módot elviselje.
- Nem félek öntől - felelte Macbriar. - Rabságom és szenvedésem sem a mai nappal kezdődik. És akármilyen fiatal vagyok is, eleget éltem ahhoz, hogy meg tudjak halni, ha úgy rendeltetett.
- Igen ám, de a halál nem olyan könnyű! Megelőzi még egy és más, ha tovább makacskodik - mondta Lauderdale, s megrázott egy kis ezüstcsengettyűt, mely előtte pihent az asztalon.
Erre a jelre felemelkedett egy sötétvörös függöny, mely egy fülkét vagy gótikus bemélyedést takart el a falon. A fülkében hatalmas termetű, félelmetes külsejű férfi állt egy nehéz tölgyfa asztal mögött, amelyen a szerszámai voltak láthatók - hüvelykszorítók és egy skót csizmának nevezett vasdoboz, mely a zsarnokság idején vádlottak megkínzására szolgált. Morton nem volt erre a szörnyű látványra elkészülve, s megrezzent, amikor a függöny felemelkedett - de Macbriar idegei erősebbek voltak. Nyugodtan nézte a borzalmas készüléket, s ha természetes ösztöne el is kergette arcából a vért egy pillanatra, szilárd akarata annál erősebben visszaparancsolta.
- Tudja, ki ez az ember? - kérdezte Lauderdale szigorúan, de halkan, szinte suttogva.
- Nem lehet más - felelte Macbriar -, mint az a gyalázatos hóhér, aki vérszomjas parancsaitokat Isten népének tagjain végrehajtja. Egyformán megvetem őt és gazdáit. Isten segítségével szembenézek mindennel, amit parancsotokra velem tehet. A vérem és húsom visszarettenhet a szenvedéstől, melyre kárhoztattok, s szegény, gyarló testem könnyeket onthat vagy feljajdulhat. De hiszem, hogy lelkem erős horgonyt vet az Örökkévalóság Szikláin!
- Tegye meg a kötelességét - mondta a herceg a hóhérnak.
A fickó előlépett, és nyers, recsegő hangon megkérdezte, hogy a fogolynak melyik tagját vegye először munkába.
- Ezt az ő választására bízom - felelte a herceg. - Ne mondhassa, hogy nem teszek a kedvére mindenben, ami ésszerű.
- Mivel reám bízza, vegye a legjobbat! - mondta a fogoly, jobb lábát kinyújtva. - Szívesen feláldozom az ügyért, melyért szenvedek.[47]
A hóhér, segédjei közreműködésével, befogta a vádlott lábát és térdét a vascsizmába, aztán egy-egy vaséket dugott a térd és a készülék pereme közé. Kalapácsát kezébe fogta és megállt, további parancsot várva. Ekkor egy jól öltözött férfi - hivatására nézve seborvos - lépett a fogoly székéhez a másik oldal felől, lemeztelenítette a fogoly karját, aztán pulzusára tette hüvelykujját, hogy a kínzás mérvét a beteg erejéhez mérten szabályozza. Amikor ezekkel az előkészületekkel végeztek, a Tanács elnöke újra feltette a kérdést, ugyanolyan szigorú hangon, mint az előbb:
- Hol s mikor látta John Balfour of Burleyt utoljára?
A fogoly nem válaszolt neki, hanem szemét égnek emelte, mintha isteni erőért könyörögne, majd mormolt valamit, amiből csak az utolsó néhány szót lehetett tisztán kivenni:
- ...azt mondtad, hatalmad napján néped szófogadó legyen!
Lauderdale körüljártatta szemét a Tanácsban, mintha szavazataikat venné számba, majd néma jeleik alapján maga is a hóhér felé bólintott, aki kalapácsával rácsapott az ékre, s beszorította a térd meg a vascsizma közé. Szörnyű fájdalmat okozhatott, miként arca és homloka mutatta, melyet tüstént elöntött a veríték. A hóhér újra felemelte szerszámát és felkészült a második lecsapásra.
- Megmondja végre - ismételte Lauderdale hercege -, hol s mikor látta John Balfour of Burleyt utoljára?
- Válaszomat megkapta - felelte az áldozat elszántan, és a kalapács lesújtott másodszor is. Utána a harmadik és negyedik ütés következett. Ötödszörre, amikor nagyobb éket alkalmaztak, a fogoly felsikoltott kínjában.
Morton vére felforrt a kegyetlen vallatás láttára. Végül már nem bírta magát türtőztetni, s noha fegyvertelen volt, és maga is nagy veszélyben forgott, már-már felugrott, hogy közbevesse magát. Ám Claverhouse, aki figyelte érzelmeit, erőszakkal tartotta vissza; egyik kezét Morton karjára tette, a másikat a szájára, s a fülébe súgta:
- Az isten szerelmére, ne felejtse el, hol van!
Mozdulatát szerencsére a tanácsnokok közül senki más nem vette észre, mivel figyelmüket lekötötte az előttük lejátszódó szörnyűséges jelenet.
- Vége - mondta a seborvos -, elájult. Uraim, az emberi természet nem bír többet elviselni.
- Szabadítsa ki - mondta a herceg, aztán Dalzellhez fordult. - Beigazolódik rajta a régi mondás: ma már nem lovagol, pedig csizmát húzott. Azt hiszem, most már végeznünk kell vele, nem?
- Persze. Mondja ki az ítéletet, és el vele! Még sok dolgunk van hátra.
A szerencsétlen fogoly körül nagy sürgés-forgás támadt; vízzel és erős szesszel dörgölték, hogy magához térítsék. Amikor az első gyenge sóhajjal elárulta, hogy visszanyerte öntudatát, a herceg kimondta rá a halálos ítéletet, mint nyílt lázadásban tetten ért árulóra, s elrendelte, hogy a bíróság elől egyenesen a vesztőhelyre vigyék, és ott akasszák fel; halála után fejét és kezét vágják le; ezek felett a Tanács tetszése szerint rendelkezhetik,[48] míg minden ingósága és felszerelése a királyi kincstárra háramlik.
- Bakó! - folytatta. - Ismételje meg az ítéletet a fogoly előtt!
A bakó feladata azokban az időkben, s még jóval későbben is, a rendes hóhérmunkán kívül arra is kiterjedt, hogy felolvasta a szerencsétlen bűnözőnek a bíró által kimondott ítéletet, melynek borzalmát még fokozta az, hogy ugyanaz a személy olvassa fel, aki a kegyetlen ítéletet végre fogja hajtani. Macbriar alig fogta fel a Tanács elnökének ajkán először elhangzott ítélet értelmét; de nemsokára eléggé felocsúdott ahhoz, hogy megértse az ítélet végrehajtására készülő durva fickó nyers és gyűlöletes hangját, és kiváltképpen félelmetes utolsó szavait:
- Ezennel kimondtam pusztulásodat!
Mire merészen felelte:
- Uraim, köszönöm az egyetlen kegyet, melyet vártam, s amelyet az önök kezétől elfogadnék... azt, hogy szétzúzott és megnyomorított csontjaimat, amelyeken ma kegyetlenségüket gyakorolták, ily gyorsan sírba küldik. Nekem ugyan mindegy, hogy a bitófán pusztulok el vagy a tömlöcben; de ha rögtön azután, amit ma szenvedtem, cellám sötétségében bilincsre verten érne utol a halál, sok néző megfosztatna attól a látványtól, milyen szenvedésekre kész egy keresztény ember az igaz ügyért. Egyébként megbocsátom önöknek, nagy uraim, amit parancsukra elszenvedtem... miért is ne bocsátanám meg? Hiszen boldog cserét köszönhetek önöknek... az angyaloknak és az igazak szellemeinek társaságát silány por és hamu helyett! Önök a sötétségből a napvilágra küldenek engem, a halálból a halhatatlanságba, egyszóval a földről a Mennyországba! Ha tehát egy haldokló köszönete és bocsánata javukra szolgálhat, fogadják el kezemből, és legyen életük utolsó órája olyan boldog, mint az enyém!
Miközben így beszélt, s arca diadalmas örömtől sugárzott, azok, akik az előbb behozták, kivitték a teremből. Félórán belül ki is végezték. Ugyanazzal a szilárdsággal és rajongó lelkesedéssel halt meg, amelyet egész életében tanúsított.
A Tanács ülése véget ért, s Morton újra Grahame tábornok kocsijában találta magát.
- Csodálatos szilárdság és bátorság! - mondta Morton, Macbriar viselkedésén elmélkedve. - Milyen kár, hogy ez az önfeláldozó hősiesség szektájának ádázabb vonásaival keveredik!
- Arra gondol, amikor elhatározták, hogy önt elteszik láb alól? - kérdezte Claverhouse. - Az ilyesmit könnyen összeegyeztetik a lelkiismeretükkel. Csak egy bibliai mondás kell hozzá - például: "És Phineas felállt és végrehajtotta az ítéletet", vagy valami hasonlóan célravezető. De nem tudja, hová visz ez az út, Morton úr?
- Úgy látom, Leith felé - felelte Morton. - Nem kaphatnék engedélyt arra, hogy meglátogassam barátaimat, mielőtt elhagyom szülőföldemet?
- Az ön nagybátyját megkérdezték, de nem kívánja látni önt - felelte Grahame. - Az öregúr attól retteg, s nem egészen alaptalanul, hogy az ön felségáruló bűne az ő birtokát és bérleményeit is veszélyeztetheti. Mindamellett áldását küldi önnek, s még egy kis pénzt is. Lord Evandale egészségi állapota még mindig nagyon rossz. Bellenden őrnagy Tillietudlemben van, ott igyekszik a dolgokat rendbe szedni. A gazfickók nagy pusztítást vittek végbe Lady Margaret ősi irattárában, még azt is megszentségtelenítették és szétrombolták, amit a jó öreg hölgy így szokott emlegetni: Ő szent királyi felsége trónszéke! Van talán még valaki, akit látni szeretne?
Morton nagyot sóhajtott.
- Nem, senki - felelte -, nincs semmi értelme... de valami felkészülésre mégis szükségem lenne, ha jelentéktelen is...
- Mindent előkészítettek önnek - felelte a tábornok. - Lord Evandale kitalálta minden kívánságát. Ezt a kis csomagot küldte önnek ajánlólevelekkel az orániai helytartóherceg udvarához, s egy-két ajánlólevelet én is hozzátettem. A herceg parancsnoksága alatt vettem részt első hadjárataimban, s szagoltam először puskatüzet a seneffi csatában.[49] Van itt néhány pénzesutalvány is, közvetlen szükségletei fedezésére, s továbbiakat is kap, ha szüksége lesz rá.
Morton zavartan és csodálkozva hallgatta mindezt és vette át a csomagot, a száműzetési ítélet végrehajtása olyan hirtelenül következett be.
- És a szolgám? - kérdezte.
- Majd gondoskodunk róla, s visszahelyezzük, ha lehet, Lady Margaret Bellenden szolgálatába. Alig hiszem, hogy ezentúl elmulasztja a részvételt a hűbéri csatlósok parádéján, vagy másodszor is elkujtorog a whigekkel. No, de megérkeztünk a kikötőbe, és már várja önt a hajó.
Úgy volt, ahogy Claverhouse mondotta. Hajó várta Morton kapitányt, rangjához illő poggyásszal. Claverhouse megszorította kezét, sok szerencsét kívánt neki, s boldog hazatérést Skóciába, nyugodtabb időkben.
- Sohasem fogom elfelejteni - mondotta - bátor és lovagias viselkedését Evandale barátommal szemben, olyan körülmények közt, amelyeket sok ember arra használt volna fel, hogy megszabaduljon tőle örökre.
Még egy baráti kézszorítás, és elváltak egymástól. Amint Morton leereszkedett a parton, hogy beszálljon a hajóba, valaki egy egészen apróra összehajtogatott levelet nyomott a kezébe. Körülnézett. A levél átadója egészen beburkolta arcát, ujját ajkához emelte, s máris eltűnt a tömegben. Az eset felkeltette Morton kíváncsiságát; mihelyt magára maradt a Rotterdamba készülő hajón, s látta, hogy útitársai saját előkészületeikkel foglalatoskodnak, az első alkalommal kibontotta a titokzatos módon átadott levelet, mely következőképpen hangzott:
"Vitézséged azon a végzetes napon, amidőn Izrael megfutamodott ellenségei elől, bizonyos mértékben jóvátette szerencsétlen ragaszkodásodat erasztiánus körökhöz. Nem olyan időket élünk, amikor Ephráim viszálykodhatik Izraellel. Tudom, szíved az idegen lányhoz húz. Tépd ki szívedből ezt az őrültséget; mert tudd meg, akár száműzetésben, akár menekülés közben, de még a halálban is, öklöm lesújt arra a vérszomjas, istentelen családra, s a Gondviselés kezembe adta az eszközöket, hogy az ő saját módjukon pusztítsam el és tegyem tönkre őket. Erődjük ellenállása volt a legfőbb oka annak, hogy a bothwelli hídon vereséget szenvedtünk, s megfogadtam, hogy bosszút állok rajtuk. Ennélfogva ne gondolj többé arra a nőszemélyre, hanem csatlakozzál testvéreinkhez a száműzetésben, azokhoz, kiknek szíve továbbra is szerencsétlen országunk felé fordul, hogy megmentsék és felszabadítsák. Tekintélyes csoportjuk él Hollandiában, s várja a kegyelem pillanatát. Csatlakozzál hozzájuk, mint a derék és kemény Silas Morton igazi fia, meglátod, szívesen fogadnak az ő kedvéért, és saját munkádért is. Ha méltónak találnak arra, hogy megint szőlőkertünkben munkálkodjál, mindig hallani fogsz jövetelemről és menetelemről, csak kérdezősködj Quintin Mackell of Irongray után, annál az egyedülálló keresztény asszonynál, Bessie Maclure-nál, a Howffnak nevezett kocsma közelében, ahol Niel Blane fogadja a vendégeit. Ennyit arról, aki reméli, hall még felőled, ha ellenállasz véred csábításának, és küzdesz a bűn ellen. Addig is viselkedj türelmesen. Tartsd kardodat készenlétben, lámpásod égjen, mint az őré, aki virraszt az éjszakában; mert az Úr, aki ítéletet mond Ézsau Hegye fölött, s szétszórja a hamis hit vallóit, mint a szalmát, s a gonoszokat, mint a pelyvát, megjelenik a negyedik őrjáraton, vérbe mártott ruhában, s akkor Jákob házát kifosztják és József házát tűz emészti meg. Én írtam ezt, kinek keze lesújtott a hatalmasokra, a pusztulás mezején."
A különös levél aláírása három betű volt: J. B. B. De Morton e kezdőbetűk feltüntetése nélkül is tudta volna, hogy a levelet nem küldhette más, csak Burley. Megint alkalma volt megcsodálni ennek az embernek a hajthatatlan szellemét, aki éppen olyan ravaszul, mint bátran és makacsul, még ebben az órában is igyekezett újjászőni az összeesküvés hálóját, amelyet csak az imént szaggattak szét. De Mortonnak jelenleg semmi kedve sem volt olyan levelezésbe bocsátkozni, mely feltétlenül veszélyt hoz rá, vagy felújítaná azt a kapcsolatot, mely sok tekintetben majdnem végzetessé vált számára. Burley fenyegetőzését a Bellenden család ellen csupán a bosszúság kitörésének tekintette, melyet Tillietudlem derekas védelme váltott ki belőle; s éppen ebben a pillanatban, amikor az ellenség elsöprő győzelmet aratott, semmi sem tűnt kevésbé valószínűnek, mint az, hogy a szétvert, menekülő felkelőknek a legkisebb beleszólásuk is lehetne Bellendenék sorsába.
Morton mégis habozott egy pillanatig, vajon ne értesítse-e Burley fenyegetőzéseiről az őrnagyot vagy Evandale lordot. De meggondolta a dolgot; nem tehetné meg anélkül, hogy egy bizalmas levelet el ne áruljon; hiszen hiába óvná őket, ha nem vezetné Burley nyomára; csak elfogatása hiúsíthatná meg végleg gonosz terveit. Ám ettől visszatartotta valami; nemes lelkülete nem engedte, hogy visszaéljen valakinek a bizalmával, még akkor sem, ha valami bajt hárítana el vele - különösen, ha ez a baj jóformán csak képzeletbeli. Érett megfontolás után összetépte hát a levelet, de előbb feljegyezte a nevet és a helyet, mely a levél írójával kapcsolatba hozhatja még, azután a papírdarabkákat bedobta a tengerbe.
Mialatt Morton ezzel foglalatoskodott, a hajó felszedte horgonyát s fehér vitorlái kidagadtak a kedvező északnyugati szélben. A hajó szélirányba fordult, s vígan hasította a bömbölő hullámokat, hosszú, habos barázdát húzva útjában maga után. A város és a kikötő, ahonnan elindult, lassanként felismerhetetlenné vált a messzeségben; hamarosan a környező dombok körvonalai is végképp beleolvadtak a kék égbe - Morton így szakadt el szülőföldjétől, több évre.
Harminchetedik fejezet
Kivel vágtat az idő?
Shakespeare: Ahogy tetszik
III. felv. 2. szín
Szerencséje a regényíróknak, hogy az idő és hely egységének elve nem kötözi meg őket úgy, mint a színműírókat; tetszésük szerint vihetik hőseiket Athénba vagy Thébába, s akkor hozhatják vissza őket, amikor kedvük tartja. Az Idő, hogy Rosalinda hasonlatával éljünk, eddig együtt lépegetett történetünk hősével; mert azóta, hogy Morton először bukkant fel az olvasó előtt, mint a popinjay-verseny részvevője, egészen addig, amidőn Hollandiába távozott - alig két hónap telt el. Ám ezután évek suhantak tova, amíg újra felvehettem az elbeszélés fonalát - a hézagot nem töltötte ki más, csak az Idő száguldása. Így hát élve műfajom előjogaival, most arra kérem az olvasót, ajándékozzon meg újra figyelmével, amikor történetem új szakasza kezdődik, pontosan egy évvel az Angol Forradalom lezajlása után. Skótország éppen most kezdte kipihenni a dinasztiaváltozás okozta izgalmakat. Vilmos király bölcs türelmessége óvta meg csupán egy hosszas polgárháború borzalmaitól, amelytől csak egy hajszál választotta el. A földmívelés újjáéledt; s az emberek, kiknek lelkét feldúlta a heves politikai megrázkódtatás és a teljes kormányváltozás, állami és vallási téren egyaránt, lassanként visszatértek a rendes kerékvágásba, s magánügyeikkel kezdtek törődni, ahelyett hogy örökösen a közügyeken vitatkozzanak. Csupán a highlanderek lázadoztak a dolgok új rendje ellen, s tekintélyes számú fegyveres seregbe gyülekeztek össze Dundee őrgróf vezérlete alatt, kit olvasóink eddig Grahame of Claverhouse néven ismertek. De a Felvidék szokásos hangulata az elégedetlenség volt, s ha most lázadoztak, senki sem gondolta, hogy ez erősebben megzavarná az általános nyugalmat, mely az országban uralkodott, legalábbis, amíg rakoncátlankodásuk nem terjed el a Felvidék határain. Ezzel szemben az Alföldön, Dél-Skóciában, a jakobiták teljesen háttérbe szorultak, s a jelenben nem várhattak sokat egy nyílt lázadástól; inkább suba alatt tartottak gyűléseket s alakítottak véd- és dacszövetségeket; mindezt a kormány hazaárulásnak nyilvánította, ők viszont üldöztetésük miatt panaszkodtak.
A győzelmes whigek újra a presbiteriánus hitet tették meg nemzeti vallásnak, és helyreállították az Egyház közgyűléseinek természetes hatáskörét, de egyáltalán nem mentek el olyan messze, mint ahogy a cameroniak és a nonkonformisták szélsőségesebb elemei Károly és Jakab uralkodása alatt hangosan követelték. A whigek zöme most hallani sem akart arról, hogy állítsák vissza az Ünnepélyes Frigyet és a Covenantot. Akik Vilmos királytól azt várták, hogy a Covenant buzgó híve lesz, keserűen csalódtak, amikor az uralkodó, eredeti hazájára jellemző higgadtsággal kijelentette, hogy megtűri a vallás minden formáját, amíg nem veszélyezteti az állam biztonságát. A vallási türelmesség elvének a kormány által való felkarolása és dicsőítése mélységesen felháborította a heves túlzókat, akik azt állították, hogy ez homlokegyenest ellenkezik a Szentírással; szűk látókörű tanaikat mindenféle textusokkal támasztották alá, amelyeket, mint gondolhatjuk, összefüggésükből kiszakítva idéztek az Ótestamentumból, mit sem törődve azzal, hogy többnyire zsidókra vonatkozó vádakból álltak, melyeknek az volt a céljuk, hogy kigyomlálják a bálványimádást az ígéret Földjéről. Hangosan morogtak a befolyás ellen is, amelyet világi személyek gyakoroltak a kegyúri jog alapján, s a túlzók ezt egyszerűen erőszaktevésnek nevezték az Egyház szüzességén. Bírálták és erasztiánus tévelygésnek nevezték a kormány számos intézkedését, mellyel a forradalom után beavatkozott az Egyház ügykezelésébe. Határozottan megtagadták a hűségesküt Vilmos királynak és Mary királynőnek, amíg ők nem tesznek esküt az Ünnepélyes Frigyre és a Covenantra - vagy ahogy ők nevezték: a Presbiteriánus Egyház Magna Chartájára.
Így hát ez a párt továbbra is dörmögött és elégedetlenkedett, s ismételt nyilatkozatban tiltakozott a hitbeli lanyhulás meg a harag okai ellen; s ha éppen úgy üldözték volna őket, mint a két előbbi kormányzat idején, ugyanolyan következményekhez, nyílt lázadáshoz vezethetett volna. Ám a mostani kormány megengedte, hogy háborítatlanul gyűlésezzenek és kedvük szerint "tegyenek tanúbizonyságot" a socinianizmus, erasztianizmus és a kor minden hitbeli engedékenysége meg lazasága ellen. Így aztán hitbuzgalmuk, melyet nem szított az üldözés, fokozatosan ellanyhult, követőik száma megcsappant, s táborukból nem maradt meg sokkal több, mint itt is, ott is néhány kínosan lelkiismeretes, ártalmatlan rajongó, mint például a Vén Halálmadár, kinek elbeszélései szolgáltatták regényem alapját, s aki e szétszórt csoport meglehetősen jellegzetes képviselőjének tekinthető. De egyelőre, a Forradalmat közvetlenül követő években, a cameroniak még elég nagy létszámú szektát alkottak, mely szenvedélyesen hangoztatta politikai nézeteit. A kormány végezni akart velük, de, igen bölcsen, nem siette el a dolgot. Ezek az emberek az ország erőszakos elemeihez tartoztak. Régi nemzeti gyűlölködés választotta el őket az episzkopális és jakobita érdekköröktől, utóbbiak mégis ismételten megpróbálták bevonni őket cselszövényeikbe, hogy forrongó elégedetlenségüket felhasználva, megnyerjék segítségüket a Stuart-dinasztia visszahívására. De ezalatt a forradalmi kormány erős támogatást kapott az alföldiek zömétől, amely a mérsékelt presbiterianizmus híve volt. Jórészt belőlük alakult meg az a párt, melynek tagjait a korábbi elnyomó uralmak idején a cameroniak valósággal megbélyegezték, mert beérték a vallásgyakorlatnak azzal a formájával, amelyet II. Károly türelmi rendelete engedélyezett. Ilyen volt a pártok megoszlása Skótországban közvetlenül a Forradalom után.
Gyönyörű nyári este volt, amikor egy idegen férfi, külseje után ítélve magasabb rangú katona, pompás lován leereszkedett egy lejtős kanyargó ösvényen, melynek végén már látni lehetett a bothwelli kastély regényes romjait, s a Clyde folyót is, amint szépségesen kanyarog a sziklák és erdők közt, s elhömpölyög a vártornyok mellett, amelyeket Aymer de Valence épített valamikor régen. A bothwelli híd kissé távolabb volt, de szintén jól lehetett látni. A rétek a túlsó parton - valamikor véres harcok színterei - most olyan csendesen és békésen nyújtózkodtak el, mint egy tó nyári tükre. Az esti szellő jóformán fel se borzolta a fákat és bokrokat, amelyek a legfestőibb színárnyalatokban pompáztak körös-körül. Még a folyó csobogása is mintha elhalkult volna, hogy összhangban legyen a környező táj csendjével.
Az ösvényt, melyen utasunk leereszkedett, itt-ott árnyékba borította egy-egy magányosan álló hatalmas fa, másutt meg sövények szűkítették össze, vagy nyári gyümölcsöktől roskadozó ágak hajoltak fölébe a szomszédos kertekből.
Az első nagyobb látvány, mely utasunk figyelmét felkeltette, egy tanyaház volt, vagy talán egy kisbirtokos lakóháza, a napsütötte domboldalon, amelyet itt-ott alma- és körtefák leptek be. A szerény ház felé vezető csapáson egy kisebb épület állította meg az embert; talán portáslak lehetett, ha nyilvánvalóan nem is erre a célra épült. Egészen kényelmes házikó volt, elrendezése jóval csinosabb, mint Skóciában szokásos. Volt egy kis kertje, ahol gyümölcsfák és bokrok konyhaveteményekkel keveredtek: egy közeli réten egy tehén és hat juh legelészett; egy kevély kakas lépkedett peckesen, és kukorékolva gyűjtötte maga köré családját az ajtó előtt; csinosan összerakott rőzse és tőzeg mutatta, hogy itt idején gondoskodtak a téli tüzelőről; a szalmával bekötött kéményből felszálló vékony, kék füst, mely lassan kanyargott a zöld fák ágai közt, elárulta, hogy éppen készül a vacsora. Mintha csak ezt a derűs, békességes kis falusi képet akarná kiegészíteni, egy öt év körüli kisleány korsóban vizet hozott a szép, átlátszóan tiszta vizű forrásból, mely egy korhadt, öreg tölgyfa gyökerei közül csörgedezett elő, alig húszlépésnyire a házikó végétől.
Az idegen megállította lovát, és megkérdezte a kis tündért, nem tudja-e, merre visz az út Fairy-Knowe felé? A gyerek letette a vizeskorsót; alig értette meg, mit mondtak neki; szőke lenhaját félresimította homlokáról, és kék szemét csodálkozva meresztette az idegenre.
- Mi tetszik? - csendült fel ajkán a parasztok szokásos felelete - ha ugyan annak lehet nevezni - minden elképzelhető kérdésre.
- Az utat szeretném tudni Fairy-Knowe-ba.
- Mami, mami - kiáltotta a falusi kislány a házikó ajtaja felé szaladva -, gyere ki, és beszélj az úrral.
Az anya megjelent; csinos, fiatal falusi asszony volt; vonásai eredetileg ravaszak és huncutak lehettek, de a házasságban megváltoztak - most már az a komoly, anyás, tisztességtudó kifejezés ömlött el rajtuk, mely különösen jellemző a skót parasztasszonyokra. Egyik karjában csecsemőjét tartotta, másik kezével kötényét simította le, amelybe egy pirospozsgás, pufók, kétéves gyerek csimpaszkodott. Az idősebb kislány, akit az utas először pillantott meg, most, hogy anyja kijött, mögötte keresett menedéket, és ott is maradt, csak időnként kandikált elő az idegenre.
- Mivel szolgálhatok, uram? - kérdezte az asszony sokkal illedelmesebben, mint egy parasztmenyecskétől várható, de minden alázatosság nélkül.
Az idegen komolyan nézett rá egy ideig, azután így válaszolt:
- Egy Fairy-Knowe nevű helyet keresek és egy Cuthbert Headrigg nevezetű embert. Nem tudna útbaigazítani?
- Az én férjem az, uram - felelte a fiatalasszony szíves mosollyal. - Tessék leszállni, uram, és bejönni szerény hajlékunkba. Cuddie! Cuddie! - kiáltotta, mire egy szalmaszőke hajú, négyéves kópé jelent meg a házikó ajtajában -, szaladj el, szépségem, és mondd meg apádnak, hogy egy úriember keresi. Vagy nem... maradj! Jenny, neked több eszed van, szaladj el te, és mondd meg neki. Megtalálod odalenn a Négyholdas Parkban. Hát nem akar leszállni és várakozni egy kicsit, uram? Vagy megkínálhatom egy falat sajttal és kenyérrel, vagy egy pohár sörrel, amíg az emberem megjön? Jó sör, bár nekem, aki főzte, nem illenék dicsérnem. De a földmívesember keményen dolgozik, és szüksége van valami jó szíverősítőre, ezért nem sajnálom a főzetből a malátát.
Mivel az idegen nem fogadta el az udvarias ajánlatot, lóháton várakozott.
De már jött is Cuddie, a mi régi ismerősünk, személyesen. Arca a régi volt: a látszólagos bárgyúság és időnként felvillanó eszesség keveréke, ami a bocskorosoknál annyira gyakori ravaszságra vall. Úgy nézett fel a lovasra, mintha soha életében nem látta volna azelőtt; s miként a kislánya meg a felesége, a szokásos kérdéssel kezdte:
- Mivel lehetek a szolgálatára, nagyságos úr?
- Kíváncsi lennék egy s más dologra ebben az országban - felelte az utas -, s magához küldtek, mint értelmes emberhez, akitől feleletet kaphatok.
- Úgy is van, uram - felelte Cuddie rövid tétovázás után -, de először tudnom kell, miféle kérdések legyenek azok. Életemben már annyi kérdést intéztek hozzám, s néha olyan különös módon, hogy ha hallaná, nem csodálná, hogy gyanakodó vagyok. Anyám arra kényszerített, hogy megtanuljam a kiskatekizmust, ami elég nehéz volt; aztán meg kellett tanulnom az öreg asszonyság kedvéért az ősapákat meg az ősanyákat; a vége az lett, hogy összekevertem őket, és nem kaptam dicséretet; amikor meg felnőtt ember lettem, másféle faggatások jöttek divatba, amiket még úgy sem szíveltem, mint a kiskatekizmust. Egyik fogadalmat a másik után csikarták ki belőlem... ne csodálkozzék hát, uram, hogy tudni szeretném, miről van szó, mielőtt kérdésekre felelnék.
- Az én kérdéseimtől nem kell tartania, kedves barátom; csupán az ország állapotára vonatkoznak.
- Az ország állapota? - ismételte Cuddie. - Elég jó lenne, ha ez a nyughatatlan ördög, a Claverhouse (most már Dundee-nak nevezik) nem ugrálna megint a Felvidéken, ahogy hallom, s vele együtt a Donaldok meg a Duncanok meg Dugaldok, akik sohasem fértek a bőrükbe! Most, hogy elég szépen elcsendesült minden, megint kavarodást akarnak csinálni. De Mackay majd ráncba szedi, annyi bizonyos. Fogadjunk, hogy megtanítja kesztyűbe dudálni!
- Honnan tudja olyan biztosan, barátom? - kérdezte a lovas.
- Saját fülemmel hallottam - felelte Cuddie. - Egy ember jósolta meg neki, aki három órával előbb még halott volt, igazi halott, aztán visszajött az árnyékvilágból, csak azért, hogy jól odamondjon neki. Ez egy Drumshinnel nevű helyen történt.
- Csakugyan? - mondta az idegen. - Ezt bizony alig tudom elhinni, barátocskám.
- Megkérdezhetné az anyámat is, ha élne még szegény - felelte Cuddie. - Ő magyarázta meg nekem, hogy történt, mint történt, mert én azt hittem, nem is volt halott, csak sebesült. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy név szerint megjósolta a Stuartok kiűzetését, és azt is, milyen bosszú vár Claverhouse-ra meg a dragonyosaira. Habakuk Mucklewrath volt a neve annak a feltámadottnak; amíg élt, kicsit kótyagos volt, mégis azt mondom, nagyon szépen beszélt.
- Úgy látom - mondta az idegen -, egész jó élet van ebben a gazdag és békés országban.
- Most nincs okunk panaszra, uram, és remélem, szép termést fogunk betakarítani - felelte Cuddie. - De látta volna csak, hogy folyt a vér odaát a hídon, gyorsabban, mint alatta a víz! Esküszöm, nem tartotta volna olyan szép látványnak!
- Arra a csatára gondol, ami ott folyt le néhány évvel ezelőtt? Monmouth mellett szolgáltam azon a reggelen, barátom, s magam is láttam az ütközetből egyet-mást - mondta az idegen.
- Hát akkor látott egy kis öldöklést - felelte Cuddie. - Nekem elég volt belőle, amíg élek! Mindjárt gondoltam, hogy uraságod katona... a piros paszományos kabátjáról meg a széles karimájú kalapjáról.
- És maga melyik oldalon harcolt, barátom? - folytatta a faggatást a kíváncsiskodó idegen.
- Aha, tisztelt uram! - felelte Cuddie ravasz pillantással, vagy legalábbis olyannal, amelyet annak szánt. - Azt hiszem, okosabb, ha nem felelek erre, amíg nem tudom, hogy ki kérdezi!
- Dicsérem az óvatosságát, de fölösleges... úgyis tudom, hogy akkor Henry Morton tisztiszolgája volt.
- Ejha! - kiáltott fel Cuddie meglepetésében. - Hogyan tudta meg ezt a titkot? Nem mintha fikarcnyit is törődnék vele, hiszen most a mi oldalunkról süt a sövényre a nap. Szeretném, ha a gazdám élne és láthatná.
- Hát mi lett belőle? - kérdezte a lovas.
- Elsüllyedt a hajóval, útban az unalmas Hollandia felé. Egyszerűen nyoma veszett. Mindenki elpusztult ott, és köztük az én szegény gazdám is. Egyetlen ember, még egy egér sem menekült meg. Nem hallottunk felőle soha többet - mondta Cuddie sóhajtva.
- Úgy látom, sajnálja egy kicsit, nem? - folytatta az idegen.
- Hogyne sajnálnám! Arca olyan szívhez szóló volt, akár egy hegedű. Aki csak ránézett, megszerette. És milyen bátor katona volt! Ó, csak látta volna odalenn azon a hídon! Mint egy sárkány, szállt ide-oda, és bátorította az embereket, akiknek nem volt nagy kedvük csatázni. De ott volt ő és egy Burley nevű, savanyú képű whig... ha ez a két ember nem küzd olyan derekasan, valamennyien otthagytuk volna a bőrünket azon a napon.
- Burleyt említette? Vajon él-e még, nem tudja?
- Nem sokat tudok felőle. Azt mesélik, külföldre ment, de a mi bajtársaink nem érintkeznek vele, mivel ő gyilkolta meg az érseket. Így aztán hazajött, ezerszer savanyúbban, mint valaha, és összeveszett a presbiteriánusokkal. S végül, amikor az orániai herceg bejött, Burley akkor sem jutott semmire. Féltek tőle a pokoli vadsága miatt, senkivel sem tudott összeférni. Azóta nem hallottunk róla. Vannak, akik azt mondják, hogy a haragja és a büszkesége elvette az eszét.
- És... és... - mondta az idegen hosszas habozás után - tud-e valamit Lord Evandale-ről?
- Hogy tudok-e valamit Lord Evandale-ről? Hogyne tudnám, ki udvarol az én fiatal úrnőmnek odaát, abban a házban? Hiszen már majdnem megesküdtek!
- Szóval... még nem esküdtek meg? - kérdezte a lovas izgatottan.
- Nem, csak eljegyezték egymást. Mi voltunk a tanúk, én meg a feleségem. Alig pár hónapja történt. Hosszú udvarlás előzte meg. Az emberek nem tudták az okát, csak Jenny meg én. De nem tetszik leszállni? Nem tudom nézni, hogy ott ül a magasban. A felhők is sűrűsödnek a nyugati égbolton, Glasgow felé. Az okos emberek azt mondják, ez esőt jelent.
Valóban, egy nagy fekete felhő takarta el a lemenő napot, sőt már lehullt néhány esőcsepp. A távolból mennydörgés moraja hallatszott.
"Mi az ördög bújt ebbe az emberbe? - gondolta Cuddie. - Szálljon le a lóról, vagy ha nem akar, hát nyargaljon tovább, hogy Hamiltonban keressen magának szállást, mielőtt zuhogni kezd."
Ám az idegen mozdulatlanul ült a lován utolsó kérdése után vagy két-három percig, mintha valami óriási erőfeszítéstől egészen kimerült volna. Végre hirtelen és fájdalmas erőfeszítéssel összeszedte magát, s megkérdezte Cuddie-t:
- Hát... Lady Margaret Bellenden él-e még?
- Él, él, de inkább csak tengődik - felelte Cuddie. - Ezek a nehéz idők nagyon megviselték a családot, helyzetük szomorúan megváltozott. Elvesztették a régi kastélyt, az egész szép birtokot... a rónát, ahol olyan sokat szántottam, még az én kis veteményeskertemet is, amit vissza kellett volna kapnom. Mindezt elvették tőlük, mondhatnám, egy semmiség miatt... néhány báránybőrre írt okmány miatt, ami abban a nagy zűrzavarban veszett el, amikor Tillietudlem várát bevették.
- Igen, magam is hallottam ilyesmit - mondta az idegen, most már mélyebb hangon, s fejét elfordítva. - Érdekel a család, és szívesen segítenék rajtuk, ha módomban állna. Nem tudna nekem szállást adni egy éjszakára a házában, barátom?
- Nagyon kis ház ez, uram - felelte Cuddie -, de majd csinálunk valamit. Nem szeretném, ha tovább lovagolna esőben és viharban, mivel, ha nem veszi rossz néven, uram, úgy látom, nincs egészen jól.
- Egy kis szédülés fogott el - mondta az idegen -, de mindjárt elmúlik.
- Nálunk kaphat tisztességes vacsorát, uram - mondta Cuddie -, és valami fekvőhelyről is gondoskodom. Röstellném, ha egy idegen bármiben is hiányt szenvedne nálunk, bár ágyak dolgában kissé rosszul állunk. Jenny annyi gyerekkel ajándékozott meg (Isten áldása rájuk, meg az anyjukra is), hogy most már igazán beszélnem kell Evandale lorddal. Megkérem, adjon nekünk egy kis tanyát vagy valami tágasabb helyet, hogy elférjünk.
- Nekem jó lesz akárhol is - jegyezte meg az idegen, amint belépett a házba.
- Nem lesz semmi hiba - felelte Cuddie. - Nyugodt lehet a nagyságos úr, a lováról is gondoskodom. Tudom, mi kell egy lónak, ez pedig itt igazán szép állat.
Cuddie elvezette a lovat a kis istállóba, s szólt a feleségének, hogy közben gondoskodjék a vendég kényelméről. A tiszt belépett a szobába, s leroskadt egy heverőre a tűzhely közelében, gondosan ügyelve arra, hogy háttal üljön a kis rácsos ablaknak. Jenny (vagy Headriggné asszony, ha úgy tetszik) megkérte, hogy tegye le köpenyegét, övét és széles karimájú kalapját, amit utazásán viselt, de az idegen azzal mentegetőzött, hogy kissé fázik. Cuddie visszatértéig úgy ütötte agyon az időt, hogy elcsevegett egy kicsit a gyerekekkel, de közben is gondosan kerülte a háziasszony kíváncsi pillantásait.
Harmincnyolcadik fejezet
Tragikus könnyek! A halál
előtt halálok kínja vár!
Tört barátságokért s a tűnt
szerelmekért hogy szenvedünk!
Logan
Cuddie nemsokára visszajött, és vidám hangon biztosította vendégét, hogy "a ló kitűnő abrakot kapott és az asszonyság mindjárt ágyat vet az úrnak odafenn a nagy házban, ahol mindenképpen jobb lesz, és több kényelem várja, mint amit a magunkfajta szegény emberek nyújtani tudnak".
- És a család ott van a házban? - kérdezte az idegen furcsa, fojtott hangon.
- Nem, uram, elmentek a cselédekkel együtt. Mostanában csak kettőt tudnak tartani, és a házat a feleségemre bízták, a kulcsok is nála vannak, pedig nem fizetett alkalmazott. Csakhogy a családban született és nevelkedett, és mindent rábíznak. Ha itthon lennének, nem engedhetnénk meg magunknak ilyen szabadságot a megkérdezésük nélkül. De mivel nincsenek itthon, örülni fognak, hogy egy idegen úriember szolgálatára álltunk. Miss Bellenden az egész világnak segítene, ha módjában állna; nagyanyja pedig, Lady Margaret, iszonyúan tiszteli a nemesurakat, bár meg kell mondani, nagyon jó a szegényekhez is. Hát a vacsorával mi lesz, asszony? Nem készült még el a zabkása?
- Csak nyugalom, kedvesem, megkapod idejében - felelte Jenny. - Úgy tudom, jó forrón szereted a káposztalevest.
Cuddie izgett-mozgott és különös megértéssel nevetett a visszavágáson. Utána férj és feleség közt valami közömbös beszélgetés következett, amelyben az idegen nem vett részt. Végül azonban ezzel a kérdéssel szakította félbe szavaikat:
- Nem tudják megmondani nekem, mikor kerül sor Lord Evandale esküvőjére?
- Hamarosan, azt hisszük - felelte Jenny, még mielőtt a férjének ideje lett volna válaszolni. - Már régen megtörtént volna, csak az öreg Bellenden őrnagy halála miatt szenvedett halasztást.
- Ó, a derék öregúr! - mondta az idegen. - Már Edinburgh-ban hallottam, hogy nincs többé az élők sorában. Sokáig betegeskedett?
- Azóta, hogy a sógorasszonyát és az unokahúgát kitették a saját házukból, az őrnagy úr nem tudott lábra állni. Igaz, hogy maga is rosszul állt, és adósságokba keveredett, hogy a törvénynek eleget tegyen... ez még Jakab király idejének végén volt. Basil Olifant, aki a birtokot pörölte, pápistává változott, hogy megnyerje az urak kedvét, és nem is volt olyan kívánsága, amit megtagadtak volna tőle. A hölgyek sokáig pörösködtek, míg végül belefáradtak, és a törvény ellenük fordult. Az őrnagy pedig, mint már mondtam, nem tudott többé talpra állni. Azután jött a nagy változás... kitették a Stuartok szűrét. Az őrnagynak nem volt sok oka sajnálni őket, mégis szívére vette a dolgot. Aztán jöttek a hitelezők, és kirámolták Charnwoodot... elvittek mindent, ami ott volt. A jó öreg nem volt gazdag ember, hiszen világéletében mindig segített a szűkölködőkön.
- Ilyen volt, csakugyan - mondta az idegen, s megcsuklott a hangja -, csodálatos ember... illetve, hallottam, hogy ilyen volt. Így hát a hölgyek magukra maradtak, vagyon nélkül és védelmező nélkül, ugye?
- Nem nélkülözik sem ezt, sem azt, amíg Lord Evandale él - mondta Jenny. - Igazi barátjuk volt bánatukban. Még a ház is, ahol laknak, őlordságáé. S nem volt ember Jákob pátriárka ideje óta, ahogy az öreg anyósom szokta mondani, nem volt ember, aki olyan hosszú ideig és olyan keservesen megszolgált volna egy feleségért, mint a jóságos Lord Evandale tette.
- És miért van az - kérdezte az idegen felindulástól remegő hangon -, miért van az, hogy jósága jutalmául nem nyerte el korábban az imádott hölgy kezét?
- Meg kellett várni a pör végét - felelte Jenny szaporán -, nem is szólva egyéb családi ügyekről, amelyeket el kellett előbb intézni.
- No, nem egészen - mondta Cuddie. - Volt azonkívül egyéb ok is, hiszen az ifjú hölgy...
- Te csak fogd be a szád, és kanalazd a kásádat - szólt rá a félesége. - Látom, az úriember nem érzi magát egészen jól, és egy ilyen silány vacsora nem is menne le a torkán. Levágok egy csirkét... meglesz egy szempillantás alatt.
- Teljesen fölösleges - mondta az idegen. - Nincs szükségem másra, csak egy pohár vízre, s hogy egy kicsit magamra hagyjanak.
- Akkor szíveskedjék utánam jönni - mondta Jenny, meggyújtva egy kis lámpát. - Majd megmutatom az utat.
Cuddie is felajánlotta segítségét, de a felesége figyelmeztette:
- Nem lehet a gyerekeket magukra hagyni. Mindjárt összeverekednek, és az egyik belöki a másikat a tűzbe.
Így aztán Cuddie-nak otthon kellett maradnia, hogy vigyázzon a házra.
Felesége elindult előre a kanyargós kis ösvényen, amely átvágott a vadrózsa- és loncbozóton, aztán a kis kert hátsó ajtajához vezetett. Jenny elhúzta a reteszt. Egy régimódi virágoskerten haladtak keresztül, nyesett tiszafák és szabályos ágyások között, míg egy üvegezett ajtóhoz nem értek. Jenny tolvajkulcsot vett elő és kinyitotta. Gyertyát gyújtott, és egy kis kézimunkaasztalra tette. Bocsánatot kért a vendégtől, hogy néhány percre magára hagyja, amíg rendbe teszi a szobáját. Előkészületei nem tartottak öt percnél tovább. Amikor visszajött, megdöbbenve látta, hogy az idegen leroskadt egy székbe, és fejét az asztalkára hajtotta.
Az első pillanatban megijedt - azt hitte, elájult. De amint közelebb lépett hozzá, látta, hogy szaggatott sóhajok rázzák meg a testét, mintha nagy lelki gyötrelem rohanta volna meg. Jenny tapintatosan visszahúzódott, és várt, míg az idegen fel nem emeli fejét; csak akkor mutatkozott megint, s úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Nyugodtan közölte vele, hogy ágya meg van vetve. Az idegen egy percig úgy nézett rá, mintha erőlködnie kellene, hogy szavai értelmét felfogja. Jenny megismételte mondókáját, és a férfi csak a fejét biccentette meg, jelezve, hogy megértette, aztán belépett a szobába, az ajtón, amelyet Jenny mutatott. Kis hálószoba volt, amelyet - mint Jenny közölte - Lord Evandale szokott használni, amikor Fairy-Knowe vendége volt. Jobbra-balra egy-egy ajtó nyílt belőle. Az egyiken egy kis tálalóba lehetett lépni, ahol porcelánokat tartottak, s innen ki lehetett jutni a kertbe. A másik ajtó a szomszédos szalonba nyílt, amelyet csak vékony deszkafal választott el a kis hálószobától. Jenny javulást és kellemes pihenést kívánt az idegen úrnak, aztán, amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért házikójába.
- Jaj, Cuddie! - kiáltotta élettársának, amikor belépett a lakásba. - Azt hiszem, végünk van!
- Már mér volna végünk? Mi ütött beléd? - felelte rendületlen nyugalommal Cuddie, mivel olyan ember volt, aki nem ijed meg egykönnyen bármitől is.
- Hát, mit gondolsz, ki az az úriember odaát? Istenem, mért is marasztaltad! - sóhajtotta Jenny.
- Nem értelek! Mi az ördögöt mondott neked, hogy kicsoda tulajdonképpen? Nincs már olyan törvény, mely tiltaná, hogy befogadjunk valakit a házba, vagy bárkivel is érintkezzünk! Akár whig, akár tory, mi közünk hozzá?
- Igen, igen, de ez olyan ember, aki könnyen felboríthatja Lord Evandale házasságát, ha nem vigyázunk rá - felelte Jenny. - Tudod, ki ez? Miss Edith első szerelme és a te régi gazdád, Cuddie!
- Az ördög vigye ezt az asszonyt akárhová! - kiáltotta Cuddie, feleszmélve. - Azt hiszed talán, vak vagyok? Száz ember közül is rögtön felismerném Harry Morton fiatalurat!
- Ne ugrálj, Cuddie fiam! - felelte Jenny. - Ha nem is vagy vak, nem vagy olyan jó megfigyelő, mint én!
- Mit akarsz ezzel mondani, hogy éppen most hozod fel? Mi az a különös, amit Harry fiatalúron, vagy azon az emberen, aki annyira hasonlít hozzá, észrevettél?
- Mindjárt megmondom neked - felelte Jenny. - Észrevettem, hogy mindig elfordítja tőlünk az arcát és megváltoztatott hangon beszél. Gyanús volt nekem. Régi dolgokat kezdtem mesélgetni, hogy próbára tegyem. Amikor a forró levesről beszéltem, nem nevetett ugyan - túlságosan el van most szontyolodva -, de olyan pillantást vetett rám, hogy mindjárt láttam, nagyon jól megértette, miről van szó. És mennyire lelkére veszi Miss Edith házasságát! Még nem láttam embert, akit az igazi szerelem ennyire levett volna a lábáról az én időmben, legyen akár férfi, akár nő. Eszembe jut, mennyire oda volt Miss Edith, amikor megtudta, hogy ti ketten (ő meg te, jaj, te haszontalan fráter) Tillietudlem ellen jöttök a lázadókkal. Nézzék csak ezt az embert! Mi ütött most beléd, mondd?
- Majd mindjárt megmutatom neked, hogy mi ütött belém! - mondta Cuddie, s gyorsan magára kapkodta újra néhány ruhadarabját, amit csak az imént vetett le. - Megyek és felkeresem a régi gazdámat ebben a minutumban!
- Egy tapodtat sem, Cuddie! - felelte Jenny hűvösen és határozottan.
- Az ördög vigye ezt az asszonyt! - kiáltott fel Cuddie. - Azt hiszed talán, én afféle papucsférj vagyok, akit egész életében asszonyok dirigáltak?
- Hát kinek az embere vagy, Cuddie fiam? És ki dirigáljon téged, kedvesem, ha nem én? - felelte Jenny. - Nem mondom, értesz ahhoz, hogyan kell a szénát kazalba rakni. Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy ez a fiatal úriember él. S abból, hogy így takargatja magát, látni lehet, mi a szándeka. Azt hiszem, ha megtudja, hogy Miss Edith már férjhez ment vagy rövidesen férjhez megy, akkor szép csendesen eloldalog, mert nem akar nekik kellemetlenséget okozni. De ha Miss Edith rájön, hogy a régi szerelme még él, még akkor is, ha már ott áll a pap előtt Evandale lorddal együtt, s azt kell mondania: igen... mérget vehetsz rá, hogy azt fogja mondani: nem!
- Hát aztán? - felelte Cuddie. - Mi közünk hozzá? Ha Miss Edith jobban szereti a régi babáját, mint az újat? Hát nincs joga meggondolni magát éppen úgy, mint bárki másnak? Magad is tudod, Jenny, Halliday mindig azt hajtogatja, hogy te odaígérkeztél neki!
- Halliday egy nagy hazug, te pedig ostoba tökfilkó vagy, semmi más, hogy hiszel neki, Cuddie. Ami pedig a kisasszonyom választását illeti, istenem! Lefogadom, hogy Morton úrnak nincs több aranya, mint az a paszomány, amit a kabátján visel! Akkor hogy tudná Lady Margaretet meg a kisasszonykát eltartani?
- És a milnwoodi birtok kutya? - mondta Cuddie. - Igaz, az öregúr a haszonélvezetet a gazdasszonyra hagyta, mivel semmi hírt sem kapott az unokaöccséről. De ha úgy beszélnek az öregasszonnyal, ahogy kell, szívesen befogadja őket. Akkor szépen és gond nélkül élhetnek együtt, ahányan csak vannak, Lady Margaret meg a többiek.
- Csak beszélsz a világba, fiam! - felelte Jenny. - Nagyon rosszul ismered őket, ha azt hiszed, hogy ilyen előkelő hölgyek közös háztartásba lépnek az öreg Allie Wilsonnal, amikor ahhoz is büszkék, hogy magától Lord Evandale-től fogadjanak el szívességet. Nem, nem, ha Miss Edith Mortont választja, mehet utána a katonai táborba.
- Ez bizony elég nagy baj lenne az öreg lady számára - bólintott Cuddie. - Azt hiszem, belepusztulna, ha csak egy napig is a markotányosszekéren kellene utaznia.
- Nem is szólva arról, mennyit veszekednének afelől, melyik rosszabb, a whig vagy a tory? - tette hozzá Jenny.
- Igaz, igaz - hagyta rá Cuddie. - Az öreg méltósága nagyon finnyás ezekben a dolgokban.
- Azonkívül, Cuddie - folytatta az oldalbordája, aki a legnyomósabb érvet utoljára hagyta -, ha ez a házasság a lorddal füstbe megy, mi lesz a mi ingyenes lakásunkkal, meg a veteményeskertünkkel, meg a réttel, ahol a tehenünk legelget? Mérget vehetsz rá, hogy mi ketten meg a szegény gyerekeink repülünk! Aztán nyakunkba vehetjük a világot!
Jenny most pityeregni kezdett, Cuddie pedig izgett-mozgott, és olyan volt, mint a megtestesült határozatlanság. Végre indulatosan kifakadt:
- Elég volt ebből! Asszony, mondd meg te, mit kell tennünk... de minden hűhó nélkül!
- Semmit sem kell tennünk, egyszerűen semmit sem! - felelte Jenny. - Tégy úgy, mintha semmit sem tudnál erről az idegen úriemberről, s az isten szerelmére, egyetlen szóval se emlegesd senkinek, hogy itt volt, vagy a házban odafenn! Ha előbb gondolok rá, a saját ágyamat adom oda neki, magam meg a tehénistállóban alszom, vagy én mentem volna fel aludni a házba! No de ezen már nem lehet segíteni. A fontos az, hogy reggel okosan megszabaduljunk tőle. Biztosítlak, eszébe se jut majd visszajönni.
- Szegény jó gazdám! - mondta Cuddie. - Szóval, nem is beszélhetek vele, mi?
- A világért sem! - felelte Jenny. - Nem vagy köteles megismerni. S nem is szóltam volna neked, csak attól féltem, hogy reggel megismered.
- Hát jó - mondta Cuddie, mély sóhajjal. - Akkor legjobb lesz, ha hajnalban kimegyek szántani a távoli földekre. Mert, ha nem beszélhetek vele, akkor inkább kimegyek a határba.
- Nagyon jól mondod, drága galambom - felelte Jenny. - Senki sem látja a dolgokat okosabban nálad, ha előbb megbeszéltük egy kicsit. Mindig beszélj meg velem mindent, és ne csinálj semmit kapásból, csak úgy a saját fejedből.
- Ha jól meggondolom - tűnődött Cuddie hangosan -, mindig volt mellettem egy öreg vagy fiatal boszorkány, aki azt akarta, hogy az ő útját járjam, s nem a magamét. Először is ott volt az anyám - folytatta, miközben levetkőzött és elnyúlt az ágyon -, aztán Lady Margaret kaparintotta meg a lelkemet. Aztán ez a kettő összeveszett, az egyik jobbra ráncigált, a másik meg balra, mint az Ördög meg a Paprikajancsi a Péket a vásáron, a bábszínházban... most meg egy feleség ült a nyakamra - dünnyögte, miközben betakarózott -, ő meg annyit ráncigál, mint a másik kettő együttvéve!
- És volt nálam jobb vezetőd világéletedben? - kérdezte Jenny, de ezzel már be is fejezte a beszélgetést. Elfújta a gyertyát, és elfoglalta helyét férje mellett.
Hagyjuk ezt a házaspárt pihenni. Történetünket azzal folytatjuk, hogy másnap reggel két hölgy érkezett meg lóháton, szolgái kíséretében, a fairy-knowe-i házba, Jenny nagy ijedelmére, aki tüstént felismerte bennük Miss Bellendent és Lady Emily Hamiltont, Lord Evandale húgát.
- Szaladok fel a házba, rendbe tenni a dolgokat! - mondta Jenny, a váratlan megérkezés fölött érzett zavarában.
- Add csak ide a kulcsot, semmi másra nincs szükségünk - felelte Miss Bellenden. - Gudyill majd kinyitja a kis szalon ablakait.
- A kis szalon be van zárva, és a lakat elromlott - felelte Jenny, mert hirtelen eszébe jutott, hogy vendégének hálószobája milyen közel van a kis szalonhoz.
- Hát akkor a piros szalonba - mondta Miss Bellenden, s előrelovagolt a felső ház frontja felé, de nem azon az ösvényen, amelyen Jenny Mortont vezette oda.
"Mindjárt kiderül minden - gondolta Jenny -, hacsak nem sikerül Morton fiatalurat a hátsó úton kicsempésznem a házból."
És már sietett is fel a domboldalra, rettegő izgalomban és bizonytalanságban.
"Jobb lett volna mindjárt megmondanom, hogy egy idegen van odafenn - volt a következő gondolata. - De akkor meg azt mondta volna, hogy hívjuk meg reggelire. Ó, istenem, istenem, mit csináljak? És méghozzá Gudyill is itt sétálgat a kertben! - sopánkodott magában, amint a rácsajtóhoz közeledett. - Nem merek felosonni a hátsó ösvényen, amíg itt kódorog. Uram, teremtőm, mi lesz belőlünk?"
Ilyen feldúlt lelkiállapotban közeledett a volt komornyikhoz, azzal a szándékkal, hogy valahogy majd kicsalogatja a kertből. De John Gudyill semmivel sem vált kezesebbé attól, hogy rangban lefelé, években meg felfelé haladt. Mint sok mogorva ember, ösztönösen megérezte, mivel bosszanthatja legjobban azt, akivel éppen beszél; ezúttal Jenny minden erőfeszítése, hogy eltávolítsa a kertből, csak arra szolgált, hogy tapodtat sem mozdult onnan, mintha gyökeret vert volna, akárcsak a környező bokrok valamelyike. A bajhoz az is hozzájárult, hogy amióta Fairy-Knowe-ba került, kertészkedésre adta a fejét; minden más munkát Lady Emily szolgájára bízott, ő meg sietett figyelmét a virágoknak szentelni, abban a hitben, hogy ő a különleges gondviselőjük, s nincs más dolga, mint ezeket metszeni, oltani, öntözni és gyomlálni. Hosszas előadásba kezdett az egyes virágok szépségeiről a szegény Jenny előtt, aki reszketve hallgatta, s majdnem sírva fakadt aggodalmában és türelmetlenségében.
Úgy látszik, a sors elhatározta, hogy megtáncoltatja Jennyt ezen a szerencsétlen reggelen. Amikor a hölgyek beléptek a házba, észrevették, hogy a kis szalon ajtaja egyáltalán nincs bezárva, sőt tárva-nyitva áll. Ez volt az a szoba, ahonnan Jenny távol akarta tartani őket, mivel csak vékony deszkafal választotta el attól a szobától, ahol Morton aludt. Miss Bellenden feje más gondokkal volt tele - azzal, ami közvetlenül foglalkoztatta -, s ügyet sem vetett a körülményekre. Kiadta a parancsot, hogy nyissák ki a zsalukat, aztán barátnőjével együtt besétált a szobába.
- Még nincs itt! - mondta. - Nem tudom elképzelni, mit akarhat a bátyád? Miért kívánt olyan nagyon itt velem találkozni? S mért nem jött el Castle-Dinnanba, ahogy ő maga javasolta? Be kell vallanom, kedves Emily, hogy ha jegyesek is vagyunk, és a te jelenléted mindenért felel, még így sem tudom, vajon helyesen cselekedtem-e, amikor kívánságának eleget tettem.
- Evandale sohasem volt szeszélyes - felelte a húga. - Egészen bizonyos vagyok benne, hogy olyan okai vannak, amelyek kérését indokolttá teszik. De ha nem tud ilyenre hivatkozni, én is segítek neked a fejét megmosni!
- Főleg attól félek - mondta Edith -, hogy belekeveredett valami összeesküvésbe, ami ezekben a szerencsétlen, változó időkben olyan könnyen lehetséges. Tudom, hogy szíve ahhoz a rettenetes Claverhouse-hoz és seregéhez húz. Azt hiszem, már régen csatlakozott volna hozzá, csak a nagybátyám halála tartotta vissza, ami annyira növelte gondjait miattunk. Milyen különös, hogy egy ember, aki olyan ésszerűen gondolkodik, mint ő, s annyira tisztán látja a száműzött királyi család hibáit, kész legyen mindent kockára tenni visszahozataluk érdekében!
- Mit mondjak? - felelte Lady Emily. - Ez becsület kérdése Evandale szemében. A mi családunk mindig királyhű volt; Evandale hosszú ideig a testőröknél szolgált; Dundee őrgróf sok éven át a parancsnoka és a barátja volt; nem egy rokonunk máris görbe szemmel néz Evandale-re, mert tétlenségét a bátorság hiányának tulajdonítja. Magad is tudod, drága Edithem, hogy a családi kapcsolatok, és a kora ifjúságunkban belénk nevelt ilyen meg olyan előítéletek jobban befolyásolják cselekedeteinket minden elvont érvnél. De remélem, Evandale továbbra is nyugton marad, bár őszintén szólva, azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki visszatarthatja a könnyelműségtől.
- Hogy gondolod ezt? - kérdezte Miss Bellenden.
- Ha lehetővé teszed neki, hogy a bibliai okkal mentse ki távollétét... nős embertől nem kívánják, hogy családját magára hagyja.
- Megígértem - felelte Edith elhaló hangon -, de remélem, nem fognak sürgetni az időpontot illetően, mert semmi biztosat nem tudok mondani.
- Nem, nem - felelte Lady Emily. - Itt jön Evandale... őrá bízom, hogy kifejtse, ami a szívét nyomja.
- Maradj! Ne menj el, az isten szerelmére! - kiáltott fel Edith, és megpróbálta visszatartani.
- Dehogy maradok! - felelte az ifjú hölgy, és már igyekezett eltűnni. - Egy harmadik személynek csak ostoba szerepe lehet ilyen alkalommal. Ha reggelizni akartok, megtaláltok a folyóparti sétányon, a füzek alatt.
Éppen akkor suhant ki a szobából, amikor Lord Evandale belépett.
- Jó reggelt, édesem, és a viszontlátásra a reggelinél! - mondta a pergő nyelvű ifjú hölgy. - Remélem, meg tudod indokolni Miss Bellendennek, miért zavartad meg a nyugalmát ilyen kora reggeli órában.
Ezzel, választ sem várva, magukra hagyta őket.
- Halljuk, kedves lordom - mondta Edith. - Szeretném már tudni, mi az értelme az ön különös kérésének, hogy itt, ilyen korán találkozzunk.
Éppen hozzá akarta fűzni még, milyen nehezen talál mentséget arra, hogy eljött erre a találkozóra; de amint a férfira nézett, akihez szavait intézte, megdöbbent különös és feldúlt arckifejezésétől. Saját magát félbeszakítva, felkiáltott:
- Az istenért, mi történt?
- Őfelsége hűséges alattvalói nagy és döntő győzelmet arattak Blair of Athole közelében, de, ó, jaj!... az én bátor barátom, Lord Dundee...
- Elesett? - találta ki Edith a hír végét.
- Úgy van, sajnos, úgy van, elesett a dicső győzelem órájában, s egyetlen tehetséges, tekintélyes ember sem maradt, aki ezt a nagy veszteséget pótolhatná Jakab király szolgálatában. Hiába, Edith, nem halogathatom tovább kötelességem teljesítését. Kiadtam a parancsot, hogy embereim a zászló alá álljanak. Még ma este búcsút kell vennem, attól, akit legjobban szeretek.
- És arra nem gondolt, lordom, hogy az ön életére barátainak is nagy szüksége van? - kérdezte Edith. - Kérem, ne kockáztassa egy elhamarkodott kaland kedvéért! Mit ér az ön magányos kardja, meg néhány szolgája és bérlője, aki esetleg hajlandó követni, majdnem egész Skótország erejével szemben, amikor a másik oldalon nem áll más, csak a Felvidék klánjai?
- Hallgasson meg, Edith! - mondta Lord Evandale. - Nem vagyok olyan könnyelmű, mint rólam feltételezi, s mostani indítóokaim sem olyan jelentéktelenek, hogy tekintettel lehetnék azokra, akik hozzám a legközelebb állnak. A gárdaezred, melynél olyan hosszú ideig szolgáltam, ha az orániai herceg újjászervezte is és új tiszteket nevezett ki a vezetésére, szíve mélyén törvényes ura ügyéért lelkesedik, és - a többit már suttogva mondta, mintha attól félne, hogy a szoba falának is füle van - mihelyt megtudják, hogy lábamat a kengyelbe dugtam, két lovasezred titkos esküje alapján megtagadja az engedelmességet a trónbitorlónak, s kész az én parancsnokságom alatt ellene harcolni. Eddig vártak; meg akarták várni a pillanatot, amikor Dundee leereszkedik az Alföldre; de mivel ő nincs többé, utódai közül ki merné megtenni a döntő lépést, hacsak maguk a csapatok nem bátorítják azzal, hogy nyíltan a felkelők mellé állnak! De sietni kell, nehogy a katonák lelkesedése lelohadjon. Addig kell őket rábírnom a nagy elhatározásra, amíg szívük ujjong a dicső győzelem fölött, melyet elesett vezérük kivívott, s ég bennük a vágy, hogy megbosszulják korai halálát.
- Ön pedig, vakon bízva ezekben a katonákban, s azt képzelve, hogy jól ismeri őket, kész részt venni ebben a szörnyű vállalkozásban? - kérdezte Edith.
- Készen állok rá - felelte Lord Evandale. - Meg kell tennem. Becsületem és hűségem parancsolja.
- És mindezt - folytatta Miss Bellenden - egy király kedvéért, kinek intézkedéseit, amíg a trónon ült, senki sem ítélte el jobban, mint Lord Evandale?
- Igaz - felelte a lord. - Amíg hatalma teljében volt, mint szabad alattvalója helytelenítettem azokat az újításokat, amelyeket az egyház és az állam dolgaiban elrendelt. De mint hűséges alattvalója, ugyanolyan szilárdsággal harcolok azokért a jogokért, amelyek őt igazán megilletik, most, amidőn bajban van. Tudom, hogy az udvaroncok és talpnyalók szokása hízelegni a hatalomnak, és cserbenhagyni azt, kinek hatalma meginog. Ám tegyék... én nem követem példájukat sem az egyik, sem a másik esetben.
- De ha végleg elhatározta, hogy megteszi azt, amit az én gyarló ítélőképességem még mindig könnyelműségnek tart, mért vett fáradságot ahhoz, hogy velem ilyen szokatlan időben találkozzék?
- Válasznak - mondta Lord Evandale - talán elég volna az is, hogy mielőtt csatába indulnék, el szeretnék búcsúzni eljegyzett menyasszonyomtól. Valóban hidegen ítéli meg érzelmeimet, s túlságosan elárulja saját közönyét, ha egy ilyen egészen természetes kérés jogosságát akár egy pillanatra is kétségbe vonja.
- De miért éppen itt, lordom? - kérdezte Edith. - S miért ilyen különös, titokzatos körülmények között?
- Azért - felelte, egy levelet adva át Edithnek -, mert még egy másik kérésem is van, mellyel alig merek előállni, még akkor sem, ha bevezetőül ez az írás igyekszik megkönnyíteni.
Edith rémülten átfutotta a levelet, melyet nagyanyja írt neki, s amelynek szavain kívül ortográfiáját is híven óhajtjuk visszaadni:
"Drága gyermekem, sohasem sajnáltam anyira, mint mostanság, hogy reumám hallálra gyötör. Teljesen képtelen vagyok lóra ülni, pedig jellen levelem helyet nagyon szerettem volna személyesen otlenni Fairy-Knowe-ban, az én szegény drága Williem egyetlen gyermeke mellet. De Isten akaratával nem lehet perlekedni, s úgy látom, éppen erről van szó, azért szaggatt anyira minden tagom. Most már ot tartok, hogy nem használ a kamilás borogatás, sem a vadmustár főzett, amelyei ojan gyakran enyhítettem már mások szenvedését. Ezért, ismétlem, csak írásban s nem szóbellileg közlöm veled, hogy fiatal barátunkat, Lord Evandalet a Becsület és Kötelesség szólítja a Csata Mezőre. De mielőtt útra kellne, az a komoly kérése, hogy a Szent Házasság köteléke fűzzön Téged Őhozzá, a szerződés értelmében, amelyett korábban kötöttünk. Közlöm veled, hogy semmi ellenvetésem e nagyon is ésszerű kívánsággal szemben, s bízom benned, aki mindig ojan jó és Engedelmes Gyermek voltál, hogy nem veszel a Fejedbe semmit, ami ésszerűtlen lenne. Mindig abban reménykedtem, hogy családunknak ezt a nagy eseményét rangunkhoz illő pompával fogjuk megünepelni, nem pedig a legnagyobb csendben, kevés tanú jellenlétében, mintha olyan dolog lenne, amit titkolni kell. De az Ég kiszámíthatatlan akarata, valamint az embereké, eben a királyságban, ahol élünk, megfosztot bennünket birtokainktóll és a Királyt trónjától. De én erősen hiszem, hogy a Mindenható visszaadja még a trónt jogos tulajdonosának és megnyitja szivét az igazi Protestáns Episzkopális Hit befogadására. Ezt megérni töb jogom van, mint bárki másnak, öregszemeimmel, amelyek egyszer már látták, milyen keservesen küzd a Királyi Család az erőszakos bitorlókkal és rebellisekkel, akárcsak most; Az Istenben boldogult II. Károly ő szent Királyi Felsége megtisztelte látogatásával szerény hajlékunkat és Tillietudlemben kegyeskedett reggelijét elfogyasztani" - és így tovább, és így tovább.
Nem kívánunk az olvasó türelmével visszaélni, s nem idézünk többet Lady Margaret bőbeszédű leveléből. Legyen elég annyi, hogy befejezésül megparancsolta unokájának: haladéktalanul egyezzék bele házasságuk megkötésébe.
- Egy percig sem jutott volna soha eszembe - mondta Edith, kiejtve kezéből a levelet -, hogy Lord Evandale olyasmit is tehet, ami a nagylelkűség hiányára vall.
- A nagylelkűség hiányára, Edith! - kiáltott fel imádója. - Hát így nevezi azt a kívánságomat, hogy kezét nekem adja, mielőtt elbúcsúzunk egymástól, ki tudja, talán örökre?
- Lord Evandale-t emlékeztetnem kell arra - mondta Edith -, hogy mikor kitartó könyörgésére, s hozzá kell tennem, érdemeinek tudatában is, melyekkel mindnyájunkat hálára kötelezett, lassanként, hosszas vonakodás után megígértem, hogy egyszer majd eleget teszek a kérésének, akkor kikötöttem, hogy nem fog szorongatni adott szavam sürgős beváltása végett. Most pedig felhasználja érzelmeimet egyetlen életben maradt rokonom iránt, hogy hirtelen, sőt tapintatlan alkalmatlankodással siettessen. Az ilyen mohó ostrom, lordom, inkább önzésre, mint nagylelkűségre mutat.
Lord Evandale észrevehetően megsértődött; kétszer-háromszor fel és alá sétált a szobában, mielőtt erre a vádra válaszolt volna, s végül így szólt:
- Könnyen elkerülhettem volna ezt a kínos szemrehányást, ha tüstént meg merem mondani Miss Bellendennek, mi a legfőbb ok, mely sürgetésére késztet. Olyan ok ez, amelyet alighanem megvetéssel utasít el a saját személyét illetően, de mégis mérlegelnie kell Lady Margaret kedvéért. Ha a harctéren ér utol a halál, egész birtokom a hitbizomány örökösére száll. Ha a bitorló kormány árulónak tekint és elkobozza javaimat, azok az orániai hercegre szállnak, vagy valamely hollandi kegyencére. Az én igen tisztelt barátnőm és jegyesem mindkét esetben támasz és védelem nélkül lenne kénytelen a szegénységgel megküzdeni. De ha Lady Evandale jogaival rendelkezik, mindig marad annyija, hogy idős rokonáról gondoskodjék, s ez talán némi kárpótlást nyújt azért, hogy leereszkedett egy olyan férfi címét és vagyonát megosztani, aki sohasem állította, hogy méltó hozzá.
Edithet megdöbbentette a váratlan érv, s kénytelen volt elismerni, hogy Lord Evandale sürgetése gyengéd lelkű gondoskodásból fakadt.
- És mégis - kiáltott fel, s szemét elöntötték a könnyek -, szívem olyan makacsul ragaszkodik a múlthoz, hogy nem tudok úrrá lenni baljós vonakodásomon, mely nem engedi, hogy olyan hirtelen döntsek.
- Magam is sokat gondolkoztam ezen a kínos témán - felelte Lord Evandale. - Azt reméltem, drága Edith, a maga tudakozódásai, valamint az én kutatásaim, tökéletesen meggyőzték arról, hogy ez a régi ábránd teljesen reménytelen.
- Teljesen reménytelen! - hagyta rá Edith mély sóhajjal, s ebben a pillanatban úgy rémlett neki, hogy sóhajtását mintha megismételte volna valami váratlan visszhang a szomszéd szoba felől. Miss Bellenden megriadt ettől a hangtól. Lord Evandale hiába próbálta megnyugtatni azzal, hogy csak a saját lélegzetének a hangját hallotta.
- Pedig egészen világosan hangzott - mondta Edith -, és szinte vészjóslóan. Igaz, az idegeim olyan feldúlt állapotban vannak, hogy a legjelentéktelenebb dolog is felzaklat.
Lord Evandale mindent megpróbált, hogy nyugtalanságát eloszlassa, s kibékítse azzal a lépéssel, amely kissé váratlan, igaz, mégis az egyetlen mód anyagi függetlenségének biztosítására. Hivatkozott megállapodásukra, a nagymama óhajára és parancsára, meg arra, hogy milyen fontos az anyagi kényelem és függetlenség; minderről részletesen beszélt, és csak futólag érintette a maga sokévi hűséges ragaszkodását, melynek annyi tanújelét adta. De szívességeit és szolgálatait Edith nem felejtette el, s minél kevesebbet beszélt róla, annál jobban átérezte. Végül, miután oktalan vonakodásán kívül nem hozhatott fel semmit a heves ostrom elhárítására, s ezt az egyetlen ellenérvet restellte szembeszegezni annyi nagylelkű jósággal - már csak abban reménykedett, hogy a házassági szertartást lehetetlen ezen a helyen és ebben az időben, ilyen sietve megtartani. Ám Lord Evandale mindenről jó előre gondoskodott. Örömtől sugárzó arccal sietett bejelenteni, hogy ezredének egykori tábori lelkésze szolgálatkészen várakozik a portáslakban, egy hűséges szolgájával együtt, aki valamikor altiszt volt ugyanabban a csapatkötelékben; hogy a húga is beavatottja a titoknak; s végül, hogy Headrigget és feleségét is felveheti a tanúk jegyzékébe, ha Miss Bellendennek nincs ellenére. Az esküvő helyét is céltudatosan választotta ki. A házasságot ugyanis titokban kell tartani, mivel Lord Evandale kénytelen rögtön az esküvő után álruhában elutazni - márpedig, ha nyilvános esküvőt rendeznének, hirtelen elutazása feltétlenül magára vonná a kormányzat figyelmét, s nem tudnák mással magyarázni, mint azzal, hogy veszedelmes terveket sző. Miután sebtében kifejtette ezeket az okokat Edith előtt, s megmagyarázta intézkedéseit, választ sem várva, elsietett a húgáért, hogy megkérje, maradjon a menyasszonya mellett, míg ő maga összeszedi azokat az embereket, kiknek jelenléte szükséges.
Amikor Lady Emily visszajött, barátnőjét könnyek árjában találta, amit semmiképpen sem tudott megérteni. Ama hölgyek közé tartozott, akik a házasságban nem látnak semmi csodálatos vagy szörnyűséges dolgot, sőt (mint mindenki, aki Lord Evandale-t ismerte), úgy vélekedett, hogy egy ilyen vőlegény oldalán csöppet sem ijesztő gondolat a házasság révébe evezni. Éppen ezért sorra vette az összes szokásos érvet a menyasszony bátorítására, s az esküvő előtt rendszerint megnyilvánuló együttérzés hangoztatására. Ám amikor észrevette, hogy leendő sógornőjénél süket fülekre talál - amikor látta, hogy arca sápadt, mint a márvány, és szüntelenül áradó könnyekben fürdik -, amikor érezte, hogy a kéz, melyet érvei megerősítésére szeretettel szorongat, hideg marad, mint a jég, s annyira sem válaszol cirógatásaira, mint egy érzéketlen holttest, Lady Emily érzései is megváltoztak; a rokonszenv helyét sértett büszkeség és kicsinyes bosszúság foglalta el.
- Nagyon furcsa viselkedés ez, Bellenden kisasszony! - mondta. - Igazán képtelen vagyok megérteni. Már hónapok teltek el azóta, hogy a házasságba beleegyezett, de megkötését állandóan halogatja, mintha bátyámhoz feleségül menni valami szégyenletes vagy kellemetlen dolog lenne. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem Lord Evandale nevében, hogy esze ágában sincs valakit akarata ellenére magához láncolni. Én csak a húga vagyok, de annyit mondhatok, hogy semmi szüksége olyan feleségre, aki szívét elzárja előle. Megbocsásson, Bellenden kisasszony, de ez a nagy kétségbeesés nem sok jót ígér a bátyám jövendő boldogságának tekintetében. Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ő nem érdemelte meg az ellenszenv és fájdalom kitöréseit. Különös válasz ez egy oly vonzalomra, melyről fivérem hosszú időn át, annyiféle módon tanúbizonyságot tett.
- Igaza van, Lady Emily - felelte Edith, letörölve könnyeit, és igyekezett visszanyerni természetes modorát, de hiába, mert akadozó hangja és sápadt arca gyötrelemről tanúskodott. - Igaza van, Lord Evandale senkitől sem érdemel ilyen bánásmódot, legkevésbé attól a lánytól, akit figyelmével kitüntet. Ha most utoljára erőt vett rajtam egy érzés váratlan és ellenállhatatlan kitörése, egyetlen mentségem az, hogy az ön bátyja, Lady Emily, pontosan ismeri az okát. Sohasem titkoltam előtte semmit, s legalább nem kell attól tartania, hogy Edith Bellendenben olyan feleséget kap, aki nem méltó a vonzalmára. De ismétlem, igaza van és nem veszem rossz néven, ha kifogásolja, hogy egy percre átengedtem magam a hasztalan megbánásnak és a fájó emlékeknek. Biztosítom, nem fog többé előfordulni; elhatároztam, hogy összekötöm sorsom Evandale sorsával, és együtt szenvedjük el azt, amit el kell viselni. A jövőben nem adok többé alkalmat arra, hogy panaszkodhassék, vagy rokonai megnehezteljenek rám. A régi idők hiú emléke nem akadályozhatja meg, hogy kötelességtudó, hű felesége legyek, s értelmetlen ábrándok nem fogják többé a múltat felidézni...
Amikor ezeket a szavakat kimondotta, szemét, melyet addig eltakart a kezével, lassan felemelte. Tekintete a szoba félig nyitott, zsalugáteres ablakára tévedt. Ebben a pillanatban szívet tépően felsikoltott és elájult. Lady Emily követte pillantását, de csak egy elsuhanó árnyékot látott - mintha egy férfi árnyéka lett volna, mely eltűnt az ablak mögött. Lady Emily jóformán fel sem tudta fogni a jelenséget, melynek szemtanúja volt; sokkal jobban megrémítette Edith állapota, annyira, hogy maga is sikoltozni kezdett. Segélykiáltására csakhamar odaért a bátyja a tábori lelkésszel és Jenny Dennisonnal együtt. Eltartott egy ideig, amíg gyógyszerekkel és erélyes intézkedésekkel magához térítették Miss Bellendent. Már felocsúdott aléltságából, de beszéde még mindig zavaros és összefüggéstelen volt.
- Ne sürgessen tovább... ne kényszerítsen - könyörgött Lord Evandale-nek. - Nem tudom megtenni... az ég és a föld szövetkezett... az élők és a holtak tiltakoznak balvégzetű házasságunk ellen. Érje be azzal, amit adni tudok... testvéri szeretetemmel... hűséges barátságommal. Hadd szeressem, mint a húga, szolgáljam, mint egy rabszolgalány... de házasságról ne beszéljen nekem többet!
Könnyű elképzelni, hogy Lord Evandale milyen csodálkozásba esett.
- Ez a te műved, Emily - mondta a húgának. - Átkozott a perc, amikor eszembe jutott, hogy idehozzalak! Tudhattam, hogy tőled csak ostobaságot várhatok... egyszerűen őrületbe kergetted!
- Szavamra, bátyám, magad is elég vagy ahhoz, hogy minden nőt őrületbe kergess, egész Skóciában! - felelte Lady Emily. - Mivel a szíved bálványa, úgy látszik, hallani sem akar rólad, legorombítod a húgodat, aki annyit vitatkozott az érdekedben, és el is érte végül, hogy Edith nyugodtan meghallgasson! Már minden rendben lett volna, amikor egy férfi nézett be hirtelen az ablakon. Feldúlt idegeivel Edith összetévesztette veled, vagy valaki mással, s ennek köszönhetjük ezt a csodás tragikus jelenetet!
- Miféle férfi? Miféle ablakon? - kérdezte Lord Evandale bosszús türelmetlenséggel. - Miss Bellenden nem képes arra, hogy játsszék velem... máskülönben pedig mi lehet az, ami...
- Csitt! Csitt! - vágott szavába Jenny, akinek érdeke fűződött ahhoz, hogy a további kérdezősködésnek elejét vegye. - Az istenért, méltóságos úr, maradjon csendben, a kisasszony kezd magához térni.
Edith, mihelyt félig-meddig magához tért, elhaló hangon könyörgött, hogy hagyják magára Evandale lorddal. Mindnyájan visszavonultak - Jenny szokásos ostoba fontoskodásával, Lady Emily és a lelkész pedig fokozott kíváncsisággal. Amint elhagyták a szobát, Edith intett Evandale lordnak, hogy üljön mellé a pamlagra; a következő mozdulata pedig az volt, hogy megragadta kezét és ámuldozó tiltakozása dacára ajkához emelte; végül pedig térdre roskadt, és átkulcsolta a férfi lábát.
- Bocsásson meg nekem, lordom! - zokogta. - Bocsásson meg! Kénytelen vagyok gáládul bánni önnel és ünnepélyes eljegyzésünket felbontani. Öné a barátságom, a legnagyobb tiszteletem, s a legőszintébb hálám. Többet is adtam önnek... a szavamat, a hitemet! De ó, bocsásson meg, nem tehetek róla... a szerelmem nem az öné, és nem lehetek a felesége, ha nem akarok vétkezni!
- Álmodik, drága Edithem! - mondta Evandale egészen megzavarodva. - A képzelete játékot űz önnel! Ez semmi más, mint egy túl érzékeny lélek káprázata. Az az ember, akit nálam jobban szeret, már régen elköltözött egy szebb világba, ahová ön, hiába sóvárog, nem mehet utána... vagy ha megtehetné, csak megzavarná üdvösségét.
- Téved, Lord Evandale - jelentette ki Edith ünnepélyesen. - Én nem vagyok őrült, sem alvajáró. Nem... ha mástól hallom, el sem hiszem, de tulajdon szememmel láttam. Igen, őt láttam... a szemem nem csalt.
- Őt látta? Kit? - kérdezte Lord Evandale, s szíve elszorult.
- Henry Mortont - felelte Edith; úgy nyögte ki, mintha utolsó szava lenne, s amikor kimondta, majdnem újra elájult.
- Miss Bellenden - mondta Lord Evandale -, kérem, ne kezeljen engem úgy, mint egy bolondot vagy egy gyereket. Ha megbánta, hogy eljegyezte magát velem - folytatta méltatlankodva -, nem vagyok az az ember, aki hajlandósága ellenére kényszerítene valakit. Bánjon velem úgy, mint egy férfival, és hagyja abba ezt a méltatlan játékot.
Éppen el akart menni, amikor Edith remegő szempillái és sápadt arca meggyőzte arról, hogy itt szó sem lehet valamiféle szándékos csalásról. Bármi legyen is az, ami ennyire hatott Edith képzeletére, valóban feldúlta, és rémülettel, borzadállyal töltötte el - ebben nyoma sincs a színlelésnek. Megváltoztatta hangját és minden ékesszólását latba vetve, igyekezett Edithet lecsillapítani, s ijedelme okát megtudni, titkát kifürkészni. De a lány egyre csak ezt hajtogatta:
- De igen, igen! Láttam őt! Láttam Henry Mortont! Az ablaknál állt és benézett a szobába, éppen abban a pillanatban, amikor már ott tartottam, hogy megtagadom örökre. Arca komorabb volt, soványabb és sápadtabb, mint régen. Lovasruhát viselt, és széles karimájú kalapja félig eltakarta arcát, melynek kifejezése majdnem olyan volt, mint azon a szörnyű reggelen, amikor Tillietudlemben Claverhouse vallatta. Kérdezze meg a húgát, Lady Emilyt, vajon nem látta-e ugyanúgy, mint én. Tudom, mi szólította ide... azért jött, hogy korholjon. Szememre akarta vetni, hogy bár szívem övé volt a tenger mélyéig és a halálig, kezemet már-már másnak adtam. Uram, közöttünk mindennek vége, bármilyen következményekkel járjon is. Nem mehet férjhez az, kinek házassága felbolygatja a halottak nyugalmát.[50]
- Jóságos isten! - dünnyögte Evandale, amint fel és alá járkált a szobában, maga is félig őrülten a meglepetéstől és bosszúságtól: - Ragyogó elméje teljesen megzavarodott az erőlködéstől, hogy eleget tegyen kérésemnek, mellyel csak jót akartam, de sajnos, nagyon rosszkor! Hosszú pihenésre és figyelmes ápolásra van szüksége, különben vége van örökre!
Ekkor kinyílt az ajtó, s Halliday botorkált be a szobába, aki Lord Evandale belső szolgája volt, amióta mindketten megváltak a gárdaezredtől a Forradalom után. Arca kísértetiesen sápadt volt, és halálos rémület tükröződött rajta.
- Mi baj van már megint, Halliday? - kiáltotta gazdája felriadva. - Talán felfedezték a...
Észbe kapott és nem fejezte be a veszedelmes mondatot. - Nem, uram, nem arról van szó - felelte Halliday. - De egy kísérletet láttam épp az imént!
- Kísértetet? Te kötözni való bolond! - fakadt ki Lord Evandale, teljesen elvesztve türelmét. - Hát az egész világ megbolondult, hogy engem is megbolondítson? Miféle kísértetet láttál, te tökfilkó?
- Henry Mortonét, aki a whigek kapitánya volt a bothwelli hídon - felelte Halliday. - Úgy viharzott el mellettem a kertben, mint egy tűzcsóva!
- Tisztára Szent Iván-napi bolondság - mondta Lord Evandale -, vagy valami különös gazemberség lappang mögötte! Jenny, segítse úrnőjét a szobájába, én meg igyekszem megtalálni ennek a rejtélynek a kulcsát.
De Lord Evandale nyomozása eredménytelen maradt. Jenny kielégítő magyarázatot adhatott volna, ha akar; de neki az volt az érdeke, hogy az ügy homályban maradjon. Márpedig elsősorban az érdek irányította Jenny tetteit, amióta egy dolgos, szerető férj mellett, aki törvényesen az övé volt, teljesen lemondott korábbi legfőbb szenvedélyéről, a kacérkodásról. A zűrzavar első perceit kitűnően felhasználva, gyorsan eltávolított minden jelet, mely elárulhatná, hogy valaki aludt a szalonnal szomszédos szobában; gondossága még arra is kiterjedt, hogy eltüntesse a lábnyomokat az ablak alatt, ahol feltevése szerint Morton arca felbukkant - nyilván még egy pillantást akart vetni arra, akit oly régóta szeretett és most fog elveszíteni mindörökre. Nyilvánvaló az is, hogy a kertben elrohant Halliday mellett; s nagyobbik fiától, akit megbízott azzal, hogy az idegen úr lovát nyergelje fel és tartsa indulásra készen, megtudta, hogyan rohant be az istállóba, dobott oda a gyereknek egy nagy aranypénzt, majd lovára pattanva, ijesztő gyorsasággal nyargalt el a Clyde partja felé. A titok ily módon csakugyan a családban maradt, s Jenny szilárdan elhatározta, hogy így lesz a jövőben is.
- Utóvégre - mondta magában -, ha a kisasszony meg Halliday megismerte Mr. Mortont fényes nappal, ez még nem ok arra, hogy én is köteles legyek ráismerni alkonyatkor, egy pislogó gyertya világánál, amikor folytonosan elfordította arcát Cuddie-tól és tőlem!
Ezért állhatatosan tagadott, amikor Lord Evandale kikérdezte. Ami Hallidayt illeti, ő csak annyit tudott mondani, hogy éppen belépett a kertajtón, amikor az állítólagos kísértet gyors léptekkel szembejött vele, s arcán a bánat haragos indulattal tusakodott.
- Nagyon jól ismertem - tette hozzá -, hiszen többször is őriztem, s köteles voltam személyleírását, arcát és alakját feljegyezni, arra az esetre, ha szökést kísérelne meg. S kevés olyan arc van, mint Morton úré.
De hogy mi jutott eszébe abban az országban kísérteni, ahol nem akasztották fel és főbe se lőtték, ezt Halliday semmiképp sem tudta felfogni.
Lady Emily bevallotta, hogy látott egy férfiarcot az ablakban, de ennél többet nem tudott mondani. John Gudyill tanúvallomása sem mondott semmi újat. Éppen abbahagyta a kerti munkát, és kiszaladt egy percre, hogy reggeli korty pálinkáját felhajtsa, amikor a kísértetjárás történt. Lady Emily szolgálója a konyhában tartózkodott, parancsra várva, s rajtuk kívül teremtett lélek sem volt a házban, vagy negyed mérföldnyi körzetben a ház körül.
Lord Evandale elégedetlenül tért vissza; a legnagyobb mértékben zavarba ejtette, hogy terve, amelyet az adott körülmények között elengedhetetlenül szükségesnek tartott Edith védelmére, s egyúttal a saját boldogságának biztosítására, éppen a megvalósulás pillanatában ilyen rejtélyes módon összeomlott, minden megfogható, értelmes ok nélkül. Ismerte Edith jellemét, mely fölötte állt annak a gyanúnak, hogy színlelt látomásra hivatkozva leplezze elhatározásának szeszélyes megváltoztatását. A jelenséget inkább a túlfeszített képzelet hatásának tulajdonította, s a váratlan izgalomnak, melyben Edithnek része volt. Ennek a feltevésnek azonban ellentmondott Halliday teljesen egybevágó vallomása, hiszen neki semmi oka sem lehetett arra, hogy Morton megjelenésében valami különöset lásson, és mit sem tudott Miss Bellenden látomásáról, amikor maga is hasonló módon számolt be a történtekről. Másrészt viszont fölötte valószínűtlennek látszott, hogy Morton, aki után olyan sokáig eredménytelenül tudakozódtak, s akiről joggal feltételezhető volt, hogy a rotterdami Vryheiddel pusztult el, amikor ez a hajó legénységével és utasaival együtt elsüllyedt - szóval, hogy ez a Morton nemcsak életben maradt volna, hanem itt bujkálna ebben az országban, ahol többé semmi oka arra, hogy nyíltan ne mutatkozzék, hiszen a mostani kormány az ő pártjának a politikáját követi. Amikor Lord Evandale vonakodva és magával küszködve elmondta kételyeit a tábori lelkésznek, és kikérte véleményét, az eredmény csak az volt, hogy végig kellett hallgatnia egy hosszú előadást a démonológia tudományáról. Miután bőségesen idézett Delrio, Burthoog és De L'Ancre műveiből, amelyek a jelenések témájával foglalkoztak, valamint különféle jogászok nyilatkozataiból, a különféle tanúbizonyságok természetét illetően, a tudós lelkész annak a határozott és egyértelmű véleményének adott kifejezést, miszerint ebben az esetben vagy a néhai Henry Morton szellemének tényleges megjelenéséről van szó, melynek lehetőségét ő, mint lelkész és filozófus nem ismerheti el, de nem is tagadhatja; vagy pedig az említett Henry Morton még mindig a földi jelenségek közé tartozik, és saját személyében jelent meg ma reggel; végül pedig, hogy valami erős deceptio visus,[51] vagyis nem mindennapi hasonlóság tévesztette meg Miss Bellenden és Thomas Halliday szemét. Hogy az említett feltevések közül melyik a legvalószínűbb, erre nézvést a tudós doktor nem volt hajlandó nyilatkozni, de égre-földre esküdözött, hogy a reggeli zűrzavar okozója minden bizonnyal a három közül az egyik volt.
Evandale bánatos aggodalmát újabb gondok tetézték. Megállapítást nyert, hogy Miss Bellenden súlyosan megbetegedett, és állapota aggasztó.
- Nem hagyom el ezt a helyet - kiáltott fel a lord -, amíg nincs túl a veszélyen. Nem tehetem meg, és nem is szabad megtennem. Mert betegségét, bármi legyen is a közvetlen kiváltó oka, végső soron mégiscsak én idéztem elő szerencsétlen követelésemmel.
Letelepedett hát a házban, mint a család vendége, amit természetessé és illendővé tett a húga jelenléte, valamint Lady Margaret Bellendené, aki reumája ellenére tüstént odavitette magát, mihelyt unokája betegségéről értesült. Lord Evandale pedig szorongó szívvel várta azt a napot, amikor Edith, egészsége veszélyeztetése nélkül, szembenézhet a végső kimagyarázkodással, mielőtt Evandale útnak indul.
- Sohasem hivatkozom többé eljegyzésünkre - mondta a nemes lelkű fiatalember - s nem használom fel bilincsnek, hogy egy életre magamhoz láncoljam Edithet, ha már ennek a gondolata is elég volt ahhoz, hogy lelki egyensúlya felboruljon.
Harminckilencedik fejezet
Víg dombok! Árnyak!
Hasztalan szeretet rétjein!
Itt kóborolt gyermekkorom,
mit nem ismert a kín.
Óda Eton College távlati képéről
A legtehetségesebb emberrel is megesik, hogy élete során a közönséges tömeg színvonalára süllyed. Ezt gyakran betegség vagy testi fogyatkozás idézi elő. De vannak lelkiállapotok is, amikor a legerősebb halandó a leggyengébbekkel kerül egy sorba; sőt, mikor így lerója adóját az emberi gyarlóságnak, nyomorúságát még növeli az az érzés, hogy kétségbeesésében megszegte a vallás és a filozófia törvényeit, amelyekhez általában, még szenvedélyeiben is igazodni szokott. Ilyen viharos lelkiállapotban hagyta el a boldogtalan Morton Fairy-Knowe-t. Megtudni, hogy régóta szeretett és még mindig imádott Edithje, kinek képmása teljesen betöltötte lelkét annyi éven keresztül, már-már férjhez ment régi vetélytársához, aki annyi szolgálattal érdemelte ki Edith szívét, hogy szinte lehetetlen kérését megtagadni - ez a hír, akármilyen keserves volt is, mégsem érte úgy, mint egy váratlan villámcsapás.
Külföldi távolléte alatt egyetlen levelet írt Edithnek. Ebben búcsút mondott neki örökre, és kérte, hogy felejtse el. Lelkére kötötte, hogy ne is válaszoljon levelére, mégis félig-meddig remélte, hogy tilalma nem tartja vissza a választól. Ám ez a levél sohasem jutott el címzettjéhez. Morton nem tudta, hogy levele elkallódott. Így arra a következtetésre jutott, hogy önmegtagadó kívánságát teljesítették, és a feledés fátylát borították rá. Mindaz, amit Skóciába való visszatérése óta róluk hallott, arra késztette, hogy úgy gondoljon Miss Bellendenre, mint Lord Evandale eljegyzett menyasszonyára; s még ha fel is tudta volna oldani adott szavától, Morton nagylelkűségével nem fért volna össze, hogy házassági előkészületeiket megzavarja, olyan igényt támasztva, melyet hosszú távolléte jogtalanná tett, barátainak helyeslése sohasem szentesített, és ezernyi nehézség is akadályozott. De hát akkor miért kereste fel a házat, mely a koldusbotra jutott Lady Margaret Bellenden és unokája utolsó menedéke volt? Be kell vallanunk, hogy egy következetlen, de ösztönszerű érzésnek engedett, s hasonló helyzetben a legtöbb ember ugyanezt tette volna.
Miközben szülőföldje felé utazott, véletlenül megtudta, hogy a Bellenden hölgyek, kiknek jelenlegi lakóhelyét útjában feltétlenül érintenie kellett, nincsenek otthon; azt is megtudta, hogy Cuddie és felesége pótolják most a cselédséget mellettük. Ezek után nem bírt ellenállni a csábításnak, hogy nézzen be a házba és igyekezzék megtudni, ha lehetséges, vajon Lord Evandale-nek valóban sikerült-e megnyernie Miss Bellenden - sajnos, Miss Bellenden és immár nem az ő Edithje - szívét. Az elhamarkodott kísérlet azután úgy végződött, ahogy elmondottuk. Morton abban a tudatban fordított hátat a fairy-knowe-i háznak, hogy Edith még mindig őt szereti, s mégis, a tisztesség és becsület parancsa arra kényszerítette, hogy örökre eltűnjön Edith közeléből. Képzelhetjük, milyen érzésekkel figyelte Lord Evandale és Edith párbeszédét, melynek nagy részét akaratlanul is meg kellett hallania. Mi a magunk részéről meg sem kíséreljük, hogy ezeket az érzéseket ecseteljük. Közben százszor is erőt kellett vennie magán, hogy be ne rontson hozzájuk, és fel ne kiáltson: "De hiszen én élek, Edith, élek!" De mindannyiszor eszébe villant Edith jegyessége, és a hála, mellyel Lord Evandale-nek ő maga is tartozik - hiszen a fiatal lord könyörgött érte Claverhouse-nak, és csak az ő közbenjárása mentette meg a kínvallatástól és a haláltól. Ez a tudat tartotta vissza attól az elhamarkodott lépéstől, amely valóban csak növelte volna valamennyiük gyötrődését, s végeredményben kevés kilátást nyújtott volna arra, hogy saját boldogságát előremozdítsa. Így hát óriási erőfeszítéssel úrrá lett önző érzésein, de minden idegszála beleremegett.
"Nem, Edith! - esküdött magában. - Soha életemben nem teszek hozzá egyetlen tövist sem a te mártírkoszorúdhoz! Amit Isten elrendelt, el kell szenvedni; de én magam, önző bánatomra hallgatva, egyetlen porszemmel sem súlyosbítom a terhet, amelyet cipelned kell. Amikor beleegyeztél az eljegyzésbe, halottnak véltél. Soha, de soha nem fogod megtudni, hogy Henry Morton még él!"
Amint ez az elhatározás megszületett benne, máris attól félt, hogy nem lesz ereje megtartani; belátta, hogy itt csak a menekülés segíthet, csak a távolság szilárdíthatja meg elhatározásában, melyet minden pillanatban felboríthat, ha Edith hangját hallja; ezért ész nélkül rohant ki a házból, a kis tálalón és az üvegezett ajtón keresztül, mely a kertbe vezetett.
De akármennyire ragaszkodott is elhatározásához, nem tudott elszakadni attól a helytől, ahol szerelmesének hangja még mindig a fülében csengett - nem tudott továbbsietni anélkül, hogy még egy utolsó pillantást ne vessen bálványképére a szalon ablakán keresztül. Ekkor történt, hogy Edith, aki az egész idő alatt lecsüggesztette fejét, hirtelen felemelte tekintetét és megpillantotta Mortont. Olyan tébolyult sikollyal árulta el magát legyőzhetetlen és a jelek szerint végzetes szenvedélye tárgyának, hogy Morton úgy menekült erről a helyről, mintha fúriák kergetnék. A kertben úgy rohant el Halliday mellett, hogy meg sem ismerte, sőt, arról sem volt tudomása, hogy egyáltalán látta. A nyeregbe vetette magát, és inkább ösztönösen, mint az irányra emlékezve, befordult az első ösvényre, mely a hamiltoni országútra vezetett.
Alighanem ez a körülmény akadályozta meg, hogy Lord Evandale bizonyosságot szerezzen Morton valóságos létezéséről; hiszen a highlanderek Killiecrankie mellett aratott döntő győzelmének híre már ide is eljutott, és a kormány elrendelte, hogy minden útvonalat gondosan őrizzenek és figyeljenek, mivel fennállt a veszély, hogy az alföldi jakobiták közt is mozgolódás támadhat. Nem felejtettek el őrszemeket állítani a bothwelli hídra sem, de ezek egyetlen utast sem láttak a hídon át nyugat felé tartani; azonkívül a Bothwell faluban állomásozó katonák is határozottan kijelentették, hogy a falun sem haladt át senki keleti irányban. Viszont Edith és Halliday ugyanolyan határozottsággal hangoztatták, hogy látták a jelenést. Így aztán az egész ügy egyre rejtélyesebbé vált Lord Evandale szemében, aki végül arra a meggyőződésre jutott, hogy Edith felzaklatott képzelete idézte fel a fantomot, melyet látni vélt, s valami megmagyarázhatatlan módon Halliday is martalékul esett ugyanannak a babonás képzelődésnek.
Morton olyan gyorsan nyargalt az ösvényen, amennyire erős lova bírta; így néhány másodperc múlva eljutott a Clyde partjára, ahol számos lábnyom jelezte az itató helyét. A vágtatásra kényszerített ló egy pillanatra sem állt meg, hanem bevetette magát a folyóba, mely csakhamar olyan mély volt, hogy könnyen elboríthatta volna. Amikor a ló a folyóba ugrott, és a hideg víz a lovasnak kötésig felcsapott, Morton, kinek mozdulatai eddig inkább csak gépiesek voltak, felriadt kábultságából; minden figyelmére szüksége volt, hogy megóvja életét, és a pompás állatét is, melynek hátán ült. De mivel minden férfias sport mestere volt, a feladat nem okozott neki semmiféle fejtörést; éppen olyan biztonsággal irányította lovát a vízben, akár egy nyílt réten. Kissé lefelé fordult vele a folyón, egy alacsony földnyelv vagy zátony felé, ahol a jelek szerint könnyen kievickélhetett a vízből. Ám sem az első, sem a második kísérlet nem sikerült; a talaj olyan volt, hogy a ló nem bírta megvetni lábát, és majdnem visszazuhant. Az önfenntartás ösztöne többnyire a legválságosabb helyzetekben is arra készteti az embert, hogy szedje össze magát - hacsak nem fosztotta meg eszétől a rémület. Mortonra a veszély úgy hatott, hogy önuralma teljesen helyreállt. A harmadik kísérlet, melynek helyét gondosabban és helyesebb ítélettel választotta meg, jobban sikerült, mint az előző kettő; ló és lovasa biztonságba jutott, valamivel távolabb a Clyde bal partján.
"És most merre? - kérdezte magában Morton, keserűséggel a szívében. - A szélrózsa melyik irányába fordulhat egy olyan elhagyatott nyomorult, mint én? Bár bűn ilyet kérni, de bárcsak adta volna az Isten, hogy ezek a sötét hullámok elborítsanak, megfojtva velem együtt mindannak az emlékét, ami volt és ami van!"
A türelmetlenség, melyet felzaklatott állapota idézett elő, tört utat magának ebben a kifakadásban; de alighogy kimondta, máris elszégyellte magát gyávaságáért, mellyel ennyire belevetette magát a kétségbeesés örvényébe. Eszébe jutott, hogy élete, melyet keserű csalódásában most olyan könnyen eldobna magától, mennyi veszedelemben forgott, attól a perctől kezdve, amikor a közügyek göröngyös útjára sodródott. Kell, hogy valami jelentősége legyen annak, ha a szinte szüntelen veszedelmekből ilyen csodával határos módon megmenekült.
"Bolond vagyok - korholta magát -, sőt még a bolondnál is rosszabb, ha ilyen kevésre becsülöm a létet, mellyel Isten újra meg újra megajándékozott! Valami még számomra is maradt ezen a világon - ha egyéb nem, hát a feladat, hogy bánatomat férfiasan elviseljem és megsegítsem azokat, akik támogatásomra szorulnak. Hiszen mindaz, amit láttam és hallottam, csak beigazolja sejtelmeimet - sőt előre tudtam, hogy be kell következnie. Ők most mindketten (még gondolatban sem akarta nevüket kimondani) nagy bajban vannak. Az egyiket megfosztották örökségétől, a másik pedig vakon rohan valami veszedelmes kalandba, ha nem is tudom pontosan, mifélébe, mivel túl halkan beszélt. Hát nincs lehetőségem arra, hogy segítsek rajtuk, vagy legalább óva intsem őket?"
Egy ideig ezen a témán töprengett, erőszakkal fátyolt borítva bánatára, hogy minden figyelmét Edith és jegyese ügyeire fordítsa. Ekkor hirtelen eszébe jutott Burley régen elfelejtett levele. Úgy érte, mint a ködön áthatoló fénysugár.
"Ha tönkrementek, csak az ő műve lehet! - erre a következtetésre jutott magában. - Bármilyen fordulat is csak tőle remélhető, vagy a felvilágosítástól, melyet tőle csikarhatok ki. Igen, megkeresem, meg kell találnom. Zord, ravasz, beszámíthatatlan rajongó, de nyílt és egyszerű becsületessége nem egy ízben megenyhítette irányomban. Mindenesetre megkeresem. Talán megtudhatok tőle valamit, ami javára szolgálhat azoknak, akiket soha többé nem láthatok, s akik valószínűleg sohasem értesülnek arról, hogy szívem sajgását elhallgattatva, az ő boldogságukért fáradoztam!"
Akármilyen kevés alapja volt is ennek a tervnek, a remény izgalmával töltötte el Mortont. Most már volt valami célja, s a legrövidebb ösvényt kereste, hogy elérje az országutat. Mivel ifjú éveiben számtalanszor vadászott errefelé, s minden csapást ismert, könnyűszerrel eljutott oda, ahová akart; csak néhány sövényen kellett átugratnia, és már ott volt az országúton, amely egyenesen abba a városkába vezetett, ahol a popinjay-verseny-t rendezték. Szomorúan, csüggedten poroszkált arrafelé, de szíve mégis könnyebb volt, mint az imént, és nem marcangolta a fájdalom olyan elviselhetetlenül. Egy erélyes, önzetlen, férfias elhatározás gyakran helyreállítja az ember lelki egyensúlyát, ha nem is tudja boldoggá tenni. Morton nagy erőfeszítéssel összpontosította gondolatait arra a feladatra, hogy Burleyt felkutassa. Hátha sikerül kihúzni belőle valami titkot, melynek ismerete javíthat imádottja sorsán. S lassan megérlelődött benne az elhatározás: hagyja, hogy a körülmények sodorják magukkal, s remélte, hogy így rálelhet kutatása tárgyára, s abban bízott Cuddie elbeszélése alapján, hogy valami szakadék támadt Burley és presbiteriánus hittestvérei közt. Talán ez megpuhította Burleyt, és már nem gyűlöli Miss Bellendent olyan kegyetlenül, mint régen; valamikor azzal dicsekedett, hogy kezében van a Bellenden család sorsa; talán most rá lehet venni arra, hogy elnézőbb legyen irántuk.
A délidő már elmúlt, amikor utasunk elhunyt nagybátyja milnwoodi házának közelébe ért. Egy liget tisztásán épült, amelyet a korai öröm és bánat ezernyi emléke tarkított.
Morton szívét az a szomorkás, megindító, és mégis kedvesen elandalító hangulat fogta el, amely a legtöbb érzékeny embert rabul ejti, ha a közélet viharainak kipróbálása után visszatér gyermekkora és első ifjúsága színhelyére. Hirtelen erős vágy ébredt benne, hogy magát a házat is meglátogassa.
"Az öreg Alison - gondolta - éppoly kevéssé fog rám ismerni, mint az a derék házaspár, amelyet tegnap kerestem fel. Kielégítem kíváncsiságomat, és folytatom utamat, anélkül hogy az öreg hölgy tudomást szerezzen létezésemről. Ha jól emlékszem, úgy hallottam, nagybátyám őrá hagyta családi házunkat. Jól van, legyen úgy. Nekem éppen elég bánatom van anélkül is, eszembe se jut siránkozni az efféle csalódásokon. De azért mégis furcsa, hogy egy ilyen házsártos vénasszonyt választott egy tisztes, ha nem is kiváló, régi család házának örököséül. No, de bánom is én, csak benézek az öreg falak közé még egyszer, utoljára."
A milnwoodi ház még legfényesebb napjaiban sem volt derűs vagy vidám, de komorsága mintha megkettőződött volna az egykori házvezetőnő uralma alatt. Meg kell hagyni, hogy minden kitűnő állapotban volt; egyetlen cserép sem hiányzott a meredek, szürke tetőből, egyetlen ablaktábla sem tört ki a magas, keskeny ablakokban. De az udvart úgy belepte a fű, mintha köveire évek óta nem lépett volna emberi láb; az ajtók gondosan belakatolva, a főbejárat pedig, mely az előcsarnokba vezetett, olyan volt, mintha emberemlékezet óta nem nyitották volna ki, a pókok annyira beszőtték hálójukkal a boltív és tartóoszlopok sarkait. Morton nem látott egyetlen teremtett lelket sem, míg végül, hosszas kopogás után, lassan és óvatosan kinyílt a kis kémlelő ablak, amelyen a látogatók kilétet szokták megállapítani. Aztán előbukkant Alison arca, melyet jóval több ránc borított, mint régen, pedig éppen elég ráncos volt már akkor is, amidőn Morton elhagyta Skóciát. Szorosan fejéhez tapadó főkötője alól kiszabadult néhány szürke hajcsomó, ami, ha nem is emelte szépségét, festő számára érdekessé tette volna. Éles, remegő hangon megkérdezte, mért zörgetnek.
- Szeretnék néhány szót váltani egy bizonyos Alison Wilsonnal, aki itt lakik - mondta Henry.
- Nincs ma itthon - felelte Mrs. Wilson in propria persona[52] (talán főkötője állapota indította arra, hogy harmadik személyben szólva, letagadja magát) -, maga meg egy gyanús alak, aki ilyen módon próbál kémkedni utána! És bizonyára akad még egy M betű a bögyében, hogy a ház úrnőjét Mistress Wilson of Milnwoodnak titulálja!
- Bocsánatot kérek - mondta Morton, s mosolygott magában, látva, hogy az öreg Allie éppen olyan féltékenyen őrködik személyének megbecsülésén, mint hajdan. - Bocsánatot kérek, de idegen vagyok ebben az országban, illetve olyan hosszú ideig voltam távol, hogy majdnem elfelejtettem anyanyelvemet.
- Külföldről jött? - érdeklődött Allie. - Akkor talán hallott valamit egy idevalósi fiatal úriemberről, akit Henry Mortonnak hívnak?
- Hallottam bizony - felelte Morton -, hallottam ezt a nevet Németországban.
- Akkor, legyen szíves, maradjon egy kicsit ott, ahol van, fiatal barátom; vagy inkább kerüljön a ház hátsó oldalára, ott talál majd egy alacsony ajtót, nincs kulcsra zárva, mert csak naplemente után szoktuk lelakatolni. Nyissa ki szépen, de vigyázzon, ne botoljék meg a mosóteknőben, mert a folyosó sötét; előbb forduljon jobbra, aztán menjen egyenesen előre, majd újra jobbra, de itt meg vigyázni kell a pincelépcsőkre, és akkor máris ott van a kiskonyha ajtajában; mostanában már csak ezt a konyhát használjuk Milnwoodban; én meg lejövök oda, aztán nyugodtan elmondhatja nekem mindazt, amit Mistress Wilsonnak akart elmesélni.
Egy idegennek, Allie pontos útbaigazítása ellenére is nehezen sikerült volna baj nélkül átevickélnie a sötét folyosók labirintusán, a hátsó ajtótól a kiskonyháig; ám Henry sokkal jobban ismerte az itteni szorosok közötti hajózás titkait, semhogy bármilyen veszedelemtől kellett volna tartania - nem fenyegette jobb kéz felől a mosóteknő alakjában ólálkodó Scylla, sem a másik oldalon a pince mélységébe vesző csigalépcsőként ásítozó Charybdis. Az egyetlen akadályt egy hetyke kis spanielkutya ugatása és morgása jelentette, mely valamikor Morton saját tulajdona volt, de nem hasonlított a hűséges Árgushoz, és egyetlen jellel sem árulta el, hogy vándorútjáról hazaérkező gazdáját megismerte volna.
- A kiskutyák éppen úgy, mint az emberek! - dünnyögte Morton magában, látva, hogy egykori kedvence így megtagadja. - Hiába, úgy megváltoztam, hogy egyetlen élő lélek sem hajlandó üdvözölni azok közül, akiket ismertem és szerettem!
Ebben a percben jutott el a konyháig, s nemsokára hallotta is már Alison magas sarkú cipőjének kopogását, meg a mankónyelű bot hangját is, amely támaszul szolgált neki, de egyszersmind arra is, hogy lépteit vezérelje. A közeledését jelző hangok egy ideig még folytatódtak a lépcső felől, míg végül maga Alison is baj nélkül eljutott a konyhába.
Így aztán Mortonnak elég ideje volt ahhoz, hogy szemlét tartson a szerény háztartás fölött, amely ma már, úgy látszik, elegendő ebben a nagy, ősi házban. Szén volt ugyan bőven ezen a vidéken, de a kályha elárulta, hogy itt nagyon takarékosan bánnak a tüzelővel; a kis bögre pedig, melyben az öregasszony ebédet főzött magának és mindenesének (egy tizenkét éves kislánynak), vékony és vizenyős párájával arról tanúskodott, hogy Allie mit sem változtatott régi életmódján, hiába vitte fel Isten a dolgát.
Amikor belépett a konyhába, méltóságteljesen bólintott - de arca, melyen a hosszú évek alatt megszokott és megrögződött mogorva ingerlékenység alaptermészetének jóságos engedékenységével tusakodott - apácafőkötője, köténye, kockás pongyolája - minden a régi Allie-re vallott: csupán csipkekendője, amelyet néhány más díszítő aprósággal együtt gyorsan magára kapott az idegen méltó fogadására, jelezte a különbséget a néhai háziúr gazdasszonya és Mrs. Wilson, Milnwood életfogytiglani haszonélvezője között.
- Milyen ügyben óhajtott volna Mrs. Wilsonnal beszélni, uram? Mert Mrs. Wilson én vagyok - volt az első szava; mivel úgy érezte, az ötpercnyi idő, melyet toalettje kiegészítésére fordított, felfogása szerint feljogosította arra, hogy most már dicső nevén fogadja látogatóját, és teljes pompájában tündököljön előtte.
Morton érzelmeiben összekeveredett a múlt és a jelen; maga is olyan zavarba esett, hogy akkor is nehezen találta volna meg a szavakat, ha tudta volna, mit is akar mondani. Még azt sem határozta el, milyen szerepben mutatkozik be, miközben igazi énjét eltitkolja, s ez további ok volt arra, hogy hallgasson. Mrs. Wilson nagy zavarban, s némi aggodalommal megismételte kérdését:
- Mit óhajt tőlem, uram? Azt mondta, ismerte Mr. Harry Mortont?
- Bocsánat, asszonyom - felelte Henry -, én egy bizonyos Silas Mortonról beszéltem.
Az öregasszony arca megnyúlt.
- Szóval, az apját ismerte csak, a megboldogult Milnwood úr bátyját? De őt sem ismerhette külföldön, azt hiszem. Hiszen hazajött, még mielőtt ön megszületett volna. Én azt gondoltam, a szegény Harry fiatalúrról hozott híreket.
- Apám révén ismertem meg Morton ezredest - felelte Henry. - Fiáról semmit sem tudok, vagy csak keveset. Az a hír járja róla, hogy külföldön halt meg, útközben Hollandia felé.
- Nagyon is valószínű, hogy a hír igaz - mondta az öregasszony sóhajtva. - Vén szemem sok könnyet ontott miatta. Nagybátyja, a szegény öregúr, nagy szomorúságban halt meg. De előbb pontos utasításokat adott nekem a temetéséről... a kenyérről meg a borról, meg a pálinkáról... hogy hányszor kínáljam körbe a társaságnak (mert életében és halálában is takarékos, körültekintő, akkurátus ember volt). Nekem meg azt mondta: Allie. (Mindig így nevezett, Allie-nek, hiszen olyan régi ismerősök voltunk.) Allie, mondta, vigyázz a jószágra, hogy minden együtt maradjon, ha már a milnwoodi Mortonok neve úgy elszáll, mint egy régi dal utolsó sóhaja! Akkor már egyik ájulásból a másikba esett, s nem is beszélt többé, legfeljebb motyogott valamit, amit már alig tudtunk megérteni, arról, hogy a mártogatott gyertya éppen olyan jó, mint az öntött, világánál éppúgy meg lehet látni a Halált, ha értünk jön. Sohase szerette az újmódi gyertyákat, és sajnos, éppen az volt az asztalon.
Mialatt Mrs. Wilson részletesen elmesélte a vén zsugori utolsó perceit, Morton azzal vesződött, hogy megpróbálta távol tartani magától a kutya buzgó érdeklődését; úgy látszik, első meglepetéséből felocsúdva, és régi emlékeit felelevenítve, hosszas szaglászás és vizsgálódás után rájött az igazságra; erre meg olyan ugrándozásba fogott, hogy majd felborította az idegent, aki minden percben attól tartott, hogy kilétét elárulja. Végre nem bírta tovább, és türelmetlen hangon rászólt a kutyára:
- Feküdj, Elphin! Nyughass már, ha mondom!
- Ön ismeri a kutyánk nevét! - mondta az öreg hölgy álmélkodva. - Tudja, hogy hívják, pedig különleges neve van! És az állat is jól ismeri önt - folytatta egyre izgatottabban, és felindulástól éles hangon. - Teremtő Atyám! Hisz ez az én tulajdon édes gyermekem!
Így szólván, az öregasszony Morton nyakába borult, megölelte, összevissza csókolta, mintha valóban a tulajdon édes gyermeke volna, és zokogott örömében. A leleplezést már nem lehetett kivédeni, s Mortonnak nem is lett volna szíve az alakoskodást folytatni. Hálás forrósággal viszonozta az ölelést, és így felelte:
- Igen, drága Allie, valóban élek, talán csak azért, hogy megköszönjem a maga sok múltbeli és jelenlegi jóságát, s örüljek annak, hogy legalább egy jó barátom van, aki boldogan üdvözöl szülőföldemen.
- Jó barátja? - kiáltott fel Allie. - Sok jó barátja lesz, majd meglátja, mennyi! Hiszen sok pénze van, gyönyörűségem, vagyona, mindene! Az Ég vezérelje, hogy csak jól használja fel! Ah, jó urak! - folytatta, reszkető kezével és aszott karjával eltolva magától Mortont, hogy megfelelő távolságból jobban megnézze, s számba vegye a rombolást, amit nem annyira az idő, mint inkább a bánat vitt végbe megviselt arcán. - Eh, uraim, mit csináltatok vele! Bizony, szívecském, keservesen megváltoztál. Arcod megfakult, szemed beesett, azt a szép piros-fehér orcádat kicserzette a nap! Óh, boldogtalan háborúskodás! Sok szép arc megcsúfítója. Mondd csak, honnan jöttél, gyöngyvirágom? Merre jártál? Mit csináltál? És mért nem írtál nekünk soha? Hogy van az, hogy halottnak híreszteltek? És miért jöttél be ilyen lopakodva a saját házadba, mintha valami sötét csavargó volnál? Csak azért, hogy így megrémítsed a szegény öreg Allie-t? - fejezte be, könnyei közt mosolyogva.
Eltartott egy darabig, amíg Morton annyira úrrá lett saját érzelmein, hogy elmondhassa az öregasszonynak mindazt, amiről olvasóinknak a következő fejezetben fogunk beszámolni.
Negyvenedik fejezet
De Richard híve lévén, már nem az.
Szólítsd csak őt Rutlandnek, asszonyom.
Shakespeare: II. Richárd
V. felv. 2. szín
Somlyó György fordítása
A magyarázkodás színhelyét sürgősen áttették a kiskonyhából Mrs. Wilson gyékényszőnyeggel borított saját szobájába; ugyanaz a szoba volt, melyben házvezetőnői minőségében lakott, s amelyet továbbra is megtartott magának.
- Jobban megvéd a tomboló szelektől, mint a nagyterem - mondotta -, ahol a reumámat szereztem, s illőbb hozzám, mint a derék, megboldogult Milnwood úr lakosztálya, mely szomorú gondolatokat ébreszt bennem.
Ami meg a tölgyfával burkolt nagy szalont illeti, azt csak azért nyitották ki időről időre, hogy szellőztessék, felmossák, a bútorokról letöröljék a port; mindig ez volt a rend a házban, s csak különösen ünnepélyes alkalommal tértek el tőle. Így hát a gyékényszőnyeggel borított szobában telepedtek le most, mindenféle uborkás- és befőttes-üveg között, amelyeket a hajdani házvezetőnő merő szokásból továbbra is kotyvasztott, noha sem ő, sem bárki más nem ízlelte meg többé a csemegéket, amelyeket rendszeresen és állhatatosan készített.
Morton úgy beszélte el a történetét, hogy Allie megérthesse. Röviden elmesélte neki a hajó pusztulását, amikor mindenki a tengerbe veszett, két-három matróz kivételével, akik idejében kezükbe kaparintották a mentőcsónakot, és éppen el akarták lökni magukat a hajóroncstól, amidőn Morton váratlanul leugrott csónakukba a fedélzetről, s így, akár tetszett nekik, akár nem, útitársuk lett, s velük együtt megmenekült. Partra szállva Flushingban, nagy szerencséjére, egy öreg tiszttel találkozott, aki valamikor apja alatt szolgált. Az ő tanácsára nem sietett tüstént Hágába, hanem előbb elküldte ajánlóleveleit a Helytartó udvarába.
- A mi hercegünk - mondta az öreg tiszt - egyelőre kénytelen jóba lenni apósával és az önök Károly királyával. Ha ön most úgy kopogtatna nála, mint egy skót elégedetlenkedő, csak megnehezítené számára, hogy kegyeivel kitüntesse. Várjon tehát, várja be parancsait, ne is igyekezzék a figyelmébe férkőzni. Inkább éljen okos és óvatos visszavonultságban. Vegyen fel más nevet, és kerülje a brit emigránsok társaságát. Majd meglátja, nem lesz oka megbánni bölcs félrevonulását.
Silas Morton régi barátjának érvelése helyes volt. Hosszú idő múltán az orániai herceg beutazta az egyesített országokat, s eljutott abba a városba is, ahol Morton - bár türelmetlenül unta már helyzetét és inkognitóját, melyre kényszerült - még mindig lakott. Egy óra hosszat tartó magánkihallgatást kapott, melynek során a herceg legmagasabb megelégedését fejezte ki értelmes és tapintatos viselkedése, valamint szabadelvű felfogása fölött, mellyel hazája pártjait, s azoknak mozgatóerőit és céljait szemlélte.
- Nagyon szívesen magam mellé venném önt - mondta Vilmos herceg -, de nem tehetem meg anélkül, hogy Angliában rossz vért ne szüljön. De mégis, szeretnék valamit tenni önért, már az érzülete miatt is, amelyet kifejtett előttem, nem is szólva az ajánlólevelekről, amiket hozott. Ezennel kinevezem egy svájci ezredbe, mely jelenleg egy távoli tartományban állomásozik, ahol alig, vagy semmiképpen sem találkozhatik valamely honfitársával. Nevezze magát ezentúl Melville kapitánynak, és hagyja a Morton nevet szundikálni jobb időkig.
- Így kezdődött a szerencsém - folytatta Morton. - Szolgálataimat a királyi fenség több alkalommal dicséretével méltányolta, egészen addig a napig, amikor mint politikai felszabadítónk, angol földre lépett. Hosszú hallgatásom az ő parancsára vezethető vissza, s ez szolgáljon mentségemül néhány barátom szemében itt, Skóciában. Nem csodálom, hogy halálomat híresztelték, miután a hajó zátonyra futott, no meg azért is, mert nem volt alkalmam felhasználni a pénzesutalványokat, melyeket egyik-másik barátom nagylelkűségének köszönhettem. Ez a körülmény bizonyára megerősítette őket abban a hitükben, hogy elpusztultam.
- De mondja, aranyoskám - kérdezte Mrs. Wilson -, nem találkozott az orániai herceg udvarában egyetlen skóttal sem, aki ismerte volna magát? Azt hittem, a milnwoodi Morton nevet ország-világ ismeri.
- Szándékosan osztottak be olyan távoli szolgálatba - felelte Morton -, amíg eljön az idő, amikor már kevés ember lesz, aki Melville vezérőrnagyban felismerheti még az egykori Morton csemetét... hacsak nem viseltetik irántam olyan jóságos és önzetlen szeretettel, mint Mrs. Wilson!
- Melville az édesanyja neve volt, kedvesem - mondta Mrs. Wilson -, de azért a Morton név szebben hangzik az én öreg fülemnek. És ha átveszi a birtokot, akkor úgyis a régi nevét és rangját kell újra felvennie.
- Nem olyan sürgős nekem, Allie, sem az egyik, sem a másik. Egyelőre nyomós okaim vannak arra, hogy létezésemet eltitkoljam, s ne tudjon róla más, csak maga. Ami pedig a milnwoodi birtokot illeti, az jó kezekben van.
- Jó kezekben, drágaságom? - visszhangozta Allie. - Remélem, nem rám gondol? A földek meg a bérlők túl sok fejtörést okoznak nekem. És eszembe sincs élettársat venni magam mellé, pedig Wylie Mactrickit, az írnok, sokat legyeskedik körülöttem, és olyan mézesmázosan beszél, hogy csuda. De öreg róka vagyok ahhoz, hogy lépre menjek neki; nekem hiába hízeleg, nem szédít meg, mint annyi mást előttem. Mindig arra gondoltam, hogy az én fiatal gazdám egy nap hazajön, aztán nem lesz semmi gondom; mindennap megkapom a tejecskémet meg azt a kis ebédet, s szépen rendben tartom a dolgokat, ahogy megszoktam a szegény boldogult bácsikája idejében. Éppen elég öröm lesz nekem, ha látom, hogy okosan vezeti a birtokot és szépen tollasodik; bizonyára megtanulta ezt Hollandiában, ott takarékos népek laknak, és jól gazdálkodnak, mint hallom. De ha nagyobb házat szeretne vezetni, mint a szegény öreg Milnwood tette, az se baj. Semmi kifogásom ellene, ha mészárostól hozat húst akár háromszor is hetenként; nem árt az, kifogja a gyomorból a szeleket.
- Erről majd máskor beszélgetünk - felelte Morton; meglepte ez a csodálatos nagylelkűség, mely Allie gondolataiban és cselekedeteiben megszokott, kicsinyes fukarságával keveredett; de még jobban meglepte a furcsa ellentét Allie takarékossági szenvedélye és nagyvonalú önzetlensége között, mely mit sem törődött azzal, hogy magának valamit szerezzen. - Megsúgom - folytatta -, hogy ebben az országban most csak néhány napot tölthetek, egy különleges megbízás teljesítésére, mely a kormánynak nagyon fontos. Ennélfogva lelkére kötöm, Allie, egy szót sem arról, hogy velem találkozott! Majd legközelebb részletesen kifejtem okaimat és szándékaimat.
- Úgy lesz, kedvesem - felelte Allie. - Éppen úgy tudok titkot tartani, mint bárki más. Tudta ezt az öreg Milnwood is, Isten nyugosztalja, mert az is megmondta nekem, hol tartja a pénzét, pedig ez olyan dolog, amit a legtöbb ember nem szokott másnak az orrára kötni. De most jöjjön velem, drágaságom, megmutatom, milyen pazarul rendben tartottam a tölgyfa szalont, mintha mindennap vártam volna, hogy a fiatalúr betoppan. Saját kezemmel tisztogattam, ezt soha nem bíztam másra. Afféle szórakozás volt a számomra, bár közben a könnyeim potyogtak, és azt mondogattam magamban: mit kell neked rácsokkal, meg szőnyegekkel, meg díszpárnákkal vesződnöd, mit érdekel már az a sok réz gyertyatartó, ha az, akit jogosan megillet, nem jön haza többé?
Ezekkel a szavakkal elhurcolta ebbe a sanctum sanctorum-ba,[53] melynek sikálása és takarítása tette ki legfőbb napi foglalatosságát, mivelhogy szíve büszkesége volt a szalon rendje és tisztasága. Morton belépett nyomában a terembe, de tüstént fejmosást kapott, amiért elfelejtette megtörölni a cipőjét - amiből látható, hogy Allie nem adta fel végleg megszokott parancsoló modorát. Amint belépett a tölgyfa burkolatos szalonba, Mortonnak akaratlanul is eszébe jutott az az ünnepélyes áhítat, amelyet kamaszkorában érzett, ha nagy ritkán, különleges alkalommal megengedték, hogy betegye lábát ebbe a szalonba, mely meggyőződése szerint hercegi paloták termeivel vetekedhetik. Elképzelhető, hogy a kéziszőttessel behúzott, egyenes hátú és kurta ébenfa lábú székek már elvesztették néhai fényüket a szemében; a kandalló réz- és vasdíszei sem voltak többé olyan ragyogók; a zöld gyapjúszőnyeget sem tartotta már az arrasi szövőművészet remekművének; sőt: a terem egészében sötétnek, komornak és vigasztalannak tűnt fel. De volt két tárgy - két fivér képmása - éppen olyan különbözőek, mint azok, amelyeket Hamlet ír le -, amelyek láttán különböző érzések rohanták meg őt. Az egyik apjának életnagyságú arcképe, mely teljes fegyverzetben ábrázolta; arca férfias, és határozott jellemét tükrözte. A másik a nagybátyját mutatta be, bársonyban és brokátban; úgy ült ott, mintha restelkednék saját pompázatos ruhája miatt; melyet kizárólag a festő nagylelkűségének köszönhetett.
- Hiú ötlet volt - jegyezte meg Allie - a derék öregurat drága cicomába öltöztetni, amilyet sohasem viselt, hiszen világéletében szürke háziszőttes darócban járt, és keskeny szegélyű nyakravalót kötött hozzá.
Morton magában akaratlanul is igazat adott neki, hiszen ami csak némileg is hasonlított egy úriember öltözékéhez, éppen olyan kevéssé illett nagybátyja félszeg alakjához, mint a nyílt vagy nagylelkű kifejezés az ő sunyi és pénzsóvár arcához. Most azonban kiszabadította magát Allie kezéből, hogy felkeresse a szomszédos erdőben egykori kedvenc tartózkodási helyeit, mialatt Allie saját kezűleg egészítette ki a már előkészületben levő ebédet, s ez a nevezetes eset egy derék szárnyas életébe került, amely - ha nem következik be olyan falrengető esemény, mint Henry Morton hazaérkezése -, még sokáig kotkodácsolt volna az udvaron, mielőtt Allie a pazarlásnak olyan bűnére vetemedik, hogy levágja és megsüsse. Az ebédet aztán a régi időket felemlegető beszélgetés fűszerezte, továbbá Allie jövendőbeli terveinek megtárgyalása; ez utóbbiak középpontjában fiatal gazdája állt, akit az öregúr valamennyi bölcs tulajdonságaival ruházott fel, magát pedig úgy állította mellé, mint a legügyesebb házvezetőnőt, aki még mindig kiválóan teljesíti kötelességét. Morton nem akadályozta meg az öregasszony ábrándozó gyönyörűségét; hadd építsen légvárakat, amíg ezek a szép percek tartanak; ráér még egy későbbi alkalommal is közölni vele szándékát, hogy visszatér a kontinensre, s ott éli le hátralevő életét.
Következő dolga az volt, hogy levetette katonai ruháját, mely - úgy vélte - csak megnehezítené feladatát, vagyis Burley felkutatását. Szürke ujjasra és köpenyegre cserélte fel, amely valamikor megszokott öltözéke volt Milnwoodban. Mrs. Wilson ezeket egy fiókos diófa szekrényből kerítette elő, ahová annak idején félrerakta, de közben sem felejtette el időnként gondosan kikefélni és szellőztetni. Morton megtartotta azonban kardját és lőfegyvereit, amelyek nélkül azokban a zavaros időkben aligha utazott valaki. Amikor ebben az öltözékben megjelent, Mrs. Wilson először is örömét fejezte ki, hogy "a ruha olyan, mintha ráöntötték volna, s annál jobban fest benne, mert semmivel sem kövérebb, de sokkal férfiasabb, mint abban az időben, amikor elhurcolták Milnwoodból".
Mrs. Wilson következő fejtegetése azt bizonygatta, milyen okos dolog gondosan megőrizni a régi ruhákat, amelyek különben is "verik az újakat", aztán hosszú történetbe kezdett egy bársonyköpenyegről, mely valamikor a megboldogult Milnwood úré volt; először ujjassá alakították át, majd nadrágot szabtak belőle, s minden alkalommal olyan volt, mint a vadonatúj...
Ám Morton félbeszakította e ruhadarab lélekvándorlásának történetét azzal, hogy hirtelen búcsúzkodni kezdett.
Az öreg hölgyet nagyon megrendítette, amikor tudtára adta, hogy útját még aznap este folytatni kénytelen.
- De hová akar menni? És miért kell elmennie? Miért akar idegen házakban aludni, annyi évi távollét után, amikor itt van a saját kényelmes otthona?
- Tudom, hogy nem szép tőlem, Allie, de meg kell lennie. Ezért is próbáltam kilétemet eltitkolni maga előtt, mert sejtettem, hogy nem fog egykönnyen elengedni.
- De hová akar menni, az istenért? - kérdezte Allie újra. - Hát látott már földi szem olyan embert, aki csak egy percre jön haza, és a következőben már repül is, mint egy kilőtt nyíl!
- Le kell mennem Niel Blane-hez a Piper's Howffba - felelte Morton. - Remélem, kaphatok nála egy ágyat.
- Egy ágyat? Persze hogy kaphat, méghozzá borsos áron - felelte Allie. - Igazán azt kell mondanom, fiacskám, hogy elvesztette a józan eszét külföldön! Pénzt akar adni vacsoráért és fekvőhelyért, amikor mindkettőt megkaphatja ingyen, még meg is köszönném, hogy elfogadja!
- Értse meg, Allie - mondta Morton, mert már véget akart vetni tiltakozásának -, hogy egy nagy fontosságú ügyről van szó, amelyen aligha veszíthetek, de annál többet nyerhetek.
- Nem látom be ezt, amikor azzal kezdi, hogy talán két skót shillinget is fizet egy vacsoráért! De hát ezek a fiatalok mindig kalandvágyók voltak, és azt hiszik, ily módon lehet a legkönnyebben pénzt szerezni. Az én szegény régi gazdám a biztosabb módot választotta, s nehezen vált meg a pénzétől, ha már egyszer megszerezte.
Morton azonban kitartott zord elhatározása mellett, és elbúcsúzott Allie-től. Lovára ült és elindult a városka felé; de előbb ünnepélyes ígéretet vett Allie-től, hogy titokban tartja hazaérkezését mindaddig, amíg viszont nem látja, vagy újabb híreket nem hall felőle.
- Nem vagyok túlságosan pazarló - jutott eszébe akaratlanul, miközben a városka felé poroszkált -, de ha egy fedél alatt élnék Allie-vel, miként ő javasolja, azt hiszem, költekezésemet a derék, jó lélek annyira szívére venné, hogy már az első héten belehalna.
Negyvenegyedik fejezet
- Hol a víg kocsmáros, kiről
beszél
Lover's Progress
Morton minden említésre méltó incidens nélkül jutott el a mezővárosba, és leszállt lováról a kis fogadó előtt. Útközben többször is eszébe jutott, hogy talán nem jól tette, amikor fiatalkori gúnyájába bújt; noha más tekintetben megfelel céljainak, de kétségessé teheti inkognitóját. Viszont a sokévi táborozás és vándorlás annyira megváltoztatta külsejét, hogy remélte, a felnőtt emberben, kinek arcán érett gondolkodás és határozottság tükröződik, senki sem fogja felismerni azt az esetlen, szégyellős ifjút, aki annak idején a popinjay-verseny győztese volt. Csupán attól tartott, hogy egy-egy whignek, akit csatába vezetett, eszébe juthat a milnwoodi lövészek kapitánya; ám ezt a kockázatot, ha ugyan fennállt, nem lehetett elkerülni.
A Howff annyira tele volt vendégekkel, mintha még mindig régi nagy hírnevének örvendett volna. Niel Blane személye hájasabb és modora udvariatlanabb volt, mint régente, ami arra vallott, hogy erszénye éppen úgy megduzzadt, mint a pocakja; mivel Skótországban a kocsmáros udvariassága vendégei iránt fordított arányban áll a tollasodásával. Leánya is beletanult az üzletbe; ügyes felszolgáló lett belőle, kinek fejét nem zavarta meg sem a szerelem, sem a háború, akármilyen alkalmasak is arra, hogy ezen a pályán zavarokat idézzenek elő. Mindketten mérsékelt figyelemben részesítették Mortont, mint olyan idegent, aki egyedül utazik; abban az időben ugyanis elsősorban arról lehetett megismerni az úriembert, hogy szolgakísérete volt. Morton úgy is viselkedett, ahogy külsejének megfelelt - kiment az istállóba, hogy lováról gondoskodjék, azután visszatért a házba, és helyet foglalt az ivószobában (ha valaki külön szobában szeretett volna ülni, gőgös elbizakodottságnak tekintették volna akkoriban). Morton körülnézett: a helyiség ugyanaz volt, ahol néhány évvel ezelőtt megünnepelte győzelmét a popinjay-verseny-en - a mókás kitüntetést, melynek annyi komoly következménye volt. Elképzelhető, hogy maga is erősen megváltozott az emlékezetes ünnepség óta, mégis, amint körülnézett, úgy tetszett neki, hogy a Howffban összeverődött társaság alig különbözik e színtér régebbi alakjaitól. Két-három városi polgár szürcsölgette óvatosan megszokott itókáját; két-három dragonyos üldögélt híg söre mellett, s átkozta ezeket az álmos időket, amelyek nem tették lehetővé, hogy jobb italhoz jussanak. A zászlós nem ült ugyan az ostábla előtt a reverendás segédlelkésszel szemben, de átengedte magát az aqua mirabilis[54] mérsékelt élvezetének a szürke köpenyeges presbiteriánus lelkész társaságában. A kép más volt, és mégis ugyanaz - csak szereplői cserélődtek ki, általános jellege változatlan maradt.
- Kit aggaszt az ár és apály e hullámzó világban! - gondolta Morton, amint szemlét tartott. - Mindig akad elég ember az üres helyek betöltésére, ahol a sors rendet vágott; az emberek úgy követik egymást az élet megszokott munkájában és mulatságaiban, mint a levelek ugyanazon a fán; az egyéni különbség és az általános hasonlóság is ugyanaz.
Morton tapasztalatból megtanulta már, ilyen helyen hogyan lehet a legkönnyebben célt érni. Néhány percig várt, aztán egy icce vörös bort rendelt. Amikor a kocsmáros mosolyogva hozta az ónedényt a frissiben kimért itallal (palackozott bor akkor még nem volt divatban), Morton meghívta, üljön le hozzá, és ossza meg vele a jó italt. Niel Blane cseppet sem jött zavarba, nem is csodálkozott; ha nem is várta el minden vendégétől, kinek nem volt jobb társasága, gyakran meghívták így, és nem szokta kéretni magát. Letelepedett vendége mellé, a kandalló közelében egy meghitt sarokban. Morton biztatására lassanként megitta az előttük álló bor nagyobbik felét, és közben szóval tartotta az idegent, hiszen ez volt a feladata, amit elvártak tőle. Beszélt a környék eseményeiről - születésekről, halálesetekről, esküvőkről - a birtokokról, melyek gazdát cseréltek - régi családok hanyatlásáról és újak felemelkedéséről. De a politikát, mely mostanában a beszélgetés kiapadhatatlan forrása volt, kocsmárosunk gondosan kerülte. Csak Morton kérdéseire válaszolt egy-egy mondattal, közömbös arcot vágva:
- Az ám! Bizony, bizony! Ebben a városban mindig volt katonaság, hol több, hol kevesebb... igen, odalenn Glasgow-ban is ül egy sovány német gebe a parancsnokságon. Valami Wittybodynak hívják... borzalmasan komoly vén hollandus, szárazabb embert még senki sem látott.
- Talán Wittenbold? - kérdezte Morton. - Deres fejű öreg ember, kurta, fekete bajuszt visel... keveset beszél?
- De annál többet dohányzik - felelte Niel Blane. - Látom, nagyságod ismeri azt az embert. Lehet, hogy nem is rossz ember, úgy gondolom, ahhoz képest, hogy katona és hollandus, de ha tíz tábornok lenne is, meg száz Wittybody, a dudához nem ért. Engem leintett a Torpichen-dal kellős közepén, pedig szebb nóta nem jött még ki dudából, annyi szent!
- De ezek a hadfiak itt nem az ő emberei? - kérdezte Morton egy pillantást vetve az ivószobában ülő katonákra.
- Dehogyis - felelte a kocsmáros -, ezek skót dragonyosok, vagyis a mi régi piócáink! Nemrég még Claverhouse-ra esküdtek, s újra megtennék, ha adu volna a kezében.
- Azt hallottam, hogy meghalt, nem? - kérdezte Morton.
- Nagyságodnak igaza van - felelte a kocsmáros. - Valóban az a hír járta róla. De véleményem szerint nem olyan könnyű az ördögöt eltemetni. Ha az embereknek több eszük volna, jobban vigyáznának. Ha még él, és fejébe veszi, hogy újra csinál valamit, mi az neki, a hegyekből lerohanni? Még a sörünket se ittuk ki, és már a nyakunkon van... aztán mit csinálunk akkor? Ezek a ricsajozók itt, a dragonyosok, csak egy intésre várnak, s már úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Nem mondom, most a Willie emberei, mint ahogy nemrég Jakabért lelkesedtek. De igazuk van... a zsoldjukért harcolnak... mi egyébért harcolnának? Házuk nincs, földjük se, nem igaz? De azért köszönhetünk valamit a változásnak, vagy a Forradalomnak, ahogy nevezik... az emberek most ezek előtt is kimondhatják, ami a szívükön fekszik, nem kell attól félniük, hogy elhurcolják őket az őrszobára, vagy egyszerűen rájuk teszik a hüvelykszorítót.
Most egy kis szünet következett. Morton úgy érezte, elég jól összebarátkozott már a kocsmárossal, s tétovázva, mint ahogy illik, ha az ember fontosabb dolog iránt érdeklődik, megkérdezte:
- Ismer-e Blane úr egy asszonyt errefelé, akit Elizabeth Maclure-nak hívnak?
- Hogy ismerem-e Bessie Maclure-t! - felelte a kocsmáros igazi kocsmárosi hahotázással. - Hát hogyne ismerném saját istenben boldogult feleségem első férjének a nővérét, Bessie Maclure-t! Rendes, becsületes asszony, csak sok sorscsapás érte; két derék fiát vesztette el az üldöztetés korszakában, ahogy most mondják. De szelíden, megadón viseli sorsát, nem hibáztat senkit, nem vádol senkit. Ha van rendes asszony ezen a világon, akkor Bessie Maclure az. Elveszíteni két szép, nagy fiút, ahogy mondtam, és ráadásul nyakába venni a dragonyosokat egy hónapra azután... mert akár a whig van felül, akár a tory, ezek ráülnek az ember nyakára, és felélik, amije csak van... mondom, éppen eleget szenvedett és...
- Szóval, neki is van fogadója? - szakította félbe Morton.
- Inkább afféle szegényes kocsma - felelte Blane, és elégedetten nézett körül a maga takarosan berendezett ivószobájában -, elég gyenge sört főz, és eladja olyan utasoknak, akik annyira tikkadtak már, hogy nem válogatnak. De igazán nem lehet virágzó üzletnek vagy forgalmas kocsmának nevezni.
- Nem tudna útbaigazítani hozzá? - kérdezte Morton.
- Hát nagyságod ott akarja tölteni az éjszakát? Bajosan hiszem, hogy megfelelő szállást kaphat Bessie-nél - felelte Niel, akinek szeretete Istenben boldogult felesége rokona iránt semmiképpen sem terjedt ki annyira, hogy saját házából vendéget küldjön hozzá.
- Van egy barátom, akivel megbeszéltem, hogy ott fog várni rám - felelte Morton. - Ide csak egy pohár borra tértem be, meg azért, hogy útbaigazítást kérjek.
- Nagyságod jobban tenné, ha átküldene valakit a barátjáért, hogy jöjjön ide - mondta a kocsmáros, mesterségéhez tartozó szívóssággal.
- De mondom, kocsmáros úr - felelte Morton türelmetlenül -, hogy már másképp intézkedtem! El kell mennem innen, egyenesen ahhoz a Maclure asszonyhoz, s csak arra kérem, adjon mellém valakit, aki odavezet.
- Jól van, uram, az ön dolga, természetesen - mondta Niel Blane kissé bosszúsan -, de ami a vezetőt illeti, fenét van rá szüksége! Egyszerűen elindul a folyó partján lefelé, mintha a Milnwood ház felé menne, aztán vagy két mérföld múlva befordul az első sziklás, omladozó úton, mely a dombok felé tart... talán ismeri azt a megtépázott kőrisfát, mely a patak mellett áll, éppen az útkereszteződésnél... vágjon csak neki ennek az ösvénynek, akkor nem tévesztheti el Maclure özvegyasszony kocsmáját, hisz, az ördögbe is, egyetlen más házat sem talál azon az úton, tíz skót mérföldnyire, ami éppen annyi, mint húsz angol mérföld. Sajnálom, hogy uraságod nem az én házamban száll meg éjszakára, de ha már a fejébe vette, hogy elmegy, a feleségem sógornője nagyon rendes asszony, s ha helyettem egy jó barátom keres az üzleten, nem tiszta veszteség.
Morton tehát kifizette számláját és eltávozott. A nyári nap éppen leáldozott, amikor a kőrisfához ért, ahol az ösvény felfelé visz, a dombokon át a mocsarakba.
- Itt kezdődött az én szerencsétlenségem - dünnyögte magában. - Éppen ezen a szent helyen akartam elválni Burleytől, első találkozásunk estéjén, amikor megijedt attól a hírtől, hogy a mocsárba vezető utakat katonák őrzik, akik őrá leselkednek. Ugyane kőris alatt ült az öregasszony, aki a veszélyre figyelmeztette. Milyen furcsa, hogy sorsom elválaszthatatlanul összefonódott az övével, a magam részéről csupáncsak azért, mert egyszerűen eleget akartam tenni emberi kötelességemnek. Bár adná az Ég, hogy újra megtaláljam lelkem szerény csendjét és nyugalmát, ugyanazon a helyen, ahol valamikor elvesztettem!
E félig kimondott, félig csak gondolatban folytatott elmélkedés után lovát az ösvényre irányította.
Már sötétség vette körül, amikor a szűk völgybe érkezett, amely valamikor erdő volt, de most már kopár szakadék. Csak itt-ott maradt meg néhány fa a meredek part megközelíthetetlen peremén vagy a sziklák és óriási kőszirtek között, ahol nem pusztíthatta el sem állat, sem ember; olyanok voltak ezek a fák, mint egy meghódított ország szétszórt őslakói, akik a kopár hegyek erődnél is biztosabb zugaiban találtak menedéket. Vén, korhadt fák voltak már, nem virultak, csak éppen léteztek, mintha csak jelezni akarnák, milyen is volt ez a táj valaha. Ám a folyó örökifjan zúgott le közöttük, frissen és fürgén, felélénkítve a vad és kopár tájat, ahogy csak egy hegyi folyó teheti. Ezt a látványt nem ismerik a sík alföld lakói, akármilyen méltóságteljes folyó hömpölyög is előttük békésen kanyargó útján, mely pazar paloták mellett halad el, megtermékenyítve áldott környezetét! Az ösvény a folyót követte, mely hol látható volt, hol meg eltűnt a sziklák szakadékaiban, mintha időnként félbeszakítaná útját, s ilyenkor csak a szirtek mögül felmorajló hangja árulta el létezését.
- Milyen zsörtölődő vagy! - mondta Morton ábrándozó lelkesedésében. - Mit pörölsz a sziklákkal, ha utadat állják egy percre? Ott a tenger, mely majd keblére ölel; ahol az örökkévalóság vár rád, akárcsak az emberre, ha sietős és viharos útja az Idő szakadékán át egyszer véget ér. S miként a te kicsinyes zsörtölődésed és tombolásod mit sem számít a végtelen óceán mélységéhez és óriási hullámaihoz képest, éppen úgy eltörpülnek a mi gondjaink, reményeink, félelmeink, örömeink és bánataink, melyek rövid utunkon annyi izgalommal töltenek el, az egymást követő korok rettentő és határtalan sodrában!
Ilyen filozofálgatás közben haladt utasunk tovább, amíg a völgy kitágult, és egy kis zöld tisztás bukkant fel, ahol valami gabonaféle is nőtt, s egy házikó, melynek falai nem voltak magasabbak öt lábnál; zsúptetejét nemcsak az évek tépázták meg, nemcsak penész lepte be a nedvességtől, de még két tehén is kikezdte, melynek étvágyát felkeltette az alacsony tető látszólag üde zöldje, ami idecsábította őket kevésbé tilalmas legelőjükről. Helyesírási hibáktól hemzsegő, ütött-kopott tábla közölte az utassal, hogy ebben a házban ember és ló pihenőhöz és frissítőkhöz juthat. Akármilyen kezdetleges volt is a házikó, hívogatása eléggé vonzó volt, ha tekintetbe vesszük a nehéz utat, amelyen a vándor eljutott idáig, s a magas, kopár hegyeket is, amelyek zord méltósággal emelték égnek fejüket e szerény menedék mögött.
- Könnyen elképzelhető - gondolta Morton -, hogy Burley éppen egy ilyen helyen találhatott vele együtt érző szövetségesre.
Közelebb érve, megpillantotta a derék öregasszonyt is; az ajtóban ült, de eddig egy óriási kőrisbokor rejtette el az utas szeme elől.
- Jó estét, nénike - mondta Morton. - Mistress Maclure-hoz van szerencsém, ugye?
- Igen, uram, Elizabeth Maclure vagyok, szegény özvegyasszony - hangzott a felelet.
- Nem tudna egy idegennek szállást adni egy éjszakára?
- Hogyne, uram, ha megelégszik egy özvegyasszony kenyerével és főztjével.
- Világéletemben katona voltam, asszonyom - felelte Morton -, s igényeim igen szerények.
- Katona, uram? - mondta az öregasszony sóhajtva. - Isten adjon önnek jobb mesterséget!
- Pedig általában azt tartják, hogy tisztességes mesterség, asszonyom. Remélem, nem gondol felőlem rosszat, csak azért, mert ez a foglalkozásom?
- Én nem ítélkezem senki fölött, uram - felelte az öregasszony -, s hangja olyan, mint egy finom úriemberé. De annyi rosszat tapasztaltam katonák kezétől ebben a szegény országban, hogy örülnöm kell, ha már nem látok semmit evvel a vak szememmel.
Morton most vette csak észre, hogy az asszony vak.
- Nem vagyok akkor túlságosan terhére, kedves nénike? - kérdezte részvéttel. - Azt hiszem, fogyatékos látása nem teszi alkalmassá foglalkozása űzésére.
- Nem gátol benne, uram - felelte az öregasszony. - Jól ismerem a járást a házban; s van egy kislány, aki segít nekem. A dragonyos fiúk, ha őrjáratukról hazajövet betérnek ide, maguk látják el lovaikat, mi az nekik? S mostanában sokkal udvariasabbak, mint régen.
Erre a biztatásra Morton leugrott lováról.
- Peggy, kis bogaram - folytatta a háziasszony, egy tizenkét éves kislányhoz fordulva, aki most jött elő a házból -, vezesd csak ennek az úrnak a lovát az istállóba, lazítsd meg a nyergét, vedd ki szájából a zablát, és vess elé pár villányi szénát, amíg a dragonyosok vissza nem jönnek. Parancsoljon, uram, errefelé - fordult aztán Mortonhoz. - A ház szegényes, de remélem, tisztának fogja találni.
Így aztán Morton követte az öregasszonyt a házikóba.
Negyvenkettedik fejezet
Fölkelt, szólott a vén anyó
És könnye hull vala:
"Nem hallgattál rám, Jolmie fiam, hogy
Ne menj vadászni soha!"
Régi ballada
Amikor belépett a házba, Morton rögtön látta, hogy az öregasszony igazat mondott. A házikó belseje meghazudtolta külsejét - tiszta és csinos volt, még kényelmes is, kiváltképp a belső szoba, ahová a háziasszony bevezette azzal, hogy itt fog vacsorázni és aludni. Eléraktak mindent, amit a kis fogadó nyújtani tudott. Mortonnak nem volt kedve enni, mégis nekilátott, csak azért, hogy alkalma legyen a beszélgetést a nénikével folytatni. Vaksága dacára fürgén és ügyesen szolgálta ki vendégét, mintha valami ösztön súgná neki meg, hol találja meg, amit keres.
- Nincs más segítsége, csak ez a szép kislány, hogy ellássa vendégeit? - hangzott el a legtermészetesebb kérdés.
- Senki, uram - felelte az öreg néni. - Egyedül lakom, akár csak Zarefat özvegye. Kevés vendég fordul meg ezen a szegényes helyen; a forgalom nem elég nagy ahhoz, hogy személyzetet tartsak. Valamikor volt két gyönyörű fiam, akik utánanéztek a dolgoknak, de Isten adta, Isten elvette... legyen áldott az Ő neve mindörökre! - folytatta, könnyfátyolos szemét égnek emelve. - Volt egy idő azóta is, hogy elvesztettem őket, amikor, világi nyelven szólva, jobban ment a sorom. De ez még az utolsó kormányváltozás előtt volt.
- Igazán? - mondta Morton. - Hiszen maga presbiteriánus, nénikém?
- Az vagyok, uram - felelte a fogadósné -, áldott legyen a Világosság, mely megmutatta nekem a helyes utat!
- Azt gondoltam volna - folytatta a vendég -, hogy a Forradalom magának csak jót hozott, semmi mást.
- Ha az országnak jót hozott - felelte az öregasszony -, és vallásszabadságot minden kényes lelkiismeretű embernek, akkor igazán nem fontos, mit hozott egy magamfajta szegény, vak féregnek.
- Igen, igen, de mégsem tudom megérteni, miképpen történhetett meg, hogy sérelem érte a nénikét - mondta Morton.
- Hosszú história ez, uram - felelte a fogadósné sóhajtva. - Egy éjjel, körülbelül hat héttel a bothwelli hídi csata előtt, egy fiatal úriember állt meg szerény házam előtt. Dermedt és sápadt volt, csupa seb, csupa vér, kimerült a nyargalástól, és a lova is olyan fáradt volt, hogy alig húzta a lábát, pedig üldözői már a nyomában voltak. De ez a fiatal úriember a mi ellenségeink sorába tartozott. Mégis, mit tehettem, uram? Ön, mint katona, buta öregasszonynak fog tartani; én azonban enni adtam neki, pihenőhöz juttattam, és elrejtettem a házban, amíg a hajsza véget nem ért.
- És akadt, aki kifogásolni merészelte ezt az emberséges eljárást? Ki volt az? - pattogott Morton.
- Hogy ki, azt nem tudom - felelte a vak asszony. - Annyi bizonyos, hogy sok hittestvérem megneheztelt rám. Azt mondták, úgy kellett volna bánnom vele, mint Jael Siserával. De soha nem éreztem isteni sugallatot arra, hogy vért ontsak, viszont egy életet megmenteni asszonyi és keresztény kötelességem volt egyaránt. Még azt is a szememre vetették, hogy hiányzik belőlem a természetes anyai szeretet, különben nem segítettem volna meg egy embert, aki ahhoz a bandához tartozik, mely a két fiamat meggyilkolta.
- Meggyilkolták a fiait?
- Meg, uram, bár egyesek más nevet adnak a dolognak. Az egyik karddal a kezében esett el, amikor a megszegett Covenantért harcolt. A másik... ó, azt ebből a házból vitték ki, és itt lőtték agyon ezen a réten, az édesanyja szeme előtt! Szegény, öreg szememet elöntötték a könnyek, amikor a puskák eldördültek, s azt hiszem, akkor kezdődött... a sok sírástól, bánkódástól, kesergéstől egyre rosszabb lett az állapotom... a fel nem szárított könnyek addig marták a szemem, amíg egészen megvakultam. De beszélhetnek, amit akarnak! Ha ki is szolgáltatom a fiatal Evandale lordot ellenségei kardjának, attól még nem támadt volna fel az én szegény Ninian fiam, meg a szegény Johnie sem.
- Evandale! - kiáltott fel Morton álmélkodva. - Hát Lord Evandale volt az, kinek életét megmentette?
- Bizony ő - felelte az asszony. - És nagyon jóságos volt hozzám azután. Egy tehenet és egy borjút kaptam tőle, lisztet is, malátát, meg pénzt; amíg ő volt hatalmon, senki sem mert piszkálgatni engem. Csakhogy a mi házunk a tillietudlemi birtok határán van, és a birtokért nagy pereskedés kezdődött Lady Margaret Bellenden és a mostani földesúr, Basil Olifant között. Lord Evandale az öreg ladyt támogatta, mert szerelmes volt az unokájába, Miss Edithbe, akiről azt mondják, a legszebb és legnemesebb lelkű lány egész Skóciában. De elvesztették a pert, és Basil kapta meg a birtokot és a kastélyt. Azután jött a Forradalom, és ki fordított köpönyeget gyorsabban, mint ez az úr? Kijelentette, hogy szívében mindig hűséges whig volt, és csak kényszerűségből adta ki magát pápistának. Mindent elért, amit akart; ő került felül, és Lord Evandale-en alaposan elverték a port. Sokkal büszkébb és férfiasabb volt, semhogy úgy hajladozzék, ahogy a szél fúj. Mindenki tudta róla, éppen úgy, mint én, hogy akármilyen elveket vallott is, nem bántotta a mieinket, inkább megvédte, ha lehetett, és sokkal jobb ember volt, mint Basil Olifant, aki mindig az árral úszott. De Lord Evandale-t félretolták, görbe szemmel néztek rá, és nem kérték ki többé a véleményét. Akkor Basil, ez a bosszúálló ember, fejébe vette, hogy borsot tör a lord orra alá, ahogy csak lehet. Erre legalkalmasabb volt a szegény, vak özvegyasszony, Bessie Maclure, aki megmentette Lord Evandale életet, és akihez a lord aztán olyan jó volt. Nosza, rajta, fosszuk ki még jobban a szegény özvegyet, tegyük egészen tönkre, ártsunk neki, ahogy csak lehet. Ezt tette Basil Olifant, de tévedésbe esett, nem érte el a célját. Mert a lord sohasem fogja megtudni tőlem, hogy elvették a tehenemet, amit tőle kaptam, a bér fejében, amely még nem is volt esedékes. Azt se panaszolom fel, hogy beszállásolta ide a dragonyosokat, amikor béke van az országban. Én türelmesen viselem a terhet, amit rám mértek, nem sírom tele a világ fülét.
Mortont csodálkozásba ejtette és érdeklődéssel töltötte el a türelmes, hálás, nemes lelkű belenyugvásnak ez az eleven szobra. Annyira együtt érzett vele, hogy nem tudta magát türtőztetni, és átkokat szórt az alávaló gazfickó fejére, aki ilyen silány és gyáva módon töltötte ki bosszúját.
- Ne tessék átkozódni, uram - mondta az öregasszony. - Egy jó ember azt mondta nekem, hogy az átok olyan, mint egy ég felé hajított kő, s többnyire visszahull annak a fejére, aki feldobta. De ha ön ismeri Lord Evandale-t, mondja meg neki, hogy vigyázzon magára nagyon, mert furcsa szavakat hallottam az itt éjszakázó katonáktól, akik gyakran emlegették egymás közt a lord nevét, s az egyik közülük már két ízben is járt Tillietudlemben. Ez most a kedvence az új földesúrnak, pedig azelőtt a legkegyetlenebb elnyomó volt, aki valaha is sanyargatta ezt az országot... kivéve Bothwell őrmestert. Ezt, akiről én beszélek, Inglisnek hívják.[55]
- Mélységesen szívemen viselem Lord Evandale biztonságát - felelte Morton -, és nyugodt lehet, ha valami módot találok rá, közlöm vele ezeket a gyanús körülményeket. Viszonzásul, kedves asszonyom, engedje meg, hogy még egy kérdéssel zaklassam. Nem tud valamit Quintin Mackell of Irongrayről?
- Kiről? - visszhangozta a vak asszony riadtan és meglepetten.
- Quintin Mackell of Irongrayről - ismételte Morton. - Vagy van valami ijesztő ebben a névben?
- Nem, dehogyis - felelte az asszony tétovázva -, de hogy egy idegen, és méghozzá egy katona érdeklődik utána... Istenkém, segíts! Milyen baj zúdul ránk megint?
- Általam semmi, erről biztosíthatom - felelte Morton. - Aki után érdeklődöm, annak semmiképpen sem kell tőlem félnie, ha ez a Quintin Mackell azonos, mint feltételezem, azzal a John Bal...
- Az istenért, ne mondja ki a nevét! - mondta az özvegy, kezét ajkára szorítva. - Látom, ismeri a titkát és a jelszót is, inkább őszinte leszek önhöz. De kérve kérem, beszéljen halkan. Mindenre, ami szent... remélem, nem azért keresi, hogy ártalmára legyen? Azt mondta, ön katona?
- Igazat mondtam. De nem olyan katona, akitől félnie kell. Egy osztag parancsnoka voltam a bothwelli hídnál.
- Igazán? - mondta az asszony. - Valóban, a hangjában is van valami, ami bizalmat kelt bennem. Kertelés nélkül beszél, mint egy becsületes ember.
- Remélem, az vagyok - mondta Morton.
- Ne vegye rossz néven, uram - folytatta Mrs. Maclure -, de olyan szomorú időket élünk, amikor a testvér kezet emel testvérére, s majdnem annyira félünk mostani kormányunktól, mint egykori üldözőinktől.
- Igazán? - mondta Morton kérdő hangon. - Ezt nem is tudtam. Igaz, hogy csak most jöttem haza külföldről.
- Majd én elmondom önnek - szólt a vak asszony, de előbb hallgatózásba dermedt, ami megmutatta, hogy megfigyelőképessége jórészt a fülébe összpontosult a szeme helyett; mert, ahelyett, hogy óvatosan körülnézett volna, lehajtotta fejét, és lassan körbeforgatta, így szerezvén meggyőződést arról, hogy a legcsekélyebb hang sem hallatszik semerről, s csak azután folytatta. - Majd én elmondok őróla mindent. Ön is tudja, milyen keményen küzdött és dolgozott, hogy újra magasra emelje a Covenantot, melyet elégettek, összezúztak és eltemettek, ennek a konok népnek a kemény szívébe, mindenféle önzés közepette. Nos, amikor Hollandiába ment, távolról sem kapta meg azt a támogatást, elismerést és köszönetet, a nagy emberek háláját és az istenes hivők bajtársi szeretetét, amelyet teljes joggal elvárhatott. Az orániai herceg nem részesítette kegyeiben, a lelkészek kizárták a jámborak közösségéből. Ezt nehéz volt elviselni egy olyan embernek, aki annyit szenvedett és dolgozott, talán túl sokat is, de mért legyek én a bírája? Visszajött hozzám, a régi rejtekhelyére, ahol gyakran talált menedéket szorongattatásában, különösen a drumclogi nagy győzelem előtt. Sohasem felejtem el, hogyan jött ide az év minden napja közül éppen annak az estéjén, amikor a fiatal Milnwood megnyerte a popinjay-t. De akkor idejében figyelmeztettem.
- Micsoda! - kiáltott fel Morton. - Hát a néniké volt az, aki ott ült az országúton vörös köpönyegébe burkolózva, és figyelmeztette őt, hogy oroszlán hever az ösvényen?
- Az isten szerelmére, kicsoda ön? - kérdezte az öregasszony, elbeszélését abbahagyva álmélkodásában. - De akárki legyen is - folytatta megnyugodva -, nem mondhat rólam semmi rosszat, csak azt, hogy hajlandó voltam megmenteni barát és ellenség életét egyaránt.
- Semmi rosszat nem tudok önről, Mrs. Maclure, és nem is akarok semmi rosszat. Csak éppen be akartam bizonyítani, hogy milyen sokat tudok ennek az embernek az ügyeiről, tehát nyugodtan rám bízhatja a többit is. Kérem, folytassa történetét!
- Hangja kedves, de furcsa módon parancsoló is - mondta a vak asszony. - Nincs már sok mondanivalóm. A Stuartokat letették a trónról, és Vilmos meg Mary uralkodnak helyettük... de a Covenantról annyi szó sem esik már, mintha holt betű volna. Az addig tűrt lelkészeket átvették, és egy erasztiánus közgyűlést létesítettek az egykor oly tiszta és diadalmas Skót Egyház helyett, az előbbit keblükre ölelve. Hitünk hűséges bajnokai ezzel még annyira sem tudnak kibékülni, mint az üldözés korszakának nyílt zsarnokságával és hitszegésével. Mert a lelkek meghaltak és megkeményedtek; az éhező tömegek szájába ízetlen korpát tömnek az érett szó édes kenyere helyett; s nem egy sóvárgó, epedő, kiéhezett ember, ha vasárnap délelőtt bemegy a templomba, hogy kapjon valamit, ami felmelegíti lelkét s erőt ad a nagy munkához, csalódik, mert üres fecsegéssel, száraz erkölcsprédikációval tömik tele a fülét és...
- Egy szó, mint száz - vágott szavába Morton, mert nem kívánta végighallgatni a jó asszony ömlengéseit, aki annyira lelkesedett hitvallásáért, mint emberi kötelességeiért. - Egy szó, mint száz, ön nem hajlandó megbékélni ezzel az új kormánnyal, s ugyanígy vélekedik Burley is?
- Sok testvérünk, uram, azt gondolja, hogy harcoltunk a Covenantért, s böjtöltünk, és imádkoztunk, és szenvedtünk e nagy nemzeti ügyért, most pedig hiába figyelünk, nem látunk és nem hallunk semmit abból, amiért szenvedtünk, és harcoltunk, és böjtöltünk, és imádkoztunk. És egyesek arra gondolnak már, hogy talán legjobb lenne visszahozni a régi uralkodócsaládot, persze új megállapodással és egészen új alapon. Végtére is, amikor Jakab király elment, úgy tudom, az angolok nagy haragja őellene csupán hét szentségtelen főpap miatt tört ki. Így hát, noha a mi népünk egy része szívesen csatlakozik a mostani rendhez, és fegyveres ezredbe tömörült Angus gróf alatt... a mi becsületes barátunk, és mások is, akik felkeltek a lelkiismereti szabadságért és a tan tisztaságáért, elhatározták, hogy meghallgatják a jakobitákat, mielőtt ellenük fordulnának, mert attól félnek, hogy összedőlnek, mint egy fal, amelyet oltatlan mészhabarccsal építettek, vagy két szék között a földre esnek.
- Furcsa helyet választottak - mondta Morton -, ha onnan várják a lelkiismereti szabadságot és a tan tisztaságát.
- Ó, drága uram - mondta a háziasszony -, a természetes nap keleten kel fel, de a szellem napja északon is felkelhet, amennyire mi, vak halandók tudhatjuk.
- És Burley északra ment, hogy megkeresse? - kérdezte a vendég.
- Bizony, uram, északra. És beszélt magával Claverhouse úrral, akit ma Dundee-nak neveznek.
- Micsoda! - kiáltott fel Morton álmélkodva. - Megesküdtem volna, hogy minden az égvilágon megtörténhetik velük, csak ez nem!
- Miért, uram? Zavaros időkben, úgy tudom, nem ritka a hirtelen változás - mondta Mrs. Maclure. - Montgomery, Ferguson és sok más úr, aki valamikor Jakab király legnagyobb ellensége volt, most az ő oldalán áll. Claverhouse nagyon szépen beszélt a barátunkkal és Lord Evandale-hez küldte tárgyalni. De itt megszakadt a dolog, mert Lord Evandale rá sem akart nézni, nemhogy meghallgassa vagy beszéljen vele. Most pedig a barátunk elméje megzavarodott, és állapota egyre rosszabbodik. Ordítozik, hogy bosszút áll Lord Evandale-en, minden gondolata a pusztítás és öldöklés. Jaj, ezek a szenvedélyes rohamok! Kihozzák a sodrából, és megkönnyítik az ellenség dolgát.
- Az ellenségét? - kérdezte Morton. - Miféle ellenségét?
- Miféle ellenségét? Ön közelről ismeri John Balfour of Burleyt és nem tudja, milyen gyakran vív elkeseredett csatákat a Gonosszal? Hát nem látta még egyedül, a Bibliával kezében és kivont kardjával térdén? Nem aludt még vele egy szobában, s nem hallotta, hogyan viaskodik álmában a Sátán csábításával? Ó, akkor nem ismeri igazán, vagy csak fényes nappal látta, mert nem lehet megindultság nélkül nézni gyászos tusakodásait! Én láttam már ilyen roham után remegni, olyan állapotban, hogy egy gyerek is felboríthatta volna, miközben haja csuromvizes volt, és homlokáról úgy csöpögött a veríték, mint az én szegény zsúptetőmről nagy esőben a víz.
Miközben beszélt, Mortonnak lassanként eszébe jutott, hogy viselkedett Burley álmában a Milnwoodi szénapadláson, s Cuddie jelentése, hogy Burley esze megzavarodott, s a cameroniak suttogása, akik gyakran eldicsekedtek Burley lelkigyakorlataival és a Gonosszal vívott párbajaival. Mindeme körülményekből azt a következtetést vonta le, hogy ez az ember maga is illúziók áldozata, ámbár természetes eszével, éles és erős elméjével nemcsak eltitkolja állapotát azok előtt, kiknek megbecsülését elveszítené vele, hanem még arra is képes, amit az epilepsziásokról mondanak, akik rohamaikat képesek elhalasztani, s talán ezt tette néha Burley is, amíg magára nem maradt, vagy csak olyanok vették körül, akiknek szemében megnőtt éppen e különös állapot miatt. Könnyű elképzelni és Mrs. Maclure elbeszéléséből is arra lehet következtetni, hogy nagyravágyását ért csalódásai, meghiúsult reményei, és a párt bukása, melyet olyan elszántan és hűségesen szolgált, alighanem hozzájárult Burley állapota súlyosbodásához, egészen az időleges őrültségig. Nem volt ritka azokban a különös időkben, hogy olyan emberek, mint Sir Harry Vane, Harrison, Overton és mások - egytől egyig eszeveszett, rajongó ábrándok megszállottjai -, ha emberek közé kerültek, úgy viselkedtek, hogy nehéz helyzetekben józanul döntöttek, veszélyben bátorságot, elhatározóképességet, sőt éleselméjűséget tanúsítottak. Mrs. Maclure felvilágosításainak következő része megerősítette Morton benyomásait.
- Még reggeli szürkületben - mondta az asszony -, mielőtt a katonák felkelnek, az én kis Peggym odavezeti önt. De ha ott lesznek, várnia kell, amíg a veszedelmes órája, ahogy ő nevezi, elmúlik, addig ne merjen belépni búvóhelyére. Peggy majd megmondja önnek, mikor mehet be. Jól ismeri a szokásait, mert időnként visz neki egyet-mást, ami nélkül nem tudná életét fenntartani.
- És miféle búvóhelyen talált ez a szerencsétlen ember menedéket? - kérdezte Morton.
- Szörnyűségesebb helyen nem bujdosott még emberi lény - felelte a vak asszony. - A linklateri Fekete Linn néven ismerik. Gyászos hely, de ő nagyon szereti, mert gyakran talált ott biztos menedéket; azt hiszem, jobban érzi magát ott minden szőnyeges szobánál és tollas ágynál. De majd meglátja saját szemével is. Valamikor régen magam is láttam. Csacska kislány voltam még, és nem gondoltam, mi lesz belőle. Nincs még szüksége valamire, uram, mielőtt nyugovóra tér? Mert ne felejtse el, mihelyt pirkadni kezd, indulnia kell.
- Köszönöm, kedves anyó, már semmi sem kell.
Ezzel elköszöntek egymástól éjszakára.
Morton Isten kegyelmébe ajánlotta lelkét, és elnyúlt fekvőhelyén. Félig ébren még hallotta a lovak dobogását, amint a dragonyosok visszajöttek őrjáratukról, majd a nehéz, izgalmas nap után egészséges, mély álomba merült.
Negyvenharmadik fejezet
Beléptek a sötét verembe s ott
a földön kuporgott az átkozott,
s búsan mélázott eltompult agya.
Spenser
Amikor a hegyek fölött felderengett a hajnal, szelíd kopogás hallatszott a szerény szoba ajtaján, ahol Morton aludt.
- Nem akar a linn-be indulni, még mielőtt az emberek felkelnek? - kérdezte egy kislányos, vékonyka hang kívülről.
A felszólításra Morton felugrott fekvőhelyéről, gyorsan felöltözködött, kiment, és követte fiatal kis vezetőjét. A hegyvidéki lányka könnyedén szökdelt előtte árkon-bokron át a szürke ködben. Vad és változatos séta volt, úttalan utakon, melyeket semmiféle jel vagy nyom se tett felismerhetővé. Nagyjában a patak mentén haladtak felfelé, ha nem is követték pontosan kanyarulatait. A táj egyre vadabb és kopárabb lett, végül már csak sziklás pusztaságot láttak maguk előtt.
- Messze van még az a hely? - kérdezte Morton.
- Talán csak egy mérföldnyire - felelte a lányka. - Ne féljen, eljutunk oda.
- Gyakran teszed meg ezt a nehéz utat, kislánykám?
- Mindig, mikor nagyanyó tejet vagy ételt küld velem a linnbe - felelte a gyermek.
- S nem félsz egy ilyen vad tájon egyedül?
- Ugyan, uram! - felelte a kis vezető. - Kinek jutna eszébe bántani egy ilyen gyereket, mint én? Nagyanyó azt mondja, az embernek sohasem kell félnie semmitől, ha jót cselekszik valakivel.
"Ártatlanságában olyan erős, mintha hármas páncélt viselne" - gondolta magában Morton, s szótlanul lépkedett tovább a kislány nyomában.
Nemsokára egy satnya bozóthoz értek, ahol a galagonya- és tüskebokrok foglalták el az egykori tölgyek és nyírfák helyét. A kislány itt hirtelen elhagyta a nyílt terepet, és egy juhnyájak által kitaposott ösvényen vezette Mortont egy hegyi folyó felé. A komor dübörgés részben már előkészítette a látványra, mely fogadta, de mire odaért, csodálkozással, sőt rémülettel nézett körül. Amikor a kanyargós ösvényt követve, keresztülvágott a bozóton, egyszerre egy nagy, lapos, kiugró sziklán találta magát, mely alatt egyik oldalon nem kevesebb, mint százlábnyi mélységű szakadék tátongott. Itt egy nagy, sötét hegyi folyó zúdult le vadul a szakadékba, melynek mély, feketén ásító torka a víztömeget egyszerűen elnyelte. Az ember szeme hiába próbált behatolni a szakadék mélyébe, nem látott mást, csak egy meredeken alázuhanó, bömbölő és tajtékzó víztükröt, majd tekintete a szakadék mélyét körülvevő szirtekbe ütközött, amelyek eltakarták a sötét medencét, mely a kavargó víztömeget befogadta. Jóval lejjebb, talán egy mérföldnyi távolban, a folyó újra előbukkant, s kanyarogva folytatta útját a sík puszta felé. De nemsokára újra eltűnt, mintha valami barlangba torkollt volna; valóban jobbról-balról kiugró sziklák alatt zúgott tova; ezek majdnem összeértek, s úgy borultak a sötét víz fölé, mint valami boltozatos tető.
Morton megdöbbenve bámult a viharos képre, melyet a bozót, a szakadék és a sziklák mintha szándékosan igyekeztek volna elrejteni előle. Kis útitársa ott állt mellette a dobogószerű sziklatalajon, ahonnan legjobban lehetett látni a vízesést. Most megrángatta Morton kabátujját, s mondott valamit.
Morton lehajolt hozzá, hogy megértse, s akkor a kislány ezt kiáltotta a fülébe:
- Hallgassa csak! Figyeljen oda!
Morton még feszültebb figyelemmel hallgatózott, s most úgy rémlett neki, hogy a mélységből, mely a folyót elnyelte, a zuhatag dübörgésén keresztül is hangok, sikolyok, sőt értelmes szavak törnek elő - talán a folyó megkínzott szelleme sóhajtotta panaszait a bömbölő vizekbe.
- Erre megyünk tovább - mondta a leányka -, kérem, uram, kövessen, de nagyon vigyázzon, hová lép!
S vakmerő fürgeséggel, melyet a megszokott út ismerete tett lehetővé, már el is tűnt a sziklalapról, ahol állt, s lábát megvetve a sziklarovátkákban és apró kiszögellésekben, elindult a szakadék oldalán lefelé. A merész, kitartó és fürge Morton habozás nélkül követte. De ugyancsak ügyelnie kellett keze és lába minden mozdulatára, hogy biztonságát megőrizze. Ezért csak akkor nézett körül, amikor megtett már vagy húsz lépést, s hatvan-hetven lábnyi magasságban volt attól a természetes medencétől, mely felfogta a zuhatag vizét. Kis vezetője is megállt itt, és bevárta. Most megint egymás mellett álltak egy olyan ponton, mely nemcsak vadregényes, de veszedelmes is volt. Majdnem szemben álltak a zuhataggal, körülbelül negyedtávolságnyira a lapos kősziklától, ahonnan a víztömeg alábukott, s háromnegyednyi távolságra a sötét, mély, háborgó medencétől, mely magába fogadta. Morton most tisztán láthatta ezeket a félelmetes állomásokat, valamint a tajtékzó hegyi folyó egészét is, amint dübörögve és kavarogva zúdult pályája egyik pontjáról a másikra. Olyan közel voltak a hatalmas, szédítő zuhataghoz, hogy habjai telefröcskölték őket, és szinte belesiketültek a szüntelen dübörgő zajba.
Éppen a vízesés előtt, alig háromlépésnyire tőle, egy kidőlt öreg tölgyfa hevert, mintha véletlenül úgy zuhant volna oda, hogy áthidalja a szakadékot. Félelmesen keskeny és bizonytalan híd volt, amelyen az ember csak nehezen vethette meg a lábát. A fa egykori koronája arra a sziklalapra dőlt, ahol Morton állt, vége pedig, kitépett gyökereivel, a túlsó part egy kiszögellő szirtjére támaszkodott - nyilván meg is erősítették valahogy, de Morton szeme nem tudta felfedezni, miképpen és hol? A kiszögellő szikla mögül erős vörös fény villant elő, mely részben visszaverődött az alázuhanó vízben, s hullámait itt-ott bíborszínűre festette. Volt valami különös, zord és természetfölötti ebben a vörös csillogásban, kiváltképpen a felkelő nap sugaraihoz hasonlítva, amelyek szintén megcsillantak a víz habjain, bár még déli ragyogásukban sem tudtak a zuhatag harmadrészénél mélyebbre hatolni. Morton csak egy percig nézhetett körül, mert a kislány megint rángatni kezdte köpönyege ujját, s a kidöntött tölgyfára meg a mögötte kiszögellő szirtre mutatva (mert arról szó sem lehetett, hogy emberi hangot ebben a zajban hallani lehessen), jelezte, hogy útjuk erre visz tovább.
Morton csodálkozva nézett rá. Tudta ugyan, hogy az üldözött presbiteriánusok az előző kormányzat alatt erdők sűrűjében és szurdokokban, barlangokban és zuhatagok mögött, a legeldugottabb és legmegközelíthetetlenebb helyeken kerestek menedéket - hallott a Covenant bajnokairól, akik hosszú ideig a Dobbs Linn közelében tartózkodtak, Polmoodie vad magaslatain, s másokról, akik egy még félelmetesebb helyen, a Closeburn egyházközséghez tartozó, Creehope Linn nevezetű barlangban rejtőzködtek[56] - ám képzelete sohasem tudta pontosan felvázolni egy ilyen menedék borzalmait, s csak azon csodálkozott, hogy ez a különös és romantikus táj, mely most a szeme elé tárult, hogy is kerülhette el a figyelmét abban az időben, amikor még a Természet efféle jelenségeinek kíváncsi és buzgó kutatója volt. De hamarosan belátta, hogy akkor még aligha juthatott volna el erre a távoli és vad tájra, amelyet arra szemeltek ki, hogy az üldözött prédikátorok és nonkonformista hivők rejtekhelye legyen; létezésének titkát gondosan megőrizte az a néhány pásztor, aki esetleg ismerte.
Morton kiszakította magát tűnődéséből, s azon kezdte törni a fejét, hogy is jusson át ezen a bizonytalan és félelmetes hídon, amelyet a zuhatag állandóan fröcskölő vize átnedvesített és csuszamlóssá tett. Hogyan keljen át rajta a legalább hatvanlábnyi mélységű, szédítő szakadék fölött? A kislány, hogy felbátorítsa, tétovázás nélkül keresztültipegett rajta, oda és vissza. Morton megirigyelte egy pillanatra meztelen lábát, mely jobban meg tudott kapaszkodni a tölgyfatörzs érdes kérgén, mint ő a nehéz csizmájával. Mégis elhatározta, hogy nekivág, és megpróbál átjutni rajta. Kiválasztott egy szilárd pontot a túlsó oldalon, s arra rögzítette tekintetét, nehogy feje szédüljön és figyelmét elvonja a mellette alázuhanó víztömeg habzó és dübörgő tombolása. Így lépkedett keményen és határozottan a veszedelmes hídon keresztül, és eljutott a túlsó partra, éppen egy kis barlang szájához. Itt megállt. Vörösen izzó faszén égett vele szemben, megvilágítva a barlang belsejét és a lakóját is. Az viszont nem pillanthatta meg őt olyan könnyen, mivel félig-meddig elrejtette egy szikla árnyéka. Meg kell adni, hogy a látvány, mely Morton elé tárult, nem volt éppen biztató; egy kevésbé elszánt ember talán vissza is riadt volna tőle, s a feladattól, melyre vállalkozott.
Burley, deres szakállától eltekintve, olyan volt, mint régen. Most a barlang közepén állt, s egyik kezében a Bibliát, másikban pedig kivont kardját szorongatta. Alakja, amint az izzó faszén homályosan megvilágította, s vöröses fényben fürdette, olyan volt, mint maga a Sátán a Pandemonium[57] hátborzongató környezetében. Mozdulatai és szavai, amennyire hallani lehetett, ugyanolyan furcsák és eszelősen hevesek voltak. Így egyedül, ezen a szinte megközelíthetetlen helyen, teljes magányában úgy viselkedett, mint aki halálos ellenségével viaskodott életre-halálra.
- Haha! Nesze! Nesze! - kiáltotta, minden szavát egy kardcsapás jelezte, mellyel teljes erejéből belevágott az üres és érzéketlen levegőbe. - Nem megmondtam neked jó előre? Én ellenállok, te meg futsz előlem! Akármilyen gyáva vagy is, lépj elő a fenyegetéseiddel! Vesd szememre gonosztetteimet, hiszen csak azok tesznek téged rettenetessé! Van elég erő ennek a könyvnek a lapjaiban, hogy megmentsen engem! Mit motyogsz ott ősz fürtökről? Akkor is nagyon helyes volt, hogy megöltem... minél érettebb a búza, annál jobban szereti a sarló! Elmentél? Már nem vagy itt? Mindig tudtam, hogy gyáva vagy... hahaha!
E vad kiáltozás után leeresztette kardja hegyét, de tovább is ott állt, ugyanabban a testtartásban, mint egy őrjöngő, ha rohama elmúlt.
- Most múlt el a veszélyes ideje - súgta a kislány, aki követte ide. - Ritkán tart tovább annál a percnél, amikor a nap a domb fölé emelkedik. Most már bemehet és beszélhet vele. Én majd megvárom a szakadék másik oldalán. Nem bírja elviselni, hogy két ember legyen bent nála egyszerre.
Morton lassan és óvatosan - hogy résen legyen minden pillanatban - odalépett egykori parancsnoktársa szeme elé.
- Micsoda? Megint itt vagy, amikor az időd már lejárt? - volt az első felkiáltása, s kardját meglengette a levegőben. Arca olyan kifejezést öltött, melyben a megszállott őrjöngő dühe halálos rettegéssel keveredett.
- Azért jöttem, Mr. Balfour - mondta Morton nyugodt és határozott hangon -, hogy felújítsam a bothwelli hídi csata óta megszakadt ismeretségünket.
Mihelyt Burley ráeszmélt, hogy Morton áll előtte, Morton személyesen (amit meglepő gyorsasággal vett tudomásul), egyszeriben úrrá lett túlfűtött képzeletének káprázatán. Rendkívüli jellemének legcsodálatosabb vonása talán éppen ez a képessége volt, hogy ilyen hirtelen vissza tudott zökkenni a valóságba. Kardja hegyét tüstént leeresztette, majd nyugodtan visszacsúsztatta hüvelyébe, s olyasfélét dünnyögött, hogy egy öreg katonának ilyen nyirkos és hűvös időben szüksége van egy kis mozgásra; ilyenkor visszatér régi kardforgató-gyakorlataihoz, nehogy vére megdermedjen. Ezek után újra felvette azt a hideg, határozott hangot, mely beszédét rendszerint jellemezte:
- Elég sokáig késlekedtél, Henry Morton, s nem jelentkeztél a szüreti munkára, amíg az óra el nem ütötte a tizenkettőt! Mégis megkérdem tőled, hajlandó vagy-e végre megragadni a bajtársi jobbot, és csatlakozni azokhoz, akik nem trónok vagy dinasztiák előtt hajlonganak, hanem egyedül a Szentírás parancsait követik, s az útbaigazítást abból merítik?
- Csodálom, hogy annyi év után rám ismert - mondta Morton, elkerülve az egyenes választ a feltett kérdésre.
- Mindig szívembe vésem azoknak az arcvonásait, kiknek az én utamon kellene haladniuk - felelte Burley -, csak Silas Morton fia lehet az, aki menedékváramba is utánam jön; ezt rajta kívül nagyon kevesen merészelnék megtenni. Látod-e ott azt a felvonóhidat, amely magának a Természetnek a munkája? - tette hozzá, a kidőlt tölgyfára mutatva. - Lábam egyetlen rúgása elég ahhoz, hogy lezuhanjon a mélységbe, s akkor szemébe kacaghatok minden ellenségemnek odaát a túlsó parton; de jaj annak, aki ezen az oldalon áll, kiszolgáltatva egy olyan harcos kénye-kedvének, aki párbajban még sohasem akadt méltó ellenfelére.
- Én meg azt gondoltam volna - jegyezte meg Morton -, hogy ilyen védekezésre immár semmi szüksége.
- Semmi szükségem rá? - visszhangozta Burley türelmetlenül. - Micsoda? Semmi szükségem rá, amikor minden ősellenség szövetkezik ellenem, élükön magával a Sátánnal? No de nem fontos! - tette hozzá, indulatát fékezve. - Elég, hogy szeretem menedékhelyemet, ezt az Adullán barlangját, s durva mészkő oszlopait nem cserélném el a Torwood grófok kastélyának pazar termeivel, sőt egész határtalan birtokukkal sem. Te persze másként gondolkodol... hacsak ki nem gyógyultál még balga lázadból!
- Éppen azért jöttem, hogy egy ilyen birtokról beszéljek önnel - mondta Morton. - Nem kétlem, hogy ugyanazzal a józanul gondolkodó Balfour úrral van dolgom, akit olyan időkben ismertem, amikor a túlbuzgóság szakadékot ásott testvérek közé.
- Úgy? - felelte Burley. - Igazán? Valóban ezt reméled? No, légy szíves, fejezd ki magad világosabban!
- Egyszóval - folytatta Morton -, bizonyos eszközökkel, melyeket illetően csak találgatásokra vagyok utalva... ön valami titkos, de fölötte ártalmas befolyást gyakorolt Lady Margaret Bellenden és unokája vagyoni helyzetére, mégpedig Basil Olifantnek, annak az aljas, hitehagyott elnyomónak a javára, akit az ön mesterkedéseitől megtévesztett hatóságok a törvényes birtokos helyébe ültettek.
- Ezt mondod te! - kiáltotta Balfour.
- Igen, ezt mondom - felelte Morton -, és remélem, nem próbálja szemtől szembe letagadni azt, amiről hozzám intézett kézírása tanúskodik.
- Tegyük fel, hogy nem tagadom - mondta Balfour -, s tegyük fel, hogy ékesszólásoddal rábírhatsz engem, hogy megmásítsam azt, amit érett megfontolással cselekedtem... milyen jutalmat vársz érte? Még mindig abban a reményben ringatózol, hogy megkapod a szőke hajú lányt hatalmas, dús örökségével együtt?
- Nem táplálok ilyen reményt - felelte Morton nyugodtan.
- Hát akkor kinek a kedvéért vetemedtél arra a merész vállalkozásra, hogy elragadd a zsákmányt a hőstől, aki ejtette, hogy elrabold az étket az oroszlán barlangjából, hogy kitépd az édes falatot a ragadozó karmaiból? Kinek a kedvéért próbálod megfejteni ezt a rejtvényt, mely nehezebb, mint a Sámsoné?
- Lord Evandale és a menyasszonya kedvéért - felelte Morton szilárdan. - Formáljon jobb véleményt az emberekről, Mr. Balfour, és higgye el, vannak még olyanok is, akik készek felajánlani boldogságukat mások boldogságáért.
- Istenemre! - felelte Balfour. - Ahhoz képest, hogy szakállad nő, megülöd a lovat, és kardot is tudsz forgatni, te vagy a legszelídebb és legepétlenebb bábu, mely valaha is bosszulatlanul tűrte el sérelmeit! Micsoda? Magad akarod ezt az átkozott Evandale-t annak a lánynak a karjai közé segíteni, akit szeretsz? Vagyont és örökséget juttatnál nekik? S azt hiszed, rajtad kívül van még egy másik bolond is, aki éppen olyan, vagy nagyobb sérelmet szenvedett, mint te, s éppen olyan hideg májjal, éppen olyan gyáván csúszik-mászik a föld arcán, mint te? S fel mered tételezni, hogy ez a másik bolond nem más, mint John Balfour?
- Ami a saját érzelmeimet illeti - mondta Morton nyugodtan -, azokról csak Istennek tartozom számadással, senki másnak. Viszont önnek, Mr. Balfour, azt hiszem, teljesen mindegy, vajon Basil Olifant vagy Lord Evandale élvezi-e azoknak a birtokoknak a tulajdonjogát.
- Nagyon tévedsz - felelte Burley. - Igaz, hogy mindketten sötétségben tévelyegnek, és szemük még nem nyílt meg a napvilág fényességére. Ez a Basil Olifant afféle Nábál, afféle Demas, aljas csirkefogó, aki vagyonával és hatalmával az erősebbet szolgálja, azt, akitől fél, hogy megfoszthatja tőlük! Csak azért lett hitvalló, mert nem kapta meg Tillietudlem földjeit, majd pápistának csapott fel, hogy így kaparintsa meg a birtokot. Erasztiánusnak mondta magát, nehogy újra elvegyék tőle... de ezentúl úgy táncol, ahogy én fütyülök, mert kezemben a dokumentum, amelytől birtoka függ. Ez a földbirtok zabola a szájában, karika az orrában, és gyeplő meg kantár, amellyel tetszésem szerint irányíthatom... s ez így is marad, amíg meg nem győződöm arról, hogy a birtokot olyan ember kezébe játszhatom át, aki megbízható szövetséges és őszinte jó barát. Viszont Lord Evandale gonosz istentagadó, szíve szikla, arca kemény gyémánt... a föld minden java az ölébe hullt, akár az őszi falevelek a fagyos talajra, de azzal sem törődik majd, ha tovasöpri őket az első szél. Pogány erényei veszedelmesebbek számunkra, mint azoknak a szennyes kapzsisága, akik érdekeik útján loholnak, bárhová vezet is az, s saját kapzsiságuk rabszolgái, s ezzel kényszeríthetjük őket, hogy a szőlőkertben munkálkodjanak, még akkor is, ha nem szüretelhetnek mást, mint bűneik bérét.
- Mindez nagyon helyénvaló lehetett néhány évvel ezelőtt - felelte Morton -, s akkor meg is tudtam volna érteni, bár igazságtalanságukkal sohasem tudtam volna megbékélni. De a mostani válságban, azt hiszem, semmi értelme, hogy ragaszkodjék befolyásához egy birtokot illetően, amikor ezt a befolyását többé nem fordíthatja hasznos célra. Az ország a béke, a szabadság és a vallási türelem áldásait élvezi; kívánhat-e ön ennél többet?
- Többet! - kiáltotta Burley, és újra kirántotta kardját hüvelyéből, olyan heves mozdulattal, hogy Morton szinte megriadt tőle. - Nézd csak a csorbulásokat ezen a fegyveren! Hármat látsz, ugye?
- Igen - felelte Morton. - De mit jelentsen ez?
- Az acélszilánk, amely az első csorbánál hiányzik, annak a hitszegő árulónak a koponyájában maradt, aki elsőnek honosította meg az episzkopális vallást Skóciában. Ezt a második csorbát egy istentelen gazfickó bordacsontja okozta, a legjobb és legvakmerőbb katonáé, aki a prelátusiak ügyét próbálta előbbre vinni Drumclognál. A harmadik csorbát egy kapitány acélsisakja ejtette, aki a holyroodi kápolnát védte, a Forradalom idején, amikor a nép lázadásban tört ki; állig hasítottam ketté a fejét acélon és csonton keresztül! Nagy tetteket vitt végbe ez a vékony penge, és minden suhintása az Egyház felszabadítását jelentette. Ennek a kardnak - tette hozzá és ismét hüvelyébe dugta fegyverét - még sok dolga lesz... kiirtani az erasztianizmus pestises eretnekségét... kivívni az Egyház teljes szabadságát igazi tisztaságában... helyreállítani a Covenant dicsőségét... azután megrozsdásodhat és elkorhadhat gazdája csontjai mellett.[58]
- Önnek, Mr. Balfour nincsenek emberei, sem eszközei az immár megszilárdult kormány megdöntésére - érvelt Morton. - Az emberek általában elégedettek, kivéve néhány jakobita urat, s önnek aligha lehet kedve azokhoz csatlakozni, akik önt csak eszközül használnák fel saját önző céljaik érdekében!
- Majd ők szolgálják a mi céljainkat - felelte Burley. - Elmentem az istentelen Claverhouse táborába, miként Izrael leendő királya is felkereste a filiszteusok országát. Megállapodtam vele egy felkelésben, s ha az a gaz Evandale nem hagy bennünket cserben, már rég kisöpörtük volna az erasztiánusokat a nyugati országrészből. Habozás nélkül megölném - tette hozzá bosszúszomjas homlokráncolással -, még akkor is, ha az oltár szarvaiba kapaszkodnék!
Ezután nyugodtabb hangon folytatta:
- Ha te, régi bajtársam fia, magad pályáznál ennek az Edith Bellendennek a kezére, és hajlandó lennél részt venni a nagy munkában olyan buzgalommal, mely bátorságoddal vetekedik, ne hidd, hogy Basil Olifant barátságát többre becsülném, mint a tiédet; akkor megkapnád ezt az okmányt - egy darab pergament vett elő -, mely lehetővé tenné neked, hogy te add a lány kezébe őseinek birtokát. Régen sóvárogtam arra, hogy ezt megmondjam neked, amióta csak láttam, milyen keményen és derekasan harcolsz azon a sorsdöntő hídon. A leányzó szeretett téged, és te őt.
Morton szilárd hangon felelte:
- Nem akarok kétszínű játékot űzni önnel, Mr. Balfour, még üdvös célból sem. Abban a reményben jöttem ide, hogy rábeszéljem önt, tegye meg azt, amit az igazság követel, és legyen igazságos másokhoz, nem hozzám, mert nem a magam önző célja vagy önös érdeke vezetett ide. Törekvésem csütörtököt mondott, s ezt inkább ön miatt fájlalom, mint a veszteség miatt, amelyet mások lesznek kénytelenek elviselni az ön igazságtalansága következtében.
- Vagyis visszautasítod az ajánlatomat, mi? - kérdezte Burley villámló szemekkel.
- Vissza - felelte Morton. - Ön arra vágyik, hogy olyan embernek tartsák, aki ad a becsületére és a lelkiismeretére. Ha valóban ilyen ember volna, visszaadná azt az okmányt Evandale lordnak, hogy felhasználhassa a törvényes örökös javára. Ezt kellene tennie önnek, tekintet nélkül minden más meggondolásra.
- Inkább elpusztítom! - kiáltotta Balfour, s bedobta az okmányt a mellette izzó faszén parazsába, még bele is taposta csizmája sarkával.
A pergamen füstölögve összezsugorodott és pattogva fellángolt. Morton előreugrott, hogy kikapja a tűzből, de Burley derékon ragadta, és birokra keltek. Erős ember volt mind a kettő - Morton sokkal fürgébb és fiatalabb, mint a másik, ám Balfour jóval markosabb; sikerült is megakadályoznia, hogy Morton az okmányhoz férjen, amíg el nem hamvadt. Csak akkor engedték el egymást, s az őrjöngő, a birkózástól még jobban megvadulva, Mortonra meresztette szemét, melyben szenvedélyes bosszúvágy lobogott.
- Most, hogy leleplezted a titkomat, vagy csatlakozol hozzám, vagy meghalsz! - kiáltotta.
- Megvetem a fenyegetéseit - felelte Morton. - Sajnálom önt, és magára hagyom.
Megfordult, hogy távozzék, de Burley eléje ugrott, és ellökte helyéből a tölgyfatörzset, mely dübörögve zuhant le a mélységbe. Burley abban a pillanatban kardot rántott és elordította magát olyan hangon, mely túlharsogta a vízesés bömbölését és az alázuhanó tölgyfa mennydörgését:
- Most a kezemben vagy! Add meg magad, vagy halj meg karddal a kezedben!
Elállta a barlang kijáratát, és meztelen kardját suhogtatta.
- Nem vívok párbajt azzal az emberrel, aki apám életét megmentette - felelte Morton -, de ezt a két szót: "megadom magam" nem ismerem! Inkább megpróbálom életemet megóvni, ahogy lehet.
Így szólván, még mielőtt Balfour ráeszmélt volna, mit is akar tenni, Morton elrohant mellette, s bízva fiatal izmainak nem mindennapi ruganyosságában, gondolkodás nélkül átvetette magát a félelmetes szakadékon, amely a barlang száját elválasztotta a túlsó parton kiszögellő sziklától. Az ugrás sikerült - Morton megvetette lábát odaát teljes biztonságban, s megszabadult felbőszült ellenségétől. Majd tétovázás nélkül felkapaszkodott a sziklák közt vezető keskeny ösvényen. Csak egy pillanatra fordult meg és nézett hátra. Látta, hogy Burley megdöbbenten áll ott a túlsó parton, várakozásában csalódva, aztán tomboló haraggal rohan vissza barlangjába.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a szerencsétlen ember, akit annyi kétségbeesett terv tartott örökös izgalomban, s akit annyi hirtelen csalódás ért, teljesen elvesztette lelki egyensúlyát; mostani viselkedése már az őrültséggel határos, amit még feltűnőbbé tett az erő és ravaszság, amellyel eszeveszett célját követi. Erre gondolt Morton, amint megkereste kis vezetőjét, akit a lezuhanó tölgyfa rémületbe ejtett. Morton úgy beszélt róla, mintha csupán véletlenről lenne szó; a kislány viszont megnyugtatta, hogy a barlang lakójának nem lesz ebből semmi baja, hiszen mindig el van látva a szükséges nyersanyaggal, hogy új hidat fektessen le.
A reggel kalandjai ezzel még nem értek véget. Mikor a házikóhoz közeledtek, a kislány felkiáltott meglepetésében, megpillantva nagyanyót, amint tapogatózva jött eléjük. Máris sokkal nagyobb utat tett meg otthonától, mint valaha - a kislány el se képzelte volna róla, hogy idáig elmerészkedhetik.
- Ó, uram, uram! - mondta az öregasszony, amikor közeledésüket meghallotta -, ha valóban szereti Lord Evandale-t, segítsen rajta... most vagy soha! Nem győzök hálát adni Istennek, hogy amikor szemem világától megfosztott, hallásomat meghagyta! Erre jöjjön, erre... és jaj, lépjen halkabban! Peggy, kicsikém, nyergeld meg az úriember lovát, s vezesd ügyesen a tövises bozót mögé, hadd várakozzék ott.
Mortont pedig egy kis ablakhoz vezette, amelyen át észrevétlenül megfigyelhette, mi történik odabenn. Két dragonyos ült reggeli söröskancsója mellett, komoly beszélgetésbe merülve.
- Minél többet töröm a fejem, Inglis, annál kevésbé tetszik nekem a dolog - mondta az egyik. - Evandale mindig jó tiszt volt és a katonák barátja. Ha meg is büntetett minket zendülésünkért Tillietudlemben, az ördögbe is, Frank, ismerd be, hogy megérdemeltük!
- Kárhozzak el, ha megbocsátom neki! - felelte a másik. - Nem szeretnék a bőrében lenni!
- Ember, ne légy már olyan haragtartó! Felejtsd el és bocsásd meg neki. Okosabb lenne, ha vele együtt csatlakoznánk azokhoz a nagyszájú highlanderekhez, mihelyt kitör a ribillió. Végtére is mindnyájan Jakab király kenyerét ettük.
- Szamár vagy. Amit ribilliónak nevezel, sohasem fog kitörni... máris elhalasztották. Halliday kísérletet látott, vagy Miss Bellenden megunta a pasast, vagy tudom is én, miféle átkozott marhaságról van szó. Az a bizonyos dolog nem tarthatja magát két napnál tovább, és az kapja meg a jutalmat, aki először kikukorékolja.
- Ez is igaz - felelte a cimborája. - És mondd csak, az a fejes, az a Basil Olifant, gavallérosan fizet majd?
- Akár egy herceg, ha mondom! - nevetett Inglis.
- Nincs a világon még egy ember, akit úgy gyűlölne, mint Evandale-t. Azonkívül fél is tőle, valami peres ügy miatt. Ha elteszi láb alól, úgy véli, nyert ügye van.
- De kapunk rá parancsot és megfelelő segítséget? - kérdezte a másik. - Itt kevés ember akad, aki kezet emelne a mi lordunkra, és még az is megeshetik, hogy a saját embereink közül állnak mellé néhányan.
- Ostoba vagy és nyúlszívű, Dick - felelte Inglis. - Most odabenn lapul, Fairy-Knowe-ban, hogy elterelje magáról a gyanút. Olifant hatósági személy, és magával hozza legmegbízhatóbb embereit. Itt vagyunk mi ketten, azonkívül Olifant azt mondja, lesz ott egy mindenre elszánt, verekedős fickó is, valami Quintin Mackell, aki régi haragosa Evandale-nek.
- Jól van, no, utóvégre te vagy a feljebbvalóm - mondta a közlegény, jellegzetesen katonai módra nyugtatva meg lelkiismeretét -, és ha valami baj lesz belőle...
- Én tartom a hátam - mondta Inglis. - Gyere, hajtsunk fel még egy korsó sört, aztán indulás Tillietudlembe! Hé, Bessie! Hova az ördögbe bújt el az a vak boszorkány!
- Tartóztassa fel őket, ameddig csak tudja - súgta Morton a háziasszonynak, és kezébe nyomta erszényét. - Most minden azon múlik, marad-e elég időnk?
Ezután elsietett arra a helyre, ahol a kislány a lovát tartotta, indulásra készen.
- Fairy-Knowe-ba? Nem! Egyedül nem tudnám megvédeni őket. Glasgow-ba kell mennem egyenest. Ott Wittenbold parancsnok készségesen megsegít, katonákat ad mellém, és támogatást nyújt a polgári hatósággal szemben. De útközben meg kell állnom egy pillanatra, hogy figyelmeztessem őket. Gyere, Moorkopf - mondta a lovának, amint nyeregbe szállt. - Nehéz nap vár rád, most mutasd meg, milyen gyors a lábad, s bírod-e szuflával is?
Negyvennegyedik fejezet
De rászegezte hunyó szemeit,
bár mind kevésbé látta Emilyt,
feküdt szótlan - majd a lány-kezet még
megszorította s aztán kilehelte lelkét.
Palamon és Arcite
Edith ágynak esett azon a nevezetes napon, amikor Morton váratlan megjelenése annyira megrendítette, hogy eszméletét is elveszítette. Másnap reggel azonban jelentették, hogy már sokkal jobban van, s Lord Evandale újra elhatározta, hogy elhagyja Fairy-Knowe-t. Déltájban Lady Emily ünnepélyes, szinte zord arccal lépett be Edith szobájába. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, megjegyezte, hogy ez igen szomorú nap lesz az ő számára, ha Miss Bellendennek megkönnyebbülést hoz is. - Nem értem - mondta Edith.
- Bátyám ma búcsút mond nekünk, Miss Bellenden.
- Elmegy? - kiáltott fel Edith csodálkozva. - Remélem, haza... a saját házába?
- Nem hiszem - felelte Lady Emily. - Minden okom megvan feltételezni, hogy távolabbi útra gondol, hiszen alig van, ami visszatartaná ebben az országban.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Edith. - Miért is születtem arra, hogy zátonyra juttassak mindent, ami férfias és nemes! Mit tehetnék, mivel tarthatnám vissza attól, hogy egyenesen a pusztulásba rohanjon? Mindjárt lemegyek! Kérlek, mondd meg neki, esedezem, hogy ne távozzék, amíg nem beszéltem vele!
- Egészen hiábavaló, Bellenden kisasszony - felelte -, de mindenesetre átadom üzenetét.
Elhagyta a szobát, éppen olyan kimérten, mint ahogy bejött, s közölte bátyjával, hogy Miss Bellenden már sokkal jobban van, és le akar jönni szobájából, még mielőtt Lord Evandale elhagyná a házat.
- Úgy hiszem - tette hozzá kajánul -, az a kilátás, hogy hamarosan megszabadul társaságunktól, csodát művelt vele és meggyógyította megtépázott idegeit.
- Igazságtalan vagy, húgom - mondta Lord Evandale -, de az is lehet, hogy az irigység beszél belőled.
- Lehet, hogy igazságtalan vagyok, Evandale - felelte Lady Emily a tükörbe pillantva -, de álmomban sem jutna eszembe minden ok nélkül irigykedni valakire. De menjünk be az öreg hölgyhöz. Olyan lakomát készít elő a másik szobában, hogy valamennyi katonádat megvendégelhetné.
Lord Evandale szótlanul követte a szalonba, hiszen tudta, hogy előítéleteivel és sértett gőgjével hiába is próbálna hadakozni. Látták, hogy az asztal roskadozik a sok ételtől-italtól, amelyet Lady Margaret gondos felügyelete alatt tálaltak fel.
- Ma aligha szorul nógatásra, hogy reggelizzék, lordom, sőt még egy kis villásreggelin is részt kell vennie, már amennyire e szegényes hajlék, melynek lakói annyi hálával tartoznak önnek, a jelenlegi körülmények közt ilyet nyújtani képes. Én a magam részéről örömmel látom, ha a fiatalok magukhoz vesznek egy kis frissítőt, mielőtt kilovagolnak sportot űzni, vagy ügyes-bajos dolgaikat elintézni. Meg is mondtam ezt ő szent királyi felségének, amikor Tillietudlemben reggelizett az Úr 1651-ik esztendejében. Őfelsége pedig, miután ugyanabból a kancsóból, mely most az asztalon áll, felhajtott egy kupa rajnai bort az egészségemre, nagy kegyesen ezt felelte: "Ön olyan bölcsen beszél, mint egy felvidéki jós, Lady Margaret..." Ezek voltak őfelsége tulajdon szavai, s így lordságod is láthatja, hogy teljes joggal buzdítom a fiatalokat a falatozásra.
Mondanunk sem kell, hogy Lord Evandale jóformán oda sem hallgatott a derék hölgy beszédére, hiszen minden figyelmét összpontosítva leste Edith könnyű lépteinek közeledését. Ám szórakozottsága, melyet ez alkalommal tanúsított, bármilyen természetes volt is, drága árat követelt tőle. Mialatt Lady Margaret a jóságos háziasszony szerepét játszotta (amit nagyon kedvelt és kiválóan alakított), John Gudyill zavarta meg tevékenységében. Mint mindig, ha egy alantasabb személyt kellett a ház úrnőjének bejelentenie, csak ennyit mondott:
- Van itt valaki, aki beszélni szeretne a ladyvel.
- Valaki! Miféle valaki? Nincs talán neve? Vagy azt hiszi boltos vagyok, aki mindenkinek a rendelkezésére áll, csak füttyentenie kell?
- Igenis, van neve - felelte John -, de attól félek, a lady nem szívesen hallaná.
- Ki az? Beszéljen már, maga bolond!
- Calf Gibbie, asszonyom - felelte John egy fokkal magasabb hangon, mint a szertartásos illem megengedné. Néha elkövette ezt a kihágást, érdemeiben bízva, mint a család régi szolgája, aki hűségesen kitartott mellettük szerényebb körülmények között is. - Calf Gibbie az, ha a méltóságos asszony mindenáron tudni akarja, a tehénpásztor, aki Edie Henshaw állatait őrzi odaát a hídon túl... ugyanaz, mint az egykori Goose Gibbie, aki Tillietudlemben szolgált, és akit beöltöztettünk a wappen-shaw-ra, amikor...
- Fogja már be a száját, John - parancsolt rá az öreg hölgy, méltóságteljesen felállva. - Szemtelenség feltételezni, hogy egy ilyen személlyel szóba állok. Mondja meg neki, hogy intézze el a dolgát magával vagy Headriggnével.
- Erről hallani sem akar, asszonyom. Azt mondja, aki ideküldte, erősen a lelkére kötötte, hogy üzenetét nem adhatja át másnak, csak a méltóságos asszonynak személyesen, vagy Lord Evandale-nek, már nem emlékszik, melyiknek. Az igazat megvallva, kicsit többet öntött fel a garatra, mint kellene, de ha nem tette volna, akkor se beszélne sokkal okosabban.
- Hát akkor dobja ki! - rendelkezett Lady Margaret. - Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza holnap, ha már kialudta a mámorát. Alighanem azért jött, hogy valami segélyért könyörögjön, mint házunk egykori cselédje.
- Nagyon valószínű, asszonyom, mert igen rongyos szegény.
Gudyill még egy kísérletet tett arra, hogy Gibbie eleget tehessen megbízatásának, amely igazán életbevágó fontosságú volt. Egy levelet kellett volna átadnia, melyben Morton figyelmezteti Evandale-t, milyen nagy veszedelemben forog Olifant cselszövő csalárdsága következtében, s lelkére köti, hogy tüstént meneküljön el, vagy jöjjön Glasgow-ba s adja meg magát, mert ebben az esetben a védelméről gondoskodni tudna. Morton ezt a néhány sort sebtében papírra vetette és rábízta Gibbie-re, akit megpillantott a híd közelében, ahol csordáját legeltette. Kérését néhány tallérral alátámasztva, felszólította Gibbie-t, hogy a levelet pillanatnyi késedelem nélkül adja át a címzett saját kezébe.
Ám a sors úgy akarta, hogy Gibbie közreműködése akár küldönci, akár fegyveres szolgálatról legyen is szó, ne hozzon szerencsét a Tillietudlemi családnak. Végzetes módon betért a kocsmába, hogy meggyőződjék róla, vajon a pénz, amit megbízójától kapott, nem hamis-e? Amikor aztán késedelmesen bár, de megérkezett Fairy-Knowe-ba, azt a kevés eszét is, amellyel a természet megáldotta, az elfogyasztott sör és pálinka már alaposan megzavarta. Ahelyett, hogy Lord Evandale után érdeklődött volna, Lady Margarettel akart beszélni, kinek neve ismerősebben derengett az agyában. S amikor nem engedték be Lady Margarethez, egyszerűen elkotródott a kézbesítetlen levéllel. Önfejű ostobaságában Morton utasításai közül éppen ahhoz az egyhez ragaszkodott, amelytől nagyon is ésszerű lett volna eltérnie.
Pár perccel azután, hogy elment, lejött Edith. Találkozását Evandale lorddal bizonyos zavar jellemezte, mely mindkettőjüket elfogta. Lady Margaret csak annyit tudott, hogy esküvőjüket Edith rosszulléte miatt halasztották el, s elfogódottságukat annak a szégyenlős félénkségnek tulajdonította, mely nem ritkaság menyasszony és vőlegény között. Hogy eloszlassa, közönyös dolgokról kezdett Lady Emilyvel beszélgetni. Ekkor Edith, kinek arca halálsápadt volt, hebegő vagy inkább suttogó hangon fordult Lord Evandale-hez azzal a kéréssel, hogy beszélni szeretne vele. Evandale karját nyújtotta, és bevezette a kis előszobába, amely - mint már láttuk - a szalonból nyílt. Leültette Edithet egy székre, maga is letelepedett mellé és várta, hogy a beszélgetést elkezdje.
- Nagyon... bánatos vagyok - volt az első néhány szó, amit nagy nehezen kipréselt -, magam sem tudom, mit mondjak és hogyan mondjam el.
- Ha bármilyen kis részem van is abban, hogy ilyen nyugtalan, kedves Edith - mondta Evandale szelíden -, hamarosan megszabadul tőlem.
- Szóval, végleg elhatározta - felelte Edith -, hogy jobb belátása ellenére... barátainak könyörgése ellenére is csatlakozik azokhoz a mindenre elszánt emberekhez, és részt vesz kétségbeesett vállalkozásukban... mit sem törődve a szinte kikerülhetetlen pusztulással, melybe egyenesen belerohan?
- Fáj, hogy ennyire nyugtalan miattam. De ne haragudjék, Miss Bellenden, még ez sem tarthat vissza attól, amit becsületem parancsol. Lovam fel van nyergelve, és kísérőim készen állnak. Mihelyt Kilsythe-ba érek, megadják a jelet a felkelésre. Ha sorsom szólít, nem térek ki előle. Az is valami - tette hozzá megragadva Edith kezét -, ha halálommal kivívom részvétét, ha már a szerelmét nem tudtam elnyerni.
- Ó, lordom, maradjon itt! - kiáltott fel Edith olyan hangon, mely Evandale szívébe hatolt. - Az idő magyarázatot hozhat arra a különös jelenségre, amely annyira megrendített. Feldúlt idegeim még visszanyerhetik nyugalmukat. Ó, ne rohanjon a halálba és pusztulásba! Maradjon a mi erősségünk és támaszunk, s reménykedjék abban, hogy az idő mindent megoldhat!
- Már késő, Edith - felelte Lord Evandale -, még akkor is, ha szégyenletes módon visszaélnék jóságával, amit irántam érez. Tudom, hogy nem szerethet engem. Idegösszeomlása, mely oly erős volt, hogy szeme elé varázsolta annak a képét, aki már nem él, vagy nagyon messze van innen, mindent elárul. Ragaszkodása hozzá sokkal erősebb, semhogy a barátság vagy a hála háttérbe szoríthatná. De ha másképp volna is, a kocka el van vetve!
Miközben így beszélt, Cuddie rontott be a szobába rémülten és lihegve.
- Jaj, uram, rejtőzzék el! Megszálltak minden utat, mely a házból kivezet!
- Kik? Kiről beszél? - kérdezte Lord Evandale.
- Egy lovascsapat! Basil Olifant vezeti őket!
- Ó, lordom, rejtőzzék el! - kiáltotta Edith is, kezeit tördelve rémületében.
- Istenemre, soha! - felelte Lord Evandale. - A gazember! Milyen jogon merészel rám törni, utamat állni! Utat török magamnak még akkor is, ha egy egész ezred áll mögötte! Szóljon Hallidaynek és Hunternek, hogy vezessék elő a lovakat! Most pedig, Edith, igazán búcsúzunk!
Karjaiba ölelte a lányt, és gyengéden megcsókolta; aztán kitépte magát húga és Lady Margaret kezéből, akik megpróbálták visszatartani. Kirohant a házból és nyeregbe pattant.
Óriási zűrzavar keletkezett; az asszonyok sikoltoztak, s izgatottan szaladtak a ház elülső ablakához, ahonnan jól láthatták a lovasokat, katona csak kettő volt köztük. Ott ácsorogtak a réten, Cuddie viskója előtt, a nagy házból leereszkedő út alján. Egyelőre óvakodtak attól, hogy a házat jobban megközelítsék, nyilván azon tűnődtek, vajon mekkora erővel állnak szemben.
- Még megmenekülhet! - kiáltott fel Edith. - Ó, még megmenekülhet! Istenem, bárcsak a hátsó ösvényt választaná!
Ám Lord Evandale már elhatározta, hogy szembeszáll a veszéllyel, melyet bátor lelke alábecsült. Megparancsolta szolgáinak, hogy kövessék, és nyugodtan poroszkált az úton lefelé. Az öreg Gudyill rohant, hogy felfegyverezze magát, Cuddie is lekapott a falról egy puskát, amelyet a ház védelmére tartogattak, s noha nem volt már ideje lóra ülni, Lord Evandale után sietett. Nem hallgatott feleségére, aki a nagy lármára előjött és a karjába csimpaszkodott, s fenyegető hangon figyelmeztette, hogy kard vagy kötél vet véget életének, ha más emberek ügyeibe avatkozik.
- Fogd be a szád, te sz...! - rivallt rá Cuddie. - Ezt skótul mondtam, megértheted! Hogy ne avatkozzam más emberek ügyeibe? Talán tétlenül nézzem, hogy Lord Evandale-t szemem láttára legyilkolják?
S már rohant is lefelé. De útközben eszébe jutott, hogy lám, az egész gyalogság egy emberből áll, és ez ő maga, hiszen John Gudyill még nem bukkant elő. Ezt mérlegelve, jobbnak látta, hogy a sövény mögött válassza ki hadállását. Gyorsan megtöltötte és felhúzta puskáját, messziről gondosan célba vette Basil uraságot, ahogy most nevezték, és tettre készen várta a fejleményeket.
Mihelyt Lord Evandale megjelent, Olifant csapata kissé hátrább húzódott és szétterült, mintha arra készülődött volna, hogy a fiatal lordot bekerítse. Vezetőjük azonban a helyén maradt, három emberrel együtt, akik közül kettő dragonyos katona volt, a harmadik pedig, öltözéke és külseje után, afféle vidéki gazdálkodó, de akárcsak a katonák, állig fel volt fegyverezve. Tagbaszakadt alakja, zord arcvonásai és rendületlen határozottsága ezt a harmadik embert tette a legfélelmetesebbé valamennyiük közül; s aki életében csak egyszer is látta, rögtön felismerte benne Balfour of Burleyt.
- Gyertek utánam - mondta Lord Evandale a szolgáinak -, és ha erőszakkal elállják utunkat, tegyétek azt, amit én.
Ügetve közeledett Olifant felé, és éppen kérdőre akarta vonni, hogy miért szállta meg így az utat, amikor Olifant felkiáltott:
- Lőjétek le az árulót!
Abban a pillanatban mind a négyen elsütötték fegyverüket a szerencsétlen főnemesre. Evandale megingott nyergében, pisztolytáskájához kapott, ki is húzta fegyverét, de elsütni már nem tudta. Halálos seb érte, s lezuhant a nyeregből. Szolgái lövésre emelték karabélyukat. Hunter vaktában tüzelt, míg Halliday, aki rettenthetetlen katona volt, célba vette Inglist, s azon nyomban agyonlőtte. Ugyanabban a pillanatban még egy lövés dördült el a sövény mögül, s igazában ez bosszulta meg Lord Evandale halálát. A golyó pontosan homloka közepén találta el Basil Olifantet, aki élettelenül terült el a földön. Cinkosait ámulatba ejtette a megtorlás gyorsasága, s szinte bénultan tétováztak; de Burley, kinek vére a csata hevében felforrt, elordította magát:
- Vágjátok le a midianitákat!
Kardot rántott, és megtámadta Hallidayt. Ekkor paták dübörgése hallatszott, és egy lovascsapat bukkant fel a véres események színterén; vágtatva közeledtek az országúton Glasgow felől. Külföldi dragonyosok voltak, akiket Morton és egy polgári hatósági személy kíséretében Wittenbold, a hollandus parancsnok vezetett.
Az orvtámadókat Isten és Vilmos király nevében felszólították, hogy adják meg magukat. Valamennyien engedelmeskedtek Burley kivételével, aki megfordította lovát és megpróbált elmenekülni. Tisztjük parancsára több katona üldözőbe vette, de Burley lova gyorsabb volt, és csak a két legelső katonának lehetett némi esélye arra, hogy utolérje. Burley kétszer is visszafordult; a legnagyobb nyugalommal elsütötte pisztolyait, előbb az egyiket, majd a másikat. Ily módon sikerült mindkét üldözőjétől megszabadulnia: az egyik dragonyost halálosan megsebesítette, a másiknak pedig a lovát találta el. Szüntelenül hadakozva jutott el a bothwelli hídig. Ám végzetére, a híd közepén levő kaput zárva találta, sőt még őrök is álltak mögötte. Elkanyarodott a hídtól, és egy olyan helyre nyargalt, ahol az átkelés lehetségesnek látszott. Habozás nélkül belevetette magát a folyóba, miközben üldözői golyózáport zúdítottak rá pisztolyaikból és karabélyaikból. A füle mellett süvítő golyók közül kettő akkor találta el, amikor már túl volt a folyó közepén. Érezte, hogy halálos sebet kapott. Megrántotta a kantárt, és megfordította lovát a folyóban. Visszatért arra a partra, ahol az imént a vízbe ugrott és kezével integetett, mintha jelezné, hogy megadja magát. A katonák abba is hagyták a tüzelést, és várták, hogy közelebb jöjjön. Kettő közülük elébe ment, s kis darabon belovagolt a vízbe, hogy megragadja és lefegyverezze. De hamarosan kiderült, hogy nem az életét akarta megmenteni, célja csupán a bosszú volt. A két katonához közeledve, összeszedte utolsó erejét, és kardjával akkorát sújtott az egyiknek a fejére, hogy az menten lezuhant a nyeregből. A másik dragonyos - tagbaszakadt, izmos fickó - közben odaért és kezét Burley vállára tette. Burley viszont a torkának ugrott, akár a haldokló tigris, ha megragadja zsákmányát. Birkózás közben mindketten lecsúsztak a nyeregből, és fejjel előre a folyóba zuhantak. Az ár elsodorta őket. Útjukat pontosan megrajzolta a felbugyborékoló vér. Két ízben látták őket felbukkanni. A hollandi katona úszni próbált, de Burley minden erejével belecsimpaszkodott, elárulva szándékát, hogy ha már meg kell halnia, pusztuljanak el mind a ketten. Hulláikat vagy negyed mérföldnyire onnan halászták ki a folyóból. Balfour ujjainak markolását csak úgy lehetett volna megoldani, ha kezeit levágják; így a két embert egyetlen hevenyészett sírba vetették és sírjukat még ma is egy faragatlan kő jelöli, s rajta a még faragatlanabb sírvers.[59]
Mialatt a zord rajongó lelke elszállt, hogy tetteiről számot adjon Teremtőjének, a bátor és nemes szívű Lord Evandale is kiszenvedett. Morton, mihelyt megértette, mi történt, tüstént leugrott lováról, és haldokló barátjához sietett, hogy segítsen rajta, ha még lehet. Evandale megismerte, hiszen megfogta kezét, de beszélni már nem tudott. Jelekkel adta tudtára kívánságát, hogy vigyék be a házba, s ez a legnagyobb gondossággal és óvatossággal megtörtént. A haldoklót körülvették zokogó barátai. Lady Emily hangos jajveszékelésénél is mélyebb gyászra vallott Edith néma gyötrődése. Még Morton jelenlétét sem vette észre. A haldoklóra borult, s még nem eszmélt rá, hogy a Sors, amikor egy hűséges imádójától megfosztotta, tüstént egy másikat küldött helyette, akit szinte a sírjából támasztott fel. Ekkor Lord Evandale kezébe vette mindkettőjük kezét, és gyengéden egymásba fűzte; felemelte fejét, mintha Isten áldását kérné frigyükre, aztán hátrahanyatlott, és a következő pillanatban már nem élt.
Befejezés
Elhatároztam, hogy mellőzöm az utolsó fejezetet - nem vesződöm azzal a feladattal, amit a regény tető alá hozatala jelent - s az olvasó képzeletére bízom mindazt, ami Lord Evandale halála után szükségszerűen bekövetkezett. De azután eszembe jutott, hogy alig akad példa erre az eljárásra, bármilyen kellemes is az olvasó és a regényfabrikáló számára egyaránt. Így, bevallom, elég kínos dilemmába kerültem, ám ekkor, szerencsémre, Miss Martha Buskbody abban a megtiszteltetésben részesített, hogy meghívott teára. Ez az ifjú hölgy nagy sikerrel űzi immár negyven év óta a köpeny- és nőiruha-szabászat művészetét Gandercleugh-ban és környékén. Tudtam, mennyire rajong az ilyen történetekért. Ezért megkértem, fussa át a látogatásomat megelőző délelőtt folyamán kéziratom laza lapjait, aztán világítsa meg elmémet kiterjedt tapasztalatai alapján, amelyeket abban az időben szerzett, amidőn kitartóan végigolvasta Gandercleugh, valamint a két szomszédos városka három kölcsönkönyvtárának teljes készletét. S este, amikor dobogó szívvel beállítottam hozzá, örömmel észleltem, hogy művemről hajlandó elismerően nyilatkozni.
- Eddig még egyetlen regény sem ragadott meg jobban - mondotta, pápaszeme üvegeit törölgetve -, kivéve talán Jemmy és Jenny Jessamy igazán megható történetét. De az a terve, hogy elhagyja a zárófejezetet, képtelenség. És még valamit. Nem baj, ha a regény folyamán szívfacsaró mód próbára teszi idegeinket, ám, hacsak nem rendelkezik olyan lángelmével, mint a Julie de Roubigné szerzője, óvakodjék attól, hogy könyvének végét teljesen sötét fellegek borítsák. Csillogtasson meg nekünk egy kis napfényt is az utolsó fejezetben... higgye el, ez feltétlenül szükséges.
- Mi sem könnyebb annál, asszonyom, hogy utasításainak eleget tegyek. Mert az igazság az, hogy könyvem legkedvesebb szereplőire, kiknek sorsa iránt érdeklődni kegyeskedik, még hosszú és boldog élet várt. Fiúk és lányok egész seregét hozták a világra, és...
- Teljesen fölösleges, uram - vágott a szavamba kissé rosszalló fejcsóválással -, hogy házaséletüket részletesen ecsetelje. De mi kifogása lehet az ellen, hogy nagy általánosságban bepillantást nyerjünk hőseink boldogabb jövőjébe?
- Nézze, asszonyom - feleltem -, tudnia kell, hogy minden terjedelmesebb történet, miközben befejezéséhez közeleg, egyre többet veszít érdekességéből. Olyan ez, asszonyom, mint az ön teája; kitűnő zöld tea, kiváló kínai tea, de szükségképpen gyengébbé és ízetlenné válik, mire az utolsó csészére kerül a sor. Nomármost, azt gondolom, az ilyen teán nem sokat segít az a félig megolvadt, ragadós cukor, amely a csésze fenekén rendszerint megmarad; hasonlóképpen úgy vélem, ha egy regény már unalmassá válik, aligha lehet felpezsdíteni mindenféle apró részletekkel, amelyeket az olvasó már úgyis rég kitalált, s az író hiába pazarolja rá legszebb jelzőit és szóvirágait.
- Nem úgy van az, Mr. Pattieson - felelte a hölgy. - Attól tartok, ön az első regényének a befejezését nagyon is sebtében és esetlenül csapta össze; én bizony megcibálnám annak a fiatal szabótanoncnak a fülét, aki ilyen szörnyű fércmunkát ad ki a kezéből. S ha nem teszi jóvá ezt a vaskos hibáját azzal, hogy pontosan beszámol Morton és Edith házasságáról, s elmondja, mi lett a regény többi szereplőjéből, Lady Margareten kezdve le egészen Goose Gibbie-ig... figyelmeztetem, senki sem gondolja majd, hogy annak rendje és módja szerint végezte el feladatát.
- Jól van, asszonyom - feleltem -, anyagom olyan bőséges, hogy azt hiszem, ki tudom elégíteni kíváncsiságát, hacsak nem kívánja, hogy igazán minden apró körülményre kiterjeszkedjem.
- Hát akkor - mondta a hölgy - kezdjük a legfontosabbal. Visszakapta-e Lady Margaret a vagyonát és a kastélyát?
- Visszakapta, asszonyom, mégpedig a legegyszerűbb módon, ami csak elképzelhető, örökségeképpen, tudniillik, mint végrendelet nélkül elhunyt jeles rokonának, Basil Olifantnek egyetlen örököse; ez halálával nemcsak visszaadta, de még tetemesen növelte is Lady Margaret vagyonát, melyet élete folyamán a legelvetemültebb praktikákkal igyekezett megkaparintani. John Gudyillt visszahelyezték régi méltóságába, melyet még fontoskodóbban töltött be, mint valaha. Cuddie pedig boldog gyönyörűséggel fogta meg újra az eke szarvát a tillietudlemi birtok rónáin, és régi házikóját is visszakapta. De a reá jellemző okos óvatossággal mélységesen hallgatott; eszébe sem jutott eldicsekedni azzal, hogy ő lőtte ki azt a szerencsés golyót, mely úrnőjének visszaszerezte régi birtokát, neki magának pedig megszokott otthonát.
- Végtére is - mondta egyetlen bizalmasának, Jennynek -, az öreg Basil Olifant mégiscsak a mi úrnőnk unokabátyja volt és előkelő nagyúr. S ha a törvény ellen cselekedett is, ahogy hallom, mert minden hatósági parancs vagy végzés nélkül támadt rá Lord Evandale-re, még megadásra sem szólította fel... s noha egy pillanatig sem bántam meg, hogy lepuffantottam, akár egy fajdkakast a mocsárban... okosabb lesz egy szót se szólni erről.
... Nemcsak hallgatott, de ragyogó leleményességgel még alá is támasztotta azt a híresztelést, hogy a hőstettet az öreg Gudyill követte el. Szerénysége sok messzely pálinkát szerzett neki az öreg komornyiktól, aki egészen más természetű ember volt, mint Cuddie, s jobban szerette eltúlozni meg dobra verni, semmint elhallgatni férfias hőstetteit... A vak özvegyasszonynak nem kellett többe vesződnie; körültekintően gondoskodtak róla s a kislányról is, aki Mortont a linnbe vezette. Ami pedig a...
- Mindez eltörpül a főszereplők esküvője mellett - szakított félbe Buskbody kisasszony, türelmetlenül ütögetve burnótszelencéje fedelét. - Halljunk valamit az esküvőről is.
- Mr. Morton és Miss Bellenden esküvőjét néhány hónappal elhalasztották a gyász miatt, hiszen mindkettőjüket mélységesen lesújtotta Lord Evandale halála. De aztán annak rendje és módja szerint egybekeltek.
- De remélem, uram, nem Lady Margaret beleegyezése nélkül? - kérdezte bájos műbírálóm. - Mert én az olyan regényeket szeretem, amelyek arra tanítják a fiatalságot, hogy adják meg szüleiknek a kellő tiszteletet. A regényben megengedhető, hogy a fiatalok szüleik megkérdezése nélkül szeressenek egymásba, mert hol lenne enélkül a szükséges bonyodalom? De végül mindig meg kell szerezniük szüleik jóváhagyását. Még az öreg Delville is áldását adta végül Ceciliára, pedig közrendű szülők leánya volt.
- Úgy van, hölgyem - feleltem. - Megnyugtathatom, hogy Lady Margaret is beadta derekát, s keblére ölelte Mortont, noha apjáról, az öreg Covenant-bajnokról, sokáig hallani sem akart. De Edith volt életének utolsó reménye, s azt akarta, hogy boldog legyen. Morton, vagy Melville Morton, ahogy most általában nevezték, magas polcot foglalt el a világban, s minden más tekintetben is olyan kiváló "férj-jelölt" volt, hogy Lady Margaret félretette előítéleteit, azzal a gondolattal vigasztalva magát, hogy a házasságok végtére is az Égben köttetnek. Még nem felejtette el, hogy ugyanezt mondta neki a boldog emlékezetű II. Károly, ő szent királyi felsége, amikor megmutatta neki a családi portrékat a falon, s köztük nagyapját, Fergust, Torwood harmadik grófját, aki korának legszebb férfia volt, s mellette második feleségét, Jane grófnőt, aki viszont púpos volt és félszemű. Akkor hangzott el őfelsége ajkáról az említett bölcs megjegyzés, azon a nevezetes napon, amidőn disjune-jét Tillietudlemben kegyeskedett...
- Jól van - mondta Buskbody kisasszony, megint a szavamba vágva -, ha ilyen magas tekintélyre hivatkozhatik annak a mentségére, hogy belenyugodott a mésalliance-ba, akkor minden további szó fölösleges. De mi lett azzal a hogyishívjákkal... a házvezetőnővel?
- Mrs. Wilsonnal, asszonyom? Talán ő volt a legboldogabb az egész társaságban. Mert attól kezdve minden évben egyszer (de nem gyakrabban) Mr. és Mrs. Melville Morton eljött vendégségbe, és megebédelt a faburkolatú nagyteremben, mely ilyen alkalommal teljes díszében pompázik: a függönyök mind előkerülnek, felterítik a szőnyegeket, az óriási réz gyertyatartó az asztal közepén ragyog, és babérlevelek koszorúja veszi körül. A terem előkészítése erre az évenkénti ünnepségre leköti az öreg Alison gondolatait már hat hónappal előre, aztán a terem rendbehozatala további hat hónapig foglalkoztatja. Ily módon egyetlen nagy öröme éppen elegendő munkát ad neki az egész esztendőn keresztül.
- És Niel Blane? - kérdezte Buskbody kisasszony.
- Jó magas kort ért el, buzgón nyakalta a sört meg a pálinkát legkülönbözőbb hitvallású vendégeivel... hol whig, hol meg jakobita nótát fújt, ahogy éppen a vendégnek tetszett, s mire meghalt, annyi pénzt hagyott Jennyre, hogy a derék leányzó kapta magát és férjhez ment egy kisebb földesúrhoz. Remélem, hölgyem, nincs több kérdeznivalója, mert most már igazán...
- És Goose Gibbie, uram? - felelte állhatatos barátnőm. - Goose Gibbie, kinek megbízatása olyan életbevágó következményekkel járt a regény hősei számára?
- Lássa be, kedves kisasszonykám, bocsánat a bizalmaskodásért, de, kérem, lássa be, hogy még a hírneves Seherezáde, a mesemondók királynője sem tudott minden apró körülményt emlékezetében megtartani. Nem vagyok egészen bizonyos Goose Gibbie sorsa felől. Úgy rémlik nekem, azzal a Gilbert Duddennel, más néven Calf Gibbie-vel azonos, akit korbáccsal kergettek végig Hamilton utcáin, mert csirkelopásra vetemedett.
Miss Boskbody jobb lábát átvetette a térdén, és bal lábát a kandalló rácsán pihentette. Még hátra is dőlt a székén, és tekintetét a mennyezetre függesztette. Látva, milyen töprengő hangulatba esett, arra a következtetésre jutottam, most alighanem azon töri a fejét, miféle keresztkérdésekkel gyötörhetne még. Ennélfogva megragadtam kalapomat, és sietve jó éjszakát mondtam neki, mielőtt a Kritika Démona újabb kérdéseket sugallhatna. Hasonlóképpen bátorkodom elköszönni - legalább egy időre - nyájas olvasómtól is, hálát rebegve jóságos türelméért, amellyel idáig elkísérni kegyeskedett.
Végszó
Leghőbb vágyam volt, nyájas olvasó, hogy "A kocsmáros meséi" egymást követő folyamatosságban jussanak el kezeidhez. Midőn azonban megküldtem a folytatást tartalmazó kéziratot a kiadónak, teketória nélkül, kurtán tudtomra adták, hogy nincs szükségük négy kötetet meghaladó terjedelmű regényekre (amint igaz történeteimet igaztalanul megbélyegezték) és megfenyegettek, ha nem egyezem bele, hogy az első történetet tartalmazó négy kötetet önállóan jelentessék meg, akkor egyáltalán nem vállalkoznak művem kiadására. Engedve kérlelésüknek, de még inkább a már papírra és nyomtatásra elköltött súlyos pénzek visszafizetésének terhétől visszariadva, hozzájárulásom adtam, hogy ez a négy kötet mintegy hírnöke legyen ama további történeteknek, melyek még birtokomban vannak, mert bízom benne, hogy te, nyájas olvasóm mohón fogod rávetni magad könyvemre és fennhangon követeled majd a folytatást. Maradok tisztelő híved, annak s olyannak, akinek s amilyennek engem elképzelni méltóztatol.
Jedediah Cleishbotham
Gandercleugh, 1816. november 15.
A SZERZŐ JEGYZETEI
Bart István fordítása
A verseket fordította
Majtényi Zoltán
I. A lövészverseny
Ayrshire grófság Maybole nevű községében tudtommal még ma is rendeznek efféle lövészversenyeket. Regényem jelenetét a Somerville család történetének itt következő szakasza sugallta. E különös, kéziratos családtörténet szerzője édesapja dicséretét zengi.
"Kinővén gyerekségéből tízesztendős korában öregapja elvitte Delserfbe és beíratta az ottani iskolába, mivel ottan híresen nagy tudományú ember volt a tanító, a grammatikának mestere és jól értett hozzá, hogyan készítse elő az ifjakat a magasabb iskolákra. Szokásban volt akkoriban, hogy május első vasárnapján májusfát állítottak, körültáncolták, puskából lövöldöztek meg még más módokon is mulatoztak. Mivel azonban akkoriban még nem volt boltosa a falunak, hogy ellássa az iskolásokat mindazzal, ami az ilyen mulatságokhoz megkívántatik, ez az ifjú ember pedig mindenképp maga akart lenni a legkülönb társai között, elhatározta, hogy másutt fogja beszerezni, ami neki kelletik. Föl is kelt hajnalhasadáskor és begyalogolt Hamiltonba, ahol mind az összes pénzét, amit apródonként jóakaróitól kapogatott vagy más úton-módon összerakott magának, elköltötte különféle színes pántlikákra, egy új kalpagra meg kesztyűre. Semmire nem költött azonban annyit, mint épp puskaporra, melyből annyit vásárolt, hogy a társainak is jusson belőle; ekképpen felszerelkezve mindezen holmikkal, ám üres erszénnyel hét órára már vissza is ért Delserfbe (miután azon sabbath reggelen már több, mint nyolc mérföldet megtett), felöltözködött, fejébe tette a lobogó színes szalagokkal felpántlikázott kalapot, majd így kiadjusztálva, vállán kis madarászó puskájával lement a templomhoz, ahol a májusfa állott és ahol az ünnepséget rendezték. Először labdarúgásban versenyeztek, miben is mindenkinél ügyesebbnek bizonyult; azután következett a célbalövés, és ő olyan gyors volt a töltésben és célzásban és olyan igen közelébe talált a célnak, hogy ebben is felülmúlta iskolatársait és meg is tettek tanítómesterüknek, pedig tizenhárom esztendős sem volt még. Magam is sokszor megcsodáltam céllövő tudományát, melyet nemcsak katonái gyakorlatoztatása közben csillogtatott, de sokszor mulatságból is. Már süldő koromban magával vitt a céllövészetekre; ám hiába vált nekem is kedvenc foglalatosságommá a célbalövés, olyan tökélyre, mint ő, sohasem vittem ezt a művészetet. Azon májusi vasárnapon is mindenben ő bizonyult a legügyesebbnek és meg is tapsolták érte a nézők, iskolatársai nagyon megszerették érte, de az egész község lakosságának is ő lett a kedvence."
II. Bothwell strázsamester
Nyughatatlan és becsvágyó természete révén Francis Stewart, azaz Bothwell hercege igen jelentős személyiség volt VI. Jakab skót király uralkodása idején. Többször is sikerült kegyelmet kieszközölnie magának felségáruló üzelmeire, végül azonban betelt a pohár, és száműzetésbe kellett mennie, s külföldön is halt meg nagy nyomorúságban. Elkobzott birtokának java részét a király Walter Scottnak, Buccleugh első lordjának, valamint Roxburgh első hercegének adományozta.
Francis Stewart, a birtokvesztő herceg fia I. Károly kegyelméből visszakapta birtokait, azaz elérte, hogy a felosztott atyai birtokok két új tulajdonosa felszólíttassék atyja eredeti birtokainak visszaszolgáltatására, illetőleg ha az új tulajdonos meg akarná tartani a birtokot, kárpótlás nyújtására. Francis, buccleugh-i herceg kurátorai vissza is szolgáltatták a crichtoni báróságot, a hozzá tartozó szépséges várkastéllyal egyetemben, ám megtartották az előbbinél jóval kiterjedtebb liddesdale-i birtokokat. James Stewart, amint az a szerző birtokában levő iratokból kiviláglik, Roxburgh hercegével is előnyös egyezséget kötött. "Ámde - mondja a kaján Scotstarvet - male parta pejus dilabuntur; soha nem élvezhette visszaszerzett birtokait, mivel azon nyomban hitelezői tulajdonába kerültek, és most dr. Seaton kezén vannak. Nagyobbik fia, Francis katonának állt a legutóbbi háborúban; fivére pedig, John, aki Coldinghamben volt apát, szintén elkótyavetyélte a reá szállott birtokokat és most nincstelenül, barátai könyörületéből tengeti életét."
Francis Stewart, aki végigkatonáskodta a nagy polgárháborút, a jelek szerint semminő magas születésével arányos kedvezményben nem részesült a Stuart-ház restaurációja után, holott harmadfokú unokatestvére volt II. Károlynak. Crichton kapitány szerint, akinek emlékiratait barátja, Swift esperes úr adta közre, közemberként szolgált a királyi testőrségnél. Másfelől azonban ez korántsem volt valaminő alantas beosztás; Fountainhill például beszámol egy párviadalról, melyet egy testőr vívott egy katonatiszttel, aki tiszti rangja folytán elöljárói jogokat követelt magának a nemesi gárda közembere fölött. A testőr életét vesztette a párbajban, ellenfelének pedig gyilkosságért fejét vették.
A regényben szereplő Bothwell egyébként csak nevét kölcsönözte az eredeti Bothwelltől, jelleme merőben a képzelet leleménye.
III. Sharpe érsek gyilkosai
A merénylők vezetője rathilleti David Hackston volt, ősi családból származó, tehetős nemesember. Fiatal korában kicsapongó életet élt, kíváncsisága azonban szakadár egyháziak körébe vezette, ahol is magáévá tette hitelveiket. A jelek arra mutatnak, hogy Hackstonnak valaminő személyes viszálya is volt Sharpe-pal, ezért is hárította el magától a vezérséget, amikor a gyilkosságot elhatározták, nehogy részvételét személyes indítékoknak tulajdonítsák. Abban azonban már nem gátolta meg a lelkiismerete, hogy jelen legyen a tett végrehajtásánál; s amidőn a hintójából kirángatott érsek térden csúszott felé oltalomért könyörögve, hűvösen így felelt neki: "Uram, én egyetlen ujjal sem érek önhöz." Figyelemre méltó véletlen, hogy a merénylet résztvevői közül csak Hackston és egy szintén csupán tétlen szemlélőként jelen levő pásztor jutott hóhérkézre.
Miután Hackston visszautasította a vezérséget, az összeesküvők közmegegyezéssel a Burleynek is nevezett kinloch-i John Balfourra ruházták a tisztet, aki Hackstonnak sógora volt. A leírások szerint "alacsony termetű, sanda tekintetű, vérmes arcú ember volt". - "Némelyek szerint - mondja róla ugyanaz a szerző - nem volt nagyon vallásos; ellenben mindenki igen becsületes, minden vállalkozásában bátor és egyenes katonának tartotta, aki elől nemigen menekült meg élve, akit egyszer a kezébe kaparintott. Ő játszotta a főszerepet az Úr és egyháza ama fő-fő árulójának, James Sharpe-nak meggyilkolásában."
IV. Az étkezés idejére bereteszelt ajtó
A ház, udvarház vagy akár château ajtajának bereteszelése az étkezés idejére valószínűleg azokból a régi időkből származik, amikor étkezésekkor az egész család és háznép egyetlen nagy terembe gyülekezett, miáltal ki voltak szolgáltatva a meglepetésszerű támadásoknak. A szokás azonban idővel az etikett részévé vált, amint ezt az itt következő példa is bizonyítja:
Egy igen tehetős dumfriesshire-i földbirtokos, agglegény lévén s még közeli rokonoknak is híján, amikor végrendeletet akart készíteni, fölkerekedett, hogy meglátogassa két legközelebbi vérrokonát, hogy az iránta mutatott kedvességük szerint eldöntse, melyiküket tegye meg végül is örökösének. Amint jó skót emberhez illendő, elsőül klánja főnökét kereste fel, az egyik legősibb skót família leszármazottját, aki bárói rangot viselt. Sajnálatosképp azonban épp érkezése előtt szólalt meg az ebédre hívó csengettyű s ezért a földbirtokos bereteszelve találta a várkastély kapuját. Hiába mutatkozott be, hiába kért bebocsátást, a törzsfő ragaszkodott az ősi illemhez és semmi kincsért nem nyittatta volna ki a kaput. E hűvös fogadtatáson felháborodva, az öreg földbirtokos nyomban továbblovagolt Sanquhar várához, amely akkor a queensberryi herceg székhelye volt, aki amint meghallotta a nevét, jól tudván, hogy az öreg végrendelkezni készül, lebocsáttatta neki a felvonóhidat, kitáratta a kaput - az asztalt újra megterítették -, s a legnagyobb tisztelettel és figyelmességgel fogadta öreg rokonát; alig is szükséges hozzátennem, hogy néhány évvel utóbb, a látogató halálakor, tekintélyes birtokai a queensberryi hercegi ház vagyonát gyarapították. Mindez valamikor a tizenhetedik század végén esett meg.
V. A fakanca
A fakancára ültetés büntetése Károly idejében s még azután is sokáig a katonai fegyelem fenntartása különféle kegyetlen módszereinek egyike volt. Az edinburgh-i városi őrség Fő utcai kaszárnyája előtt is állott egy efféle ácsolat, melyet a régebbi időkben nemegyszer meg kellett lovagolnia egyik-másik hadastyánnak, hogy a súlyul lelógó lábához kötött kovás puskával ekképpen lakoljon valami csekély vétségéért.
Van egy igen érdekes könyv, melynek címe Vilmos Henrik gloucesteri herceg életének története születésétől kilencesztendős koráig. A szerző, egy Jenkin Lewis nevű derék walesi ember, aki a királyi gyermek (Vilmos Henrik herceg Anna királynő kisfia volt) személye körül teljesített szolgálatot, egyebek között boldogan jegyzi fel, hogy a kis királyi felség éppúgy kacagott, gőgicsélt, pityergett és göcögött, mint akármelyik közrendű csecsemő. Megtudjuk továbbá a kis hercegről, hogy már igen zsenge korban kedvelte a hadijátékokat és a katonai fegyelmet; kis hadserege is volt huszonkét maga korú fiúból, akik papírcsákót hordtak és fakarddal voltak felfegyverkezve. A gyermeksereg fegyelmének fenntartása végett egy fakancát is felállítottak a hercegi lakosztály kihallgatási termében, ám nem mindig szigorúan katonai vétségek megtorlására is használták. A kis herceg például napiparancsban rendelte el, hogy ültessék fakancára Hughest, a szabóját, amiért egy öltönyét szűkre szabta. A takarékos természetű szabómesternek csak hosszú instanciázással és jóakaróinak közbenjárására sikerült megmenekülnie a büntetéstől, amely legalább olyan kínos lett volna, mint a művész társára kirótt penitencia, akinek lóháton kellett megtennie az utat Brentfordba. Egy Weatherly nevű komornyiknak azonban, amiért pimaszul utána vitte a kis hercegnek egyik játékszerét, amit az elhajított, valóban fel kellett szállnia a nyergeletlen paripára, méghozzá arccal a farának s közben négy cseléd fröcskölte vízzel fecskendőkből, amíg bőrig nem ázott. "Bolondos kedvű legény volt - mondja róla Lewis - és sosem habozott, ha valakit megtréfálhatott, most az egyszer hát rajta volt a sor és kénytelen volt derűsen tűrni, ami reá méretett, mi pedig nem fukarkodtunk, hanem jó bőségesen megszámítottuk neki." Lewis könyve sok efféle ostobaságot összehord, de az is kiderül belőle, hogy ez a szerencsétlen gyermek, a brit királyság trónörököse, aki tizenegy éves korában távozott az élők sorából, valójában igen ígéretes tulajdonságokkal rendelkezett. Az igen ritkán előforduló munka nyolcadrét alakú és 1789-ben adta ki dr. Philip Hayes, oxfordi tanár.
VI. XVII. századi románcok
Mivel jelen korunkban már csak igen kevesen akadnak, akik ismerősek lennének azokkal a hatalmas fóliánsokkal, melyeket XIV. Lajos király kora termett, alighanem elegendő csupán annyit mondanunk róluk, hogy a metafizikai szerelem unalmát egyesítik magukban a középkori lovagi románcok képtelenségeivel. Legjobb leírásuk Boileau Szatíráiban vagy Mrs. Lennox művében, A női Quijoté-ban található.
VII. Sir James Turner
Sir James Turner zsoldoskatona volt, olyasféle ember, amilyen csak polgárháborús időkben terem. A Titkos Tanács megbízta, hogy Dumfries és Galloway körzetében hajtsa be a szakadárokra kirótt pénzbüntetéseket. Ebben a minőségében olyannyira gyötörte a népet, hogy az felkelésben tört ki ellene és fogságába kerítette, majd fegyveresen betört Mid-Lothianba, ahol azonban Pentland Hillsnél 1666-ban a felkelők vereséget szenvedtek. A Hadiművészet-ről szóló traktátuson kívül James Turner számos egyéb könyvet is közzétett; a legérdekesebb ezek közül a Maga élete és kora emlékezete, melyet a közelmúltban adott ki újból a Bannatyne Club.
VIII. John Grahame of Claverhouse
Ez a rendkívüli ember oly látszólag összeférhetetlen vonásokat egyesített magában, mint a bátorság és a kegyetlenség, a királya iránti feltétlen, odaadó hűség és a mások jogainak tökéletes semmibevétele. Ő volt a Skót Titkos Tanács legkészségesebb eszköze a II. Károly és II. Jakab alatt Skóciában elrendelt könyörtelen intézkedések végrehajtásában; a forradalom után azonban jóvátette bűneit azáltal, hogy rendíthetetlenül kiállt az utóbbi uralkodó ügye mellett, katonai tehetségével is támogatva a királyt a killiecrankie-i csatában, melyben a győzelem pillanatában életét is feláldozta.
A hagyomány szerint nagyon szerette volna, ha bemutatják bizonyos Lady Elphinstone-nak, aki már élete századik esztendejét is betöltötte. A nemes matróna azonban makacs whig volt és ezért vonakodott fogadni Claver'se (ahogy predikátumáról nevezték), ám végül is beadta a derekát. A szokásos udvariaskodások után a tiszt megjegyezte, hogy aki ilyen nagy időt megélt, jóval többet, mint amennyi az emberre általában kiszabatik, bizonyára sok különös változás tanúja lehetett már. "A világ - felelte Lady Elphinstone - mit sem változott. Amikor a világra jöttem, Knox (a. m. kb. »ütleg«) fecsegett (angolul: »clavers«), most meg hogy már a végét járom, Claver'se ütlegel."
A kettős szójáték becsületére válik akárkinek, nemhogy egy százesztendős matrónának.
IX. Grahame kornétás
A Királyi Testőrségben valóban szolgált egy Grahame nevű ifjú kornétás, aki elesett a drumclogi csetepatéban és valószínűleg rokona lehetett Claverhouse-nak. A Bothwell Bridge-i csata című régi ballada azt mondja, hogy Claverhouse azért vette üldözőbe és azért mészárolta le a harcmezőről megfutó ellenséget, mert a kornétás halálát akarta megbosszulni rajtuk.
- Tartsd föl kezed - szól Monmouth igy -,
s adj szállást nékik végre hát -;
ám Claver bőszül esküszik:
megbosszulja holt rokonát.[60]
A csata után szörnyen megcsonkítva találtak rá a fiatalember tetemére: a szemét kivájták, arcát annyira összekaszabolták, hogy alig lehetett felismerni. A tory történetírók azt állítják, hogy mindez a whigek műve volt; mivel amikor a fiatalember nyakba való kendőjén meglátták a belé hímzett "Grahame" nevet, azt hitték, Claver'se tetemére bukkantak. A whig szerzők azonban a hagyományra hivatkozva másképp számolnak be Grahame kornétás teteme megcsonkításának indítékairól. Szerintük a kornétás a csata reggelén nem adott enni a kutyájának, hanem megesküdött, hogy majd az elesett whigek húsából fogja jóllakatni. A kiéhezett eb azonban nem a whigekre, hanem gazdájára vetette rá magát, amint az elesett és fogaival összemarcangolta arcát és nyakát.
Az olvasóra bízzuk, döntse el, mi hihetőbb, az-e, hogy az üldözött s vakbuzgó lázadók csonkították meg a holttestet, melyről azt hitték, legfőbb ellenségük teteme - ugyanolyan mód, mint tették nem sokkal előbb Sharpe érsek tetemével, méghozzá ugyanazok, akik közül többen Durmclognál is ott voltak -; vagy pedig, hogy egy kezes állat váljék oly vérszomjassá csupán egyetlen reggeli elmaradása miatt, hogy a tulajdon gazdáját marcangolja szét, méghozzá tucatnyi s vad éhe csillapítására éppoly alkalmas tetem közül választva ki tetemét.
X. Puskagolyótól óvó varázslat
A presbiteriánusok oly erősen hitték, hogy az ellenséges vezérek, kiváltképp pedig Claverhouse, ólomgolyóktól óvó amulettet kaptak az ördögtől, hogy még haláluk körülményeit is eltorzították. Lochgoini Howie miután beszámol a killiecrankie-i csatáról, megjegyzi:
"Az ütközet igen véres volt és Mackay harmadik sortüzében Claverhouse is elesett, amiről a történetírók általában keveset szólnak; de akik ott voltak, szilárdan állítják, hogy a vezért a tulajdon inasa lőtte le, hogy megszabadítsa a világot ettől a véres kezű szörnyetegtől, mivel azonban tudta, hogy az ólomgolyó nem fog rajta, ezüstgombot töltött a puskájába, amit a gazdája kabátjáról vágott le erre a célra. Claverhouse tehát elesett és vele bukott Skóciában a pápistaság és Jakab király ügye is."
Howie lábjegyzete: "Van, aki azt mondja, nincs ilyen oltalom a puskagolyó ellen, és most is felhozzák majd, mint Sharpe és Dalzell esetében tették, hogy »Nincs a Sátánnak hatalma az élet felett, oltalmazni sem tudhatja hát«. Anélkül, hogy vitába kívánnék bocsátkozni, csak két dolgot jegyeznék meg itten. Pro primo: Valóban nincsen hatalma az élet felett és nem is következik természetéből, hogy oltalmazni kívánja; hiszen neve Apollyon, a pusztító. Pro secundo: Ez esetben sem mondja senki, hogy általában védené az emberi életet, hanem csak hogy egy bizonyos fém ellen nyújt oltalmat, ami még nem menti meg senki életét: mert hiába óvta a Sátán Sharpe-ot és Claverhouse-t az ólomtól, az acél és az ezüst ellen nem volt mentségük; és Dalzell sem menekülhetett meg a Mindenható nyilai elől, noha őt nem a harctéren érte utol a halál."
XI. Claverhouse csataménje
Claverhouse egy alább idézendő leveléből úgy tetszik, Drumclognál nem fekete, hanem vörössárga mént lovagolt. A ló színét illetőleg a Skócia-szerte kerengő különféle csodás történetek vezették félre a szerzőt, mivel ezekben Claverhouse mindig híres fekete paripáján ül, melyet a legenda szerint magától a Gonosztól kapott, aki személyesen metszette ki a csikót az anyaállat hasából. Olyan fürge állat volt, gazdája oly jó lovas, hogy a Moffat Water eredeténél, a bran-law-i domboldalban egy ízben utolértek, mi több, visszafordulásra is kényszerítettek egy mezei nyulat, márpedig az olyan meredek lejtő, hogy nincs evilági paripa, mely ott megvethetné a lábát, s nincs halandó lovas, ki megmaradna nyergében.
John Dick, az egyik kivégzett presbiteriánus testamentumában akad egy különös szakasz, melyben a szerző, aki sorban bemutatja kínzóit, mégpedig legfőbb jellemvonásaik vagy uralgó szenvedélyeik elősorolásával, Claverhouse-hoz érve, neki azt veti a szemére, hogy rajong a lovakért, különösképpen pedig azért a paripájáért, melyet Drumclognál lőttek ki alóla:
"A vérszomjas fenevad, Claverhouse, vajon ő mit képzel, hogyan rejtezik majd azon a napon? Lehetséges volna, hogy azt képzeli a nyomorult, lova gyors futása megmenekíti (mely lovat annyira szeretett, hogy mikor kilőtték alóla Drumclognál, jobban bánkódott elvesztésén, mint az összes katona halálán, ki a csatában elesett, pedig bizony halálát lelte ottan nem egy nála derekabb legény mindkét oldalon)? Pedig téved - mert ha mégoly ügyes alkimistára bukkan is, aki kivonja neki a földkerekség minden lova lelkét, hogy ebbe az egybe oltsa, akkor sem fog megmenekülni végzete elől, ha mégoly jól üli is meg."
Az itt következő latin nyelvű sorokból, Andrew Guild Bellum Bothuellianum című kiadatlan költeményének e részletéből, melynek kéziratos eredetije az edinburgh-i Ügyvédi Egyesület könyvtárában található, még további részleteket is megtudhat az olvasó Grahame kornétás haláláról és Claverhouse futásáról:
Mons est occiduus, surgit qui celsus in oris,
(Nomine Loudunum) fossis puteisque profundis
Quot scatet hic tellus, et aprico gramine tectus:
Huc collecta (ait), numeroso milite cincta,
Turba ferox, matres, pueri, innuptaeque puellae,
Quam parat egregia Graemus dispersere turma.
Venit et primo campo discedere cogit;
Post hos et alios, coeno provolvit inerti;
At numerosa cohors, campum dispersa per omnem,
Circumfusa, ruit; turmasque, indagine captas,
Aggreditur; virtus non hic, nec profuit ensis;
Corripuere fugam, viridi sed gramine tectis,
Precipitata perit, fossis, pars ultima, quorum
Cornipedes haesere luto, sessore rejecto:
Tum rabiosa cohors, misereri nescia, stratos
Invadit laceratque viros: hic signifer, eheu!
Trajectus globulo, Graemus, quo fortior alter,
Inter Scotigenas fuerat, nec justior ullus:
Hunc manibus rapuere feris, faciemque virilem
Foedarunt, lingua, auriculis, manibusque resectis,
Aspera diffuso spargentes saxa cerebro:
Vix dux ipse fuga salvo, namque exta trahebat
Vulnere tardatus sonipes generosus hiante:
Insequitur clamore cohors fanatica, namque
Crudelis semper timidus, si vicerit unquam.[61]
XII. A drumclogi csetepaté
A csata, az egyetlen, amelyben Claverhouse vereséget szenvedett a presbiteriánusokkal szemben, nagyjából úgy folyt le, ahogyan azt a regény leírja. A királyi sereg mintegy harminc-negyven embert veszített. A presbiteriánus sereg vezére a nemes Preston házbéli Robert Hamilton volt, Sir William Hamilton öccse, aki utóbb megörökölte bátyja lovagi címét és birtokát; noha életrajzírója, lochgoini Howie szerint egyiket sem fogadta el, mivel ez egyértelmű lett volna Vilmos király (felekezeti ellenlábasa) országlása jogszerűségének elismerésével. Hamilton Burnet püspök glasgow-i házában nevelkedett - míg a püspök el nem hagyta a várost -, ugyanis a bátyja, Sir Thomas a történész húgát vette feleségül. "Eleven eszű, szép reményekre jogosító fiatalember volt - mondja róla a püspök -; ám rossz társaságba keveredett, ő is a fejébe vette társai kerge eszméit és éppoly kelekótya rajongó lett belőle, mint amazok."
Több elfogulatlan és tiszta szándékú szerző is felháborodott azon, mint bántak állítólag a győzők Drumclognál ejtett foglyaikkal. Csakhogy e szegény, vakhitű emberek (mármint a cameroni párt) nem egyszerűen vallási türelmet követeltek felekezetüknek, hanem ugyanolyan kivételezettséget és szupremációt, mint aminővel az 1640-ben I. Károly és skót alattvalói között megkötött Ripponi Szerződés után bírt a Presbiteri Egyház Skóciában.
Az az igazság, hogy Isten kiválasztott népének tartották magukat, akiket az Úr, akárcsak a zsidókat, a pogányság kiirtására rendelt, megparancsolván nekik, hogy legyenek könyörtelenek.
Bothwell felkelésének történetírója egy helyütt kertelés nélkül bevallja, milyen elvek vezérelték a generálist tetteiben:
"Mr. Hamilton látta, hogy az emberek igen derekasan és vitézül küzdenek a csatában és az ellenség üldözésében is serények; egyszer azonban észrevette, hogy míg ő néhányadmagával a menekülő ellenséget űzte, mások kapzsin a bármily csekély zsákmányra vetették magukat ahelyett, hogy szemük előtt a teljes győzelem képe lebegett volna; és még az is tudomására jutott, hogy néhányan az ő parancsának ellenére megkegyelmeztek öt elfogott ellenségnek, és szélnek is eresztették őket; Mr. Hamilton igen elszomorodott, látván, hogy megkíméltetett öt babiloni fattyú élete, holott az Úr kezükre adta őket, hogy fejüket kőhöz verve szétloccsantsák. Maga írja, hogy úgy gondolja e foglyok életének megkímélése volt a sereg első eltévelyedése, miért is már akkor attól félt, az Úr ezért el fog fordulni tőlük; azt is mondja, hogy ő annak a híve, nem szabad irgalmat kérni, de adni sem az Úr ellenségeinek." Lásd Hiteles és pártatlan beszámoló a presbiteriánusok skóciai üldöztetéséről, fegyveres felkelésükről és 1679-ben Bothwell Bridge-nél elszenvedett vereségükről. Szerzette William Wilson, a douglasi egyházközség hajdani iskolamestere. Aki ellenőrizni kívánná az idézetet, csak az 1697-es kiadásban keresse, mivel a legutóbbi kiadás szerkesztője ezt a figyelemre méltó passzust érthetetlen okokból kihagyta.
Maga Sir Robert Hamilton soha nem szégyellte és meg nem bánta, hogy a csata után az egyik foglyot saját kezűleg végezte ki, amit a vallási rajongásban tőle elmaradók többször is a fejére olvastak.
"Azokra a vádakra pediglen, hogy megöltem azt a szegény embert (mint vádlóim nevezik) Drumclognál, csak azt felelem, tudom én jól, hogy akik ezt nekem a szememre lobbantják, csak Saul vagy Simei ivadékai lehetnek, kik most ím ismét föltámadtanak kebelünkben, hogy pártjára keljenek annak a szegény embernek (Saulnak) viszályában a becsületes Sámuelnek ellenében, amiért le akarta vágni Agagot, miután a király kegyelmet adott neki. Én azonban, ki azon csatában parancsnokoltam, parancsot adtam, hogy senki se irgalmazzon; ám visszatérve Claverhouse üldözéséből azt láttam, hogy ott áll egy-két elfogott gazember híveink körében, akik azon vitatkoznak egymás között adassék-e nekik kegyelem vagy sem. Senki rám követ nem vethet, amiért eldöntöttem a vitát és máig áldom érte az Urat. Öten így is kegyelmet kaptak az én tudtom nélkül, mert csak utóbb kerültek elibém, s én vallom, hogy ezeknek megkegyelmezése volt első eltévelyedésünk; és látván, minő szellem kapott lábra közöttünk, mondtam is valakinek, ki akkor velem volt (legjobb emlékezetem szerint az öreg és becsületes John Nisbet volt az), hogy félek, ezután majd nem fog már megtisztelni bennünket az Úr azzal, hogy ránk bízza műve elvégzését. Nem is mondok egyebet - áldom szent nevét, amiért egyszer megengedte, hogy én végezzem el az ő művét, ellenségeimnek soha nem kegyelmeztem és nem is kérek tőlük kegyelmet, sőt el sem fogadnám."
A fenti szakasz egy hosszú jelentés része, melyet magaviselete magyarázataképp küldött Sir Robert Hamilton 1685. december 7-én a Skót Egyház antipápista, antierasztiánus, antiprelátista, antiszektariánus, híven presbiteriánus maradékának; teljes egészében fellelhető a következő gyűjteményben: "Nemes ellenfelek bemutatása, összegyűjtötte és lemásolta John Howie."
Mivel a drumclogi csetepaté az utóbbi időben némi érdeklődést keltett, talán nem lesz érdektelen közzétennem Claverhouse saját leírását az összecsapásról, amit közvetlenül az esemény után írt le a linlithgow-i hercegnek címzett levelében. Megtalálható a Dundee Levelei című kiadványban, melyet Mr. Smyth of Methven adott ki a Bannatyne Club javára. Eredetije Buckingham herceg könyvtárában van. Mint látható, Claverhouse olyan helyesírással ír, akár egy cselédlány.
LINLITHGOW HERCEGÉNEK KEZEIBE
(II. Károly király skóciai hadai főparancsnokának)
Glasgow, 1679. június elsejénUram,
Szombaton este, amikor Lord Rosse ideérkezett, én kivonultam és a két nappal ezelőtti rugleni arcátlanság megtorlása végett oda igyekeztem és megtudakoltam a vétkesek nevét. Amint a neveknek birtokába jutottam, járőröket küldtem ki felkutatásukra és nemcsak e gazemberek hármóját sikerült fellelnem, hanem egy King nevű elcsapott papot is. Tegnap reggel hat óra tájt fogtuk el őket Strevan mellett és úgy határoztam, hogy bekísértetem őket a faluba, de elébb még kis kitérőt teszünk, hátha rábukkannánk valamelyik táborukra; úgy is történt, de nem sok hasznunk lett belőle, mivel mire megláttuk őket, a lázadók már csatasorban álltak mégpedig számukra igen előnyös állásban, melyet mi csak egy lapos, pocsolyás réten átlábalva támadhattunk meg. Most nem prédikáltak, s asszonyaik és kölykeik sem voltak velük. Erejük állott négy talpas zászlóaljból, melyeknek minden embere muskétával és vasvillával volt felfegyverkezve, valamint két lovas svadronból. Előreküldtem két szakaszt, hogy kezdjenek csatározást, ők talpasokat küldtek a mi dragonyosaink ellen; megfutottak és leküldték a dombról egy zászlóalj talpast erősítésül, mire én is odaküldtem három szakasz dragonyost, és ők megint csúfosan megfutottak; de aztán észrevették, hogy a csatározásban nem fognak minket lebírni, ezért elhatározták, hogy minden erejükkel támadást indítanak és akkor mindjárt el is indultak a gyalogok, mögöttük meg a lovasaik; átjöttek a lápon; a zöm az én csapatom ellen támadott; mi folyamatosan tüzeltünk, amíg tízlépésnyire nem értek: ők állták a tüzet és ők is tüzeltek; első sortüzükben elesett Crafford kornétásom és Bleith kapitány és azonkívül egy vasvillával úgy felhasították szép, fekete lovam oldalát, hogy könyéknyire lógott ki a bele, de még így is elvitt egy mérföldnyire, úgy megriadt; ettől elszállt embereink bátorsága s ezért nem állták a rohamot, hanem futásnak eredtek. Az ő lovasságuk megragadta az alkalmat és üldözésünkre indult, de olyan hevesen, hogy gyülekezni sem hagytak időt. A zászlókat megmentettem, de elvesztettem ahelyt nyolc vagy tíz embert meg még sebesülteket is; a dragonyosoknál sokkal nagyobb a veszteség. Az ellenség sem nagyon örülhet, mert még mielőtt megfutottunk volna, láttam, hogy jó egynéhányan közülük is felbuktak. Igyekeztem rendben visszavonulni, amennyire ez embereink fejveszettsége közepette lehetséges volt, és most ezt Lord Rosse táborából írom. Streven is kivonult ellenünk, ahogy ott haladtunk el mellette és el akarták zárni előlünk a visszavonulás útját, de akkor végre összeszedtük magunkat és nekik rontottunk, meg is futamítottuk őket, és vagy tucatnyi halottat hagytak hátra. Nem tudom egyelőre, hogy mire készülnek a gazemberek, de az biztos, hogy mindenfelől özönlik hozzájuk a nép. Azt hiszem, hogy ez egy nagy rebellió kezdete.Lordságod legalázatosabb szolgája,
J. Grahame
Nagyon fáradt és álmos vagyok, azért olyan zavaros a levelem.
XIII. A királyi sereg Bothwell Bridge-nél
E gyászos eset felébresztett szunnyadásából egy cameroni múzsát, aki megénekelte számunkra a királyi sereg felvonulását - bár verse legalább oly gyászos, mint tárgya:
Vonultak Lithgow-n át keletnek,
hadd kapjon erőre a had;
s izentek mind éjszak-vidékre:
lovakat s élést hozzanak.
Montrose jőve s Athole szintúgy,
s ugyan sokan mások velök;
Felföldről az amoriták mind
ottan valának még előbb.
Puffos zekében odatoldúlt
a délhoniak serege;
Londonból négyszáz deli harcfi
rőtszin köntösben érkeze.
Midőn egyszálig öszvegyültek,
teljes dandárt álltak ahol;
mint bősz pokoli falka véreb,
mely zsákmány, konc után csahol.
Midőn fegyverrel, lőszerekkel
jól ellátták minden soruk,
törtek akkor mind nyugatabbra,
s a legszörnyübb volt szándokuk.[62]
A royalisták hasonló érdemű stanzákban ünnepelték győzelmüket. Mindkét fajtának példányai fellelhetők az Üldözött skót költészet című különös gyűjteményben, melyet a Laing Könyvkiadó adott ki Edinburgh-ban.
XIV. Mérsékelt presbiteriánusok
A szerző semmiképp sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy Poundtext jellegzetes képviselője a mérsékelt presbiteriánusoknak, akik között szintén akadt sok olyan lelkész is, akinek bátorsága semmivel sem maradt el eszélyes józansága és vallási nézeteinek bölcs mérséklete mögött. Ha újból írná történetét a szerző, bizonyára fennköltebb vonásokkal is felruházná. Azonban kétségtelen, hogy a cameroniak azt tartották ellenlábasaikról, hogy mindenekelőtt a maguk személyes biztonságát nézik, valamint hogy hajlamosak az élet kínálta örömök élvezésére. Hamilton így beszél három mérsékelt párti lelkészről:
"Színleg nagy hévvel küzdöttek a türelmi rendelet ellen; de fájdalom! színlelésnél egyebet nemigen tettek. Amidőn a nagy Cameron s mindazok, akik vele tartottak, esőben-szélben kinn jártak a kunyhók között, ezek hárman többnyire Glasgow-ban időztek, ahol jó szállásuk volt és terített asztaluk, amit bizonyára egy igaz hívőnek köszönhettek, aki az Úr ügye iránti hű odaadásból vendégelte őket; de ezek ha összejöttek csak abban versengtek, melyikük tud csinosabb verset faragni, ki tud nagyobb mókát kieszelni a másik kettő rovására és ki tud nagyobb hőstettet kitervelni, amit majd egyszer végrehajtanak, és ki nevet nagyobbat hármójuk közül; ha pediglen mégis elmentek vidékre, soha el nem feledték, hogy egy-egy jó nagy flaska borpárlatot is magukkal vigyenek az útra, amit némelyek, különösen is Mr. Cameron, Mr. Cargill és Henry Hall - most többet nem említek - fölöttébb zokon vettek."
XV. Dalzell generális
Crichton emlékirataiban, melyeket Swift rendezett sajtó alá, külön is szó esik e figyelemre méltó férfiú ruházatáról és szokásairól, s egyebek között megemlíttetik róla, hogy sohasem viselt csizmát. Meadowheadi John Patonnal való összecsapásának most következő leírása azonban azt bizonyítja, hogy csatában legalábbis, ő is csizmát húzott, méghozzá nem is akármilyent, hacsak nem kíván az olvasó inkább abban hinni, hogy ördögi varázslat következtében nem fogta az ólomgolyó.
"Dalzell - írja Paton életrajzírója - egész balszárnyával Wallace ezredes seregének jobbszárnyára támadt. Paton kapitány ekkor igen bátran és lovagi mód viselkedett. Dalzell maga, aki már korábbi csatákból ismerte a kapitányt, egyenesen feléje tört, hogy fogságba ejtse. Mikor szemtől-szembe kerültek, mindketten pisztolyt vontak. Az első golyóváltásnál Paton kapitány azt látta, hogy golyója lepattan a generális csizmájáról, de mindjárt tudta, hogy mi lehet ennek az oka (Dalzellt nem fogta az ólom) és zsebébe nyúlt, ahol épp e célra néhány apró ezüstdarabot tartogatott, majd ezek közül az egyikkel újra megtöltötte pisztolyát. Dalzell azonban rajta tartotta a szemét a kapitányon, látta, hogy mit tesz és ezért egy embere mögé húzódott, aki ekképp testével felfogta a neki szánt lövést, és meg is halt."
XVI.
A Harmincharmadik fejezet-ben leírt eset egy valóban megtörtént, hasonló eseten alapszik, melyet egy azóta már elhunyt úr mesélt el nekem, aki magas rangú vámhivatali hivatalnok volt, ahová alacsonyabb beosztásból helyezték át ügybuzgalma és állhatatos fáradozásai jutalmául. A gallowayi partokon volt vámfelügyelő még azokban az időkben, amikor Man szigetének vámkedvezményei szinte közkeletű foglalkozássá tették a csempészést a környék lakossága körében, jeles barátom pedig oly buzgón szolgálta a kincstár érdekeit, hogy sikerült felmagasztaltatnia a csempészkereskedelem számos vezetőjét.
Ennek következményeképp helyzete korántsem volt veszélytelen, s nem egy ízben az élete is kockán forgott. Kiváltképp nagy veszedelembe került egyszer, midőn egy nyári este napszállta után magányosan lovagolva egyszer csak szembe találta magát a környék legelszántabb csempészeinek bandájával. Körülvették s bár erőszakot nem alkalmaztak, értésére adták, hogy attól sem riadnak vissza, ha ellenkeznék; felszólították, hogy ha már ilyen szépen összetalálkoztak, töltse velük az éjszakát. Barátom, a vámtiszt meg sem próbált ellenkezni, csak azt kérte, hadd küldje haza valamelyik falusi suhancot feleségéhez és gyermekeihez, hogy megüzenhesse nekik, a vártnál később fog hazaérni. Mivel az üzenetet a csempészek füle hallatára kellett rábíznia a legényre, segítséget ennek révén nem remélhetett, hacsak a fiúnak fel nem tűnik helyzetének szokatlansága és oly mód adja át az üzenetet, hogy az felkelti felesége természetes aggodalmát. Ha azonban a legény az üzenetet szó szerint adja át, aminthogy tudta, a csempészek így is képzelik a dolgot, akkor éppenséggel még ront is vele a helyzetén, mivel ekképp egyelőre legalábbis elejét veszi vele a távol maradása keltette riadalomnak, s következésképp nem is fogják keresni, míg talán már késő nem lesz. Így hát a szükségből erényt kovácsolva, rábízta az üzenetet a küldöncre, maga pedig színleg készségesen a csempészekkel tartott, akik épp egy tanyájukra indultak. Letelepedett az asztalukhoz, a zsiványok pedig hozzáláttak az ivászathoz, s durva élcelődés kezdődött, mialatt barátom, akárcsak Mirabel az Inconstant-ban, igyekezett tűrni pimaszságukat, úgy tenni, mintha otrombaságuk szellemesség volna, sértéseikre mosolyogva válaszolni, nehogy alkalmat adjon nekik szóváltást kezdeményezni vele, ami ürügyül szolgálhatna bántalmazására. Egy darabig tűrte is a megpróbáltatást, ám hamar rájött, hogy a csempészek mindenképp meg akarják ölni vagy legalábbis annyira összeverni, hogy ne sok élet maradjon benne. Csupán a sabbath estéjének szentsége akadályozta meg őket kitervelt tettük végrehajtásában, mivel - bár lépten-nyomon megszegtek minden isteni és emberi törvényt - ezt az egy rendeletet különösképp tiszteletben tartották s várták, hogy elmúljon a sabbath. Körülülték szorongó foglyuk, szörnyűségeket jósló szavakat váltottak egymással és lesték az óra mutatóját, mely immár rövidesen megérkezett volna arra a pontra, melytől fogva felfogásuk szerint már nem volt törvénybe ütköző a gyilkosság, amidőn kiszemelt áldozatuk egyszer csak halk neszt hallott, mint amikor szél zörgeti az avart. A hang egyre közelebbről hallatszott, már olyan volt, mint a partjai között csörgedező patak csobogása; aztán még közelebb jött és akkor már pontosan kivehető volt, hogy lovascsapat vágtat feléjük. Férje távol maradása, a falusi legény beszámolója a gyanús külsejű férfiakról, arra késztette Mrs. N.-t, hogy szakasznyi dragonyost kérjen a szomszédos városkából, akik még épp időben érkeztek, hogy megmentsék barátomat a bántalmazástól, ha ugyan nem éppenséggel a haláltól.
XIII. Morton állítólagos jelenése
Az eset Daniel Defoe-nak Morton álnéven írott A jelenések története című könyvének egyik elbeszélésén alapul. A rövidség kedvéért kénytelenek vagyunk elhagyni számos olyan részletet, melyek oly megejtően hitelessé teszik e kitűnő szerző történeteit.
Egy úr jeles családból származó vagyonos hölgyet vett feleségül, aki első gyermekük, egy fiú születése után röviddel eltávozott az élők sorából. Idő jártával az özvegy másodszor is házasságot kötött; új felesége azonban olyan mostohán bánt az első házasságból származó örökössel, hogy az ifjú elhagyta atyja házát, és távoli utazásokra indult. Atyja ritkán, de többé-kevésbé rendszeresen kapott hírt felőle, a fiatalember pedig a neki juttatott évjáradékból tartotta fenn magát. Mígnem az történt, hogy a mostoha bujtogatására, az apa megtagadta az egyik részlet folyósítását és a fiú által küldött váltó kifizetetlen ment vissza feladójának.
E sértés után az ifjú többé nem tartott igényt az apai segélyre, levelet többé nem írt és apja azt sem tudta róla, a világnak melyik sarkában tartózkodik. A mostoha kihasználta a kínálkozó lehetőséget, próbálta meggyőzni az apát, hogy fia elhalálozott és igyekezett rávenni, hogy testálja vagyonát az ő gyermekeire, akik igen számosan voltak. Az apa azonban sokáig ellenállt az unszolásnak, mivel a lelke mélyén bizonyosan tudta, hogy első gyermeke nem halt meg, hanem még életben van.
Végül, felesége örökös sürgetésébe belefáradva mégiscsak beleegyezett, hogy ha fia egy éven belül nem tér haza, új végrendeletet készít.
A kitűzött egy esztendő alatt sok és heves vita zajlott le a házastársak között a végrendelet dolgában. Egy szóváltás kellős közepén történt, hogy a feleség egyszer csak megdöbbenésére egy kezet pillantott meg az ablakban; minthogy azonban az ablaktáblákat záró vaskallantyúk régi szokás szerint belülről voltak, a kéz a sarokvasakat kezdte feszegetni, de eredménytelenül s így visszahúzódott. Az asszony feledve a veszekedést, felkiáltott, hogy valaki van a kertben. Férje kirohant, de nyomát sem látta senki betolakodónak, pedig a kertnek olyan magas falai voltak, hogy onnan senki meg nem szökhetett. Visszament tehát és szemrehányást tett feleségének, hogy képzelődik. Az asszony kitartott amellett, hogy őt nem csalta meg a szeme; mire férje megjegyezte, hogy akkor csak maga az ördög lehetett az, aki köztudomásúlag eljár kísérteni a rossz lelkiismeretű embereket. "Nem az ördög volt az - felelte a hölgy -, hanem a kegyelmed fiának a szelleme jött megjelenteni, hogy meghalt és apja most már nyugodtan a fattyaira hagyhatja a vagyonát, mivel a törvényes örököseit úgy látszik ki akarja rekeszteni belőle." - "A fiam volt az, valóban - mondta az apa -, hogy tudassa velem, él és téged meg kérdőre vonjon, miként lehetsz oly ördögien gonosz, hogy arra próbálsz rávenni, tagadjam ki az örökségéből"; azzal felállt és elkiáltotta magát: "Alexander, Alexander! ha életben vagy, mutatkozz meg nekünk és ne tűrd, hogy nap mint nap azzal sértegessék apádat, te már nem vagy az élők sorában!"
E szavakra az ablak, amelyben az imént a titokzatos kéz feltűnt, egyszerre magától felnyílt, Alexander nézett be rajta és mérgesen mostohaanyjára pillantva így kiáltott: "Itt vagyok!" - de azzal mindjárt el is tűnt.
Az asszony, noha nagyon is megrémült a jelenéstől, elég lélekjelenléttel rendelkezett ahhoz, hogy a maga hasznára fordítsa a tüneményt; mivelhogy a kísértet a férje hívására jelent meg, a feleség írásos nyilatkozatot tett, miszerint férje földöntúli hatalmakkal cimborál. Mire a szegény férj, hogy megszabaduljon ettől a kellemetlen vádtól, mely könnyen rossz hírbe keverhette, végül is beleegyezett, hogy új végrendeletet készít mégpedig a felesége kívánsága szerint valót.
Össze is hívták a ház néhány barátját és a jelenlétükben hitelesítették az új végrendeletet; a feleség épp érvényteleníteni akarta a korábbi végrendeletet, oly mód, hogy letépi róla a pecsétet, amikor hirtelen zaj támadt a társalgóban, ahol ültek, mintha valaki bejött volna az előszobába nyíló ajtón, és átvágott volna a termen a kertbe nyíló ajtóhoz, mely azonban csukva volt; valamennyien megdöbbentek, ugyanis a lépteket is jól hallották, ám látni egyikük sem látott semmit.
Ez a tünemény kis időre felfüggesztette az események menetét, de a makacs hölgy mihamar emlékezetébe idézte a jelenlevőknek, hogy mi célból jöttek össze. "Én nem félek - mondta -, nem én!" - "Rajta - szólt férjéhez kevélyen -, ezennel érvénytelenítem a régi végrendeletet, ha negyven eleven ördög van is itt a szobában"; azzal fölragadta az egyik példányt és le akarta szakítani róla a pecsétet. Alexander doppelgängere vagy eidolonja azonban éppoly éberen felügyelt principálisa jogaira, mint amilyen állhatatosan mostohaanyja ezen jogokat törleni kívánta.
Amint a mostoha kezét emelte, hogy az iratot megsemmisítse, kivágódott az ablak - noha zárja éppúgy belül volt, mint annak előtte és nem is nyitotta ki senki - s a benn levők egy árnyat láttak a kertben állani, akinek dühös tekintete egyenesen az asszonyra irányult. "Megállj!" - kiáltotta a kísértet, mintha az asszonyhoz szólana, de azzal az ablak már ismét be is csukódott, a jelenésnek pedig nyoma veszett. Az összegyűltek ezután egyöntetűen úgy döntöttek, hogy az eljárást fel kell függeszteni és négy vagy öt hónappal utóbb meg is érkezett Alexander Kelet-Indiából, ahová négy esztendeje utazott el Londonból egy portugál hajó fedélzetén. A jelenésre semminő magyarázattal nem tudott szolgálni, azon kívül, hogy álmot látott, melyben dühös levelet kapott atyjától, aki kitagadással fenyegette. - A jelenések története és hitele VIII. fejezet.
XVIII. A presbiteriánusok rejtekhelyei
A kegyetlen üldöztetések elől gyakran barlangokba és föld alatti odúkba bújtak, ahol nemcsak a nyirkosság, a sötétség és az éhezés valóságos veszedelmeivel kellett megküzdeniük, de zaklatott képzeletük eléjük idézte azokat a pokolbéli erőket is, melyek a közhit szerint e barlangokat lakták. Ma Mr. Closeburni Menteath birtokán fekszik az a Creehope-zuhatag nevű sziklás, szakadékos, ősvadonnal borított regényes zugoly, mely a hagyomány szerint annak idején rejtekhelyül szolgált néhány rajongó számára, akik inkább vállalták, hogy szembenéznek a hiedelem szerint errefelé tanyázó nem evilági hatalmakkal, mint hogy kitegyék magukat evilági ellenségeik haragjának.
Az ettricki erdőn ma is él még egy kis klapancia, amely szintén a cameroni szentek és a Sátán egyik találkozását örökíti meg. Azt beszéli el, hogy két férfiú, bizonyos Halbert Dobson és David Dun rejtekhelyet készített magának egy eldugott kis szurdokban, nem messze a Moffat forrásától. Földi ellenségeik nem is találtak rájuk, rájuk talált azonban az Ördög; vigyorogva jött feléjük, facsargatta pofáját, hogy rájuk ijesszen és megbolygassa őket áhítatos hitükben. A két vándor azonban nem lepődött meg a jelenésen, hanem inkább tüzes haragra gyúlt és Bibliájával úgy elagyabugyálta kísérteties támadóját, hogy az kénytelen volt menekvésképp egy köteg száraz marhabőrré változni, minek képében aztán legurult a szakadékba. Valószínűleg azért öltötte épp ezt az alakot, hogy felkeltse támadói kapzsiságát, mivel mindketten selkirki vargák lévén, feltehető volt róluk, hogy megpróbálják majd megmenteni a jóféle bőrt. Így történt, hogy
Hab, Dab és David Din
döngeti át az ördögöt Dabson zuhatagain.
Az esetet megörökítő versezet, melyből valószínűleg Burns is ihletet merített egyik versében, megtalálható A skót határvidék balladaköltészete második kötetében.
Az emberi természet ismerője számára aligha meglepő, hogy a rajongó lelkű bujdosók szenvedéseit jócskán megtetézték a babonaság borzalmai, kiváltképp hogy rejtekhelyeik mind elhagyatott és komor tájakon voltak.
XIX. A presbiteriánusok jóslatai
A személyes bátorságáról híres cameroni vitéz, meadowheadi John Paton kapitány kardja, mely jól tanúskodik a hit védelmében vívott harcairól, egyben a kor hiedelmeinek is jellemző emléke. "Ez a kard vagy rövid pengéjű szablya - sciabla (olasz) - máig ránk maradt" - írja lochgoini Howie. "A hős leszármazottai huszonnyolc csorbát számoltak meg az élén és ámulva konstatálták, hogy pontosan ugyanennyi esztendeig tartott az igaz hivők üldöztetése." - Jeles skót férfiak; 1797-es kiadás, 419. old.
Az üldözöttek, amikor helyzetük következtében természetszerűleg csak a mennyekbe helyezhették bizodalmukat, hiszen a föld hátán alig is volt maradásuk, ugyanilyen természetszerűleg különféle hiedelmeknek is áldozatul estek s amiként azt képzelték, egyenesen a sötétség hatalmaival csatáznak, azt is elhitették magukkal, hogy némely társuk jóserővel bír, s ha nem is tekintették ezeket prófétáknak, tekintélyük igen közel állott ehhez a ranghoz. Jóslataik többnyire igen komorak voltak; hiszen a véres és zavaros időkben a
savó szemű próféták szörnyű változásokról suttognak.
A híres Alexander Pedent például a francia invázió rémlátomásai gyötörték és gyakran felkiáltott: "Ó, a franciák, a franciák! Hogy grasszálnak! Meddig még? Ó, Uram, mesd el inukat és állítsd meg menetük!" Később kinyilatkoztatta, hogy francia vértől lesz sűrű az Ayr és a Clyde vize. Más alkalommal arról a látomásáról számolt be, amelyben az egész ország székében francia seregek meneteltek, lovuk szügyéig gázolva a nép vérében.
Gabriel Semple is próféta volt. A kenmuri udvarház mellett elhaladva, melyet épp akkor bővítettek, így szólt a munkásokhoz: "Buzgólkodtok, legények, de hiába, mert egy ködös májusi reggelen leég ez a ház, akár egy rossz varjúfészek"; és úgy is lett, mert az angol csapatok egy esős májusi reggelen valóban felperzselték. Még sorolhatnám az eseteket, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, minő kor volt ez s miféle embereket termett.
XX. A Burleynek nevezett John Balfour
A Burleynek nevezett kinloch-i John Balfour visszatérése Skóciába, valamint erőszakos halála merőben az író képzeletének szüleménye. John Balfour megsebesült a Bothwell Bridge-i csatában és ekkor mondotta a regényben idézett, s vallási meggyőződésével egyébként fölöttébb nehezen összeegyeztethető szavakat. A csata után Hollandiába szökött, s e zaklatott kor más bujdosóihoz hasonlóan ott talált menedéket. Életrajzírója oly együgyű, hogy valóban hiszi, Burleyt kegyeibe fogadta Orániai Vilmos és magas polcra emelte: "Mivel vágya, hogy bosszút álljon az Úr skóciai üldözőin, mit sem lohadt, engedelmet kért a hercegtől a hazatérésre, ám, fájdalom, útközben utolérte a halál; tervét tehát soha nem hajthatta végre, soha e földet senki meg nem tisztította az Úrnak törvénye szerint azok vérével, kik annyi ártatlan vért ontottak." - Jeles skót férfiak.
Jelen történészre maradt annak felderítése, hogy Vilmos király épp a Burleynek nevezett John Balfour halála folyományaképp vezette be mérsékelt és bölcs politikáját a pártviszályok felszámolására. Balfour birtoka újabb időkben néhai Wemyss Hall-i Wemyss úr tulajdonába került, aki még sokáig megőrizte a vén gyilkos számos iratát és ruhadarabját.
Hollandiában és Flandriában egyébként még ma is él nemzetsége; 1828. július 28-án a brüsszeli lapok hírül adták, hogy Németalföld királya bizonyos Balfour de Burleigh nevű alezredest nevezett ki nyugat-indiai csapatai élére.
Jegyzetek
33. Nem felejtek. [VISSZA]
34. Tárgya e viszálykodásnak, mely szétzilálta az inszurgensek csekély seregét, csupán
annyi volt, hogy elismerjék-e a királyi fensőbbséget vagy sem, illetve hogy a fegyverre kelt párt beérje-e a maga vallásának szabad gyakorlatával avagy ragaszkodjék a presbiteriánus egyház teljes tekintélyének és hatalmának, azaz minden más felekezet feletti elsőbbségének helyreállításához. Az a néhány földbirtokos és nemesember, aki csatlakozott a lázadáshoz, a lelkészség józanabb felével egyetértésben azt tartotta, hogy helyesebb volna követeléseiket az elérhető célokra korlátozni. A buzgóbbak azonban erasztiánusoknak nevezték e mérsékelt nézetek hangoztatóit, vagyis azzal vádolták őket, hogy a világi hatalom befolyása alá akarják vonni az egyházat. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]35. Hiába szenvedtek üldöztetést a cameroniak maguk is, nem tanultak könyörületet. Crichton kapitánytól tudjuk, hogy táborukban hatalmas bitófát állítottak, rajta számos kampóval, mely mellett ott hevert előkészítve a kötél, hogy nyomban kivégezhessék az elfogott királypártiakat. Bellum Bothuellianum című költeményében Guild részletesen is leírja a bitófát. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
36. Négyszemközti beszélgetés, bizalmas együttlét. [VISSZA]
37. Lásd A szerző jegyzetei-t: XIII. A királyi sereg Bothwell Bridge-nél. [VISSZA]
38. Lásd A szerző jegyzetei-t: XIV. Mérsékelt presbiteriánusok. [VISSZA]
39. Lásd A szerző jegyzetei-t: XV. Dalzell generális. [VISSZA]
40. A MacFarlane klán indult harcba ezzel a csatakiáltással; valójában annak a tavacskának a neve volt, amely a Loch Lomond felső végének közelében terül el, kellős közepén a szépséges tengerszem nyugati partjain húzódó ősi MacFarlane-szállásoknak. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
41. Lásd A szerte jegyzetei-t: XVI. [VISSZA]
42. A szerző nem tudja bizonyosan, hogy vajon Claverhouse-ról is mesélik-e ezt a történetet. Lagg-i Sir Robert Griersonról, a másik nevezetes perzekutorról azonban széltében-hosszában beszélték, hogy amikor egy ízben kupát emelt a szájához, hogy igyék, a bor alvadt vérré változott benne. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
43. Légy áldott. [VISSZA]
44. Rathilleti David Hackston, aki az Air's Moss-i csatában, amelyben a híres Cameron elesett, maga sebesülten fogságba került, a Tanács rendeletére a következőképp vonult be Edinburgh-ba: "A Vízi-kapunál vártak rá a magisztrátusok, felültették egy nyergeletlen gebére, arccal a ló fara felé, három társa levágott fejét vasrúdra tűzték s előtte vive, legelöl is Cameron úr fejét, végigvezették a városon." (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
45. Ez volt a nyilvános kivégzések szokásos helye. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
46. Azt beszélik, hogy a generális egy ízben kihallgatás közben úgy megütött kardja kosarával egy fogoly whiget, hogy annak vére is kiserkent. Férfiatlan viselkedésének pedig az lett volna az oka, hogy a fogoly igen felingerelte az ádáz természetű hadastyánt, ugyanis "emberevő muszka fenevadnak" nevezte Dalzellt, aki hosszú éveket töltött orosz szolgálatban, ami akkoriban bizony aligha volt az emberiesség legjobb iskolája. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
47. Valójában James Mitchell adta ezt a feleletet, mikor Sharpe érsek ellen megkísérelt merénylete után spanyol csizmával tortúrázták. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
48. A Tanács többnyire áldozatainak földi maradványaival sem bánt különbül, mint a tetemek tulajdonosaival, midőn még életben voltak a szerencsétlenek. A prédikátorok lecsapott fejét általában szintén levágott s imádkozó tartásban nyársra tűzött két kezük között tették ki közszemlére. Amikor az ünnepelt Richard Cameron fejével is így jártak el, egy jelenlevő ezt annak tanúságaképpen értelmezte, hogy amiképp ima és igehirdetés volt az élete, azonképp lelkét is ima és harc közben adta vissza Urának. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
49. 1674 augusztusában. Claverhouse igen kitüntette magát a csatában, minek következményeképp előléptették kapitánnyá. ( Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
50. Lásd A szerző jegyzetei-t: XVII. Morton állítólagos jelenese. [VISSZA]
51. Látási zavar. [VISSZA]
52. Személyesen. [VISSZA]
53. Szentek szentélye. [VISSZA]
54. Csodálatos víz. [VISSZA]
55. Egy ilyen nevezetű emberi szörnyeteg tettei kőbe vésve olvashatók azon mártírok egyikének sírkövén, kiknek sírfeliratait a Vén Halálmadár oly nagy szeretettel javítgatta. Az áldozat nevét már elfelejtettem, ám a gyilkosság iszonytató körülményei oly nagy hatással voltak gyermeki képzeletemre, hogy azt hiszem többé-kevésbé pontosan idézem a feliratot, noha negyven esztendeje is lehet már, hogy utoljára olvastam:
E mártírt Peter Inglis lőtte le,
ki nem skótnak - tigrisnek születe;
ördögi mívét így végzé, íme:
a levágott főt zöld gyöpre veté,
koronát viselt egykor ama fő,
s labdaként rúgá e szentségtörő.
Inglish vagy másképpen Inglis kapitány Dundee levelezésében egy lovascsapat parancsnokaként szerepel. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
56. Lásd A szerző jegyzetei-t: XVIII. A presbiteriánusok rejtekhelyei. [VISSZA]
57. Görögből képzett szó, melyet először valószínűleg Milton használt. Jelentése: minden gonosz szellem gyülekezőhelye, a pokol. (A fordító) [VISSZA]
58. Lásd A szerző jegyzetei-t: IX. A presbiteriánusok jóslatai. [VISSZA]
59. Nyájas olvasó, megkértem jeles barátom. Peter Proudfoot, vándorkereskedőt, aki széles e hazában becsületességéről híres, mint a legmegbízhatóbb muszlin-, gyolcs-, valamint rövidáru-kereskedő, hogy ha legközelebb arrafelé visz az útja, jegyezze le számomra az említett sírverset. Kérésemnek eleget tett, s mivel nincs okom kételkedni a hozzám eljuttatott versezet hitelességében, ezennel közzéteszem:
Szent fekszik itt, zord, kit félt mind a pap,
neve John Balfour, Burley néhanap,
ki mind bosszúra bujtogatni tért
az Isteni Liga s Frigy kedviért;
Mágus-mocsárnál, Fife-ban, fenemód
ölte meg ő James Sharpe-ot, a hithagyót:
élte szálát holland kéz nyeste el,
s a Clyde-ba dobta, a helyhez közel.
(Majtényi Zoltán fordítása)
Lásd még A szerző jegyzetei-t: XX. A Burleynek nevezett John Balfour. [VISSZA]
60. Majtényi Zoltán fordítása. [VISSZA]
62. Majtényi Zoltán fordítása. [VISSZA]