MÁSODIK KÖNYV
Ezerkilencszáztizennyolc

"Három vízben áztunk,
három vérben fürödtünk,
három lúgban főttünk.
Tisztábbak vagyunk
a tisztánál."

1

Mindennek vége volt már. Az elcsitult Pétervár néptelen utcáin fagyos szél söpörte a papírszemetet: hadparancsok, színlapok foszlányait, "az orosz nép lelkiismeretéhez és hazafiasságához" intézett felhívások foszlányait. A tarka papírrongyok, a rajtuk száradt ragasztópéppel baljósan zörögve sodródtak tova a földön fodrozódó hólepellel együtt...

Ez volt minden, ami megmaradt a főváros nemrég még lármás, mámoros hajszájából. Elvonult az utcákról, a terekről a semmittevők tömege. Kihalt a Téli Palota, melyen rést ütött az Auróra cirkáló ágyújának lövedéke. Eltűntek az ismeretlenségbe az Ideiglenes Kormány tagjai, a befolyásos bankárok, a híres tábornokok... Eltűntek a megtépázott, szennyes utcákról a fényes fogatok, az elegáns nők, a tisztek, államhivatalnokok, az izgága politikusok. Egyre gyakrabban hallatszott éjszakánként, hogy deszkákkal szögezik be a boltajtókat. Itt-ott még látni lehetett a kirakatokban egy-egy darab sajtot, egynéhány kiszáradt süteményt. De ez csak fokozta a nosztalgiát az elmúltak után. A járókelő rémülten falhoz lapulva pislantott az őrjáratra, e maroknyi elszánt emberre, akik sapkájukon vörös csillaggal, puskájukat csövével lefelé vállukra vetve haladtak az úttesten.

Az északi szél fagyot lehelt a házak sötét ablakaira, befújt a kihalt kapubejáratokba, és kisöpörte a hajdani fényűzés kusza kísérteteit. Szörnyű volt Pétervár ezerkilencszáztizenhét végén.

Szörnyű, érthetetlen, megfoghatatlan. Minden elmúlt. Minden megváltozott. A széltől sepert úttesten kopottas ember sietett, kezében vödörrel, meszelővel. Mindig új meg új rendeletek falragasz-foltjai fehérlettek az ódon házak százados falain. A rangok, kitüntetések, nyugdíjak, tiszti vállbojtok, az ábécé régi "jaty" betűje, az Isten, a magántulajdon és az ember joga, hogy úgy éljen, ahogy neki tetszik, mindez érvényét vesztette. Érvénytelen! A plakátragasztó rongyos kalapja alól dühösen nézegetett arra, ahol a tükörablakok mögött még lézengett a hidegben egynéhány lakó, bundásan, szőrcsizmásan, akik kezüket tördelve ismételgették:

- De hát mi ez? Mi lesz itt? Elpusztult Oroszország, mindennek vége... Ez a halál!

Ha kinéztek az ablakon, mit láttak? Rézsút szemben, a kegyelmes úr háza előtt, amelynek szürke homlokzatára pislantva, még a rendőr is kihúzta magát, most egy hosszú teherkocsi áll, és fegyveres emberek bútort, szőnyegeket, képeket cipelnek ki a tárt kapun. A bejárat fölött vörös zászló. És ugyanott topog könnyű felöltőben a kegyelmes úr, szkobelevi pofaszakállával, és ősz feje reszket. Kilakoltatják. Télvíz idején. Mehet világgá... És ezt teszik őkegyelmességével, az államgépezet egyik sérthetetlennek tartott alkotórészével!

Leszáll az éj. Vaksötétség, sehol egy lámpa vagy kivilágított ablak. Nincs szén, pedig azt beszélik, a Szmolnij fényárban úszik, és a munkásnegyedekben is ég a villany. A meggyötört, összelőtt város felett viharszél süvít, befütyüli a lyukas háztetőkön: "Elpusztulunk!" És a sötétségben minduntalan puskalövés dörren... Ki lő, kire és miért? Talán ott lövöldöznek, ahol tűzfény festi vörösre az eget? A szeszraktárak égnek arra... A pincékben a bezúzott hordók szeszétől lerészegedett emberek... ördög vigye őket, égjenek ott rakásra!

Ó, te orosz nép, orosz ember!

Az oroszok milliós tömegekben, vonat vonat után, özönlöttek a frontról hazafelé, a faluba, a pusztára, a mocsaras erdőkbe. Ki-ki a földjéhez, asszonyához... A vagonok kitört ablakainál álltak sűrűn, összezsúfolva, elmozdíthatatlanul, úgyhogy még a halottak tetemét se lehetett tőlük kidobni az ablakon. Ellepték a vonatok tetejét, az ütközőket. Megfagytak, a kerekek alatt pusztultak, szétloccsantották a fejüket a hidak kiálló vasgerendáin. Ládáik, zsákjaik tömve voltak, vitték, ami a kezük ügyébe akadt, minden elkél otthon: a géppuska is, meg az ágyúzávár is, hulláról lehúzott ruhaféle, kézigránát, puska, gramofon, még a vagondíványról levágott bőr is. Csak pénzt nem vittek haza, ezzel a szeméttel még cigarettát sem lehet sodorni.

Lassan döcögtek a vonatok az orosz síkságon előre, kifulladva álltak meg betört ablakú, letépett ajtajú állomások előtt. A vonatok ocsmány káromkodások közepette futottak be minden állomásra. A vagonok tetejéről szürke köpenyek kászolódtak lefelé, megzördültek a puskazávárok, s az emberek az állomásfőnök keresésére indultak, hogy ott nyomban végezzenek a burzsoázia átkos csökevényével. "Mozdonyt... Meguntad az életedet, te, az anyád keserves mindenit!... Indítod a vonatot vagy nem?"... Rohantak a végét járó, döglődő mozdonyhoz, ahonnan a gépész meg a fűtő meglógtak a sztyepp felé. "Szenet, fát ide! Törd ki azt a kerítést, le az ajtót, ablakot onnan!"

Három évvel azelőtt nem sokat kérdezték, ki ellen mennek és miért. Mint az égszakadás, földindulás, úgy jött a mozgósítás, a háború. A nép ezt gondolta: "Bekövetkezett az idők teljessége. A régi életnek befellegzett. Puskát a kézbe. Lesz, ami lesz, de valami más lesz, nem az, ami volt."

Százados sérelmek hullámai csaptak magasba.

Három év alatt kitapasztalták, mi a háború. Elöl géppuska, hátul géppuska - hasalj, tetves, a piszokba, örülj, hogy élsz. Aztán felrázta őket, megzavarta fejüket a forradalom... Eszükbe villant: "Mi lesz velünk? Megint becsapnak?!" Hallgatták az agitátorokat: "Szóval eddig lóvá tettek, most már aztán nem hagyjuk magunkat, megjött az eszünk... Eleget háborúztunk, most aztán haza, bosszúra. Már tudjuk, kinek a hasába döfjük a szuronyt. Nincs se cár, se Isten. Csak mi. Gyerünk haza, kiosztjuk a földet!"

Így szántották fel a katonavonatok az orosz síkságot; feldúlt pályaudvarokat, szétzúzott szerelvényeket, kifosztott városokat hagytak maguk mögött. A falvakban, a tanyákon minden recsegett-ropogott, maguk fabrikáltak maguknak fegyvereket, lefűrészelték a puskák csövét. Az orosz ember birtokába vette a földet. A falusi házakban meg, mint hajdanában, mécsvilág mellett szőttek, fontak az asszonyok öreganyáik szövőszékén. Mintha régmúlt idők tértek volna vissza. Ez azon a télen volt, amikor a második forradalom kezdődött. Az októberi...

Az éhes Pétervár, amelyet északi szelek tépáztak, a falvak fosztogattak, ellenséges front gyűrűjében, összeesküvésektől zaklatottan, szén és kenyér nélkül, kihűlt gyárkéményeivel, mint egy csontburkától megfosztott agyvelő, sugározta szét ekkor a carszkoje-szelói állomás rádióhullámain az új eszmék vad kirobbanásait.


- Elvtársak! - kiabált fájós torokkal a gránittalapzatról egy vézna legény, fordítva feltett finn sapkában. - Szökevény elvtársak, hátat fordítottak végre a ronda imperialistáknak... Mi, pityeri munkások, azt mondjuk: helyesen tettétek, elvtársak... Nem leszünk tovább a véres kezű burzsoázia zsoldosai... Le az imperialista háborúval!

- Le vele, le vele... - visszhangozta lomhán a szakállas katonák tömege. Hátukon puskával és teli bugyorral, fáradtan, nehézkesen álldogáltak III. Sándor cár szobra előtt. Hó lepte be a cár fekete alakját és rövid farkú lovának orra előtt a kigombolt kabátú szónokot is.

- Elvtársak!... Csakhogy nem szabad eldobnunk ám a fegyvert! A forradalom veszélyben van... A világ mind a négy tájáról ellenség fenyeget... Ragadozó karmai között aranyhegyek, szörnyű, pusztító fegyverek... Csak úgy remeg gyönyörűségében, látva, hogy itt mi vérünkben fuldoklunk... De mi nem remegünk... A mi fegyverünk a szocialista világforradalomba vetett lángoló hitünk... Eljön, közeledik már...

A mondat végét a szél elfújta. Ugyanitt, a szobornál megállt dolgát végezni egy felhajtott galléros, széles vállú férfi. Mintha észre se venné az emlékművet, a szónokot, a bugyrokkal felszerelt katonákat. De egyszer csak megütötte fülét egy mondat, vagy talán nem is mondat, hanem az a vak hit, amely világgá harsant a bronz lófej alól:

- Mert értsétek meg... fél esztendő alatt örökre megszűnik a világ átka: a pénz... Megszűnik az éhség, az ínség, a megaláztatás... Ami kell, azt megkapjuk a közös éléstárból... Elvtársak, az aranyból pedig nyilvános árnyékszéket építünk...

De ekkor a szél mélyen becsapott a szónok torkába. Dühösen meggörnyedve köhögött, és nem bírta abbahagyni, tüdejét szaggatta a köhögés. A katonák álldogáltak még egy darabig, aztán a csúcsos sapkák megbillentek, elszéledtek, ki a pályaudvarra, ki meg a városon át a folyó felé. A szónok lemászott a talapzatról, meg-megcsúszva a jeges grániton. A felhajtott kabátgalléros ember nem nagyon hangosan utána kiáltott:

- Rublev, adjisten.

Vaszilij Rublev, még mindig köhögve, begombolta vedlett télikabátját. Nem adott kezet, és ellenségesen nézett Ivan Iljics Tyeleginre.

- Mi az? Mi kell?

- Hát csak örülök, hogy találkoztunk.

- Ezek a hülyék, ezek a tökfejűek - mondta Rublev, a hóesésen át homályosan kirajzolódó állomásépület felé nézve, ahol földre rakott cókmókjuk körül csoportokba verődve még mindig ott ácsorogtak ugyanazok a tetves frontkatonák. - Hát lehet ezekkel okosan beszélni?... Szöknek a frontról... akár a svábbogarak... Korlátolt népség... Itt csak a terror segít...

Fagyos kezét fenyegetően lengette a hóviharba. Aztán leeresztette az öklét, didergett.

- Rublev, galambom, maga jól ismer engem - és Tyelegin kabátgallérját lehajtva, a munkás földszürke arca fölé hajolt -, magyarázza meg nekem, az isten áldja meg... Hiszen így hurokba szorulunk... A németek, ha akarják, egy hét alatt Petrográdban lehetnek... Tudja, én soha ezelőtt nem érdeklődtem a politika iránt...

- Hogyhogy nem érdeklődtél? - Rublev szögletes mozdulattal dühösen fordult feléje. - Hát ugyan mi iránt érdeklődtél? Aki most nem érdeklődik: tudod, mi az? - És bősz dühvel nézett Ivan Iljics szemébe. - Az semleges... az népellenség...

- Hát hiszen épp erről akarok veled beszélgetni. De te meg szólj hozzám emberségesen - mondta most már dühösen Ivan Iljics. Rublev feszült orrcimpájával nagyot lélegzett.

- Fura ember vagy, Tyelegin elvtárs... Mintha én ráérnék veled diskurálni... Hát nem érted?

- Hallgass ide, Rublev, nálam úgy áll a dolog... Biztosan te is hallottad, hogy Kornyilov a Don-vidéken felkelést indít?

- Hallottuk.

- Hát én vagy a Don-vidékre megyek, vagy veletek tartok...

- Mi az, hogy vagy-vagy?

- Hát ez, kérlek, bizalom dolga... Te a forradalmat véded, én Oroszországot... De lehet, hogy én is a forradalmat... Tudod, frontharcos tiszt voltam a háborúban...

A düh kihunyt Rublev sötét szemében, csak az álmatlan éjszakák fáradtsága maradt benne.

- Jól van - mondta -, gyere el holnap a Szmolnijba, keress meg ott... Oroszország... - elmosolyodva csóválta a fejét. - Úgy megharagít néha ez a te Oroszországod. Még a szemem is vérbe borul... És amellett mindnyájan érte pusztulunk. Próbálj csak kimenni a Balti Pályaudvarra. Valami háromezer szökevény lebzsel ott már vagy három hete... Tarts nekik gyűlést, állítsd őket a szovjethatalom oldalára... Mondd nekik: "Petrográdnak kenyér kell, nekünk meg katonák kellenek." (Rublev szeme megint szárazon tekintett ki üregéből.) Mondd nekik: "Ha pedig a kemencén fogják a hasukat vakarni, ebek harmincadjára kerülnek, majd a hátukra írják nekik a forradalmat." Próbáld meg a fejükbe verni, hogy semmi a világon nem menti meg Oroszországot és a forradalmat, csak a szovjethatalom... Érted? A mi forradalmunk most a világon mindennél fontosabb...


Tyelegin a fagyos lépcsőház vaksötétségében ment fel negyedik emeleti lakásába. Kitapogatta az ajtót. Hármat koppantott, aztán még egyet. Léptek hallatszottak az ajtó mögül.

- Ki az? - szólalt meg halkan a felesége.

- Én vagyok, Dása, én vagyok.

Az ajtó mögül sóhajtás hallatszott. A lánc megcsördült. A retesz sokáig nem nyílt ki. Dása suttogott: "Édes istenem! Ó, édes istenem!" Végre kinyitotta, s aztán a sötét, hosszú előszoba mélyébe ment, s leült valahol.

Tyelegin gondosan bezárta, bereteszelte az ajtót. Lehúzta sárcipőjét. Megtapogatta zsebeit: ördög vigye, nincs gyufája. Le sem vetette kabátját, sapkáját; kezét előrenyújtva ment arra, amerre Dása eltűnt.

- Disznóság, már megint nem ég a villany. Dása, hol vagy?

Kisvártatva Dása csendesen felelte:

- Égett, de aztán kialudt.

Ivan Iljics is bement a dolgozószobába, ez volt az egész lakásban a legmelegebb, de ma még itt is cudarul hideg volt.

Meresztette a szemét, de semmit sem látott. Dásának még a lélegzetét se hallotta. Nagyon éhes volt, különösen teázni szeretett volna. De sejtette, hogy Dása semmit sem készített.

Ivan Iljics lehajtotta kabátja gallérját, és leült a díványnál az íróasztal előtti karosszékbe, az ablakkal szemben. Onnan, a havas homályból bederengett valami halvány fény. Talán Kronstadtból, talán közelebbről, fényszórók fürkészték az égboltozatot.

"Jó volna befűteni a kiskályhát - gondolta. - Vigyázva ki kéne puhatolni, hol tartja Dása a gyufát."

De nem tudta rászánni magát. Csak szerette volna biztosan tudni, mit csinál Dása: sír vagy talán szendereg. Túlságosan elcsöndesedett. Az egész nagy házban síri csend. Csak valahonnan messziről hallatszott lövések döreje. Egyszer csak a csillár hat égője felizzott, és vöröses fényük kicsit megvilágította a szobát. Dása az íróasztalnál ült, szőrcsizmában, bundájára is rávett valamit. A feje az asztalon, az itatóspapiroson feküdt. Elgyötört, sovány az arca, szeme nyitva, így ült ott, kényelmetlen, erőltetett tartásban...

- Dasenyka, mégse lehet ezt így - mondta tompán Tyelegin. Elviselhetetlenül sajnálta. Odament az íróasztalhoz. De ekkorra a lámpák vörös izzószálai megrezzentek, kihunytak. Volt villanyfény, de csak néhány pillanatra.

Megállt Dása háta mögött, és lélegzetét visszatartva, föléje hajolt. Mi sem volna egyszerűbb, csak a haját kéne megsimogatni. De a felesége, mint egy hulla, meg sem moccant a közeledésére.

- Dása, igazán ne gyötörd így magadat...

Egy hónapja Dása fiút szült. De a gyermek harmadnapra meghalt. Koraszülés volt, egy szörnyű megrázkódtatás következménye. Egyik este Dása a Marsmezőn akart épp átmenni, amikor két, életnagyságúnál nagyobb, fehér lepelbe burkolt alak támadt rá. Ama bizonyos "gólyalábúak" lehettek, akik speciális rugókat erősítve talpukra, azokban a fantasztikus időkben egész Petrográdot rémületben tartották. Rárivalltak, ráijesztettek Dására, aki összeesett. Erre leszedték róla a bundáját, és a Lebjazsij-hídon át eltűntek. Dása egy ideig még fekve maradt. Az eső is megeredt, a Nyári Kert meztelen hársfái vadul nyögtek a szélben. A Fontankán túl valaki elnyújtott hangon kiabált: "Segítség!" A gyermek rugdalózott Dása hasában, világra kérezkedett.

Követelőzött, s erre Dása feltápászkodva, átment a Szentháromság-hídon. A szél a vaskerítéshez nyomta, vizes ruhája lába közé ragadt. Se lámpa, se egy lélek sehol. Lent a feketén zajló Néva. A hídon átmenve, Dásán erőt vettek az első fájások. Látta, hogy nem ér haza, már csak a fáig akart elvánszorogni, hogy megtámaszkodhasson. Itt, a Krasznije Zori utcában állította meg a járőr. A katona puskáját félretartva, Dása holtsápadt arca fölé hajolt.

- Levetkőztették a gazemberek! És méghozzá állapotos!

Ez a katona vezette haza Dását, s cipelte fel a negyedik emeletre. Puskatusával bezörgetett az ajtón, és ráförmedt Tyeleginre, aki ajtót nyitott:

- Hát szabad egyedül elengedni a fiatalasszonyt?! Kicsi híja, hogy nem az utcán szült... Az ördög vitte volna el az ilyen burzsuj népet...

Még az éjszaka megjöttek a szülési fájdalmak. Egy bőbeszédű bába jelent meg a lakásban. Huszonnégy órán át kínlódott Dása; az újszülött nem jutott lélegzethez, víz ment a torkába. Veregették, dörzsölték, a szájába fújtak, összehúzta kis arcát, és elbőgte magát. A bába nem csüggedt, bár a gyerek köhögni kezdett. Panaszosan vinnyogott, mint egy macskakölyök, és nem akart szopni. Aztán már nem sírt, csak hörgött. Harmadnap reggel pedig, amikor Dása a bölcsőhöz hajolt és belenyúlt, hideg kis hullát érintett. Hevesen magához ragadta, és meglátta, hogy a csöppség koponyáján égnek áll a ritka, világos hajacska.

Vadul felsikoltott. Az ágyból az ablakhoz rohant: ki, csak ki, szétzúzni magát, nem élni tovább... "Elárultam, elárultam... Nem bírom tovább..." - ismételgette. Tyelegin alig bírt vele, nagy nehezen fektette vissza. A kis halottat elvitte. Dása töredezve mondogatta:

- Azalatt jött érte a halál, míg aludtam. Értsd meg, égnek állt a hajacskája... Egyedül szenvedett. Én aludtam...

Semmiféle rábeszéléssel nem lehetett elhessegetni előle a gyermek magányos halálküzdelmének vízióját.

- Jól van, Ivan, nem beszélek többet - felelt Tyeleginnek, csak hogy ne hallja többé a férfi bölcselkedő hangját, s ne lássa egészséges, pirospozsgás, minden nélkülözés ellenére "életvidám" arcát.

Tyelegin egészségéből bőven futotta, hogy kora reggeltől késő estig rohangáljon rongyos gumicipőben keresztül-kasul a városon, holmi kisegítő munka, élelem, tüzelő és egyéb ügyek után. Napközben többször hazaszaladt, hallatlanul figyelmes és gondoskodó volt.

De Dásának most éppen ez a gyöngéd gondoskodás kellett legkevésbé. Minél nagyobb élettevékenységet árasztott Tyelegin, Dása annál reménytelenebbül eltávolodott tőle. Egész nap egyedül üldögélt a hideg szobában. Még jó volt, amikor el tudott szenderedni, kezét szemére borítva, ilyenkor mintha meg is nyugodott volna egy kicsit. Amikor észbe kapott, hogy Ivan Iljics kérte valamire, kiment a konyhába. De a legcsekélyebb munka is kiesett a kezéből. Novemberi eső kopogott az ablakon. Szélvész süvöltött Pétervár felett. És az ő fiának holtteste ebben a hidegben ott fekszik a tengerparti temetőben, és még csak panaszkodni sem tud...

Ivan Iljics látta, hogy felesége kedélybeteg. Ha kialudt a villany, ez már elegendő volt arra, hogy valami sarokba húzódjék, vagy egy karosszékbe ülve, sáljába burkolja fejét, és halálos bánatba merüljön. Pedig hát élni kellett, élni... Tyelegin beszámolt Dásáról levélben sógornőjének, Jekatyerina Dmitrijevnának, de a levelek elkallódtak. Kátya nem felelt, vagy talán vele is valami baj történt. Nehéz idők voltak.

Ivan Iljics ott nyomban, Dása háta mögött véletlenül rátapintott a gyufaskatulyára. Mindjárt megértett mindent: mikor a villany kialudt, felesége a sötétséggel küszködve, bánatában időnként gyufát gyújtott.

"Ej-ej-ej - gondolta Tyelegin -, szegényke, hiszen egész álló nap egyedül van."

Óvatosan felvette a dobozt: maradt benne még néhány szál gyufa. Behozta a konyhából a már reggel előkészített aprófát, a régi ruhaszekrény gondosan felfűrészelt részeit. Aztán leguggolt a dolgozószobában felállított kis kályha elé, amely téglával volt körülrakva, és bádogcsöve az egész szobát átérte. A vígan pattogó aprófa tüze kellemes, kicsit füstös szagot árasztott. A szél befütyült a kis kályha résein. Rezgő fénykarika jelent meg a szoba mennyezetén.

Később ezeket a házi gyártmányú kályhákat elnevezték "burzsujkáknak" vagy "méhecskéknek". Becsülettel szolgálták az embereket a hadikommunizmus egész ideje alatt. A legegyszerűbb fajta, a négy lábon álló bádogskatulya, vagy a ravaszul kieszelt kettős beosztású, amelynek a sütőjében lepényt is lehetett sütni kávéaljából, sőt egyéb hadicsemegét is, vagy a fényűző kandallócsempével ellátott díszburzsujkák melegítettek, főztek, sütöttek, és szélvihar idején rázendítettek a tűz örök dalára.

A kicsi kályhák köré gyűltek az emberek, mint hajdanában a tűzhely köré, ott melegítették fagyos kezüket, várva, mikor kezd táncolni a teáskanna fedője. Beszélgettek erről-arról, ám szavaik, sajnos, nincsenek megörökítve. Csapzott szakállú professzorok, elvénhedt karosszéküket közelebb húzva a tűzhöz, szőrcsizmásan, plédekbe burkolózva, csodálatos könyveket írtak. Koplalástól légiessé vált költők verseket írtak a szerelemről és a forradalomról. Körben ülő összeesküvők előrehajló fejjel mesélték szörnyűnél szörnyűbb, fantasztikus híreiket. És igen sok pompás, régi bútorzat illant el füst alakjában akkortájt a kicsiny kályhák csövein keresztül.

Ivan Iljics nagyon megbecsülte a maga méhecskéjét, réseit gondosan betapasztotta agyaggal, és csöve alá bádoglemezt tett, hogy a korom ne ülje meg a szobapadlót. Amikor most felforrt a teavíz, zsebéből kis csomagot vett elő, és cukrot szórt, jó sokat, egy pohárba. Másik zsebéből citromot kotort elő, amihez csodálatosképpen jutott hozzá: a kesztyűjét adta érte egy hadirokkantnak a Nyevszkijen; jó, édes, citromos teát készített, és Dása elébe tette.

- Dasenyka, idd meg, kedves, citromos... Mindjárt rendbe hozom a pislogót. - Így hívták azt a kis olajmécsest, amelyben vékony kanóc úszkált és világított. Ivan Iljics behozta, és úgy-ahogy megvilágította vele a szobát.

Dása most már rendesen ült a karosszékben, és teát ivott. Tyelegin elégedetten telepedett le a közelében.

- Tudod, kivel találkoztam? Vaszilij Rublevval. Emlékszel, az én műhelyemben dolgozott a két Rublev, apa és fia. Az én rettentő barátaim. A huncut szemű vénség, egyik lába a gyárban, a másik a falujában. Kitűnő fickó. Vaszilij meg már akkor is bolsevik volt, eszes és dühös, mint az ördög. Februárban ő vitte elsőnek az üzemünket az utcára. A háztetőn mászkálva fogdosta össze a rendőröket, azt mondják, ő maga félholtra vert belőlük vagy fél tucatot... Az októberi fordulat óta nagyfiú lett belőle. Szóval, beszélgettem vele... Dása, ide figyelsz?

- Igen, hallgatlak - felelte a felesége. Letette az üres poharat, és sovány öklére támaszkodva nézte a pislogó mécs parányi lángját. Szürke szeme a világon mindenre közömbösen tekintett. Arca megnyúlt, gyengéd bőre szinte átlátszó lett, és azelőtt oly fitos, mondhatni hetyke orrocskája kihegyesedett.

- Ivan - mondta, talán csak azért, hogy hálásnak mutatkozzék a citromos teáért -, mikor gyufát kerestem, találtam a könyvek között egy doboz cigarettát. Akarod?

- Igazán? S méghozzá a régi fajtából, amit legjobban szerettem! - Ivan Iljics túlzottan örvendezett; mellesleg a doboz cigarettát ő dugta el rossz időkre a könyvek mögé. Rágyújtott s fél szemmel Dása élettelen profiljára pillantott. "Ha elvihetném innen valahová messze, napfényes vidékre!"

- Nos hát, beszélgettem ezzel a Vaszilij Rublevval, és mondhatom, Dása, segített rajtam... Én nem hiszem, hogy ezek a bolsevikok csak úgy egyszerűen eltűnnek. A Rublev-félékben gyökereznek, érted?... Az tény, hogy nem választások révén kerültek hatalomra. A hatalmuk csak hajszálon függ, s csupán itt Pityerben meg Moszkvában, meg egynéhány kormányzósági városban az övék... De most a hatalom minősége határoz... Ezt a hatalmat vérségi kötelékkel fűzik olyanokhoz, mint Vaszilij Rublev... Nincsenek sokan minálunk ilyenek... De őbennük él a hit. Ha oroszlánokat vagy tigriseket uszítanának rájuk, vagy elevenen elégetnék őket, akkor is boldogan énekelnék az Internacionálét...

Dása még mindig hallgatott. Tyelegin a tüzet piszkálta. A kályhaajtó előtt guggolva folytatta:

- Érted, mire gondolok?... Valahová el kell menni. Üljek és várjam, amíg minden elrendeződik, tudod, valahogy kellemetlen... kiállani az utcára koldulni: szégyen. Egészséges ember vagyok. Sohasem szabotáltam... Hogy őszinte legyek, a kezem munka után vágyik.

Dása felsóhajtott. Szemhéja összehúzódott, pillái közül könny szivárgott.

Ivan Iljics szuszogott.

- Természetesen legelőször tefelőled kell határoznunk, Dása... Erőt kell venned magadon, magadhoz kell térned. Hiszen, ahogy te élsz, az nem élet, csak pislákolás...

Nem mérsékelte magát, ingerülten hangsúlyozta a szót. Erre Dása gyerekesen, panaszos hangon megszólalt:

- Hát tehetek én róla, hogy akkor nem haltam meg! Most aztán útban vagyok... Citromot hoz nekem... Tartsa meg, nem kértem...

"Hát beszélj vele!" Ivan Iljics járkálni kezdett a szobában, körömmel kocogott a jégvirágos ablakon. Hó kavargott odakünn, a forgószél olyan erőre kapott, mintha az időt megelőzve, eljövendő különös események hírét hozná.

"Külföldre küldjem? - gondolta Ivan Iljics. - Vagy Szamarába az apjához? Milyen nehéz ügy... De így élni nem lehet tovább."


Dása nővére, Kátya elvitte férjét, Vagyim Petrovics Roscsint Szamarába, az apjához, ahol nyugodtan kivárhatták a tavaszt, nem kellett reszketni minden falat kenyérért. Tavaszra a bolsevikoknak természetesen el kell tűnniük a láthatárról. Doktor Bulavin, Dmitrij Sztyepanovics, még a pontos időpontot is megállapította, mégpedig: a nagy fagyok elmúltával, de még a tavaszi olvadás előtt, a németek támadást indítanak az egész fronton, ahol az orosz hadsereg maradványai folytonosan gyűléseztek, és a káosz, árulás és dezertálás közepette a katonabizottságok hasztalan keresték a forradalmi fegyelem új formáit.

Dmitrij Sztyepanovics az utóbbi évek folyamán megöregedett, nem valami vidáman élt, és többet beszélt politikáról, mint valaha. Rendkívül megörült leányának, és rögtön hozzálátott Roscsin politikai megdolgozásához. Órákig elüldögéltek az ebédlőben, egy óriási, horpadt hasú, ásatag szamovár mellett, amely hosszú életében egész tónyi forralt vizet csurgatott magából, s beletanult, hogy pár darabka széntől órákig zümmögje a vidéki szamovár dalokat. Dmitrij Sztyepanovics a végletekig elhanyagolt külsővel, fésületlen, ősz hajzatával, elnehezedve, büdös cigarettákat szívott, vörösre köhögte magát tőlük, és csak beszélt, beszélt...

- A mi kis országunkat elvitte az ördög... A háborút elvesztettük, kérem. Ne vegye sértésnek, alezredes úr. Már tizenötben békét kellett volna kötni, kérem... Felvenni a német jármot, és tanulni tőlük. Akkor azok megtanítottak volna bennünket egy s másra, és még vihettük volna valamire. De így most már mindennek vége, kérem. Az orvostudomány, mint mondani szokás, ez esetben tehetetlennek bizonyul... Ugyan, kérem! Vajon mivel védelmezhetnénk, talán vasvillával, gereblyével? A németek még ezen a nyáron elfoglalják egész Közép- és Dél-Oroszországot, a japánok Szibériát, a mi sült parasztjainkat, azokkal a híres vasvillákkal együtt, a tundrákba meg a sarkvidékre kergetik, és akkor helyreáll a rend, és kultúra lesz, és tiszteletben fogják tartani az egyéniséget... És ezzel a Russlanddal én, kérem, nagyon meg leszek elégedve...

Dmitrij Sztyepanovics valamikor liberális volt, és most keserű iróniával űzött csúfot régi "bálványaiból". Egész házában érezhető volt az önbecsülés teljes hiánya. A poros szobákat nem takaríttatta, Mengyelejev arcképét az íróasztal fölött pókháló lepte be, a cserepes virágok kiszáradtak. A könyvek, képek, szőnyegek most is úgy voltak még a ládákba csomagolva a heverők alatt, mint amikor ezerkilencszáztizennégy nyarán Dása utoljára volt otthon.

Amikor Szamarában a Munkásküldöttek Tanácsa vette át a hatalmat, és az orvosok többsége nem volt hajlandó együtt dolgozni a "Bunkó- és Kapcatanáccsal",[1] Dmitrij Sztyepanovicsra bízták a város összes kórházának igazgatói tisztségét. Mivelhogy az ő számítása szerint tavaszra úgyis németek lesznek már Szamarában, elfogadta a megbízatást. Orvosságban nagy hiány volt, és Dmitrij Sztyepanovics kizárólag beöntést alkalmazott. "Minden a belekben rejlik - mondogatta, repedt csíptetőjén át gúnyos, fölényes pillantásokat vetve asszisztenseire. - A lakosság a háború alatt nem tisztította ki a gyomrát. Ha megkaparják kicsit, uraim, rájönnek, hogy a mi áldott anarchiánk alapvető oka: a túlterhelt gyomor. Ez az, kérem. Általános és kötelező gyomormosás..."

Roscsinra a teázás közben folyó beszélgetések igen nyomasztóan hatottak. Még nem gyógyult ki teljesen idegsokkjából, amit november elsején kapott a moszkvai utcai harcokban. Ő volt a parancsnoka akkor annak a junkerszázadnak, amely a Nyikitszkij-kapuhoz vezető útvonalat védelmezte. A Sztrasztnaja tér felől Szablin jött ellene a bolsevikokkal. Roscsin ismerte még mint moszkvai gimnazistát, angyalian szép, kék szemű, gödrös állú, pirulós fiú korából. Elképesztő dolog volt azonosítani a régi moszkvai értelmiségi család sarját ezzel az elvetemedett bolsevikkal vagy baloldali szociálforradalmárral - az ördög ismeri ki magát köztük -, aki most hosszú katonaköpenyben rohan feléje ama bizonyos Puskin megénekelte hársak fedezete alatt, ahol még nemrég jó magaviseletű diákként, a nyelvtanával hóna alatt sétálgatott. "Igen, elárulni Oroszországot, a hadsereget, megnyitni az utat a németeknek, kiengedni a ketrecéből a vadállatot. Igen, ezért verekszik ön, tisztelt Szablin úr!... Ha a közlegény, a büdös baka teszi ezt, még megbocsátható, de ön..." Roscsin maga feküdt a géppuska mellé a Malaja Nyikitszkaja sarkán, Csicskin tejesüzleténél ásott apró fedezékben, és amikor az a vékony legény hosszú köpenyében megint előtűnt egy hársfa mögül, golyózáport zúdított rá. Szablin elejtette puskáját, és ágyékához kapva összerogyott. Csaknem ugyanabban a pillanatban egy gránátszilánk letépte Roscsin sapkáját. Harcképtelenné vált.

A harc hetedik éjszakáján sűrű, sárga köd ereszkedett Moszkvára. A puskalövések elcsitultak. Csak itt-ott, egymástól elszigetelten verekedett még a junkerek, diákok, hivatalnokok egy-egy maroknyi csoportja. De a Közbiztonsági Bizottság, Rudnyev körorvossal az élén, megszűnt létezni. Moszkva a Forradalmi Bizottság csapatainak kezébe került. Már másnap látni lehetett az utcákon civil ruhás fiatalembereket, kezükben motyójukkal, szemükben baljós dühvel. A Kurszki meg a Brjanszki Pályaudvarhoz igyekeztek... És noha lábukon még rajta volt a katonai lábszárvédő vagy lovassági csizma, senki nem tartóztatta föl őket.

Roscsin is elment volna, ha nem éri az idegsokk. De bénulást kapott, rövid időre meg is vakult, és a szíve is megsínylette a dolgot. Folyton azt várta, hogy megjönnek a csapatok a főhadiszállásról, és felállítják a Verébhegyen a hathüvelykes ágyúkat a Kreml ellen. De a forradalom még csak most kezdett igazán behatolni a néptömegek mélyébe. Kátya rábeszélte férjét az utazásra, hadd feledkezzék meg egy időre a bolsevikokról meg a németekről. Ott majd aztán elválik, mi legyen a teendő.

Vagyim Petrovics engedett. Ott ült Szamarában, ki sem mozdult az orvos lakásából. Evett, aludt. De - felejteni! Reggelenként fogcsikorgatva lapozta át a csomagolópapirosra nyomott helyi lapot, a »Szamarai Szovjet Közlöny«-ét. Minden sora korbácsütésként érte.

»A Parasztküldöttek Tanácsainak Összoroszországi Kongresszusa felhívja Németország és Ausztria-Magyarország parasztságát és katonáit, hogy kíméletlenül hiúsítsák meg kormányaik imperialista törekvéseit... Felhívja Franciaország, Anglia és Olaszország katonáit, parasztjait és munkásait, kényszerítsék véres kezű kormányaikat, hogy minden néppel haladéktalanul tisztességes, demokratikus békét kössenek... Le az imperialista háborúval! Éljen minden ország dolgozóinak testvérisége!«

- Felejteni! Kátya, Kátya! Ahhoz önmagamat kellene elfelejtenem. Elfeledni az ezeréves múltat! A hajdani nagyságot... Még egy százada sincs, hogy Oroszország diktált egész Európában... És most? Mindazt alázatosan a németek lába elé rakjuk? A proletariátus diktatúrája? Micsoda szavak ezek! Ostobaság!... És a paraszt? Ó, a paraszt is keservesen megadja az árát annak, amit tesz...

- Nem, Dmitrij Sztyepanovics - felelt Roscsin a teánál a doktor hosszadalmas fejtegetésére -, Oroszországban még igenis vannak erők... Még nem adtuk ki a páránkat... Nem leszünk a maga németjeinek kapcarongya... Feltápászkodunk... Megvédjük Oroszországot! És bosszút állunk... Kegyetlenül bosszút állunk... Majd meglátja...

A némán figyelő Kátya ezekből a vitákból csak annyit értett, hogy az ő szerelmese, Roscsin, boldogtalan és szenved, mint akit lassú tűzön perzselnek. Kerek koponyáján rövidre nyírt haját dér ütötte. Sötét, beesett szeme, sovány arca ijesztően szögletessé vált. Amikor beszéd közben súlyos öklét az asztal szakadozott viaszosvásznára csapta: "Bosszút állunk! Megtoroljuk!" - Kátya csak így tudta maga elé képzelni: megbántottan, erőtlenül, elgyötörten hazaérve, és innen fenyeget valakit: "Megállj, majd adok én neked!..." Ugyan kin tudna igazában bosszút állni Roscsin, ez a gyöngéd, finom, halálosan fáradt ember? Csak nem ezeken a lerongyolt orosz katonákon, akik a csikorgó hidegben egy falat kenyeret vagy cigarettát koldulnak? Kátya óvatosan a férje mellé ült, és megsimogatta a kezét. Gyöngéd szánalmat érzett iránta. Nem tudott senkit gyűlölni. Ha valakiről rosszat gondolt, elsősorban saját magát ítélte el.

Semmit sem értett abból, ami végbement körülötte. A forradalmat viharos éjszakának képzelte, amely sötétbe borítja Oroszországot. Bizonyos szavaktól iszonyodott: például a "szovdep"[2] szörnyű képzeteket idézett föl benne, a "revkom"[3]-tól úgy félt, mint a bömbölő bikától, amely bozontos fejét bedugta a sövényen át a kertbe, ahol a kis Kátya játszik (ilyesmi történt vele ugyanis egyszer gyerekkorában). Ha föllapozta az újság érdes, barna papirosát, és ezt olvasta rajta: "A francia imperializmus a maga sötét rablószándékaival és ragadozó szövetségeseivel..." - Párizs csöndes, halványkék nyári egére gondolt, a bánatos vaníliaillatra, a járdaszélen csobogó, apró patakocskákra, eszébe jutott az ismeretlen öregember, aki mindenütt nyomon követte, és egy nappal halála előtt megszólította a parkban: "Nem kell félnie: öreg, magányos ember vagyok, és... szívbajos. Nagy szerencsétlenség történt velem: magába szerettem. Ó, milyen kedves, édes az arca..." "No, ugyan micsoda imperialisták az ilyenek" - gondolta Kátya.

A tél véget ért. Csodálatosnál csodálatosabb hírek keltek szárnyra a városban. Azt beszélték, hogy az angolok és franciák titokban békét kötnek a németekkel, s aztán egyesült erővel támadják meg Oroszországot. Szájról szájra adták Kornyilov tábornok legendás győzelmének hírét, aki a tisztek maroknyi csapatával szétverte a Vörös Gárda sok ezer főnyi seregét, rendre elfoglalja a kozák falvakat, de vissza is adja, mert nincs rájuk szüksége, és a nyáron általános offenzívát indít Moszkva ellen.

- Hej, Kátya - mondogatta Roscsin -, én itt ülök a kuckóban, ott meg verekednek... Nem lehet ezt...

Február negyedikén zászlókkal, jelszavakkal, plakátokkal nagy néptömeg vonult el a doktorék lakása előtt. Sűrű pelyhekben esett a hó, forgószél kerekedett, a rezesbanda az Internacionálét fújta. A doktor behavazott prémsapkában, kabátban, lármásan rontott az ebédlőbe:

- Uraim, megvan a béke a németekkel!

Roscsin néma pillantást vetett a doktor széles, borostás, nedves, öntelten vigyorgó arcára, és az ablakhoz ment. Végeláthatatlan tömeg özönlött a hóförgeteg fehér sűrűjében összefogózkodva, kiabálva, nevetve. Sok-sok katonaköpeny, bekecs, aztán asszonyok, gyerekek, a tősgyökeres orosz köznép. Honnan kerültek elő ilyen sokan?

Az izgatott és értetlen Roscsin ezüstszürke tarkója a válla közé csuklott. Kátya hozzásimult. A magas ablakon túl számára felfoghatatlan élet zajlott.

- Nézd, Vagyim - mondotta -, milyen boldog arcok... Csakugyan vége van a háborúnak? Szinte hihetetlen... Milyen jó...

Roscsin eltávolodott tőle, két kezét hátán összefonta, szája keményen összeszorult.

- Korán örülnek...


A kis bolthajtásos szobában öten ültek az asztalnál, vedlett civil ruhában vagy posztó katonazubbonyban. Arcuk sötétszürke volt az álmatlanságtól. Az asztalt borító színehagyott posztón iratok, cigarettavégek és kenyérdarabkák közt teáscsészék és telefonkészülékek álltak. Olykor kinyílt az ajtó, és az emberektől nyüzsgő, hosszú folyosóról belépett egy széles vállú katona, derekán szolgálati övvel, és aktákat hozott be aláírás végett.

Az asztalnál ülők közül az ötödik, aki elnökölt, kopott szürke öltönyben ült az alacsony termetéhez túl magas karosszék mélyén, mintha elszunnyadt volna. Bal keze eltakarta homlokát, szemét és orrát, csupán keskeny, egyenes vonalú, bajuszos szája és borotválatlan arcának megfeszített izmai látszottak. Csak aki jól ismerte, vehette észre, hogy e fáradt arcot takaró ujjak rései között áthatóan éles szem figyeli az előadót és a többiek arcjátékát.

Csaknem szünet nélkül csengett valamelyik telefon. Ugyanaz a széles vállú, szolgálati szíjjal övezett katona levette a kagylót, és halkan, tagoltan mondta: "Itt a Népbiztosok Tanácsa... Ülés van... Most nem lehet...!" Időnként valaki megrántotta a folyosón az ajtó zárját, amelynek rézkilincse olyankor megrándult. Künn javában dühöngött a tengerparti metsző szél, darát, esőt szórt az ablaküvegre.

Az előadó végzett. Az asztalnál ülők fejüket lehajtották vagy kezükbe temették. Az ülés elnöke tenyerét feljebb csúsztatta kopasz koponyáján, és egy cédulára írt valamit. Egy szót háromszor is aláhúzott, úgy, hogy majd beletört a tolla. A cédulát odadobta annak a sovány, fekete bajuszos, hátrafésült hajú embernek, aki tőle balra a harmadik volt. Ez elolvasta, mosolygott a bajuszába, és ugyanazon a papiroson válaszolt.

Az elnöklő lassan apró darabokra tépte a papirost, miközben a szélvihar döngette ablakra bámult.

- Nincs hadsereg, nincs élelmiszer, az előadónak igaza van. Egy helyben topogunk - mondotta kissé fátyolos hangon. - A németek támadnak, és tovább is támadni fognak. Az előadónak igaza van...

- De hát ez volna a vég? Hol a megoldás? Kapituláljunk? Vagy illegalitásba menjünk? - szakították félbe ahányan, annyi felől.

- Hol a megoldás? (Összehúzta szemöldökét.) Harcolni kell. Irgalmatlanul verekedni. Szétverni a németeket. És ha most rögtön nem bírunk velük, visszavonulunk Moszkvába. Ha a németek beveszik Moszkvát, megyünk az Urálba. Megalakítjuk az Urál-Kuznyecki Köztársaságot. Ott van vas, szén és harcos proletariátus. Oda telepítjük a pityeri munkásokat is. Pompásan fog menni. És ha kell, akár Kamcsatkáig visszavonulunk. Egy, csak egy a fontos: meg kell őrizni, nem szabad elpusztulni hagyni a munkásosztály színe-javát. És akkor újra elfoglaljuk Moszkvát is, Pityert is. Nyugaton még hússzor is megváltozik a helyzet. Orrunkat lógatni, fejünkhöz kapkodni nem bolsevikhoz méltó.

Váratlan élénkséggel felpattant a magas karosszékből, zsebre dugott kézzel az ajtóhoz szaladt, és kitárta fél szárnyát. A folyosóról, a sűrű párából, a pislogó lámpafényből feléje közeledtek a pityeri munkások sovány, borostás, ráncos orcái, égő szemei... Felemelte nagy, tintafoltos kezét:

- Elvtársak, veszélyben a szocialista haza!

 

2

A tél elején a délorosz vasutak csomópontjain két emberáradat ütközött egymásba. Észak felől a Don és a Tyerek vidéke s Kubany gazdag gabonatermő területére menekültek az apokaliptikus borzalmak elől a politikusok, polgári ruhás katonák, üzletemberek, rendőrtisztviselők, az égő kastélyok urai, mindenféle szélhámosok, színészek, írók, hivatalnokok, a Fenimore Cooper regényeinek atmoszféráját szimatoló serdülő fiúk; egyszóval a két főváros nemrég oly lármás, tarka népe.

Délről viszont sűrű tömegben hömpölygött észak felé a dél-kaukázusi milliós hadsereg, fegyverrel, ágyúkkal, lőszerrel, vagonszámra menő sóval, cukorral, textiláruval. A vasúti kereszteződéseknél torlódás támadt, ahol jól megbújtak a fehérgárdisták kémei. A környékbeli kozákok az érkező vonatok elé szekereztek fegyvert vásárolni, a gazdag parasztok ott cseréltek gabonát, zsírt textilre. Mindenütt köztük ólálkodtak a nagy rablók és kis tolvajok. Akit közülük rajtakaptak, ott nyomban, a pályatesten agyonütötték.

A vörösgárdista hátvédek keveset nyomtak a latban, úgy áttörtek rajtuk, akár a pókhálón. Itt a sztyeppék szabad szele fújt. Itt még a régi világ járta... Minden homályos, változó, bizonytalan volt. Ma kikiáltották a nem kozákok és szegényparasztok uralmát, és szovjeteket választottak, másnap a kozák falvakból éles karddal űzték ki a kommunistákat, és pecsétes írással a sapkabélésben, fullajtárt küldtek Novocserkasszkba Kalegyinhez, az atamánhoz. Fütyültek itt a pityeri kormányra.

De november végétől fogva a pityeri kormány kezdett komoly húrokat pengetni. Megalakultak az első forradalmi osztagok a rozoga vonatokon utazó matrózok, munkások, hontalan frontharcosok soraiból. A fegyelem laza volt köztük, viharos dühvel verekedtek, de a legkisebb balsikernél meghátráltak, és ütközet után lármás gyűléseiken szét akarták tépni parancsnokaikat.

A Don-vidéket és a Kubanyt akkor már átgondolt terv szerint három főirányból zárták körül: északnyugat felől Szablin nyomult arra, elvágva a Don-vidéket Ukrajnától, Rosztov és Novocserkasszk között félkör alakban Sziversz közeledett, Novorosszijszkból pedig a fekete-tengeri hajóhad forradalmi matrózai özönlöttek oda. Az ipari és bányavidékeken belülről érlelődött a felkelés gondolata.

Januárban a vörös osztagok Taganrog, Rosztov és Novocserkasszk közelébe értek. A doni kozák falvakban a kozákság és a telepesek közt még nem volt olyan feszült a viszony, hogy fegyvert ragadtak volna. A Don körül még semmi sem mozdult. Kalegyin atamán gyér csapatai a vörösök nyomása elől harc nélkül elvonultak a frontról.

A vörösök halálos veszedelemmel fenyegettek. Taganrogban a felkelő munkások kiűzték a városból Kutyepov önkéntesekből álló ezredét. Podtyelkov volt őrmester vörös osztaga Novocserkasszknál szétverte és lekaszabolta az atamán utolsó hátvédeit.

Ekkor Kalegyin atamán utolsó, kétségbeesett felhívással fordult a Don-vidék lakosságához: küldjön kozák önkénteseket az egyetlen szilárd katonai alakulatba, Kornyilov, Alekszejev és Gyenyikin tábornokok Rosztovban felállított önkéntes hadseregébe... De a felhívásnak nem volt foganatja.

Január huszonkilencedikén Kalegyin összehívta az atamáni tanácsot. A fehér terem félkör alakú asztalánál helyet foglalt a doni kozák csapatok tizennégy körzetparancsnoka, csupa hírneves tábornok, "az anarchizmus és bolsevizmus elleni harc moszkvai központjának" képviselői. Az atamán, egy magas, komor képű, lógó bajuszú ember, rideg nyugalommal ezeket mondotta:

- Uraim, be kell jelentenem önöknek, hogy helyzetünk reménytelen. A bolsevikok erői napról napra gyarapodnak. Kornyilov valamennyi csapatát visszarendeli a mi frontunkról. Elhatározása megmásíthatatlan. A Don-vidék megvédésére irányuló felhívásomra csak száznegyvenhét szurony akadt. A Don-vidék és a Kubany lakossága nemcsak hogy nem támogat bennünket, de ellenségesen viseltetik irányunkban. Mi ennek az oka? Lehet-e nevet adni ennek az iszonyatos szégyennek? A kapzsiság tett tönkre minket. Nincs kötelességérzet, nincs becsületérzet... Azt ajánlom önöknek, uraim, mondjanak le megbízatásukról, és adják át a hatalmat más kezekbe. - Leült s aztán senkire sem nézve, hozzátette: - Uraim, beszéljünk röviden, az idő sürget...

Az atamán helyettese, Mitrofan Bogajevszkij, a "doni csalogány" dühösen kiáltotta:

- Más szóval: adjuk át a hatalmat a bolsevikoknak? Ezt ajánlja?

Erre az atamán azt felelte, hogy a katonai tanács járjon el belátása szerint, ezzel elhagyta a gyűlést, és az oldalajtón át súlyos léptekkel lakosztályába távozott. Kinézett ablakán a park csupasz fáira, a komor hófelhőkre, szólította feleségét, de az nem felelt. Akkor továbbment a hálószobába, ahol a kandallóban égett a tűz. Levetette zubbonyát és nyakláncon függő keresztjét, és biztonság kedvéért még egyszer utoljára megnézte közelről az ágy fölött függő katonai térképet. A Don partja és a kubanyi sztyepp sűrűn tele volt tűzdelve vörös zászlócskákkal. Rosztov fekete karikájából háromszínű zászlócska meredezett. Ez volt minden. Az atamán tábornoki sávos, kék nadrágja zsebéből kivette lapos, meleg browningját, és szíven lőtte magát.

Kornyilov tábornok február kilencedikén a maga kis önkéntes hadseregét, amely kizárólag tisztekből, junkerekből és kadetokból állt, továbbá a tábornokok és a különösen fontos állásban volt menekültek oszlopát Rosztovból elvitette a Donon túli sztyeppre.

Kornyilov tábornok, ez a mongol képű, mérges kis ember, az élcsapatokkal ment, gyalog, vállán katonai hátizsákkal. Az egyik szekéren utazott, tigrisbőr takaró alatt, a szerencsétlen, gégehurutos Gyenyikin tábornok.


A sztyepp barna teste már mindenütt előtűnt az olvadozó hótakaró alól. A vonat kitört ablakain tavaszi, friss földszagot fújt be a szél. Kátya kinézett az ablakon. Fejét, derekát hátul megkötött orenburgi kendő takarta. Roscsin katonaköpenyben, rongyos sapkában, lábát kinyújtva aludt. A vonat lassan haladt. Emitt, a csupaszon didergő, magas fák ágai közt fészkek feketélltek. Fölöttük sűrű rajokban keringtek a madarak, vagy meg-megültek az ágakon. Kátya közelebb húzódott az ablakhoz. A csókák vadul, izgatottan kiáltoztak, mint valamikor a régmúlt gyermekség idején... a tavaszi áradásról... a ködökről, az első zivatarokról.

Kátya és Roscsin dél felé utaztak. Hová? Rosztovba, Novocserkasszkba, a Donyec vidékére? Oda, ahol a polgárháború szálai összefutottak. Roscsin fejét lehajtva aludt, borotválatlan arcbőre megfeszült pofacsontján, lebiggyedt szája körül kemény redők jelentek meg. És Kátya hirtelen elborzadt: ez nem az ő arca volt, ez egy hegyes orrú idegen... A szél varjúkárogást sodort be az ablakon. A vagon a váltókon meg-megzökkenve, lassan vánszorgott. A sztyeppbe rézsútosan benyúló, feneketlen sártengerben szekerek döcögtek, bozontos gebék húzták a tetejükig sáros szekereket s rajtuk a sok szakállas, elvadult, idegen arcot. Roscsin álmában rekedten, kínosan felnyögött, vagy talán csak horkolni kezdett. Kátya reszkető kézzel megérintette az arcát:

- Vagyim, Vagyim...

A férfi nyöszörgése hirtelen megszakadt. Szétfeszítette összeragadt pilláit, s üres pillantással nézett körül:

- Az ördög vigye el, valami undorítót álmodtam...

A vagon megállt. A varjúkárogáson kívül emberi hangok is közeledtek. Férficsizmás, batyuzó asszonyok tolongtak a sárban a teherkocsi felé; amikor felmásztak a vagonlépcsőn, kilátszott fehér combjuk. A vagonablakban egy borzas, zsíros sapkás fej jelent meg közvetlen Kátya előtt, medveszemétől kezdve egész arcát benőtte a szakáll.

- Nincs véletlenül géppuska eladó?

A felső fekhelyen egy utas köhintve megfordult fektében, és vidáman felelt:

- Ágyúcska van még, de a géppuskákat már mindet eladtuk.

- Ágyúval nem érünk semmit - felelt a paraszt, száját széthúzva, hogy szakálla, mint két seprű, ágaskodott kétfelé. Bekönyökölt az ablakon, ravaszul végigfürkészve az egész kocsiszakaszt, nincs-e valami megkaparintanivaló. A felső polcról leugrott egy jól megtermett, éles kék szemű, széles arcú, borotvált koponyájú katona, és erős mozdulattal helyrerántotta köpenyén derékszíját.

- Csak nem te akarsz harcolni, öreg? Ülj a fenekeden a kemence mellett, ott pusmoghatsz.

- Ez igaz, amit a kemencéről mondasz, katona. Csakhogy manapság nem lehet a padkán szunyókálni. Nem hagyják aludni az embert. Meg aztán falni is csak kell valamit.

- Rablásból?

- Ugyan, mit nem mondasz...

- Hát akkor minek neked a géppuska?

- Hogy is mondjam csak? - A paraszt felhúzta az orrát, érdes kezével szétsimította szakállát, s mindezt csak azért, hogy eltakarja szeme csillogását, olyan ravaszul nevetett a szeme. - A fiam megjött a háborúból, ő mondta: "Fogj be, oszt eredj az állomásra - noszogatott -, alkudj meg egy géppuskára. Adnék érte vagy négy pud búzát." No?

- Kulákok - nevetett a katona -, ördögadta népség. Oszt hány lovad van, öreg?

- Nyolcat adott az Isten. Egyszóval nem volna valami ruhaféle vagy fegyver eladó? - Még egy pillantást vetett körös-körül a benn ülőkre, aztán hirtelen, mintha elvágták volna mosolyát, a szeme csillogása kialudt, elfordult, mintha nem is emberek, hanem csupa szemétdomb ülne a vonaton, és ostorával hadonászva, tovább ment a peron mellett.

- Látta? - mondotta a katona, világos szemét Kátyára szegezve. - Nyolc lova van és egy tucatnyi fia. Lóra ülteti őket, s hajrá, ki a sztyeppre, fosztogatni. Ő maga meg otthon ül, és térdig búzában kaparja össze a prédát.

A katona Roscsinra pillantott, és szemöldöke hirtelen felszaladt, arca felragyogott:

- Vagyim Petrovics, maga az?

Roscsin gyorsan Kátyára pillantott, de hát nem volt más mit tenni.

- Szervusz - mondta kezét nyújtva. A katona erősen megszorította, és melléje ült. Kátya látta, hogy Roscsin zavarban van.

- Lám, összetalálkoztunk - mondta fanyarul. - Örülök, hogy jó egészségben vagy, Alekszej Ivanovics... Én meg mint látod, maskarában járok...

Most értette meg Kátya, hogy ez a katona Alekszej Kraszilnyikov, Roscsin volt tisztiszolgája. Nemegyszer beszélt róla Vagyim Petrovics, mint az okos, tehetséges orosz paraszttípus nagyszerű példányáról. Különös volt, hogy Roscsin most olyan hidegen viselkedik vele szemben. De úgy látszik, Kraszilnyikov megértette, mi ennek az oka. Mosolyogva rágyújtott, aztán halkan megkérdezte:

- A felesége?

- Igen, megnősültem. Bemutatlak... Kátya, ez az a bizonyos őrangyal, emlékszel, akiről beszéltem. Együtt verekedtünk... Nos, hát gratulálok ehhez a ronda világhoz... Orosz sasok... hehehe... Megyek a feleségemmel délre... közelebb a napocskához... (Ez a "napocska" rosszul hangzott, Roscsin torz fintort vágott hozzá, de Kraszilnyikovnak egy arcizma sem mozdult.) Nem maradt más hátra... A hálás haza szuronydöféssel jutalmaz bennünket. (Összerándult, mintha egész teste tetves volna.) Törvényen kívül állunk... népellenség vagyunk... Úgy bizony...

- Bizony, nehéz helyzetben van! - Kraszilnyikov fejcsóválva, összehunyorított szemmel nézett az ablakra. Az állomásépület előtti kiskert megtépázott kerítése mögött jókora tömeg verődött össze. - Olyan helyzetben, mintha idegen országban volna. Én megértem magát, Vagyim Petrovics, mások nem fogják megérteni. Maga nem ismeri a mi népünket.

- Hogyhogy nem ismerem?

- Csak. És soha nem is ismerte. És örök életében becsapták magát.

- Ki csapott be?

- Mi, mindnyájan, katonák, parasztok... Kinevettük a háta mögött... Ej, Vagyim Petrovics! Az a rettenthetetlen bátorság meg az a hazaszeretet, cárhűség: csupa úri huncutság, mi meg bemagoltuk, katonai szabályzatokból. Én paraszt vagyok. Rosztovba megyek az öcsémért, ott fekszik sebesülten, tiszti golyó fúrta át a tüdejét. Elviszem magammal haza, falura. Talán gazdálkodni fogunk, de az is lehet, hogy harcolni... majd meglátjuk... de akkor a magunk szakállára, dobszó nélkül, de irgalmatlanul... Ne utazzék délre, Vagyim Petrovics, én mondom magának, megbánja...

Roscsin csillogó szemmel nézett rá, és megnyalta szája szélét. Kraszilnyikov egyre figyelmesebben nézte a kerítés mögött történőket. Ott már dühösen, vadul ordítoztak, veszekedtek. Néhány ember fára mászott, és onnan figyelte, mi lesz.

- Azt mondom én, hogy a néppel maguk úgysem boldogulnak. Hiába, idegenek maguk, burzsujok. Ez a szó most olyan veszedelmes, akárha lókötőt mondana az ember. Ott van Kornyilov, az csak bátor generális, ő tűzte mellemre a Szent György-keresztet, és lám, hiába akarta a kozák falvakat az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre uszítani, dugába dőlt az egész: pedig ő csak ismeri a népet, vagy mi... Most az a hír járja, hogy a kubanyi sztyeppeken futkározik, mint kutya a farkasfalkában... A parasztok azt mondják rá: "Dühöng a burzsuj, merthogy Moszkvában nem uraskodhat..." És legyen nyugodt, a puskáikat kitisztogatták, beolajozták, minden eshetőségre... Higgye el, Vagyim Petrovics, jobb, ha visszamegy a feleségével együtt a fővárosba... Ott nagyobb biztonságban lesz, mint a parasztok között... Nézzen oda, mit művelnek... (Hirtelen felcsattant a hangja, összeráncolta homlokát.) Mindjárt megölik!...

A kerítés mögött, úgy látszik, végkifejléséhez közeledett a dolog. Két állatias arcú, tagbaszakadt katona erősen tartott egy vézna emberkét, akiről pamuttakaróból varrt, rongyos bekecs lógott. Dagadt orrú, borostás arca halálsápadt volt, remegő szája sarkából vér szivárgott. Fénylő szeme fehérje riadtan követte egy megdühödött, fiatal parasztasszony mozdulatait, aki hol lerántotta magáról meleg kendőjét, hol szoknyáját riszálva leguggolt, hol meg a sápadt emberre rontott, égnek álló üstökét tépázva, szinte kéjelegve rikácsolta:

- Meglopott, kihúzta a szoknyám alól, a dög. Add vissza a pénzt, te piszok! - Az arcába csimpaszkodott és elnémult.

A sápadt ember hirtelen kitépte magát az asszony keze közül, de a katonák lefogták. Az asszony felvisított. Ekkor az iménti medveképű paraszt fúrta be magát a tett helyére, vállával félrelökte az asszonyt, és szakértelemmel, gyors lendülettel képen vágta a sápadt emberkét, mire az nyomban összeesett. A legközelebbi fáról valaki, hosszú karjával hadonászva elordította magát: "Ölik mán!" A tömeg erre rögtön odatódult, és az áldozat fölé hajolva, öklözni kezdte.

A vagonablak elhaladt a tömeg előtt. Végre-valahára. Kátya torkát elfojtott kiáltás görcse szorongatta. Roscsin undorodva elfordult, Kraszilnyikov fejét csóválta:

- Ej, ej, pedig biztosan ártatlant gyilkolnak. Ezek az asszonyok akárkire ráuszítják a népet. A parasztember nem olyan dühös, mint az asszonyok. El se hiszi, mi lett belőlük ez alatt a négy esztendő alatt! Most bezzeg nem lehet őket eltángálni, örüljünk, hogy nem minket vernek el... Rémes, milyen kardos lett a fehérnép...


Első pillantásra érthetetlennek tetszik, hogy "Oroszország megmentői" - Alekszejev és Kornyilov hadseregfőparancsnokok - miért vitték azt az ötezer tisztből és junkerből álló csapatot, szánalmasan kevés ágyúval, csaknem minden lőszer nélkül délre, Jekatyerinodar felé, ahol a bolsevizmus szilárd gyűrűje szorongatta a kubanyi kozákság fővárosát.

Szigorúan értelmezett haditervről itt nem is volt szó. Az önkéntes hadseregnek, amely nem tudta megvédeni a várost, ki kellett takarodnia Rosztovból; a forradalom vihara aztán Kubany sztyeppjeire sodorta. Politikai terv azonban igenis volt, amelynek helyessége két hónappal később igazolódott is. A gazdag kozákságnak elkerülhetetlenül fel kellett lázadnia a nem kozák szegényparasztok ellen, vagyis mindazok ellen, akik csak bérbe vették a kozák földeket, de ősi előjoguk erre nem volt. Kubanyban az egymillió-négyszázezernyi tősgyökeres kozákságra egymillió-hatszázezer telepes jutott.

Ezek a telepesek természetesen igyekeztek magukhoz ragadni a földet és a hatalmat, a kozákság viszont - szintén magától értetődően - fegyveres felkeléssel akarta biztosítani előjogait. A telepeseket a bolsevikok vezették. A kozákság eleinte nem akart semmiféle hatalmat tűrni maga fölött; persze hogy az a legjobb, ha ők maguk uralkodnak a kozák falvakban, mint a földesurak! De amikor februárban a kozák származású kalandor, Golubov, huszonhét kozákkal betört Novocserkasszkba, Nazarov atamán hadseregparancsnokságának ülésére, és fegyvercsörtetés közepette, pisztolyával hadonászva ordítozott: "Fel a kezekkel, gazemberek, Golubov szovjet atamáné ezentúl a hatalom!" - és másnap a város határában, egy kis ligetben valóban agyonlövette Nazarov atamánt vezérkarával együtt (hogy magának szerezze meg az atamán jogkörét), aztán agyonlövetett még vagy kétezer kozák tisztet, majd a sztyeppre vetette magát, onnan fölszedte Mitrofan Bogajevszkijt és minden gyűlésre magával cipelte, a szabad Donért és a saját atamánságáért agitálva, mígnem őt magát is megölték egy Zaplavszkaja nevű kozák faluban - szóval február óta a kozákság közt nagy fejetlenség uralkodott, s ráadásul észak felől a türelmetlen, éhes, zilált Nagy-Oroszország is a nyakára nehezedett.

Az önkéntes hadsereg parancsnokságának tehát mindenekelőtt az volt a terve, hogy a kozákság élére álljon, Jekatyerinodarban székelve reguláris hadsereget toborozzon, elvágja a bolsevik Oroszországtól a Kaukázust, a grozniji és bakui kőolajat, s hangsúlyozza a szövetségesekhez való hűséget: ezzel a szándékkal kezdte meg később "jéghadjáratának" elnevezett vállalkozását.


Szemjon Kraszilnyikov matróz, Alekszej öccse, társaival együtt egy szakadék szélén feküdt, a vasúti töltés közelében. Mellette egy katona vakondbuzgalommal ásott. Mikor már jól elsáncolta magát, kidugta maga előtt a puskát, és Szemjonhoz fordult:

- Bújjál csak mélyebben a földbe, öcsém.

Szemjon nagy nehezen ásta ki maga alól a ragacsos rögöket. Fejük felett golyók süvítettek. A lapát téglába ütődött. Szemjon káromkodva feltérdelt, és ebben a pillanatban forró ütés érte a mellét. Fuldokolva esett arccal a kiásott göröngyökre.

Egyike volt ez azoknak a rövid ütközeteknek, amelyek eltorlaszolták az önkéntes hadsereg útját. Mint majdnem mindig, a vörösök jelentékeny erőkkel rendelkeztek. De még ha visszavonultak is, nem lett nagy baj. A háború első szakaszában a győzelem nem volt kötelező számukra. Ha kedvezőtlen állásokba is kerültek, vagy ha a kadetok voltak "túl csahosak", annyi baj legyen, majd máskor ellátják a bajukat! - s ilyenkor előbbre engedték Kornyilovot.

Az önkéntes hadsereg számára minden ütközet élethalálharc volt. Ennek a hadseregnek győznie kellett, és hadtápvonataival és sebesültjeivel együtt még aznap tovább nyomulnia előre. Nem volt hova visszavonulni. Ezért harcoltak Kornyilov csapatai, a kétségbeesés minden erejével, és győztek. Így történt ezúttal is.

A géppuskatűz elől lehasaló csatárlánctól alig egy fél versztányira állt szétvetett lábbal egy tavalyi szénakazal tetején Kornyilov. Könyökét felemelve nézett a látcsőbe. Hátán durva hátizsák lógott. Szürke hajtókás, fekete szőrmebekecsét kigombolta, mert melege volt. A látcső alól makrancosan hegyesedett őszbe csavarodó szakálla.

Lent állt a kazalhoz dőlve Dolinszkij hadnagy, a hadseregparancsnok szárnysegédje, nagy szemű, sötét szemöldökű ifjú, tiszti köpenyben és félrecsapott sapkában. Torkát fojtogató izgalmát nyelve, nézett alulról felfelé a tábornok állára, mintha ebben a borzasztóan emberi és közeli ősz szakállban rejtőzne a menekvés.

- Kegyelmes uram, könyörgök, szálljon le onnan, oda lőhetnek... - ismételgette. Látta, hogyan nyílik meg Kornyilov elkékült ajka, s verődnek össze vacogó fogai. Szóval rosszul áll a dolog. Dolinszkij már nem nézett arra, ahol a barnászöld sztyeppen a bolsevikok sűrű csatárláncának apró, fekete figurái rohantak előre. Arra repültek a sziszegő srapnelek. De tudta, hogy lőszerük fogytán, az ördög vigye el. Bummm - hördült fel komoran a felrobbantott híd mögül a vörösök hathüvelykes ágyúja... A géppuska buzgón kelepelt. A golyók méhek gyanánt zümmögtek a közelben, valahol a hedseregparancsnok feje felett.

- Kegyelmes uram, ide lőnek...

Kornyilov leeresztette a távcsövet. Barna kalmük képe bogárfekete szeme körül ráncba húzódott. A szénában taposva hátrafordult a szénakazal mögött álló, saját külön testőrsége felé. Sovány, görbe lábú emberek voltak ezek, báránybőr sapka és csíkos cserkeszkabát volt rajtuk. Festői csoportban, mozdulatlanul tartották sovány lovaik kötőfékét.

Kornyilov éles, ugató hangon adta ki a parancsot, a szakadék felé mutatva. A testőrök, mint a macskák, úgy ugrottak lóra - sajátos torokhangon kiáltoztak valamit -, kihúzták görbe szablyájukat, és előbb ügetve, majd vágtában száguldottak a sztyeppen a szakadék irányában, ahol szántás feketéllt, és amögött a vasúti töltés sávja látszott.

Szemjon Kraszilnyikov most oldalára feküdt, így könnyebb volt neki. Egy órával ezelőtt még erősen s dühösen, most azonban már gyengén és sűrűn fel-felnyögött, nehezen köpdöste a szájába gyülemlett vért. Társai tőle jobbra és balra rendetlenül lövöldöztek. Azok is arra néztek, amerre ő, a szürkésbarna dombhátra, a szakadék túlsó oldalán. Lavinaként zúdult onnan lefelé egy körülbelül ötvenfőnyi lovascsapat. Ez a lovastartalék rohama volt.

Hátulról odaszaladt valaki, térdre esett Kraszilnyikov mellett, és pisztolyával hadonászva, kiabált, ordított. Fekete bőrkabát volt rajta. A lovasok már a szakadékban jártak. A bőrkabátos ember nem nagyon katonásan, de borzasztó nyomatékosan kiabálta:

- Ne merjetek hátrálni, nehogy meghátráljatok!

És közben felkapaszkodtak a szakadék innenső oldalára az óriási szőrmekucsmás emberek, elnyújtott üvöltésük úgy süvített, mint a szélvész. A türkmén tekinek voltak. Csíkos kabátjukban lovuk sörényére hajolva vágtattak a szántáson át, ahol a barázdákban még piszkos hócsomók feketélltek. Csak úgy fröcskölt a sár a lópaták nyomában. "I-jaaaa, i-jaaaa" - ordították a szögletes, barna, bajuszos kis alakok a nagy sapkák alól. Már látni a görbe kardok tompa fényét. Jaj, nem állják ki a mieink ezt a rohamot! A szürke köpenyek felemelkednek a szántásról. Lőnek, hátrálnak... A bőrkabátos komisszár vadul odaugrott, egyet hátba vágott:

- Előre, szuronyra!

Kraszilnyikov látta, amint egy csíkos köpeny mintegy szándékosan lecsúszott a lóról, és a derék állat ijedten elvágódott. Füstölgő golyók zápora zúdult a csatárláncra, sárga lángot lövellve robbantak a srapnelek. A mindig tréfálkozó Vaszka, aki majd elveszett nem rászabott köpenyében, eldobta a puskát, falfehér lett, s szájtátva nézte a feléje rohanó halált. Egyre közelebb értek a lovasok, egyre nagyobbak lettek. Az elöl száguldónak a lova lesunyja a fejét, mint a szaladó kutya. A lovas kinyújtózva áll a kengyelvason, köpenye széle röpköd utána.

- Gazember! - Kraszilnyikov a puskája után nyúl. - Jaj, odavan a komisszárunk. - A testőr lovával a bőrkabátra ugrat. - Lőj már, az ördögbe!

Kraszilnyikov csak azt látja, hogy sújt le a görbe kard a bőrkabátra. És most az egész lovaslavina a csatárláncra zúdul.

A testőrök áttörtek, és oldalba támadták a vörösöket. És a szakadékból világosszürke és fekete köpenyek, urasan csillogó tiszti vállbojtok tűntek elő.

- Hurrááá!

A harc a vasúti töltés felé tolódott. Kraszilnyikov sokáig csak a kardcsapással levágott komisszár nyögését hallotta. A fegyverzaj egyre gyérült. Az ágyúk elhallgattak. Kraszilnyikov behunyta szemét, feje zúgott, melle sajgott. Sajnálta magát, nem akart meghalni. Elnehezedő teste a földre nyomta. Bánatosan gondolt feleségére, Matrjonájára. Mi lesz vele? Pedig hogy vár őrá, szegény, írta neki Taganrogba, jöjjön haza... Ha most itt volna Matrjona, bekötözné a sebét, inni adna neki... De jó is volna egy korty víz vagy aludttej...

Kraszilnyikov most ocsmány káromkodást hallott, nem magafajta, hanem úri hangokat, erre félig kinyitotta szemét. Négyen jöttek arra: az egyik szürke cserkeszköpenyben, kettő tiszti egyenruhában, a negyedik diákköpenyben, altiszti vállbojttal. A puskát vadászmódra a hónuk alatt tartották.

- Te, nézd csak, egy matróz, szúrd le a kutyát - mondta az egyik.

- Az már megdöglött, de ez itten még él - és megállt a földön fekvő, mindig jókedvű Vaszkát nézve. A cserkeszköpenyes hirtelen vadul rárivallt:

- Állj fel! - és a csizmával belerúgott.

Kraszilnyikov látta, amint Vaszka feltápászkodik, fél arcáról ömlött a vér.

- Vigyázzba állj! - ordított amaz, és arcul csapta Vaszkát. Aztán mind a négyen ráfogták puskájukat.

- Ne bántson, bátyuska! - kiabált síró hangon Vaszka.

A köpenyes cserkesz elugrott tőle, és nekirugaszkodva, hasába döfte szuronyát. Aztán megfordult és elment. A többiek lehajolva lehúzták Vaszka csizmáját.

Amikor az önkéntesek a foglyokat halomra lőtték, és a kozák községházát okulás kedvéért felgyújtották, tovább mentek dél felé. Szemjon Kraszilnyikovot kozákok szedték fel a szántáson, akik visszajöttek asszonyaikkal, gyerekeikkel, mihelyt az alighogy zöldülő sztyepp sík láthatárán eltűnt a "kadétok" utolsó hadtápszekere is.

Szemjon nem akart idegenek közt meghalni. Pénz volt nála elég, és megkért egy embert, hogy vigye be szekéren Rosztovba. Onnan írt a fivérének, hogy súlyos tüdőlövése van, és fél a haláltól az idegenben; még azt is megírta, hogy szeretné látni Matrjonát. A levelet egy földijével küldte el.


Szemjon ezerkilencszáztizennyolcig matróz volt a fekete-tengeri hajóhad Kercs nevű aknarakó hadihajóján.

A flotta parancsnoka Kolcsak tengernagy volt. Kolcsak, eszessége, műveltsége s annak ellenére, hogy mint ő vélte, önzetlen szeretettel viseltetik Oroszország iránt, semmit sem értett sem abból, ami történt, sem abból, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie. Ismerte a világ minden hajóhadának állományát és fegyverzetét, tévedhetetlen pontossággal meg tudta állapítani a tenger ködében bármely hadihajó típusát, ő volt a legjobb aknaszakértő, és egyik ösztönzője annak, hogy Csuzima után fokozták az orosz hadiflotta harcképességét, de ha valaki ezerkilencszáztizenhét előtt politikáról kezdett volna előtte beszélni, azt felelte volna, hogy a politika nem az ő mestersége, az őt nem érdekli, s véleménye szerint politikával csak egyetemi hallgatók, elhanyagolt külsejű diáklányok és zsidók foglalkoznak.

Oroszországot a létező és feltételezett sorhajók füstölgő kéményű hadoszlopának vélte, amelynek vezérhajóján büszkén lengedez - Németország rémületére - az András-keresztes lobogó. Szerette a hadügyminisztérium szigorú és nagyhatalomhoz illő, stílusos főbejáratát, ahol az ismerős portás felöltőjét lesegítve róla, minden alkalommal bátorkodott megtenni az időjárásra vonatkozó észrevételét. Kedvelte jól nevelt, elegáns hivatali társait és a tisztikar zárkózott, összetartó szellemét. Ennek a rendszernek, ezeknek a hagyományoknak megtestesítője az uralkodó volt.

Kolcsak kétségtelenül szerette a másik Oroszországot is, azt, amelyik a hadihajó fedélzetén sorakozott fel előtte, a szalagos matrózsapkák alatt az izmos, napbarnította, széles arcú tengerészeket. Ez az Oroszország gyönyörűen énekelte az esti imát, amikor alkonyattájt a lobogót félárbocra bocsátották, "rendületlenül" ment a halálba, ha ez volt a parancs, erre az Oroszországra büszke lehetett.

Ezerkilencszáztizenhétben Kolcsak habozás nélkül hűséget esküdött az Ideiglenes Kormánynak, és továbbra is ő volt a fekete-tengeri hajóhad parancsnoka. Epés dühvel nyugodott bele a megmásíthatatlanba, az uralkodó bukásába, fogcsikorgatva vette tudomásul a matrózbizottságokat és a forradalmi rendet, s mindezt csak azért, hogy a hajóhad és Oroszország képes legyen folytatni a háborút a németek ellen. Ha csak egyetlenegy aknahajója marad, még akkor is folytatja a harcot. Szevasztopolban eljárt a matrózgyűlésekre, és a helybeli meg az idegen munkásszónokok kötekedő beszédeire azt válaszolta, hogy ami őt illeti, neki személy szerint nincs szüksége sem a Dardanellákra, sem a Boszporuszra, mert neki se földje, se gyára, s nincs mit exportálnia Oroszországból, hanem ő igenis követeli a háborút, a háborút, a háborút nem mint a burzsoázia bérence (és itt erős állú, borotvált arca, mélyen beesett szeme, erőtlen szája undorító fintorra torzult), hanem "én ezt mint orosz hazafi követelem!"

A matrózok nevettek. "Bo-bo-borzasztó!" Ők, akik még tegnap tűzön-vízen keresztül hívek voltak a hazához és a flotta zászlajához, most így kiáltoztak tengernagyuk felé: "Le az imperializmus bérenceivel!" Kolcsak ezt a szót, hogy "orosz hazafi", kitárt karral, nagy hévvel ejtette ki, s ebben a pillanatban kész volt maga is a "hősi halálra", a matrózok azonban - az ördög, aki megzavarta a fejüket - úgy hallgatták a tengernagyot, mint ellenséget, aki álnokul félre akarja vezetni őket.

Szemjon Kraszilnyikov a gyűléseken azt hallotta, hogy nem a "hazafiak" akarják folytatni a háborút, hanem a gyárosok és nagybirtokosok, akik nagy vagyonokat zsebelnek be rajta, de a népnek nem kell ez a háború. Azt beszélték, hogy a németek ugyanolyan parasztok és munkások, mint a mieink, és azért harcolnak, mert saját véres kezű burzsoáziájuk és mensevikjeik félrevezették őket. A gyűléseken a matrózok hangulata izzott a gyűlölettől. "Ezer éven át csalták az orosz népet. Ezer esztendeig szívta a vérüket a sok átkozott nagybirtokos meg burzsuj!" A szemek megnyíltak: "Hát ezért éltünk rosszabbul, mint az igásbarom... Itt van az igazi ellenség!..." És Szemjon, noha nagyon búsult otthagyott gazdasága és fiatal felesége után, ökölbe szorított kézzel hallgatta a szónokot. Őt is, mint mindenkit, megrészegített a forradalom bora, és ez a mámor, eltompította otthona és szép felesége utáni vágyakozását.

Egyszer egy tekintélyes agitátor jött Pityerből: Vaszilij Rublev. Feltette a kérdést: "Meddig jártatjátok még a szájatokat a gyűléseken, mint a bolondok? Kerenszkij már rég eladott benneteket a kapitalistáknak. Egy darabig még hagynak titeket lefetyelni az ellenforradalmárok, aztán majd leszedik a fejeteket. Küldjétek a fenébe Kolcsakot, míg nem késő, és vegyétek a saját munkás-paraszt kezetekbe a hajóhadat..."

Másnap egy sorhajón ezt harsogta a rádió: "Lefegyverezni az egész tisztikart!" Néhány tiszt főbe lőtte magát, a többi átadta fegyverét. Kolcsak a vezérhajón mindenkit a fedélzetre rendelt. A matrózok nevetgélve gyülekeztek. Kolcsak tengernagyi díszegyenruhában állt a hadihajón.

- Matrózok! - kiáltott recsegő, magas hangon. - Jóvátehetetlen baj történt, a nép ellenségei, a németek titkos ügynökei lefegyverezték tisztjeinket. Ugyan micsoda barom beszélhet komolyan a tisztek ellenforradalmi összeesküvéséről? Különben is meg kell mondanom, hogy egyáltalán semmiféle ellenforradalom nincs, nem létezik.

A tengernagy kardcsörtetve föl-alá járkált a hídon, és kiöntötte szívét:

- A történteket, mint rangban legidősebb tengerésztiszt, mindenekelőtt személyes sértésnek tekintem, és a hajóhad parancsnokságáról lemondok. Rögtön táviratozok a kormánynak, itt hagyom a hajóhadat. Elmegyek. Megelégeltem!

Szemjon látta, amint a tengernagy fogja aranykardját, két kezébe szorítja, le akarja csatolni, de nem tudja, erre letépi, s még ajka is elkékül az erőlködésben.

- Minden becsületes tiszt így cselekednék az én helyemben!

S ezzel felemelte a kardot, és a tengerbe dobta. De ez a történelmi gesztus nem hatott a matrózokra.

Ettől kezdve egymást érték az események a hajóhadban: a barométer vihart jelzett, akik a tengeren oly szoros közelségben élnek egymással, ezek az egészséges, merész, ügyes legények, akik óceánokat bejártak, és sok idegen földet láttak, fejlettebb öntudatúak voltak, mint a közönséges katonák, és inkább érezték az áthidalhatatlan távolságot a tiszti kajüt kompániája és a fedélközi legénység között, ezért könnyen lángra lobbanó erőt jelentettek. A forradalom elsősorban ezt az erőt használta fel. A matrózok minden addig elfojtott szenvedélyükkel vetették magukat a harcba, s ők maguk lobbantották fel az ellenség erőit, holott az ellenfél még habozott, még nem határozott, és a kivárás, a halogatás mellett volt, erőt gyűjtött.

Szemjonnak most már idejéből sem jutott arra, hogy otthonára gondoljon vagy a feleségére. Októberben a szép szavaknak vége lett, megszólalt a puska. Lépten-nyomon ellenség bukkant fel. Minden riadt, gyűlölködő, alattomos pillantás mögött halál leselkedett. Zavaros, baljós morajlás rengette Oroszországot, a Balti-tengertől a Csendes-óceánig, a Fehér-tengertől a Fekete-tengerig.

Szemjon vállára vette a puskát, és ment megküzdeni "az ellenforradalom hidrájával".


Roscsin és Kátya, kezükben kis poggyásszal meg egy teáskannával, ott tolongtak a pályaudvaron nyüzsgő tömeg közepette, és ezzel az emberáradattal együtt sodródtak át a szuronyokkal fenyegető kapun és végig Rosztov főutcáján.

Még másfél hónappal ezelőtt itt sétált üzletről üzletre a pétervári társadalom színe-java. A járdák sarkantyúpengető gárdisták kucsmáitól tarkálltak, franciául beszélő, elegáns nők drága prémekbe dugták orrocskájukat a nedves hideg elől. Érthetetlen könnyelműséggel csupán áttelelni szándékoztak itt, hogy a fehér éjszakák idejére pétervári palotájukba térjenek vissza, ahol tisztelettudó portás vezeti fel őket fényűző, tágas, szőnyeges, meleg kandallós lakosztályaikba. Ah, Pétervár! Végre is rendeződniük kell a dolgoknak. A nagyvilági hölgyek egyáltalán nem érezték magukat hibásaknak a történtekért.

De a nagy rendező egyet tapsolt, és máris eltűnt minden, akárcsak a forgószínpadon. A díszleteket kicserélték. Rosztov utcái kihaltak. Az üzletek ajtaját bedeszkázták, a tükörablakok átlőve. A hölgyek elrejtették szőrméiket, és kendőt kötöttek a fejükre. A tisztek kisebb része Kornyilovval együtt elmenekült; a többiek boszorkányos gyorsasággal vedlettek át ártatlan polgárokká: színészek, kupléénekesek, tánctanárok és más hasonló foglalkozású magánemberek lettek. A februári szél teméntelen szemetet söpört a rosztovi utcákon...

- Úgy van, elkéstünk - mondta Roscsin, lehajtott fejjel lépkedve Kátya oldalán. Úgy rémlett neki, mintha Oroszország teste ezer darabra törne. A birodalmat összetartó boltív pozdorjává zúzódott. A nép lassanként csordává lesz. A történelem, a nagy múlt úgy eltűnik, mint a színpadi díszletek ködfüggönye. A kiégett pusztaság pőrére vetkőzött, és sírok, sírhalmok mindenütt... Oroszországnak vége. Úgy érezte Roscsin, hogy egész benseje összetört, és most annak szúró szilánkjai gyötrik, amit ő élete törhetetlen tengelyének tartott... Botladozva ment, egy lépésnyire Kátya mögött. "Rosztov elesett, Kornyilov hadseregét, Oroszország utolsó, kóborló darabkáját maholnap megsemmisítik, és akkor - nincs más hátra - főbe lövöm magam."

Csak úgy találomra mentek. Roscsin emlékezett néhány bajtársa címére, akikkel egy hadosztályban szolgált. De az is lehet, hogy elmenekültek, vagy talán agyonlőtték valamennyit. Akkor itt pusztulnak el a kövezeten. Roscsin a feleségére nézett. Kátya nyugodtan ment szerény kis posztókabátjában, orenburgi kendőjében. Bájos arca, nagy szürke szeme közömbös érdeklődéssel fordult a feldúlt kirakatok, betört üvegű ablakok felé. Szája sarkában még mintha halvány mosoly is bujkálna. "Hogyhogy, hát ő nem érti, micsoda borzalom ez? Furcsa ez a mindent megbocsátás nála."

Az utcasarkon nagy csoport fegyvertelen katona lődörgött. Az egyik, egy ragyás képű, akinek véraláfutásos szeme ijesztően kidülledt, hóna alatt tartva cipóját, lassacskán falatozott a szürke kenyérből.

- Nem lehet tudni, milyen hatalom van itt, szovjethatalom vagy valami más - vélte egy társa, kezében faládával, amelyhez egy pár viseltes szőrcsizma volt hozzákötve. Az, aki a kenyeret ette, így felelt:

- A hatalom: Brojnyickij elvtárs. Ha eljutunk elébe, akkor ad vonatot, és elutazhatunk. Másként ítéletnapig itt rostokolhatunk Rosztovban.

- Ki az a Brojnyickij? Mi a rangja?

- Valami katonai komisszár...

A katonákhoz érve, Roscsin megkérdezte, merre kell menniük egy bizonyos címre. Az egyik katona idegenkedve felelte:

- Nem vagyunk idevalók.

A másik így szólt:

- Rosszkor utazott a tiszt úr a Don-vidékre...

Kátya karjánál fogva nyomban elhúzta férjét, és átmentek az utca túlsó oldalára. Ott a lombtalan fák alatt, egy törött padon öregember ült vedlett bundában, fején szalmakalappal. Sörtés állát sétapálcája kampóján nyugtatta. A foga vacogott, lehunyt szeméből könnyek peregtek az arcára.

Kátya közel volt a síráshoz. Most Roscsin őt húzta tovább karjánál fogva:

- Gyerünk, gyerünk, úgyse győzzük mindet megsajnálni.

Még sokáig bolyongtak a piszkos, kifosztott városban, míg végre megtalálták a keresett lakáscímet. A kapun belépve, megláttak egy zömök, kövér lábú, kopaszra nyírt embert. Vattázott, ujjatlan katonabekecs volt rajta, ami már nem is lehetett volna piszkosabb. Nagy dézsát cipelt, fejét elfordítva bűzétől. Tyotykin alezredes volt, Roscsin ezredbajtársa. Földre tette a dézsát, és összecsókolózott Roscsinnal, majd sarkát összeütve, Kátyával is kezet szorított.

- Látom, látom, akár ne is mondják, mindent elintézek. Csakhogy egy szobácskában kell ám meghúzódni. Viszont van benne tükrös szekrény és fikusz. A feleségem, tetszik látni, idevaló. Eleinte ott laktunk - mutatott a közeli, emeletes téglaházra -, de aztán proletár módra ide költöztünk át - és egy düledező faviskóra mutatott. - Én, mint látják, cipőkenőcsöt gyártok. A munkabörzén felírtak a munkanélküliek lajstromába... Hacsak a szomszédasszonyok be nem árulnak, megleszünk valahogy... Oroszok volnánk, vagy mi, nem lógatjuk az orrunkat...

Pompás fogazatát megvillantva nagy szájában, elnevette magát, aztán elmélázva dünnyögte: "Bizony, bizony, így vagyunk, kérem..." - és megsimogatta kopasz fejét, amelyen ettől fekete kenőcsfoltok jelentek meg.

Felesége szintén alacsony volt és kövérkés; dallamos, magas hangon üdvözölte a vendégeket, de barna szeme villanása elárulta, hogy nincs nagyon elragadtatva. Kátyát és Roscsint egy szakadt tapétás, alacsony szobácskában helyezték el. Itt csakugyan volt a sarokban egy tükrével falnak fordított pipereasztal, egy fikuszbokor és egy vaságy.

- A tükröcskét a biztonság kedvéért a falnak fordítottuk, becses jószág, tetszik tudni - mondta Tyotykin. - Igaz is, ha házkutatást tartanak, első dolguk a tükröt betörni. Nem bírják elviselni a saját ábrázatukat. - Megint nevetett, és a feje búbját simogatta. - Egyébként részben érthető is: amikor mindenütt romok hevernek, itt meg tükör fényeskedik, persze, hogy betörik...

A felesége tiszta abroszt tett fel, de az evőeszköz rozsdás volt, a tányérok csorbák, a java holmit nyilván eldugták. Roscsin és Kátya fanyar élvezettel ették a szárított halat, fehér kenyeret, szalonnás rántottát. Tyotykin nagyban kínálgatott. A felesége, kövér karját mellén keresztbe fonva, panaszkodott, milyen nehéz az élet.

- Mindenfelé disznóságok történnek, üldözik az embert: valóságos egyiptomi fogság ez. Akár hiszik, akár nem, két hónapja ki se léptem a házból... Bárcsak már kikergetnék ezeket a bolsevikokat!... Mit mondanak ott maguknál, a fővárosban, hamarosan végeznek velük?

- Jobb, ha hallgatsz - dörmögött Tyotykin. - Ilyen beszédekért manapság beverhetik a fejedet, Szofja Ivanovna.

- Hát pedig ha agyonlőnek, se hallgatok!

Az asszony szeme kerekre nyílt, és melle alatt keresztbe tett két keze görcsösen markolt saját karjába.

- Lesz még nekünk cárunk, lesz...- És férjére bökött: - Csak te nem látsz a szemedtől...

Tyotykin bűntudatos képet vágott. Amint a felesége dérrel-dúrral kiment a szobából, suttogva mondta:

- Ne törődjenek vele, jó lélek ő, nagyszerű háziasszony, csak, tudják, az események kicsit megzavarták... (Kátya teától kipirosodott arcára nézett, majd Roscsinra, aki épp cigarettát sodort.) Haj, Vagyim Petrovics, nem olyan egyszerű mindez... Nem lehet sommásan venni a dolgokat... Én sokat beszélgetek az emberekkel, sok mindent látok... Megfordulok Batajszkban is, a Don túlsó partján, ott a szegények, munkások vannak többségben... Ugyan, micsoda rablók volnának azok, Vagyim Petrovics?... Dehogyis: megalázott, megkeserített embertömeg... Hogy várták a szovjethatalmat!... Az istenért, ne gondolja, hogy én afféle bolsevik vagyok - és könyörgő gesztussal tette mellére kövér, szőrös kezét, mintha borzasztóan iparkodnék mentegetőzni. - Rosztovot gőgös és tudatlan vezetői szolgáltatták ki a szovjethatalomnak... Látta volna csak, mi volt itt Kalegyin atamánsága alatt... A felfuvalkodott, züllött gárdatisztek díszruháikban hencegve kiabáltak a Szadovaján: "Majd visszakergetjük a pincébe ezt a gaz bandát!" Így beszéltek. Márpedig, kérem, ez a gaz banda az egész orosz nép... A nép ellenáll, nem akar visszamenni a pincébe. Decemberben elmentem Novocserkasszkba. Emlékszik, ott a Fő téren áll a parancsnokság, szép kis empire stílusú épület, talán még Platov atamán építette az áldott jó Sándor cár alatt. Ha behunyom a szemem, Vagyim Petrovics, még most is magam előtt látom az oszlopfolyosó lépcsőjét: csupa merő vér... Amikor elmentem mellette, rémes ordítást hallottam, tudja, mint amikor halálra gyötörnek valakit... Világos nappal a Don-vidék fővárosának kellős közepén. Odamegyek. A bejárat előtt nagy tömeg gyalogos kozák. Hallgatva néznek maguk elé. Az oszlopoknál folyik a lakosság elrettentésére a nyilvános kivégzés. Fegyveres őrök között kettesével jönnek ki a munkások, akiket azért tartóztattak le, mert rokonszenveztek a bolsevizmussal. Érti: mert rokonszenveztek... Ott nyomban, kezüknél fogva az oszlopokhoz kötözték őket, és négy tagbaszakadt kozák elkezdte korbáccsal verni a hátukat, meg pardon, kérem, az ülepüket. Csak úgy zuhognak a korbácsütések, a hús cafatokban, az ing, nadrág rongyokban... a vér meg, mint a vágóhídon, úgy csurog a lépcsőkre... Én már elszoktam a csodálkozástól, de akkor bizony még én is... tudják, kérem, szörnyű volt az ordítás... Csupán testi fájdalomtól nem szoktak úgy üvölteni.

Roscsin szemlesütve hallgatott, cigarettát tartó keze reszketett. Tyotykin egy mustárfoltot kapirgált az abroszon.

- Egyszóval az atamán már nem él, a kozákság színe-java a város határában van elföldelve, az a vér ott a lépcsőn bosszúért kiáltott. Most a szegénység jutott uralomra. A magam részéről nekem édesmindegy, suvikszot főzök-e, vagy valami egyebet csinálok. Élve szabadultam a világháborúból, és most az egyetlen, ami becses számomra: az élet lehelete; bocsánat a kifejezésért, a lövészárokban sokat összeolvastam, és onnan maradtak bennem az irodalmi kifejezések... Egyszóval... - az ajtóra pillantott, és lehalkította a hangját - meg tudok békülni minden életformával, hacsak boldog embereket látok magam körül... Nem vagyok bolsevik, Vagyim Petrovics... - s kezét megint mellére szorította -, nekem magamnak nem sok kell, egy falat kenyér, egy szippantás dohány, megfelelő szellemi légkör... - Zavartan mosolygott. - Csakhogy hát épp arról van szó, hogy nálunk a munkások zúgolódnak, a nyárspolgárokról nem is beszélve... Hallott már valamit a katonai komisszárról, Brojnyickij elvtársról? Azt tanácsolom, ne kerüljenek útjába, amikor elrobog az autóján. Mihelyt bevették Rosztovot, itt termett. Akkor aztán rákezdte: "Engem igen megbecsül Lenin elvtárs... Én magam táviratozok Lenin elvtársnak..." Csupa rovott múltú alakkal vette magát körül, s hajrá, megindultak a rekvirálások, kivégzések. Éjszakánként levetkőztették az utcán a járókelőket. Micsoda dolog ez? Banditizmus, kérem... Hova megy az, amit elrekvirálnak?... És a Forradalmi Bizottság tehetetlen vele szemben. Félnek tőle. Én nem hiszem, hogy az ilyen embert az eszme vezetné... Az ilyen többet árt a proletáreszmének, mint... - De ekkor Tyotykin, látván, hogy messzire ment, elfordult, szuszogott, és most már szó nélkül tette mellére a kezét.

- Nem értem önt, alezredes úr - szólt hidegen Roscsin. - Ezek a Brojnyickij-félék és társaik egyszerűen hétpróbás bolsevik népség... Ezeket nem mentegetni kell, hanem harcolni ellenük, nem féltve a bőrünket...

- Minek a nevében harcolunk, kérem? - kérdezte sietve Tyotykin.

- Nagy-Oroszország nevében, alezredes úr.

- De mi az? Bocsánat, talán buta kérdés, de melyik Nagy-Oroszországért? Szeretném pontosan tudni. Kinek az értelmezése ez? A petrográdi előkelőségeké? Ez egy, kérem... Vagy talán annak a lövészezrednek az elképzelése, amelyben mi ketten is szolgáltunk, s amely hősi halállal pusztult el a drótsövények tövében? Avagy talán a moszkvai nagykereskedőké, akiknek a gyűlésen - emlékszik? - a Nagyszínházban Rjabusinszkij annyit szavalt Nagy-Oroszországról? Ez már a harmadik. Vagy a munkásoké, akik csak ünnepnaponként, a piszkos italmérésekben veszik tudomásul Nagy-Oroszországot? Vagy azé a százmillió paraszté, aki...

- Az ördögbe is, magával... (Kátya az asztal alatt gyorsan megszorította Roscsin karját.) Bocsánat, alezredes... Mind ez ideig úgy tudtam, hogy Oroszországnak nevezték a föld hatodrészét, amelynek népe nagy közös múltra tekint vissza... Lehet, hogy bolsevik nyelven ez nem így van... Akkor bocsánatot kérek. - Nehezen visszafojtott indulata keserű nevetésben tört ki.

- De éppen hogy úgy van, kérem... Büszke vagyok rá... És engem, a magam részéről, teljesen ki is elégít, amikor olvasom az orosz állam történetét. De százmilliónyi paraszt nem olvasta ezeket a könyveket. És nem is büszkék erre a múltra. Saját történelmüket akarják, nem olvasni, de élni, és nem a múltban, hanem a jövendőben... Jól akarnak élni. Hiába, ez így van. S méghozzá a proletariátus a vezérük. Ezek még messzebb mennek: hogy úgy mondjuk, világtörténelmet merészelnek teremteni... Ezzel is számolni kell... Maga engem bolsevizmussal vádol, Vagyim Petrovics... Én magamat szemlélődéssel vádolom, s ez súlyos bűn. Egyetlen mentségem, hogy nagyon kifárasztott az élet a lövészárokban. Remélem, hogy idővel aktívabb leszek, és akkor talán nem is utasítom vissza a maga vádját...

Egyszóval Tyotykin nem hagyta magát, kivörösödött koponyáján verejték gyöngyözött. Roscsin sebbel-lobbal begombolta köpenyét, nem nézve, beletalált-e a gomb, ahová kell. Kátya összeráncolta homlokát, és hol férjére, hol Tyotykinra nézett. Kínos csend után Roscsin ennyit mondott:

- Sajnálom, hogy elvesztettem egy bajtársamat. Alázatosan köszönöm a vendéglátást...

Nem adott kezet, s az ajtó felé indult. Ekkor a mindig hallgatag Kátya, a "bárányka", kezét tördelve, csaknem kiáltva megszólalt:

- Vagyim, kérlek, várj... (A férfi visszafordult, felvonta szemöldökét.) Vagyim, neked most nincs igazad... - Kátya arca lángba borult. - Ilyen hangulatban, ilyen gondolatokkal nem lehet élni...

- Szóval így áll a dolog! - mondta fenyegetően Roscsin. - Gratulálok...

- Vagyim, te sohasem kérdeztél engem, én nem is kívántam, nem avatkoztam a dolgaidba... Hittem neked... De értsd meg, Vagyim, kedvesem, nem helyes, ahogy te gondolkozol. Én már réges-rég meg akartam mondani... Valami egészen mást kell tenni... Nem azt, amiért te ideutaztál... Először meg kell érteni... És ha csak meg vagy győződve - leeresztette a kezét, szörnyű izgalmában az asztal alatt tördelte tovább az ujjait -, ha annyira meg vagy győződve, hogy a lelkedre tudod venni, akkor eredj, gyilkolj...

- Kátya! - kiáltotta Roscsin dühösen, mintha korbácsütés érte volna. - Kérlek, hallgass!

- Nem... Én azért beszélek így, mert végtelenül szeretlek... Nem akarom, hogy gyilkos légy, nem, nem, nem akarom...

Tyotykin, aki nem tudta, melyiküket csitítsa, suttogva ismételgette:

- De kedves barátaim, csillapodjanak, beszéljük meg, egyezzünk meg...

Csakhogy megegyezésről már szó sem lehetett. Vad gyűlölettel robbant ki Roscsinból mindaz, ami hónapok óta forrt benne. Az ajtóban állt, nyakát előrenyújtva, és fogcsikorgatva nézett Kátyára:

- Gyűlölöm - sziszegte. - Kell az ördögnek a maga szerelme... Keressen magának valami zsidót... maga bolsevik... Pfuj...

Torkából megint feltört az a kínos hörgés, mint akkor a vagonban. Már-már úgy látszott, nekimegy az asszonynak, s valami borzasztó történik. Tyotykin odaugrott, hogy fedezze Kátyát. De Roscsin lassan összevonta szemöldökét és elment...


Szemjon Kraszilnyikov, a kórházi ágyon ülve, komoran hallgatta Alekszej bátyja beszédét. Az elemózsia, amit Matrjona küldött - szalonna, sült csirke, sütemény -, érintetlenül hevert az ágy végén. Szemjon rá se nézett. Sovány volt, arca beteges, borotválatlan, haja a sok fekvéstől csapzott, a sárga csalánszövet gatyában még soványabbnak látszott a lába. Egy piros tojást görgetett egyik kezéből a másikba. Alekszej bátyja, napbarnított arcán aranyszőke szakállával, a faszéken ült, kinyújtva lábát, amelyen jóféle csizma feszült; kellemes, gyöngéd hangon beszélt, de Szemjont minden szavával jobban elidegenítette.

- A parasztok vonala az egy dolog, a munkásoké az megint más, öcsém - mondta Alekszej. - Nálunk, a Mélybányában, a munkások dolgozni akartak, de a bánya el van öntve, a gépek nem működnek, a mérnökök szétszaladtak. Falni meg kell, nem igaz? Hát a munkások egytől egyig beléptek a Vörös Gárdába. Szóval nekik érdekükben áll a forradalmat erősíteni. Igaz-e vagy nem? De a mi forradalmunk, parasztoké, csak az, hogy a fekete földet hat hüvelyknyire felszántsuk, bevessük, learassuk. Igazam van? Ha mind elmegyünk a háborúba, ki fog dolgozni? Az asszonyok? Azok jó, ha az állatokat ellátják. A föld megkívánja, hogy gondozzák, hogy megműveljék annak rendje-módja szerint. Így van ez, öcsém. Elmegyünk haza, az ottani koszton gyorsan lábra állsz. Most van földecskénk, de nincs hozzá kéz elég. Szántás, vetés, aratás, hogyan győzzük mi ezt egyedül Matrjonával? Tizennyolc disznónk van, tehenet most néztem másodikat. Ehhez mind ember kell.

Alekszej dohányzacskót húzott elő a zsebéből. Szemjon nemet intett a kínálásra: "Még fáj a mellem!" Alekszej, miközben falura hívogatta öccsét, kibontotta az ajándékcsomagot, kivett egy szép sült kalácsot és odakínálta:

- Egyél hát, ebbe Matrjona csak vajat legalább egy fontot sütött bele.

- Nézd csak, Alekszej - mondta Szemjon -, igazán nem tudom, mit feleljek. Persze, persze, nagyon szívesen leszek otthon, míg a sebem begyógyul. De azt ne várjátok, hogy én otthon maradjak gazdálkodni.

- Úgy. És mért nem, ha szabad kérdenem?

- Nem bírok, Aljosa... - Szemjon szája megrándult, de uralkodott magán. - Értsd hát meg, nem bírom. Nem tudom elfelejteni a sebeimet... Nem tudom elfelejteni, hogy megkínozták a bajtársaimat. - Görcsös rándulással az ablak felé fordult, és kigyúlt szemmel nézett maga elé. - Képzeld magad az én helyzetembe... Folytonosan csak az jár a fejemben, azok a gazemberek... (Valamit suttogott maga elé, aztán hangosabban mormogott, a piros tojást szorongatva a tenyerében.) Nem tudok megnyugodni... míg azok az átkozott férgek a vérünket szívják... Nem nyugszom!

Alekszej Ivanovics megcsóválta a fejét. Köpött egyet, és ujjai közt eloltva cigarettáját, szétnézett, hová tegye a véget, aztán az ágy alá dobta.

- Nos hát, Szemjon, ez a te dolgod, szent dolog... Hazamegyünk, és otthon meggyógyulsz. Erővel nem tartlak vissza.


Alighogy kilépett a kórház kapuján, Alekszej Kraszilnyikov egy földijével, Ignattal találkozott, aki szintén frontkatona volt. Megálltak, kezet fogtak, megkérdezték, hogy s mint. Ignat elmondta, hogy most sofőr a végrehajtó bizottságnál.

- Gyere ma hozzám aludni, hanem előbb menjünk a "Soleil"-be, ott ma nagy csata lesz. Hallottál már valamit Brojnyickij komisszárról? Nem tudom, hogy ússza meg ezt a napot. Olyan cudar legényei vannak, az egész várost magukra bőszítették. Tegnap fényes nappal megöltek ott a sarkon túl két iskolás fiút. Csak úgy, minden ok nélkül rájuk támadtak, és éles karddal összevagdalták őket. Itt álltam ennél a cölöpnél, láttam, mondhatom, majd rosszul lettem.

Beszélgetés közben elértek a "Soleil" mozihoz. A nézőtér tömve volt. Előrefurakodtak egészen a zenekarig. A szűk színpadon felállított asztalnál ült az elnökség: egy kerek arcú nő katonaköpenyben, egy mogorva katona, akinek a feje piszkos pólyával volt bekötve, egy ráncos képű, szemüveges öreg munkás és két zubbonyos, fiatal legény. Az asztal előtt, mintha ketrecbe volna zárva, apró léptekkel járkált fel-alá egy görnyedt hátú, nagyon sápadt, csontos, koromfekete hajú férfi. Beszéd közben folyton rázta erőtlen öklét, másik kezében egy csomó újságkivágást szorongatott.

Ignat odasúgott Kraszilnyikovnak:

- Tanító, az itteni szovjet tagja...

- Nem hallgathatunk tovább - hangzott a színpadról. - Nem szabad hallgatnunk... Vajon az a szovjet hatalom uralkodik városunkban, amelyért annyit harcoltak az elvtársak? Nem, nálunk önkény uralkodik... A cári zsarnokságnál is rosszabb... Betörnek a békés lakosok házába... Alkonyat után nem lehet az utcára menni, levetkőztetik az embert... Rabolnak... Nyílt utcán gyermekeket gyilkolnak... Én már beszéltem erről a Forradalmi Bizottságban s a végrehajtó bizottságban is... Tehetetlenek... Mert a katonai komisszár korlátlan hatalmával fedezi ezeket a gaztetteket... Elvtársak - görcsösen verte mellét az újságcsomóval -, miért gyilkolják gyermekeinket? Minket öljenek... Miért ölitek a gyermekeket?

Utolsó szavai az egész terem izgatott zúgásába vesztek. Az emberek rémült felháborodással néztek össze. A szónok leült az elnöki asztalhoz, és ráncos arcát az újságlapok mögé rejtette. Az elnök - a bekötözött fejű katona - a színfalak felé pillantott:

- Megadom a szót Trifonov elvtársnak, a Vörös Gárda főnökének...

Az egész terem viharos tapsban tört ki. Hátulról néhány női hang kiabált: "Halljuk Trifonov elvtársat!" Egy mély basszus beledöngött: "Hadd jöjjön!" Ekkor Alekszej Kraszilnyikov meglátott a zenekar korlátjánál a közönség felé háttal egy férfit, aki rugalmasan kiegyenesedve a kiáltozók felé fordult. Magas, karcsú fiatalember volt, jól szabott bőrbekecsben, keresztbe vetett antantszíjjal. Duzzadt világosszürke szeme gúnyosan, hidegen nézte végig az embereket, mire a kezek leereszkedtek, a fejek a vállak közé csuklottak, a taps megszűnt. Valaki meggörnyedt háttal sietett a kijárat felé.

Az acélszemű ember megvetően elmosolyodott. Kurta mozdulattal helyrerántotta revolvertokját. Hosszúkás, simára borotvált, színészies arca volt. Újra a színpad felé fordult, s két karral rákönyökölt a zenekar korlátjára. Ignat oldalba bökte Kraszilnyikovot:

- Ez Brojnyickij. Barátom, ha ez rád néz, kiráz a hideg...

A színfalak mögül nehéz csizmájával nagyokat dobbantva előjött Trifonov, a Vörös Gárda főnöke. Pamutujjasán vörös karszalagot viselt. Sapkáján is, melyet kezében tartott, vörös szalag. Tagbaszakadt, nyugodt külsejű ember volt. Lassú, nyugodt léptekkel ment a színpad széléig. Borotvált fejének fakó bőre megrándult, boltozatos homloka árnyékot vetett a szemére. Felemelte kezét, erre csend lett. Begörbülő ujjakkal a lent álló Brojnyickijra mutatott:

- Elvtársak, lám, itt van Brojnyickij elvtárs, a katonai komisszár. Nagyon helyes. Legalább majd megfelel a kérdésre. Ha nem akarna felelni, kényszeríteni fogjuk...

- Ohó! - szólalt meg fenyegetően Brojnyickij.

- Igenis, kényszerítjük. Mi a munkások és a parasztok hatalmát képviseljük, és ő annak engedelmeskedni tartozik. Olyan időket élünk, elvtársak, hogy nehéz mindenben rögtön eltalálni, mi a helyes... Zavaros idők ezek... Tudjuk, hogy a szemét mindig a felszínre vetődik... Ebből következtetjük, hogy a forradalomhoz mindenféle szemét nép is dörgölőzött...

- Kik azok?... Neveket!... Nevezd meg őket! - kiáltott Brojnyickij érezhető lengyeles kiejtéssel.

- Rákerül a sor a nevekre is, várj csak... A munkások és parasztok véres verejtékével tisztítottuk meg, elvtársak, Rosztovot a fehérgárdista bandáktól... A Don-vidéken a szovjethatalom erősen megvetette a lábát. Miért hallani hát mindenfelől panaszokat? A munkások zúgolódnak, a katonák elégedetlenek... A vasútnál is baj van, miért kell a szerelvényeknek időtlen időkig vesztegelniük?... Épp most hallottuk az értelmiség képviselőjének szavait - s az előtte szólóra mutatott. - Mi ez, kérdem. Mintha mindenki elégedetlen volna a szovjethatalommal. Azt mondják: miért raboltok, miért dőzsöltök, miért gyilkoltok gyermekeket? Az előttem szóló még saját magát is felkínálta a puskagolyónak... (Két-három helyen nevettek, itt-ott tapsoltak.) Elvtársak! A szovjethatalom nem rabló és nem gyermekgyilkos. De akad egynéhány aljas gazember, aki a szovjethatalomhoz ragadva rabol és gyilkol... Ezzel megingatja a szovjethatalomba vetett hitet, és ezzel könyörtelen fegyvert ad ellenségeink kezébe... (Szünet, mély csönd, száz meg száz ember lélegzetvisszafojtva figyel.) Hát én azt akarom megkérdezni Brojnyickij elvtárstól... Van-e tudomása arról, hogy tegnap két fiút megöltek?

Jéghideg hang felelt alulról:

- Igenis, tudok róla.

- Nagyon jó. Hát az éjszakai fosztogatásokról, a Palace Hotelban folyó hallatlan tobzódásokról van-e tudomása? Tudja-e, kinek jut a sok rekvirált áru? Hallgat, Brojnyickij elvtárs? Hallgat, mert nem tud felelni. A rekvirált árut hitvány banditák bűnszövetkezete fecsérli el... (A terem felzúg, Trifonov leinti.) És még valamit megtudtunk: senki nem ruházta fel magát Rosztovban a hatalommal, a maga meghatalmazása hamisítvány, Moszkvára, s mi több, Lenin elvtársra való hivatkozása aljas hazugság...

Brojnyickij kiegyenesedett. Szép arca elsápadt, görcsbe rándult. Hirtelen félreugrott, ahol egy lenszőke, fiatal katona állt tátott szájjal. Ezt köpenyénél fogva megragadta, és Trifonovra mutatva, szörnyű hangon ráordított:

- Lődd agyon ezt a gazembert!

A legény arca vadállatian eltorzult, és előrerántotta puskája csövét. Trifonov lábát szétvetve mozdulatlanul állt, csak a fejét sunyta le bikaszerű mozdulattal. Egy munkás ugrott mellé a színfalak mögül, felrántotta puskája závárját, utána még egy, majd a harmadik, s már az egész színpad katonaköpenyektől, ujjasoktól feketéllt, fegyverzörgéstől lett hangos. Ekkor az elnök felállt egy székre, és a szemére hulló gézkötést helyreigazítva, hurutos hangon kiáltotta:

- Elvtársak, kérem, maradjanak nyugodtan, mindez előrelátható volt. Csukják be ott hátul az ajtókat. Trifonov elvtárs személye teljes biztonságban van. A válaszra megadom a szót Brojnyickij elvtársnak.

De Brojnyickij eltűnt. Csak a lenszőke, puskás katona állt még mindig tátott szájjal a zenekar korlátja előtt.

 

3

Koronyevszkaja vasútállomásnál az önkéntes hadsereg igen komoly ellenállásba ütközött. Az állomást végül is, nagy veszteségek árán, elfoglalták, és itt megerősítést nyert az a hír, amit titkoltak a hadsereg elől, s amitől mindennél jobban féltek: hogy néhány nappal előbb harc nélkül megadta magát a bolsevikoknak Jekatyerinodar, a Kubany fővárosa, az egész hadjárat célpontja, ahol azt remélték, hogy megpihenhetnek, és bázist teremthetnek a további harchoz. A kubanyi önkéntesek Pokrovszkij parancsnoksága alatt, továbbá a kubanyi atamán, és a Rada ismeretlen irányba elmenekültek. Ilyenformán a hadjárat céljától alig háromnapi járóföldre a hadsereg váratlanul zsákutcába került.

Kubanynak még a vendéglátására is hiába számítottak. A kozákok, úgy látszik, a "kadetok" segítsége nélkül is eligazodtak a dolgokban. Amerre a hadsereg elvonult, a tanyák mind lakatlanok voltak, minden kozák falu meg volt erősítve, minden dombtetőn géppuska őrködött. Ugyan mire számíthatott még az önkéntes hadsereg? Arra talán, hogy a kubanyi kozákok - akik Ukrajnából származtak oda -, vagy a cserkeszek, akik ősidők óta hadilábon álltak az oroszokkal, vagy a kaukázusi hadseregnek a gazdag Kubanyra rászabadult menetoszlopai majd egyszer csak az arany vállrojtos tisztikarral és a tejfelesszájú junkerekkel rázendítenek, hogy "Kornyilovért, szép hazánkért, ős hitünkért fel tehát!". De ezen az ásatag, a cári húszkopejkásokhoz hasonlóan kopott jelszón kívül semmi egyebet nem ajánlhatott az önkéntes hadsereg a gazdag kozák falvaknak, ahol már berzenkedtek: "Nem volna végre itt az ideje megteremteni a mi független kozák köztársaságunkat?" És nem ajánlhattak semmi mást a telepes szegényparasztoknak sem, akik vörös zászló alá gyülekezve akarták kiverekedni a doni és kubanyi földtulajdonra és halászatra való egyenjogúságot meg a kozák falusi szovjeteket.

Igaz, hogy a hadsereg hadtápvonalán utazott a híres matrózagitátor, Fjodor Batkin is, egy görbe lábú, fekete tengerészsapkás férfi, akinek bekecsén Szent György-keresztek ékeskedtek. A tisztek nemegyszer próbálták eltenni láb alól, úgy is, mint zsidót, úgy is, mint vörös gazembert. De maga Kornyilov vette védőszárnyai alá, úgy vélekedve, hogy a nevezetes Batkin teljes mértékben pótolja a hadseregben gyenge lábon álló ideológiát. Amikor a hadseregfőparancsnoknak beszédet kellett tartania a kozák falvak lakossága előtt, Batkint küldte előre, aki agyafúrt módon bizonygatta, hogy Kornyilov igenis a forradalmat védelmezi, a bolsevikok pedig, ellenkezőleg, a németek zsoldjába szegődött ellenforradalmárok.

A hadsereg meg sem adhatta magát, abban az időben nem ejtettek foglyokat. Ha szétszóródik, akkor egyenként végeznek vele. Már olyan terv is volt, hogy az asztrahanyi sztyeppen keresztül a Volgán átkelnek Szibériába. De Kornyilov megkötötte magát: folytatni kell a hadjáratot, és rohammal bevenni Jekatyerinodart. Korenyevszkajából a hadsereg dél felé fordult, és súlyos harcok közepette átkelt Uszty-Labinszkajánál a Kubany folyón, amely ebben az évszakban rendkívül megduzzadt és zajlott. A hadsereg megállás nélkül haladt tovább, hadtáposzlopán temérdek sebesültet cipelve. De mindennek ellenére olyan ijesztő volt ez a hadsereg, és oly érzékeny veszteségeket tudott okozni, hogy a vörös csapatok gyűrűje mindannyiszor engedett nyomásának.

A hadsereg Majkop irányába nyomult, hogy félrevezesse ellenségét, de Filippovszkaja kozák falu előtt átkelt a Belaja folyón, és hirtelen, Jekatyerinodart megkerülve, nyugat felé fordult. Itt, a Belaja szűk szorosánál, a vörösök nagy erői vették körül. A helyzet reménytelennek látszott. A hadtáp könnyű sebesültjei közt is fegyvereket osztottak ki... Egész nap tartott a harc. A vörösök egy magaslatról ágyúzták és géppuskákból lőtték az átkelőhelyeket, a hadtápot, és nem hagyták felfejlődni a csapatokat. De estefelé, amikor az önkéntesek megtépázott osztagai egy utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel ellentámadásba lendültek, a vörösök maghátráltak a magaslatról és nyugat felé utat engedtek Kornyilov csapatainak. Megint az történt, ami már nemegyszer: ismét a katonai tapasztalat győzött, és a tudat, hogy az ütközet kimenetelétől függ mindnyájuk élete.

Körös-körül egész éjszaka égtek a falvak. Az idő elromlott, tombolt az északi szél. Áthatolhatatlan felhőtorlaszok borították az égboltozatot. Megeredt az eső, és szakadt egész éjjel, mintha dézsából öntenék. Március tizenötödikén reggelre a hadsereg Novo-Dmitrovszkaja felé nyomulva, végtelen sártengert látott maga előtt. Az itt-ott felbukkanó halmok az utak nyomaival együtt a földre terpeszkedő ködbe vesztek. Az embereknek térdig, a szekereknek, ágyúknak kerékagyig ért a víz. Havas eső zuhogott, borzalmas szélvész dühöngött.


Roscsin kiszállt a tehervagonból, és puskáját, hátizsákját helyrerántva, szétnézett. A pályatesten csoportokba verődve lármáztak a varnavi ezred katonái... Volt ott katonaköpeny, szőrmekabát, még zsineggel övezett városi bunda is. Géppuskaheveder, gránát vagy revolver majdnem mindegyiknél. Némelyik fején katonasapka, másokon szőrmekucsma, vagy valami spekulánstól elszedett keménykalap. Lyukas csizmákban, szőrmecsizmákban, rongyos bocskorban gázolták a híg sarat. Szuronyukkal hadonászva kiabáltak: "Fiúk, gyerünk, gyerünk a gyűlésre! Ott majd magunk döntünk! Eleget hajszoltak már a vágóhídra!"

Az izgalmat most is, mint mindig, rémhírek okozták, ezúttal a vörös csapatok Filippovszkajánál szenvedett vereségéről. Így kiabáltak: "Kornyilovnak ötvenezer kadetja van, minket meg ezredenként küldenek ellene, egyenest a vágóhídra... Árulás ez, fiúk! Elő a parancsnokot!"

A harcosok kitódultak az állomás felé, ahol már az esőfelhőkbe vesző sztyepp kezdődött. A tehervagonok ajtói nagy lármával kicsapódtak, elvadult külsejű fegyveresek ugráltak le, s szintén oda futottak, ahol a tömeg fölött a szél rázta a még kopár, kúp alakú jegenyéket, és csókák raja nyüzsgött az ágakon. A szónokok a pincegádor füves tetejéről öklüket rázva kiabáltak: "Elvtársak, miért vernek meg minket minduntalan Kornyilov bandái?... Miért engedték a kadetokat Jekatyerinodar közelébe?... Micsoda haditerv ez?... Feleljen a parancsnok!"

Ezernyi tömeg harsogta: "Feleljen!" - olyan erővel, hogy a csókák a felhőkig rebbentek. Roscsin az állomásépület tornácán állva látta, hogyan úszik a mozgó fejek sűrűjében a pincetető felé a parancsnok gyűrött sapkája: csontos, borotvált arca sápadt volt, és elszánt tekintete merev. Roscsin régi ismerősére, Szergej Szergejevics Szapozskovra ismert benne.

Szapozskov valamikor a háború előtt a "jövő embereinek" nevezett csoport nevében zúzta pozdorjává a régi morált. Méregzöld pamutzekében, arcán csábító rajzocskákkal jelent meg a polgári társaságban. A háború kitörésekor önkéntesként lépett a lovasság kötelékébe, vakmerő földerítő, de hetvenkedő ember hírében állt. Zászlósnak léptették elő. Ezerkilencszáztizenhét elején váratlanul letartóztatták, és Petrográdra vitték, ahol valami illegális szervezethez tartozása miatt golyó általi halálra ítélték. A februári forradalom szabadította ki, s ezután egy ideig a Katonaküldöttek Tanácsának anarchista csoportját képviselte. Majd megint eltűnt, s csak Október vetette újra felszínre. Részt vett a Téli Palota bevételében, és az aktív tisztek közül az elsők közt lépett be a Vörös Gárdába.

Most botladozva s meg-megcsúszva mászott a pincegádor füves tetejére, és álla alatt eligazítva zubbonya ráncait, két nagy kezét övébe dugva nézett le a feléje tekintő ezer meg ezer arcra.

- Akarjátok tudni, szájtátó népség, mért ver bennünket a tiszti banda? - szólalt meg csendes gúnnyal, de úgy, hogy azért mindenki jól hallotta, mit mond. - Azért, mert így ordítoztok, szemtelenkedtek. Nem elég, hogy nem engedelmeskedtek a hadvezetőség parancsának, nem elég, hogy okkal, ok nélkül csaholásba fogtok... úgy látszik, még rémhírterjesztők is vannak köztetek... Ki mondta nektek, hogy Filippovszkajánál megvertek bennünket? Ki mondta, hogy Kornyilov árulás miatt került Jekatyerinodar falaihoz? Talán te? (Gyors mozdulattal kinyújtotta revolvert tartó kezét, és találomra rámutatott valamelyik hallgatójára.) Gyere csak ide, te jómadár, hadd beszéljek a fejeddel... Ahá, szóval nem te mondtad?... (Kedvetlenül visszadugta revolverét a zsebébe.) Azt hiszitek, hogy én olyan ostoba anyámasszony katonája vagyok, s nem találom ki, miért jártatjátok a szátokat... Meg is mondhatom: tehát Fegyka Ivolgin, egy, Pavlenkov, kettő, Tyerentyij Dulja, három, rádiósürgönyt kaptak, hogy Afipszkaja állomáson pálinkáshordók állnak... (Nagy nevetés. Roscsin fanyar mosollyal gondolta magában: "Kievickélt a bajból ez a csibész. Micsoda színész!") Hát persze, hogy ezek a híresek most mindenáron harcolni akarnak... Persze, hogy a főparancsnok egyszer csak áruló, ha ne adj isten, a pálinka Kornyilov tisztjeinek jut... Akkor jaj a köztársaságnak... (Őrült hahota, ismét felröppennek a varjak.) Az ügyet a magam részéről befejezettnek tekintem... Felolvasom a legújabb hadijelentést.

Szapozskov elővett egy írást, és fennhangon olvasni kezdte. Roscsin elfordult, kiment az állomásépületen át a peronra, és egy félig összedőlt padra ülve, cigarettát sodort. Egy hete lépett be (hamis igazolványokkal) a frontra induló vörösgárdista egységbe, Kátyával úgy-ahogy elintéződött az ügy. A Tyotykinnál lezajlott kínos beszélgetés után a nap hátralevő részét az utcán csatangolva töltötte, csak éjszaka ment vissza Kátyához, és pillantását kerülve, hogy el ne érzékenyüljön, szárazon ennyit mondott:

- Te itt maradsz most egy-két hónapig, még nem tudom... mint látom, Tyotykinnal jól megfértek, ami a meggyőződésteket illeti... A legelső alkalommal megfizetem neki a szállást. De ehhez ragaszkodom, és légy szíves, kérlek, most rögtön közöld vele, hogy ingyen, jótéteményképpen nem fogadom el... Én pedig egy időre eltűnök...

Kátya ajka gyengén megrezzent:

- A frontra?

- Ez, kérlek szépen, most már kizárólag rám tartozik...

Bizony, rosszul volt ez a dolog elintézve Kátyával. Tavaly nyáron, amikor a tükörsima Néva vizében nézték a Vasziljevszkij-sziget oszlopainak és a hidaknak a tükörképét, azon a nagyon régen elmúlt júliusi napon, Roscsin azt mondta Kátyának, aki a vízpart gránitlépcsőjén ült: "Elszállnak az évek, véget ér a háború, lezajlik a forradalom, és csak egyvalami marad meg hervadatlanul: a maga félénk, gyöngéd, szerető szíve..." És lám, most ellenségesen váltak el egy sáros udvaron... Kátya nem érdemelte meg, hogy ez legyen a vége... "De bánja az ördög, ha egyszer egész Oroszországnak vége..."

Roscsin terve egyszerű volt; egy vörösgárdista csapattal együtt el akar jutni oda, ahol az önkéntes hadsereg ellen folyik a harc, és a legelső kínálkozó alkalommal át akart szökni. Abban a hadseregben Markov tábornok és Nyezsencev ezredes személyesen ismerték. Becses adatokat közölhetett velük a vörös csapatok helyzetéről és állapotáról. De ami a legfontosabb, magafajtájúak közt lesz, ledobhatja ezt az átkozott álarcot, szabadon, teli tüdővel lélegezhet, s az első sorozat kilőtt golyóval szembeköpheti "a becsapott bolondok, a zabolátlan vademberek" véres, gyűlöletes tömegét...

- A parancsnoknak igaza volt, ami a pálinkát illeti. Nagyon sokat lármázunk. Őrült lármát csapunk, most aztán nehéz lesz kiigazodni, pajtás, törhetjük a fejünket - szólalt meg mellette a padon egy igénytelen külsejű ember, és dohányt kért tőle. - Látod, én, úgy öregesen, már csak pipázgatok. - Roscsin feléje fordította fakó szakáll keretezte viharvert, sötét ábrázatát, s ravaszul összehunyorította szemét. - Nyizsnyijben kupecek hombárját őriztem, ott szoktam rá a pipázásra. Tizennégy óta háborúzok, nem tudom abbahagyni, valóságos vitéz lett belőlem, istenuccse...

- Hát terád pedig már rád férne a nyugalom - felelte kedvetlenül Roscsin.

- Nyugalom! Hol van az a nyugalom? Látom, fiú, te gazdag családból való vagy. Én bizony nem hagyom abba a csatározást. Eleget nyeltem a burzsujoktól. Tizenhat éves koromtól uraknál szolgáltam, és mindig csak az urak jószágát strázsáltam. Vaszenkov kupecéknél, talán hallottál róluk, kocsisságig vittem, de egy pár szép szürkéjüket, nem tagadom, halálra itattam, persze elkergettek. A fiam elesett, az asszony rég meghalt. Hát most mondd, kiért harcoljak, a burzsujokért vagy a szovjetekért? Enni kapok eleget, csizmát meg csak a múlt héten húztam le egy jó öreg hulláról. Ez nem ázik át, nézd csak, micsoda áru ez, pajtás!... Hogy mi a dolgom: lövöldözök, hurrázok, oszt akkor ülhetek magamnak a tábori konyhán. S a magam ügyéért dolgozok, pajtás. Mert ki van nálunk? Csupa rongyos szegény ember, ahogy mondani szokás, még nadrágja sincs, csak a nyomorúság ül a nyakán, ez a mi hadseregünk. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe meg, én láttam Nyizsnyijben: kiket választottak, egy csomó tanult embert meg kegyetlen vénséget.

- De fölvágták a nyelvedet, hallod - mondta Roscsin, s lopva végigmérte szomszédját, akit Kvasinnak hívtak. Egy vagonban döcögött vele immár egy hete, s mellette aludt a felső polcon. Kvasint mindenki "nagyapónak" nevezte. Ahová csak lehetett, betelepedett, újsággal a kezében, hegyes orrára aranykeretes csíptetőt tett, és halkan olvasott. "Ezt a csíptetőt Szamarában utalták ki nekem - mesélte. - A milliomos Baskirovnak készült megrendelésre. És lám, én viselem."

- Az igaz, hogy megoldódott a nyelvem - felelt most Roscsin szavára. - Egyetlen gyűlést el nem mulasztok. Az állomásokon legelőször is elolvasom a rendeleteket meg hirdetményeket. A beszédünk a mi proletárerőnk. Mit érünk mi, ha hallgatunk, ha tudatlanságunkban a szánkat se merjük kinyitni? Egy fabatkát se...

Előszedett egy újságot, óvatosan szétteregette, körülményesen felrakta a csíptetőjét, és elkezdte olvasni a vezércikket olyan hanglejtéssel, mintha nem oroszul volna:

- "Ne feledjétek, hogy valamennyi dolgozó, valamennyi kizsákmányolt boldogulásáért harcoltok, azért, hogy egy szebb, igazságosabb életet teremthessünk..."

Roscsin elfordult, és nem vette észre, hogy Kvasin e szavak olvasása közben szemüvege mögül fürkészően néz rá.

- Hát most már látom, jó fiú, hogy a pénzeszsákok tájékáról jöttél - mondta egészen más hangon. - Nincs ínyedre, amit olvasok. Nem vagy te kém?


A varnavi ezred Afipszkaja állomástól gyalog menetelt Novo-Dmitrovszkajáig. Az éjféli sötétben csak úgy zúgtak a szuronyok a szélben, tépte a ruhát, vágta a jéghideg darát az emberek arcába. A vékony jégkérget tipró lábak ragacsos sárba süppedtek. A szélzúgáson át olykor fel-felharsant: "Állj! Állj! Lassabban! Ne siessetek, hé!"

A fagyos szél átfújt Roscsin hitvány köpenyén, csontig dermedt bele. "Csak el ne essek, mert akkor végem, összetaposnak" - gondolta. Mindennél kínosabb volt, hogy időnként így ordítoztak elöl, s akkor meg kellett állni. Nyilván eltévedtek, és most valami szakadék szélén vagy patak közelében bolyongtak. "Jaj, testvérek, nem bírom tovább!" - búcsúzott el a közelben valaki megtört hangon. "Vajon nem Kvasin hangja volt ez? Nincs itt, pedig egész idő alatt itt ment mellettem. Nem hiszi egy szavamat sem, keresztüllát rajtam." (Roscsin nagy nehezen tudott tegnap elszabadulni tőle.) Most megint megálltak elöl. Roscsin megbújt valakinek a fagyoskodó háta mögött. Két kezét dideregve kulcsolta össze kabátujjában, és lehajtott fővel gondolta: "Négy esztendeje küzdök a fáradtsággal, ezer meg ezer versztát megjárok, csak hogy ölhessek. Ez igen fontos és jelentős dolog. Megbántottam és otthagytam Kátyát, de ez nem lényeges. Holnap vagy holnapután átszököm, és ugyanilyen hófúvással küszködve fogom ölni ezeket az oroszokat itt. Furcsa. Kátya azt mondja, hogy én nemes lelkű, jó ember vagyok. Furcsa, nagyon furcsa."

Érdeklődéssel követte saját gondolatmenetét. De az egyszerre megszakadt. "Baj van. Megfagyok. Most jönnek az utolsó, a legfontosabb gondolatok. Szóval, most mindjárt a hóba bukom."

De a dermedt hát előrelendült, megindult, és Roscsin vele, utána. A lába már térdig merő jég, alig bírta kivonszolni a sárból ólomnehéz csizmáit. A szél kiáltások foszlányait hozta arra: "Fiúk, folyó..." Vad káromkodás volt a felelet. A szél pedig tovább zúgott a szuronyok élén, különös gondolatokat keltve. Ködbe burkolt, görnyedt alakok vergődtek Roscsin előtt, összeszedve minden erejét, nyögve kihúzta lábát a fagyos sárból, és tovább vánszorgott.

Sötétbarna vonalként kígyózott a hómezőn a víz, arrább a sűrű hóesés mindent elfödött. Csúszott a lábuk a meredek parton. A sötét víz eszeveszetten rohant. Kiáltoztak:

- A hidat elöntötte az ár...

- Visszaforduljunk? Vagy mi?

- Ki mondta, hogy vissza? Te mondtad? Te merted mondani?

- Eressz... De elvtárs, eressz el hát...

- Húzz rá a puskatussal...

- Jaj, jaj... jaj...

Lent a vízparton kigyúlt egy kis villanylámpa. Megvilágította a híd homorú ívét, lesodort karfáját a szürke hullámokon. A lámpafény zegzugos vonalban cikázott még egy pillanatig, aztán kihunyt. Rémítő, rekedt hang vezényelte:

- Csapat... Át a folyón... Puskát, töltényt a fej fölött tartani... Nem tolakodni... Kettesével... Indulj!

Roscsin felemelte puskáját, övig lemerült a vízbe, amely mégsem volt olyan hideg, mint a szél. A víz oly erősen vitte jobb felől, mintha mindenáron a pusztulásba akarná sodorni. Lába meg-megcsuszamlott a letört híd deszkáin.

A varnavi ezredet a novo-dmitrovszkajai helyőrség erősítésére dobták át oda. A kozák falu egész lakossága lövészárkot ásott, elsáncolták a faluházát és egyes házakat is, géppuskákat állítottak fel. A nehéztüzérség délebbre, Grigorjevszkaja faluban volt, ugyanazon körletben állt a 2. észak-kaukázusi ezred Dmitrij Zsloba parancsnoksága alatt, aki már Rosztovtól kezdve üldözőbe vette az önkéntes hadsereget. Nyugat felé, Afipszkajánál, helyőrség, tüzérség és páncélvonat állott készenlétben. A vörösök erői eléggé szét voltak szórva, ami ilyen járhatatlan utak mellett megengedhetetlen.

Estefelé egy hólepte, sáros, lovas kozák száguldott a főtéren át a faluházához. Lovának puffadt oldala gőzölgött:

- Hol a parancsnok elvtárs?

Néhányan köpenyüket sebtiben gombolgatva, kitódultak a tornácra. Szapozskov, aki lovasmundérban volt, előlépett közülük:

- Én vagyok a parancsnok.

A kozák, a nyeregkápára dőlve, elfúló hangon jelentette:

- Az elővédet szétverték. Egyedül én tudtam megmenekülni.

- S aztán?

- Aztán? Éjszakára ide várhatjuk Kornyilovot, egész haderejével erre tart...

A tornácon levők összenéztek. Köztük voltak a kommunisták, a falu védelmének megszervezői. Szapozskov fújt egyet, állát gyűrögette. "Én kész vagyok, elvtársak. És ti?..." A kozák, lováról leszállva, mesélni kezdte, hogyan koncolták fel Erdeli tábornok egyik dandárjának cserkeszei az egész elővédet. Katonák, kozákok, gyerkőcök sűrű tömegbe verődtek a tornác előtt, s némán hallgatták a híradást.

Odaállt Roscsin is, fejét kámzsába burkolva. Éjjel sikerült megszárítkoznia, s ki is aludta magát egy fülledt, büdös parasztházban, ahol vagy ötven vöröskatona hevert egymás hegyén-hátán, piszkos kapcarongyok, széthányt, nedves ruhadarabok között. A háziasszony hajnalban kenyeret sütött, ő maga felszeletelte, s kiosztotta a katonáknak:

- Hát csak igyekezzenek, katonák, nehogy beengedjék a mi falunkba a tiszteket...

A vöröskatonák kötődtek a menyecskével:

- Ne féljen, ifiasszony... csak arra az egyre vigyázzon... - és olyat mondtak neki, hogy amaz pironkodva takarta el az arcát.

- Nahát, nagy disznók maguk, mondhatom... a halál előtt is mind csak ilyeneken jár az eszük...

Roscsinnak a múlt éjszakai meneteléstől még sokáig sajgott az egész teste, mindenütt nyilallást érzett. De elhatározása megmásíthatatlan volt. Reggel óta ásta a határban a fagyos földet. Aztán töltényládákat cipelt a hadtápszekerekről a faluházára. Ebédre pálinkát osztottak, és a tüzes italtól elmúlt a szaggatása, felengedett csontjaiban a dermedtség, s elhatározta, hogy tovább nem halogatja, még ma nyélbe üti a dolgot.

Most a tornác körül lődörögve várta az alkalmat, hogy előretolt állásba jelentkezzék. Mindent előkészített már, még a kapitányi vállpántot is, amit zubbonya bélésébe varrt. Nem kellett soká várnia. Egy tagbaszakadt matróz, aki Szapozskov mellett állt, lement a lépcsőn, és önként jelentkezőket hívott valami veszedelmes vállalkozásra.

- Nosza, fiúk - mondta kongó hangján -, rajta, aki nem félti a bőrét...

Egy óra múlva Roscsin ötvenedmagával elindult a faluból az áthatolhatatlan ködbe burkolt lapályon. Nyirkos szürkület szállt a tájra. A havazás megszűnt, most nagy esőcseppeket vert arcukba a hideg szél. Úgy gázoltak az úttalan sártengerben, mintha tavon kelnének át, a dombok felé, ahol lövészárkokat kell ásniuk.


A nyirkos hajnalszürkületbe villám cikázott. Lassan tovamorajló dördülés követte. Erre a dombokon, a vízpart mentén rendetlen lövöldözés indult meg. Megint villámlott, ágyú dördült, és elöl a ködben géppuskák kelepeltek.

Kornyilov jelezte így jöttét. Előretört osztagai már a folyó túlsó partján voltak. Roscsinnak úgy rémlett, hogy már meg is tud különböztetni két-három alakot, akik földhöz lapulva szaladnak a bokrok között egészen a vízig. Megdobbant a szíve. Kidugta a fejét a patakparton ásott, apró fedezékből.

A zavaros, sárgásszürke folyó magasra duzzadt medrében, balra egy félig bedőlt híd látszott. Vagy húsz homályba burkolt ember mászott fel a vízből erre a hídra. Egyre gyorsabb s rendetlenebb egymásutánban lőtték a dombokról a folyót meg a hidat. A túlparton, egész közelben magasra csapott az ágyútűz. A kicsiny fedezék fölött, amelyben Roscsin kuksolt, srapnel robbant. A dombhát mögül szürke és fekete alakok futottak szétszóródva, hátuljukon csúszva, botorkálva, fel-felbukva az átkelőhelyhez. Valamennyi vállán ott fénylett a tiszti rangjelzés.

Megint eldördült egy ágyú, s a kis fedezék fölött golyók süvítettek. "Jaj, jaj, testvérek..." - kiáltott egy elnyújtott hang. A lövöldözés recsegő lármáját túlkiáltotta valaki:

- Bekeríteni: Fiúk, vissza!

Roscsin úgy érezte: itt az alkalmas pillanat. Gyorsan hasra feküdt, nem mozdult. "Zsebkendőm sincs. Az ingemből hasítok le egy darabkát a szuronyhegyre, és kiáltok, de okvetlenül franciául"... Ekkor valami nagy súly zuhant a hátára, keresztülbukfencezett rajta, nyakára csimpaszkodott, és görcsös ujjakkal a torkának esett. Roscsin kirántotta magát. Válla fölött egy arcot látott, vérvörös szeme kidülledt, fogatlan száját kitátotta. Megint Kvasin volt: szinte eszelősen hajtogatta:

- Hányod a keresztet, mi? A tieidet látod, mi?

Roscsin le akarta rázni a hátáról, és egészen felegyenesedett, de megingott. Kvasin mint a kullancs kapaszkodott a vállába. Roscsin tovább küzdött vele, és a fedezék mellvédjéhez támaszkodva, dühében a fogát vájta bele Kvasin bűzös birkabőr bekecsébe. Érezte, hogy könyöke és térde megcsuszamlik a hideg agyagon. Alig másfél lépésnyire szakadék tátongott.

- Eressz hát, te... - hörögte végül Roscsin. A föld megindult a lába alatt. Kvasinnal együtt legurult a lejtős parton, és a vízpartra zuhant.


Körös-körül dübörgött, rengett a föld az ágyúzás erejétől, robbanásaitól. Most kelt át a folyón a hadsereg zöme. Az átkelőhelyeket Grigorjevszkajából lőtte a tüzérség. Minduntalan gránátok hasogatták a hólepte mezőt, s a vízbe csapódva, szökőkutakat vertek fel.

A fehérek gyalogsága kettesével, lovon kelt át a folyón. A lovak a sebes víztől visszahorkantak, szuronyheggyel noszogatták őket. A letaposott, meredek partnál hanyatt-homlok iramodott lefelé egy ágyúszekér. Az ágyú ide-oda dülöngött és eltűnt a hullámok között. A lovasok korbáccsal verték a kimerült lovakat, végül ágyústul kikecmeregtek a félig elsodort híd tetejére. Körös-körül süvöltve zúgtak s robbantak az ágyúlövedékek, a víz szinte forrt. A lovak két lábon ágaskodtak, és istrángjukba gabalyodtak.

A kétkerekű géppuskataligák a híd mellett, a vízben evickéltek, s kis híján elmerültek. Az egyik felfordult, és magával húzta a lovakat, a kerekekbe kapaszkodó embereket is. Ebbe a rémséges tömkelegbe gránátok hulltak az égből, és a felcsapódó vízforgatag deszkaszilánkokat és szétmarcangolt emberi testrészeket vetett a magasba.

A parton egy kis termetű, szakállas férfi forgolódott szennyes szőrű lován, barna darócujjas és szemébe húzott, fehér báránybőr kucsma volt rajta. Korbácsával fenyegetőzve, nyegle, magas hangon ordítozott. Markov tábornok volt, az átkelés parancsnoka, akinek vakmerőségéről fantasztikus történeteket meséltek.

Markov azok közé tartozott, akiket örök időkre megmérgezett a világháború dögletes hullabűze. Akár lovon ült, látcsövét szeme elé tartva, akár egy támadó csatárlánc élén kivont karddal verekedett, a harc szörnyű játékában valószínűleg valami semmihez sem fogható gyönyört érzett. Végül már képes lett volna bármiért és bárkiért viaskodni. Agyában mindössze néhány kész formula fért meg az Istenről, a cárról meg a hazáról: ez volt számára az abszolút igazság, egyébre nem volt szüksége. A sakkjátékos izgalma fűtötte, amikor az egész világegyetemből csak a terepen mozgó harcosokat látta.

Becsvágyó volt, dölyfös és alantasaival kíméletlen. A hadseregben féltek tőle, és sokan gyűlölték is ezt a tábornokot, aki az emberekben csak sakkfigurákat látott. De bátor volt és jól tájékozódott a harcnak azokban a súlyos pillanataiban, amikor a parancsnoknak a döntő lépés kedvéért lovaglóostorral kell a csapatok élére vágtatni, játszani a halállal.

Eltelt egy óra, kettő, sőt három, s még mindig tartott az átkelés. A folyót, a partot újabb hófúvás söpörte végig. A szél erősödött, és északnak fordult. Érezhetően hidegebb lett. Roscsin kificamodott vállcsonttal feküdt a meredek part tövében, és már rég feladta a reményt, hogy valaki észrevegye. Bár nagyon sajgott a válla, azért előkotorta zubbonya béléséből a tiszti vállpántot, és gombostűkkel úgy-ahogy feltűzte magának, az ötágú csillagot pedig leráncigálta sapkájáról. Kvasin hulláját rég elvitte a víz. Mindenfelé sebesültek hevertek, senki se törődött velük.

A hadsereg a folyón átkelve, megállás nélkül verekedte át magát Novo-Dmitrovszkajáig. Az emberekre ráfagyott a jégkéreggel borított ruha. A föld döngött, rengett a lópatkók és kerekek alatt, a fagyos göröngyök, szögesdrótok tépték a ruhát, lyuggatták a cipőt. Egyik-másik sebesült feltápászkodott, és imbolyogva, fel-felbukva, nagy kínnal felmászott a meredek partra. Roscsin úgy érezte, hogy lába a földhöz fagyott. Sajgott a válla, dereka, zúzódott térde, de azért fogcsikorgatva ő is odavánszorgott a sebesültek közé; senki sem ügyelt rá. Nagy erőfeszítésbe került felvergődniük a meredek partra, ahol aztán hóförgeteg és golyózápor fogadta őket. A legelöl bicegő, hosszú, csontos ember, összefagyott tiszti köpenyben és félrecsúszott kámzsában, egyszer csak oldalára fordult és összeesett. Roscsin a széllel viaskodva, csaknem a földig görnyedt.

Az úton egy hátsó lábán vérző ló már hólepel alatt feküdt. Egy otthagyott ágyú mellett két csontos gebe állt mélyen lehajtott fejjel, a verejték oldalukra fagyott, s hátukra hókupac rakódott. Elöl pedig egyre ijesztőbben, egyre makacsabbul kelepelt a géppuska. Az önkéntes hadsereg vadul verekedett, hogy meleg kemence mellett éjszakázhasson, s ne forduljon fel a vihardúlta hómezőn.

A támadókat Grigorjevszkajából ágyúzták, de a vörösök többi erőit, úgyszintén az Afipszkajában levő tartalékokat nem vetették harcba. A 2. kaukázusi ezred már csak akkor kapott parancsot a támadásra, mikor a varnavi ezred Novo-Dmitrovszkajánál körülzárva, utcai kézitusában elpusztult. A 2. kaukázusi ezred tíz versztát hagyott maga mögött járhatatlan mocsáron, posványon át, egy egész századnyi katona vízbe fúlt vagy megfagyott, de mégis csapást mért a fehérek hátába, és ezzel lehetővé tette, hogy a varnaviak maradványai áttörjék a gyűrűt.

Ugyanilyen fejetlen összevisszaság uralkodott a fehéreknél is. Pokrovszkij kubanyi osztaga, amelynek délről kellett volna támadnia a kozák falut, megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó a mocsárba gázolni. Ráadásul Pokrovszkijt, aki nem a cártól, hanem a kubanyi kormánytól kapta tábornoki rangját, Alekszejev tábornok halálosan megsértette, amikor főúri gőggel ezt mondotta neki: "Eh, hagyja, kérem, ezredes, ó, pardon, nem is tudom, hogyan tiszteljem." Ez az "ezredes" megszólítás okozta, hogy Pokrovszkij nem ment át a mocsáron. Erdeli tábornok lovasságának pedig, amelynek észak felől kellett volna átkarolnia a kozák falut, nem sikerült az elöntött szakadékon átvergődnie, és éjszakára visszatért a közös átkelőhelyhez.

Legelsőnek a tiszti ezred érte el Novo-Dmitrovszkaját. A harcedzett, de most félig megfagyott és egészen megvadult tisztek megérezték a tüzelőnek használt szárított trágya és a frissen sült kenyér szagát, meglátták az ablakok meleg lámpafényét, és be sem várva az erősítést, a jéggel borított folyón s a hólepte lapályon át előrekúsztak. A helyiség határában észrevették és géppuskatűzzel fogadták őket. A tisztek szuronyrohamra mentek. Mindegyikük tudta minden pillanatban, mi a teendő, s mindenütt ott fehérlett előttük Markov tábornok kucsmája. Parancsnokok csatája volt ez közkatonák tudatlanul vezetett és rosszul fegyelmezett tömege ellen.

A tisztek behatoltak a helységbe, és kézitusába keveredtek az utcákon a varnaviakkal meg a partizánokkal. A géppuskásokat a sötétben felkoncolták, vagy gránátok tépték ízekre őket a géppuskáiknál. A fehéreknek szakadatlanul jött az erősítés. A vörösöket bekerítették, kezdtek visszavonulni a főtérre, ahol a Forradalmi Bizottság székelt.

Minden fedezékből lövöldöztek, minden utcasarkon viaskodtak. Egy ágyússzekér a latyakban a tér szélére fordult, az ágyúcső a faluháza homlokzatára irányult, és szórta a gránátokat: buh-dzin! Az emberek kiugráltak az ablakokból, sárga füst gomolygott a házból, ahol az ágyútűztől egymás után robbantak fel a töltényládák.

Ugyanekkor a 2. kaukázusi ezred kelet felől lövette a támadókat. A varnaviak hallották az ellenséges arcvonal mögött dúló harci zajt, és ez bátorságot öntött beléjük. Szapozskov, aki a sok ordítozástól, szitkozódástól már-már csak hörögni tudott, kiragadta a zászlótartó kezéből az ezred lobogóját, kibontotta és zászlólengetve a főtéren át a magas jegenyefasorba rohant, ahol a fehérek a legsűrűbben tömörültek. A varnaviak előugráltak a kapukból, a föld alól és szuronyt szegezve előrerohantak. Árkon-bokron s minden akadályon áttörve vonultak ki a kozák faluból nyugat felé.


Roscsin ezt az éjszakát egy otthagyott szekéren töltötte, ahonnét kidobott két hullát, és a helyükre fúrta be magát a széna közé. Novo-Dmitrovszkaja felett egész éjjel dörögtek az ágyúk, robbantak a srapnelek. Reggel óta arra vonultak az önkéntes hadtáp szekerei, akik az éjszakát Kaluzsszkaja faluban töltötték. Roscsin lemászott a szekérről, és a hadtáp után ment. Olyan izgatott volt, hogy nem érezte testi fájdalmát. A még mindig erős szél most kelet felől fújt, és szétkergette a hó- és esőfelhőket. Reggel, úgy nyolc óra tájt, a vihar sodorta felhőfoszlányok közül előkéklett a tisztán csillogó égbolt. A napfény egyenes sugárkardokkal vágott a földre. A hó elolvadt. A sztyepp gyorsan sötétedett, előtűntek a fű smaragdzöld és a szántás sárga sávjai. Fénylettek a vadvizek, a keréknyomokban megindultak a patakocskák. A zsombékokon heverő hullák merev szemmel bámultak a kék égre.

- Nini, hiszen ez Roscsin, istenuccse. Ő az! Roscsin, hogy kerülsz te ide? - kiáltott rá valaki egy elhaladó szekérről. Roscsin megfordult. Három bekötözött fejű, felkötött karú sebesült ült a rozoga, mocskos szekéren, amelyet egy bundába burkolózott, komor képű kozák hajtott. Az egyik sebesült, egy hosszú nyakú, cingár legény, sűrű bólingatásokkal és cserepes ajkán széles mosollyal köszöntötte Vagyim Petrovicsot. Roscsin alig ismerte fel benne hajdani ezredtársát, Vaszka Tyeplovot, ezt a valamikor csélcsap, mulatós, vidám fiút. Szó nélkül a szekérhez lépett, összecsókolóztak.

- Mondd, Tyeplov, kinél kell jelentkeznem? Ki nálatok a vezérkari főnök? Látod, csak úgy magam tűztem fel gombostűvel a vállpántot. Tegnap szöktem át...

- Ülj fel... Állj meg, te barom! - rivallt Tyeplov a kocsisra. A kozák morgott, de megállt, és Roscsin a kerék felett bemászott a szekér sarkába. Áldott jó dolog volt így szekerezni a verőfényben. Szárazon, mintha jelentést tenne, mesélte el viszontagságait attól kezdve, hogy Moszkvából elutazott. Tyeplov köhécselve válaszolt:

- Én magam viszlek el Romanovszkij tábornokhoz... Elérjük a falut, zabálunk, s aztán egykettőre elintézem a dolgodat... Te bolond, megemlegetnéd, ha egyszerűen csak beállítanál, hogy így meg úgy, van szerencsém bejelenteni, hogy otthagytam a vörös bandát... Nem ismered a mieinket. A vezérkarhoz el se jutottál volna, útközben agyonütnének... Nézd csak, oda nézz! - és egy tisztiköpenyes, hosszú hullára mutatott. - Nem emlékszel rá? Ez Miska, tudod, báró Korff, ő hever itt... Micsoda legény volt ez!... Te, mondd, van cigarettád? De gyönyörű ez a reggel! Tudod, öregem, holnapután Jekatyerinodarban leszünk, tollas ágyban kialusszuk magunkat, s aztán a bulvárra! Muzsikaszó, sör, bor és lányok!

Hangosan, mintha zokogna, úgy nevetett. Csontig lesoványodott, beteges arca csupa ránc, pofacsontján lázas pirosság izzott.

- És így lesz egész Oroszországban: muzsikaszó, sör, bor és lányok. Vagy egy hónapig Jekatyerinodarban ülünk, megtisztálkodunk, aztán hajrá, bosszúra! Hahaha! Most már nem leszünk bolondok, pajtás!... Vérrel szereztünk jogot, hogy rendelkezhessünk az orosz birodalommal. Majd mi rendet csinálunk itt... A disznók! - Az árokszélre mutatott, ahol furcsán szétvetett végtagokkal feküdt egy báránybőr subás ember. - Nézd csak, ki hever ott, biztosan valamelyik Dantonjuk...

A szekeret utolérte egy durván fonott kasú tarantasz, amelyben sáros, mocskos köpenyben, nedves szőrmesapkában testes, kövér, duzzadt, barna képű ember ült, s vele szemben egy másik, akinek petyhüdt szeme alja, ápolatlan szakálla volt, és fanyarul lebiggyedt szája sarkából hosszú szipka lógott.

- A haza megmentői - intett feléjük Tyeplov. - Jobb híján még megtűrjük őket. Elkelnek.

- Az a kövér, ugye, Gucskov?

- Hát persze, s nyugodt lehetsz, annak idején agyonlőjük, ne félj... A másik, a szipkás, Borisz Szuvorin, az is megéri a pénzét... Monarchista úgy félig-meddig, köpönyeget forgat, de tehetséges újságíró... Őt nem fogjuk agyonlőni...

A szekér bekocogott a faluba. A házak és kunyhók a lezárt ablaktáblák mögött kihaltnak látszottak, itt-ott már csak leégett romjaik üszkösödtek. Hullák hevertek szanaszét, legtöbbjük félig sárba fúlva. Még eldördült egy-egy lövés, most végezték ki a pincékből, szérűkből előráncigált szegényparasztokat. A főtéren kusza összevisszaságban álltak a hadtápkocsik. Sebesültek jajveszékeltek. Az elgyötört ápolónők sáros katonaköpenyükben a kocsik között ődöngtek. Az egyik udvarból vadállati üvöltés és korbácsütések vad lármája hallatszott. Lovasok ügettek az utcán. A kerítés mellett összeverődött junkerek vödörből itták a tejet.

Mindegyre fényesebben, melegebben tűzött le a nap a széljárta, halványkék űrből. Egy fa és egy távíróoszlop között hevenyészve átvetett rúdon hét hosszúra kinyúlt hulla himbálózott a szélben, kifordult nyakkal, csüngő bokával: a Forradalmi Bizottság és törvényszék hét kommunistája.


Bekövetkezett a Kornyilov-féle hadjárat utolsó napja. A lovasfelderítők a nap ellen kezükből ellenzőt csinálva, a Kubany zavaros vizén túl, a reggeli párában meglátták Jekatyerinodar aranykupoláit. Az előretolt lovasosztag feladata az volt, hogy elvegye a vörösöktől a vidék egyetlen kompátkelőhelyét a Kubany-folyónál, Jelizavetyinszkaja közelében. Ez Kornyilovnak egy újabb, ravasz ötlete volt. Várhatták támadását délről, Novo-Dmitrovszkaja felől, vagy délnyugatról, a novorosszijszk-jekatyerinodari vasútvonal mentén. Azt igazán nem sejthette Avtonomovnak, a vörösök parancsnokának vezérkara, hogy Kornyilov egy rendkívül veszélyes átkaroló mozdulattal a várost nyugat felől fogja megtámadni, s hidak híján egyetlen kompon kísérli meg egész hadseregével az átkelést, s ezzel elvágja maga mögött a visszavonulás minden lehetőségét. De Kornyilov, ez a ravasz vén róka, pont ezt a legkevésbé fedezett utat választotta, ami két-három napi, harcmentes pihenőre adott alkalmat, és a hadsereget egyenesen Jekatyerinodar dúsan termő kertjeibe vezette.

Bőséges lőszerzsákmányt ejtettek Afipszkaja vasútállomás elfoglalásakor, ahol az önkéntesek felrobbantották a vasútvonalat, hogy védve legyenek a páncélvonatok tüzétől. De az egyik vörös páncélvonat géppuskái oldalba támadták az önkénteseket, akik kénytelenek voltak az olvadó hóban tovább vergődni. Amikor a golyók, szökőkutacskákat verve körülöttük, így is elérték őket, fejjel a vízbe vetették magukat, mint a kacsák. Partot érve, tovább futottak. Afipszkaja helyőrsége kétségbeesetten védekezett. De a vörösök helyzete kilátástalan volt, mert védekezésre szorítkoztak, az ellenség pedig támadott.

Az önkéntes hadsereg osztagai lassan, kígyó vonalban körülvették s bekerítették Afipszkaját. Napsugár öntötte el a kéklő síkságot s a vízből kiálló facsonkokat, boglyákat, kunyhótetőket; a vadvizeken tavaszi felhők árnyéka úszkált. Ebben a tükörfényes, tavaszi sugárözönben lovagolt Kornyilov rövid prémbekecsben, tábornoki rangjelzéseivel, látcsővel s térképpel, vezérkara élén. Parancsokat osztogat a küldöncöknek, s azok szerteszáguldoztak, mint a szél. Egy ízben Kornyilov tűzbe került, s a mellette lovagló Romanovszkij tábornok könnyű sebet kapott.

Amikor nyugat felől bekerítették a falut, és megindult az általános roham, Kornyilov ostorral vágott lovára, és egyenesen Afipszkajába száguldott. Nem kételkedett a győzelemben. Ott, a pályatesten, a szerelvények között, a vasútállomás épületeinek tövében ölték halomra a betörő csapatok a vörösöket. Ez volt az önkéntes hadsereg utolsó és legvéresebb győzelme.

Nyezsencev ezredes, egy pirospozsgás, fiatalos, izgatott férfi, a hullákon keresztülbukdácsolva szaladt Kornyilov felé, és csíptetőjének üvegét villogtatva jelentette:

- Kegyelmes uram, Afipszkaja vasútállomást elfoglaltuk.

Kornyilov türelmetlenül félbeszakította:

- Lőszer van?

- Igenis, hétszáz lövedéket és négy vagon puskatöltényt zsákmányoltunk.

- Istennek hála! - Kornyilov széles mozdulattal keresztet vetett magára, körmével belekarcolva bekecsének érdes bőrébe. - Istennek hála!

Ekkor Nyezsencev szemével arrafelé intett, ahol az állomásépületnél egy csomóban állt a rohamcsapat: a legelszántabb martalócokból álló külön ezred, akik kabátujjukon háromszínű jelvényt viseltek. Mintha magas hegyet másztak volna meg, olyan zihálva támaszkodtak puskájukra. Orcáikra ráfagyott a vad erőszak fáradt fintora, kezük, némelyiknek az arca is merő vér, a szemük pillantása tétova.

- Két ízben mentették meg a helyzetet, és elsőnek hatoltak be, kegyelmes uram.

- Ahá! - Kornyilov megsarkantyúzta lovát, és noha a távolság kicsi volt, galoppban vágtatott a rohamcsapathoz, amely erre izgatottan vigyázzba helyezkedett. Mint az emlékoszlopokon szokták ábrázolni az ilyesmit, a tábornok teljes erejéből visszarántotta lovát, arra vetette fejét, és harsány hangon kiáltotta:

- Köszönöm, sasok! Köszönöm a fényes haditettet, és külön azt is, hogy lőszert zsákmányoltatok... Mélységes hálával köszönöm...


A hadsereg, miután megkapta a lőszerutánpótlást, megkezdte a Kubany-folyón való átkelést azon a deszkából ácsolt kompon, amelyet az előretolt lovascsapat zsákmányolt. A hadsereg ekkor kilencezer szuronyt és kardot, és négyezer lovat számlált. Három napig tartott az átkelés. A csapatok, hadtáposzlopok, szekerek óriási tábora messze elhúzódott a parton. Tavaszi szellő lengette a kimosott és sövényre akasztott fehérneműk rongyait. Tábortüzek füstölögtek, s kipányvázott lovak legelésztek a réten. Becsípett tisztek másztak fel a szekerekre, és távcsövön próbálták kivenni a kéklő távolban az ígéret városának kertjeit és kupoláit.

- Becsületemre, így mentek a keresztes vitézek is Jeruzsálem alá...

- Ott zsidó nőcskék voltak, uraim, itt meg proletárok...

- Szocializáljuk az asszonyokat... hahaha...

- Gőzfürdőbe... aztán sétálni, sörözni...

Jekatyerinodar nem próbálkozott meggátolni az átkelést. Csak olykor-olykor lövöldöztek a felderítők. A vörösök védekezésre rendezkedtek be. Az egész lakosság, még a nők és a gyermekek is, lázas sietséggel ásták a lövészárkokat, készítették a drótakadályokat és tüzérségi állásokat. Novorosszijszkból egyre-másra hozták a vonatok a fekete-tengeri matrózosztagokat, ágyúkat, lőszert. A politikai megbízottak elmagyarázták a katonáknak a Kornyilov-féle önkéntes hadsereg osztályjellegét, s hogy az ő hátuk mögött "ott áll a könyörtelen nemzetközi burzsoázia, amely ellen most vívjuk meg a döntő harcot, elvtársak", és megesküdtek, hogy inkább meghalnak, semhogy odaadják Jekatyerinodart.

Negyednapon rohamra indult Kubany fővárosa ellen ez az önkéntes hadsereg.

Hevesen támadó hadoszlopait a fekete-tengeri pályaudvar és a Kubany-folyó hajóállomása felől rettenetes tűzfergeteg fogadta. De a hegyes-völgyes terep, a kertek, árkok, kerítések és patakmedrek lehetővé tették, hogy a támadók nagyobb veszteség nélkül megközelíthessék a várost.

Ott aztán megindult a harc. A Kubany-folyó magas partjának jegenyés lejtőjén álló úgynevezett Fehér-major közelében a vörösök szívósan ellenálltak, míg ki nem verték onnan őket. Ők azonban sűrű tömegben rávetették magukat a majorra, és géppuskatűzzel visszavették. Egy óra múlva viszont Ulagaj ezredes kubanyi felderítői másodszor is kiverték a majorból a vörösöket.

A major földszintes házikójában Kornyilov helyezkedett el vezérkarával. Innen, mint egy páholyból, be lehetett látni Jekatyerinodar egyenes utcáit, magas, fehér házait, virágoskertjeit, a temetőt, a fekete-tengeri pályaudvart és az egész panoráma előtt a lövészárkok hosszú sorait.

Derült, szeles, tavaszi nap volt. Mindenütt puskalövések apró füstje gomolygott, és a fényes mindenség szakadatlan, lelket rázó, nehéz ágyúdörgéstől morajlott. Ezen a napon nem kímélték életüket sem a vörösök, sem a fehérek.

Kornyilov hadseregfőparancsnoknak a fehér házikóban rendeztek be egy sarokszobát, ahol asztalt, karosszéket, tábori telefont állítottak fel. Kornyilov nyomban be is ment, leült az asztalhoz, és térképét maga elé terítve, belemerült a megkezdett játszma lépéseinek kitervezésébe. Két szárnysegédje: Dolinszkij az ajtónál, Hadzsijev meg a telefonnál állt.

A hadseregfőparancsnok őszbe csavarodott, sörtés szakállal kerített, ráncos kalmük képe komorabb volt, mint valaha. Arany pecsétgyűrűs, száraz kicsiny keze élettelenül nyugodott a térképen. Alekszejev, Gyenyikin s a többi tábornok tanácsai ellenére, Kornyilov egyedül határozta el ezt az ostromot, és most, az első nap estéjére, önbizalma megingott. De ezt még saját magának sem vallotta be.

Két hibás lépés történt: az első, hogy a hadsereg egyharmad részét, élén Markov tábornokkal, a hadtáp védelmére otthagyták az átkelőhelyen, ezért a Jekatyerinodarra mért első csapás nem volt eléggé összpontosított, s nem hozta meg a várt eredményt; a vörösök állták a sarat. Jól elsáncolták és nyilván szilárdan tartják állásaikat. A második hiba az volt, hogy Jekatyerinodarnál is a büntetőhadjáratok ismert taktikáját alkalmazták, ugyanazt, amit az egész úton, a kozák falvakkal szemben. A várost - a jobbszárnyon a gyalogosoknak a folyón át a bőrgyár felé nyomulásával, a balszárnyon pedig Erdeli lovasságának mély átkaroló mozdulatai - minden oldalról körülvették, hogy ilyenformán elzárják az összes be- és kijáratokat, és a város védőin és egész lakosságán "banditáknak", "lázadó csőcseléknek" kijáró módon: golyóval, akasztófával, korbáccsal álljanak bosszút. Ez a taktika oda vezetett, hogy a város védői elhatározták, hogy inkább harcban pusztulnak el, mint az akasztófán. "Kornyilov mindenkit legyilkol!" - kiáltozták városszerte. Az asszonyok, lányok, gyerekek, a lakosság apraja-nagyja a legnagyobb golyózáporban hordták az ételt, kenyeret, vödörszámra a tejet a lövészárkokba. "Egyetek, matrózok, egyetek, katonák, egyetek, drágáink, védjetek meg bennünket..." És még akkor is hordták az élelmet és a lőszert a lövészárkokba, amikor - főleg estefelé - lovasok száguldozták be az utcákat, kiabálva: "El az utcáról! Hazamenni! Besötétíteni!"

Ilyen módon az első napon a vörösök kerekedtek felül. A fehérek elvesztették három legjobb parancsnokukat, mintegy ezer tisztet és közlegényt, és céltalanul elfecsérelték lőszerük több mint egyharmad részét.

Novorosszijszkból pedig egymás után törtettek át a tűzfüggönyön a matrózokkal, lőszerrel, ágyúval megrakott vasúti szerelvények. A harcosok a vagonokból egyenest a lövészárkokba rohantak. A vezetés hiánya és a zsúfoltság óriási veszteségeket okozott.

Kornyilov ki sem mozdult a major sarokszobájából, a térkép mellől. Tisztában volt azzal, hogy vagy beveszi a várost, vagy mindnyájan itt pusztulnak. Az öngyilkosság gondolata is felmerült előtte... A hadsereg, amelynek teljhatalmú parancsnoka volt, úgy olvadt, mint a kályhába dobott ólomkatonák. Ám ez a rettenthetetlen, de korlátolt ember csökönyös volt, mint egy bivaly.


Jelizavetyinszkaja kozák falu templomtornácán húsz-egynéhány sebesült tiszt sütkérezett a napon. Kelet felől hol erősödő, hol távolodó ágyúdörgés hallatszott. Itt azonban, az összelőtt harangtorony felett galambok röpködtek a felhőtlen égen. A templom előtti tér néptelen volt. A kitöredezett ablakú házakból elmenekültek. A rügyező orgonasövény tövében félmeztelen hulla feküdt hasmánt, legyektől lepetten.

A templomtornácon halkan beszélgettek.

- Menyasszonyom volt, csodaszép, fiatal leány, sohasem felejtem el, milyen bájos volt rózsaszínű, fodros ruhájában. Hogy most hol lehet, sejtelmem sincs róla.

- Igen, a szerelem... Bizony, szinte furcsa... Pedig hogy vonz, hogy vonz a régi, szép élet... Tiszta nők társaságában, kifogástalan öltözékben, fehér öltözékben, fehér asztalnál nyugodtan vacsorázni... Hej, de jó is volna, urak!

- Itt meg ez a büdös bolsevik illatozik... El kellene földelni...

- A legyek úgyis felfalják...

- Csitt... Uraim, hallgassák csak, megint sűrűn lövöldöznek...

- Higgyék el, ez már a vég... A mieink benn vannak a városban.

Senki sem felelt. Mindnyájan kelet felé néztek, ahol sárgásszürke fellegként gomolygott a füst és por Jekatyerinodar felett. Csontig soványodott, veres hajú tiszt bicegett oda, és közéjük ülve így szólt:

- Most halt meg Valka... Hogy kiabált: "Mama, mama, hallod, amit mondok?"

Érdes hang szólalt meg a pitvar felől:

- Szerelem, fodros ruhás kisasszony... Affene, aki megette. Hülyeség. Az én feleségem szebb, mint a te fodros ruhás menyasszonyod, s mégis... a pokolba küldtem... - Dühösen horkantott. - És különben is, mit hazudozol, sohase is volt neked menyasszonyod... Pisztoly a zsebben, meg egy kard, és kész... ez a te családod...

Roscsin, aki puskával kezében őrködött a templom körül, megállt és figyelmesen nézett a beszélőre. Kamaszos, pisze orrú, szőke fiú volt, száját két mély ránc öregítette, és zavaros-kék szeme az örökké álmos gyilkos súlyos pillantásával nézett a világba. Roscsin, akinek még mindig fájt a lába, puskájára támaszkodott, és hívatlan gondolatok ejtették hatalmukba. Heves szánalommal emlékezett vissza Kátyára, akit elhagyott. Homlokát a fegyver hideg acéljához szorította. "Nem, nem szabad, ez gyengeség, ez mind fölösleges..." Megrázkódott és továbbment a zsenge füvön. "Nem lehet most szánakozni, nem lehet szeretni..."


Tagbaszakadt, gondterhelt arcú ember állt egy összelőtt téglafalnál, és távcsövön fürkészett valamit. Jól szabott bőrkabátját, bőrnadrágját és puha, kozák csizmáját rászáradt sárfoltok borították. Közelében időnként golyók koccantak a téglafalba. Lejjebb tőle, mintegy száz lépésnyire volt az üteg, körülötte a zöld lőszerládák. A lovakat éppen elvezették a kerítéshez, és most lehorgasztott fejjel álltak ott, s bocsátották ki gőzölgő ürüléküket. A tüzérek az ágyútalpon ülve nevetgéltek, pöfékeltek, és fél szemmel a távcsövező parancsnokot lesték. Három rongyos, szakállas tüzéren kívül valamennyien matrózok voltak.

A lövészárkokat, földhányásokat, kerteket füst és por felhőzte be. Amit a parancsnok figyelt távcsövén, mindaz csak homályosan rajzolódott ki, s tűnt el újból látóköréből. A házból, amelynek falánál állt, kifordult egy rézbőrűre sült matróz csíkos trikóban, macskatalpakon elsomfordált a fal mellett, és a tagbaszakadt ember lábához ült, izmos, tetovált karjával átfogva saját térdét, és összehunyorította vöröses, karvalyszerű szemét.

- Látod ott a parton azt a két jegenyét? - kérdezte halkan.

- Nos?

- Mögötte egy kis ház, a fala fehérlik... látod?

- Igen.

- Az ott a major.

- Tudom.

- Jobbra tőle egy liget van. Amott pedig az út.

- Látom.

- Négy óra óta folyton lovas küldöncök érkeznek oda, sok ember mászkál arra. Este két kocsi állt meg a háznál. Ott ül az a sátán, most már biztos, hogy ott s nem máshol.

- Lódulj lefelé - mondta parancsoló hangon a zömök ember, és odahívta az ütegparancsnokot. Báránybundás, szakállas ember törtetett feléje, átvette tőle a távcsövet, és soká nézett bele.

- A Szljuszarev-tanya, a major - mondta rekedtes hangon -, innen négy és egy negyed verszta a távolság. Lőhetjük Szljuszarevet is.

Visszaadta a távcsövet, ügyetlenül lemászott, és torkaszakadtából elüvöltötte magát:

- Üteg, készenlétbe!... Távolság... Első sorozat... Tűz!...

Mennydörögve szólaltak meg az ágyúk, visszavágódtak a csövek, lángnyelvek lobbantak fel, és a nehézlövedékek halálról zúgva süvítettek el a Kubany-folyó meredek partján a két lombtalan jegenye felé, ahol a fehér házikóban mogorván ült térképe előtt Kornyilov.


A roham második napján odarendelték tiszti ezredével a hadtápnál hátrahagyott Markov tábornokot. Roscsin ebben a hadoszlopban volt közlegény. Egy óra alatt tették meg a hét versztát Jekatyerinodarig; ma még sűrűbben lepte be őket az ágyúzás korma-pora, mint tegnap. Markov, tarkójára csúsztatott szőrmekucsmájában s kigombolt, vattás zekéjében, elöl lépkedett. A vezérkari ezredesnek, aki alig győzött vele lépést tartani, kegyetlenül szidta, gyalázta a hadseregfőparancsnokságot:

- Darabokra szabdalták a dandárt, engem a hadtápnál hagytak kuksolni... Küldtek volna csak engem a dandárral, én bizony már réges-rég Jekatyerinodarban volnék...

Átugrott egy árkon, és lovaglóostorával a zöldellő réten szétszórtan haladó oszlop felé hadonászva, olyan harsányan vezényelt, hogy a nyakán kidagadtak az erek...

A komoly képű, izzadt tisztek zihálva nekiiramodtak, a hadoszlop mintegy tengelye körül fordulatot tett, és négy laza vonalban haladt a város felé. Roscsin Markov közelébe került. Néhány percre megálltak. Kipróbálták a puskazávárokat. Megvizsgálták, megigazították lőszertáskájukat. Markov elnyújtott magánhangzókkal ismét vezényszavakat kiabált, mire az élcsapat messze előrerohant, nyomukban a csatárláncok.

A kitaposott úton bal felől döcögő szekerek jöttek velük szembe: sebesülteket hoztak. Némelyik lehajtott fővel, gyalog bandukolt. Sok sebesült az árokszélen ült, vagy a szertehagyott szekereken. S a szekerek, a sebesültek sorának nem volt se vége, se hossza, egész hadseregre való volt belőlük.

Egy testes, nagydarab, bajuszos férfi hollófekete lován utolérte az ezredet. Vörös szegélyű sapka és kitűnően szabott lovassági egyenruha feszült rajta, hadtápos vállpánttal. Jókedvűen odakiáltott valamit Markovnak, de a tábornok elfordult és nem felelt. Rodzjanko volt ez, aki leszállt a kocsisorról, hogy közelről nézhesse az ostromot.

Az ezred ismét megállt. Messziről vezényszó hallatszott. Sokan rágyújtottak. Hallgattak. Mindenki arra nézett, ahol az árok és zsombékok között fel-felbukkant az előőrs. Markov tábornok, lovaglóvesszejét suhogtatva, a magas topolyafák sűrűjébe ment, ahonnét kis idő múlva a zöldes füsttől alig érintett lombok közül bodor füstfelhők törtek fel, és gallyak, földgöröngyök csapódtak a magasba.

Sokáig álltak egy helyben. Már elmúlt négy óra. Ekkor egy lova nyakára hajló lovas száguldott elő a ligetből. Roscsin jól látta, amint a tajtékos lovacska előbb megtorpan az árok előtt, aztán farkát lobogtatva átugorja, miközben a lovasnak lerepül a sapkája. Az ezredhez érve, így kiáltott:

- Támadni... a tüzérlaktanyák ellen... a tábornok elöl van... ott... - S arrafelé intett, ahol egy kis dombon néhány alak mozgott; egyikük fején ott fehérlett a tábornoki kucsma.

Vezényszó harsant:

- Csatárlánc, előre!

Roscsinnak elszorult a torka, a szeme szárazon égett, a rettenet és a gyönyör pillanata volt ez; teste elvesztette súlyát, egy vágya volt csak, rohanni, ordítani, lőni, vágni, s hogy a gyönyör pillanatában öntse el a vér az ő áldozatul odadobott szívét...

Az első lánc felfejlődött, s Roscsin ennek balszárnyán haladt. Már el is érték a dombot, ahol a támadó ezred felé fordulva, ott állt szétvetett lábbal Markov.

- Előre, barátaim, előre! - ismételgette, és máskor mindig hunyorgó szeme ijesztően tágra nyílt.

Roscsin aztán a hosszú fűszálak között mozdulatlan embereket látott összegörnyedve vagy oldalvást dőlve, mint megannyi zsák: katonaruha, matrózzubbony, tiszti köpeny volt rajtuk. Elöl alacsony sövénykerítést és lombtalan, tüskés bokrokat látott. A sövénykerítésnek dőlve egy hosszú arcú ember ült mellényben, s száját hol kitátotta, hol becsukta...

A kerítésen átugorva Roscsinnak széles út tűnt a szemébe, amelyen apró porfelhők közeledtek: a bolsevikok kaszálták géppuskatűzzel a támadókat. Roscsin megállt, hátrált, s lihegve körülnézett. Akik vele együtt ugrottak át a kerítésen, lehasaltak. Ő is lefeküdt, arccal a göröngyökre. Majd erővel kényszerítette magát, hogy kissé felemelje a fejét és körülnézzen. A csatárlánc feküdt. Előttük mintegy ötven lépésnyire egy árok magas partja húzódott a mezőn. Roscsin felugrott, és mélyen lehajolva, szaladva tette meg az ötven lépést. A szíve vadul dobogott. Beesett az árok latyakos sarába. Utána egyenként az egész csatárlánc átszaladt. Egyik-másik nem ért oda, összeesett. Az árokba lapulva, hevesen ziháltak. Fejük felett golyók süvítettek.

De most elöl valami történhetett, valahonnét ágyúgolyók süvítettek a laktanyák felé. A géppuskatűz lanyhult.

A csatárlánc nagy erőfeszítéssel felkelt és előrenyomult. Roscsin látta saját vörösesfekete árnyékát a hepehupás földön, hol elferdülve összecsuklott, hol elszaladt, tudjisten hová. "Milyen furcsa, még mindig élek, sőt még árnyékom is van" - gondolta.

A laktanyák irányából ismét erősödött a tüzelés, de a meggyérült csatárlánc már alig száz lépésnyire feküdt egy mély vízmosásban. Ott, a vízmosás agyagos fenekén járkált, szörnyű szemét tágra meresztve, Markov.

- Uraim, uraim - hajtogatta -, egy kis pihenőt tartunk... gyújtsanak rá, az ördög vigye el... És aztán... utolsó rohamra... Semmiség az egész, alig száz lépés...

Roscsin mellett egy alacsony, kopasz tiszt, a szakadék golyóktól porzó felső szélére szegezve pillantását, folyvást ugyanazokkal az ocsmány szavakkal káromkodott magában. Néhányan arcukat kezükbe temetve feküdtek. Az egyik felült, és homlokát tenyerébe támasztva, vért hányt. Sokan úgy járkáltak a szakadék fenekén, mint a hiénák a ketrecben. Amikor elhangzott a vezényszó: "Előre!" - mintha senki sem hallotta volna. Roscsin görcsös mozdulattal meghúzta derékszíját, megkapaszkodott egy bokorba, és megindult felfelé, de visszacsúszott. Erre fogcsikorgatva újra nekiszaladt, s mikor végre felért a szakadék partjára, meglátta Markovot, amint guggolva kiabálta:

- Rohamra! Előre!

Roscsin maga előtt pár lépésnyire látta elvillanni Markov lyukas csizmatalpát. Néhányan utána eredtek, s még elérték. A laktanya téglafalát elöntötte a lemenő nap fénye, az ablakok szilánkjai vörösen izzottak. A laktanya felől emberi alakok futottak a réten át, távoli kertes házikók irányában...


A tüzérlaktanya homokos udvarán, a letört tornászrúd tövében civilek meg katonák álltak csomóba verődve, sápadt, megnyúlt, dacos arccal, lesütött szemmel; karjuk élettelenül csüngött.

Előttük egy kisebb csoport állt: puskájukra támaszkodó tisztek voltak. Mély gyűlölettel nézték a foglyokat, ők is, amazok is hallgattak, várakoztak. De egyszer csak szinte ugrálva elősietett valahonnan maga von Mecke százados - Roscsin megismerte -, a mindig álmos szemű gyilkos...

- Mindet! - kiáltott élénken. - Parancs jött, valamennyit... Uraim, tízen lépjenek elő...

Még mielőtt tíz tiszt, a puska závárával zörögve, előlépett volna, a foglyok között mozgolódás támadt. Egyikük, egy hatalmas termetű, vállas ember, fején át lehúzta posztózubbonyát. Egy másik, egy fekete bajuszos, fogatlan, göthös civil, zokogó hangon így kiáltott:

- Munkásvér kell nektek, gazemberek!

Ketten összeölelkeztek.

Valaki rekedten, ügyetlenül rákezdte: "Föl, föl, ti rabjai a földnek..."

A tiszt vállához emelte fegyverét. Roscsin átható pillantást érzett magán. Felemelte fejét (egy ládán ült bakancsával bíbelődve), az arcot nem látta, csak egy szempár halál előtti, gőgös fenségét. "Istenem, milyen ismerős, kedves, szürke szemek..."

- Tűz!

Többször, gyors egymásutánban dördültek el a fegyverek. Jajgatás, halálordítás... Roscsin mélyen lehajolt, és piszkos kapcával erősen bepólyálta lábát, melyet egy golyó felhorzsolt.


A második nap éppoly kevéssé hozta meg a győzelmet az önkénteseknek, mint az első. Igaz, hogy a jobbszárnyon elfoglalták a tüzérségi laktanyát, de a hadsereg zöme egy lépést sem tett előre, ellenben Kornyilov ezredéből elesett Kornyilov kedvence, Nyezsencev alezredes. A balszárnyon Erdeli lovassága meghátrált. A vörösök eddig sohasem tapasztalt szívósságot tanúsítottak, jóllehet Jekatyerinodar csaknem minden egyes házában már sebesültek feküdtek. Az utcákon és a lövészárkok közelében sok asszony és gyermek elpusztult. Ha Avtonomov helyett igazi, tapasztalt parancsnok vezényelte volna a vörös csapatok általános támadását, akkor az át- meg átcsoportosított, megtépázott önkéntes hadsereget feltétlenül visszavetették és mindenképpen elpusztították volna.

Harmadnap az úgy-ahogy kiegészített önkéntes ezredeket újból rohamra vezényelték, s azok ismét visszaözönlöttek kiinduló állásaikba. Sokan, fegyverüket eldobva, hátramentek a hadtáphoz. A tábornokok elcsüggedtek. Az öreg Alekszejev is megjelent, majd fejét csóválva távozott. De senki sem mert odalépni a főparancsnokhoz, s megmondani, hogy a játszma elveszett, és még ha valami csuda folytán be is jutnának Jekatyerinodarba, most már úgysem volnának képesek tartani a várost.

Kornyilov attól kezdve, hogy megcsókolta a halott Nyezsencev homlokát, akit szekéren hoztak a majorba az ő ablaka alá, egy mukkot sem szólt többé senkihez. Csak amikor éppen a házban robbant fel egy srapnel, és egy golyó az ablakon keresztül a mennyezetbe fúródott, mutatott komoran ráncos kezével erre a golyóra, és - ki tudja, miért - így szólt Hadzsijev segédtiszthez:

- Tegye el azt a golyót, kán!

A negyedik napra virradó éjjel valamennyi tábori telefon továbbította a hadseregfőparancsnok rendelkezését: "Folytatni az ostromot!"

De a negyedik napon már mindenki látta, hogy a rohamok irama nagyon lelankadt. Az elesett Nyezsencev helyét betöltő Kutyepov tábornok nem volt képes talpra állítani a Kornyilov-féle ezredet, a hadsereg legjobb csapatát, amely a város határában hasalt. Az osztagok lomhán harcoltak. Erdeli lovassága továbbra is hátrált. Markov, aki az ordítozástól, szitkozódástól teljesen berekedt, útközben elbóbiskolt, és tisztjei az orrukat se dugták ki a laktanyából.

Déltájt összeült Kornyilov szobájában a haditanács, név szerint: Alekszejev, Romanovszkij, Markov, Bogajevszkij, Filimonov és Gyenyikin tábornok. Kornyilov kis, ősz fejét vállába húzva, hallgatta Romanovszkij beszámolóját:

- Lövedék, töltény nincs. A kozák önkéntesek szétszélednek a falvaikba. Minden ezred alaposan megtépázva. A hangulat csüggedt. Sokan, ha nem is sebesültek meg, hátramennek a hadtáphoz... - és így tovább.

A tábornokok lesütött szemmel hallgattak. Markov valakinek a vállára ejtve fejét, aludt. A befüggönyözött szoba félhomályában Kornyilov csontos arca szikkadt múmiához hasonlított. Tompa hangon így szólt:

- Szóval, uraim, a helyzet valóban súlyos. Nem látok más megoldást, mint Jekatyerinodar bevételét. Elhatároztam, hogy holnap hajnalban az egész fronton rohamot indítok a város ellen. A tartalékban álló Kazanovics ezredét magam vezetem rohamra.

Hirtelen szuszogni kezdett. A tábornokok lehajtott fejjel ültek. A testes Gyenyikin tábornok, aki őszbe csavarodott szakállával valami irodamoly-hivatalnokhoz hasonlított, és örökké hurutos volt, akaratlanul felfohászkodott: "Ó, édes istenem!" Köhögött, kiment. Kornyilov villámló fekete szemmel nézett utána. Meghallgatta az ellenvetéseket, felállt és feloszlatta a haditanácsot. A döntő rohamot április elsejére tűzték ki.

Fél óra múlva Gyenyikin, még mindig ziháló lélegzettel, visszatért. Leült és közvetlen, meleg hangon így szólt:

- Kegyelmes uram, engedjen meg egy kérdést, mint ember az embernek, magunk között.

- Hallgatom, Anton Ivanovics.

- Lavr Georgijevics, mondja, miért olyan hajthatatlan?

Kornyilov, mintha rég várná ezt a kérdést, azonnal felelt:

- Nincs más megoldás. Ha nem vesszük be Jekatyerinodart, főbe lövöm magam. - És ujjával, amelyről a köröm tövig le volt rágva, halántékára mutatott.

- Ezt ön nem teheti. - Gyenyikin két kövér és nagyon fehér kezét mellére szorította. - Isten ellen, a haza ellen vétene. Ki vezeti akkor a hadsereget, Lavr Georgijevics?

- Ön, kegyelmes uram...

És Kornyilov egy türelmetlen kézmozdulattal véget vetett a beszélgetésnek.

Március harmincegyedikén meleg, derült reggelre virradtak. A zöldellő mezőn hullámzó pára lebegett. A Kubany zavaros, sárga vize lomhán hömpölygött meredek partjai között, s csak a halak csobbanása verte fel itt-ott. Csend volt, csak olykor dörrent egy-egy puskalövés, és valahol messze dördült el néha egy ágyú, vagy sivított egy gránát. Az emberek pihentek, hogy másnap megint folytassák a véres harcot.

Dolinszkij hadnagy cigarettázott. Elgondolta: jó volna kimosni az inget, gatyát, harisnyát... jó volna megfürdeni. Még valami véletlenül odaröppent madár is csiripelt vidáman a berekben. Dolinszkij felemelte a fejét. "Fffüüit" - süvöltött egy gránát egyenest a berekbe, és csörömpölve felrobbant. A madárka elhallgatott. Dolinszkij eldobta a cigarettacsutkát egy buta csirke után (ami érthetetlen módon nem került még levesbe), sóhajtott, visszatért a házba, leült az ajtó előtt, de nyomban felugrott, s belépett a félig elsötétített szobába. Kornyilov az asztalnál állt, s éppen a nadrágját húzta fel.

- Mi az, még nincs kész a tea? - kérdezte csendesen.

- Egy perc múlva kész lesz, kegyelmes uram, már intézkedtem.

Kornyilov az asztalhoz ült, rákönyökölt és száraz tenyerével homlokának redőit dörzsölte.

- Valamit mondani akartam magának, hadnagy... Ne adj isten, hogy eszembe jusson, mi volt...

Dolinszkij az asztal fölé hajolva várta, mit fog még mondani a tábornok. Mindez - a csendes hang, a szórakozottság - annyira nem illett a hadseregfőparancsnokhoz, hogy a fiú megrémült.

Kornyilov megismételte.

- Igazán bosszantó... persze eszembe jut majd, várjon csak... épp kinéztem az ablakon, gyönyörű a reggel... Igen, tudom már...

Elhallgatott és fejét felemelve hallgatózott. Most már Dolinszkij is hallotta a közelgő gránát süvítését, mintha egyenesen a függönyözött ablaknak tartana. Dolinszkij hátratántorodott. Feje fölött szörnyű reccsenést hallott. A levegő meglódult. Robbanás lángja lobbant. A hadseregfőparancsnok kifeszülő teste egészen a mennyezetig csapódott.

Dolinszkij kivágódott az ablakon. A ráhullt vakolattól mészfehéren ült a füvön, ajka reszketett. Odaszaladtak hozzá...


Kornyilovot a köpenye félig letakarta a hordágyon; a doktor lekuporodott melléje, hogy megvizsgálja. Kissé távolabb a vezérkar csoportosult; Gyenyikin állt a hordágyhoz legközelebb, a fején félszegen ült széles karimájú sapkája.

Kornyilov egy perccel előbb még lélegzett. Testén látható sérülés nem volt, csak a halántékán egy kis karcolás. A doktor jelentéktelen kis ember volt, de érezte, hogy ezekben a percekben mindenki őt lesi, és ezért, noha már tudta, hogy mindennek vége, fontoskodva tovább vizsgálta a testet. Aztán lassan felállt, megigazította szemüvegét, és megcsóválta fejét, mintha azt mondaná: "Sajnos, az orvostudomány itt felmondja a szolgálatot."

Gyenyikin hozzálépett, és megindultan így szólt:

- Mondjon valami vigasztalót.

- Reménytelen! - A doktor széttárta karját: - Vége van.

Gyenyikin görcsös mozdulattal előrántotta zsebkendőjét, szeméhez emelte és megborzadt. Vaskos teste egészen összecsuklott. A vezérkariak csoportja körülvette, és most már nem a holttestre, hanem őrá függesztették pillantásukat. Gyenyikin térdre hullva keresztet vetett Kornyilov viaszsárga arcára, és homlokon csókolta. Két tiszt felemelte, egy harmadik izgatottan megszólalt:

- Uraim, ki veszi át a főparancsnokságot?

- Én, hát persze hogy én - kiáltott magas, síró hangon Gyenyikin. - Már régebben így rendelkezett Lavr Georgijevics, tegnap is ilyen értelemben beszélt velem...

Az önkéntes hadsereg csapatai még ezen az éjszakán csöndben elhagyták állásaikat. A gyalogság, a lovasság, a hadtáp a kórházzal és a politikai személyiségek vonatával együtt északra vonult a gnacsbaui tanyák felé, s magukkal vittek két holttestet: Kornyilovét és Nyezsencevét.

A Kornyilov-féle hadjárat kudarcba fulladt. Résztvevőinek fele elpusztult, köztük a fővezér is. Úgy látszott, hogy a jövő történészei néhány szóval elintézhetik az egészet.

Holott a valóságban Kornyilov "jéghadjáratának" rendkívül nagy jelentősége volt. Ebben találták meg a fehérek a hangjukat, legendájukat, harci stílusukat, mindent, még az újonnan megalapított fehér lovagrendet is, amelyet a Szent György-rendszalagon töviskoronával övezett kard jelképezett.

Később aztán a sorozásoknál, mozgósításoknál, a külföldiekkel folytatott kínos tárgyalások alkalmával és a helyi lakossággal történt összetűzéseik idején a legelső s legfontosabb érvük a mártírkoszorú volt. Ellenvetésnek nem volt helye: mi az, hogy például valamelyik tábornagy egy egész megye lakosságát végigbotoztatta? Mártírok botoztattak, azoktól nem lehet zokon venni.

Kornyilov hadjárata vonta szét a prológ nyomán a tragédia függönyét, amely után egymást követték a néző szeme előtt a szörnyűnél szörnyűbb, végzetesnél végzetesebb jelenetek.

 

4

Alekszej Kraszilnyikov leugrott a vagon lépcsőjéről, bátyját karjába vette, mint egy kisgyereket, és letette a peronra. Matrjona az állomás bejáratánál, a jelzőharang mellett várakozott. Szemjon nem ismerte meg mindjárt: városias kabát volt rajta, fényes, fekete haját legújabb szovjet divat szerint megkötött, fehér selyemkendő takarta. Szép, fiatal, kerekded arca ijedt volt, száját szorosan összezárta.

Amikor Szemjon az öccse támogatásával odavánszorgott, Matrjona barna szeme könnybe lábadt, arca megrendült...

- Szent isten - szólt csendesen -, hogy odavan szegény...

Szemjon fájdalmasan felsóhajtott, kezét felesége vállára tette, és ajkával érintette friss, tiszta arcát. Alekszej elvette az asszony kezéből az ostort. Álltak egy darabig szó nélkül.

- Hát itt a férjed. Ölték, de meg nem ölték. Sebaj, kaszálni már vele együtt kaszálunk. Nos hát, kedves rokonok, gyerünk.

Matrjona gyöngéden és mégis erősen átfogta Szemjont, és a szekérhez támogatta, ahol a háziszőttes pokrócon hímzett vánkosok dagadoztak. Elhelyezte férjét, s maga is leült melléje, maga elé nyújtva takaros, városi cipőbe bújtatott lábát. Alekszej, eligazítva a lószerszámot, derűsen mondotta:

- Februárban egy tiszt úr lemaradt a csapatától. Két álló napig itattam kisüstivel. No, aztán még ötszáz Kerenszkij-bankót is adtam neki ezért a lóért, ni! - Gyöngéden megpaskolta az izmos paripa fényes barna szőrét. Felugrott a szekér bakjára, hátratolta báránybőr süvegét, és meghúzta a kantárszárat. Az alig sarjadó vetés között kiértek a dűlőútra, fölöttük pacsirta repdesett a napsugárban, és csattogott kicsiny torka szakadtából. Szemjon földszürke, borostás arcára mosoly telepedett. Matrjona magához szorítva, kérdőn pillantott rá, és ő így felelt:

- Hát bizony, ti itt jól éltek...


Jó érzéssel lépett be Szemjon a tisztára meszelt, tágas házba. A kis ablakok zöld zsalugáterei, a tornác frissen gyalult padozata, aztán meg a jól ismert alacsony ajtón belépve a fehérre meszelt meleg kemence, a hímzett abrosszal terített, szilárd asztal, a polcon a sok igazán nem falusias nikkel meg porcelán edény, balra Matrjona hálókamrája, ahol a rézágy csipketerítőjén dagadó párnák magasodtak, jobbra Alekszej szobája, ahol ezelőtt boldogult apjuk lakott, a falon kantár, nyereg, lószerszám, szablya, puska, fényképek, és mindhárom szobában a sok gondosan ápolt cserepesvirág meg szobanövény - mindez a kényelem és tisztaság meglepte Szemjont. Másfél esztendeje, hogy elment otthonról, és lám, itt meg fikusz virít, olyan a rézágy, hogy hercegnőé se lehet különb, s Matrjona városias ruhában jár.

- Úri módon éltek - mondta, és leült a lócára, nagy nehezen kioldozva nyakán a sálat. Matrjona városi kabátját a ládába tette, kötényt kötött maga elé, az abroszt visszájára fordította, és gyorsan megterített. Edényfogó rúddal nagy vasfazekat húzott ki a kemencéből, és súlya alatt meggörnyedve, könyökig csupasz, rózsaszín karjával az asztalra tette a párolgó káposztalevest. Az asztalra már oda volt készítve a szalonna, szárított hal meg füstölt libamell. Matrjona szemével intett Alekszejnek, az rábólintott, és jókora agyagkorsóban kisüsti pálinkát hozott be.

A két testvér asztalhoz ült. Alekszej odanyújtotta bátyjának az első poharat. Matrjona meghajolt. És amikor Szemjon felhajtotta a tüzes italt - szinte elakadt a lélegzete utána -, Matrjona is, Alekszej is megtörülték szemüket örömük jeléül, hogy Szemjon él, egészséges, és újra körükben ül az asztalnál.

- Hát csak megvagyunk, bátyám - mondta Alekszej, mihelyt végeztek a finom levessel. - Nem mondom, hogy térdig búzában, de módosan, gazdaságosan. (Matrjona elrakta a tányérokat a csontokkal, és most közelebb ült férjéhez.) Emlékszel arra a zsíros parcellára ott a hercegi nyaralónál, a liget mellett? Addig kiabáltam a bizottságban, no meg hat vödör pálinkát is adtam a parasztoknak, míg végre megkaptam azt a földet. Matrjonával felszántottuk. Már tavaly is elég jól termett a részünk a patakparton. Amit itt látsz, az ágyat, a tükröt, edényfélét meg mindenfajta cifraságot, rongyot, azt mind a télen szereztük be. A te Matrjonád nagyon szereti gyarapítani a gazdaságot. Egyetlen hetipiacot el nem mulasztana. Én még a régi módon pénzecskéért adok-veszek, de ő? Hol egy malacot, hol egy baromfit vág le, fogja a lisztet meg a krumplit, ahogy jön, oszt egykettőre befog, feltűzi a szoknyáját, s elszekerez vele a városba... Még csak nem is a vásárra, hanem mindenféle volt uraságok házához viszi, osztán kacsingatva nekiáll: "Ezér az ágyér itten adok két pud lisztet meg hat pud szalonnát, ezér a terítőér meg krumplit..." Tiszta mulatság, mikor megjövünk, akár a cigányvásár, annyi limlom van a szekerünkön...

Matrjona, férje kezét megszorítva, így szólt:

- Emlékszel Avdotyára, az unokatestvéremre, csak egy évecskével idősebb nálam, hát azt hozzáadjuk Alekszejhez...

Alekszej nevetve dugta zsebre kezét:

- Ezt az asszonynép már elhatározta, csak úgy rólam, nélkülem... De igaz is, bátyám, elég volt az özvegységből. Ha leiszom magam, oszt betévedek a lányokhoz, hát ott olyan piszok van, utána nem győz köpködni az ember...

Előhúzta dohányzacskóját meg feketére szívott rézkupakos kis pipáját, megtömte szűzdohánnyal, és a pipafüst ellepte a szobát. Szemjonnak a sok beszédtől meg az italtól szédült a feje. Csak ült, hallgatott és ámuldozott.

Szürkületkor Matrjona a fürdőházba vitte, alaposan megfürösztötte, kigőzölte, ledörzsölte, kis bundába bugyolálta, aztán vacsorához ültek, és kiürítették az agyagkorsót az utolsó cseppig. Bár Szemjon még gyengécske volt, a feleségével feküdt, és az asszony forró karjában aludt el. Reggelre kelve a ház már tiszta volt és meleg. Matrjona csillogó szemmel, villogó foggal rámosolyodott a teknő mellől, tésztát dagasztott. Alekszej hamarosan meg kellett hogy jöjjön a mezőről reggelire. A tiszta ablakon beáradt a tavaszi napfény, és a fikuszok levelei szinte visszatükrözték a sugarakat. Szemjon felült az ágyon, és úgy érezte, mintha tegnap óta és a Matrjonával töltött éjszaka óta megkétszereződött volna az egészsége. Megmosdott, felöltözött, megkérdezte, hol a borotva, és az öccse szobájában, az ablaknál, a tükör előtt megborotválkozott. Kiment az utcára, megállt a kapuban, és odaköszönt a szomszéd ház tornácán üldögélő százesztendős öregembernek, aki négy cárra emlékezett vissza. Az öreg levette a sapkáját, méltósággal bólintott, aztán visszaült; merev lábán szőrcsizma, eres keze a kampósbotján...

Az ismerős utca most néptelen volt. A házak között látszottak a messzire futó, zöldellő földsávok. A láthatár távolában kifogott szekerek álltak a halmokon. Szemjon balra nézett: arra a mészkőbánya fölött két szélmalom forgatta szárnyait. Lejjebb, a lankán, kertek és szalmatetők között harangtorony fehérlett. A még lombtalan liget mögött a volt hercegi kastély ablaksora csillogott a napfényben. Varjak károgtak fészkeik felett. A kastély szép homlokzata és a liget tükörképe ott ringott a megduzzadt halastóban, partján tehenek heverésztek, gyerekek kergetőztek.

Szemjon bátyja ujjasának bő zsebeibe mélyesztve kezét állt ott és nézelődött. Fájdalom költözött szívébe, és a meleg levegőhullám áttetsző burkán át, amely a falu, a lilába játszó kertek s a felszántott földek fölött lebegett, lassanként már nem ezt a békét, nem ezt a csöndet látta. Megjött szekéren Alekszej, és nagy vígan messziről odakiáltott neki. Mialatt a kaput kinyitotta, figyelmesen nézett Szemjonra. Kifogta a lovat, és az udvaron függő víztartály alatt kezet mosott.

- Sebaj, öregem, majd elmúlik - mondta barátságosan. - Én is, amikor megjöttem a német frontról, hát bizony, amerre néztem, csak vért, csak kínt láttam... Az az istenverte háború, az teszi... Gyerünk reggelizni.

Szemjon hallgatott. De Matrjona is észrevette, hogy a férje kedvetlen. Reggeli után Alekszej megint a mezőre ment. Matrjona mezítláb, felkötött szoknyában szekerezett ki a második lóval, trágyát hordani. Szemjon ledőlt az öccse ágyára. Hánykolódott, nem bírt elaludni. Bánat emésztette, összeszorított foggal gondolta: "Nem értenek meg, hiába is beszélnék." De este, amikor hármasban kiültek a kapu előtt fekvő szálfára, Szemjon nem bírta tovább:

- Te, Alekszej, azért a puskádat kitisztogathatnád.

- Ugyan, eredj vele... most már vagy száz esztendeig nem fogunk lövöldözni.

- Korán örültök, túl korán ültettétek el a fikuszokat.

- Te meg korán ereszted búnak a fejed. - Alekszej pipára gyújtott, s kiköpött a térdei közé. - Nézd csak, beszéljünk okosan, magunk közt, nem vagyunk gyűlésen. Amit a gyűléseken mondogatnak, azt én kívülről tudom, magam is kiabáltam. Csakhogy te, Szemjon, azt hallgasd, amit kell, amire meg nincs szükséged, ereszd el a füled mellett. Vegyük például: a föld a dolgozóké. Ez nagyon helyes. De itt vannak, mondjuk, a szegényparasztság bizottságai. Hát mi itt kicsit megzaboláztuk ezeket. Lám, Szosznovkában a szegényparasztok bizottsága azt teszi, amit akar, rekvirál, szemtelenkedik, egyszerűen kibírhatatlan, amit művel. Bobrinszkij gróf birtoka mind a szovjetgazdaságé lett, a parasztok egy tenyérnyi földet se kaptak. És ki van a bizottságban? Két odavaló lovatlan János, a többi meg, fene tudja, honnan kerültek elő, holmi idegenek, volt száműzöttek... Érted, miről van szó?

- Ej, én nem erről beszélek... - És Szemjon elfordult.

- Sz'épp az a baj, ha azt hiszed, hogy nem erről van szó. Pedig én igenis erről beszélek. Tizenhétben még én is kiabáltam a fronton a burzsoázia ellen. Aztán megsebesültem - áldja meg az Isten, aki a lábamba lőtt -, és nyomban hazafelé vettem az utamat. Most látom, akármennyit eszik az ember, másnap is ehetnékje támad. Aki dolgozik...

Szemjon megkoppintotta a gerendát:

- Ég a föld a talpatok alatt, és ti alusztok.

- Lehet, hogy nálatok, a flottában vagy a városokban még nincs vége a forradalomnak - szólt keményen Alekszej. - De minálunk, mihelyt felosztottuk a földeket, véget ért. Most az következik: ha a vetéssel végzünk, végzünk a bizottságokkal is. Péter-Pálra nem marad itt azokból egyetlenegy sem. Elevenen ássuk el őket. A kommunistáktól nem félünk... Az ördögtől se félünk, tudd meg...

- Hadd el már, Alekszej, nem látod, mennyire reszket szegény - szakította félbe Matrjona csendesen. - Hát szabad egy beteggel vitatkozni?

- Nem vagyok én beteg... Idegen vagyok én itt! - kiáltotta Szemjon, és a sövényhez ment.

Ezzel véget is ért a beszélgetés.

A kihunyó alkonyat fénysávjában két kis ördög, két denevér röpködött. Itt-ott már világosság szűrődött ki az ablakokból, vacsoráztak. Messziről leányok éneke hallatszott. Az énekszó hirtelen félbeszakadt, és a félhomályos, széles utcán patkócsattogás közeledett. A lovas megállt, kiáltott valamit, s tovább száguldott. Alekszej kivette szájából a pipát és fülelt. Felállt a fatuskóról.

- Valami baj van? - kérdezte Matrjona reszkető hangon.

Végre előtűnt a ló. Hajadonfőtt száguldott rajta egy legény.

- Jönnek a németek! - kiabálta. - Szosznovkában már négy embert megöltek!...


A békekötés után, az új naptár szerint március közepe táján a német csapatok a Rigától a Fekete-tengerig terjedő egész frontvonalon megkezdték a támadást Ukrajna és a Donyec-medence ellen.

A békeszerződés értelmében a németeknek hetvenötmillió pud gabonát, tizenegymillió pud vágómarhát, kétmillió baromfit, két és félmillió pud cukrot, húszmillió liter szeszt, két és félezer vagon tojást, négyezer pud szalonnát, ezenfelül nagy mennyiségű vajat, bőrt, gyapjút, épületfát és még sok egyebet kellett kapniuk a Központi Radától.

A németek zöldesszürke egyenruhás, acélsisakos hadoszlopaikkal, annak rendje és módja szerint rátámadtak Ukrajnára. A vörös csapatok hátvédeit elsöpörte a nehéztüzérség.

Jöttek a csapatok, a gépkocsiosztagok, óriási, tarkára festett ágyúkkal a tüzérség, dübörögtek a tankok és páncélgépkocsik, hozták a pontonokat s egész kis hidakat a folyókon való átkelésre. Repülőgépek búgtak a levegőben. A technika rohant meg itt egy csaknem fegyvertelen népet. A frontharcosokból, parasztokból, bányászokból és városi munkásokból álló, szétszórt vörös csapatok, amelyek elenyésző számbeli kisebbségben voltak, harcok közepette északra és keletre vonultak vissza.

Kijevben a Központi Rada helyére, amely Ukrajnát kiszolgáltatta a németeknek, Szkoropadszkij tábornokot ültették, aki a szeparatisták kedvenc kék színébe öltözve tartotta a hetmani jogart, és ukránul szónokolt: "Éljen Nagy-Ukrajna! Mostantól fogva mindétig legyen béke, rend és nyugalom. Munkások, vissza a gyárakba, földművesek, az eke mellé! Átok, átok a vörös rendbontókra!"


Egy héttel azután, hogy Vlagyimirszkoje utcáin átszáguldott a vészhír hozója, a mészkőszakadék fölött a szélmalmoknál kora reggel megjelent egy csapat: nem orosz külsejű, nagy hollófekete paripákon vagy húsz lovas, rövid, zöldesszürke mundérban, zsinóros ulánus sapkában. Lenéztek a faluba, és leszálltak lovukról.

A faluból aznap sokan nem mentek mezei munkára. S a gyerekek kaputól kapuhoz szaladtak, az asszonyok a kerítéseken kiabáltak át egymáshoz, és a templomtéren hamarosan összeverődött a falu népe. Arrafelé bámultak, ahol a malmok mellett az ulánusok felállítottak két géppuskát.

Kevéssel később a másik oldalról, megvasalt kerekeken egy katonai hadtápszekér zakatolt a főtérre, két habzó pejcsődör volt eléje fogva. A bakon világos szemű, lóarcú, durva külsejű katona ült, sapkában, szűk mundérban. Mögötte csípőre tett kézzel feszített a német tiszt, egy szigorú és furcsa kinézésű úr, monoklival a szemén és vadonatúj sapkában. Bal oldalán régi ismerős gubbasztott, a hercegi jószágigazgató, aki a múlt ősszel egy szál gatyában menekült az uradalomból.

Most ott ült nagy mogorván, finom felöltőben, meleg sapkában, borotvált holdvilágképén arany szemüveggel Grigorij Karlovics Mill. Hej, vakarták is a fejüket a parasztok, amikor meglátták.

- Le a sapkát! - kiáltott hirtelen oroszul a furcsa német tiszt. A közelben állók közül néhányan kelletlenül lerántották sapkájukat. A tér elcsendesedett. A tiszt még mindig csípőre tett kézzel ülve, monokliját csillogtatva, tagoltan, nehezen, de szabatosan a következőket mondta:

- Vlagyimirszkoje szántóvetői, láthattátok a dombon azt a két német géppuskát, kitűnően működnek... Ti, földművesek, természetesen józan gondolkodású emberek vagytok. Én nem szeretnélek bántani benneteket. Meg kell mondanom, hogy Vilmos császár német csapatai azért jöttek hozzátok, mert helyre akarják állítani nálatok a tisztességes emberek nyugodt életét. Mi, németek, nem szeretjük, ha idegen tulajdont ellopnak, ezt igen szigorúan büntetjük. A bolsevikok, ugyebár, másra tanítottak benneteket? Ezért kergettük el a bolsevikokat, azok többé nem térnek vissza. Azt tanácsolom, szálljatok magatokba, és haladéktalanul adjátok vissza az uradalomnak, amit elloptatok...

E szavakra többen hümmentettek a tömegben. Grigorij Karlovics egész idő alatt lehajtott fejjel ült, s a sapkaellenzője alól figyelte a parasztokat. Kövér arcán egyszer átsuhant a diadal mosolya, nyilván felismert valakit. A tiszt befejezte a beszédet.

A parasztok hallgattak.

- Én teljesítettem kötelességemet. Most már öné a szó, Mill úr - fordult szomszédjához a tiszt.

Grigorij Karlovics azonban igen tisztelettudó hangon elutasította az ajánlatot:

- Hadnagy úr, nekem nincs mit mondanom ezeknek. Így is mindent megértettek.

- Helyes - felelt a tiszt, aki fütyült az egészre. - August, hajts!

A furcsa sapkás katona ostorcsattogtatva elindította a hadtápkocsit a tolongó tömegen át a hercegi kastély felé, ahol három nappal előbb még a járási végrehajtó bizottság székelt. A parasztok a szekér után néztek.

- Henceg a német - mondta valaki a tömegben.

- De Grigorij Karlovics bezzeg hallgat...

- Várj csak, kinyitja még a száját...

- Bizony, itt az isten csapása. Kinek kellett ez?... Most már aztán csak a rendőrfőnök hiányzik.

- Szosznovkában már meg is jött. Összehívta a falut, oszt lehordta alaposan a parasztokat, hogy aszongya, ti ilyen meg amolyan istentelen haramiák, elfelejtettétek, mi következett ezerkilencszázötre? Három óra hosszat szitkozódott, s folyton-folyvást a legcsúnyábbul. Az egész politikát előtálalta.

- Most aztán mi lesz?

- Korbács, az lesz.

- De megálljunk, mi lesz a szántással? Kié az mostan?

- Felesbe a szántás, felesbe az aratás, hadd legyen a hercegé.

- Affenét... inkább elmegyek innen.

- Mit inkább? Megbolondultál?

Így meghánytorgatva az ügyeket, a parasztok elszéledtek. Estére pedig visszavitték a herceg házába a díványokat, karosszékeket, ágyakat, függönyöket s az aranyozott rámájú tükröket, képeket.

Kraszilnyikovéknál sötétben vacsoráztak. Alekszej minduntalan letette a kanalat, ki-kinézett az ablakon és sóhajtozott. Matrjona olyan csendesen járkált az asztaltól a kemencéig, mint egy egér. Szemjon görnyedten gubbasztott, hullámos, sötét haja homlokába hullt. Matrjona hol a karját, hol a mellét érintette hozzá, valahányszor térült-fordult tállal vagy korsóval, de a férje nem emelte fel a fejét, és mogorván hallgatott.

Alekszej hirtelen az ablakhoz ugrott, körmével rákoccantott az üvegre és kinézett. Az esti csendben messziről tisztán hallatszott egy elnyújtott, szörnyű üvöltés. Matrjona nyomban a padkára ült, kezét a térde közé szorította.

- Vaszka Gyementyevet ütik-verik - mondta csendesen Alekszej. - Az imént kísérték be a kastélyba.

- Ez már a harmadik - suttogta Matrjona. Elnémultak, hallgatóztak. Az ember tovább is éppen olyan irtózatosan, kétségbeesetten üvöltött bele a falu esti csendjébe.

Szemjon indulatosan felállt, egyetlen mozdulattal összerántotta nadrágszíját, és bement öccse szobájába. Matrjona szó nélkül utána ment. Szemjon levette a falról a puskát. Matrjona átkarolta a nyakát, fejét hátrahajtotta, fehér fogait keményen összeszorította, szinte megdermedt. Szemjon el akarta taszítani, de nem bírta. A puska a vályogpadlóra esett, Szemjon pedig arccal az ágy párnájára bukott. Matrjona melléje ült, s gyors mozdulatokkal simogatni kezdte férje kemény szálú haját.


Grigorij Karlovics Mill nem bízott meg a strázsákban és az atamánság "hajdamák"[4] osztagaiban, és ezért helyőrséget kért Vlagyimirszkojéba. A németek ilyen esetekben készségesen teljesítették a kérelmet, és két géppuskás szakaszt küldtek a faluba.

A katonákat a parasztházakban szállásolták el. Azt beszélték, hogy Grigorij Karlovics maga jelölte meg a házakat. Elég az hozzá, hogy a parasztok közül mindazok, akik tavaly részt vettek a hercegi kastély kifosztásában, és a járási végrehajtó bizottság valamennyi pártonkívüli tagja - a fiatalságból vagy tízen még a németek megjelenése előtt elbujdostak a faluból - egy-egy katonát kaptak lovastul kosztra, kvártélyra.

Így aztán Alekszej Kraszilnyikovhoz is bekopogott egy jámbor német teljes fegyverzetben, sisakosan. Érthetetlen makogás közben mutogatta beutaló céduláját, és megveregette Alekszej vállát: "Jól megfan, barát..."

A katonának Alekszej szobáját adták oda, csak a lószerszámokat és a fegyvereket rakták el onnan. A katona nyomban berendezkedett, az ágytakaró helyett újat hozott, felakasztotta a falra Vilmos császár fényképét, és szólt, hogy tisztábban söpörjék ki a szobát.

Mialatt Matrjona söpört, a katona előszedte piszkos alsóruháit, és odaadta neki: "Schmutzig, pfuj, bitte, kimosni!..." Aztán mindennel nagyon elégedetten, csizmástul az ágyra henteredett, és szivarra gyújtott.

A katona kövér volt, vastag bajszát fölfelé pödörte. Ruhája rendes, jó minőségű. Étvágya is rendes, akár a farkasé. Mindent felfalt, amit Matrjona elébe tett, különösen a sózott szalonna ízlett neki. Matrjona vérző szívvel adta neki a szalonnát, de Alekszej csitította: "Hadd el, faljon, amennyi belefér, és dögöljön, csak semmibe bele ne dugja az orrát."

Ha nem volt egyéb dolga, harci indulókat dudorászott a katona, vagy kijevi képes levelezőlapokat irkált haza. Nemigen handabandázott, csak a járása volt hangos, úgy döngette a csizmáját, mint aki úrnak érzi magát.

Mintha halott volna a házban, úgy jártak-keltek Kraszilnyikovék, némán ültek asztalhoz, szó nélkül keltek fel. Alekszej mérgesen ráncolta homlokát. Matrjona sóhajtozva gubbasztott, s lopva kötényébe törülte könnyeit. Főképpen Szemjon miatt aggódott, nehogy kitörjön a dühe, de a férje ezekben a napokban magába roskadt, elnémult.

A járásbíróságon és a házkapukon minden áldott nap megjelent a hetman egy-egy újabb rendelete, hogy vissza kell adni az uraság földjét, marháját, hogy ezt meg azt be kell szolgáltatni, hogy a gabonát kötelező eladni, hogy a felkelés legkisebb kísérletéért, a kommunisták rejtegetéséért könyörtelen megtorlás jár, és így tovább...

A parasztok elolvasták a hirdetményeket, és nagyokat hallgattak. Aztán rémhírek kaptak lábra arról, hogy valamelyik faluban német lovascsapatok fedezete alatt vitték el a felvásárlók a még ki nem csépelt gabonát, s holmi idegen bankókkal fizettek érte, amit még a vénasszonyok sem fogadnak el, egy másik faluból meg elhajtották az állatállomány felét, a harmadikban pedig annyi gabonát sem hagytak, amennyit egy veréb felcsippent.

A parasztok éjszakánként kisebb csoportokban, rejtekhelyeken összegyülekezve mesélték egymásnak a híreket s szörnyűlködtek: mit lehetne tenni? Hol a segítség? Olyan erő nehezedett rájuk, hogy csak görnyedeztek belé, de mukkanni sem mertek.

Szemjon eljárt ezekre a gyűlésekre, a kertek alá, a patakhoz a füzesbe. Panyókára vetett kabátban ült a földön, pipázott, hallgatta a többit. Néha már-már felugrott, hogy ledobja a kabátját, s kifeszítse vállát: "Elvtársak!"... De hasztalan lett volna, csak megijesztené, elriasztaná, szétrebbentené a parasztokat. Egyszer, alkonyattájt, találkozott a legelőn egy emberrel; az megállt s fogát kivillantva, ránevetett. Szemjon már-már elment mellette, de az csendesen rászólt:

- Testvér!

Szemjon megrezzent: csakugyan régi cimborája volna?

Fürkészőn végignézve, megkérdezte:

- Mi kell?

- Alekszej bátyja vagy?

- Igen; hát aztán?

- Hej, de elfelejtettél bennünket... Emlékszel még a Kercs legénységére?

- Kozsin? Te vagy az? - És Szemjon keményen kezet rázott vele.

Álltak, egymást fürkészve. Kozsin gyorsan körülpillantott, és így szólt:

- Reszelitek mán a puskacsövet?

- Nem, egyelőre még minden csendes.

- Aztán vannak arravaló legények?

- Tudja isten, még nemigen látni. Várjuk, mi lesz.

- Hát ti, fiúk, csináltok valamit? - mormogott Kozsin, a szürkületben ide-oda pillantgatva a táj elmosódó körvonalaira. - Mire vártok? Úgy levágnak benneteket, mint a libákat, s ti még oda is tartjátok a nyakatokat. Hát nem tudjátok, hogy nálunk, Uszpenszkojében ágyútűzzel felperzseltek mindent? Az asszonyok, gyerekek szétszaladtak, ki merre látott, a parasztok meg az erdőbe... Novoszpasszkojéból, Fjodorovkából, Guljaj-Poléből menekül a nép... s mind hozzánk.

- De ki az a "hozzánk"?

- Nem ismered a gyibrivi erdőt? Ott a gyülekező... Hát jó... Súgd meg a fiúknak: a ti falutokból negyven vágott csövű vagy más puskát, egyenként tíz tölténnyel, kézigránátot, amennyit csak lehet, dugjatok el a kazalba, a szérűben, érted? Szosznovkában már együtt van minden a szénakazal alatt, csak engem várnak... Gungyajevkában harminc ember vár lovastul... Indulni kell.

- De hová? Kihez?

- Hát egy atamánhoz... Úgy hívják, hogy Scsusz. Most Jekatyerinodar egész környékén csapatokat szervezünk... A múlt héten szétvertük a hajdamákokat, felgyújtottuk a raktáraikat... Hű, volt nagy mulatság: a pálinkát, cukrot csak úgy ajándékba adtuk a parasztoknak... Hát ne felejtsd, egy hét múlva jövök.

Ráhunyorított Szemjonra, átugrott a sövényen, és meggörnyedve surrant be a nádasba, ahol hangosan vartyogtak a békák.

Az atamánok, a támadások híre eljutott Vlagyimirszkojébe, csak nem hitték. De lám, most itt az élő tanú.

Szemjon még aznap este beszámolt a fivérének. Alekszej komolyan végighallgatta.

- Hogy hívják azt az atamánt?

- Scsusz, azt mondják...

- Nem hallottam róla. Nyesztor Ivanovics Mahnóról igen, híre jár, hogy van már vagy huszonöt emberből álló martalóc bandája, és megtámadják az urasági gazdaságokat. Scsuszról nem hallottam... De minden lehetséges, a paraszt most mindenre képes... Ha Scsusz, hát legyen Scsusz, a cél a fontos... De tudod mit, Szemjon? Még ne szólj a parasztoknak. Ha rákerül a sor, majd elmondom én magam.

Szemjon elmosolyodva vállat vont:

- Hát csak várjatok, amíg megkopasztanak...

Aznap este Kozsin, úgy látszik, nemcsak Szemjonnal beszélt. Faluszerte suttogtak már a puskákról, gránátokról, atamán osztagokról. Éjszaka, aki fülelt, hallhatta, amint a házakban fűrészelik a puska csövét. De egyelőre még semmi sem mozdult. A németek még rendet is csináltak: parancsba adták, hogy szombatról vasárnapra az utcákat fel kell söpörni. Annyi baj legyen, az utcákat is felsöpörték.

De aztán beütött a mennykő. Kora hajnalban, amikor még a teheneket se hajtották ki, strázsák meg rendőrök robogtak a felsöpört utcára:

- Ki a házból!

A parasztok mezítláb, gombolkozva ugráltak ki a kapuk elé, s ott rögtön cédulát nyomtak a kezükbe: minden egyes parasztgazda ennyi meg ennyi gabonát, gyapjút, zsírt és tojást köteles ennyi meg ennyi márkáért beszolgáltatni a német parancsnokságnak. A templomtéren már ott várt a hadtápkocsi. Sisakos, puskás német "lakók" álltak a kapuk elébe.

A parasztok a fejüket vakarták. Némelyik káromkodott. Volt, aki a sapkáját földhöz vágva mondta:

- De ha egyszer nincs gabonám, isten bizony! Ha megöltök, sincs semmim!

És akkor elzörgött mellettük bricskáján a jószágigazgató, akinek aranykeretes szemüvegétől jobban féltek a parasztok, mint a strázsáktól vagy a katonáktól, mert Grigorij Karlovics mindent látott, mindent tudott.

Megállította a lovát. A rendőrfőnök odament a kocsihoz. Beszélgettek egy ideig. Aztán a rendőr ráripakodott a strázsákra, azok bementek a legelső házba, és a trágyadomb alatt mindjárt megtalálták a gabonát. Grigorij Karlovicsnak csak a szemüvege villant egyet, amikor kihallatszott a tetten ért gazda dühös ordítása.

Ezalatt Alekszej olyan fejvesztetten járt ide-oda az udvarán, hogy szánalom volt ránézni. Matrjona a kendőjét szemére húzva sírdogált a pitvar küszöbén.

- Mit érek én azzal a pénzzel, azzal a márkával, az isten akárhová tegye... - dühöngött Alekszej, s fölemelt egy-egy törött kereket vagy karót, csak azért, hogy a sövény csalánbokrába dobja. A kakasra rádobbantott: - Te dög! - megrázta a hombár lakatját: - Mit fogunk zabálni? Tán azt a márkát vagy mi a frászt? Szóval mehetünk a világnak! Végleg koldusbotra juttatnak? Megint rabságba döntenek.

Szemjon, aki Matrjona mellett ült, megszólalt:

- Az még semmi... A lovadat is elviszik.

- Azt már nem! Akkor fejszét fogok!

- Későn térsz észre...

- Jaj, lelkeim - sírdogált Matrjona -, én a fogammal megyek a torkának...

Puskatussal zörgettek a kapun. A lakó, a kövér német nyugodtan, vígan jött be, mintha csak otthon volna. Utána hat rendőr és egy polgári ruhás idegen, sapkáján a hetman kokárdájával, hóna alatt átkötött iratcsomóval.

- Itt sok megfan gabonát, szalonnád - mutatott a német a kamrára.

Alekszej vadul nézett rá, arrább ment, és teljes erejéből a rendőr lába elé vágta a kamra nehéz, rozsdás kulcsát.

- Nono, te gazember! - kiáltott az rá. - Korbácsot akarsz, disznó?

Szemjon könyökével ellökte Matrjonát, és le akart rohanni a tornácról, de egy szurony széles pengéje nyomban mellének szegeződött.

- Halt! - rivallt rá a német durván, fölényesen. - Ruszki, helyedre!


Egész nap rakták az élelmet a hadtápvonatra, amely csak késő éjjel indult. A falut teljesen kifosztották. Sehol nem gyújtottak világot, sehol sem ültek vacsorához. A sötét szobákban az asszonyok, ölükben a papírmárkákat szorongatva zokogtak.

Ha aztán beutazik a paraszt az asszonyával a városba, bejárja ezzel a bankóval a boltokat, hát egyetlenegy szöget se kap érte, se egy fél méter kelmét, se egy darabka bőrt, semmit. A gyárak nem dolgoznak. A gabona, a cukor, a szappan, a nyersanyag vonatszámra vándorol Németországba. A paraszt meg az asszonya nem zongorát, nem régi holland mesterek képeit, nem kínai porcelánt akar hazavinni. Megbámulja a lógó bajuszú, csimbókos hajú, kék mundéros hajdamákokat, fejükön a bíbor tetejű bőrkucsmával, és ődöng egy darabig sóhajtozva a valutájával a keménykalapos, kékre borotvált képű kupecek között, csak sóhajtozik, s hazamegy üres kézzel. Hazafelé meg - alig húsz versztányi vasutazás után - áttüzesedik a vagontengely, de nincs mivel megolajozni, a gépolajat elvitték a németek. Homokkal behintik valahogy, s tovább döcögnek, amíg a tengely megint csak át nem tüzesedik.

Ezért jajgattak az asszonyok, a német márkákat gyűrögetve markukban, s ezért hajtották el a parasztok a lábasjószágot minél messzebb, az erdei szakadékokon túl, a biztonság kedvéért, mert ki tudja, micsoda újabb hetmanrendeletet ragasztanak ki holnap!

A faluban nem gyújtottak világot, sötétben gubbasztott a nép. Csak a hercegi kastély volt fényesen kivilágítva a liget mögött, a tóparton. Ott rendezett ünnepi vacsorát a jószágigazgató a német tiszteknek. A katonabanda német keringői szinte kísértetiesen hangzottak a sötét falu fölött. Tüzes fonalként röppent - ördög tudja, milyen magasságokba - a rakéta, az urasági kertben söröző német katonák mulattatására. Fönt a röppentyű kigyúlt. És lassan lehulló szikraesője bearanyozta a szalmatetőket, a kerteket, a füzeseket, sövényeket s a fehér harangtornyot. Sok borús arc nézte az örömtüzet, olyan éles volt a fénye, hogy minden zord redőt megvilágított az arcokon. Kár, hogy valami láthatatlan fényképezőgéppel nem lehetett megörökíteni őket ebben a pillanatban. Mert ez a felvétel bőséges anyagot nyújtott volna a német vezérkarnak, megfontolásul.

Még a falu határát is nappali világosság öntötte el. Néhányan, akik egy magányos boglya felé igyekeztek, gyorsan földre hasaltak. Csak egy ember maradt állva. Az égről hulló szikraesőt nézte és elálmélkodott:

- Ejnye, azt a gyönyörűséges mindenit...

A szikrák kihunytak, nem értek le a földre. Még feketébb lett körös-körül. Az emberek a boglyához settenkedtek, megcsörrent a földre dobott fegyverek vasa.

- Hány van összesen?

- Tíz vágott csövű puska, Kozsin elvtárs, meg négy karabély.

- Kevés...

- Nem lehetett többet... Holnap éjjel még hozunk...

- A lőszer hol van?

- Itt ni, a zsebekben, töltény az van elég.

- Hát csak dugjátok fiúk, a boglya alá... De gránátot, gránátot hozzatok... A vágott csövű puska ócska fegyver, csak arra jó, hogy a bokor mögött árokba bújj vele. Ha kilőtted, a nadrágba csúnyítsz, és kész a csata... Fiatal harcosnak puska való a kezébe és - ami a legfontosabb - gránát. Értettétek? Aki megteheti, hozzon kardot. Az a fegyverek fegyvere.

- Kozsin elvtárs, és ha ma éjjel mennénk nekik?

- Istenuccse, az egész falu talpra állna... olyan dühösek... nem csoda, elevenükbe vágtak nekik... Kaszával, vasvillával, teljes munkafegyverzetben... Mialatt alszanak, úgy lekaszaboljuk őket, mint a pinty...

- Ki parancsol itt, talán te? - kiáltotta Kozsin metsző hangon. Elhallgatott, aztán előbb suttogva, majd egyre hangosabban így beszélt: - Ki itt a parancsnok? Érdekes... Talán tökkelütöttekkel van dolgom? Vagy nyomban elmegyek, bánom is én, öljenek benneteket rakásra, s raboljanak ki a németek meg a hajdamákok... - és káromkodott a foga közt. - Nem tudjátok, mi a fegyelem? Nem tudjátok, hány embert nyakaztam le én már emiatt? Aki belép egy osztagba, teljes, föltétlen engedelmességet köteles fogadni az atamánnak... Különben inkább be se lépjen. Nálunk mindenki tehet, amit akar, mulathat, kurjongathat, de ha egyszer az öreg elkiáltja magát: "Lóra!", akkor aztán vége, már nem vagytok a magatok ura. Értettétek? - Elhallgatott, s kisvártatva már békülékeny hangnemben, de azért szigorúan folytatta: - Se ma, se holnap nem szabad egy ujjal sem nyúlni a németekhez. A támadáshoz nagy erőt kell gyűjtenünk.

- Kozsin elvtárs, csak legalább Grigorij Karloviccsal végezhetnénk. Az úgysem hagy élni bennünket.

- Ami a jószágigazgatót illeti, hát azt lehet, de nem előbb, mint a jövő héten, másképp nem tudom elintézni az ügyeket. A minap Oszipovkában egy német megbecstelenített egy asszonyt. Jó. Az asszony erre tűket morzsolt neki a lekváros derelyébe. A német megette, s az asztaltól egyenest ki az udvarra. Öklendezett egy darabig, oszt hamarosan kiadta a páráját. Az asszonyt a németek ott helyben megölték. Erre a férfiak fejszét ragadtak. Hát hogy ott mit műveltek a németek, jobb nem gondolni rá... Most keresheted Oszipovkát, csak a hűlt helye maradt. Hát így van az, amikor csak úgy ész nélkül kezdik a dolgot... Értettétek?


Matrjona sóhajtozva forgolódott az ágyon. Hajnalodott, szólt a kakas. A nyitott ablak párkányát megülte a harmat. Szúnyog zümmögött a szobában. A macska felébredt a padkán, puhán elhuppant, és a sarokba söpört szemét közt kezdett szaglászni.

A két testvér halkan beszélgetett a terítetlen asztalnál. Szemjon fejét a kezére támasztotta, Alekszej pedig közel hajolt hozzá, hogy az arcába nézzen:

- Érts meg, öregem, Szemjon, nem tehetem. Matrjona egyedül nem birkózik meg a gazdasággal. Hisz éveken át gyűjtögettünk, most meg mindent itt hagyjak! Koldusbotra jutunk. Mire visszajövünk, mindenünk elpusztul.

- Hogyhogy elpusztul? - szólt Szemjon. - Hát aztán? Az se nagy szerencsétlenség. Ha győzünk, kőházat építünk. - Elmosolyodott. - Most a partizánháborúról van szó, te meg a gazdasággal hozakodsz elő.

- Megint csak azt mondom. Ki fog eltartani benneteket?

- Hát hiszen te úgysem bennünket tartasz el, hanem a németeket, meg a hetmant, meg mindenféle gyülevész népséget... Rab vagy...

- Megállj csak. Én tán nem harcoltam tizenhétben a forradalomért? Nem választottak be a katonabizottságba? Nem bomlasztottam én is az imperialista frontot? Abbizony...Ne akarj te mindenáron engem gyalázni, Szemjon... És most is... nos, hát jöjjön csak a Vörös Hadsereg, elsőnek veszem a puskát. De mit menjek én most az erdőbe, holmi atamánokhoz?

- Most az atamánok is megteszik...

- Az igaz...

- Ez az átkozott seb tartott csak vissza - Szemjon az asztalra fektette karját. - Ez kínoz még mindig... Az én fekete-tengeri pajtásaim közül pedig már sokan szegődtek partizánnak. Meglásd, mind a négy sarkán felgyújtjuk Ukrajnát...

- Kozsint láttad azóta?

- Láttam.

- Mit mondott?

- Hát megbeszéltük, hogy hamarosan kivilágítást rendezünk a faluban.

Alekszej a bátyjára nézett, elsápadt, lehajtotta fejét.

- Hát persze, úgy is kellene... Ez az átkozott kastély ott pöffeszkedik, mint valami hólyag... Amíg Grigorij Karlovics él, nem szívhatjuk szabadon a levegőt.

Matrjona egy szál ingben kiugrott az ágyból, csak épp rózsás kendőjét vetette magára, odajött és öklével többször az asztalra ütött:

- Az én jószágomat pedig nem adom! Nem! Majd mi, asszonyok, végzünk azokkal a sátánokkal!

Szemjon váratlanul kibuggyant vidámsággal nézett rá:

- Na halljuk, hogy fogtok ti, asszonyok, csatázni, mondjad csak.

- Asszony módra. Ha falni akar, patkánymérget az ételébe... Arzént majd szerzünk. Szénapadlásra csalom vagy fürdőházba, tán nincs kötőtű a házamban? Ha belészúrom itt - és mutatta a helyet -, meg se mukkan többet. Ne féljetek, mi nem várunk rátok, mi nekimegyünk. Még puskával is, ha kell, nem rosszabbul, mint ti...

Szemjon toppantott, s úgy kacagott, majd megszakadt:

- Ez igen, ezer ördög ez az asszony...

- Eressz! - Matrjona kendőjével rálegyintett, és a küszöbnél pucér lábát papucsba bújtatva kiment, biztosan az állatok után nézni. Szemjon és Alekszej még sokáig fejcsóválva nevettek utána: "Hű, micsoda fehérnép! Atamán ez, nem is asszony!" A nyitott kisablakon befújt a hajnali szellő, megrezzentette a fikuszleveleket, és valami idegen nóta foszlányait hozta arra. A német lakó jött haza részegen dudorászva a kastélyból, gázolta csizmájával az utca porát.

Alekszej dühösen becsapta az ablakot.

- Eredj már, Szemjon, feküdj le aludni.

- Félsz?

- Még beléd köt ez a részeg disznó... Nem felejtette el, hogy egyszer nekimentél.

- Hát pedig még egyszer nekimegyek. - Szemjon felkelt, s indult lefeküdni. - Ej, Alekszej, azért sorvad el a forradalom, mert titeket olyan nehéz felrázni... Kornyilov sem volt elég nektek? Nem volt elég a németekből, hajdamákokból? Mi kell még? - Hirtelen felkapta fejét. - Hallod...

Az udvarról dörmögés hallatszott, nehézkes, bizonytalan csizmadobogás, utána pedig dühös asszonyi sikoly: "Eressz!"... Dulakodás, szuszogás, aztán Matrjona még hangosabban, mintha megsebezték volna, újra felsikoltott: "Szemjon, Szemjon!"

Szemjon veszett dühvel rohant karikalábán a tornácra. Alekszej csak a lóca szélét ragadta meg, de ülve maradt, úgyis tudta, mi az, amikor így ront ki egy ember valakire. "A fejszét ottfelejtettem az este, szóval, keze ügyében lesz". Szemjon vadul felüvöltött az udvaron. Reccsenő ütés hallatszott, aztán valami felsivított, gurgulázott és nehéz súllyal lehuppant.

Bejött Matrjona halálsápadtan, kendőjét maga után húzva. A kemencéhez támaszkodott, keble szaporán zihált. Hirtelen mozdulattal elhessegette Alekszej pillantását...

Az ajtóban megjelent Szemjon, nyugodtan, sápadtan.

- Gyere, öcsém, segíts, vigyük el valahová, elássuk...

 

5

A német csapatok a Don és az Azovi-tenger vonalánál állapodtak meg. Ily módon rendkívül gazdag terület birtokába jutottak, ami nagyobb volt, mint egész Németország. A német vezérkar itt, a Don vidékén is, éppúgy, mint Ukrajnában, rögtön beleavatkozott az ország politikájába, és megszilárdította a nagybirtokot, támogatta a sztanyicák gazdag kozákságát, amely négy évvel ezelőtt még hetvenkedett, hogy egy csapásra beveszi Berlint. Ezek a vörös lampaszos nadrágú, széles arcú, tősgyökeres kozákok - mintha acélból volnának öntve, olyan erősek - most kezes bárányoknak látszottak.

A németek még el sem értek Rosztovba, amikor egy tízezer főnyi kozák hadsereg Popov katonai atamán parancsnoksága alatt rávetette magát a Don-vidék fővárosára, Novocserkasszkra. A Don mögötti magas fennsíkon lezajlott véres harc után a novocserkasszki helyőrség vöröskozákjai és a Rosztovból odasiető bolsevikok már-már hatalmukba kerítették a Don-vidéket. De közbejött egy fantasztikus véletlen.

Drozdovszkij ezredes önkéntes osztaga gyalog indult el Romániából, és április 22-én váratlanul behatolt Rosztovba, de estére már ki is verték a városból. Drozdovszkijék erre elindultak a sztyeppen a Kornyilov-hadsereg keresésére. Útközben, április 25-én, meghallották Novocserkasszknál a csatazajt. Nem sokat kérdezték, kik, miért, kinek nevében verekszenek, befordultak a városba, páncélvonattal rátörtek a bolsevikok tartalékjaira, és veszett kavarodást okoztak köztük. A doni kozákok az égből pottyant segítség láttán ellentámadásba mentek át, visszavetették és kiverték a vörösöket. Ilyen módon Novocserkasszk a kezükbe jutott. A hatalom a Forradalmi Bizottság bukásával a "Don-vidék megmentőire" szállt át. Csak aztán értek oda a németek.

Novocserkasszkban, ahová a németek politikai elgondolásból nem vittek helyőrséget, a fehér kozákság német pártfogás alatt nyújtotta át az atamáni jogart Krasznov tábornoknak, aki - saját kijelentése szerint - "Vilmos császár személyes barátja" volt. Megkondultak a székesegyház harangjai, az óriási, macskaköves templomtéren a város kozákjai hurráztak, és véneik azt mondogatták: "Legfőbb ideje volt már!"

A németek Rosztovon túl nem hatoltak be a Don- és Kubany-vidék mélyére. Megkísérelték a folyó túlsó partján, a Rosztovval átellenben fekvő Batajszk elfoglalását, ahol Rosztov gyárainak és műhelyeinek munkásai és kültelki szegényei laktak. De hiába zúdítottak rá fergeteges tüzet, és indítottak véres támadásokat, nem tudták bevenni. Batajszk, amelyet csaknem teljesen elöntött a tavaszi áradás, kétségbeesett ellenállással megőrizte függetlenségét.

A németek ezen a vonalon meg is állapodtak. Beérték azzal, hogy megszilárdították az atamáni hatalmat, és hogy az Ukrajnában levő orosz katonai raktárakból fegyvert szállítottak ide. Ugyanily óvatosan intézték el a két önkéntes hadsereghez, Gyenyikin hadseregéhez és Drozdovszkij osztagához való kapcsolat veszélyes kérdését is. Az önkéntesek ugyanis két cél mellett tettek hitet: az első a bolsevizmus kiirtása, a második a németek elleni háború folytatása, más szóval a szövetségesek iránti sírig tartó hűség. Az elsőt a németek okos dolognak tartották, és élénken helyeselték, a másodikat pedig nem nagyon veszedelmes bolondságnak vélték. Ezért úgy tettek, mintha nem vennének tudomást az önkéntesekről. Gyenyikinék és Drozdovszkijék viszont szintén tettették magukat, hogy nem veszik észre az orosz földön a németeket.

Így, amikor a Drozdovszkij osztaga Kisinyovból Rosztov felé masírozott, egy ízben át kellett kelniük a folyón. A folyó egyik oldalán, Boriszlavnál, németek álltak, a másikon, Kahovkánál - bolsevikok. A németek sehogy se tudtak átkelni a hídon. Ekkor Drozdovszkijék maguk keltek át rajta, kiverték a bolsevikokat Kahovkából, és továbbálltak.

Hasonló természetű, csak még nagyobb ellentmondásba keveredtek Gyenyikin csapatai. Április végén az önkéntes hadsereg Jekatyerinodarnál megtépázott maradványai nagy nehezen eljutottak Jegorlickaja és Mocsetyinszkaja kozák falvak körzetéig, Novocserkasszktól mintegy ötven versztányira. Itt váratlanul örvendetes hír érte őket: a németek elfoglalták Rosztovot, a doni atamánság kozákjai pedig Novocserkasszkot. A vörösök ezúttal az önkénteseket békében hagyták, és az új ellenség, a német ellen fordultak.

Az önkéntesek ilyen módon lélegzethez juthattak, gyógyíthatták sebesültjeiket, erőt gyűjthettek. Mindenekelőtt a hadfelszerelést kellett pótolniuk.

Tyihoreckajától Batajszkig valamennyi vasútállomás tömve volt óriási hadianyagkészletekkel, a vörösök Rosztov ellen tervezett ellentámadásához. Markov, Bogajevszkij és Erdeli tábornok három hadoszloppal megrohamozta a vörösök közvetlen hadtápterületét, Krilovszkaja, Szoszika és Novo-Leuskovszkaja vasútállomásokon szétzúzták a szerelvényeket, felrobbantották a páncélvonatot, és óriási hadizsákmánnyal vonultak vissza a sztyeppekre. A Vörös Hadsereg támadása a németek ellen meghiúsult.


Roscsin vállficama meggyógyult, és a harcokban kapott kisebb sérülései behegedtek. Megerősödött, lesült, és a legutóbbi időben egy csendes kis kozák faluban fel is táplálták.

Moszkvából való elutazása óta rögeszmeként üldözte a gondolat, hogy bosszút kell állnia a bolsevikokon a gyalázatért. Ezt a feladatot teljesítette: bosszút állt. Mindenesetre emlékezetében maradt egy pillanat... Egy vasúti töltéshez rohant... győztek... Térde reszketett, halántéka kalapált... Levette puha sapkáját, és beletörölte a szuronyát. Szinte öntudatlanul tette ezt, mint tapasztalt katona, aki fegyverét szereti tisztán tartani. Már nem égett benne a régi, eszeveszett gyűlölet, amitől a fejét mintha ólomabroncs szorítaná, és a szeme vérbe borul - nem. Egyszerűen leszúrta az ellenséget, majd kirántotta pengéjét és megtörölte: tehát igaza van, ugye? Ugye, igaza van? Tisztuló öntudata mindenáron meg akar győződni róla: igaza van-e? Igen? Igaza van? De hát akkor miért kérdezgeti saját magát?...

Vasárnap volt. A kozák falu templomában istentiszteletet tartottak. Roscsin elkésett, a frissen kiborotvált kozák tarkók közt kifurakodott a templomtornácra, majd kiballagott a templom mögötti, régi temetőbe. Átsétált a gyepen, ahol sűrűn sárgállt a kikerics, és egy fűszálat szájába véve, leült egy sírhalomra. Vagyim Petrovics becsületes és - Kátya szerint - derék, jó ember volt.

A félig nyitott, pókhálós templomablakon kihallatszott a gyermekkórus. A pap rekedt hangja oly dühösen, oly könyörtelenül vág bele, hogy a gyermekhangok, jaj, mindjárt megijednek, elszállnak, szétfoszlanak. Vagyim Petrovics önkéntelenül a múltba révedt, mintegy tisztaságot, ártatlanságot keresve...

Örömre ébred. A tiszta, magas ablakon át benéz a sötétkék tavaszi ég; olyan eget azóta sem látott soha. A kertből felhallatszik a fák zúgása. Ágya mellett, a széken ott az új, égszínkék babos, vasárnapszagú szaténing. Elgondolja, mit is fog csinálni egész nap, kikkel fog találkozni, és ez olyan kellemes és zsongító, hogy nem is akarózik felkelni. A tapétákat nézi, amelyeken mindig ugyanaz a kis kép ismétlődik: horpadt tetejű, kínai házikó, görbe hidacska és ernyő alatt két kínai, egy harmadik kínai pedig, akinek a fején lámpaernyőszerű kalap van, a hídon horgászik. Milyen jó is ezeknek a derék és komikus kínaiaknak, patakparti házikójukban... A folyosóról beszól az édesanyja: "Vagyim, jössz már? Én kész vagyok...", és ez a kedves, nyugodt hang egész életében mindig a jólétre és a boldogságra emlékezteti... Kékbabos ingében ott áll anyja mellett, aki ünnepi selyemruháját vette fel. Megcsókolja, kiveszi hajából a fésűt, és megfésüli fiát: "Így, most rendben vagy. Gyerünk..." A széles lépcsőn lemenet az anyja ernyőt nyit. Az udvar földjén friss seprűnyomok. Türelmetlenül topog a hintóba fogott három sárga, a bal oldali kirúg, a zömök középső patkója már lyukat vert a homokba. A jóllakott, elégedett kocsis bársonymellénye alatt bíborszínű inget visel, és Pugacsov-szakállát megsodorva, köszön: "Boldog ünnepet!" Anyuska kényelmesen elhelyezkedik a napon felmelegedett kocsin. Vagyim boldogan dől anyjához, s már előre érzi, mint sivít majd füle mellett a szél, hogyan suhannak szembe velük a fák. A trojka megkerüli a majort, s szinte repül. Itt van már a falu széles főutcája, az illemtudóan hajlongó parasztok, a kerekek elől kotkodácsolva menekülő tyúkok. A fehér templomkerítés, a zöld lombú, fiatal nyírfák, tövükben a halmok fölött düledező sírkeresztek... A templom pitvarában a koldusok, a jól ismert tömjénszag...

Ez a templom most is ott áll, s a nyírfák is. Vagyim Petrovics szinte maga előtt látja a kék égre zölden kirajzolódó csipkézetüket... A templom sarkától számítva az ötödik nyírfa alatt nyugszik már anyuska régen; sírhalmát kerítés övezi. Három éve a vén pap megírta Roscsinnak, hogy a kerítés kitört, a fakereszt elkorhadt... És Roscsinnak most ötlik eszébe, s szánja-bánja, hogy nem is válaszolt erre a levélre.

A drága, kedves arc, a jóságos kéz, a finom hang, amely reggelenként felköltötte, és az egész napját megédesítette... A szerető gond, amellyel testének minden piheszálát, minden kis karcolását figyelte... Istenem, akármi bánata volt, mindig tudta, hogy anyja szeretetétől elmúlik. S mindez némán fekszik immár a kicsiny halom alatt, elporladt a nyírfa tövében...

Vagyim Petrovics térdére könyökölt, s arcát kezébe temette.

Hosszú évek múltak el. S neki mindig úgy tetszett, hogy csak még egy akadályt kell elhárítania, s akkor egy kéklő reggelen ismét boldog vasárnapra ébred, mint hajdan. A két kis kínai az ernyője alatt, a hidacskán vezeti őt a horpadt tetejű házikóba... ott várja őt az, aki kimondhatatlanul szereti, a kimondhatatlanul drága...

"Az én hazám" - tűnődött Roscsin, és ismét eszébe jutott a falun keresztül repülő hintó. "Az én hazám Oroszország... Az, ami Oroszország volt, az nincs többé, az nem újul meg soha... A szaténinges kisfiúból gyilkos lett..."

Gyorsan felállt, s kezét hátratéve, ujjait ropogtatva lépdelt a gyepszőnyegen. Gondolatai oda vitték, ahonnét - legalábbis azt hitte - örökre kizárta önmagát. Hiszen úgy gondolta, hogy a halálba megy... S lám, nem halt meg... Milyen egyszerű volna most valami pusztai vízmosásban heverni legyektől ellepetten...

"Igen - töprengett -, meghalni könnyű; élni annál nehezebb... Ez mindnyájunk érdeme, hogy nemcsak egy élő hús- és csonthalmazt adunk pusztuló hazánknak, hanem mind a harmincöt leélt esztendőnket, reményeinket, szeretteinket, a kínai házikót, egész hajdanvaló tisztaságunkat..."

Hangosan felsóhajtott, és szétnézett, nem hallotta-e meg valaki. De a gyerekkórus még mindig énekelt. A rozsdás templomereszen galambok burukkoltak... Hirtelen, szinte lopva felidézett emlékezetében még egy elmondhatatlanul bánatos mozzanatot. (Kátyának sohasem mondta el.) Egy évvel ezelőtt történt, Moszkvában. Roscsin már a pályaudvaron meghallotta, hogy aznap temették Jekatyerina Dmitrijevna férjét, és hogy az asszony teljesen egyedül maradt. Estefelé elment hozzá, s a cselédlány mondta, hogy asszonya alszik. Erre ő leült a szalonba, várni. A cselédlány suttogva mesélte, hogy Jekatyerina Dmitrijevna folyton sír, falnak fordul az ágyában, és sírdogál, mint egy kisgyerek: "Mi becsukjuk a konyhaajtót, hogy ne halljuk..." Eltökélte, hogy akár egész éjjel vár reá. Leült a díványra, és hallgatta egy távoli óra ketyegését, amely csak repíti az élet perceit, bánatos redőket rajzol a szeretett arcra, és megfakítja az ifjú fürtöket, könyörtelenül, irgalmatlanul... Roscsin úgy érezte, hogy ha Kátya nem alszik, akkor bizonyosan ugyanezt gondolja, az óraütéseket hallgatva... Aztán meghallotta lépéseit; mintha a cipősarka levált volna, olyan gyengén, olyan bizonytalanul lépkedett. A hálószobában járkált, s beszélt valamit magában. Aztán megállt, és sokáig nem mozdult. Roscsin mintegy megérezve Kátya gondolatát, összerezzent. Az ajtó megcsikordult, Kátya átment az ebédlőbe, és a poharak közt keresgélt. Roscsin felegyenesedett, hogy hozzárohanjon. De az asszony maga nyitott be: "Liza, maga az?" - kérdezte. Teveszőr pongyolájában állt ott, egyik kezében kis pohár, a másikban valami kis, szomorú üvegcse... Ezzel akart megszabadulni a bánattól, a magánytól, a könyörtelenül múló időtől, mindentől. Szürke szeme, bánatos arca olyan volt, mint egy elhagyott kisgyermeké... Őt kellene... a kínai házikóba vinni... Vagyim Petrovics ekkor azt mondta neki: "Rendelkezzék velem, az egész életem a magáé..." És Kátya elhitte, hogy egész magányosságát, összes hátralevő éveit feloldhatja az ő szánalmában, szerelmében.

Igaz is, hát nem őrület ez valóban! Ő persze tudta, hogy Kátya egyetlen pillanatra sem hagyta el őt, akkor sem, amikor a gyűlölet ólomabroncsa szorította, s most sem, a szörnyű harcok idején. Mint egy láthatatlan árnyék állta el útját, kitárt karral, hangtalanul könyörögve, ő meg, a vad üvöltéstől rekedten, hörögve döfte szuronyát a vöröskatona köpenyébe, döfte e nem hátráló árnyon keresztül, és sapkájába törülte véres pengéjét.

Az Istentisztelet véget ért. Napbarnította junkerek és tisztek özönlöttek ki a templomból. A híres generálisok szokott, szigorú képükkel, rendjelekkel és érdemkeresztekkel teleaggatott, tiszta zubbonyban, méltóságosan, lassan lépegettek: a magas, karcsú Erdeli félrecsapott sapkában, kétfelé fésült szakállának festői díszében, a borgőzös, mogorva Markov, fején piszkos báránybőr kucsmájával, a kis termetű, tömpe orrú, zömök Kutyepov, apró medveszemével pillogva, meg a kibodorított bajszú, kozák Bogajevszkij. Aztán Gyenyikin lépett ki a szép, hideg, okos arcú Romanovszkijjal beszélgetve, akit a hadseregben úgy emlegettek: "A rejtélyes".

A főparancsnok megjelenésekor valamennyien kihúzták magukat, a nyírfák alatt dohányzók eldobták a cigarettát. Gyenyikin már nem volt az a civil ruhás, csámpás csizmában baktató, nyomorult, gégehurutos "vénség", aki annak idején minden poggyász nélkül kapaszkodott fel egy hadtápszekérre. Tartása egyenes volt, választékos eleganciával öltözött, ezüstös szakálla mindenkiben fiúi tiszteletet gerjesztett, szeme kikerekedett, és szigorúan villogott, mint egy saskeselyűé. Kornyilovot természetesen meg sem közelítette, de azért a tábornokok közül ő volt a legtapasztaltabb és legmegfontoltabb. Két ujját sapkájához emelve, méltóságos léptekkel ment a kocsihoz, és Romanovszkijjal együtt elhajtatott.

A hosszú Tyeplov Roscsinhoz lépett. Bal karja még mindig fel volt kötve, gyűrött lovassági köpeny lógott a válláról. Az ünnep tiszteletére megborotválkozott, és pompás hangulatban volt.

- Hallottad az újságokat, Roscsin? A németek és a finnek, ha ma nem, holnap egész biztosan beveszik Pétervárt. Mannerheim a parancsnokuk, emlékszel rá? Az udvarban szolgált, vitéz tábornok, nagy verekedő. Finnországban egy szálig kivégeztette a szocialistákat, stramm fiú... A bolsevikok már Moszkvából is iszkolnak minden cókmókjukkal, Arhangelszken át. Becsületszavamra... Szegyelnyikov főhadnagy most érkezett Novocserkasszkból, ő meséli... Na és hogy Novocserkasszkban micsoda fehérnép nyüzsög! Minden ujjára tíz jut az embernek... Kérdezd meg Szegyelnyikovot... - Tyeplov szétvetette sovány, térdben elferdült lábát, és úgy röhögött, hogy zubbonygallérjából kivágódott az ádámcsutkája.

Roscsint szemlátomást nem érdekelték a "fehérnépről" szóló értesülések, és Tyeplov megint áttért a politikai hírekre, amelyek itt, a pusztaság közepén a lelket tartották a hadseregben.

- Kiderül, hogy Moszkva mindenestül alá van aknázva, a Kreml, a templomok, a színházak, a legszebb épületek, sőt egész háztömbök is, és villanyvezetékek húzódnak valami rejtelmes nyárilakba, Szokolnyiki körül, amelyet éjjel-nappal csekisták őriznek... Képzeld el, majd ha bevonulunk, mi lesz ott! Egész Moszkva a levegőbe repül... - Lehajolt és súgva mondta: - Becsületistenemre! A hadseregfőparancsnok már ennek megfelelően intézkedett. Különleges felderítő osztag ment Moszkvába, hogy kipuhatolja ezeket a villanyvezetékeket, és ha majd Moszkvához közeledünk, ártalmatlanná teszi őket... Hanem te, fogunk is ám ott akasztani! A Vörös téren! A teremtésüket! Nyilvánosan, dobszóval.

Roscsin elkomorodva felállt.

- Tudod mit, Tyeplov, már akkor inkább mesélj a fehérnépről!

- Mi az, tán nem tetszik?

- Igenis, nem tetszik. - És Roscsin erősen belenézett Tyeplov vöröses pillájú, buta szemébe.

Tyeplov nagy szája lebiggyedt:

- Úgy látszik, sehogy sem tudod elfelejteni a vörös menázsit...

- Mi? - Roscsin összevonta szemöldökét, és közelebb lépett. - Mit mondtál?

- Csak azt, amit mindnyájan rebesgetnek az ezredben... Ideje, Roscsin, hogy felelj azért, amit a Vörös Hadseregben műveltél...

- Gazember! - Csak az mentette meg a pofontól Tyeplovot, hogy a keze fel volt kötve, és még sebesültnek számított. Roscsin nem ütötte meg. Hátratett kézzel sarkon fordult, és felvont vállal, mintha fából volna, eltávolodott a sírhalmok között.

Tyeplov felrántotta lecsúszott köpenyét, és sértődötten tekintett a távozó Roscsin egyenes hátára. Odajött von Mecke szárnysegéd és a tőle elválaszthatatlan, szeplős, ábrándosan kékszemű ifjú, Valerjan Onoli, egy szimferopoli dohánygyáros fia, akin vedlett, barna foltos diákköpeny volt, altiszti rangjelzéssel.

- Mi történt köztetek, összevesztetek? - kérdezte von Mecke a nagyothallókra jellemző éles hangon. Tyeplov, aki még nem tért napirendre a dolog felett, lógó bajuszát huzigálva, töviről hegyire elmondotta Roscsin alezredessel lefolyt szóváltását.

- Furcsa, hogy még csodálkozik ezen a törzskapitány úr - szólt az ábrándos szemű Onoli odavetve. - Én első perctől tisztában voltam vele, hogy Roscsin alezredes... kém.

- Ugyan, hagyd el, Valka - von Mecke idegbénulásos bal arca megrándult. - Az a bökkenő, hogy Markov tábornok személyesen ismeri Roscsint, nem lehet olyan egyszerűen végeznünk vele... De tiszti kardom teszem rá, hogy Roscsin bolsevik, utolsó szemét...


Észak-Kaukázusban egész május végéig viszonylagos nyugalom volt. Mindkét fél döntő harcra készült. Az önkéntesek arra, hogy a legfőbb vasútvonalakat elvágva, elszigetelik a Kaukázust, és a fehér kozákság segítségével megtisztítják a területet a vörösöktől. A Kubany-Fekete-tengeri Köztársaság központi végrehajtó bizottsága pedig három fronton készült harcolni: a németek, a fehérkozákság és az újjáéledő "Gyenyikin-bandák" ellen.

A kaukázusi Vörös Hadsereg, amely túlnyomórészt a dél-kaukázusi cári hadsereg egykori frontharcosaiból, a nem kozák parasztokból és a kevés földű kozák fiatalságból állott, körülbelül százezer főre volt tehető. Főparancsnoka, Avtonomov, akit a Kubany-Fekete-tengeri Köztársaság központi végrehajtó bizottsága diktátori hajlamokkal gyanúsított, sehogy sem fért össze a bizottsággal, és Tyihoreckajában, egy óriási népgyűlésen tagjait nyilvánosan német kémeknek és provokátoroknak nevezte. A végrehajtó bizottság erre Avtonomovot és a hozzá szegődött Szorokint banditáknak, a nép ellenségeinek bélyegezte, és átadta az utókor megvetésének.

Ez a viszály megbénította a hadsereget. Ahelyett, hogy összpontosított támadást intézett volna három hadcsoportjával az önkéntes hadsereg ellen, amely e hadcsoportnak jóformán középpontjában állt, a Vörös Hadseregben örökös zavargás, gyűlésezés, parancsnokválság volt napirenden, ami a legjobb esetben is tragikus bukásra vezethetett.

A Moszkvából küldött rendeletek végül is megtörték a helyi hatalmasságokat. Avtonomovot kinevezték a front felügyelőjének, a hadsereg északi hadcsoportjának vezényletét pedig a lett nemzetiségű, mogorva Kalnyin alezredesre bízták. Szorokin megmaradt a nyugati hadcsoport parancsnokának.

Ekkor csatlakozott az önkéntes hadsereghez Drozdovszkij ezredes, háromezer főnyi válogatott, elszánt tisztjével, akik közül mindegyik felért a harcban tíz közkatonával; összpontosították a sztanyicák lovas kozákságát is; Petrográdból, Moszkvából, egész Oroszországból odaszivárogtak egyenként vagy csoportostul a tisztek, akik csodákat hallottak regélni a "jéghadjáratról"; Krasznov atamán, ha fukaron is, de ellátta őket pénzzel, fegyverrel. Az önkéntes hadsereg mindennap erősödött, hangulatát pedig a tábornokok és politikusok ügyes propagandája, a vidéki szovjethatóságok ügyetlen magatartása és az északról érkezett szemtanúk elbeszélése egyre harciasabbá tették.

Május végén a vörösök helyi erői már nem tudtak megbirkózni vele, az önkéntes hadsereg támadásba ment át, és Torgovaja állomásnál szörnyű csapást mért a Vörös Hadseregnek Kalnyin parancsnoksága alatt harcoló északi hadcsoportjára.


- Mi az fiúk, már nem énekeltek?

- Berekedtünk.

- No, hadd gyújtok rá. - Ivan Iljics Tyelegin leült a tűzhöz, amelyen most magasra lobbant a rádobott nagytömegű hulladék, és pipára gyújtva ottmaradt.

Későre járt már, a vasúti töltésen majdnem valamennyi tábortűz kialudt. A hűvös éjszakát beragyogták a csillagok. A tűz megvilágította a töltést, a teherkocsik ütött-kopott, téglaszínű sorát. Volt, amelyik a Csendes-óceán partjáról vagy a sarkvidékről jött idáig, volt olyan, amely Turkesztán homoksivatagáról, a Volga-partról vagy Poleszjéből került ide. Mindegyiken rajta volt a jelzés: "Sürgősen visszaindítandó." De a határidők rég elmúltak. A békés munkára szánt, sokat szenvedett vagonok, betört bordáikkal és rég nem olajozott tengelyeikkel, most a csillagok alatt pihenve, valami egészen fantasztikus feladatra készültek. Egész megrakott szerelvényeket fognak belőlük mindenestül kisiklatni. Nagy részüket légmentesen lezárt, heringmódra összezsúfolt, fogoly vöröskatonákkal viszik el ezer meg ezer versztányira. Krétával ráírják: "Nem romlandó árú, csökkentett sebesség." Kiütéses tifuszbetegek mozgó temetői, fagyasztott hullák hűtőházai lesznek, és a nyílt pályán tüzes robbanások égbe repítik őket. A szibériai őserdőkben mindet szétszedik, és deszkáikból kerítést meg istállót csinálnak. Amelyikük pedig összezúzódva, félig elégve megmarad, még sokáig, nagyon sokáig nem "indítható sürgősen" vissza, hogy javításra kerüljön.

- Mondja, Tyelegin elvtárs, mit írnak Moszkvából, soká tart még a polgárháború?

- Ameddig nem győzünk.

- Lám, lám, szóval számítanak ránk...

Néhány szakállas, viharedzett, fekete alak hevert lomhán a tűznél. Aludni nem tudtak, beszélgetni sem nagyon akarózott nekik. Az egyik mahorkát kért Tyelegintől.

- Aztán kik azok a csehszlovákok, Tyelegin elvtárs? Hogy kerülnek ide? Azelőtt mintha nem lettek volna ilyenek...

Ivan Iljics megmagyarázta, hogy a csehszlovákok az osztrák hadseregből kerültek orosz hadifogságba, és a cári kormány egy hadtestet szándékozott belőlük összeállítani, hogy átdobhassa a franciáknak a nyugati frontra, de már nem ért rá... Most aztán a szovjet kormány nem eresztheti el őket az imperialisták frontjára... Le akarta fegyverezni őket, erre fellázadtak.

- De hát lehetséges, Tyelegin elvtárs, hogy most ellenük is fogunk harcolni?

- Még senki sem tud semmit... A legbizonytalanabb hírek kelnek szárnyra... Én alig hiszem... Egyébként mindössze vagy negyvenezren vannak...

- Na, az nem sok, avval megbirkózunk.

Ismét elhallgattak a tűznél. Az, amelyik dohányt kért Tyelegintől, nyílván csak úgy, az illendőség kedvéért rásandított, és beszélni kezdett:

- Akkor, a cár alatt, Szarakamis felé hajtottak, a világon semmit sem tudtunk; mért kell vernünk a törököket, miért kell megdöglenünk. Pedig ott szörnyű hegyek vannak, aki rájuk néz, gondolja magában: hej, az anyád ne szült volna... Most másképpen van: ez a háború miérettünk van, a mi bőrünkre megy... És tudjuk, kicsoda kicsodáért.

Egy másik katona, akit a többiek Csertogonovnak, azaz Ördögűzőnek kereszteltek el, felkönyökölt és közel húzódott a tűzhöz, csoda, hogy a szakállát le nem perzselte. Ijesztő külseje volt, fekete haja a homlokába csapódott, barázdás arcából csak úgy sütött kerekre nyílt szeme. Öblös hangon megszólalt:

- Itt vagyok példának okáért én, a csúfnevem Csertogonov. Kétszer is voltam a Távol-Keleten. Csavargásért ki tudja, hányszor csuktak le. Jó. De azért mégis kaszárnyába dugtak, katonakönyvet kaptam, s mars a frontra... Hatszor megsebesültem... Ide süss... - Ujjával a szájába nyúlt, és mutatta, hány foga van kiverve. - Kiügyeskedtem, hogy Moszkvába kerüljek kórházba, ott meg már bolsevikok voltak. Vége lett minden bajomnak. Kérdik: "Származása." Én meg nekik: "Ne sokat firtassák, mer én, kérem, tőrőlmetszett napszámos vagyok, nincsen családfám, azt sem tudom, milyen bokorban termettem." De jót is mulattak rajtam! Egyszeribe puskát kaptam, megbízott lett belőlem, s nekiláttunk összefogdosni a városban a burzsujokat... Na, betoppanunk valami szép lakásba, a háziak persze behúzták a nyakukat... Kitapogattuk, hol dugdossák a lisztet, cukrot... Reszkettek a dögök, s ne adj isten, hogy kinyitnák a szájukat, az istennek se... azt nem... Néha nekiveselkedtem... affene a sima pofádba, nem ember az ilyen, szólalj meg, rimánkodj nekem... káromkodj. Mer én magam, akár a jégeső, de az csak nem akar beszélgetni... Mi az isten csudája ez, gondolom magamban. Rosszul esett nagyon, merthogy én egész életemben hallgattam, rájuk dolgoztam, ezekre a sima pofájú dögökre, érettük véreztem... És még csak nem is vesznek emberszámba... Hát ilyen a burzsuj! És akkor kezdett bennem fenekedni az osztálygyűlölet... Jól van... Ránk bízták, hogy rekviráljunk Rjabinkin kupec házában. Négyen mentünk oda géppuskával, hadd ijedjenek meg. Becsöngettünk. Kis idő múlva helyes kis szobalány nyitott ajtót, elsápadt a lelkem, és csak topogott lábujjhegyen... Eltoltuk, oszt bementünk. Fene nagy, oszlopos szoba közepén, terített asztalnál ül Rjabinkin meg egy sereg vendég, és nagyban palacsintáznak. Húshagyókedd volt, persze mind tökrészeg... Ez akkor történt, amikor a szegénynép rakásra döglött éhen... Dobbantottam is a padlón a puskámmal, rájuk is ordítottam ám. Hát csak ülnek, vigyorognak... Rjabinkin meg céklavörösen, részegen odaszalad, a szeme majd kiesik: "Kedves elvtársak - aszongya -, úgyis tudom, hogy elrekvirálják a házamat, vagyonomat... Most már mindegy, együk végig a palacsintát, és üljenek le maguk is közénk... Ne restelljék, hisz ez itt mind népvagyon", és az asztalra mutatott... Szabódtunk, de aztán leültünk nagy mérgesen, fogtuk a puskánkat... Rjabinkin meg hozatja nekünk a pálinkát, palacsintát, mindenféle finom harapnivalót... Oszt fecseg meg hahotázik hozzá... Hogy mi mindent össze nem beszélt, csak úgy dőlt belőle... A vendégek a hasukat fogták, mi is elröhentettük magunkat... Mindenféle vicceket meséltek a burzsujok viszontagságairól, veszekedés kezdődött, de mihelyt valamelyikünk dühbe gurult, a házigazda döntötte bele a pálinkát, vizespohárból, másból nem is ittunk... Aztán pezsgőt bontottak, mi meg a puskát a sarokba állítottuk... "Csertogonov - gondoltam magamban -, csakugyan te mászkálsz itt, te kapaszkodsz az oszlopokba?" Aztán kurjongatni kezdtünk. Estére a tornácon felállítottuk a géppuskákat, nehogy valaki idegen betörjön. Másfél napig ittunk ottan. Kimulattam magam egész nyomorúságos életemért. De ez a bitang kupec, a vén kujon Rjabinkin mégis túljárt az eszünkön. Mialatt mi ittunk, a szobalány segítségével sikerült neki biztonságba helyezni a sok arany-ezüst drágaságot, briliánst meg valutát... Így osztán mi csak a bútort meg a puszta falakat rekvirálhattuk el. Rjabinkin persze, még félig részegen, nagyban szíveskedett velünk búcsúzásul: "Kedves elvtársak, vigyetek el mindent, nem sajnálom, a néptől származom, a néphez térek vissza..." És még aznap külföldre szökött. Engem meg vittek a Csekára. "Bűnös vagyok - mondom -, lőjenek agyon." Csak azér nem bántottak, merhogy nem vagyok öntudatos. Én meg máig se bánom, hogy kimulattam magam. Legalább van mire visszagondolni...

- Sok gazember van a burzsujok közt, de közöttünk is van elég - szólalt meg valaki a füst mögül. Arra néztek. Az, amelyik dohányt kért Tyelegintől, így szólt:

- Amióta a nép tizennégyben vért kóstolt, azóta nem lehet megállítani...

- Én nem arról beszélek - ismételte a hang a rőzsefüst mögül. - Az ellenség: ellenség, a vér: az vér... Én a bűnösökről beszélek.

- Hát te magad ki vagy?

- Én? Én is bűnös vagyok - felelt a hang halkan.

Erre mind elhallgattak, s a hunyó tűz üszkibe bámultak. Tyelegin háta megborzongott. Hűvös volt az éjszaka. Egyik-másik a tűz körül megfordult, és sapkáját feje alá téve lefeküdt.

Tyelegin felállt, kinyújtózott, szétnézett. Most, hogy a füst elillant, szembetűnt a tűzrakás túlsó oldalán gubbasztó bűnös. Egy ürömfűszálat rágcsált. Az üszök megvilágította ritkás szőke haját, pihés, finom, csaknem nőies, gyöngéd vonásait. Tarkóján kopott sapka, keskeny vállán katonaköpeny, övig meztelen volt. Az inge, amelyben nyilván tetűt keresett, mellette hevert. Észrevette, hogy nézik, lassan felemelte a fejét, és halványan, gyerekesen elmosolyodott.

Tyelegin megismerte: Miska Szolomin volt, az ő századából, egy Jelec környéki parasztfiú, aki még önkéntesként lépett a Vörös Gárdába, és Sziversz hadseregéből került ide, Észak-Kaukázusba.

Tekintete csak egy másodpercre találkozott Tyelegin pillantásával, s nyomban zavartan lesütötte a szemét, és Ivan Iljicsnek csak akkor jutott eszébe, hogy Miska Szolomint a századában mint versfaragót és javíthatatlan iszákost ismerik, noha ritkán látták részegen. Most lusta mozdulattal lelökte válláról köpenyét, és magára húzta az inget.

Ivan Iljics felmászott a töltésen álló személykocsiba, ahol csak Szergej Szergejevics Szapozskov, az ezredparancsnok ablakában égett egy árva petróleumlámpa. Onnét a töltésről még világosabban látszottak a csillagok, és lent a földön a kihunyó tábortüzek.

- Gyere, Tyelegin, van forró víz - szólt Szapozskov, aki görbe pipájából pöfékelve kinézett az ablakon.

Az oldalfalnál felakasztott petróleumlámpa gyér világot vetett a kopott kocsiszakaszra, az akasztókon lógó fegyverekre, a szerteszét heverő könyvekre, katonai térképekre.

Szergej Szergejevics Szapozskov, piszkos pamutingben és nadrágtartóban, a belépő Tyeleginhez fordult:

- Akarsz pálinkát?

Ivan Iljics leült. A nyitott ablakon az éjszaka hűsével együtt belebbent egy fürj pitypalattyolása. A teherkocsiból szükségére menő vöröskatona döngő csizmával haladt el az ablak előtt. Csendesen pengett egy gitár valahol. A közelben kakas kiáltott, régen elmúlt éjfél.

- Micsoda kakas ez? - kérdezte Szapozskov, mialatt a teát kitöltötte. A szeme vörös volt, sovány arcán vörös foltok égtek... Keresgélt a háta mögött a priccsen, s megtalálva szemüvegét, orrára tette. Majd ránézett Tyeleginre:

- Miképpen lehetséges egy eleven kakas az ezred területén?

- Megint menekültek érkeztek - felelte Tyelegin, a teát kavargatva. - Már jelentettem is a komisszárnak. Húsz szekér, tömve asszonyokkal, gyerekekkel... Fene tudja, mi lesz ebből.

- Honnét jöttek?

- Privolnaja faluból. Egy nagy karaván tartott erre, de a kozákok útközben rajtuk ütöttek. Csupa nem kozák, föld nélküli szegény paraszt. A faluban két kozák tiszt osztagot toborzott, azzal éjszaka rájuk támadt, a szovjetet szétkergették, sokat felakasztottak.

- Szóval a szokott história - mondta Szapozskov, minden szót lassan tagolva. Nyilván nagyon részeg volt, és azért hívta be Tyelegint, hogy kiöntse a szívét.

Ivan Iljics egész teste zsibbadt volt a fáradtságtól, de olyan kellemes volt kényelmesen ülve csészéből teázni, hogy ottmaradt, holott a Szergej Szergejeviccsel való beszélgetésből semmi jó nem származhatott.

- Hol van a feleséged, Tyelegin?

- Pityerben.

- Furcsa ember vagy te. Békében a legpéldásabb nyárspolgár lett volna belőled. Erényes feleség, két jól nevelt gyerek és hozzá gramofon... Mi az ördögnek jöttél te a Vörös Hadseregbe? Hiszen itt megölnek...

- Már elmagyaráztam én ezt.

- Talán a pártba is bekerülsz, ha ügyes vagy...

- Ha a nép érdeke megkívánja, igenis, belépek a pártba.

- Nahát, engem ugyan három katlanban megfőzhetsz - mondta Szapozskov, homályos szemüvege mögött hunyorgatva -, de énbelőlem nem lesz kommunista...

- Látod, ha valaki, akkor te vagy a furcsa ember, Szergej Szergejevics.

- Fenét. Egyszerűen nem veszi be az agyam a dialektikát... Vadember a fajtám, fél lábbal még az őserdőben... Hm! Szóval azt mondod, furcsa ember vagyok? - Látható elégtétellel mosolygott. - Október óta verekszem a szovjethatalomért. Hm... Mondd, olvastad Kropotkint?

- Nem, nem olvastam.

- Meg is látszik rajtad... Undorodom, fiam. Undorító s főleg pokolian unalmas a burzsoá világ. Ha meg majd mi győzünk, a kommunisták világa lesz unalmas és szürke, erényes, unalmas... Kropotkin, az nagyon rendes öregember: csupa költészet, ábránd, osztály nélküli társadalom. Igazán jól nevelt öreg... "Adjatok a népnek anarchikus szabadságot, irtsátok ki a gonoszt a világból, vagyis romboljátok le a nagyvárosokat, s akkor az osztály nélküli emberiség megteremti a falusi mennyországot, mert hiszen az ember legfőbb mozgató ereje: a felebaráti szeretet..." Hihihihihihi!

Szapozskov bántóan, csúfondárosan nevetett, csíptetője szinte ugrándozott csontos orrán. Vigyorogva nyúlt a priccs alá, kihúzott egy pálinkásflaskót, öntött belőle a csészébe, kiitta és utána ropogtatva rágta a cukrot.

- Az a mi tragédiánk, kedves barátom, hogy mi, az orosz intelligencia, a jobbágyrendszer békés ölében nőttünk fel, és a forradalom nemcsak halálra ijesztett, hanem valósággal az agyunkra ment... Hogy is szabad kényes ízlésű embereket így megrémíteni, mi? Falusi lugasok csendjében, fülemüleszónál gondoltuk el néha: "Bizony, jó volna úgy rendezni a dolgokat, hogy minden ember boldog lehessen..." Hát innen jöttünk, barátom... Nyugaton az intelligencia csupa ész, a burzsoázia színe-java, aki vaskövetkezetességgel dolgozik feladatán, hogy előrevigye a tudományt, a technikát, az ipart, hogy az idealizmus vigasztaló illúzióját teregesse a világra... Ott az értelmiség tudja, miért él... de itt, minálunk? Jaj, fiaim! Kit szolgálunk? Mi a mi feladatunk? Egyrészről a pánszlávok lelkéből lelkedzett örökösei vagyunk. A pánszlávizmus pedig tudod, micsoda? Orosz földbirtokosok idealizmusa. Másrészt viszont a hazai burzsoázia pénzén élünk, az tart ki bennünket. S mindamellett mi kizárólag a népet szolgáljuk. Micsoda őrültség! A nép... Tragikomédia! Éveken át annyit sírtunk a nép sanyarú sorsa miatt, hogy amikor elvették tőlünk ezeket a könnyeket, egyszer csak nem volt miért élnünk. Arról álmodoztunk, hogy a mi jó muzsikjaink maholnap elérik Konstantinápolyt, felmásznak a kupolára, s kitűzik a pravoszláv keresztet az Aja-Szófiára... Az egész földkerekséget a mi muzsikjainknak akartuk ajándékozni, és erre mireánk, a lelkes, könnyes szívű álmodozókra vasvillát szegeznek... Hallatlan botrány! Rettentő rémület... És ekkor kezdődik, édes barátom, a szabotázs... Az intelligencia megmakacsolja magát... rángatja az istrángot: "Nem akarok, azért sem, próbáljátok meg, mire mentek nélkülem." És ezt teszik akkor, amikor Oroszország pokoli örvény szélére került... A legnagyobb bűn ez, jóvátehetetlen. S egyáltalán, az úri nevelés elkényeztette őket: csak olyan forradalmat bírnak ki az idegeik, amikről a könyvekben olvastak... Hiszen könyvekben a forradalom olyan szórakoztató... Itt meg: a nép dezertál a német frontról, eltiporja a tiszteket, ízekre tépi a hadseregfőparancsnokot, felgyújtja a kastélyokat, a vasutakon elcsípi a nagykereskedők asszonyait, és előkotorja a briliánsokat a legilletlenebb rejtekhelyekről is... Nem, mi ilyen néppel nem akarunk forradalmat játszani, a mi könyveink ilyen népről semmit sem írnak... Mit lehet tenni? Könnyek óceánját elsírni odahaza. De hiszen már sírni sem tudunk, ez a borzasztó! Álmaink mind szétfoszlottak, nincs értelme az életünknek... Félelmünkben és undorunkban homokba dugjuk a fejünket, sokan külföldre szöktek, a dühösebb természetűek meg fegyvert fogtak. Így aztán kész a skandalum, a botrány a jól nevelt családban!... A nép pedig, a hetven százalékban írástudatlan nép, nem tudja, mit csináljon felgyülemlett dühében; vért kóstolt, s nem tud jóllakni vele... "Elárultak, eladtak bennünket - mondja -, üsd be azt a tükröt, törd-zúzd, irtsd ki a bestét!" S a mi intelligenciánkból csak egy maroknyi maradt a helyén: a kommunisták. Mit csinálnak, ha süllyedőben van a hajó? Először is minden fölösleget a tengerbe dobnak róla... A kommunisták első dolga volt, hogy kidobták az ócska hordókat, amelyekben az orosz idealizmus volt elraktározva. Ezt pedig mind az "ósdi" orosz ember művelte, barátom... És a nép állati ösztönével mindjárt megszimatolta: ez igen, ezek nem urak, ezek nem fognak könnyeket hullatni, ezek nem teketóriáznak... Hát azért vagyok én velük, édes barátom, dacára annak, hogy Kropotkin melegágyában nevelődtem, üveg alatt, álmok televényén... És minálunk sokan vannak ilyenek... Ne vigyorogj, Tyelegin, te különben is embrió vagy, tele primitív életörömmel... Látod, vannak olyanok is, akik tudatosan kibújnak a bőrükből, és eleven húsukon érezve minden érintést, egyetlen akarat ereje hajtja őket: a gyűlölet... Enélkül nem lehet verekedni... Mindent megteszünk, ami emberi erőnkből kitelik: célt tűzünk ki a nép elé... De hát mi kevesen vagyunk... Ellenség meg mindenfelé... Hallottál már a csehszlovákokról? Várj csak, majd a komisszár elmondja... Tudod, mitől félek? Attól, hogy mindez egyszerűen öngyilkosság. Nem hiszem, hogy egy-két hónapnál, mondjuk, legjobb esetben egy fél évnél tovább tarthatjuk magunkat... Halálra vagyunk ítélve, barátom... A végén visszajönnek a generálisok... És én mondom neked: mindennek a pánszlávok az okai... Amikor megkezdődött a parasztok felszabadítása, ordítani kellett volna: "Baj van, így tönkremegyünk, nálunk belterjes mezőgazdaságra, iparunk, közművelődésünk rohamos fejlesztésére van szükség. Jöjjön akár egy új Pugacsov, Sztyenyka Razin, vagy bárki, csak zúzza pozdorjává a jobbágyság csontvázát..." Ezt a morált kellett volna akkor a tömegek fejébe verni, erre kellett volna az intelligenciát ránevelni... Ehelyett mi örömkönnyek közt rebegtük: "Nagy isten, mily beláthatatlan s mily páratlanul őseredeti a mi Oroszországunk! A paraszt is szabad már, mint az ég madarai, az urasági kastélyok is épségben maradtak a turgenyevi leányzókkal egyetemben, sőt népünk rejtelmes lelke is, nem úgy, mint a zsugori, kicsinyes Nyugaton..." Hát én most sárba taposom az álmokat!

Szapozskov nem bírt tovább beszélni. Arca égett. De a legfontosabbat, úgy látszik, mégsem tudta elmondani. Tyelegin, akinek a szóáradattól zúgott a feje, nyitva felejtett szájjal ült ott, térdén a kihűlt teáscsészével. A vagon bejáratánál léptek hangzottak, mintha valami képtelenül súlyos test közelednék. A kocsiszakasz ajtajában egy középmagas, széles vállú ember jelent meg. Sötét haja magas homlokához tapadt. Szó nélkül leült a lámpa alá, két nagy kezét térdére téve. Szélcserzett bőrű, darabos arcán a ritka ráncok egy-egy sebforradásnak látszottak. A szeme szinte eltűnt gödrében, bozontos szemöldökének sötét árnyékában. Gimza elvtárs volt, az ezred különleges osztályának főnöke.

- Már megint szereztél valahol pálinkát? - kérdezte halkan, komolyan. - Nézd, elvtárs...

- Ugyan, micsoda pálinka ez? Disznónak való! Nem látod, hogy teázunk? - mondta Szapozskov.

Gimza, meg sem mozdulva, folytatta:

- Annál rosszabb, ha még le is tagadod. Hiszen csak úgy dől az alkoholbűz az ablakból, a legénység mozgolódik, szaglásznak... Tán nincs enélkül is elég nyavalya itten? Másodszor pedig már megint filozofálsz, marhaságokat beszélsz összevissza, ebből is látom, hogy részeg vagy.

- Hát osztán, lőj agyon, bánom is én.

- Agyonlőni egyszerű volna, magad is tudod, és ha nem teszem, csak azért nem, mert tekintettel vagyok katonai képességeidre.

- Adj egy kis dohányt.

Gimza nagy körülményesen előszedte zsebéből kopott dohányzacskóját, aztán Tyeleginhez fordulva, ugyanolyan lassan tovább folytatta, ahogy a malom zakatol:

- Mindig ugyanaz a tűrhetetlen állapot. A múlt héten agyonlőttünk három bitangot, én magam hallgattam ki őket, rothadt népség, mindent beismertek. Ez meg nyomban alkoholt szerzett magának... Ma egy hírhedt gazembert lőttünk agyon, Gyenyikinék kémjét, ő maga csípte el a nádasban... Kész: leszopja magát, és rákezdi a filozofálást... Itt hallgattam az ablak alatt ezt a bődületes baromságot: egyenesen hányingert keltő... Ilyen beszédekért akárki más az én helyemben már rég elküldte volna a különleges osztályhoz, mert hisz így csak elzüllik... A végén aztán két napig beteg, az ezred meg parancsnok nélkül marad...

- Igen, de te meg agyonlőtted az én egyetemi kollégámat. - Szapozskov elkomorodott, orrcimpája remegett.

Gimza nem felelt, mintha nem is hallotta volna. Tyelegin lehajtotta a fejét... Szapozskov izzadt orrával Gimzához hajolt:

- Hát igen, Gyenyikinék kémje. De mi együtt jártunk a "Filozófiai esték"-re. Tudja az ördög, hogy került a fehér hadseregbe... Talán keservében... Én magam hoztam el hozzád... Nem elég neked, hogy teljesítettem a kötelességemet? Azt akarnád, hogy még kánkánt táncoljak, amikor kivégzésre viszik... Láttam, mikor elvezették, mögöttük mentem. - És egyenesen Gimza beesett szemébe nézett. - Jogom van emberi érzésre, vagy már mindent ki kell égetnem magamból?

Gimza lassan válaszolt:

- Nem, nincs jogod... Másnak talán igen, azt nem tudom... De neked mindent ki kell égetned magadból... Mert abból, ami tebenned fészkel, az olyasmiből szokott kinőni az ellenforradalom.

Sokáig hallgattak. Nyomott volt a levegő. Az ablakon túl minden elcsendesedett. Gimza teát töltött, és lassan, nagyon éhes ember módjára megevett hozzá egy nagy darab, szürke kenyeret. Aztán fojtott hangon beszélni kezdett a csehszlovákokról. Aggasztó híreket közölt. A csehszlovákok Penzától Vlagyivosztokig mindenütt fellázadtak. Még fel sem ocsúdhattak a szovjethatóságok, és a vasutak és városok már alapos csapásokat kaptak a csehszlovákoktól. A nyugati csapatok elfoglalták Penzát, majd Szizrany felé nyomultak, elfoglalták, s onnan most Szamarát fenyegetik. Kitűnően fegyelmezett, jól felfegyverzett csapataik ügyesen és elszántan harcolnak. Még nehéz megállapítani, mi ez: egyszerű katonai lázadás, vagy pedig valami külső erő irányítja. Nyilván egyik is, másik is. Az azonban tény, hogy a Csendes-óceántól a Volgáig puskaporos kanócként lobbant fel egy új front, amely felmérhetetlen bajokkal és veszedelmekkel fenyeget.

Kinn valaki az ablakhoz lépett. Gimza elhallgatott, összeráncolta homlokát, megfordult. Szólította valaki:

- Gimza elvtárs, egy szóra...

- Mi az? Beszélj!

- Majd négyszemközt...

Gimza szemöldökét összehúzva, két kezével a padra támaszkodott, majd nagy erőfeszítéssel felkelt és kiment, mindkét válla az ajtófélfába ütközött. A kijárat lépcsőjére ült és lehajolt. A sötétségből egy magas alak lépett hozzá sarkantyúpengetéssel, lovassági köpenyben, és gyorsan a fülébe súgott valamit.

Alighogy Gimza kiment, Szapozskov mohón pöfékelve, többször dühösen kiköpött az ablakon. Levette, ledobta csíptetőjét, és hirtelen elnevette magát:

- Mi a nyitja az egésznek? Egyenes választ kell adni a kérdésekre. Van Isten? Nincs. Lehet embert ölni? Igen. Mi a legközelebbi cél? A világforradalom... Itt, fiam, minden intellektuális emóció ki van zárva...

Abbahagyta s kihajolva fülelt. Az egész vagon megrezzent, Gimza akkorát vágott öklével a falára. Dühtől elfúló hangon rivallt valakire:

- Te, ha hazudtál, te dög, hát...

Szergej Szergejevics karon ragadta Tyelegint:

- Hallod? S tudod, miről van szó? A mi főparancsnokunkról, Szorokinról; kellemetlen dolgokat híresztelnek róla... Ez az elvtárs a különleges osztályról való, ott járt, onnan jött vissza. Érted már, miért olyan fenemód dühös Gimza?


A csillagok hajnal előtt már kihunyóban voltak. Megint megszólalt a kakas a szekerek között. Harmat lepte be az alvó tábort. Tyelegin bement kocsiszakaszába, lehúzta csizmáját, és sóhajtva lefeküdt nyikorgó rugójú fekhelyére. Tyeleginnek néha úgy tetszett, mintha életének rövid boldogságát csak álmodta volna valahol a zöld mezőségen, kerekek zakatolása közben... Csöndes, jól induló élete volt diákkorában a mérhetetlenül nagy Pétervárott, majd amikor állást kapott, s egypár gondtalan különc társaságában a Vasziljevszkij-szigeten lakott. Akkor világosan, szinte a tenyerén látta a jövőt, de nem is igen törődött vele, mit hoz. Az évek lassan, nyugodtan szálltak felette. Annyit tudott csak, hogy becsülettel elvégzi a rábízott munkát, és majd már deres fővel - nyugodtan visszatekinthet a megtett hosszú útra, nem kalandozott el veszélyes sikátorokba, mint ezer más hasonló Ivan Iljics tette. Egyszerű hétköznapjaiba egyszer csak belépett Dása parancsoló lénye, ijesztő volt a boldogság, ami szürke szeméből feléje világlott. Igaz, legbelül, egészen titokban fel-felrémlett benne olykor a röpke kétely: ez a boldogság nem volt neki szánva! De elűzte ezt a kétséget, és azt tervezte, hogy mihelyt a háború véget ér, szép, derűs otthont épít fel Dásának. És még akkor is, amikor a birodalom alapja összeomlott, és minden összekuszálódott, és a százötvenmilliós nép fájdalmában felüvöltött, Ivan Iljics azt hitte, hogy a fergeteg elül, és a zivatar után békésen virul majd a kiskert Dása házikója előtt.

De íme, most megint csak egy katonavonat fekhelyén forgolódik. Tegnap is harcban volt, holnap is harcolni fog. Ma már nyilvánvaló: a múlthoz többé nincs visszatérés. Már szinte restelkedve gondol arra is, hogyan sürgött-forgott egy évvel ezelőtt, amikor otthont akart berendezni magának a Kamennoosztrovszkijon. Szép mahagóni ágyat szerzett be, hogy Dása halott gyermeket hozzon rajta a világra.

Dását zúzta szét először a hegyomlás. Mert az ő szemében a forradalom nem volt más, mint a "gólyalábú rémek", akik a Nyári Kertnél rátámadtak; halott gyermekének fejecskéjén a kíntól égnek álló hajszálak; az éhezés, a sötétség, a rendeletek, amelyeknek minden szavából dühöt, gyűlöletet érzett. Éjszakánként a forradalom süvöltött a háztetők felett, zúdította a havat a befagyott ablakokra. "Idegen vagy!" - kiáltotta szörnyű hangon Dása fülébe. Amikor a sápadt pétervári tavasz nedves szele a lyukas ereszcsatornákról leverte az olvadozó jégcsapokat, és Ivan Iljics panyókára vetett kabátban, csillogó szemmel jött haza, Dása kendőjébe burkolózva, vacogva így szólt hozzá:

- A fejem szeretném szétzúzni, Ivan, szeretnék mindent elfelejteni... Akkor talán tovább is igazi barátod maradhatnék... De így, abban a szörnyű ágyban feküdni, s mindig újra kezdeni az átkozott napot... értsd meg, nem bírom. Nem akarok élni. Ne hidd, nem kell nekem se jólét, se semmi... Csak annyi kell, hogy tele tüdővel vehessek lélegzetet... Morzsák nem kellenek énnekem... Kiábrándultam belőled... Bocsáss meg...

És ezt mondva, elfordult tőle.

Dása mindig szigorú volt érzéseiben. Most egyenesen kegyetlen tudott lenni. Ivan Iljics megkérdezte:

- Talán jobb lenne egy időre szétválnunk, Dása?

És ekkor látta, hónapok óta először, hogy Dása szemöldöke felszökik az örömtől, szemében különös remény csillan fel, sovány kis arca szánalmas mosolyra rándul:

- Azt hiszem, jobb lesz, ha szétválunk, Ivan.

Ekkor kezdett ő komolyan utánajárni Rublev révén, hogy bevegyék a Vörös Hadseregbe, és március végén egy szerelvénnyel a déli frontra utazott. Dása kikísérte az Október Pályaudvarra, és amikor a vagonablak elúszott előle, sáljába takarva arcát, keservesen sírva fakadt.

Sok száz versztát tett meg azóta Ivan Iljics, de sem a harcok, sem a fáradtság, sem a nélkülözések nem feledtették el vele azt a kedves, kisírt arcot ott a pályaudvar kormos falánál tolongó asszonyok között. Dása úgy búcsúzott el tőle, mint aki örökre válik. Ivan Iljics töprengett: mivel idegenítette el magától? Mert mindent egybevetve, végül is bizonyára ő volt az oka, hogy a felesége elhidegült tőle, hiszen másnak is született halva gyermeke. Csak nem a forradalom tépte ki szívét?... Ahány házaspárra csak vissza tudott emlékezni, azokat ezek a fenyegető, zavaros idők mind még szorosabbra fűzték egymáshoz... Miben hibázhatott tehát?

Olykor felülkerekedett benne a sértettség: "Jól van, angyalom, csak akadjon másvalaki, aki úgy a tenyerén hordoz téged, mint én tettem..." A világ minden eresztékében recseg-ropog, és ő mindennél előbbre helyezi a maga lelki bajait... Egyszerűen el van kényeztetve, megszokta az édes kalácsot... "Hát csak próbáld meg, babám, a fekete kenyeret korpából..."

Ez mind igaz, ez mind így van, de akkor ebből az következik, hogy őrajta, Ivan Iljicsen nincs semmi kivetnivaló, és vétek őt nem szeretni. Itt aztán mindig megbotlott Tyelegin gondolatmenete... "Lássuk csak, mi is bennem olyan különös? Testileg, igaz, egészséges vagyok: ez egy. Okos volnék, vagy talán valami rendkívüli rejtőzik bennem? Dehogy, olyan köznapi lény vagyok, akiből tizenkettő esik egy tucatra... Avagy talán hős vagyok, nagy ember? Különösen vonzó hím? Nem, nem... egyszerűen egy tisztességes, szürke valaki, millió van ilyen... Véletlenül főnyereményt csináltam: belém szeretett egy elragadó leány, nálamnál ezerszer szenvedélyesebb, okosabb, értékesebb, aztán éppoly érthetetlen és különös módon kiábrándult belőlem..."

Így mérlegelve önmagát, elgondolta: vajon nem az-e az oka az egésznek, hogy ő elmarad korának nagysága mellett, kisember maradt a nagy időkben. Hiszen még harcolni is nyárspolgári módra harcol, mintha hivatalból tenné. Mostanában nemegyszer volt dolga olyanokkal, akik jóban, rosszban, egyaránt nagyvonalúak, s hatalmas árnyakként lépkednek a véres csatákon... Ha legalább az ellenséget tudná úgy gyűlölni, ahogy kell, vagy félne a haláltól annak rendje és módja szerint...

Mindez nagyon elkeserítette Ivan Iljicset. Maga sem vette észre, hogyan lett közben az ezred egyik legmegbízhatóbb, legkörültekintőbb és legbátrabb katonája. Veszélyes harcfeladatokat bíztak rá, s ő kitűnően oldotta meg őket.

Szergej Szergejeviccsel folytatott beszélgetése nagyon gondolkodóba ejtette. Ez a féktelen, jókedvűnek látszó ezredparancsnok tehát szintén kínokban vergődik... De még mennyire!... És Miska Szolomin? És Csertogonov? És ezernyi más, akik mellett csak úgy, mit sem sejtve elmegy az ember... Valamennyi hozzámagasodott e korhoz, óriási, zilált, kínoktól eltorzult emberek. Némelyiknek szava sincs, csak puskája a kezében, némelyik vadul tobzódik, aztán vadul szánja-bánja... Igen, ez Oroszország... ez a forradalom...


- Századparancsnok elvtárs, ébredj...

Tyelegin felült a priccsen. A kanárisárga mezőség fölött a nap aranykoronája benézett a vagonablakon. Széles arcú, rőt szakállú katona költögette, vörös arccal, mint a felkelő nap:

- Sürgős, a parancsnok hívat...

Szapozskov kupéjában még mindig égett a bűzlő kis lámpa. Ott ült Gimza, aztán Szokolovszkij, az ezredkomisszár: egy fekete hajú, álmatlanságtól égő szemű, göthös ember, ketten a zászlóaljtól, néhányan a századoktól és a katonabizottság képviselője, fölényes és sértett arccal... Valamennyien cigarettáztak. Szergej Szergejevics, aki egyenruhában és revolverrel az oldalán ült ott, sürgönyszalagot tartott remegő kezében.

- "...Ilyenformán az ellenség a vasútállomás elfoglalásával elszigetelte csapatainkat, és kettős csapással fenyegeti - olvasta éppen rekedt hangon Szapozskov, mikor Ivan Iljics megállt a kupé ajtajában. - A forradalom nevében s tekintettel a szerencsétlen lakosságra, amelyre kikerülhetetlen pusztulás, kivégzés, kínszenvedés vár, ha mi a fehér bandák önkényére hagyjuk, ne vesztegessétek a perceket, hanem küldjetek erősítést."

- Mit tehetünk a hadseregfőparancsnok engedélye nélkül? - kiáltott Szokolovszkij. - Én még egyszer megpróbálok Juzon keresztül telefonösszeköttetést kapni...

- Eredj, próbáld meg - mondta Gimza baljós hangon. (Mindenki ránézett.) - Én pedig azt mondom: végy magadhoz négy embert, itt van Tyelegin, vele együtt járgányon surranjatok át a stábhoz... És ne térj vissza, míg meg nem kapod az utasítást... Szapozskov, írd meg a levelet Szorokin hadseregfőparancsnoknak.


A gyepes halmon egy lovas, tenyerét szeméhez emelve, figyelmesen fürkészte a vasúti töltést, melyen gyorsan közeledett egy kis porfelleg.

Amint a porfelhő eltűnt a dombhajlat mögött, a lovas combjával és sarkantyújával ösztökélte lovát, mire a sovány, barna csikó, dühös pofáját félrerándítva, megfordult és leügetett a dombról, melynek mindkét lejtőjén, hevenyészett, apró földhányások mögött, hasalt az önkéntes hadsereg egy tiszti szakasza.

- Járgány jön - szólt von Mecke, leszállt a nyeregből, és ostorral rávert a csikó első lábára. - Feküdj. - A szilaj csikó toporzékolt, fülével csapkodott, de végül is megadta magát, mély sóhajjal a földre fektette pofáját és lehevert. Bordás oldala kidomborodott, majd elcsendesedett. Von Mecke Roscsin mellé guggolt a halom tetején. Ezalatt a járgány előtűnt a domb mögül, és már meg lehetett rajta különböztetni a hat katonaköpenyes alakot.

- Mondom, hogy vörösök! - Von Mecke balra fordította fejét: - Szakasz! - Majd jobbra fordult: - Kész! Mozgó célra tűz... Tűz!

Mint a keményített vászon, úgy reccsent meg a levegő a halom fölött. A porfelhőn át látni lehetett, hogy a járgányról egy ember leesik, többször megfordul maga körül, és aztán kezével fűcsomókat tépve, legurul a töltésről.

Hárman puskából lőttek az elhaladó járgányra, ketten revolverből. Egy pillanat, s egy újabb dombhajlatban, az őrház mögött kell eltűnnie. Von Mecke dühöngve suhogtatta ostorát:

- Meglógnak! Kocavadászok vagytok! Szégyen!

Roscsint jó lövésznek ismerték. Megfontoltan célzott egy lábnyira a járgány elé a magas, széles vállú, borotvált arcú alakra, nyilván ez a parancsnokuk... "Mennyire hasonlít Tyeleginhez! - villant eszébe. - Igen, hát ez borzasztó volna..."

Lőtt. A célba vett ember sapkája lerepült, s ugyanekkor a járgány egy mélyedésbe futott. Von Mecke ostorát csapkodta:

- Dreck! Az egész szakasz egy szar. Nem lövészek a tiszt urak, hanem kontárok.

És tovább szitkozódott ez a mindig éber, gyilkos, dülledt szemű Mecke, amíg csak a tisztek fel nem álltak, és térdükről lerázva a port, fel nem fortyantak:

- Fogja be a száját, százados, van itt magánál rangidősebb is.

Roscsin, mialatt friss tölténycsomagot bontott, érezte, hogy még mindig reszket a keze. De vajon miért? Valóban arra a puszta gondolatra, hogy az az ember úgy emlékeztette Tyeleginre? Butaság, hiszen az Petrográdon van...


Szokolovszkij komisszár és Tyelegin - akinek a feje be volt kötözve - felment egy emeletes téglaépület tornácára. A kozák faluháza volt ez, amely szokás szerint a templommal szemben állt, a főtéren, ahol azelőtt a vásárokat tartották. Most a bódék be voltak szegezve, ablakaikat kiverték, kerítéseiket széthordták. A templomot kórháznak rendezték be, és a templomudvaron katonák alsóruhái száradtak kötélen.

A faluházán, ahol Szorokin vezérkara szállásolta el magát, az előszobában - eldobott cigarettacsutkák és papírhulladék között -, a lépcső mellett vöröskatona ült egy nádszéken, térde között tartva puskáját. Behunyt szemmel dudorászott valami sztyepp-nótát magában. Nagy csontú legény volt, a haja csigákban göndörödött tarkójára tolt vörös szegélyű sapkája alól: ez a hetyke harciasság jele. Szokolovszkij izgatottan kérdezte:

- Merre lehet bejutni Szorokin elvtárshoz? Vele kell beszélnünk.

A katona kinyitotta álmos, unalomtól zavaros szemét. Puha, mulatságos orra volt. Végigmérte Szokolovszkijt, arcát, ruháját, csizmáját, aztán ugyanúgy Tyelegint is. Szokolovszkij türelmetlenül mondta:

- Feleljen hát, elvtárs... Rendkívül sürgős ügyben kell beszélnünk a hadseregfőparancsnokkal.

- Az őrrel beszélni tilos - szólt a fürtöshajú.

- A fene egye meg! Mindig ilyen formalista csürhe ül a vezérkarban! - kiáltott Szokolovszkij. - Követelem, hogy feleljen, elvtárs, a kérdésemre! Itt van Szorokin?

- Nem közölték velem.

- És hol a főnök? Az irodában?

- No és mondjuk, hogy ott van.

Szokolovszkij Ivan Iljicset kabátujjánál magához húzva, már rohant is a lépcsőre. Ekkor az őr olyan mozdulatot tett, mintha ültéből hirtelen le akarna esni, de csak a puskáját vette ki a térde közül:

- Hová? Hová?

- Hogyhogy hová? A törzsfőnökhöz.

- Van engedélyük?

Szokolovszkij tajtékzó szájjal kezdte magyarázni az őrnek, micsoda ügyben siettek ide járgányon. Az csak hallgatta, de a szeme a bejárat előtti géppuskán, a lépcsőház falait borító rendeleteken és hirdetményeken járt. Megrázta a fejét.

- Értsék meg hát, hiszen maguk öntudatos elvtársak - szólt szenvedő hangon az őr. - Ha van engedély, mehetnek, ha nincs, irgalmatlanul lövök.

Mit volt mit tenni, bele kellett nyugodni; az engedélyt valahol a tér másik végén adták, s biztos, hogy ilyenkor már be is van zárva az iroda, az ügyeletes is elment - szóval, holnapra marad minden. Szokolovszkij valahogy el is csüggedt egyszerre... Ezalatt egy furcsa kis figura futott a térről a bejárathoz, nehéz csizmában, övig végighasított ingben, s bekiáltott:

- Mityka, szappant osztanak.

Erre az őr, mint akit puskából lőttek ki, rohant az utcára. Szokolovszkij és Tyelegin akadálytalanul felmentek az emeletre, és miután néhány csinos, selyemblúzos, duzzadt szemű polgártársnő hol jobbra, hol balra utasította őket, végre-valahára megtalálták a törzsfőnök szobáját.

Odabenn egy elegáns katona hevert a rongyos díványon, s a körmét nézegette. Túlzott udvariassággal, amellett keresetlen proletáros fordulatokkal - minden második szavában hangsúlyozva az elvtárs szót, de az úgy hangzott a szájából, mintha "gróf Szokolovszkijt" vagy "Tyelegin herceget" emlegetne - megtudakolta, miről van szó, bocsánatot kért, és térdig fűzős sárga csizmájával nyikorogva kiment. Kintről sugdolózás, ajtócsapkodás hallatszott, aztán csend lett.

Szokolovszkij égő szemmel nézett Tyeleginre.

- Értesz te ebből valamit? Hová pottyantunk? Hiszen ez olyan, mint egy fehér vezérkar, nem?

Felhúzta keskeny vállát, és úgy is maradt, csodálkozásba meredve. Kint megint sugdolóztak. Az ajtó kitárult, és belépett a törzsfőnök, egy középkorú, testes, kopasz, komor képű férfi, durva katonazubbonyban, amit nagy hasán kaukázusi öv tartott össze. Fürkésző pillantást vetett Tyeleginre, bólintott Szokolovszkij felé, és asztalhoz ült, két szőrös kezét megszokott mozdulattal téve maga elé. Homloka fénylett, látszott, hogy derekasan beebédelt, s ivott is rá. Érezve, hogy nézik, még jobban összeráncolta szép vonású, de puffadt arcát.

- Az ügyeletes elmondta, hogy az elvtársak sürgős ügyben fáradtak ide - mondotta fontoskodva és hidegen. - Furcsa, hogy az ezredparancsnok, vagy ön, komisszár elvtárs, miért nem telefonált inkább...

- Háromszor is megpróbáltam összeköttetést kapni. - Szokolovszkij felugrott, kihúzta zsebéből a sürgönyszalagot, és a vezérkari főnök elé tette. - Hogy várhatnánk nyugodtan, amikor elvtársaink elpusztulnak mellettünk?... A hadsereg törzs nem adott utasítást... Tőlünk meg segítséget kérnek... A Proletárszabadság nevű ezred tönkremegy, s vele együtt a hadtáp és kétezer menekült is elpusztul...

A törzsfőnök alig pillantott a sürgönyszalagra, aztán eldobta. A szalag a tömör tintatartó köré csavarodott.

- Tudomásunk van róla, elvtársak, hogy most a Proletárszabadság ezred területén harcok folynak... Az önök igyekezete, forradalmi heve minden dicséretet megérdemel. (Keresni látszott a szavakat.) De a jövőre nézve kérnem kell, hogy kerüljék a pánikkeltést... Annál is inkább, mivel az ellenség hadművelete véletlen jellegű... Egy szóval minden intézkedés megtörtént, nyugodtan visszatérhetnek csapatukhoz s teendőikhez.

Fölemelte fejét. Tekintete szigorú volt és tiszta. Tyelegin látta, hogy el vannak bocsátva, és felállt. Szokolovszkij ülve maradt, mintha odaszögezték volna.

- Én nem térhetek vissza ilyen válasszal az ezredemhez - mondotta. - Katonáink még ma gyűlést hívnak össze, s az ezred még ma önként segítségére siet a "Proletárok"-nak... Figyelmeztetem az elvtársat, hogy a gyűlésen én a segélynyújtás mellett fogok felszólalni...

A törzsfőnök elvörösödött, óriási kopasz homloka fénylett. Nagy zajjal eltolta karosszékét, felállt, miközben nadrágja lecsúszott hasáról, és kezét övébe dugta:

- Ezért hadseregünk forradalmi törvényszéke előtt fog felelni, elvtárs! Ne feledje, hogy most nem ezerkilencszáztizenhetet írunk!

- Nem hagyom magam megfélemlíteni, elvtárs!

- Hallgasson!

Ekkor az ajtó felpattant, és egy magas, szokatlanul sudár termetű ember lépett a szobába, vékony posztóból készült, kék cserkeszkabátban. Sötét haja a homlokába hullott, bajusza lekonyult, komor arca szép, halvány rózsaszínű volt, aminő az iszákos vagy kegyetlen emberek arcszíne. Piros ajka nedves, fekete szeme kerekre nyílt. Cserkeszkabátjának bal ujjával hadonászva szorosan Szokolovszkij és Tyelegin mellé lépett, s vadul nézett a szemükbe. Aztán a törzsfőnökhöz fordult.

Orrcimpája dühösen remegett:

- Már megint a régi hang! Micsoda dolog ez: "Hallgasson!" Ha bűnt követtek el, agyon kell lőni őket... de ez a generálistempó nem engedhető meg!

A törzsfőnök lehajtott fejjel, szó nélkül végighallgatta. Ellenvetésnek nem volt helye, mert ez maga Szorokin volt, a hadseregfőparancsnok.

- Üljenek le, elvtársak, hallgatom önöket - mondta Szorokin nyugodtan, és leült az ablak párkányára.

Szokolovszkij megint hozzákezdett megmagyarázni jövetelük célját: a varnavi ezred engedélyt kér, hogy haladéktalanul segítségére siethessen a vele szomszédos "Proletárok"-nak. Eltekintve a proletárkötelességtől, az egyszerű számítás is ezt diktálja; ha a "Proletár" ezredet szétverik, a varnavi ezred is el van vágva bázisától.

Szorokin csak egy percig ült még az ablakpárkányon. Föl-alá kezdett szaladgálni a két ajtó között, és futtában kurta kérdéseket adott fel. Sűrű haja csak úgy lobogott gyors mozdulatainál. Katonái szerették benne tüzes bátorságát, a gyűléseken pedig nagyszerűen tudott beszélni. Ez is, amaz is gyakran pótolta akkoriban a katonai tudást. Kozák tiszt volt, törzskapitányi rangban. Jugyenyics hadseregében harcolt Dél-Kaukázusban. Az Októberi Forradalom után hazament Kubanyba, és szülőfalujában, Petropavlovszkajában a kozákokból partizánosztagot szervezett, amely sikerrel verekedett Jekatyerinodar ostrománál. Csillaga gyorsan emelkedett. De a dicsőség a fejébe szállt. Túlhabzó erejéből egyaránt tellett harcra és kicsapongásra. Törzskarának főnöke ráadásul különös gonddal válogatta környezetébe a csinos nőket, és mindent előteremtett, hogy Szorokin kitombolhassa magát.

- Mit feleltek önöknek a törzsnél? - kérdezte Szorokin, amint Szokolovszkij befejezte mondókáját, és egy gyűrött, piszkos zsebkendővel végigtörölte homlokát.

A törzsfőnök sietve válaszolt:

- Azt feleltem, hogy mi minden intézkedést megtettünk a Proletárszabadság nevű ezred megmentésére. Azt feleltem, hogy a varnavi ezred törzskara a hadseregtörzs hatáskörébe avatkozik, ami teljességgel megengedhetetlen, s amellett még pánikot is kelt, amire nincsen ok.

- E-elvtárs, ön nem helyesen nyúl ehhez a kérdéshez - szólt most váratlanul békülékenyen Szorokin. - A fegyelem, az magától értetődik... De vannak dolgok, az ön híres fegyelménél ezerszerte fontosabbak: a tömeg akarata! A forradalmi lendületnek még akkor sem szabad gátat vetni, ha az keresztezi az ön tudományát... Ám legyen céltalan vagy akár ártalmas a varnavi ezred hadművelete, bánja az ördög! Forradalomban élünk... Ha most megtiltja nekik, rohannak a gyűlésre, ismerem ezeket a csahosokat, megint elhíresztelik, hogy én csak tivornyázni tudok...

A kályhához állt, és most már dühösen nézett Szokolovszkijra:

- Adja be a jelentést!

Tyelegin nyomban előhúzta a papirost, és az asztalra tette.

A hadseregfőparancsnok felkapta, átfutotta és tollával fröcskölve ráírta:

»Megparancsolom a varnavi ezrednek, hogy harci rendben támadva, haladéktalanul teljesítse forradalmi kötelességét.«

A törzsfőnök, amikor Szorokin átnyújtotta ellenjegyzésre a papírlapot, gúnyosan pillantott rá, és kezét hátratéve, visszalépett.

- Állítsanak haditörvényszék elé, de én ezt a parancsot nem írom alá...

Ivan Iljics ebben a szempillantásban odarohant, és megragadta Szorokin csuklóját, hogy rá ne foghassa revolverét a törzsfőnökre, akit Szokolovszkij fedezett. Mind a négyen lihegtek.

Szorokin kitépte magát, revolverét zsebre vágta és kiment, úgy bevágta maga után az ajtót, hogy csak úgy porzott a vakolat... Ajtók csapódtak, a hadseregfőparancsnok döngő léptei eltávolodtak.

A törzsfőnök békítő basszus hangon megszólalt:

- Biztosíthatom az elvtársakat, ha aláírtam volna ezt a parancsot, a szerencsétlenség igen nagy mértéket öltene.

- Milyen szerencsétlenség? - kérdezte köhécselve Szokolovszkij. A törzsfőnök különös pillantást vetett rá.

- Nem találja ki, miről beszélek?

- Nem. - Szokolovszkij szeme sarka megrándult.

- A mi hadseregünkről beszélek...

- Hogy értsem ezt?

- Nincs jogom hadititkokat feltárni egy ezredkomisszár előtt. Nemde, elvtárs? Ön az első, aki ezért engem agyonlőni tartoznék... De nagyon is messze mentünk. Ám legyen. Magára vessen... Elhárítom a felelősséget...

A térképhez lépett, amely zászlócskákkal volt megtűzdelve. Szokolovszkij és Tyelegin utána mentek, és a háta mögé álltak. A két száj forró lélegzete nyilván kissé kellemetlenül érintette a törzsfőnököt, blúza alatt megrándult a lapockája. De azért nyugodtan elővett egy piszkos fogpiszkálót, és lerágott végével vonalat húzott a térképen a háromszínű zászlócskáktól déli irányban, a sűrűn betűzdelt vörös zászlócskáig.

- Itt vannak a fehérek - mondta.

- Hol, hol? - Szokolovszkij egészen közel hajolt a térképhez, és elvakult szemmel keresgélt rajta. - De hiszen ez Torgovaja...

- Úgy van, ez Torgovaja. Annak elestével a fehérek feleútja szabaddá válik.

- Nem értem... Mi úgy tudtuk, hogy a fehérek jó néhány versztányival északabbra állnak...

- Ezt mi tudtuk így, elvtárs, de nem a fehérek... Torgovaja e pillanatban körkörös támadás célpontja. A fehéreknek repülőgépjeik, tankjaik vannak. Ez már nem az egykori Kornyilov-banda... Belső hadműveleteket végeznek, ott támadnak, ahol nekik tetszik. A kezdeményezés az ő kezükben van...

- Torgovajától északra Dmitrij Zsloba vashadosztálya áll - jegyezte meg Tyelegin.

- Azt már szétverték...

- És a lovasdandár?

- Azt is.

Szokolovszkij csavarintott a nyakán, és még közelebb hajolt a térképhez.

- Az elvtársnak igen nagy az önuralma - mondotta.

- Mintha már teljesen bele is nyugodna Torgovaja elestébe... Ezt is szétverték, azt is. - Szembefordult a törzsfőnökkel: - És a mi hadseregünk?

- A főparancsnokság rendelkezését várjuk. De Kalinyin elvtársnak meggondolásai vannak. A hadsereg vezérkara nem üthet az asztalra, s nem kényszerítheti ki a főparancsnokságtól az engedélyt a támadásra. Hogy képzelik? A háború nem népgyűlés.

A törzsfőnök finoman mosolygott. Szokolovszkij lélegzetét visszafojtva nézett ebbe a kövér, nyugalmas arcba. A törzsfőnök állta a pillantást.

- Így áll a dolog, elvtársak - mondotta, az asztalhoz visszatérve. - Ezért nincsen jogom átdobni egyetlen csapatrészt sem a frontról, bármennyire célszerűnek és szükségesnek mutatkoznék is... Helyzetünk igen bonyolult. Tehát térjenek vissza haladéktalanul csapatukhoz. Mindaz, amit elmondottam, egyelőre köztünk marad. Meg kell őrizni a teljes nyugalmat a hadseregben. Ami pedig a Proletárszabadság nevű ezredet illeti, annak sorsa nem ad aggodalomra okot, megnyugtató híreket kaptam.

A törzsfőnök szemöldöke megrándult horgas orra fölött. Egy fejbólintással elbocsátotta látogatóit. Szokolovszkij és Tyelegin kimentek a szobából. A szomszéd szobában az ügyeletes most az ablakban állva tisztogatta a körmét, s udvariasan meghajolt előttük.

- Aljas dög - súgta Szokolovszkij.

Az utcára érve megragadta Tyelegin karját:

- Na? Mit szólsz ehhez?

- Formálisan igaza van. De lényegében persze szabotázs.

- Szabotázs? Nem gondolnám... Itt nagy tétre megy a játék... Visszamegyek, lelövöm...

- Ugyan, Szokolovszkij, ne bolondozz...

- Árulás, én mondom neked, ez itt árulás - dühöngött Szokolovszkij. - Gimzának minden áldott nap jön a jelentés, hogy a törzsnél tivornyáznak. Szorokin elkergette a komisszárokat. És próbáld meg, tégy róla. Szorokin a kiskirály, kisisten a hadseregben, fene tudja, szeretik, mert bátor, mert behízelegte magát. A törzsfőnök pedig tudod, kicsoda? Beljakov, cári ezredes... Érted most már ezt a szövevényt? Na, gyerünk... Mit gondolsz, hazavergődünk?


A törzsfőnök megnyomta a csengőt, az ügyeletes azonnal megjelent.

- Tudakolja meg, milyen állapotban van a főparancsnok - mondotta Beljakov, szigorúan lapozgatva papirosaiban.

- Szorokin elvtárs az ebédlőben ül, állapota félfokos.

Az ügyeletes kivárta, míg Beljakov is kelletlenül bár, de elmosolyodott, aztán jelentős mosollyal hozzátette:

- Zinka van vele.

- Helyes. Elmehet.

Beljakov bement a híradósok helyiségébe. Átnézte a sürgönyöket. Gondos, apró betűivel aláírt néhány iratot, majd a folyosó utolsó ajtajánál megállt egy pillanatra. Belülről gitárhúrok halk pengetése hallatszott. A törzsfőnök elővette zsebkendőjét, megtörölte erős, vörös nyakát, kopogtatott és választ nem várva, benyitott.

Az újságpapirossal leterített asztalnál, amelyen piszkos edények és poharak álltak, ott ült Szorokin, széles cserkesz kabátujját visszahajtva. Szép arca még mindig komor volt. Sötét haja csigákban omlott izzadt homlokára. Tág pupilláival Beljakovra pillantott. Mellette fazsámolyon ült Zinka, lábait egymásra rakva, hogy kilátszott a harisnyakötője és alsószoknyájának csipkéje. Kék szemű, nedves ajkú, fiatal nő volt Zinka, orra vékony, határozott vonalú, kuszált, vöröses haja magasra tűzve, csak a szája sarkaiban az alig észrevehető, keserű redők adták arcának a harapós kis állat kifejezését. Papirosai szerint valahol Omszk körül született, apja vasúti munkás, amit természetesen senki se hitt el, azt sem, hogy tizennyolc éves, azt sem, hogy Kanavina a családneve és Zinajda a keresztneve. De kitűnő gépírónő volt, tudott inni, gitározni, és kedves nótákat énekelt hozzá. Szorokin fogadkozott, hogy saját kezűleg lövi agyon, ha aljas fehérgárdista rothadást próbálna meghonosítani az ő törzskarában. Ennyiben maradtak.

- Szép dolog, mondhatom - mondta fejcsóválva Beljakov, és minden eshetőségre az ajtó közelében maradt. - Micsoda helyzetbe hoztál már megint? Idejönnek ketten, lerí róluk, hogy a Központi Bizottság emberei, népgyűlésekkel fenyegetőznek, s erre te nyomban az ő pártjukra állsz... Eredj, bánom is én, telefonálj Jekatyerinodarba, azon nyomban küldjenek a nyakadra valami izraelitát, majd az ad neked törzskart, veled hál, veled megy még a klozettra is, minden gondolatodat számon tartja. Igazán rémes! Szorokin hadseregfőparancsnok diktatúrára hajlamos! Hát eredj ellenőrzés alá... Engem meg bocsáss el... Agyonlőhetsz, ha úgy tetszik... De alárendeltjeim jelenlétében nem hagyom magam revolverrel fenyegetni... Micsoda fegyelem lehetséges itt ezek után?... Igazán elvihetne az ördög...

Szorokin folyton Beljakovra nézve, kinyújtotta nagy, erős kezét, és egyet legyintve, az üveg nyaka helyett a levegőbe kapott. Szája megrándult, bajusza felkunkorodott. Végül is felkapta az üveget, és két pohárkát teletöltött.

- Ülj le, igyál.

Beljakov a Zina szoknyája alól kifehérlő csipkére sandítva, az asztalhoz ment. Szorokin így szólt:

- Ha nem volnál eszes ember, már régen kiadtam volna az utadat... Fegyelem... Az én fegyelmem a harc. Lássuk, melyikőtök tudná a tömegeket talpra állítani? Én értek hozzá, s majd meglátod, senki se tudná, de én egyedül széttaposom a fehérgárdista csőcseléket... Az egész világ megrendül bele.

Orrcimpája kitágult s megremegett, halántékán sötét vérerek lüktettek.

- A központ emberei nélkül is megtisztítom a Kubany, a Don, a Tyerek vidékét... Énekelni, azt tudnak ott, Jekatyerinodarban, azok a híres bizottságok... Ronda, gyáva népség... hát aztán, igaz is, én ülök a lovon, én harcolok, én igenis diktátor vagyok... Én vezetem a hadat.

Kezét a pohár felé nyújtotta, de Beljakov gyorsan felborította a poharat:

- Elég az ivásból...

- Ahá. Parancsolgatsz?

- Nem, csak kérlek mint barátod...

Szorokin hátradőlt székén, aprókat sóhajtott, körülnézett, végül szeme megakadt Zinán, aki halkan pengette a húrokat. "Susog az éj..." - dúdolta, lustán felvonva a szemöldökét.

Szorokin hallgatta, s erei még erősebben lüktettek halántékán. Felállt, hátrafeszítette Zina fejét, és vadul szájon csókolta. A lány keze lesiklott a húrokról, majd a gitár lecsúszott a térdéről.

- Ez igen, ez már más - mondta kedélyesen Beljakov. - Hej, Szorokin, de nagyon is szeretlek én téged, magam sem tudom, miért.

Zinocska végre kiszabadította magát, s fülig pirosan hajolt le a gitárért. Kócos haja alól kivillant fénylő szempárja. Nyelve hegyével végignyalta feldagadt szája szélét.

- Jaj, még most is fáj...

- Hallgassatok ide, gyerekek, van még egy üveg abból a jóféléből.

Beljakov szava elakadt, széttárt ujjú keze megdermedt a levegőben: kint lövés dördült, s kiáltások követték. Zinka, mintha elfújták volna, úgy repült ki a szobából gitárjával együtt. Szorokin elkomorodva lépett az ablakhoz...

- Maradj, majd én előbb megtudom, mi ez - szólt gyorsan a törzsfőnök.

A hadseregfőparancsnokság hadiszállásán napirenden voltak a botrányok, lövöldözések. A Szorokin-féle hadsereg két fő csoportból állott: a kubanyi kozákokéból, amelynek magvát Szorokin még tavaly megszervezte, és az ukrajnai hadcsoportból, amely a németek nyomása alatt visszavonuló, ukrajnai Vörös Hadsereg maradványaiból alakult... A kubanyiak és ukránok között örökös volt a torzsalkodás. Az ukránok a számukra idegen területen gyöngén tartották a frontot, viszont amikor kozák falvakon kellett átvonulni, takarmány és élelmiszer dolgában nem sokat teketóriáztak.

Nem múlt el nap verekedés, botrány nélkül. De most úgy látszik, valami komoly dolog volt kitörőben. A lovas kozákok ordítva száguldoztak. A vöröskatonák kisebb csoportjai riadtan csörtettek elő a kertekből. A pályaudvar felől szörnyű csatazaj hallatszott. A törzskar ablakai előtt, a tér porában vadul üvöltve fetrengett egy sebesült kozák.

A törzsnél eszeveszett riadalom támadt. A távíróösszeköttetés reggel megszakadt, de most csőstül jöttek a legőrületesebb rémhírek. Annyit lehetett kivenni az egészből, hogy a fehérek gyors iramban előrenyomulva Szoszika-Umanszkaja irányában, maguk előtt hajtják a fejetlenül menekülő vörös csapatokat. Előretolt osztagaik a főhadiszálláshoz értek már, s dúlják, fosztogatják az állomást és a helyőrséget. A kubanyi kozákok tüzet nyitottak, és most folyik a harc.

Szorokin szilaj, barna kancáján kirepült az utcára, nyomában vagy ötven ember, cserkeszkabátban, lobogó kámzsában, görbe szablyákkal. Szorokin, mintha a nyereghez szögezték volna, úgy ült lován, sapka nélkül, hogy messziről megismerjék. Szép fejét hátravetette, haja és cserkeszkabátjának lebernyeges ujja lobogott a szélben. Még mindig részeg volt, arca elszánt, sápadt. Szemének szúró pillantása félelmet keltett. Porfelhő tornyosult a száguldó paripák nyomában.

A vasútállomás népes környékén lövések dördültek. Néhány lovas felordított, egyikük leesett lováról, de Szorokin még csak arra sem fordult. Oda nézett, ahol a tehervonatok között harcosok tömege nyüzsgött, futkosott, kiabált.

Messziről ráismertek. Sokan a vagonok tetejére másztak. Puskákkal hadonásztak, ordítottak. Szorokin lassítás nélkül átugrott az állomás előkertjének kerítésén, és a sínekre, a harcosok legsűrűbb tömegébe vágtatott. Ott megragadták lovának kantárát. Szorokin kezét feje fölé emelve kiáltotta:

- Elvtársak, harcosok, bajtársaim! Mi történt? Micsoda lövöldözés ez? Mit jelent ez a pánik? Ki az a gazember, aki itt bolonddá tart titeket?

- Elárultak bennünket! - üvöltött egy rémes hang.

- A parancsnokok eladtak! A frontot feladták! - kiáltoztak jobb felől. És ekkor a síneken, a mezőn, a vagonokon egyszerre felharsant:

- Elárultak bennünket!... Az egész hadsereget szétverték! Le a parancsnokokkal! Vesszen a parancsnok!

Füttyszó süvített, mintha valami pokoli fergeteg támadt volna. A kozák lovak felágaskodtak. Eltorzult arcok, fekete öklök nyomultak Szorokin felé. Erre szörnyű hangon elordította magát, hogy erős nyakán kidagadtak az erek:

- Csend! Ez nem forradalmi hadsereg... Ez rablóhad, csőcselék... Adjátok ki a bujtogatókat, a banditákat... Elő a fehérgárdista provokátorokkal!...

Hirtelen megsarkantyúzta lovát, és a nyüzsgő tömeg legközepébe rúgtatva, nyergében előrehajolt, s rámutatott ott valakire:

- Ott van ni!

A tömeg önkéntelenül abba az irányba nézett. Magas, nagy orrú, szikár ember állott ott. Most könyökét magához szorítva, sápadtan hátrált. Nem tudni, ismerte-e valóban Szorokin, vagy csak egyszerűen feláldozta az elsőt, aki éppen keze ügyében volt, hogy megmentse a helyzetet. A tömeg vért áhított. És Szorokin megsuhintva görbe kardját, a szikár férfi hosszú nyakára vágott. Erős sugárban freccsent lovára a vér.

- Így bánik a forradalmi hadsereg a nép ellenségeivel!

Szorokin ismét megsarkantyúzta kancáját, és a véres szablyával hadonászva, ijesztően, halálsápadtan forgolódott lován a tömegben, szitkozódott, fenyegetőzött, csillapítani próbált:

- Vereségről szó sincs... A fehérek kémei és ügynökei szándékosan terjesztik a rémhíreket... Ők uszítanak titeket rablásra, ők rontják a fegyelmet soraitokban... ki mondta, hogy szétvertek minket? Ki látta? Talán te láttad, te bitang? Elvtársak, ti ismertek engem, hiszen én vezettelek csatába... Huszonhat sebet kaptam... Azonnal vessetek véget a fosztogatásnak! Ki-ki a csapatához! Még ma támadásba vezetlek titeket. A gyáva bitangokkal pedig végezzen a néphadsereg bosszúja...

A tömeg szót fogadott. Ujjongva, egymás hegyén-hátán tolongtak vezérük köré. Itt-ott még rikoltoztak, de tüzük ellobogott. "Tulajdonképpen igaza van... Igazat beszél... Vele megyünk..." Előkerültek az eddig háttérben megbúvó századparancsnokok, és a csapatok lassanként elhelyezkedtek vagonjaikban. Szorokin mellén rongyokban lógott cserkeszkabátja, ő maga szaggatta meg, hogy megmutassa sebforradásait. Arca ijesztően sápadt volt. A pánik elcsitult, géppuskás osztagokat küldtek ki a menekülő csapatok feltartására. A legnagyobb elszántságról tanúskodó táviratok mentek minden irányba.

Ám a hadsereg visszavonulását mégsem lehetett elkerülni. Csak jó néhány nap múlva, Tyimasevszkaja vasútállomás környékén lehetett igazán rendbe szedni a csapatokat, s megkezdeni az ellentámadást. Két hadoszlopban nyomultak a vörösök Viszelki és Korenyevka felé. Ahol kétségessé vált a harc kimenetele, Szorokin mindenütt ott termett barna lován, mindenütt ott látták a vöröskatonák. Mintha egyedül az ő szenvedélyes akarata hozott volna fordulatot a Fekete-tenger partvidékének megmentésével a háború sorsában. Az Észak-Kaukázusi Köztársaság központi végrehajtó bizottságának nem maradt más hátra, hivatalosan is el kellett ismernie Szorokin vezető szerepét a hadműveletekben.

 

6

Ugyancsak e napokban, május végén, amikor a Gyenyikin-féle hadsereg megindította a "második kubanyi hadjáratot", újabb veszély tornyosult az orosz szovjetköztársaság fölött.

Az ukrán frontról keletre szállított három cseh hadosztály csaknem egyidejűleg lázadt fel a Penzától Omszkig húzódó vonalon. Ez a lázadás volt a külföldi fegyveres beavatkozás első, előre elkészített csapása a Szovjetunió ellen. A cseh hadosztályok, amelyek már ezerkilencszáztizennégyben kezdtek megalakulni az Oroszországban élő csehekből, később pedig a cseh hadifoglyokból, Október után idegen testnek bizonyultak az országban, és fegyveres erővel avatkoztak belügyeibe.

Nem volt egyszerű fegyveres felkelésre bírni őket az orosz forradalom ellen. A csehek az orosz birodalomtól várták, hogy felszabadítsa a cseh népet az osztrák birodalom elnyomása alól. A cseh parasztok, amikor ludakat hizlaltak karácsonyra, ősi hagyományként mondogatták: "Egy lúd nem oszt, nem szoroz, egyet kapjon az orosz..." A cseh hadosztályok, mialatt harcok közben visszavonultak az Ukrajnára támadó németek elől, Franciaországba készültek, hogy a fronton, az osztrákok-németek legyőzésében való részvételükkel tüntessenek ország-világ előtt a cseh szabadság mellett.

A Vlagyivosztokba irányított cseh csapatok útközben szembetalálkoztak a német és magyar hadifoglyokat visszaszállító vonatokkal. Az állomásokon, ahol a két ellentétes irányú szállítmány találkozott, a katonák között fellobogott a kölcsönös gyűlölet. Fehérgárdista ügynökök suttyomban a legvadabb mesékkel traktálták a cseheket a bolsevikok fondorlatos szándékairól, többek között arról, hogy a cseh csapatokat lefegyverzik, és kiszolgáltatják a németeknek.

Május tizennegyedikén komoly összecsapásra került sor Cseljabinszk vasútállomáson a csehek és a magyarok között. A cseljabinszki szovjethatóságok letartóztattak néhány túlságosan harcias cseh szóvivőt, amire az egész csapat fegyvert fogott. A szovjet ott is, mint az egész vasútvonalon, csak néhány, úgy-ahogy felfegyverzett vörösosztaggal rendelkezett, s ezért kénytelen volt meghátrálni. A cseljabinszki esetnek híre ment. S bombarobbanásként hatott ezek után az az áruló, provokációs hadparancs, amelyet a Köztársaság Legfelsőbb Katonatanácsának elnöke adott ki:

»Minden szovjet hatóság személyes felelősség terhe alatt köteles lefegyverezni a csehszlovákokat, a helyszínen agyon kell lőni minden csehszlovákot, akit fegyveresen érnek a vasútvonalon, és minden katonavonatot, amelyen akárcsak egyetlen fegyveres katona is tartózkodik, ki kell üríteni és utasait hadifogolytáborba utalni.«

Minthogy azonban a cseheknél kitűnő fegyelem, harcképesség és összetartás uralkodott, és bőségesen el voltak látva géppuskával, ágyúval, a szovjethatóságoknak pedig csak gyarló vezetés alatt, rosszul felfegyverzett Vörös Gárda-osztagok álltak rendelkezésére, nem a szovjethatóságok szórták szét a cseheket, hanem ellenkezőleg, a csehek lettek Penzától Omszkig a helyzet urai.

A lázadás Penzából indult ki, ahol a szovjethatóság tizennégyezer cseh ellen ötszáz vörösgárdistát küldött. Ezek megtámadták a vasútállomást, és csaknem egy szálig ott pusztultak. A csehek elszállították Penzából az állami pénznyomdát, heves ütközetben szétverték Bezencsuk és Lipjagi mellett a vörösöket, és elfoglalták Szamarát.

Így alakult ki a polgárháború egy új frontja, s terjedt tovább rendkívül gyorsan a Volga mentén, az Urál és Szibéria óriási területén.


Doktor Dmitrij Sztyepanovics Bulavin a nyitott ablak párkányára hasalva hallgatta az ágyúzás tompa dörejét. Az utca néptelen volt. A fehéren izzó nap kibírhatatlan hőséget lövellt az alacsony házakra, az üres üzletek poros ablakaira, a haszontalan cégtáblákra és a mészporral borított aszfaltra.

Jobbra, amerre a doktor nézett, fakóvörös ronggyal borított deszka-obeliszk takarta II. Sándor cár szobrát, mellette ágyú volt felállítva. Egy csomó helybeli lakos a macskaköveket szedte fel, s ásott valamit, nyilván egészen céltalanul. Köztük volt Szlovohotov lelkész, nemkülönben Misin főjegyző, a szamarai intelligencia dísze és büszkesége, továbbá Romanov csemegekereskedő, Sztambov volt járásbíró és a szép, ősz fejű Kurojedov, a hajdani nagyúr. Valamennyien Dmitrij Sztyepanovics páciensei és kártyapartnerei voltak... Egy vöröskatona, puskáját térde közé fogva, a talapzaton ült és cigarettázott.

Az ágyúzás a patak túlsó partjáról dörgött. Az ablakok halkan megzördültek, ettől a zörejtől a doktor szája dühösen megrándult, és mérgét ősz bajuszába fújta. A pulzusa százötöt vert, tehát élt még benne a közéleti ember. De egyelőre veszedelmes volt túlságosan nyilvánítani érzelmeit. Hiszen épp vele szemben, az utca másik oldalán levő Léder-féle ékszerüzlet betört kirakata helyén figyelmeztetett a deszkára ragasztott fehér plakát arra, hogy a Forradalmi Bizottság az ellenforradalmár elemeket agyonlövéssel fenyegeti.

Egy ijedt ember furcsa figurája tűnt fel a néptelen utcán. Kókuszháncsból készült kalap és békebeli szabású nyersselyem kabát volt rajta. A fal mellett sompolyogva minduntalan összerezzent, ide-oda ugrált, mintha a füle mellett sivítana az ágyúgolyó. Szalmaszínű haja a vállát verte, rőt szakálla mintha ragasztva volna hosszú s nagyon sápadt arcához.

Govjagyin volt, a zemsztvo-statisztikus, aki valamikor oly sikertelenül próbálta felébreszteni Dásában a szép "vadállatot". Dmitrij Sztyepanovicshoz igyekezett, mégpedig, úgy látszik, olyan komoly ügyben, hogy le tudta győzni félelmét, amit a néptelen utca és az ágyúdörgés ébresztett benne.

Govjagyin meglátva az ablakban a doktort, riadtan intett. Nyilván jelezni akarta: "Az istenért, ne nézzen ide, figyelnek engem." Körülnézett, épp a Forradalmi Bizottság plakátjánál a falhoz lapult, aztán átszaladt az utcán, és eltűnt a kapuban.

Egy perc múlva bekopogott a doktor lakásának hátsó ajtaján.

- Az istenért, csukja be az ablakot, figyelnek bennünket - súgta félhangosan, mihelyt belépett az ebédlőbe. - Eressze le a függönyt... Különben nem, inkább ne eressze le... Dmitrij Sztyepanovics, küldetésben járok...

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte a doktor gunyoros hangján, és az asztalhoz telepedett, amely piszkos, helyenként kiégett viaszosvászonnal volt letakarva. - Foglaljon helyet, mondja el, miről van szó...

Govjagyin fogott egy széket, leroskadt rá, és lábát maga alá húzva, nyálát fröcskölve, egyenest a doktor fülébe lihegte:

- Dmitrij Sztyepanovics... Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szervező bizottsága titkos ülésén épp most határozta el, hogy felajánlja önnek az egészségügyi miniszteri tárcát.

- Miniszteri tárcát? - kérdezte a doktor, és szája sarkát úgy lebiggyesztette, hogy egész álla csupa ránc lett. - Úgy, úgy. És micsoda köztársaságét?

- Ez nem köztársaság, ez kormány... Kezünkbe vesszük a harci kezdeményezést... Frontot teremtünk... Megkapjuk a pénznyomdát. A csehszlovák hadtesttel vonulunk Moszkva ellen... Összehívjuk az Alkotmányozó Nemzetgyűlést... Mi hívjuk össze, érti, mi... Ma heves összetűzés volt. Az eszerek és mensevikek minden tárcát maguknak követelnek. De mi, idevalósiak, nem hagytuk magunkat, kiharcoltuk a maga tárcáját... Büszke vagyok rá... Beleegyezik?

Ebben a pillanatban szörnyet dörrent az ágyú a Szamarka patakon túl, úgyhogy a poharak összekoccantak az asztalon. Govjagyin felugrott, szívéhez kapott:

- Ezek a csehek...

Újabb dörrenés... mintha a közvetlen közelben kelepelt volna a géppuska. Govjagyin falfehéren leült.

- Ez még a vörös csőcselék... A gabonaraktár épületén vannak a géppuskáik... De kétségtelen, hogy a cseheké lesz a város... Beveszik...

- Azt hiszem, elvállalom - dörmögött Dmitrij Sztyepanovics. - Akar teát? Kár, hogy már hideg.

Govjagyin nem kért teát, magafeledten tovább suttogott.

- A kormányban csupa hazafias, előkelő, finom ember ül... Volszkijt, ugye, ismeri? Tverben volt ügyvéd, kitűnő ember... Aztán Fortunatov törzskapitány... Klimuskin, ő idevaló, szamarai, szintén nagyszerűen megfelel... Eszerek, a harcban nem ismernek megalkuvást... Magát Csernovot is idevárjuk, de ez a legnagyobb titok... Ő most északon harcol a bolsevikok ellen... A tisztikar szoros együttműködésről biztosít... Galkin ezredest léptették előtérbe... azt mondják, ő az új Danton... Szóval minden kész... Csak a rohamot várjuk... A csehek minden jel szerint ma éjjelre tűzték ki a rohamot... Én a rendőrség részéről működöm közre... Ez borzasztóan veszélyes és körülményes dolog... De hát harcolni kell, fel kell áldozni magunkat...

Most harsány és hamisan csengő katonatrombitákon felhangzott az Internacionálé. Govjagyin összegörnyedt, fejével majd ráesett a doktor pocakjára, szalmaszín haja olyan élettelennek látszott, mint egy bábué.


Viharfelhők mögött áldozott le a nap. Az éj nem hozott hűvösséget. A csillagokra sötétség borult. A folyón túl mind sűrűbben, egyre erősebben ágyúztak. Robbanások remegtették meg a házakat. A bolsevikok hathüvelykes ütege a gabonaraktár mögül felelgetett a sötétben. A háztetőkön géppuskák kelepeltek. A Szamarka patak túlsó partján elterülő külvárosban, ahová fahíd vezetett, gyengén pukkantak az előretolt vörös csapatok lövései.

A viharfelhő leereszkedett, és villámokat szórt. Áthatolhatatlan lett a sötétség. Az egész városban egyetlen fény sem világolt, még a hömpölygő víz tükre sem fénylett a homályban. Csak az ágyútűz cikázott fel időnként.

Senki sem aludt ezen az éjszakán. Valahol, titkos illegalitásban, megszakítás nélkül ülésezett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szervező bizottsága. A tiszti szervezetekből toborzott önkéntesek egyenruhában, fegyveresen idegeskedtek lakásukon. Az emberek az ablakon át lesték az éjszaka rémségeit. Az utcákon járőrök kiáltoztak egymásnak. Az olykor beálló csendben mozdonyok bús füttye hangzott.

Aki kinézett az ablakán, láthatta az égen át- meg átcikázó villámlást. A Volga zavaros vize tompa fényben hömpölygött tova. Lassan kirajzolódtak a kikötőben veszteglő bárkák és gőzösök körvonalai. A folyam felett, a háztetők közül kimagaslott a gabonaraktár, a luteránus templom tornyának hegyes csúcsa és az apácakolostor fehér harangtornya, amelyet a hagyomány szerint egy Susanne nevű kolduló apáca pénzén építettek. Aztán az is homályba borult... Az égbolt hasadozott. Szél kerekedett, és iszonyúan süvöltött a kályhacsövekben. A csehek rohamra indultak.

Krjazs vasútállomásról támadták ritkás csatárláncban a vasúti hidat és a faggyúolvasztó üzem épületei mellett a folyópart környékét. A hepehupás terep, a töltés, a bozót meglassította előnyomulásukat.

A város kulcsa a két híd volt, a vasúti híd és a fahíd. A bolsevikok tüzérsége a gabonaraktár mögötti térről ágyútűz alatt tartotta a városba vezető útvonalat, súlyos csapásaival és fellobbanó torkolattüzeivel bátorságot öntött a vörös csapatokba, amelyek nem bíztak parancsnokaik tapasztalataiban.

Hajnal felé a csehek cselhez folyamodtak. Tudták, hogy a gabonaraktár körüli barakkokban lengyel menekültek laknak asszonyaikkal, gyermekeikkel. Amikor a lövedékek a gabonaraktár felett kezdtek robbanni, a lengyelek kitódultak a barakkokból, és szétszéledve fedezéket kerestek. A tüzérek káromkodva, a lövegcső-tisztítóval kergették el őket az ágyúik közeléből. Amint megszólaltak a nehézágyúk, a lengyelek süketen-vakon iszkoltak a sötétségbe... De egyszer csak asszonyok újabb tömege verődött oda a hombárok felől, s az ágyúk köré csoportosulva kiabáltak:

- Ne lőjenek, az istenért, ne lőjenek mireánk, szerencsétlenekre...

Ezek a furcsa lengyel asszonyok rimánkodva borultak az ágyúkerekek elébe, lefogták a tüzérek kezét, szorosan hozzájuk férkőztek, a fülsiketítő dörgéstől kótyagos tüzérek ruhájába, szakállába csimpaszkodtak, a kövezetre húzták őket... A női ruhák alatt katonaruha, katonanadrág volt...

- Fiúk, de hiszen ezek csehek! - kiáltott valaki, és revolverlövés volt rá a felelet... Némelyikük dulakodott, a többi futásnak eredt... De addigra a cseheknek sikerült lerántani az ágyúkról a lövegzárat, és lövöldözve vonultak vissza, majd pedig, mintha a föld nyílt volna meg alattuk, eltűntek a hombárok között.

Az üteg harcképtelenné vált. A géppuskákat kilőtték. A csehek folytatták a támadást, s elfoglalták a Szamarán túli elővárost, egészen a Volgáig.


Reggelre kiderült. Rekkenő hőség melegítette át Dmitrij Sztyepanovics lakásának mosatlan ablakait. Az orvos gondosan felöltözve ült az asztalnál. A szeme beesett, mert az éjjel nem feküdt le. Az edényöblítő, a tálca s a kistányérok tele voltak cigarettacsutkával. Olykor elővette csorba fésűjét, és homlokára fésülte ősz fürtjeit. Minden pillanatban várhatta, hogy hívatják: vegye át a miniszteri teendőket. Kiderült, hogy a doktor ördögien becsvágyó.

Ablaka előtt, a Dvorjanszkaja utcán vánszorogtak a kihalt városon át a sebesültek. Némelyik hevenyészett, átvérzett sebkötésével leült a járdára a fal tövében. Fürkészően néztek az üres ablakszemekbe, de nem volt kitől egy falat kenyeret vagy egy korty vizet kérni.

A nap perzselte az utcát, amelyet az éjszakai zápor sem üdített fel. A folyón túlról ágyúdörej, harci zaj morajlott. Egy elrohanó gépkocsi mészporfelhőbe borította az egész Dvorjanszkaját. Pillanatra felvillant benne egy katonai komisszár eltorzult arca, elfeketült ajka. A gépkocsi átment a fahídon, és mint később mesélték, egy ágyúlövedék a benn ülőkkel együtt a levegőbe röpítette. Az idő megállt, úgy látszott, hogy a harc soha nem ér véget. A város alig lélegzett. A társaságbeli asszonyok már fehérbe öltözve feküdtek, s párnákba dugták fejüket. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szervező bizottsága a gőzmalom-tulajdonosnő házának pincéjében reggelizett. A miniszterek orcái a föld alatt hullaszerűnek látszottak. A folyón túl pedig ágyúdörej, csatazaj morajlott...

Délben feltápászkodott ültéből Dmitrij Sztyepanovics, mert már nem bírta tovább az áporodott dohányfüstöt, és szuszogva kinyitotta az ablakot. Az utcán már egyetlen sebesült sem volt látható. A legtöbb ablakból izgatott arcok tűntek elő a függönyök mögül. A kapubejáratokból is kikandikált, majd visszahúzódott néhány fej. Úgy látszott, mintha nem is lenne itt többé egy bolsevik sem... Viszont az a sűrű lövöldözés a folyón túl?... Ó, milyen keserves is ez az egész!...

Egyszerre csak - csodák csodája! - a sarok mögül előtűnt, egy pillanatra megállt, majd az utca közepén tovább ment egy hosszú lábú tiszt, testre feszülő hófehér katonazubbonyban, karddal az oldalán. Vállán ott fénylett déli napsugárként a hajdani gyönyörűség, az aranyos, tiszti vállpánt...

Dmitrij Sztyepanovics szívében megmozdult valami, amit már-már elfelejtett, ami felháborította. Megfoghatatlan élénkséggel hajolt ki az ablakon, és a tiszt felé kiáltott:

- Éljen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés!

A lovaskapitány a doktor kövér arcára hunyorított, és talányosan csak ennyit mondott:

- Majd meglátjuk...

Ekkorra már minden ablakból kihajoltak és hívták, kérdezgették:

- Tiszt úr... Mi lesz? Hogy állunk? Bevettek bennünket? Elmentek a bolsevikok?

Dmitrij Sztyepanovics felvette fehér sapkáját, fogta a sétapálcáját, és megnézve magát a tükörben, kiment. Az utcán hemzsegett a nép, mintha ünnep volna.

Megkondultak az ünnepi harangok. Az utcakereszteződésnél ujjongó tömeg verődött össze. Dmitrij Sztyepanovicsot karon ragadta egy páciense: a hölgynek hármas tokája volt, óriási kalapján a művirágok naftalinbűzt árasztottak.

- Doktor, nézze csak, ott vannak a csehek!

Két cseh katona állt nem messze, előredöntött puskával, asszonyoktól körülvéve, az egyiknek tisztára kiborotvált képe, a másiknak kis, fekete bajusza volt. Erőltetetten mosolyogtak, miközben fürkésző pillantásokat vetettek a háztetőkre, az ablakokra, az arcokra.

Hetykén félrecsapott sapkájuk, bőrgombos egyenruhájuk, bal karjukon a fegyvernemi jelzések, erős hátizsákjuk tiszteletet, csodálkozást és elragadtatást váltott ki. Mintha egy más planétáról pottyant volna le ez a két ember a Dvorjanszkaja utcára.

- Hurrá! - kiáltott néhány hivatalnok a tömegben. - Éljenek a csehek! Emeljük levegőbe őket! Éljen!

Dmitrij Sztyepanovics szuszogva odafurakodott, és szabályos üdvözlőbeszédet akart kivágni, de izgalmában kiszáradt a torka, és inkább az illegális lakásba sietett, ahol nagyfontosságú teendők vártak rá.

A malomtulajdonosnő pincéje üres volt, csak a sűrű dohányfüst érzett, és a hamutartókban púposodott cigarettacsutkák tömege. Az asztal végén ülve aludt egy szőke férfi, előtte nagy orrú pofákkal telefirkált papiros. Dmitrij Sztyepanovics megérintette a vállát. A szőke férfi mélyet sóhajtott, felemelte szakállas arcát, és kinyitotta álomittasan kóválygó, világoskék szemét:

- Mi az?

- Hol a kormány? - kérdezte szigorúan Dmitrij Sztyepanovics. - Én vagyok az egészségügyi minisztérium vezetője.

- Á, doktor Bulavin! - mondotta a szőke. - Ejnye, az ördög vigye el, én meg itt... Nos, mi van a városban?

- Még nem végeztek mindenütt. De ez már a vég. A Dvorjanszkaján cseh járőrök.

A szőke férfi tele szájjal nevetett:

- Nagyszerű! Ejnye, de jó, az ördögbe! Szóval a kormány itt gyülekezik, pont háromkor. Ha minden jól végződik, estére még jobb helyiségbe költözünk...

- Pardon. - Egyszerre szörnyű gondolat rémlett fel Dmitrij Sztyepanovics agyában. - Ön talán a párt Központi Bizottságának a tagja? Ön nem Avkszentyev?

A szőke férfi bizonytalan gesztussal felelt, mintha azt mondaná: "Mit lehet tenni..." Megszólalt a telefon.

- Menjen, doktor. Az ön helye most az utcán van... Tudja, hogy nem tűrhetjük a kilengéseket... Ön, mint a polgári intelligencia képviselője, mérsékelje honfitársai hevét... Mert különben - és hunyorított egyet - később kellemetlen lehet.

A doktor kiment. Már az egész város az utcára tódult, összeölelkeztek, mint húsvétkor szokás. Elújságolták egymásnak a történteket.

- A bolsevikok ezrével ugrálnak a Szamarkába...

- Püfölik őket alaposan...

- És hányan fúltak a vízbe!... Tömérdek...

- Én is hallottam: a város alatt a Volga tele van hullákkal...

- Hála az Úristennek... én nem tartom véteknek...

- Igaz is, ebül pusztuljon az ebfajzat...

- Hallották, uraim? A harangozót ledobták a toronyból...

- Kik? A bolsevikok?

- Hogy ne harangozzon... Ezzel csapták be az ajtót maguk után... Még meg tudom érteni, ha valami fontos embert... De hogy a harangozó mit vétett nekik?

- Hová, hová, öregem?

- Lemegyek a rakpartra, megnézem, ép-e még a hombárom...

- Megőrült? Hisz a kikötőben még bolsevikok vannak.

- Dmitrij Sztyepanovics, végre ezt is megértük... Hová oly gondterhelten?

- Mit csináljak, megtettek miniszternek...

- Gratulálok, kegyelmes uram...

- Várjunk azzal... Moszkvát még nem vettük be...

- De legalább mi már szabadon vehetünk lélegzetet, doktor úr, az is nagy dolog...

Harciasan tűntek fel itt is, ott is, a tömegben az aranyos tiszti hajtókák. Jelképei voltak ezek a hajdanvalónak, a réginek. Döngő léptekkel haladt el, fintorgó gyerkőcök kíséretében egy tiszti osztag. Hangosan kacarásztak a kiöltözött asszonyok. A tömeg Kurlina pöffeszkedően díszes, zöld majolikakockás palotája előtt fordult ki a Szadovajáról a Dvorjanszkajára. Egy siheder furakodott az elhaladók közé...

- Mi az? Mi történt?

- Tiszt úr, ebben a házban két bolsevik bujkál a farakás mögött...

- Ahá... Uraim, ide, ide...

- Hova szaladtak azok a tisztek?

- Uraim, uraim, csak nyugalom...

- Csekistákra bukkantak!

- Dmitrij Sztyepanovics, gyerünk innen, mert még...

Lövések dördültek. A tömeg felhullámzott. Sokan nekiiramodtak, még sapkájuk is leesett. Dmitrij Sztyepanovics nagy lihegve újra a Dvorjanszkaján találta magát. Felelősnek érezte magát a történtekért. A térre érve, összehúzott szemmel nézett a II. Sándor emlékművét takaró burkolatra. Kezét előrenyújtva, haragos, harsány hangon megszólalt:

- A bolsevikok mindent el akarnak pusztítani, ami orosz. Azt szeretnék, hogy az orosz nép elfeledje egész múltját. Itt a felszabadító cár mit sem vétett szobra. Szedjétek le róla ezeket a buta deszkákat és az éktelen rongyokat.

Ez volt az első beszéde a néphez. "Gyerünk!" - kiáltott néhány harcias siheder, alkalmasint kereskedősegédek. Recsegve vált le a deszkaburkolat az emlékműről. Dmitrij Sztyepanovics továbbment. A tömeg gyérült. Ide erősebben hallatszott a folyóparti lövöldözés. A Szamarka felől félmeztelen ember rohant a doktorral szemben, egy szál nedves alsónadrágban. Sötét haja szemébe lógott. Széles melle tetoválva volt. Az asszonyok sivalkodva szaladtak be előle a kapuk aljába. A férfi hirtelen a Volgának tartó lejtős utcába fordult, és lerohant a vízhez. Utána még három, aztán még több csuromvizesen, félmeztelenül, zihálva...

- Bolsevikok! Üssétek őket! - kiabáltak az utcán.

Valamennyien utánuk eredtek a kikötő felé. Dmitrij Sztyepanovics is izgatottan utánuk szaladt, s megragadott egy ferde orrú, pillátlan szemű, vézna alakot:

- Én az új kormány minisztere vagyok... Ide géppuska kell, de azonnal! Parancsolom, hozzon ide géppuskát...

- Nem értek oroszt - felelt mérgesen akadozó nyelvvel a csenevész ember.

A doktor ellökte... Valóban sürgős volt a dolog... Maga indult el géppuskás cseheket keresni... És egy öntöttvas kapunál, amelyen félig leverve még ott lógott a vörös csillag, meglátott még egy bolsevikot, egy feketére sült, nyírott hajú, tatár szakállú embert. Katonazubbonya foszlányokban lógott, vállából csurgott a vér. Apró fogait vicsorítva, kutya módon forgatta fejét, mintha harapni akarna; látszott, hogy retteg a haláltól.

A tömeg odatódult. A nők szitkozódtak a legocsmányabbul. Ernyőkkel, botokkal, ököllel hadonásztak... A ház tornáclépcsőjéről egy nyugalmazott tábornok valamennyit túl akarta kiabálni, miközben lila öklével fenyegette a bolsevikot. Kopasz fejéről óriási sipka lógott a fülére, ráncos nyakán rendjel himbálózott.

- Csak ne sajnálják, uraim, ez komisszár. Nincs kímélet... Az én fiam is vörös... Sajnos... Kérem... uraim, ha ráakadnak, hozzák ide elibém... Itt lövöm agyon mindenki szeme láttára. Agyonlövöm... Ennek se kegyelmezzenek itt ni...

"Ez esetben hasztalan a beavatkozás" - gondolta Dmitrij Sztyepanovics izgatottan, és odább menve megfordult... A kiáltozás elcsitult... Ott, ahol az imént még a sebesült komisszárt látta, most botok és ernyők csapkodtak... Teljes csend lett, csak az ütlegek zuhogtak. A nyugalmazott tábornok a tornáclépcsőről nézett oda, és mint egy karmester dirigált lefelé, orrára csúszott sapkája alól.

Dmitrij Sztyepanovicsot utolérte a főjegyző. Nyakig begombolt, piszkos zubbony volt rajta, arca feldagadt, csíptetőjének egyik üvege hiányzott...

- Megőrültek... Napernyőkkel szurkálták agyon... Rémítő... ezek a lincselések... Ó, ha tudná, doktor, mi megy végbe, mondják, a Szamarka partján... rettenetes!

- Menjünk hát akkor oda... Tudja, én tagja vagyok a kormánynak...

- Tudom, tudom, nagyon örvendek...

Dmitrij Sztyepanovics a kormányra hivatkozva, megállított egy hat emberből álló tiszti osztagot, és kíséretet követelt magának a folyópartig, ahol nemkívánatos kilengések mennek végbe. Már minden utcasarkon cseh járőrök álltak, kiöltözött nők virágokkal tűzdelték tele a katonákat, harsány kacaj közben mindjárt oroszul is kezdték tanítani őket, hogy ezeknek a külföldieknek megtessenek ők, az asszonyok, a város és általában egész Oroszország, amit a csehek a hadifogságban jobban megutáltak, mint a bűnüket.

Az önkéntesek a szennyes Szamarka-parton végeztek a menekülő vörösök maradványaival. Dmitrij Sztyepanovics későn érkezett. A vörösök - már amelyiknek sikerült átjutnia a fahídon, vagy átúsznia a Szamarkán - bárkákon, gőzösökön menekültek el a Volgán észak felé. A part mentén lomhán hullámzó víz sekélyesében hullák hevertek. Száz meg száz halottat már messze sodort a Volga.

Egy felfordított, korhadt csónakon ott ült Govjagyin, kabátujján háromszínű karszalaggal. Szalmaszínű hajáról csurgott az izzadság. Színtelen szeme a napsütötte vízre meredt. Dmitrij Sztyepanovics hozzálépett, és szigorúan rászólt:

- Helyettes rendőrfőnök úr, amint hallom, itt sajnálatos kilengések mennek végbe. A kormány megköveteli...

Az orvos nem fejezte be, mert Govjagyin kezében meglátott egy tölgyfa dorongot, amire véres hajpamacsok ragadtak. Govjagyin tompa, nyálkás hangon motyogott:

- Ott is úszik egy...

Lemászott a csónakról, és egészen a víz szélére ment, szemrebbenés nélkül nézve arra a nyírott koponyára, amely lassan úszott rézsút az árnak. Négy-öt suhanc, szintén karókkal felszerelve, utána koslatott. Dmitrij Sztyepanovics visszament a tisztjeihez, akik ekkorra már javában itták a kvaszt egy taligánál, amelynek tiszta kötényű gazdája, isten tudja, miképpen, ily gyorsan fel tudta ütni sátorfáját. A doktor beszédet tartott a tisztek felesleges kegyetlenkedésének megszüntetése tárgyában. Govjagyinra és az úszkáló fejre mutatott. A délelőtti, fehér zubbonyos lovaskapitány sodorintott egyet kvaszhabtól fénylő bajuszán, fölemelte puskáját és lőtt. A fej a víz alá merült.

Dmitrij Sztyepanovics ezek után, úgy érezve, hogy megtett minden tőle telhetőt, visszament a városba. Nem késhetett el a minisztertanács első üléséről. Cipőjével nagy port verve, szuszogva mászott fel a vízpartról. Pulzusa legalább százhúszat vert. Szédítő kilátások nyíltak meg előtte: bevonulás Moszkvába, a negyvenszer negyven harang ünnepi kongása, ördög tudja, még talán elnöki szék is... A forradalom nem babra megy, aki egyszer elindul, észre sem veszi, mikor zuhan vissza, hány eszer meg szocdem hever máris kifordult belekkel a kerekei alatt... Nem, elég volt a baloldali kísérletekből.

 

7

Jekatyerina Dmitrijevna a fikusz alatt ült, az alacsony ebédlőben, és könnyáztatta zsebkendőjét szorongatva, levelet írt Dása húgának.

A hólyagos ablaküveget eső verdeste, az udvaron akácfa hajladozott a szélben, amely idehajtotta a felhőket az Azovi-tenger felől, és tépázta a falon a tapéta maradványait.

Ezt írta:

»Dása, Dása, kétségbeesésem határtalan. Vagyim elesett. Tegnap mondta meg nekem Tyotykin alezredes, akinek a házában lakom. Nem akartam elhinni, faggattam, kitől hallotta. Erre megadta a címét egy bizonyos Valerjan Onolinak, aki most jött meg a Kornyilov-féle hadseregből. Késő este elrohantam hozzá, a szállodába. Részeg lehetett, mert rögtön behúzott a szobájába, és le akart itatni... Szörnyű volt. El sem képzelheted, milyenek itt az emberek... Kérdezem: "Csakugyan elesett a férjem?" Mert tudod, Onoli vele egy ezredben szolgált, bajtársa volt, együtt harcoltak... Mindennap láthatta... Csúfondárosan felelt: "Úgy van, gyermekem, elesett, nyugodjon bele, saját szememmel láttam, hogy ellepték a legyek..." Aztán azt mondta: "Roscsinra gyanús szemmel néztek nálunk, szerencséje, hogy csatában esett el..." Nem mondta meg, mikor történt, melyik napon, és azt sem, hol ölték meg Vagyimot... Sírva könyörögtem neki... Rám ordított: "Tudom is én, ki hol fordult fel" - és helyetteséül ajánlkozott... Ó, Dása... Micsoda népek ezek!... Ész nélkül rohantam el a szállodából.

Nem bírom elhinni, hogy Vagyim nincs többé. Pedig nem lehet el nem hinnem, mert ugyan miért hazudott volna ez az ember? Az alezredes is azt mondja, hogy úgy látszik, igaz... Vagyimtól az egész idő alatt egyetlenegy levelet kaptam a frontról, rövid levél, és ő nem így szokott írni... A húsvét utáni második héten írta... Megszólítás nélkül. Szóról szóra ennyit: "Pénzt küldök neked... Nem láthatlak. Emlékszem, miket mondtál búcsúzáskor... Nem tudom,  m e g s z ű n h e t - e  az ember gyilkosnak lenni... Nem értem, hogyan válhattam gyilkossá... Igyekszem nem gondolkozni, de úgy látszik, gondolkozni kell, sőt tenni is kell valamit... Amikor ennek vége szakad - ha ugyan vége lesz -, akkor viszontlátjuk egymást..."

Hát így vagyunk, Dása, mennyit sírtam rajta! Elment tőlem, hogy meghaljon... Mivel tarthattam volna vissza, hogyan menthettem volna meg? Mit tehetek? Minden erőmből a szívemhez szorítanám, és ez minden... De hát ő az utóbbi időben már észre sem vett. Mindenkiben a forradalmat látta. Jaj, nem értek semmit... Érdemes élnünk egyáltalán? Hiszen minden romba dőlt... Mint a madarak a viharban, úgy vergődünk ide-oda az országban... Minek? Ha ez a sok kiontott vér, ez a tengersok szenvedés, gyötrelem visszahozná az otthonunkat, barátságos ebédlőnket és kártyázó ismerőseinket... Hát lehetünk újra boldogok? Nem, a múlt, az odavan örökre, nem jő vissza többé, Dása... Az életünknek vége, hadd jöjjenek a helyünkbe mások. Erősebbek... Különbek...«

Letette a tollat, és gyűrött kis zsebkendőjével megtörülte a szemét. Aztán kinézett a négy kis ablakszemre permetező esőre. Az udvaron úgy vonaglott, vergődött az akác, mintha a szél üstökénél fogva rángatná. Aztán folytatta a levelét:

»Miután Vagyim a frontra ment, nemsokára kitavaszodott. Egész életem abból állt, hogy őt vártam. Milyen szomorú ez, mennyire hiábavaló volt. Emlékszem, alkonyatkor mindig kinéztem az ablakon. Az akác már kizöldült, duzzadt bimbók feszültek rajta. Verébsereg lármázott... Úgy elszomorodtam, úgy fájt a magány... Idegen, idegen vagyok ezen a földön... A háborúnak vége, a forradalom is elmúlik. Oroszország már nem az lesz, ami volt. Háborúzunk, kínlódunk, pusztulunk. De a fák csakúgy kivirulnak, mint tavaly tavasszal, mint minden régi tavaszon. És ez az akác s e verébraj és az egész természet messze, messze hátrált előlem, és ott élnek távol tőlem, de már nem értem az életüket...

Dása, mondd, mire kell ez a sok gyötrődés? Lehetetlen, hogy hiába legyen... Mi, nők - te is, én is -, a magunk kis világában élünk... De ami körös-körül egész Oroszországban végbemegy, micsoda lobogó tűz ez? Kell, hogy abból új élet, új öröm szülessen... Ha az emberek nem hinnének ebben, vajon képesek volnának-e így gyűlölni, így pusztítani egymást?... Én mindent elvesztettem... Magamnak se kellek... De lám, mégis élek, mert szégyen - nem szörnyű -, de szégyen volna mozdony elé feküdni, vagy kötelet hurkolni a nyakamra...

Holnap elutazom Rosztovból, hogy többé semmire se emlékezzem... Jekatyerinoszlavba utazom... Ismerősök vannak ott... Azt tanácsolják, hogy lépjek be ott egy cukrászdába. Talán te is délre utazol, Dása... Azt beszélik, hogy Pityerben nagyon nehéz az élet...

Lám, micsoda különbség: az asszony soha, még ha a világ összedőlne, akkor sem hagyná el, akit szeret... Vagyim pedig elment... Csak addig szeretett engem, amíg biztos volt magában... Emlékszel, Pétervárott, tavaly júniusban micsoda napfény ragyogta be a boldogságunkat?... Soha, amíg élek, nem felejtem el a sápadt napfényt ott, északon... Nem maradt nálam Vagyimtól egyetlen fénykép, egyetlen emléktárgy sem... Mintha minden csak álom lett volna... Nem bírom, Dása, nem bírom elhinni, hogy elesett... Talán ebbe fogok beleőrülni... Milyen szomorúan és hasztalanul múlt el az életem...«

Kátya nem tudott tovább írni... zsebkendője is egészen átázott... De hát mégiscsak meg kellett írnia húgának mindazt a mindennapi apróságot, amit általában elvárnak egy levéltől... A szakadó eső egyhangú nesze közepette minden gondolat és érzés nélkül írta le ezeket a szavakat az élelmiszerárakról, a drágaságról:

»Nem lehet kapni se kelmét, se cérnát... Egy varrótű ára másfél ezer rubel vagy két eleven malac... A szomszédék tizenhét éves lánya éjjel jóformán meztelen jött haza, az utcán levetkőztették, s meg is verték. Főleg a cipőkre utaznak...«

Leírta, hogy a németek a városi parkban térzenét rendeznek, és elrendelték az utcák seprését, de közben vonatszámra szállítják Németországba a gabonát, a vajat, tojást. A munkások, az egyszerű emberek gyűlölik őket, de hallgatnak, mert sehonnét se várhatnak segítséget.

Mindezt Tyotykin alezredestől tudta.

»Igen derék ember, de nyilván nehezére esik eggyel több szájat etetni... A felesége ezt már nem is titkolja.«

A végén Kátya még hozzátette:

»Tegnapelőtt voltam huszonhét éves, de sokkal öregebbnek látszom... Bánom is én. Most ez nem fontos... És nincs is kinek tetszenem...«

És megint elővette a zsebkendőt.

Ezt a levelet Kátya Tyotykinnak adta át, aki megígérte, hogy a legelső alkalommal eljuttatja Pityerbe. De Kátya elutazása után még sokáig hordozta magánál. Nagyon nehéz volt az összeköttetés Észak-Oroszországgal. A posta nem működött. Kétségbeesett egzisztenciák vállalkoztak csak sok pénzért arra, hogy a leveleket eljuttassák.


Elutazása előtt Kátya eladta azt a keveset, amit Szamarából magával hozott, csak egy smaragdköves gyűrűt tartott meg, egy születésnapi ajándékot. Régen kapta, még a háború előtt, Pétervárott, egy tavaszi délelőtt. Olyan távoli emlékké vált, hogy már semmi sem kötötte Kátyát ahhoz a ködös városhoz, ahol fiatalságát töltötte... A megboldogult Nyikolaj Ivanoviccsal és Dásával sétált Kátya a Nyevszkijen... Akkor választották ki ezt a kis gyűrűt a smaragdkővel. Felhúzta ujjára ezt a kis zöld lángocskát, és nem is hozott el magával egyebet abból az életből...

A rosztovi pályaudvarról egyszerre több vonat volt indulóban. Kátyát ide-oda lökdösték, végre betuszkolták egy harmadosztályú kocsiba. Az ablakhoz ült, kis batyuját, amelyben néhány agyonfoltozott fehérnemű volt, a térdére tette. Vadvízzel elöntött mezők, Don-vidéki árterületek úsztak el mellette, füstgomolyok a láthatáron, s homályos körvonalakkal Batajszk városa, amely nem hajolt meg a németek előtt. A meredek part alatt félig víz alá került halászfalvak, meszelt vályogházak, kertek, felfordult bárkák, vízben gázoló suhancok gyaloghálóval. Majd tejfehéren felbukkant előtte az Azovi-tenger, rajta messze néhány ferde vitorla. Aztán a taganrogi gyárak kihűlt kéményei. Puszta síkság. Kurgánok. Elhagyott tárnák, óriási falvak a mészkőhegyek lejtőjén. Saskeselyűk a kék égen. E vidékhez illő keserves mozdonyfütty... Komor képű parasztok az állomásokon. Német rohamsisakok.

Kátya kinézett az ablakon, görnyedten, mint valami öreg anyóka. De szomorú arca olyan gyönyörű lehetett, hogy egy szemben ülő német katona sokáig szemlélte ezt az idegen orosz nőt. Nikkelkeretű szemüveget viselt, és sovány, fáradt arcára is mintha bánat borult volna.

- A bűnösök mindenért meglakolnak, eljön az ideje - szólalt meg csendesen németül. - Nálunk Németországban is és mindenütt a világon: nagy ítélkezés lesz... a bíró neve: szocializmus.

Kátya eleinte nem is tudta, hogy az idegen hozzá intézi szavait. Ránézett a nagy, tiszta, nikkelkeretes szemüvegre. A német barátságosan bólintott feléje:

- Madame tud németül?

- Igen.

- A sokat szenvedő embernek vigasztalásul szolgál, ha tudja, hogy szenvedésének van értelme és célja - mondotta a német. Lábát az ülés alá tolta, s fejét lehajtotta, úgyhogy most a szemüvege fölött nézett Kátyára. - Én sokat tanulmányoztam az emberiség történetét. Hosszú csendesség után most újra katasztrófák korszaka következik. Ez az én véleményem. Egy nagy civilizáció pusztulásának küszöbére értünk. Az árja társadalom egy ízben már keresztülment ehhez hasonló válságon a negyedik században, amikor barbárok dúlták fel Rómát. Egyesek készek ezt a korszakot napjainkkal egybevetni. Ám legyen. Rómát felbomlasztotta a kereszténység eszméje. A barbárok már csak Róma hulláját marcangolták szét. A jelenkori civilizációt a szocializmus fogja újjászervezni. Akkor pusztítás ment végbe, most alkotás következik. Mik voltak a kereszténység legbomlasztóbb eszméi? Az egyenlőség, a nemzetköziség és a szegénység erkölcsi fölénye a gazdagság fölött. Barbárok eszméi voltak ezek, akiknek a fényűzésbe merült Rómát, ezt a falánk élősdit kellett eltartaniuk. Ezért féltek annyira a rómaiak a kereszténységtől és ezért üldözték őket oly irgalmatlanul. Ám a kereszténységben nem volt teremtő eszme, nem szervezte meg a munkát. A földön beérte a rombolással, minden egyebet a túlvilágon ígért. A kereszténység csupán pallos volt, amely pusztított és büntetett. És még a mennyekben, az ideális életben sem tudott mást ígérni, mint egy visszájára fordított hierarchiát, a római birodalom osztály- és kasztrendszerét. Ez volt az alaphibája. Róma a rend eszméjét helyezte vele szembe, de akkor a legnagyobb rendetlenség, az általános zűrzavar volt hőn áhított vágya a barbár népeknek, amelyek alig várták, hogy megostromolhassák Róma falait. Vágyuk valóra vált. A városok helyén romhalmazok füstölögtek. Az utakon hullák hevertek, melyeket barbárok dárdái pusztítottak, barbár hordák szekerei gázoltak le. És nem volt menekvés, mert hiszen egész Európa, Afrika és Kis-Ázsia lángokban állt. Mint a madarak, úgy verdestek a rómaiak a világégésben. A barbárok gyilkolták, az erdőkben a vadállatok marcangolták őket, a pusztaságban éhen-szomjan pusztultak halomra. Egykorú feljegyzésekben olvastam, hogyan menekült éjszakának idején Rómából az ottani prefektus felesége, Proba, két leányával, amikor Alarich germán csapatai rátörtek Rómára. A Tiberisen úszó csónakjukból nézték a római nők a lángokat, amelyek az örök várost elnyelték. Ez volt a világ vége...

A német kifűzte hátizsákját, előkotort egy kopott bőrbe kötött, vaskos jegyzőkönyvet, s egy ideig tartózkodó mosollyal lapozgatott benne.

- Nézzen ide - mondta és átült Kátya oldalára -, hogy fogalmat alkothasson magának, hogyan éltek a rómaiak pusztulásuk előtt, hallgassa meg ezt a részt Ammianus Marcellinusból, aki így írja le a világ akkori urait:


Sarkig érő bíborszín selyemlepel leng rajtuk a szélben, s látni engedi alatta a különböző állatokkal dúsan hímzett tunikát. Zárt hintóik mintegy ötven főnyi szolgakísérettel robognak hihetetlen sebesen, hogy az egész utca reng alattuk. Ha valamelyikük fürdőbe megy, ami rendesen hozzátartozik az étkezés, séta s egyéb szórakozások örömeihez, ellentmondást nem tűrően követeli a maga saját külön használatára a közönségnek szánt intézményeket. Fürdőjéből kilépve, az előkelő polgár felveszi ékköves nyakláncait és gyűrűit, majd drága lepelbe burkolózik, melynek kelméjéből tizenkét embernek telnék ruhára. Aztán hiúságának hízelgő felső köntösét ölti fel, miközben olyan büszke tartást vesz fel, aminő még a nagy Marcellust, Siracusa meghódítóját sem illette meg. Olykor pedig merész útra indul háza népével, szolgák, szakácsok, kliensek és undorítóan eltorzított heréltek seregével itáliai birtokára, ahol madarakra, házinyulakra vadászik. Ha véletlenül forró nyár közepén átmerészkedik aranyozott bárkáján a Lucrinus tavon túl fekvő tengerparti nyaralójába, ezt az útját később nem átallja Caesar vagy Nagy Sándor hadjárataihoz hasonlítani. Ha egy légy férkőzik selyemfüggönye alá, vagy annak redőin keresztül besüt hozzá a nap, átkozza sorsát, és lázadozik, miért is nem született a kimmériak földjén, az örök árnyék honában. A főrangúak legszívesebben élősködő hízelgőiket látják vendégül, mert azok a házigazda minden szavát megtapsolják. Elragadtatva dicsérik a ház márványoszlopait és a szobák mozaikpadlózatát. Az asztalnál a halak és vadak óriási méretein álmélkodnak. Mérleget hoznak be, hogy pontosan lemérjék e pompás csemegék súlyát, s mialatt a józan eszű vendég elfordul e balgaságoktól, az élősdiek közjegyzőt követelnek, hogy írásban örökítse meg ezt a csodát...


- Igen, sic transit...[5] - szólt a német, és becsapta könyvét. - Ugyanezek az előkelőségek később koldusbotra jutva kóboroltak az országutakon s a lerombolt városokban. A barbár hordák pedig dúlva, fosztogatva tovább özönlöttek be keletről. Alig ötven esztendő alatt a római császárságnak nyoma sem maradt. Fű nőtte be a fenséges Rómát, az elhagyott paloták romjain kecskék legelésztek. Csaknem hétszázados éjszaka borult Európára... Ez azért volt lehetséges, mert a kereszténység rombolni tudott, de nem ismerte a munka megszervezésének eszméjét... A tízparancsolatban szó sincs a munkáról. Erkölcsi törvényeit olyan emberre szabta, aki nem vet, nem arat, hanem rabszolgák vetnek és aratnak neki. A kereszténység a császárok és hódítók vallásává vált. A munka szervezetlen maradt, és nem volt számára hely az erkölcsi szabályok között. A munka vallását a jelenkori barbárok hozzák a világra, akik megdöntik a jelenkori, második Rómát. Olvasta Spenglert? Ő tetőtől talpig római, csak abban az egyben van igaza, hogy az ő Európájának valóban bealkonyul, számunkra viszont most jön fel a nap. Spenglernek nem sikerül maga után csalnia a sírba a világ proletariátusát. A hattyúmadár megszólal halála előtt. A burzsoázia, halála előtt, Spenglerrel mondatta el hattyúdalát. Ez a legutolsó idealista ütőkártyája... A kereszténység foga odvas lett. A miénk vasból van... Mi a munka szocialista megszervezését állítjuk vele szembe. Háborúba kényszerítenek bennünket a bolsevikok ellen... Ohó!... Álljunk csak meg!... Azt hiszi, nem tudjuk, ki uszít bennünket s ki ellen? Ó, mi sokkal többet tudunk, mint ők képzelték... Azelőtt megvetettük az oroszokat, most kezdjük csodálni és tisztelni őket...

A vonat elnyújtott füttyel haladt el egy nagy falu mellett. Csinosan épült, bádogtetős házak, hosszú szénakazlak, gyümölcsösök, üzleti cégtáblák vonultak el. A vonat mellett katonazubbonyos, báránybőrsapkás paraszt szekerezett a poros országúton. Ostorát suhogtatva, szétvetett lábbal állt megvasalt kerekű kocsiján. Nagy testű, jól táplált lova nekiiramodva igyekezett elhagyni a vonatot. A paraszt a vagonablak felé fordult, és fehér fogsorát megvillantva, odakiáltott valamit.

- Ez itt Guljaj-Pole - mondta a német. - Nagyon gazdag falu.

Útközben gyakran át kellett szállni. Kátya ugyanis tévedésből nem a közvetlen vonatra ült. Az állomásokon a várakozás izgalma, az új arcok, a sztyepp azelőtt sohasem látott végtelen térsége, amely lassan úszott el a vagonablak előtt, elvonta Kátyát borús gondolataitól. A német - búcsúzásul erősen megrázta Kátya kezét - már rég leszállt. Ez az ember sziklaszilárdan meg volt győződve az események törvényszerűségéről, és úgy látszik, pontosan tudta azt is, mi lesz a saját szerepe. Nyugodt, derűs világszemlélete csodálkozó izgalommal töltötte el Kátyát. Az, amiben őkörülötte mindenki a legszörnyűbb pusztulást látta, ennek az embernek a szemében egy nagy változás rég áhított kezdete volt.

Kátya az egész esztendő folyamán egyebet sem hallott, mint fogcsikorgatást és a végső kétségbeesés sóhajtásait, egyebet se látott - például otthon, apja házában, azon a márciusi reggelen is -, mint eltorzult arcokat, ökölbe szorított kezeket. Tyotykin alezredes, igaz, nem sóhajtozott, és a fogát sem csikorgatta, de hát ő - saját kifejezése szerint - "megszállott" volt, aki az igazságosságba vetett vakhitével üdvözölte a forradalmat.

Az a kör, amelyben Kátya élt, a forradalomban látta Oroszország és az orosz kultúra végpusztulását, az egész élet összeomlását, valami világméretű pugacsovi uralmat, az apokalipszis eljövetelét. Volt egy birodalom, amelynek gépezete pontosan és érthetően dolgozott. A paraszt művelte a földet, a bányász szenet fejtett, a gyárak olcsó és jó árut gyártottak, a kupecek élelmesen kereskedtek, a hivatalnokok óramű pontossággal dolgoztak. Mindebből egyesek valahol odafenn a legfényűzőbb élet örömeit élvezték. Itt-ott szóba is került, hogy ez a rendszer igazságtalan. De mit lehet tenni: az Isten rendezte el így a világot. És egyszerre csak mindez összeomlott, és a birodalom helyén egy feldúlt hangyaboly nyüzsög... A polgár pedig tántorog, mint akit főbe kólintottak, és a szeme is kifordul a borzadálytól...

A vonat sokáig vesztegelt a csendben egy kis állomáson. Kátya kihajolt az ablakon. A sötétben halkan suttogtak a falombok. Beláthatatlan volt a csillagos égbolt az érthetetlen föld felett.

Kátya a leeresztett ablak keretére könyökölt. A lombsuttogás, a csillagok, a föld langyos kipárolgása egy régmúlt éjszaka emlékét idézte fel. Párizs környékén történt egy parkban. Két gépkocsin jött össze ott néhány ismerős, csupa pétervári... A tóparton, ahol vacsoráztak, igen kellemes társalgás folyt. Ezüst felhőként borultak a szomorúfűzek a vízre.

A vacsorázók között volt egy valaha Oroszországban élt német, akit Kátya addig nem ismert. Jól beszélt franciául. Estélyi öltözetet viselt, kalap nélkül. Hosszúkás, sovány, ideges arca, nagy, kopaszodó homloka, nehéz szempillájú, szürke szeme volt. Nyugodtan ült ott, hosszú ujjait felfordított borospoharán nyugtatva. Ha Kátyának valaki tetszett, kellemes, szívet melegítő érzés töltötte el. A tó fölött a júliusi éjszaka becézte félig kitakart vállát. A lugast befutó vadszőlő levelei közt csillagok sziporkáztak. A gyertyavilág meleg fényt hintett barátai arcára, az abroszon billegő éjjeli lepkékre és az idegen férfi tűnődő vonásaira. Kátya érezte, hogy az idegen reá pillantva, elgondolkozott. Ő biztosan nagyon szép lehetett azon az estén.

Amikor felkeltek az asztaltól, és elindultak a magas, alagútszerű fasorban, a park végén levő teraszra, hogy onnan nézzék Párizs fényeit, a német Kátya oldalán lépkedett.

- Nem gondolja, nagyságos asszonyom, hogy a szépség megengedhetetlen és megbocsáthatatlan valami? - mondotta szenvtelen hangon, mintegy hangsúlyozva, hogy szavai mögött nincs semmi kétértelműség. Kátya lassan lépkedett mellette. Milyen jó is, hogy ez az ember szóval tartja, és a hangja nem nyomja el a sötét fák lombneszét. A német Kátya balján haladva, előrenézett a fasor mélyébe, ahol a város lilás fényei villóztak.

- Mérnök vagyok. Az apám nagyon gazdag. Nagy üzemekben dolgozom. Sok százezer emberrel van dolgom. Sok mindent látok és tudok, amiről magának nincs tudomása. Bocsánat, nem untatja ez a téma?

Kátya feléje fordította fejét, szó nélkül rámosolygott. A messzi fények félhomályán át a férfi meglátta Kátya szemét és mosolyát, és így folytatta:

- Szerencsétlenségünkre mi két korszak mezsgyéjén élünk. Az egyik, a pompás, nagyszerű kor, bealkonyult. A másik, gépek zakatolása közepette, egyhangúan sivár gyárnegyedekben születik. Ennek a korszaknak a neve: tömeg. Az embertömeg, amelyben eltűnnek a különbségek. Az ember nem más, mint egypár ügyes kéz, amely gépeket irányít. Itt mások a törvények, más az időszámítás, más az igazság. Maga, asszonyom, az utolsó a régi korszakból. Ezért oly fájó nekem a maga arcára nézni, amely éppen úgy felesleges az új korszakban, mint minden más, mert nem hajt hasznot, mert egyetlen a maga nemében, és mert kihalásra ítélt érzelmeket támaszt: szerelmet, önfeláldozást, költészetet, életörömet... Szépség! Ugyan, minek az? A szépség aggályos valami... Megengedhetetlen fényűzés... Majd meglátja, maholnap törvényt hoznak a szépség ellen... Hallott már véletlenül a futószalagon végzett munkáról? Ez a legújabb amerikai találmány. A futószalag munkafilozófiáját be kell oltani a tömegekbe... A lopás, a gyilkosság kisebb bűnnek minősül, mint egy szempillantásnyi szórakozottság a futószalag mellett... Most aztán képzelje el: a csörömpölő műhelyekbe egyszer csak belép az izgató szépség. Mi történik? A mozdulatok összezavarodnak, az izmok megremegnek, a kezek késlekednek, pontatlanul dolgoznak, másodpercek vesznek el... A másodpercnyi hibák órákra szaporodnak, az órák katasztrófát idéznek elő... Az én gyáram egyszerre csak rosszabb portékát kezd gyártani, mint a szomszédomé... A vállalat tönkremegy... Egy pénzintézet csődbe jut... A börzeárfolyamok őrült ugrással reagálnak a hanyatlásra... Emiatt valaki öngyilkos lesz... És mindez csupán azért, mert a gyár egyik műhelyébe, ruháját suhogtatva, belebbent egy bűvösen szép asszony...

Kátya elnevette magát. A futószalagról valóban semmit sem tudott. Sohasem járt üzemekben, csak a füstös gyárkéményeket látta, amelyek rontják a táj szépségét. A tömeget, a sétatereken hullámzó embereket nagyon szerette, és sohasem riadt vissza tőlük. A velük együtt vacsorázók közül kettő szociáldemokrata volt. Talán a lelkiismerete is nyugodt lehetett. De amit kísérője beszélt most lassan, felemelt fővel a fasor langyos homályában, az új volt és érdekes, akárcsak pétervári szalonjában a kubista festmények... Csakhogy ezen az estén valahogy nem hajlott az esze a filozofálásra.

- Úgy látszik, magának valaha nagyon meggyűlt a baja a szép asszonyokkal, ha annyira gyűlöli őket - mondta, és halkan megint elnevette magát, miközben másra gondolt. Az a más ugyanolyan kifejezhetetlen volt, mint ez az éjszaka, a virágok s falombok illata, a fák sudarai között átsugárzó csillagfény: egy közeledő szerelem édes szédülete. Nem ez iránt a magas termetű idegen iránt, de azért ez sincs kizárva. Vágyakozást ébresztett benne. Ami azelőtt oly nehéznek, sőt reménytelennek tetszett, most könnyedén hatalmába ejtette...

Nem lehet tudni, mi történt volna vele, ha Párizsban marad... De egyszer csak mindennek vége szakadt. Eldördültek a világháború ágyúi. Kátya aztán már nem is találkozott többet a némettel. Tudta-e az, hogy közeledik a háború, vagy csak megsejtette? További beszélgetésük során, a kőkorlátnál, ahonnét Párizsnak a sötét láthatáron gyémántosan villódzó fényeiben gyönyörködtek, a német valami konok reménytelenséggel még néhányszor a katasztrófa kikerülhetetlenségére terelte a szót. Mintha nem hagyta volna nyugton a gondolat, hogy minden hiábavaló: az éjszaka gyönyörűsége éppúgy, mint Kátya bűbája...

Kátya már nem emlékezett tisztán, hogy mit, de valószínű, hogy csak semmiségeket beszélt. Ez azonban úgysem volt fontos. A férfi a kőkorláthoz támaszkodva állt, arcával csaknem érintve Kátya vállát. Kátya tudta, hogy az éjszakai levegőbe belevegyül az ő parfőmjének, vállának, hajának illata. Lehetséges, legalábbis most úgy tűnt föl neki, hogy ha akkor a férfi rátette volna nagy kezét a derekára, ő nem ellenkezett volna... De semmi efféle nem történt...

A szél most az arcába fújt. A haját zilálta. A mozdonyról szikrák röpködtek. A vonat a sztyeppen dübörgött. Kátya semmit sem látó tekintettel elfordult az ablaktól. Behúzódott fekhelye sarkába, s hideg ujjait tördelte.

Bűnbánat fogta el. Hogyan lehet ez? Egy hete sincs, hogy Vagyim haláláról értesült, és most megcsalta, nem: rosszabb, elárulta... Egy nem létező szeretőről álmodozott... Az a német biztosan elesett... Tartalékos tiszt volt. Elesett, elpusztult... Minden kihalt, minden elpusztult, tönkrement, elenyészett, mint az éjszaka a parkban, a tó fölötti teraszon; minden elmúlt, visszahozhatatlanul.

Kátya összeszorította a fogát, hogy fel ne jajduljon. Lehunyta szemét. Szívét marcangoló bánat járta át meg át... A gyertyával gyéren megvilágított szurtos vagonban kevesen voltak. Felemelt kezek, bozontos szakállak, a felső fekhelyről lecsüngő lábak álmatlan, fekete árnyékai lebegtek a falon. Senki sem aludt, noha az idő későre járt. Halkan beszélgettek.

- Ez a környék a legkomiszabb, én mondom maguknak...

- Hogyhogy? Valóban még itt sem volnánk biztonságban?

- Bocsánat, nem tudom, jól értettem? Szóval itt is történnek rablások? Furcsa, hogy a németek nem intézkednek. Hiszen az ő kötelességük volna az utazóközönség védelme... Ha már megszállták az országot, tessék, teremtsenek rendet.

- A németek, már megbocsásson, tisztelt uram, fütyülnek ránk. Gondolják magukban: amit főztél, edd meg, csináljatok magatok rendet. Igen. A banditizmus nálunk... a levegőben van. Szemét nép ez...

Az éleshangú így felelt:

- A tűz égesse meg az egész orosz irodalmat: szemétre való. Ugyan szépen mutatkoztunk be a világnak! Talán egyetlenegy tisztességes ember sincs egész Oroszországban. Én például jártam Finnországban, és egyszer a szállodában felejtettem a sárcipőmet... Lovas küldöncöt szalajtottak vele utánam, pedig a kalocsni lyukas volt... Az igen, az becsületes nép. És hogy elbántak a kommunistákkal! Egyáltalán, mindenkivel, aki orosz. Abo városában a fölkelés leverése után a finnek lassú tűzön elevenen sütötték meg az ottani Vörös Gárda parancsnokát. A folyón túlra is áthallatszott, úgy üvöltött az a bolsevik...

- Uramisten, mikor kezdenek már végre nálunk is rendet csinálni...

- Kérem, én voltam Kijevben... Elegáns üzletek, zenés kávéházak... A hölgyek nyíltan viselik gyémántjaikat... Csak úgy pezseg az élet... Nagyon jól dolgoznak az aranyat és egyéb értéktárgyakat összevásárló üzletek... Az utcai élet s ami hozzátartozik, kérem, pompásan virul... Fényes város...

- Igen, de egy nadrágra való kelmére rámegy a félesztendei fizetés. A spekulánsok tönkretesznek bennünket... És tudják, kérem, mind kihízott a bőrünkön, mind sötétkék seviotban feszít... Kávéházban ülnek, s nagy haszonnal csereberélnek... Egy szép napon arra ébredek, hogy nincs az egész városban gyufa. Egy hét múlva előkerül, de már egy rubelba kerül egy skatulya. Vagy vegyük a varrótűt. Én, kérem, a feleségemnek két tűt meg egy orsó cérnát ajándékoztam a neve napjára. Azelőtt gyémántköves fülbevalót vettem neki... Az intelligencia tönkremegy, kipusztul, kérem...

- Agyon kell lőni a lánckereskedőket, irgalmatlanul agyonlőni...

- De kérem, elvtárs úr, ez itt nem bolsevizmus...

- Oszt mit beszélnek Kijevben, tartja magát a hetman?

- Ühüm, amíg a németek tartják... Azt mondják, van már jelölt Ukrajna trónjára: a Hímes Vaszilij. Habsburg-csemete a lelkem, de kisorosz; háziszőttes, hímzett ingben jár.

- Polgártársak, oltsuk már el a gyertyát, ideje aludni...

- Mit akar a gyertyával? Ez itt, kérem, közös vagon...

- Valahogy biztonságosabb... a vonatablakok kiviláglanak a mezőre...

Egyszerre elhallgattak a vagonban. A vonat zakatolása, még erősebben hallatszott. A sztyepp sötétjében mozdonyszikrák röpködtek. Végül valaki rekedten dörmögött:

- Ki mondta, hogy oltsuk el a gyertyát? (Csend. Az emberek megborzongtak.) Aha, a gyertya... hogy ne lássák, míg a táskák közt kotorász... Meg kell tudni, ki mondta, oszt a lépcsőről le kell dobni a kerekek alá.

Valaki sopánkodva dünnyögött. Egy rémült hang megszólalt:

- A múlt héten, amikor utaztam, egy asszonynak mind a két bugyrát kihúzták kampóval...

- Bizonyosan a Mahno bandájából...

- Majd éppen a te két rongyos bugyroddal törődnek Mahnóék. Egy egész vonat kirablása: az igen, ez az ő mesterségük.

- Uraim, elveszik az álmunkat, ha még sokat beszélnek róluk...

De akkor már megindult a rémséges történetek özöne. Olyan históriákat kerítettek elő az emlékezetükből, hogy mindenkinek égnek állt a haja. Kiderült, hogy ez a hely, ahol most döcögött a vonat, a legnagyobb rablófészek, ahova a németek nem is merészkednek, és az előző állomáson már a vonatőrség is leszállt... Itt a falvakban a férfiak finom szőrmebundában járnak, az asszonynép meg selyemben, bársonyban páváskodik. Nincs nap, a fene egye meg, hogy géppuskával ne lőnék a vonatot, vagy pedig lecsatolják a hátsó kocsikat, nekieresztik mozdony nélkül, aztán mikor teljes sebességgel rohannak, kinyílik a vagonajtó, és belép egypár szakállas alak fejszével a kezében: "Föl a kezekkel!" Az oroszokat anyaszült meztelenre vetkőztetik, ha meg zsidó kerül a kezükbe, no hát akkor...

- Zsidók? Mi közük ehhez a zsidóknak? - horkant fel a kék seviotruhás ember, aki úgy dicsérte Kijevet. - Mi az, hogy mindenért a zsidót okolják?

Ettől a felhördüléstől még borzasztóbb lett a hangulat. Elcsendesedtek. Kátya megint behunyta szemét. Tőle nem volt mit elrabolni, hacsak nem a smaragdköves gyűrűjét. De még őt is lenyűgözte valami nyomasztó félelem. Hogy kitépje magát a kellemetlen bénulás hidegéből, megint megpróbálta felidézni annak a beteljesületlen éjszakának a varázsát. De a fekete pusztaságban csak a kerekek zakatoltak. Ka-tyeny-ka, Ka-tyeny-ka, vé-ged van, vé-ged van, vé-ged van...

Mintha falba vágódott volna, olyan hirtelen állt meg a vonat, a fék felvonított, a láncok csörömpöltek, az ablaküveg megzörrent, néhány bőrönd súlyosan zuhant le a felső polcokról. A furcsa az volt, hogy senki még csak nem is jajgatott. Felugráltak helyükről, kinéztek, füleltek. Minden szó nélkül is nyilvánvaló volt, hogy bajba kerültek.

Puskalövések dördültek a sötétben. A kék seviotruhás, borotvált férfi elsomfordált valahová. Az ablakok alatt, közvetlenül a kerekeknél, emberek szaladoztak. "Bah, bah" - szikrázott a szemek előtt, süvített a fülekbe... Egy szörnyű hang beordított: "Nem szabad kihajolni!" - és egy kézigránát robbant. A vagon megrándult. Az utasok foga didergősen vacogott. Emberek léptek fel a peronra. Vagy tíz báránybőr kucsmás ember egymást taszigálva nyomult be a kocsiba, gránátokkal ijesztgetve az utasokat és fegyverrel hadonászva. Mindenki hangosan lihegett.


- Holmit összeszedni, s ki a mezőre!

- Mozogj, mert...

- Miska, piszkáld csak meg a kézigránáttal azt a burzsujt...

Az utasok visszahőköltek. Egy dühös, sápadt, világosszőke legény egész testével előrenyomulva, felemelte a gránátot, és egy pillanatig úgy maradt, kinyújtott karral.

- Megyünk, megyünk, megyünk már - motyogtak innen-onnan. És az utasok minden további tiltakozás, minden szó nélkül lemásztak a vagonból, ki a bőröndjével, ki meg csak a párnájával vagy teáskannájával... Egyikük, egy pofaszakállas, szemüveges férfi még mosolygott is, mikor a zsiványok között topogott a pályatesten.

Hűvös volt az éjszaka. Tündöklő csillagtakaró borult a sztyeppre. Kátya kis batyujával leült egy korhadt talpfarakásra. Ha rögtön nem gyilkoltak, most már nemigen ölik meg. Olyan gyöngének érezte magát, mintha ájulásból ocsúdott volna fel. "Nem mindegy, hogy itt ülök-e - gondolta -, vagy Jekatyerinoszlavban kódorgok egy falat kenyér nélkül..." A válla megrázkódott a hűvösségben. Ásított. Nagy darab emberek rángatták le a bőröndöket a vagonpolcokról, s hajigálták ki az ablakokból. A szemüveges ember a töltésre mászott, és felkiáltott a vagonba:

- Vigyázzanak, uraim, a fizikai műszereimre, az istenért, törékeny holmi...

Hátulról csitították, hogy hallgasson, és esőköpenyénél fogva rángatták vissza az utasok maguk közé. Ezalatt a sötétségből nagy patkórobajjal elővágtatott egy lovascsapat. Két lóhosszal megelőzve a többit, nyergében felágaskodva, legelöl nyargalt egy hihetetlenül vállas, magas kucsmás alak. Az utasok megdermedtek. A csapat felemelt puskával és karddal megállt a vagonoknál. A szálas, magas kucsmás férfi csengő hangon kérdezte:

- Nincs veszteség, fiúk?

- Nincs... Nincs... Kirakodunk. Küldd a szekereket - felelték neki. A vállas ember megfordította lovát, és az utasok közé ugratott.

- Igazolványokat felmutatni - parancsolt rájuk, és ágaskodó lovának nyála az utasok rémülten kimeresztett szemébe fröccsent. - Ne féljetek. Mahno apánk néphadseregének védelme alatt álltok. Agyonlőni csak a tiszteket meg a csendőröket fogjuk, és - itt hangját fenyegetően felemelte - a nép vagyonával üzérkedőket.

A gumiköpenyes ember szemüvegét megigazítva, megint előlépett:

- Bocsánat, becsületszavamra mondhatom, hogy közöttünk egy sincs az említett kategóriából... Egytől egyig békés polgárok vagyunk... Nevem Obrucsov fizikatanár...

- Tanár, tanár - dörmögte szemrehányóan a vállas, magas kucsmás ember. - Osztán mégis összeállsz mindenféle gaz népséggel. Állj ide félre. Fiúk, ezt itt ne bántsátok, ez tanár...

A vagonból kihozták a gyertyát. Megkezdődött az igazolványok átvizsgálása. Tiszt vagy csendőrféle csakugyan egy sem akadt. A seviotruhás, borotvált képű ott sürgött-forgott a gyertyánál, legelöl... Csakhogy most már valami elnyűtt parasztbekecs és katonasapka volt rajta. Tudjisten, honnan kerítette ilyen hamar, az is meglehet, hogy a táskájában hozta magával. Barátkozva veregette meg a mogorva útonállók vállát:

- Nagyon örvendek, hogy megismertem magukat... Én, kérem, énekes vagyok. Művészembernek ismernie kell az életet, ugyebár.

Krákogott, a torkát köszörülte, amíg csak valaki rá nem szólt erélyesen.

- Meglátjuk, micsoda művész vagy, korán örülsz!

Megérkeztek a vasalt kerekű kis géppuskás szekerek. Mahno legényei ezekre dobálták fel a bőröndöket, kosarakat, bugyrokat, feltelepedtek a holmi tetejére, a kocsisok betyárosan füttyentettek, a jól táplált lovak nekiiramodtak, és a lármás karaván csakhamar eltűnt szem elől.

A lovascsapat is elvágtatott. Néhányan a csapatból még a vagonoknál ácsorogtak. Ekkor az utasok kézfelemeléssel szavazva, küldöttséget választottak, hogy az engedélyt kérjen a vonatrablóktól a továbbutazásra. A kézigránátokkal teleaggatott, lenszőke legény meghallgatta a kérelmet. Sapkaellenzője alól kigöndörödő fürtjei eltakarták fél szemét. A másik világoskék szemével hetykén vizsgálgatta a küldötteket:

- Hova akartok utazni? - És mindegyiküket tetőtől talpig végigmérte. - Hová? Mivel? Ó, ti ostobák! A gépész már rég meglógott a mozdonyról, a sztyeppen kódorog valahol... Nem hagyhatlak itt benneteket éjszakának idején, hiszen éppen elég magányos farkas ólálkodik errefelé... Polgártársak, figyeljetek a kommandóra! - Eltávolodott a töltéstől, megigazította súlyos derékszíját. A többi Mahno-legény is odajött vállra vetett puskával. - Polgárok! Négyes sorokban, poggyásszal együtt a sztyeppre! Indulj.

Kátya mellett elhaladva, lehajolt hozzá, és megérintette a vállát:

- Gyere, lelkem, ne búsulj, nem lesz bántódásod, fogd a batyudat, aztán gyere velem, a soron kívül.


Kátya kendőjét szemöldökéig lehúzva, kezében bugyrával mendegélt a sztyepp lapályán. A göndör hajtincses legény a balján haladt, és időnként vissza-visszanézett vállán keresztül a csüggedten botorkáló foglyok hallgatag menetére, miközben halkan maga elé fütyörészett.

- Ki maga, honnan került ide? - kérdezte Kátyát. De az nem felelt, elfordult. Már nem félt, izgatott sem volt, csupán közömbös, mintha félig-meddig álmodná mindezt. A legény megint faggatni kezdte.

- Szóval röstell szóba állni egy banditával. Kár, nagyon kár, ifiasszony. Mostanság jobb volna sutba dobni az uraskodást... nem olyan idők járnak...

Megfordult és hirtelen lerántva válláról puskáját, ráförmedt egy fogolyra, aki kicsit odább somfordált a többitől.

- Hej, te gazember... lemaradsz?... Mindjárt lövök!

Az illető nyomban visszaugrott a tömegbe. A legény elégedetten nevetett:

- Ugyan, hova is szökhetne a bolond?... Lehet, hogy csak dolgára igyekezett... Látja, nagysága, így áll a dolog...Nem akar beszélgetni. Pedig hallgatni még rosszabb... Ne féljen, nem vagyok én részeg. Amikor részeg vagyok, hallgatok. Olyankor komisz vagyok. Ismerkedjünk meg. - Két ujját a sapkájához emelte. - Nevem Miska Szolomin, szökevény a Vörös Hadseregből. Helyesebben, természeténél fogva bandita, érthető... Rosszféle... Ebben igaza van...

- Hova megyünk? - kérdezte Kátya.

- A faluba, az ezredtörzshöz. Ott majd leigazolják, kihallgatják magukat, ki- s mifélék, egypárat eltesznek láb alól, egypárat elengednek. Magának, ifiasszony, nincs mitől félnie... Különben is, én itt vagyok magával...

- Úgy nézem, magától kell inkább félni - szólt Kátya, kísérőjére pillantva. Nem várta, hogy szavai ilyen mélyen megbántják a fiút: mintha leforrázták volna. Kihúzta magát, nagyot szippantott, csillagfénytől halvány, hosszúkás arcát összeráncolta. - Szuka... - suttogta maga elé. Szó nélkül mentek tovább, közben Miska cigarettát sodort és rágyújtott.

- Akárhogy tagadja, úgyis tudom, kiféle maga. Tiszti famíliából való.

- Igen - felelte Kátya.

- A férje persze a fehérek bandájában...

- Igen... A férjem elesett...

- Nem esküszöm, hogy az én golyómtól fordult fel...

Elvigyorodott. Kátya gyorsan ránézett és megbotlott. Miska a könyökénél fogva támogatta. Kátya kiszabadította a karját, és a fejét rázta.

- Én a kaukázusi frontról kerültem ide, alig négy hete, addig folyvást a fehér banditák ellen harcoltam. Jó egynéhány kékvérű úrfit küldtem a másvilágra...

Kátya ismét megrázta a fejét. A fiú egy ideig szó nélkül lépkedett, majd elnevette magát:

- De aztán pácba kerültünk Umanszkaja vasútállomásnál, a varnavi ezredből hírmondó is alig maradt. Szokolovszkij komisszár elesett. Szapozskov ezredparancsnoknak sikerült élve szabadulnia alig egynéhány emberével, de az is mind csupa sebesült. Én meg a német fronton keresztül átszöktem az Öreghez. Itt vidámabb. Senki se pandúrkodik az ember háta mögött, mert ez néphadsereg. Partizánok vagyunk mi, ifiaszony, nem pedig banditák. Magunk választjuk parancsnokainkat. Ha nem tetszik, magunk tesszük el őket láb alól, egy golyó és kész... Csak az Öreg, az az egy a fölöttesünk... Maga persze azt hiszi: kiraboltuk a vonatot, oszt az egészet elisszuk a kocsmában... Hát pedig nem addig a. Az egész mindenséget leadjuk a törzsnél. Ott osztják azt el: egy részét a parasztoknak, a többit a hadseregnek. A vasút a mi hadtápunk. Néphadsereg vagyunk, vagyis: maga a nép, Németországgal hadilábon. Így áll a dolog... A nagybirtokosokat agyonvágjuk. Csendőrféle vagy hetmantiszt jobb ha nem kerül a szemünk elé, leszúrjuk, mint annak a rendje. A kisebb osztrák meg német osztagokat Jekatyerinoszlav felé szorítjuk. Hát ilyen banditák vagyunk mink.

A csillagtábor a sztyepp fölött végtelennek látszott. Arra, amerrefelé meneteltek, az égbolt már halványzöldre vált. Kátya egyre többet botladozott, lélegzete elfulladt. Miska meg könnyedén ment volna még puskával a vállán akár ezer versztát is. Kátyának most csak egy gondja volt: nem akarta mutatni, hogy fáradt, nehogy ez a fütyürésző, hetyke legény sajnálkozzék rajta...

- Jómadarak maguk, ahányan vannak! - Megállt, megigazította kendőjét, hogy lélegzethez jusson, aztán tovább ment az ürömfű és a vakondtúrások között. - Arra szüljünk fiakat, hogy maguk halomra öljék őket? Nem szabad ölni, itt a dolog veleje.

- Ismerjük ezt a nótát, ócska dajkamese ez - mondta Miska habozás nélkül. - A komisszárunk az ilyesmire csak azt feleli: "Nézzük a dolgot osztályszempontból..." Ha egyszer valakit célba veszel a puskáddal, az nem ember, hanem osztályellenség! Érti? Itt nincs helye a szánakozásnak, sőt ez egyszerűen ellenforradalom. Más a kérdés itt, galambom...

Furcsán tompa lett a hangja egyszerre, mintha egyedül maga hallgatná szavait:

- Nem akarok én örök életemben a fronton puskával veszkődni. Azt beszélik rólam, Miska elitta az eszét, alkoholista, mi is válhatna belőle, árokszélen pusztul. Igaz, de nem egészen... Nem szándékozom én olyan hamar elpatkolni, éppenséggel nem... Nem öntötték még ki azt a golyót, amelyik engem elpusztít.

Kisimította haját homlokából:

- Mi mostanság az ember, puska meg katonaköpeny? Nem, mégsem így van... Ördög tudja, mit forgatok a fejemben... Bíz én magam sem tudom... Tán egy rakás pénzt hajhászok? Nem a. Az ember kínlódik énbennem... Különösen most, amikor forradalom van, polgárháború. Töröm kezem, lábam, fagyoskodok, sebet kapok, az osztályomért szenvedek, tudatosan... Márciusban egy fél napig hasaltam felderítésnél a jeges vízben, géppuskatűz alatt... Szóval, hős volnék a fronton? De magamban, csak úgy titokban elgondolom: mi vagy te? Nyeled az alkoholt, osztán éktelen dühödben, amér ilyen lettél, bicskát húzol elő a csizmaszárból.

Miska megint kihúzta magát, beszívta az éjszaka hűsét. Az arca majdnem nőiesen elszomorodott. Kezét mélyen bedugta köpenye zsebébe, s már nem is Kátyának beszélt, hanem valami előtte repdeső árnyéknak:

- Igen, igen, tudom, bölcsesség kell... Az én eszem bojtorján. Majd csak a gyerekeim lesznek tanultak. Én meg most mi vagyok? Gonosztevő. Ebbe pusztulok bele... Az intelligens népről regényeket írnak, ajjaj, mennyi minden érdekeset... Mér nem írnak regényt énrólam? Azt hiszi, hogy csak az intelligensek vesztik el az eszüket? Álmomban üvöltést hallok néha... Felébredek... Megint csak, másodszor is gyilkolnék...

Lovasok ügettek elő a sötétségből, s már messziről kiáltoztak: "Állj, állj..." Miska előrántotta a puskát:

- Állj te, az anyád istenit! Nem ismertek meg? - Otthagyta Kátyát, a lovasokhoz ment, és sokáig tanácskozott velük.

A foglyok izgatottan összesúgtak. Kátya a földre ült, fejét kezébe hajtotta. Kelet felől, ahol az ég már halványan pirkadni kezdett, ismerősen füstös, tüzelőül használt szárított trágya szagát sodorta arra a szél, a nedves levegőben érződött a közeli falu.

A végeérhetetlen hosszú éjszaka csillagai végre halványodtak, eltünedeztek. Megint fel kellett tápászkodni, tovább kellett menni. A kutyák is felugattak már, feltűntek a szénakazlak, gémeskutak, hógomolyokként gurultak a rétre az álmukból alighogy felserkent ludak. Korallszínű hajnalpír tükröződött az úsztató vizén. Miska összeráncolt homlokkal Kátyához lépett:

- Maga ne menjen mással, majd én elhelyezem.

- Jól van - felelt Kátya, mintha messziről szóltak volna hozzá.

Akárhová kell mennie, mindegy, csak lefekhessen végre s alhasson...

Már-már lecsukódó szempillái résén óriási napraforgókat látott, azok mögött virágokkal, madarakkal kifestett ablaktáblákat. Miska körmével kocogtatott egy hólyagos kis ablakon. A fehérre meszelt falon lassan kinyílt egy ajtó, és egy bozontos fej nézett ki rajta. Bajusza magasra szökött, sűrű fogú szája ásításra nyílt. "Nem bánom - mondta -, gyerünk..."

Kátya botladozva bement a házba, ahol rengeteg legyet riasztott fel. A paraszt a benyílóból kihozott egy párnát meg egy bundát: "Aludjon" - szólt és kiment. Aztán Kátya a benyílóban találta magát az ágyon. Miska - úgy rémlett neki - föléje hajolt, és megigazította feje alatt a párnát. Áldott jó dolog volt álomba zuhanni...

Kerékzörgés riasztotta fel. Temérdek hintó robogott el. Mögöttük pedig nagyon-nagyon magas házak ablakain verődött vissza a napfény. Félkör alakú palazsindely a háztetőkön. Párizs. Hintók robognak el, pompásan öltözött nőkkel. Kiáltoznak, megfordulnak, mutogatnak valamit... Csipke napernyőkkel integetnek... Mind több és több hintó! Teremtő Isten! Hiszen itt üldöznek valakit!... Párizs kellős közepén... Itt vannak. Borzas lovakon óriási árnyak a zöldes pirkadatban. És nem lehet mozdulni, nem lehet menekülni... Micsoda dúlás! Micsoda sikolyok! Szívettépő...

Kátya felült az ágyon. Kerékzörgés, patkódobogás az ablak alatt. A benyíló el nem függönyözött ajtaján át fegyveres embereket látott jönni-menni. Csizmanyikorgást, hangos beszédet hallott. Sokan nyüzsögtek az asztal körül, valamit nézegettek rajta. Borsos szavakat mondtak. Világos nappal volt már, és a kis ablakból a napsugár áttört a házban terjengő sűrű kapadohányfüstön.

Kátyára ügyet sem vetett senki. Rendbe szedte ruháját, megfésülködött, de tovább is ülve maradt az ágyon. A faluba nyilván újabb csapatok érkeztek. A házban nyüzsgők izgatott zsibongásából ítélve valami komoly dolog volt készülőben. Egy asszonyos színezetű, akadozó, éles férfihang parancsoló nyomatékkal kiáltotta:

- Ördög vitte volna el! Küldjétek ide azt a gazembert!

S most a házból az udvarra, az utcára kezdtek kiáltozni, ahol szekerekbe fogott meg fölnyergelt lovak topogtak a katonák, matrózok, felfegyverzett parasztok között.

- Petricsenko... Hol van Petricsenko?... Szaladj érte.

- Szaladj magad, fene a pofádba... Pajtás, kerítsd elő az ezredest... Hol az isten csudájában lehet?... Itt van ni, alszik a szekéren, részeg... Egy vödör vizet kell ráönteni... Hé, te ott azzal a vödörrel, szaladj a kúthoz, sehogy se tudjuk felkelteni az ezredest... Azt ugyan vízzel fel nem költöd, testvér, kend be inkább kátránnyal a pofáját... Ébred már, felébredt... Mondd meg neki, az Öreg dühöng rá... Nna, jön már... jön...

A tegnap esti termetes, nagy kucsmás ember lépett a házba. Meglátszott rajta, hogy mély álomból ébredt, bajuszos, vörös arcában szinte elveszett a szeme... Morogva botorkált az asztalhoz és leült.

- No, te híres, szép dolgokat művelsz! Elárulod a hadsereget! Megvásároltak! - csattant fel az iménti magas akadozó, recsegő hang.

- Mit? Hát elaludtam, édes istenem, az is baj? - dörmögött az ezredes oly mély, borízű hangon, mintha a hordó mellől beszélne.

- Hogy mi a baj?... Majd megmondom neked, hogy mi a baj... A baj - és a hang elcsuklott a dühtől -, a baj az, hogy aludtál, mikor jöttek a németek...

- A németek? Én nem aludtam, amikor jöttek.

- Hol vannak az őrségeid? Egész éjszaka jártunk, egyetlen őrs sem volt a helyén... Miért kerítették be a hadsereget?

- Mit kiabálsz? Tudom is én, honnét kerültek elő a németek. Elég nagy a sztyepp...

- Te vagy az oka, gazember!

- Nono...

- Igenis, te!

- Hozzám ne érj!

A szobában egyszerre csend lett. A bennlévők hátraugrottak az asztaltól. Valaki zihálva birkózott. Egy kéz revolvert rántott. Többen visszatartották. Lövés dördült. Kátya befogta fülét, és gyorsan a párnába rejtette a fejét. A mennyezetről hullt a vakolat. S most megint felmorajlott a lárma, de már vidáman. Petricsenko ezredes felkelt, fejére tette csaknem mennyezetig érő báránybőr kucsmáját, és a többi harcos kíséretében méltósággal távozott.

Az utcán mozgolódás támadt. A felkelők lóra pattantak, géppuskás szekérre ültek. Az ostorpattogásba, tengelycsikorgásba éktelen káromkodás vegyült. A ház üres lett, és Kátya csak most eszmélt rá, miért nem látta idáig azt, aki vénasszonyos hangjával olyan parancsoló nyomatékkal ordítozott. Alacsony emberke volt, az asztalnál ült háttal Kátyának, s a térképre könyökölt.

Gesztenyebarna, sima, hosszú haja kamaszosan keskeny vállára hullott. Fekete posztóruháján keresztbe vetett szíjon tölténytáska, bőrövéről két revolver és egy kard lógott, elegáns, sarkantyús csizmába bujtatott lábait az asztal alatt egymásra tette. Gyorsan írt valamit, tollával fröcskölte a tintát, tépte a papirost, s közben fejét csóválgatta, amitől zsíros haja ide-oda lebbent a vállán.

Az udvarból besompolygott az a paraszt, aki az éjjel átadta az ágyát Kátyának. Az arca nyájas, rózsaszínű volt. Haja közt szalmaszálak látszottak. Tettetett együgyűséggel pislogva ült le a térkép előtt dolgozó emberrel szemben, maga elé rakta két kezét, és egyik meztelen lábát a másikkal dörzsölgette.

- Csak dolgozol, csak szorgoskodsz örökké, Nyesztor Ivanovics, pedig azt véltem, velünk ebédelsz. Tegnap borjút vágtunk, mivelhogy téged vártunk vendégül...

- Nem érek rá... Ne zavarj...

- Aha! - A paraszt elhallgatott, és abbahagyta a pislogást. A pillantása elmélyült, megokosodott. Egy darabig az írótoll percegését figyelte. - Hogy is lesz hát, Nyesztor Ivanovics, itt a mi falunkban veszed fel a harcot?

- Az majd elválik...

- Persze, persze, értem, ez a katonák dolga... Csak azért kérdem, mert ha igen, hát hogy legyünk az állatokkal... Tán a tanyára kéne elhajtani, nem?

A hosszú hajú ember ledobta a tollat, és kis kezével a hajába markolászva olvasta, amit írt. A paraszt a szakállát, aztán meg hónalját vakargatta. S mintha csak most jutott volna eszébe:

- Nyesztor Ivanovics, hát azzal a rőfösáruval mi lesz? Nem sajnálod a finom posztót? Jó minőségű, messziről látszik, hogy katonaposztó. Hat szekérre való...

- Talán kevés? Még mindig nem elég nektek?

- Ugyan-ugyan, már hogyne volna elég... Hiszen nem is tudjuk, hogy háláljuk meg neked... Tudod, negyven legényt küldtünk hozzád a falunkból... Az én fiacskám is elment. Aszonta: "Apámuram, nekem véremet kell ontanom a parasztok ügyéért..." Ha kell, mi öregek is fegyvert fogunk. Csináld csak a háborúdat, mi melletted vagyunk... De hát arra a ruháravalóra gondolok, ha netán, istenőrizz, bejönnének a németek vagy a régi rendőrnépség... Hisz magad is tudod, miket művelnek... szóval mit gondolsz, mi lesz azzal a csatával, bízzunk benne, vagy ne bízzunk benne?

A hosszú hajú ember háta kiegyenesedett. Kihúzta kezét a hajából, s megfogta az asztal szélét. Zihált. A feje hátrarándult. A paraszt óvatosan megkerülte, és kezét előretartva, oldalvást kisompolygott a szobából.

A szék megingott, mert a hosszúhajú belerúgott. Kátya összerezzenve meglátta végre ennek a kis embernek az arcát. Félig katonaszabású, fekete öltözékben álruhás szerzetesnek látszott. Erős szemöldöke alól eszelős, vad, barna szempár nézett Kátyára. Arca himlőhelyes, sárgás, tisztára borotvált, asszonyos volt, s amellett éretlen és vad, mint egy kamaszé. Csak a szeme volt öreg és bölcs.

Még jobban összerezzent volna Kátya, ha tudta volna, hogy maga az Öreg, maga Mahno áll előtte. Megnézte az ágyon ülő fiatalasszonyt, poros cipőjében, gyűrött, de még csinos selyemruhájában, parasztosan megkötött, sötét kendőjében, és nyilván nem tudta elképzelni, honnan repült be a házba ez a különös madár. Hosszú felső ajkának ferde mosolya látni engedte ritkás fogsorát. Kurtán rászólt Kátyára:

- Kié vagy?

Kátya nem értette, s megrázta fejét. A mosoly eltűnt a férfi arcáról, és olyan lett az arca, hogy Kátya megremegett.

- Ki vagy? Szajha vagy? Ha szifiliszes vagy, agyonlőlek. Na? Nem tudsz oroszul? Beteg vagy? Egészséges vagy?

- Fogoly vagyok - felelt alig hallhatóan Kátya.

- Mit tudsz? Tudsz manikűrözni? Kapsz hozzá, ami kell.

- Jó - szólt Kátya még halkabban.

- De nehogy züllést hozzál nekem a hadseregbe... Értetted? Maradhatsz. Este, ütközet után majd rendbe hozod a körmeimet.

Sok mindent összevissza beszéltek az öreg Mahnóról. Suttogták, hogy amikor az akatuji fegyintézetben volt, többször próbált megszökni; sikerült is neki, de ráakadtak a fásfészerben, ahol fejszével rontott az őrökre. Puskatussal majd összetörték minden csontját, láncra verték. Három évig bilincsben volt, és hallgatott, mint a csuka. Éjjel-nappal próbálgatta, s mégsem tudta letépni kezéről a béklyót. Ott a fegyházban összebarátkozott az anarchista Arsinov-Marinnal, és a tanítványa lett.

Nyesztor Mahno Jekatyerinoszlav környékén, Guljaj-Poléban született. Apja asztalos volt. Már inas korában is - egy kis szatócsüzletben szolgált - sokat ütlegelték, és ingerlékeny természetéért, fekete szeméért hörcsögnek csúfolták. Mikor egy verés után a legidősebb segédet szándékosan leforrázta, elkergették. A suhanc ekkor bandát szervezett, dinnyét, gyümölcsöt lopkodtak, szabadon garázdálkodtak, amíg csak az apja be nem adta Nyesztort egy nyomdába inasnak. Ott látta meg állítólag az anarchista Volin, aki aztán tizennyolc évvel később Mahno vezérkari főnöke és az egész Mahno-féle mozgalom szellemi vezetője lett. A fiú - beszélik - annyira megtetszett Volinnak, hogy tanítani kezdte, és beavatta az anarchizmus elemeibe. Iskoláztatta, és Mahno tanító lett. De ez mind nem igaz, Mahno sohasem tanított sehol, és minden valószínűség szerint Volinnal is csak később találkozott, az anarchizmust pedig Arsinov révén, a fegyházban ismerte meg.

Ezerkilencszázháromban Mahno megint Guljaj-Pole környékén garázdálkodik, csakhogy már nem a gyümölcsösökben, hanem az urasági kastélyokban, a kupecek hombárjai körül. Lovakat hajt el, máskor borospincét fosztogat, vagy cédulát hagy a kupecnél, hogy ennyi meg ennyi pénzt tegyen le neki egy bizonyos kő alá. Ekkortájt a rendőrséggel valami furcsa, szesztestvéri cimboraságban volt.

Kezdtek már komolyan rettegni tőle, de a parasztok nem adták ki, nem árulták el, mert minél inkább közeledett az ezerkilencszázötös forradalom, annál elszántabban fordult Mahno a nagybirtokosok ellen. Amint aztán kigyúltak az urasági kastélyok - amikor a parasztság kivonult, hogy magának szántsa fel az urasági földeket -, Mahno a városba ment, és nagy fába vágta a fejszéjét. Ezerkilencszázhat elején egy pár hívével együtt berontott a bergyanszki állampénztárba, három hivatalnokot megölt, magához vette az ott levő pénzt, de társai elárulták, és ekkor került az akatuji fegyházba...

Tizenkét év múlva szabadította ki a februári forradalom, s ekkor újra Guljaj-Poléba ment, ahol a parasztok nem törődtek az Ideiglenes Kormány kétértelmű rendeleteivel, hanem elkergették a földbirtokosokat, és szétosztották a földet maguk közt. Mahno hangoztatta régi érdemeit, és megválasztották a járási Zemsztvo-elnök helyettesének. Ő nyomban "a parasztság szabad világának" meghonosítását tűzte ki célul, a helyi vezetőség gyűlésén a Zemsztvo-tisztviselőket burzsujoknak és kadétoknak nyilvánította, és a vita hevében még ott a gyűlésen agyonlőtt egy vezetőségi tagot, majd pedig kinevezte saját magát elnöknek és kerületi komisszárnak.

Az Ideiglenes Kormány teljesen tehetetlen volt vele szemben. Egy év múltán bejöttek a németek, Mahnónak menekülnie kellett. Egy ideig ide-oda utazgatott az országban, amíg tizennyolc nyarán Moszkvába nem került, amely akkoriban hemzsegett az anarchistáktól. Itt volt az öreg Arsinov is, mélabúsan szemlélve a forradalmi eseményeket, amelyeket - a sorsnak számára érthetetlen szeszélye folytán - a bolsevikok irányítottak. Ott volt a "rend anyjának", az anarchizmusnak oszlopa és nagyszerű teoretikusa, Volin is, aki soha életében nem fésülte meg sem a haját, sem a szakállát. Ott volt a türelmetlenül becsvágyó Baron is, azután Artyen, Tyeper, Jakov, Alij, Krasznokutszkij, Glagzon, Cinciper, Csernyak és még sok más nagynevű férfiú, akik sehogy sem tudtak bekapcsolódni a forradalomba, pénztelenül kuksoltak Moszkvában, s mindennapos értekezleteik örök, ugyanegy napirendi pontja ez volt: "Szervezeti kérdések és a pénzügyi kérdés..." Némelyikükből később a Mahno-féle anarchizmus vezéralakja lett, a többiek részt vettek a bolsevikok moszkvai bizottsága ellen intézett bombamerényletben a Leontyev utcán.

Mahno megérkezése kétségtelenül mély benyomást tett a moszkvai kávéházakban unatkozó anarchistákra. Mahno a tettek embere volt, s méghozzá elszántan az. Úgy döntöttek, hogy Nyesztor Ivanovics Kijevbe utazik, és agyonlövi Szkoropadszkij hetmant és táborkarát.

Mahno egy mellé adott anarchistával Belenyihinónál - a szörnyű Szajenko komisszár éberségét kijátszva - átlépte az ukrán határt. Tiszti álruhát öltött, de aztán mégsem ment Kijevbe. Megcsapta orrát a sztyeppek szilaj szele, de meg nem is igen volt ínyére a földalatti munka. Elment hát egyenesen Guljaj-Poléba, a szülőfalujába.

Ott összeszedett öt megbízható fiút. Fejszével, késsel és orvvadász puskával fölfegyverkezve leereszkedtek a szakadékba a Reznyikov uradalom közelében, és éjszaka különösebb feltűnés nélkül lemészárolták a földbirtokost s három fivérét, akik a helyőrségben szolgáltak. A kastélyt felgyújtották. Ez alkalommal hét puskát és revolvert, lovakat, lószerszámot és néhány rendőregyenruhát szereztek.

Ezek után Mahno nem vesztegette az időt. Most már lovon s jól felfegyverkezve rontott öt emberével a környékbeli tanyákra, s felperzselte valamennyit. Osztagát kibővítve, vad szenvedéllyel vetette magát a járásbeli uradalmakra, és irtotta a birtokosokat. Végül pedig olyan dolgot ütött nyélbe, ami messze földre elvitte a hírét.

Pünkösd táján volt. Mirgorodszkij, egy sztyeppi kiskirály férjhez adta a leányát az atamán ezredeséhez. A lakodalomra eljött néhány szomszéd is, akik nem riadtak vissza a sztyeppen való kocsikázástól még e nyugtalan időkben sem. Kijevből és környékéről is jöttek vendégek.

A Mirgorodszkij-uradalmat erős csendőrfedezet őrizte. A kastély padlásán géppuskát állítottak fel, de meg maga a vőlegény is elhozta néhány ezredbeli pajtását, csupa tagbaszakadt hadfit, bő, kék nadrágban - amelynek buggyos fele ősi szokás szerint a földet kellett, hogy seperje -, vörös posztózekében, vörös bársonysapkában, amelynek aranybojtja csaknem övig ért. Mindannyiuk oldalán görbe kard verte járás közben a kunkori orrú kecskebőr csizmát.

A menyasszony nemrég érkezett haza Angliából, ahol valami előkelő nevelőintézetben tanult, s már elég folyékonyan beszélt ukránul is; hímzett ingvállt, gyöngyös, szalagos nyakéket és piros csizmát viselt. Apjaurának Kijevben rendeltek prémmel szegett bársony mentét, pontosan az ismert Mazeppa-arckép után. A lakodalmat is ősi szokás szerint akarták megülni, és noha a lángban álló Ukrajnában nehéz volt százesztendős mézsört beszerezni, minden egyéb, ami egy fényűző lakodalomhoz kell, bőségesen rendelkezésükre állt.

Mise után a menyasszonyt a parkon keresztül elvezették az új kőtemplomba. A menyasszonyt énekszóval kísérő nyoszolyólányok gyönyörűek voltak, ő maga meg egyenesen mesébe illő. "Hej! - mondogatták a vőfélyek. - Haj! Mégiscsak visszatérnek Ukrajnába a régi szép idők!" A fiatal párt az esketés után zabbal hintették meg a templom bejárata előtt. Az örömapa Mazeppa-kosztümjében a mezsigorjei ősi szentképpel áldotta meg őket. Pezsgőt ittak s éljeneztek: "Hej, éljetek soká!" - azután a poharakat összetörték, a fiatalok gépkocsin az állomásra hajtattak, a vendégek meg ott maradtak lakmározni.

Leszállt az éj a kastély tágas udvarára, ahol a szolgák és az őrök hagyományos ukrán táncot jártak. A ház valamennyi ablaka ki volt világítva. Az Alekszandrovszkból idehozatott zsidó zenekar húzta, fújta, ahogy csak bírta. Az örömapa, miután eljárta a gopakot, már a szódavíznél tartott. Az asszonyok, leányok a nyitott ablakoknál hűsöltek, a vőlegény barátai pedig - csupa magas rangú hetman-tiszt - visszatértek a falatozó asztalhoz, és szablyáikkal hadonászva fenyegetőzve, hogy meg sem állnak Moszkváig, ott verik meg az átkozott moszkovitákat.

Ekkor megjelent a lakodalmi vendégek közt egy alacsony termetű tiszt, a hetman-csendőrség egyenruhájában. Senkinek sem tűnt fel a kastélyban egy ilyen napon a csendőrtiszt jelenléte. Szerényen, szótlan főhajtással köszönt, szó nélkül ment el a zenészek előtt. Csak néhányan vették észre, hogy egyenruhája kissé bő volt rá, egy hölgy pedig izgatottan odasúgta a másiknak: "Ki ez? De rémes ember!"... Mert bár az ismeretlen tiszt igyekezett lesütni szemét, de az akarva, nem akarva úgy lángolt, mint egy ördögszempár... Hanem hát mi minden nem rémlik egy becsípett társaságnak?

A zenekar a mazurkák és keringők után tangóba kezdett. Két-három vörösmentés, aki még szilárdan állt a lábán, hölgyével táncra kelt. Valaki eloltotta a csillárt. A párok, mintha örökre elmúlt időkből röppentek volna elő a félhomályban, az elhaló zene hangjainál lankadt kéjjel suhantak vesztükbe.

Ekkor lövések dördültek. A vendégsereg megdermedt. A zene elhallgatott. A csendőrtisztnek öltözött Mahno ott állt a félig nyitott ajtóban, a falatozó asztal mögött, és két revolveréből lőtt a vörösmentésekre. Egy szálas, pirospozsgás alezredes, a vőlegény barátja, karját széttárva zuhant az asztalra, és súlyával feldöntötte. A nők sikoltoztak. Egy másik férfi kardot akart rántani, de még mielőtt kihúzhatta volna, arccal a szőnyegre bukott... Még hárman rohantak kivont karddal Mahnóra: kettő nyomban elesett, a harmadik felüvöltve ugrott ki az ablakon. Az átellenes ajtóban megjelent még egy-egy ijesztő, csimbókos hajú alak, szintén csendőregyenruhában, és lövöldözni kezdtek a vendégekre. A nők szertefutottak. Elterültek. Az örömapa nem bírt felállni a karosszékből, erre Mahno odalépett hozzá, és a szájába lőtt.

Golyók süvítettek az udvaron és a parkban is, ahová az ablakból ugráltak ki a vendégek. Csak néhánynak sikerült megbújnia a bokrok között vagy a tó nádasában. A cselédséget és az őrséget is megölték. Azután Mahno legényei befogták a szekereket, s hajnalig hordták, halmozták rájuk az értéktárgyakat és fegyvereket. Reggelre a kastély lángban állt.

Guljaj-Pole lakosságára roppant hatást tett ez a merész kaland. A parasztokat akkortájt már egészen legyűrték a németek, az oda telepített földbirtokosok és a hirtelen kezű csendőrök. A birtokosok nem bíztak a parasztokban, és nem voltak hajlandók nekik földet bérbe adni, s amellett nemcsak az idei termést követelték, hanem a tavalyi veszteségük visszatérítését is.

Mit tehettek a parasztok? Farkas módra üvöltöttek. Ekkor jelent meg Mahno, aki terrort hirdetett. A környék falvaiban az a hír kelt szárnyra, hogy végre akadt egy igazi népvezér.

A parasztok magukra eszméltek. A kastélyokra felrepült a vörös kakas. A búzakazlak is kigyúltak a mezőkön. Partizánosztagok támadták meg a Németországba irányított gabonaszállító hajókat és bárkákat. A mozgalom a Dnyeper jobb partjára is átterjedt. Az osztrák és német csapatok parancsot kaptak, hogy tűzzel-vassal vessenek véget a zavargásoknak. Százával küldték a büntetőosztagokat az országba. Ekkor indította meg Mahno támadásait első, nem nagyszámú, de jól felfegyverzett osztagával az osztrák csapatok ellen.

Akkoriban még nem volt nagy a Mahno-féle hadsereg. Állandó - szét nem szaladó - zöme két-háromszáz elszánt emberből állt. Voltak ott fekete-tengeri matrózok, frontharcosok, akiknek különböző okokból nem volt tanácsos visszatérni szülőföldjükre, kisebb bandavezérek, akik embereikkel együtt Mahnóhoz csatlakoztak, meg jöttment sehonnaiak is, akik virtusból vagy a könnyű élet kedvéért verekedtek.

Ugyanekkor kezdtek a hadsereghez szegődni egyes anarchisták is, az úgynevezett "harciasok", amint hírét vették ennek az újfajta betyáréletnek, a lovon száguldó hajdamákoknak. Gyalogszerrel jöttek ezek az anarchisták Mahno táborába, éhesen, rongyosan, egyik zsebükben gránáttal, a másikban egy-egy Kropotkin-kötettel, és így szóltak a vezérhez:

- Hallottuk, micsoda zseniális ember vagy. Hm. Majd meglátjuk.

- Hát csak rajta - felelt az Öreg.

- Mert hiszen ha te csakugyan olyan vagy, akkor belekerülsz a világtörténelembe. Ördög tudja, talán te leszel a második Kropotkin.

- Az is lehet - hagyta rájuk Mahno.

Az anarchisták azután feltelepedtek a kocsijára, mindenüvé vele mentek, együtt itták a szeszt, s telebeszélték a fejét a történelemből vett csodálatos, dicsőséges dolgokkal, ilyeneket az Öreg nagyon szeretett. Így lassanként felelős parancsnoki állásokba furakodtak. S ettől fogva mindegyik után ott döcögött egy-egy szekér, rajta a harcokban zsákmányolt jóféle konyak, meg arany, meg ruhanemű. Ilyenek voltak például: Csaldon, Szkoropionov, Jugolobov, Cserednyak, Engarec, Francuz és még sokan. Hosszabb állomáshelyeken egész bordélyra való fehérnépet szedtek össze, akikkel "athéni éjszakákat" rendeztek, meggyőzve az Öreget arról, hogy a nemi kérdés ilyetén való megoldása az élet felszabadításához tartozik; ami pedig a szifiliszt illeti, az csekélység, és szót sem érdemel, ha egyszer megvalósul az abszolút szabadság. Mahno aljas férgeknek titulálta házi anarchistáit, többször főbelövéssel fenyegette, de végül mégis megtűrte őket, mert tudós emberek voltak, és tudták, hogy mit jelent a világhír.

A hadseregnek nem volt állandó hadiszállása. Lovon és géppuskás szekereken ott termett a kormányzóság valamelyik részében, ahol épp szükségesnek látszott, ahol támadást terveztek, harcot indítottak. Mahno fullajtárokat küldött előre a falvakba, sok helyen ő maga tartott gyújtó szónoklatot, azután emberei végszámra dobták a nép közé a posztót, a kelmét. Hadseregét egy nap alatt felduzzasztották a parasztpartizánok. A harc végeztével ezek az önkéntesek éppoly hamar hazaszéledtek, a fegyvert eldugták, és mintha mi sem történt volna, a kapufélfának támaszkodva, lomhán vakarták a fülük tövét, amikor német tüzérség robogott el arra, s üldözte a láthatatlan ellenséget. Az osztrák és német osztagok Mahno üldözése közben mindig melléfogtak, és ez a mindenütt jelenvaló sátán minduntalan hátba támadta őket. A partizánok, akárcsak a régi nomád népek, nem vették fel a döntő küzdelmet, hanem kiáltozva, fütyülve szétszaladtak, csak lóról, szekérről lőttek vissza, aztán ott törtek rá az ellenségre, ahol legkevésbé várta.


A falu üres lett, néptelen. A hadsereg nyomában Mahno is elment szőnyeggel borított trojkáján. Dél felé járt az idő. Egy kisírt szemű leányzó magasra felgyűrt szoknyában söprögetett. A gazda a nyitott ablakból nézett a dombok felé, amerre a gyalogosok s lovasok eltűntek, és ahol most békésen forgott a két szélmalom. Nagyokat sóhajtozott, úgy látszik, nemigen nyugtatta meg Mahnóval folytatott iménti beszélgetése.

Kátya a kúthoz ment, megmosdott, rendbe szedte magát. A gazda behívta reggelizni. Megevett két gombócot, és tejet ivott rá. Most azután végleg nem tudva, mitévő legyen, odaült a másik ablakhoz. Rekkenő hőség volt. Az utcán az aprójószág tömegestül lepte el a friss lótrágyát. A kertekből napraforgók aranysapkái bókoltak, érett meggy alatt roskadozó ágak integettek, ölyvek keringtek a falu fölött. A gazda krákogott, sóhajtozott.

- Nem húznád fel a nyakadig azt a szoknyát, te szégyentelen? - szólt a kisírt szemű lányra. - Mit vagy úgy oda? Mással is megtörtént, nem te vagy az első...

A nagylány szipogott, mérgesen ledobta a seprűt, és leeresztette szoknyáját. A gazda egy ideig a seprűt nézte.

- Osztán melyik vót? Ne félj, megmondhatod, Alekszandra...

- Tudom is én, minek híjják azt az átkozottat... Nem idevaló... Szemüveges...

- Látod, látod - kapott szavába, szinte megörülve a gazda. - Szemüveges, biztosan valamelyik anarchista. - Kátyához fordult: - Ez a testvérem leánya, Alekszandra... Szalmáért küldtem a csűrbe... Tudja, hol van a csűr? Hát nem reggelre került elő, megtépázva. Pfuj!

- Részeg volt, revolverrel fenyegetőzött, mit csinálhattam volna? - A leány csendesen pityergett. A gazda meztelen lábával feléje toppantott:

- Eredj a szemem elől. Az ember maga se tudja, hogyan vigyázzon az életére...

A leány kiszaladt; a gazda megint rákezdte a krákogást, és a dombok felé fürkészett.

- Mit tegyünk, igaz is? Tán jókedvünkből etetjük ezeket a haramiákat? Mondjuk... ló kell a szekerekbe, jó. De hát úgy agyonhajszolják a lovakat, nyolcvan versztát is megtétetnek velük azok a sátánok... A ló nem gép, azzal rendesen kell bánni... nyájasan... Minden igásbarmunkat tönkretették... Ej, ez a háború!

Az asztal fölött lógó lámpa üvege megrezzent, az ablaküvegek is megzörrentek. Mintha sóhajtott volna az áthevült levegő. Távoli dörgés morajlott odáig. A házigazda gyorsan kihajolt az ablakon, és sokáig nézett a dombra, ahol a szélmalmok közelében egy magányos lovas állt őrszemet. Azután ujjait egymáshoz szorítva, keresztet vetett a szentkép előtt.

- A német tüzérség lövi a mieinket - mondta, és megint vakarózott színehagyott inge alatt. - Szép kis időket élünk! - Felemelte a seprűt, a sarokba dobta, és mezítláb az udvarra topogott. Megint ágyúdörgés rázta meg a falut. Kátya nem bírta ki tovább a szobában, inkább kiment a trágyaszagú, égető hőségbe.

Éppen ekkor haladtak el az utcán a vonatbeli útitársak. Obrucsov fizikatanár haladt elöl, szemüvege alól pislogva. Gumiköpeny és sárcipő volt rajta, s úgy látszik, ő volt a vezető, a többiek bíztak benne.

- Csatlakozzék hozzánk! - kiáltott oda Kátyának. Kátya odament. Gyűrötten, soványan néztek a világba az utasok, két idős asszony arcán könny patakzott. Az átöltözött spekuláns nem volt köztük.

- Csoportunk egyik tagja nyomtalanul eltűnt, nyilván agyonlőtték - mondotta Obrucsov élénken. - Valamennyiünkre ugyanaz a sors vár, uraim, ha nem lépünk fel kellő eréllyel... Haladéktalanul el kell döntenünk: bevárjuk-e az ütközet kimenetelét, vagy felhasználva, hogy most, úgy látszik, senki se törődik velünk, gyalog próbálunk eljutni a vasútig... Mindenki egy percig beszélhet.

Erre mindenki egyszerre kezdett beszélni. Egyesek azt erősítgették, hogy ha a rablók a nyílt sztyeppen veszik üldözőbe őket, akkor irgalmatlanul megölik mindnyájukat. Mások viszont azt mondták, hogy a szökés talán mégis szabadulást jelentene. Akik a németek győzelmében hittek, azok követelték, hogy be kell várni a harc kimenetelét. Amikor a dombok mögött megint eldördült az ágyú, valamennyien elnémultak, és kínosan eltorzult arccal néztek arrafelé, ahol a lomhán forgó szélmalmokon kívül semmi sem látszott. Obrucsov szabatos beszédben csoportosította az ellentmondó véleményeket. A két hölgy úgy nézett a szájára, mintha valami próféta beszélne belőle. Az utasok végül semmit sem határoztak, tovább álldogáltak a tyúkok meg a verebek közt, a poros utcán, ahol egy lélek se szánakozott rajtuk, pedig oroszok volnának ők is, vagy mi... Eszükbe se jut! Ott is például egy parasztasszony kinézett az ablakból, ásított egyet és elfordult. A sarki házból, nadrágja fölött lógó ingben, dühösen kijött egy paraszt, szétnézett, felvett egy göröngyöt, és egy odatévedt idegen disznóra hajította. Ugyanilyen közömbösen néztek le a falu fölött kóválygó ölyvek is a kifosztott városi utasokra, akik itt csak útban voltak.

A dombok mögött kis porfelhő kerekedett. A lovas őrszem a szélmalmoknál megfordult és elvágtatott. Az utasok közül valaki azt ajánlotta, hogy térjenek vissza a faluházára, ahol az éjszakát töltötték. A két hölgy távozott elsőnek. Amint a malmok mögül előcsörtettek a trojkák, a többi utas is továbbállt. Az utcán csak Kátya maradt és a fizikatanár, aki bátran keresztbe fonta karját gumiköpenye alatt.

Csak négy-öt trojka közeledett. A tavat megkerülve értek be a faluba. A sebesülteket hozták. A legelső megállt egy ház előtt. Egy kigombolt bekecsű, szálas partizán, aki a lovakat hajtotta, bekiáltott:

- Nagyezsda, itt a tiéd!

A házból kirohant egy asszony, letépte magáról kötényét, és mély hangon feljajdulva a szekérre borult. Zöldre sápadt legény mászott le arról, és az asszony nyakába fogózva, lekókadt fejjel, görnyedten vánszorgott be a házba. A szekér egy másik udvar felé hajtott, ahonnét három tarkán öltözött leány szaladt elő.

- Tessék, tubicám, itt a tiétek, könnyű sebesült! - kiáltott vígan a kocsis, azután lépésben megfordult, és körülnézett, hova vigye az utolsó sebesültet. Miska Szolomin ült összehúzott szemmel a szekéren, a feje ingének átvérzett rongyaival volt bekötve, fogát összeszorította. A kocsis egyszerre csak megállította lovait:

- Hóha, te... Maga az? Jekatyerina Dmitrijevna?

Ezt igazán nem várta Kátya. Izgatottan, lihegve szaladt oda a szekérhez. Fél kezét csípőre téve, másikkal a gyeplőszárat tartva, szélesen szétvetett lábbal Alekszej Kraszilnyikov állt a szekéren. Arcán szakáll göndörödött, világoskék szeme vidáman pillantott rá. Övében gránátok, bőrkabátja fölött géppuskaheveder, a vállán lovassági puska.

- Jekatyerina Dmitrijevna... Hogy került maga ide hozzánk? Kinek a házában van? Ebben itt, ni? Mitrofannál?... Unokabátyám, őt is Kraszilnyikovnak hívják. Nézzen ide, szegény Miska, a fél fejét elvitte egy srapnel...

Kátya a szekér mellett haladt. Alekszej még mindig harci tűzben égett. Csak úgy villogott a szeme, a foga, a mosolya.

- Egy szálig elpusztítottuk a németeket... Ilyen ostobák... Háromszor támadtak a géppuskásainkra... Persze, fűbe harapott valamennyi... Most lesz mibe öltöztetni az Öregnek a hadsereget... Csitt, te! Mitrofan! Bújj ki már az odúból... Fogadd be a sebesült hőst! De Jekatyerina Dmitrijevna, maga ebből a házból ne menjen sehova, mifelénk most nem jó a helyzet...

Megkondult az ünnepi harangszó. Kitárultak faluhosszat a kertajtók s az ablaktáblák, asszonyok szaladtak az utcára, az óvatos férfiak is előjöttek - nem is tudni, honnét - nagy népsokaság verődött össze az utcán, és ujjongó énekszóval vonult a győzedelmes Mahno-csapatok elébe.

Alekszej Kraszilnyikov Kátyával együtt bevitte a félholt Miskát Mitrofan udvarára, és a nyárikonyha hűsében lefektették. Kátya a sebkötéshez látott; nagy nehezen választotta le a legény hajáról az alvadt vértől megkérgesedett rongyot. Miska csak a fogát csikorgatta. Akkor elkezdték mosni a koponyája jobb oldalán tátongó sebet. Alekszandra, aki a mosdótálat tartotta, feljajdult és hátratántorodott.

Alekszej a leányt eltolta, s ő vette kezébe a tálat.

- Látja, itt oldalt kiáll egy kis éles csontszilánk - figyelmeztette Kátyát. - Szaska, eredj, hozd ide a cukorcsíptetőt.

- Jaj, nincs már meg, eltört.

Kátya a körmével akarta kihúzni a sebből kiálló csontocskát, de Miska felordított. Úgy látszik, ott gránátszilánk volt. Kátya óvatosan mélyebbre nyúlt, és végül is kihúzta.

Alekszej hangosan fellélegzett és nevetett:

- Lám, lám, így harcolunk mi paraszt módra!

Tiszta vászonnal bekötözték Miska sebét. Verejtékesen vacogva feküdt a bunda alatt, és kinyitotta szemét. Alekszej fölébe hajolt:

- No, pajtás, mi lesz, kilábalsz?

- Tegnap hencegtem előtte, hát most osztán van mivel dicsekedni - mondta halálsápadtan mosolyogva Miska. Kátyára nézett, aki megtörülte kezét, és szintén föléje hajolt. A sebesült hangtalanul mozgatta ajkát: - Aljosa, vigyázz rá.

- Tudom, tudom, ne félj.

- Én rosszat forraltam ellene... Te, el kell őt vinni innen a városba.

Ismét Kátyára függesztette rajongó pillantását. A fájdalmat, a lázrohamot észre se vette, nem érezte, vagy csak alig. A halál közelsége elsöpört benne minden szenvedélyt és ellentmondást. Ebben a percben ő nem iszákos gonosztevőnek érezte magát, nem; orosz lélek ő, vergődő, mint madár a viharban, és ő is képes hőstettekre, mint bárki más, s meg tudna birkózni fennkölt, nagy feladatokkal is...

Alekszej csendesen szólt:

- Hadd aludjék. Jóvérű gyerek, kiheveri...

Kátya kiment Alekszejjel az udvarra. Még mindig az alvajáró különös kábulata nyűgözte a véghetetlen ég alatt e forró mezőn, ahol a szárított tehéntrágya ősi szaga terjengett, s ahol évszázados pihenő után újból a lovon nyargal az ember, fogát vicsorítva a szilaj szeleknek, ahol a szenvedélyt úgy oltják, mint a szomjat, teli kupából.

Nem félt. Búbánata, ami itt senkinek, neki önmagának se kellett, semmivé zsugorodott. Ha most valaki áldozatra, hőstettre hívta volna fel, gondolkodás nélkül, szinte lebegő könnyedséggel ment volna a hívó szó után. Akár a halálba is, legfeljebb sóhajtott volna, szép, tiszta szemét az égre emelve.

- Vagyim Petrovics elesett - mondta. - Moszkvába nem megyek vissza, ott nincs senkim... Semmi sincs... A húgomról semmit sem tudok... Gondoltam, munkát vállalok valahol, talán Jekatyerinoszlavban...

Alekszej szétvetett lábbal állt, s a földre nézett. Fejét csóválta:

- Nagy kár, hogy Vagyim Petrovics elpusztult, jó ember volt...

- Igen, igen - és Kátya szeme könnybe lábadt. - Nagyon jó ember volt...

- Nem hallgattak akkor énrám. Persze, mi a magunk módján, maguk meg a saját felfogásuk szerint... nincs mit egymás szemére vetnünk. De hát hogy lehet a nép ellen harcolni? Hát azt hiszik, hogy mi beadjuk a derekunkat?... Látta ma itten a parasztokat?... Pedig milyen igazságos ember volt...

Kátya a sövény mögül kihajló, cseresznyétől roskadozó faágra nézett:

- Alekszej Ivanovics, adjon tanácsot, mitévő legyek? Mert hát élni csak kell... - Mihelyt kimondta, megrettent, szava pusztában hangzott el. Alekszej nem felelt rögtön:

- Mit csináljon? Hát ez olyan úri kérdés. Hogy érti? Művelt nő, tud idegen nyelveket, szép asszony méghozzá, osztán egy parasztembertől kérdezi, mit csináljon?

Megvető kifejezést öltött Alekszej arca. Halkan megzörrentette az övén csüngő kézigránátokat. Kátya megsemmisülten hallgatott. Alekszej folytatta:

- A városban lesz mit csinálnia. Lehet például kocsmában énekelni, táncolni, kokott is lehet, vagy ha jobban tetszik, irodába mehet gépírókisasszonynak. Nem fog elpusztulni.

Kátya lehajtotta a fejét. Érezte, hogy ez az ember nézi őt, és ettől a pillantástól képtelen volt a fejét felemelni. És mint ahogy az éjjel Miskával, most is hirtelen ráébredt, miért néz rá olyan dühösen Alekszej. Nem olyanok az idők, nincs bocsánat, nincs kegyelem. Aki nincs velük, az ellenség. Azt kérdezte, mitévő legyen. És ezt egy harcostól kérdezte, akit még a golyózáporban száguldás izgalma fűt, aki még fel sem ocsúdott a győzelem mámorából. Hogyan éljen? Ezt a kérdést most már Kátya is ostobának találta. Ha azt kérdezte volna, kivel s milyen lobogó alatt repüljön a sztyeppék géppuskás szekerén, mindjárt megértően csillant volna fel a férfi szeme...

Kátya átlátta mindezt, és mint egy kicsi állatka, ravaszsághoz folyamodott. Hányattatása alatt most először próbált védekezni.

- Nem jól értett engem, Alekszej Ivanovics. Hát tehetek én róla, hogy csak sodródom, mint egy lehullt, száraz levél? Mit szeressek? Mit becsüljek? Nem tanítottak rá, hát nem tudhatom. Tanítsanak meg először. (Alekszej már nem zörgette a gránátokat, tehát fölfigyelt rá és hallgatta.) Vagyim Petrovics az én akaratom ellenére ment a fehérekhez. Én nem akartam. És ő a szememre is vetette, hogy bennem nincs gyűlölet... Én mindent látok, mindent megértek, Alekszej Ivanovics, de hát én kívülálló vagyok... Ez a borzasztó. Ezért kínlódom úgy... Ezért kérdeztem magát is, mit csináljak, hogy éljek...

Elhallgatott, aztán nyíltan, bátran nézett Alekszej Ivanovics szemébe. Ez pislogott. Arca együgyű, zavart lett, mintha alaposan becsapták volna. Kezét tarkójára tette, megvakarta.

- Ez tragédia, ebben igaza van - mondta, az orrát ráncolva. - Nálunk egyszerűbb a dolog. Az öcsém megölt a házamban egy németet, erre a házat felgyújtottuk és elmenekültünk. Hova? Az atamán csapatába. De maguk persze... az intelligencia... az más...

Kátya ravaszsága bevált. Alekszej Ivanovics nyilván itt álltó helyében akarta eldönteni ezt az átkozott kérdést: kinek az igazáért harcoljon az olyan, mint Kátya, akinek se földje, se lova...

Ez azonban hasztalan igyekezet volt ott a sövény mellett, a cseresznyefaág alatt, amit Kátya nézett. Nagyon megkívánt két fekete cseresznyét, amely párosan lógott előtte, de tovább is csendesen állt Kraszilnyikov előtt, csak a derűs ég alatt fénylő, nagy szemében csillant meg a humor szikrája.

- Ha mi, parasztok, élelmezzük magukat, városiakat, akkor maguknak bennünket kell támogatniuk - mondotta Alekszej Ivanovics, szavainak egy határozott gesztussal adva nyomatékot. - Mi, parasztok, a németek ellen, a fehérek ellen, a kommunisták ellen, de a szabad falusi szovjetekért harcolunk. Érti?

Kátya bólintott. Alekszej tovább beszélt. Ekkor Kátya lábujjhegyre állt, és bal kezével - mert jobb karjának ujja ki volt szakadva a hóna alatt - leszakította a páros cseresznyét, az egyiket a szájába tette, a másikat a szárán himbálta.

- Ha én falusi volnék, minden világos lenne - mondta, és kiköpte a magot. - Mennyit hallottam emlegetni a hazát, a népet, Oroszországot, de hogy mi az, most látom először. - Megette a második cseresznyét is, és nézte Alekszej Ivanovics csillogó kis szakállát, kigombolt bőrbekecsét, erős lábát, ijesztő fegyverzetét.

- A nép, a nép - mondta egyre zavartabban Alekszej -, az persze nem valami különleges dolog... De nem hagyjuk magunkat, ami a mienk, az a mienk. - Erősen megragadott egy karót, ami kiállt a sövényből, és megpróbálta, hajlik-e. - Igenis, megverekszünk akár az egész világgal... Jekatyerina Dmitrijevna, magának nem engem kellene hallgatni, hanem a mi anarchistáinkat, azok kiváló szónokok... Csak az a baj - szemöldöke megrándult, szeme fürkészően pillantott Kátyára -, az a baj velük, hogy csupa vén kujon, iszákos mind... Magát talán jobb meg se mutatni nekik...

- Ugyan, nevetséges - mondta Kátya.

- Hogyhogy nevetséges?

- Nézze, én nem vagyok gyerek, velem nem lehet csak úgy... akárhogy elbánni...

- Ez igaz, ezt jól mondja...

Kátya álla megrezzent, mosolyogva nyúlt megint a cseresznyeág felé. Érezte, hogy egész testét átjárja, becézi a nap rekkenő heve. Még ez is mintha álom volna.

- De mégis, mit gondol, Alekszej Ivanovics, mit csinálhatnék maguknál? - kérdezte.

- Talán az ismeretterjesztési osztályon... Az Öreg politikai ügyosztályt alakít. Azt mondják, saját újságja lesz.

- No és maga?

- Hogy én? - A férfi megint a sövénykarót kezdte huzigálni. - Én egyszerű katona vagyok, a géppuskás szekér kocsisa... az én helyem a harctéren van... Jekatyerina Dmitrijevna, tudja, először nézzen szét egy kicsit, ilyen hirtelen persze nem határozhat, összehozom magát az öcsém feleségével, Matrjonával. Hogy úgy mondjam, családtag lesz nálunk...

- Igen, de az öreg Mahno estére berendelt a körmeit tisztogatni.

- Mit? - Alekszej mind a két kezével övéhez kapott a bőrkabát alatt, még az orra is hegyesebb lett. - A körmét? És maga mit felelt?

- Azt feleltem, hogy fogoly vagyok - mondta Kátya nyugodtan.

- Jó. Ha hívatni fogja, menjen. De én is ott leszek.

E pillanatban a kövér Alekszandra szaladt ki kötényét lengetve a tornácról.

- Jönnek, jönnek! - kiáltott, s rohant kaput nyitni. Messziről zúgott a hurrázás, puskalövések, lódobogás. Az Öreg jött meg a sereggel. Kátya és Alekszej kimentek az utcára. Porfelleg kerekedett. A szélmalmoknál, a dombok körül lovasok, trojkák porzottak.

A sereg elővédje bevonult a faluba. Gyerkőcök loholtak mellettük, lányok integettek feléjük. A verejtékező lovak ziháltak. A Mahno-legények félrecsapott sapkában, porosan, izzadtan álltak a szekereken.

Az egyik szekér tarka perzsaszőnyeggel volt beborítva, azon jött Mahno. Báránybőr sapkáját csípőjéhez szorítva, oldalvást ült a lőszeres ládán. Halvány arcán feszültség látszott, kicserepesedett ajkát összeszorította.

Utána a második szekéren hat városias külsejű, hosszú hajú, szakállas, szemüveges férfi ült, civil ruhában, puhakalapban: ezek voltak a törzs és a politikai osztály anarchistát.

 

8

Dása Tyelegina öt hónapig élt egymagában a négy fal között. Ivan Iljics, amikor a frontra ment, ezer rubelt hagyott neki, de ez a pénz nem sokáig tartott. Szerencsére az alatta lévő lakásba, ahonnan még januárban megszökött egy magas rangú pétervári tisztviselő a családjával együtt, beköltözött egy Matte nevű ügyeskedő külföldi, aki képeket, bútort, mindenféle régiségeket vásárolt.

Dása neki adta el a dupla ágyat, azután a metszeteket, porcelán holmit. Közömbösen vált meg ezektől a tárgyaktól, amelyek mint a dohszagot, úgy vették magukba az átszenvedett emlékeket. Ami elmúlt - elmúlt mindörökre.

Az eladott tárgyak árából éldegélt tavaszig, sőt a nyáron át is. A város elnéptelenedett, Pétervártól alig óra járásnyira, a Szesztra pataknál már a frontvonal kezdődött. A kormány Moszkvába költözött. A paloták kilőtt ablakszemekkel bámultak a Névára. Az utcákat nem világították. A rendőröknek már semmi kedvük sem volt az amúgy is pusztulásra ítélt burzsujok nyugalmát őrizni. Esténként azelőtt sohasem látott szörnyű alakok jelentek meg az utcákon. Benézegettek az ablakokon, besurrantak a sötét lépcsőházakba, próbálgatták az ajtózárakat. Isten őrizz, ha valaki nem vigyázott a bőrére, és nem zárkózott be hét lakattal. Gyanús nesz támadt hirtelen, idegen alakok nyomultak a lakásba. "Fel a kezekkel!" - megrohanták a lakókat, villanydrótokkal összekötözték őket, s aztán szép kényelmesen kihordtak a lakásból minden elmozdíthatót.

Kolerajárvány ütötte fel a fejét. Gyümölcséréskor már iszonyú volt a helyzet: az emberek az utcán, a piacon estek össze, görcsökben fetrengve. Rémhírek terjedtek, szörnyű katasztrófát jósoltak. Azt beszélték, hogy a vöröskatonák két alsó csúcsával fölfelé, megfordítva tűzik sapkájukra az ötágú csillagot, és ez az Antikrisztus jele, és azt is, hogy a Schmidt hadnagy hídjánál, az elzárt toronyban megjelenik a "sápadt ember", ami azt jelenti, hogy nagy vízáradás hozza a végveszedelmet. A hidakról mutogatták a kihűlt gyárkéményeket, ezeket az alkonybíborba nyúló "ördögujjakat".

A gyárak egymás után leálltak. A munkások élelmezési osztagokba tömörültek. Voltak, akik hazamentek a falujukba. Az utca gránitkockái között kinőtt a fű.

Dása nem mindennap ment el hazulról, s akkor is korán reggel a piacra, ahol a szemérmetlen finn kofák két férfinadrágot kértek egy pud krumpliért. Mind gyakrabban jelentek meg a piacon a vörösgárdisták, és lövöldözve kergették szét a hajdani burzsoá rendszer képviselőit: a krumplit áruló finneket és a viseltes ruhákat kínálgató úrinőket. Napról napra nehezebb lett élelemhez jutni. Olykor ebben is az a bizonyos Matte segítette ki Dását, aki hajlandó volt szomszédnője régi holmiját konzervre vagy cukorra becserélni.

Dása az evést a minimumra csökkentette, csak hogy kevesebbet kelljen utánajárnia. Korán kelt. Ha volt cérnája, varrogatott egyet-mást, háború előtt megjelent könyveket olvasgatott, csak hogy ne kelljen gondolkoznia. De legtöbbet mégis az ablakban ült és gondolkozott, jobban mondva gondolatai folyvást egyetlen sötét pont körül kóvályogtak. A nemrég elszenvedett lelki megrázkódtatás, bánat, kétségbeesés - mindez együtt mintha egy idegen testté sűrűsödött volna agyában -, ez volt betegségének maradványa. Úgy lesoványodott, hogy olyan lett, mint egy tizenhat éves vézna iskolás lány. S általában újra lánynak érezte magát, csak éppen a kislányok játékossága nélkül.

Elmúlóban volt már a nyár is. A fehér éjszakák véget értek, és Kronstadt fölött komorrá vált a naplemente. A negyedik emelet nyitott ablakából messzire beláthatta a néptelen utcákat és a házak ki nem világosodó ablakait, amelyekre lassan ereszkedett az esthomály. Járókelők lépte ritkán hallatszott.

Dása tűnődött: hogy s mint lesz tovább. Mikor enged fel végre ez a dermedtség benne? Maholnap itt az ősz, az esőzések, megint jeges szél süvít majd a háztetők felett. Tüzelője nincs. Télikabátját eladta. Talán, talán visszatér Ivan Iljics?... De akkor is csak újrakezdődik a búsongás, a villanykörték vörösen kihunyó fémszálacskái, a céltalan élet...

Erőt kell vennie magán, lerázni ezt a bilincset, el, el ebből a házból, ahol élve el van temetve, el, el ebből a haldokló városból... De ahhoz valami újnak kellene bekövetkeznie az életében... Dása ebben az évben most először gondolt valami "újra". Izgatott csodálkozással kapta rajta magát ezen a gondolaton, mintha a reménytelen csüggedés függönyén átcsillogna annak a napsütötte tájnak délibábos visszfénye, amely egykor a volgai hajón derengett feléje.

Aztán napokon keresztül bánkódott Ivan Iljics miatt. Most valami új, testvéri szánakozással gondolt türelmes, szíves gondoskodására, amivel igazán mindig csak jót akart.

A könyvszekrényből előkereste Besszonov három kis fehér verskötetét. Csupa végleg kihamvadt emlék. Az alkony csendjében olvasta a sorokat. Az ablak előtt, mint fekete nyílvesszők, suhantak el a fecskék. A versekben szavakat talált magányosságának bánatára, kihallotta belőlük a sötét vihar beszédét, amely egykor a sírja fölött süvölt majd... Dása elálmodozott, sírdogált magában. Reggel azután kiemelte a naftalin közül esküvői ruháját, és hozzáfogott, hogy átalakítsa. Ma is ott röpködtek a fecskék a halvány napsütésben. Messziről fejszecsapások hallatszottak, olyankor recsegve-ropogva zuhant valami a kövezetre, úgy látszik, a mellékutcában leromboltak egy faházat.

Dása csendesen varrogatott. Gyűszűje folyton leesett megsoványodott ujjáról, egyszer majdhogynem kirepült az ablakon. Eszébe jutott, hogyan ült a nővére előszobájában ezzel a gyűszűvel az ujján, és ette a lekváros kenyeret. Ezerkilencszáztizennégy tavaszán volt, amikor Kátya összeveszett a férjével, és elutazott Párizsba. Helyes kis kalap volt a fején, meghatóan hetyke kócsagtoll dísszel. Már az ajtóban volt, amikor észrevette Dását a ládán, s hirtelen megfordult: "Danyusa, utazz velem..." Dása nem ment el vele. De most... Ha most ott teremhetne... Kátya leveleiből ismerte csak Párizst: halványnak, selymesnek, égszínkéknek képzelte, illata mint a régi parfűmös dobozé... Varrás közben izgatottan fel-felsóhajtott: ha elutazhatna! Mondják, a vonatok nem közlekednek, külföldre nem lehet utazni... De gyalog is elindulna, hegyen-völgyön, kék patakokon keresztül, kis batyuval a karján vándorolna országokon át, míg csak abba az isteni szép városba nem érne...

Kicsordult a könnye. Micsoda badarság ez, milyen ostobaság! Hiszen mindenütt háború van. A németek óriási ágyúkból lövik Párizst. Micsoda ábrándokba merült!... De valóban: hát igazság az, hogy nem hagyják az embert szép nyugodtan élni?... "Mit vétettem nekik?"... Gyűszűje a szék alá esett, a napsugár átfénylett könnyein, a fecskék egyhangú csiviteléssel suhantak el: "Ezeknek bezzeg semmi bajuk, legyek, szúnyogok akadnak... Elmegyek, azért is elmegyek!" - sírta Dása.

Az előszoba ajtaján néhány erős, konok koppantás hallatszott. Dása az ablakpárkányra tette tűjét és gyűszűjét, szemét beletörülte összegyűrt varrnivalójába, a vásznat a karszékre dobta, és kiment megtudni, ki zörget.

- Itt lakik Darja Dmitrijevna Tyelegina?

Dása felelet helyett a kulcslyukra hajolt. Kintről szinte odahajolt valaki, és a résen át egy óvatos hang így szólt: "Levele van Rosztovból..." Dása erre rögtön kinyitotta az ajtót. Gyűrött katonaköpenyben, vedlett sapkában egy ismeretlen ember lépett be. Dása kinyújtott karral, ijedten visszahőkölt.

- Darja Dmitrijevna, az istenért, ne féljen, kérem... hát nem ismer?

- Nem, nem...

- Kulicsok vagyok, Nyikanor Jurjevics, a sógoránál voltam ügyvédbojtár. Emlékszik Szesztroreckre?

Dása most már leeresztette karját, és megnézte ezt a hegyes orrú, rég nem borotvált, sovány arcot. Szeme körül az ugráló, figyelő ráncok kitanult óvatosságra, szabálytalan vonalú szája elszánt kegyetlenségre vallottak. Olyan volt, mint egy veszélyt szimatoló, apró ragadozó.

- Csakugyan nem emlékszik már rám, Darja Dmitrijevna?... Boldogult sógoránál, Szmokovnyikovnál dolgoztam. Magába voltam szerelmes, meg is mosta érte a fejemet alaposan... Emlékszik? - Hirtelen rég elfeledett, egyszerű, "békebeli" mosoly suhant át ezen az arcon, és erről Dásának minden eszébe jutott: a homokos tengerpart, a lomhán hullámzó, langyos, napsütötte öböl, eszébe jutott, milyen "nebáncsvirág" volt ő akkortájt, szalagcsokros, leányos ruháiban, emlékezett Kulicsokra is, akit gőgös leányszíve mélyéből megvetett... Újra érezte a sudár fenyők illatát, amelyek olyan beszédesen zúgtak éjjel-nappal a homokos dünéken...

- Nagyon megváltozott - mondta Dása megremegő hangon, és kezet nyújtott. Kulicsok ügyesen elkapta, és megcsókolta a kezét. Vedlett köpenyében is mindjárt meglátszott, hogy ezeket az éveket lovasságnál töltötte.

- Engedelmével átadom a levelet, ha megengedi, hogy valahol lehúzzam a csizmámat... A levél, tudniillik, bocsánat, a kapcámban van. - Jelentős pillantást vetett Dására, és követte az üres szobába, ott a földre telepedett, és arcát ráncolva, nagy erőlködés közben lehúzta sáros csizmáját.

Kátyától jött a levél, ugyanaz, amelyet Kátya még Tyotykin alezredesnek adott át Rosztovban.

Dása már az első soroknál felkiáltott, s a torkához kapott... Vagyimot megölték!... Száguldó szemmel futotta át a sorokat. Aztán mohón újra elolvasta. Szinte aléltan dűlt a karszék támlájához. Kulicsok illő távolságban várakozott.

- Nyikanor Jurjevics, maga látta a nővéremet?

- Sajnos, nem. A levelet tíz nappal ezelőtt adta át valaki, s egyben közölte, hogy Jekatyerina Dmitrijevna már több mint egy hónappal ezelőtt elutazott Rosztovból...

- Istenem! Hol lehet? Mi van vele?

- Legnagyobb sajnálatomra nem lehetett többet megtudnom.

- Ismerte a férjét? Vagyim Roscsint? Elesett... Kátya megírta, ó, milyen borzasztó!

Kulicsok csodálkozva felrántotta szemöldökét. A levél úgy reszketett Dása sovány kezében, hogy elvette tőle, és átfutotta azokat a sorokat, ahol Valerjan Onoliról volt szó, s hogy hogyan adta elő Kátyának férje halálát... Kulicsok szája sarka epésen megrándult:

- Mindig tudtam, hogy Onoli képes ilyen aljasságokra... Őszerinte Roscsin úr májusban esett el. Ugyebár? Nagyon furcsa... nekem úgy rémlik, hogy én valamivel később találkoztam vele.

- Hol? Mikor?

De ekkor Kulicsok, mozgékony orrával szimatolva, rövid, szúrós pillantást vetett Dására. Dása izgalomban égő szeme, hideg, remegő keze mindennél világosabban bizonyították, hogy itt jó helyen jár: hogy bár vöröstiszt felesége, mégsem fogja őt elárulni. Kulicsok, Dása szeméhez hajolva, megkérdezte:

- Egyedül vagyunk a lakásban? - Dása sietve igent intett. - Hallgasson ide, Darja Dmitrijevna, amit mondani fogok, azzal az életemet teszem a kezébe...

- Gyenyikin tisztje?

- Igen.

Dása, ujjait megroppantva, gondterhelten bámult az ablakon át az elérhetetlen kékségbe.

- Nálam nincs mitől tartania...

- Biztosra vettem... Néhány napra éjszakai szállást kérek öntől.

Keményen, csaknem fenyegetően mondta ezt. Dása bólintott: - Jó.

- De ha fél... - s erre egy lépést hátrált. - Nem? Nem fél? - Előrelépett. - Értem, értem... De magának nem is kell félnie, nagyon óvatos leszek... Csak éjjel fogok kijárni... Egy lélek se tudja, hogy Pityerben vagyok... - Sapkája béléséből katonai igazolványt húzott elő. - Látja, Szviscsov vöröskatona. Ez nem hamisítvány... Saját kezűleg vettem el... Szóval tudni akar még valamit Vagyim Petrovicsról? Szerintem itt valami félreértésről van szó...

Kulicsok megragadta s megszorította Dása kezét:

- Darja Dmitrijevna, szóval maga velünk tart? Köszönöm. Az egész intelligencia, az egész megbántott, elgyötört tisztikar az önkéntes hadsereg zászlaja alá tömörül. Ez a hősök hadserege... S meglátja, Oroszország felszabadul, és fehér kezek fogják felszabadítani. El a bitorló karmokkal! Elég az érzelgősségből! A dolgozó népről szavalnak. Hát én most másfél ezer versztát tettem meg a vonat tetején. Láttam azt a dolgozó népet. Vadállatok! És ismétlem: csakis mi, a hősök maroknyi csoportja, viseljük szívünkön az igazi Oroszország sorsát. És szuronnyal fogjuk törvénytáblánkat a Tauria-palota homlokzatára szegezni...

Dását elnémította ez a szóáradat... Kulicsok fekete körmökkel hadonászott, szája sarkából tajtékot fröcskölt. Úgy látszik, igen soká kellett hallgatnia a vagon tetején...

- Darja Dmitrijevna, elmondom magának őszintén: engem felderítőnek küldtek ide, északra, és hogy híveket toborozzak. Itt igen sokan el sem tudják képzelni, minő erőkkel rendelkezünk. A maguk újságjaiban mi egyszerűen fehér banditákként szerepelünk, egy szánalmas kis csoportként, amelyet holnap, legkésőbb holnapután végleg eltörülnek a föld színéről... Nem csoda hát, ha a tisztek óvatosak, félnek csatlakozni... De tudja maga valójában, mi megy végbe a Don és a Kubany vidékén? A Don-vidéki atamán hadserege nő, mint a lavina. A voronyezsi kormányzóságot már megtisztították a vörösöktől. Sztavropolt fenyegetik... Napról napra várjuk, hogy Krasznov atamán eléri a Volgát, és elfoglalja Caricint... Igaz, hogy összeszűri a levet a németekkel, de ez csak ideiglenes dolog. Mi, Gyenyikin csapatai, szinte díszmenetben vonulunk Kubany déli részén előre. Torgovaját, Tyihoreckaját, Velikoknyazseszkaját már elfoglaltuk. Szorokint pozdorjává zúztuk. A kozák falvak ujjongva köszöntik az önkéntes hadsereget. Belaja Glinánál olyan vérfürdőt rendeztünk, olyan hullahegyen keresztül támadtunk, hogy csekélységem is övig gázolt a vérben.

Dása elhalványodva nézett a szemébe. Kulicsok gőgösen mosolygott:

- Azt hiszi, ez az egész? Ez még csak a kezdete a megtorlásnak. A tűzvész az egész országban elharapózott. A szamarai, orenburgi, ufai kormányzóságok lángban. A parasztság színe-java maga alakít fehér csapatokat. Az egész Közép-Volga vidék a csehek kezén van. Szamarától Vlagyivosztokig mindenütt felkelések. Ha nem volnának azok az átkozott németek, egész Ukrajna egy emberként állna talpra. A Felső-Volga vidék városai csupa dinamit-verem, csak a kanócot kell beledobni... Egy hónapot nem adok a bolsevikoknak. Egy lyukas garast nem tennék az életükért.

Kulicsok remegett izgalmában. Már nem látszott apró ragadozónak. Dása elnézte ezt a puszták szelében, harcok tüzében edzett, hegyes orrú arcot. Lázas élet volt ez, amely most betört az ő szelíd magányába. Dása halántéka vadul lüktetett, szíve hevesen dobogott. Amikor Kulicsok apró fogait megvillantva, kapadohányból cigarettát kezdett sodorni, Dása megkérdezte: - Maguk győznek. De hát a háború nem tart örökké... Mi lesz aztán?

- Azután - hunyorgott Kulicsok kinyújtózva. - Azután: háború a németek ellen a végső győzelemig, békekongresszus, ahol mi győzelmes hősökként lépünk fel. Azután a szövetségesek és egész Európa egyesült erejével Oroszország feltámasztása, rend, törvényesség, parlamentarizmus, szabadság... Ez lesz a jövőben... De a legközelebbi időben...

Hirtelen jobb melléhez kapott. Megtapintott valamit a köpenye alatt. Felébe hajtott kartonlapot húzott ki óvatosan - egy cigarettadoboz fedelét -, és megforgatta ujjai között. Megint szúró pillantást vetett Dására.

- Nem szabad kockáztatnom... Nézze, miről van szó... Maguknál itt néha az utcán is megmotozzák az embert. Átadok magának valamit. - Óvatosan széthajtotta a dobozt, és kivett belőle egy névjegyből kivágott kis háromszöget, amin kézzel írott két betű volt: O és K. - Dugja el ezt, Darja Dmitrijevna, és őrizze, mint a szeme fényét...! Majd kioktatom, hogyan kell fölhasználni... Bocsánat... Nem fél?

- Nem.

- Nagyszerű, annál jobb!

Dása - tudtán kívül, csupán egy nálánál erősebb akaratnak engedve - belekerült egy összeesküvés kellős közepébe, amely "A haza és szabadság védelmi szövetsége" név alatt, behálózta a fővárost és Oroszország számos városát.

Kulicsok, aki Gyenyikin főhadiszállásának volt bizalmi embere, könnyelműen, csaknem érthetetlen könnyelműséggel viselkedett, amikor első szóra teljesen megbízott egy vöröstiszt feleségében, akit alig ismert. De valamikor szerelmes volt Dásába, és most szürke szemébe nézve, nem tudott nem bízni benne, ha egyszer ez a szempár azt mondta: "Bízzék bennem."

Akkortájt nem a higgadt megfontolás, hanem a lelkesedés volt az emberi akarat mozgatója. Az események fergetege süvöltött, az emberóceán morajlott, mindenki azt hitte, hogy megmentheti a süllyedő hajót, és az ingó hídon revolverrel hadonászva vezényelte a kormányrudat jobbra vagy balra. És minden csak látszat volt akkoriban; a beláthatatlan Oroszországot a fehérgárdisták légvárakkal övezték. Szemüket elhomályosította a gyűlölet. Amit óhajtottak, azt egyszerűen a légvárak díszletei közé sorozták.

Ilyen kétségtelennek látszott a bolsevikok közeli bukása; az is úgy látszott, mintha a külföldi intervenciós csapatok mindenfelől segítségére sietnének a fehér hadseregnek, úgy látszott, mintha a százmilliós orosz parasztság kész volna földig hajolni az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt, mintha az egységes és oszthatatlan birodalom városai csak egy jelre várnának, hogy a szovjeteket szétkergetve, már másnap helyreállítsák a rendet és a parlamentáris törvényességet.

Mindenki légvárakkal áltatta magát: kezdve a pétervári úrinőktől - akik egyetlen váltás fehérneművel szöktek délre - egészen a bölcs Miljukov professzorig, aki fennhéjázó mosollyal várta azoknak az eseményeknek a végét, amelyeket ő maga is a történelem távlatába állított.

A vigasztaló légvárakban hivők egyik csoportja volt "A haza és szabadság védelmi szövetsége" is. Borisz Szavinkov alapította meg ezerkilencszáztizennyolc tavaszán, Kalegyin atamán öngyilkossága és a Kornyilov-féle hadsereg kivonulása után. Ez a szövetség volt úgyszólván az önkéntes hadsereg illegális szervezete.

A szövetség feje az elérhetetlen Szavinkov volt. Festett bajusszal, angol zubbonyban, sárga bokavédőben és khakiszínű kabátban sétált Moszkva utcáin. A szövetségnek katonai mintára volt törzse, hadosztályai, dandárai, ezredei, felderítő osztagai, minden elképzelhető egyéb köteléke. A törzs hivatali főnöke Perhurov ezredes volt.

A szövetség szigorúan konspiratív módon toborzott tagokat. Egy ember legfeljebb még négyet ismerhetett. Lebukás esetén ötüket letartóztathatták, de tovább nem ért a nyomozás. A vezérkar holléte és a vezérek neve mindegyikük előtt titokban maradt. Aki be akart lépni a szövetségbe, annak a lakásán megjelent egy ezred vagy más kötelék főnöke, kikérdezte, pénzbeli előleget adott neki, és titkos írással feljegyezte az illető címét egy törzslapra. Ezeket a törzslapokat az új tagok számával és lakáscímével hetenként adták be a vezérkarhoz. Rendesen a sétányokon, emlékszobrok körül tartottak seregszemlét, amikor is a szervezet tagjainak különlegesen szétnyitott katonaköpenyben, vagy ruhájukon valami más ismertetőjellel kellett megjelenni. Az összekötő szolgálat emberei névjegykártyából kivágott háromszöget kaptak, amelyen két betű volt: az egyik a jelszó, a másik az illető város kezdőbetűje. A háromszög felmutatásakor azt ahhoz a kartonhoz kellett illeszteni, ahonnét ki volt vágva. A szövetség jelentékeny kémszervezettel rendelkezett. Az áprilisban megtartott illegális értekezleten elhatározták, hogy a szabotázs beszüntetendő, és be kell menni dolgozni a szovjet intézményekbe. Ilyenformán a szövetség tagjai beférkőztek az államgépezet belsejébe. Egy részük a moszkvai rendőrségnél helyezkedett el. A Kremlben is ült egy informátoruk. Besurrantak a katonai ellenőrzés, sőt a Legfelsőbb Katonatanács szerveibe is. A Kremlt - minden jel szerint - erősen behálózták.

Akkoriban elkerülhetetlennek látszott, hogy Eichorn tábornagy német csapatai beveszik Moszkvát. S noha a szövetség tagjai között sokan voltak németbarátok, akik a világon csak a német szuronyok erejében bíztak, az általános orientáció mégis a szövetségesek felé irányult. A szövetség vezérkara már a napját is kitűzte a németek Moszkvába való bevonulásának, mégpedig június tizenötödikére. Ezért elhatározták, hogy lemondanak Moszkva és a Kreml bevételéről, s a szövetség haderejét Kazanyba irányítják, Moszkva környékén felrobbantják a hidakat és a víztornyokat, Kazanyban, Nyizsnyijben, Kosztromában, Ribinszkben, Muromban felkelést szítanak, egyesülnek a csehekkel, és az Urálra s a gazdag Volga-vidékre támaszkodva építik ki a keleti frontvonalat.

Dása elhitte Kulicsok minden szavát, hogy az orosz hazafiak, vagy amint ő nevezte, a "szellem lovagjai", azért harcolnak, hogy kiirtsák a krumplival üzérkedő szemtelen finneket, hogy Pétervár utcái megint fényárban ússzanak, s vidám, jól öltözött közönség sétálhasson ott fesztelenül, és a csüggedés pillanataiban az ember feltehesse a fejére a kis tollas kalapot, s elutazhasson Párizsba... Hogy a Nyári Kert gyepszőnyegén ne ugrálhassanak a "gólyalábak", hogy ne süvöltsön az őszi szél Dása kisfiának sírja felett...

Kulicsok a teánál ezt mind megígérte. Éhes volt, mint a farkas, a konzervkészlet felét elpusztította, még sózott lisztet is evett, este észrevétlenül eltűnt, s magával vitte a kulcsot.

Dása aludni ment. Befüggönyözte az ablakot, lefeküdt, és - mint ez már az álmatlanság nehéz óráiban lenni szokott - egymást űzték fejében a gondolatok, képek, emlékek, hirtelen ráeszmélések, kínos tépelődések... Dása forgolódott, párnája alá tette karját, hanyatt feküdt, majd hasra fordult... A takarója sütött, a dívány rugói nyomták az oldalát, a lepedő a földre csüngött.

Gyötrelmes éjszaka volt, hosszú, akár az élet. Dása fejében a sötét pontocska megelevenedett, mérges kis gyökeret eresztett agyának legtitkosabb tekervényeibe. De honnan, miért támadt ez a tépelődő bűntudat, ez a lelkiismeretfurdalás? Hacsak sejtelme volna róla!

Később aztán, amikor már az ablakfüggöny kékesfehéren világosodni kezdett, belefáradt a gondolatok fantasztikus körtáncába, elgyengült és elcsendesedve, egyszerűen és becsületesen elejétől végig elítélte önmagát, keresztet vetett egész valójára.

Felült az ágyon, csomóba fogta a haját, feltűzte, majd sovány, meztelen karját térdére ejtette és elgondolkozott. "Magányos, álmodozó, hideg nő vagy, akit senki se szeret... Elmehetsz, vigyen az ördög, nem kár érted... Úgy kellett neked, csak az a kár, hogy nem ijesztettek rád jobban ott, a Nyári Kertben... megérdemelted... Most tűnj el... Fölkapott a szél, most repülj, repülj, ahová ez a szél hajt, tedd, amit ő parancsol... Nincs saját akaratod... Egy vagy a milliók közül. Milyen megnyugvás, milyen felszabadulás!"


Kulicsok két napig nem mutatkozott. Távollétében többen keresték, nagy darab, kopott ruhás, kissé elfogódott, de igen jól nevelt emberek. A kulcslyukhoz hajolva bemondták a jelszót, és erre Dása beeresztette őket. Tudomásul véve, hogy "Ivan Szviscsov" nincs otthon, nem mentek el azonnal: egyszeriben felpanaszolták minden családi nyavalyájukat. Volt, aki engedelmet kérve a dohányzásra, óvatosan, mint valami kincset, előszedte monogramos tárcájából a büdös szovjetdohányt, és fölényesen ágálva, a legocsmányabb kifejezésekkel szidta a "Bunkó- és Kapcatanácsot". A harmadik meg őszinteségi rohamában elmondotta, hogy minden rendben volna, készen várja palotája közelében a motorcsónak, még az értéktárgyait is sikerült kikaparnia a bank páncélszekrényéből, de az ördög beleköpött a szökésbe: a gyerekek szamárhurutot kaptak!

Úgy látszik, mindnyájan szívesen elbeszélgettek a nagy szemű, kellemes modorú, vézna fiatalasszonnyal. Elmenőben kezet csókoltak neki. Dása csak azon csodálkozott, hogy ezek az összeesküvők bizony nagyon együgyű emberkék voltak, mintha valami ostoba bohózatból kerültek volna elő... Majdnem mind nagy köntörfalazás közben érdeklődött, nem hozott-e "Ivan Szviscsov" pénzt magával útiköltségre? Valamennyien biztosra vették, hogy "ez a buta dolog a bolsevikokkal" hamarosan véget ér. "Legyünk őszinték: a németek Petrográdot könnyedén bevehetik."

Végre megjelent Kulicsok, megint éhesen, szurtosan és rendkívül gondterhelten. Megkérdezte, ki kereste távollétében. Dása részletesen beszámolt. Kulicsok dühöngött: "Aljas banda! Előlegre fáj a foguk!... Szép kis gárda. Lusták úri ülepüket kimozdítani a karosszékből, azt szeretnék, hogy a németek helyükbe hozzák a felszabadítást: »Parancsoljon, kegyelmes uram, épp most akasztottuk fel a bolsevikokat, minden a legnagyobb rendben!«... Undorító, felháborító... A kétszázezer főnyi tisztikarból igazi hősies lélek csak a háromezer Drozdovszkij-féle tisztben lakik, vagy nyolcezerben Gyenyikinnél, na és minálunk, a szövetség ötezer tisztjében... És ez mind... Hol vannak a többiek? Eladták a lelküket, a lelkiismeretüket a Vörös Hadseregnek... Mások cipőkenőcsöt kotyvasztanak, cigarettával kereskednek... Majdnem az egész vezérkar a bolsevikoknál van... Szégyen, gyalázat!"

Jóllakott sózott liszttel, forró vizet ivott, és aludni ment. Kora reggel felköltötte Dását, s mikor az sebtében felöltözve bejött az ebédlőbe, Kulicsok már fintorogva rohangált az asztal körül.

- Na, itt van már? - kiáltott Dására türelmetlenül. - Mondja, tudna maga kockáztatni, áldozatokat hozni, ezer kellemetlenséget kiállni?

- Igen - felelte Dása.

- Itt én senkiben sem bízom meg... Aggasztó hírek jöttek. Valakinek el kell utaznia Moszkvába... Maga vállalkozna rá?

Dása csak egyet pislantott, és felhúzta szemöldökét... Kulicsok hozzáugrott, az asztalhoz ültette, melléje ült úgy, hogy a térde hozzáért, és hosszú magyarázatba fogott. Kivel kell találkoznia Moszkvában, és mit kell élőszóval elmondania a petrográdi szervezetről. Mindezt megfontolt dühvel, szavanként sulykolta bele Dása fejébe. Elismételtette vele, és Dása engedelmesen utána mondta.

- Nagyszerű! Pompás esze van! Ilyenek kellenek nekünk! - Felugrott, kezét dörzsölte. - Most mi legyen a lakásával? A házgondnokságnak mondja azt, hogy egy hétre nyaralni megy Lugába. Én pár napig még itt maradok, aztán a kulcsot átadom a gondnoknak... Jó?

Dását ez a gyors elintézés elszédítette. Csodálkozva érezte, hogy ellenállás nélkül elutazik, ahová küldik, és megteszi, amit parancsolnak... Amikor Kulicsok a lakásügyet kezdte feszegetni, Dása ránézett az ebédlő kőrisfa szekrényére: "Undorító, hideg, szomorú, mint egy koporsó..." A fecskék jutottak eszébe, a kék távolba suhanó fecskék. És úgy érezte, ez a boldogság: kirepülni ebből a poros kalitkából a vad, szabad életbe...

- A lakással nem törődöm. Talán nem is térek ide vissza. Tegyen vele, amit akar.

Egy magas, hosszúkás arcú, lobogó bajuszú, szívélyes modorú ember, aki szintén járt már nála Kulicsok távollétében, beültette Dását egy kitört ablakú, harmadosztályú kocsiszakaszba. Lehajolt és Dása fülébe súgta: "Az ön szolgálatai nem mennek feledésbe" - aztán eltűnt a tömegben. Indulás előtt egy csomó ember, bugyrával a foga között, bemászott a kitört ablakon. A kocsiban már hemzsegtek. A poggyásznak szánt polcra is feltelepedtek, az ülőhely alá is bebújtak, rágyújtottak és vígan szívták a mahorkát.

A vonat lassan döcögött ködlepte mocsarak, kihűlt gyárkémények, hínáros vadvizek mellett. A messzi napfényben felcsillámlott a pulkovói csillagvizsgáló tornya, ahol bölcs csillagászok s maga a hetvenesztendős Glasenapp is - a világon mindenkitől elfeledve - tovább számlálták az ég csillagait. A vonat mellett futottak a fenyőbokrok, fenyők, nyaralók. A megállóhelyeken már senkit sem engedtek a vonatra, fegyveres erőket állítottak fel. Most ha lárma volt is, békességben utaztak.

Dása két frontkatona közé szorult az ülőhelyen.

A felső polcról egy vidám fiatal fickó csintalan históriákat mesélt.

- Na és hogy volt aztán? - kérdezték hahotázva a többiek. - És maga mit mondott?

Dásával szemben, gondterhelt, hallgatag asszonyok között, egy félszemű, sovány, borostás állú paraszt ült szalmakalapban. Zsákvászonból varrt ingét a nyakán madzag tartotta össze. A derékszíjáról fésű lógott, meg egy tintaceruzavég, ingében meg holmi papirosok voltak.

Dása eleinte nem figyelte, miről beszéltek. De amit a félszemű mesélt, az, úgy látszik, nagyon érdekes lehetett. Lassanként a többi fülkéből is feléje fordultak, és az egész kocsi rá figyelt. Egy puskás frontkatona határozott hangon így szólt:

- Na igen, értem, egyszóval maguk, partizánok, Mahno emberei.

A félszemű egy darabig hallgatott, s ravaszul mosolygott a bajusza alatt:

- Hallott valamit harangozni, barátom... - Érdes kezét bajuszához emelve, elűzte onnan a mosolyt, és némi ünnepélyességgel mondta: - A Mahno-féle, az kulákszervezet... Jekatyerinoszlav környékén dolgozik. Ott, ahány ház, mindhez legalább ötven gyeszjatyina föld tartozik. De mi, minket más fából faragtak. Mi vörös partizánok vagyunk...

- Na és maguk mit csinálnak? - kérdezte a vidám legény.

- A mi működési területünk Csernyigov környéke, a csernyigovi kormányzóság meg a Nyezsintől északra fekvő járások. Értik? És mi kommunisták vagyunk. Nekünk egykutya: a német, a földbirtokos uraság, a hetman hajdamák vagy a falusi kulák: egyik kutya, másik eb... Ebből az következik, hogy bennünket nem szabad összetéveszteni Mahnóékkal. Értettétek?

- Nahát persze, hogy értjük, nem estünk a fejünkre... meséld tovább.

- Tovább így történt, ahogy mondom... Aztán, hogy ez a csatánk volt a németekkel, lelohadt a kedvünk. Visszavonultunk a koseljovi erdőbe, olyan sűrű bozótba, ahol csak farkasok tanyáznak. Pihentünk egy kicsinykét. A szomszéd falvak szegényei is hozzánk menekültek, aszonták, nem lehet kibírni. A németek komolyan nekiláttak, hogy kipusztítsák a környékről a partizánokat. Ha meg nem a németek, jönnek a parasztokra a hajdamákok; nincs nap, hogy be ne törnének valamelyik helységbe, osztán akit a kulákok bevádolnak, megkorbácsolják. Ezektől a történetektől a mi legényeink olyan dühbe jöttek, hogy ki se mondhatom. Ekkortájt még egy osztag verődött össze. Egész hadseregünk volt már az erdőben, vagy háromszázötven ember. Megválasztottuk vezetőnek Golta zászlóst, egy verkijevi partizánt. Gondolkoztunk, merre fejlesszük tovább hadműveleteinket, s elhatároztuk, hogy a Gyesznát fogjuk szemmel tartani, mert a németek a Gyesznán át szállították a hadianyagot. Elindultunk. Azokat a helyeket választottuk ki, ahol a hajók közvetlen a part mellett haladnak el. Ott elrejtőztünk...

- Ne mondd, aztán hogy csináltátok? - kérdezte a felső polcról valaki.

- Hát figyelj ide. Arra jött egy hajó. "Állj" - hangzik az első csatárláncból. A kapitány nem teljesítette a parancsot. Sortűz! A hajó meg egyenest a partnak. Mi nyomban fel a fedélzetre, őröket állítunk, aztán: elő az igazolványt!

- Ez is a rendje - mondta egy frontkatona.

- A hajórakomány nyereg meg lószerszám volt. Két ezredes vitte: egy rozoga vénség meg egy jó kiállású fiatal. Azonkívül még gyógyszert is szállítottak. Éppen ez kellett nekünk. Állok a fedélzeten, ellenőrzöm az igazolványokat, hát két kommunista kerül sorra, a Petrovszkij fiúk, Pjotr meg Ivan, Borogyanszk környékéről. Mindjárt gondoltam, miről van szó, nem árultam el, hogy ismerem őket. "Kérem az igazolványt..." Az idősebbik átadja az útlevelét, és cigarettapapiroson egy írást. "Pjavka elvtárs, Oroszországba megyünk az öcsémmel Csernyigovból, kérem, mutatkozzék velünk kíméletlennek, nehogy ránk terelődjék a figyelem, mert besúgók vannak a közelben..." Jó... Leigazoltuk őket, kiraktuk a temérdek nyerget, lószerszámot, orvosságot, még tizenöt láda bort is lábadozó sebesültjeinknek. Meg kell adni, hogy a hajóorvos derekasan viselkedett... "Nem adhatom oda a gyógyszertárt - ordított -, mert ez törvényellenes, s ellentétben áll a nemzetközi jogszabályokkal!" Kurtán megfeleltünk neki: "Magunknak is vannak sebesültjeink, szóval nem a nemzetközi jog, hanem az emberiesség szabályai követelik: ide a gyógyszertárral!" Vagy tíz tisztet letartóztattunk, a partra dobtuk őket, a hajó mehetett tovább. Az öreg ezredes ott a parton sírva rimánkodott, katonai érdemeire hivatkozott, csak hogy ne öljük meg. Nahát, gondoltuk, kinek árthat meg ez a vén totyakos? Nagylelkűségi rohamunkban szabadon engedtük. El is botorkált az erdőbe...

A felső polcon hallgató ember ujjongó hahotába tört ki. A félszemű kivárta a nevetés végét.

- Egy másik, valami katonai tisztviselő, jó benyomást tett ránk, rendesen viselkedett, bátran megfelelt a kérdésekre. Azt is elengedtük. De a többit az erdőben agyonlőttük, mert egyikük se akart egy szót se vallani...

Dása lélegzetvisszafojtva hallgatta a félszemű embert. A paraszt arca nyugodt volt, csak keserű ráncok árkolták. Látó, szürke szemének apró pupillája tűnődve követte az ablak előtt suhanó fenyőket. Kis idő múlva folytatta elbeszélését:

- Nem sokáig maradhattunk a Gyesznánál. A németek bekerítettek, és akkor a drozdovi erdőbe vonultunk vissza. A hadizsákmányt a parasztoknak adtuk, az igaz, hogy a borból mindenki kapott egy csuporral, a többit a kórház kapta. Tőlünk jobbra akkor Krapivjanszkij hadakozott egy nagy osztaggal, balra meg Marunya. A mi feladatunk csak az volt, hogy Csernyigovig eljussunk, s hirtelen rajtaütéssel bevegyük. Hacsak rendes hírszolgálatunk lett volna az egyes osztagok között... De nem volt... elkéstünk... A németek meg folyvást a sarkunkban, csapatokkal, tüzérséggel, lovassággal. Nagyon útjukban voltunk. Mihelyst kitették a lábukat valahonnét, nyomban megalakult a forradalmi bizottság, egy-két kulákot mindjárt felkötöttek a legelső fára... Engem küldtek akkor Marunya osztagához, pénzért... sürgősen kellett... Mert mi készpénzen vásároltunk élelmiszert a lakosságtól, rabolni nálunk fejvesztés terhe alatt tilos volt. Szekérre ültem, elmentem a koseljovi erdőbe. Ott megbeszéltünk Marunyával egyet-mást, kaptam tőle ezer Kerenszkij rubelt, megyek vissza... Zsukovka körül, épp, amikor lefelé szekerezek a dombról, rohan felém két lovas, a zsukovkai forradalmi bizottság őrszemei. "Hová mégy, ott németek vannak..." "Hol?" "Már Zsukovkába tartanak." Én erre velük együtt vissza... A lovat kifogtuk, a szekeret a cserjésbe... Gondolkoztunk: mit csináljunk? Tömeges ellenállásról szó sem lehetett; a németek egész hadoszlopa jött arra a tüzérséggel együtt...

- Hárman egy hadoszlop ellen: nehéz ügy - mondta a frontkatona.

- Sz' ez az, hogy nehéz. Elhatároztuk, hogy csak ráijesztünk a németekre. Előrelopóztunk a rozsvetésben. Előttünk volt Zsukovka, onnan a nyíresből bukkant elő vagy kétszáz ember, két ágyú és a hadtápvonat, s a közelünkben pedig lovasfelderítők. Látszott, hogy a partizánok nagy hírre tettek szert, ha egyszer ágyúkkal jönnek ránk. Lehasaltunk a veteményeskertbe. Jókedvünk volt, a kutyafáját, előre nevettünk a markunkba. A lovasok már alig ötven lépésnyire voltak. "Zászlóalj, tűz!" - kiáltom a vezényszót. Sortűz, utána még egy... Egy ló felfordult, a német be róla a bojtorjánba. Mi meg tüzelünk, zörgünk a závárzattal, üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér.

Fönt a polcon az embernek majd kiugrott a szeme, kezét a szája elé tartotta, hogy egyetlen szót se mulasszon. A frontharcos elégedetten nevetett.

- A lovasok a hadoszlophoz vágtattak, a németek nyomban felfejlődtek, szabályos csatárláncban indultak rohamra. Az ágyúkat rágördítették a veteményeskertekre, ott az asszonyok épp a krumplit kapálták... Robbanás, repül a göröngy a levegőbe... A mi asszonyaink meg... - Itt a félszemű a fülére lökte a sapkáját, nem bírta megállni, elnevette magát. Fönt a polcon figyelő emberből is kibuggyant a röhej. - Az asszonyok, mondom, akár a tyúkok a tilosból, szétrebbentek, ki merre látott. A németek pedig futólépésben marsolnak a faluba... Akkor mondom én: "Gyerekek, eddig tréfa volt, de most jó lesz, ha szedjük a lábunkat..." Megint átkúsztunk a rozson, be a szakadékba, én fel a szekeremre, és minden baj nélkül visszajutottam a drozdovi erdőbe. Osztán mesélték később a zsukovkaiak, mi volt ott; jöttek a németek a káposztásban egész a sövényig, ordítoznak: hurrá! Hát a sövény mögött senki sincsen... Aki látta, a hasát fogta, úgy röhögött rajtuk... Elfoglalták a németek Zsukovkát, de se forradalmi bizottságot, se partizánokat nem találtak ott, mire a faluba ostromállapotot hirdettek. Két nap múlva hírét vettük a drozdovi erdőben, hogy a németek nagy lőszerszállítmányt irányítottak Zsukovkába. Nekünk úgy kellett a töltény, mint a falat kenyér... Tanácskoztunk, törtük a fejünket, a fiúknak megjött az étvágya, el is határoztuk, hogy rátámadunk Zsukovkára, és elvisszük a lőszert. Vagy százan lehettünk ekkorra. Harminc embert a dűlőútra küldtünk, hogy siker esetén elvágják a németek visszavonulási útját Csernyigov felé. Mi többiek egy oszlopban indultunk. Esti szürkületben kúsztunk Zsukovka határába, ott a rozsba hasaltunk, és hét embert kiküldtünk, hogy szimatolják ki a helyzetet, közöljék velünk, s akkor mi éjszaka rajtaütünk a németeken. Csendben feküdtünk, dohányozni nem volt szabad. Csepergett az eső, s elálmosodtunk a nyirkos földön... Várunk, várunk, már pirkad, de csak semmi nesz. Mi ez? Látjuk, hogy az asszonyok már a teheneket is kihajtják. Amott meg a mi felderítőink, ez a hét jómadár kúszik hozzánk. Kiderült, hogy ezek az átkozottak a malomhoz érve lefeküdtek pihenni, aztán szépen átaludták az egész éjszakát, amíg csak a tehénbőgés fel nem verte őket. A támadásunk persze füstbe ment... Iszonyú dühösek voltunk. Törvényt kellett ülni a felderítők felett. Egyhangúan halálos ítéletet hoztunk. De akkor azok ríva fakadtak, kegyelmet kértek, beismerték bűnüket. Fiatal kölykök voltak még, először kaptak ilyen megbízást... Hát aztán meg is bocsátottunk nekik. De köteleztük őket, hogy a legközelebbi ütközetben köszörüljék ki a csorbát.

- Hát ilyen esetben meg is kell bocsátani - mondta a frontkatona.

- Igen... Tanakodtunk aztán: igaz is, ha nem vettük be Zsukovkát éjszaka, majd bevesszük nappal. Komoly hadműveletnek ígérkezett, a fiúk tudták, hogy nem babra megy a játék. Ritkás sorokban fejlődtünk, várjuk, majd csak megszólalnak a géppuskák, nem is kúszunk, hanem gyorsan négykézláb szaladunk...

- Aha! - hangzott a felső polcról.

- Szembe velünk meg nem a németek, hanem asszonyok, lányok jöttek kosárkákkal szamócázni, merthogy ünnepnap volt éppen. Ki is nevettek bennünket, hogy aszongyák: "Elkéstünk, mert a német lőszerszállítmány már vagy két órával előbb elindult a kulikovói úton." Ott nyomban elhatároztuk, hogy ezt nem hagyjuk annyiba, utolérjük a németeket, ha addig élünk is. Lapátokat vittünk fedezékásáshoz, az asszonyok lepényt, kalácsot adtak az útra. Elindultunk. Temérdek ember szegődött hozzánk, a legtöbb persze kíváncsiságból, egy egész hadsereg. Hát osztán azt tettük, hogy karókat osztottunk ki a parasztok meg a fehérnép közt, két csatárláncban, egymástól húsz lépésnyire úgy helyeztük el az embereket, hogy egyiknek fegyver volt a kezében, a következőnek meg karó és így tovább, hadd ijedjenek meg a németek. Így valami öt versztányi lett a láncunk. Kiválasztottam tizenöt embert, köztük a mi hét híres felderítőnket is, meg két ellenforradalmi érzelmű tisztet, akiket mi magunk mozgósítottunk azzal, hogy csak úgy menthetik meg az életüket, ha tisztességesen viselkednek. Ezzel a csoporttal elébe vágtunk a német hadtápvonatnak. Hát aztán kerekedett ebből, barátocskám, olyan csata, nem egy napig tartott, se kettőig... - A paraszt kedvetlenül legyintett.

- Hogyhogy? Mi történt?

- Ez történt... Én a csoportommal elengedtem a hadoszlopot, és a végén a hadtápkocsikat támadtam meg. Valami húsz lőszerkocsit le is szakítottunk. Gyorsan megtöltöttük a zsákjainkat tölténnyel, a parasztok közt is sebtiben puskákat osztottam szét, és folytattuk a támadást az oszlop ellen. Azt hittük, mi kerítjük be őket, s kiderült, hogy a németek fogtak körül bennünket. Háromfelől futott itt össze az út, s mindegyiken zúdul ránk a mindenféle fajtájú fegyveres... Kis csoportokba oszolva hasaltunk le az árokban. Szerencsénkre a németek annak rendje és módja szerint szabályosan bontakoztatták ki a hadműveletet, máskülönben mind a fűbe haraptunk volna... A partizánok közül bizony csak én meg tán még tízen maradtunk életben... Verekedtünk az utolsó töltényig. A végén elhatároztuk, hogy ott nincs maradásunk, át kell jutnunk a Gyesznán, semleges területre, Oroszországba. Eldugtam a puskámat, és a hadifoglyok közt Novgorod-Szeverszkijbe mentem...

- Hát most hova utazol?

- Moszkvába utasításokért.


Még sokat mesélt Pjavka a partizánokról meg a falusi életről. "Csöbörből vödörbe estünk. Annyira elkeserítették a parasztot, hogy akár a farkas, esik az ember torkának." Ő maga Nyezsinbe való, cukorgyári munkás volt. Fél szemét Kerenszkij alatt vesztette el a szerencsétlen kimenetelű júniusi offenzíva idején. Így is mondta: "Kerenszkij ütötte ki az én fél szememet." Ugyanott ismerkedett meg a lövészárokban a kommunistákkal. Tagja lett a nyezsini szovjetnek, az ottani forradalmi bizottságnak, aztán illegálisan dolgozott a felkelések megszervezésén.

Elbeszélése megrázta Dását. Igazság volt a szavaiban. Ezt érezték az utasok is, akik mind úgy hallgatták, mint az orákulumot.


A nap hátralevő része és az éjszaka nagyon fárasztó volt Dásának. Lábát felhúzva, lehunyt szemmel ült és gondolkozott; a feje belefájdult, közel volt a kétségbeeséshez. Két igazság volt: az egyik a félszeműé, ezeké a frontkatonáké, ezeké az egyszerű, fáradt arcú, horkoló asszonyoké, a másik pedig az, amiről Kulicsok szónokolt. De két igazság nem lehet. Az egyik valami szörnyű, végzetes tévedés kell hogy legyen...

Déltájban érkeztek Moszkvába. Egy rozoga bérkocsi vitte Dását a megkopasztott, piszkos Mjasznyickaján, az üres üzletek sárral befröcskölt ablaküvegei között. Dását meglepte a város sivár képe; eszébe jutottak azok a napok, amikor ezer meg ezer ember zászlóval, énekszóval járta a hóval, jéggel borított utcákat, s élvezte a vértelen forradalmat.

A Lubjanka téren porfelleget vert fel a szél. Két katona dülöngélt arra, derékszíj nélkül, felhajtott gallérral. Egy hosszú képű, bársonyzekés ember fürkészően fordult Dása felé, odakiáltott neki valamit, még futott is a kocsi után, de por ment a szemébe, és így elmaradt. A Metropol-szálló épületét ágyúlövések tépázták meg. Itt is szörnyű por kavargott a téren, és furcsa látvány volt a sok szemét közt egypár virágágy, amelybe ki tudja, kinek jutott eszébe tarka virágokat ültetni.

A Tverszkaja élénkebbnek látszott. Itt-ott még néhány üzlet is nyitva volt. A Moszkvai Szovjettel szemben, a Szkobelev-emlékmű helyén vörös kelmével borított, óriási fakocka emelkedett. Dása egyenesen ijesztőnek találta. A vén kocsis odamutatott ostorával.

- Ledobták innen a hőst. Mióta csak Moszkvában vagyok, mindig itt állt. De most, úgy látszik, nincs ínyére a kormánynak. Hát élet ez? Legjobb volna lefeküdni, meghalni. A széna pudja kétszáz rubel. Az urak szétszaladtak, csak elvtársak maradtak itt, azok is inkább gyalogszerrel bandukolnak... Ej, ez is ország? - Ostorával suhintott egyet: - Ha legalább egy királyunk volna...

A Sztrasztnaja tér előtt balra, a Bom-kávéház cégére alatt, két ablak mögött, kis díványokon néhány dologtalan fiatalember és hervadt hölgy cigarettázott, s valami gyanús színű löttyöt szürcsöltek. Az utcára nyíló ajtóban pipázva állt egy hosszú hajú, borzas, borotvált férfi, aki csodálkozva nézett Dása után, még a pipát is kivette szájából. Dása tovább hajtatott. Feltűnt már a Sztrasztnoj, rózsaszínű tornyával, s a Puskin-szobor. Puskin könyöke alól kikandikált az a kis kifakult rongydarab, amit még a viharos népgyűlések idején biggyesztettek rá. Vézna gyerekek futkostak a gránittalapzaton, a padon egy szemüveges hölgy ült ugyanolyan sapkában, mint aminőt Puskin tart hátratett kezében.

A Tverszkoj sétány fölött könnyű bárányfelhők lebegtek. Katonákkal teletömött teherautó dübörgött a kocsiúton. A kocsis szemével arrafelé intett:

- Rabolni mennek. Ismeri Vaszilij Vasziljevics Ovszjannyikovot? Ő volt Moszkvában a leggazdagabb milliomos. Tegnap ugyanilyen teherautókon mentek hozzá, és kirabolták a palotáját az utolsó gombostűig. Vaszilij Vasziljevics csak a fejét csóválta, oszt ment, ment világnak... "Nem félnek az Istentől" - ezt mondja minden magunkfajta öregember...

A sétány végén előtűntek a Gagarin-ház romjai. Egy ember állt fent a falon ingujjban, és csákánnyal bontotta s dobálta le a téglákat. Balra egy óriási, félig leégett ház nézett üres ablakaival a sápatag égre. Körös-körül minden épület rostává volt lőve. Másfél évvel ezelőtt Kátya és Dása bolyhos kendőkbe bugyolálva siettek ezen a kövezeten, lábuk alatt ropogott a hó és a vékony jégréteg, s meg-megcsillant a befagyott pocsolyákon a csillagok fénye. A Jogászklubba igyekeztek akkor, hogy meghallgassák a Pétervárott kitört forradalomról szóló külön beszámolót. Olyan mámorító volt az a kora tavaszi fagy, mint a boldogság...

Dása megrázta a fejét: "Nem akarok rágondolni... El van temetve..."

A kocsis kiért az Arbatra, balra fordult. Dásának úgy megdobbant a szíve, hogy minden elsötétült a szeme előtt... Itt van az a bizonyos egyemeletes kis fehér ház. Itt lakott ő ezerkilencszáztizenöttől Kátyával és a megboldogult Nyikolaj Ivanoviccsal. Idejött Tyelegin, amikor megszökött a német fogságból. Itt találkozott Kátya Roscsinnal. Ebből a megrepedezett kapuból lépett ki Dása az esküvője napján, itt ültette fel Tyelegin egy sebesen száguldó kocsira, s repültek el a tavaszi alkony még halovány utcai lámpásai között, a boldogság felé... A magas földszinti ablakok ki voltak törve. Dása megismerte hajdani szobájának tapétáját, most foszlányokban lógott. Az ablakból egy csóka ugrott ki. A kocsis megkérdezte:

- Jobbra vagy balra tetszik?

Dása megnézte egy papiroson, merre kell tartania. Egy sokemeletes ház előtt álltak meg. A főbejárat belülről el volt deszkázva. Minthogy Dásának nem volt szabad kérdezősködnie, sokáig kereste a sötét lépcsőházban a 112/a számú lakást. Lépteinek neszére itt-ott szűk rés nyílt a lakásajtókon, mintha mindegyik mögött állt volna valaki, hogy figyelmeztesse a lakókat, ha veszély közeledik.

Dása bezörgetett a negyedik emeleten, mégpedig az utasítás szerint háromszor, aztán még egyszer. Óvatos léptek közeledtek, valaki a kulcslyukba fújva, megnézte Dását. Magas termetű, ijesztően dülledt, kékszemű, idős hölgy nyitott ajtót. Dása szó nélkül megmutatta neki a karton háromszöget. A hölgy ennyit mondott:

- Ah, Pétervárról jön... Tessék, tessék.

A konyhán át, amelyben nyilván már régóta nem főztek, Dása elfüggönyözött, nagy szobába lépett. Gyönyörű bútorok körvonalai bontakoztak ki a félhomályban, bronztárgyak fénye villant fel, de ez a hely is lakatlan benyomást tett. A hölgy Dását a díványra ültette, és ijesztően kitágult szemével végigmérte a vendéget.

- Beszéljen - szólt rá száraz, parancsoló hangon. Dása iparkodott összefüggően előadni azokat a nemigen vigasztaló híreket, amelyek közlésével Kulicsok megbízta. A hölgy összekulcsolta térdén gyűrűkkel megrakott szép kezét, és megropogtatta ujjait.

- Szóval, ott Pétervárott még semmit sem tudnak? - szakította félbe Dását. Mély torokhangja remegett. - Nem tudja, hogy tegnap éjjel Szidorov ezredesnél házkutatás volt? Megtalálták a város kiürítésének tervét és néhány mozgósítási névjegyzéket... Arról sem tud, hogy ma hajnalban letartóztatták Vilenkint? - Mellét görcsösen kidüllesztve a hölgy felkelt a díványról, szétvonta az ajtófüggönyt, és Dásához fordult:

- Jöjjön ide. Beszélni fognak önnel...


- Jelszó! - szólt parancsoló hangon a férfi, aki háttal állt az ablaknak. Dása átnyújtotta neki a karton háromszöget. - Ki adta ezt önnek? (Dása magyarázatba fogott.) Rövidebben.

A férfi bal kezével selyemkendőt tartott a szájánál, amely eltakarta sötét bőrű vagy talán elmaszkírozott arcát. Sárga fényű, határozatlan színű szeme türelmetlenül nézte végig Dását. Újból félbeszakította:

- Tudja, hogy ha egyszer tagja lett a szervezetnek, az életével játszik?

- Egyedül vagyok és független - mondta Dása. - A szervezetről alig tudok valamit. Nyikanor Jurjevics adta ezt a megbízatást. Nem bírok tovább ölbe tett kézzel ülni. Biztosíthatom, hogy nem riadok vissza semmiféle munkától, sem pedig...

- Maga még egész gyerek. - A férfi ezt is csak úgy odavetve mondta, de Dása megriadva húzta fel szemöldökét.

- Huszonnégy éves vagyok.

- Asszony maga? (Dása nem felelt.) Ez esetben ez fontos. (Dása igent intett.) Akár ne is mondjon semmit, én keresztüllátok magán. Megbízom magában. Csodálkozik?

Dása csak szempillájával intett. A szaggatott, határozott, parancsoló hang, a hideg pillantás gyorsan béklyóba verte gyenge akaraterejét. Azt a fajta megkönnyebbülést érezte, mint amikor az ember ágyához leül a doktor bácsi, és bölcs szemüvege megvillan: "Nos hát, angyalkám, mától fogva pedig ezt kell tennünk..."

Most figyelmesen megnézte ezt az embert, aki selyemkendővel takarta el arcát. Alacsony termetű volt, puhakalapban, jól szabott öltönyben, lábán bőr lábszárvédő, öltözéke is, kimért mozdulatai is külföldi benyomását keltették, s pétervári kiejtéssel, meghatározhatatlan, tompa hangon beszélt:

- Hol szállt meg?

- Még sehol, a pályaudvarról egyenesen idejöttem.

- Nagyon helyes. Most menjen a Tverszkajára, a Bom-kávéházba. Reggelizzék meg. Egy ember jön majd magához, fel fogja ismerni halálfejet ábrázoló nyakkendőtűjéről. Ez lesz a jelszó: "Isten hozta nálunk." Akkor maga mutassa meg neki ezt, ni. - Elszakította a háromszöget, s egyik felét Dásának adta. Úgy mutassa meg, hogy más senki se lássa. Ő majd megadja a további utasításokat. Föltétlen engedelmességgel tartozik neki. Van pénz magánál? - Tárcájából elővett két ezerrubeles Duma-bankjegyet. - Reggelijét kifizetik. Ezt a pénzt tegye félre váratlan lebukás esetére, vesztegetés vagy szökés céljaira. Mindenre el lehet készülve. Menjen... Várjon csak... Jól megértette, amit mondtam?

- Igen - szólt Dása habozva, mialatt az ezerrubeleseket egyre kisebb négyszögekbe hajtogatta.

- Egy hangot se szóljon a velem való találkozásról. Egy szót sem arról, hogy itt járt. Mehet.

Dása visszament a Tverszkajára. Éhes volt és fáradt. A sétány fái s alatta a néhány komor képű járókelő mintegy ködben tűntek el mellette. De azért mégis nyugalom költözött a szívébe, hogy vége a gyötrelmes mozdulatlanságnak: számára érthetetlen események ördögszekere vitte, ragadta magával valami idegen, vad világba.

Két bocskoros nő tartott feléje, úgy közeledtek, mint mozgófényképen. Dása után néztek, s az egyik csendesen megszólalt:

- Nem szégyelli magát, hisz alig áll a lábán!

Azután egy őszbe csavarodott, kócos hajú, magas termetű hölgy jött arra, duzzadt ajka körül szánalmas, tragikus redőkkel. Hajdan bizonyára szép arca valami fenséges együgyűségbe meredt. Hosszú, fekete szoknyája mintha szándékosan elütő színű ronggyal volna foltozva. Sálja alatt, amelynek vége a földre lógott, egy köteg könyvet cipelt, és halkan odasúgta Dásának:

- Van nálam Rozanov, betiltott, van egy teljes Vlagyimir Szolovjov sorozatom...

Messzebb néhány vénember állt egy pad fölé hajolva. Dása elhaladtában két vörösgárdistát látott a padon egymáshoz dőlve, nyitott szájjal, térdük közt puskával, mélyen aludtak, a vénemberek pedig suttogva, ocsmány szitkokkal halmozták el őket.

A száraz szél port vert a fák között. Olykor villamos csilingelt arra, letörött lépcsőjével csörömpölve a kövezeten. Szürke fürtökben katonák lógtak az ajtóknál s hátul a féken. Puskin bronzfején a forradalom iránt közömbös verebek ugráltak.

Dása befordult a Tverszkajára; papírfoszlányokkal kavargó porfelleg csapott a hátába, s elhajtotta a Bom-kávéházig, a hajdani gondtalan élet utolsó mentsváráig. Itt gyűltek össze valamennyi költői irányzat művelői, volt újságírók, irodalmi spekulánsok, a zavaros időkhöz könnyen és ügyesen alkalmazkodó lármás fiatalok, bánattól és kokaintól megmérgezett lányok, jelentéktelen anarchisták, akik itt nagy élményeket hajszoltak, s nyárspolgárok, akiket az édes sütemények vonzottak ide...

Alighogy Dása helyet foglalt a kávéház belsejében, egy híres író mellszobra alatt, valaki intett feléje, a sűrű dohányfüstön át hozzáfurakodott, s odvas fogait feltáró nyájas mosollyal vigyorgott rá. Régi ismerőse volt, Alekszandr Zsirov, a költő.

- Már a Lubjankán is futottam maga után... Rögtön megismertem, Darja Dmitrijevna. Mi szél hozta erre, honnan jön? Egyedül van? Vagy a férjével? Emlékszik rám? Valamikor szerelmes voltam magába, tudta?

A szeme olajosan fénylett. Nyilván egyetlen kérdésre sem várt feleletet. Egészen a régi volt, ugyanúgy vacogott a foga izgalmában, csak egészségtelen bőre lett még barázdásabb; sovány, hosszúkás arcát görbe, alul szélesedő orra tette érdekessé.

- Hogy én mi mindenen mentem keresztül... Fantasztikus... Nemrég vagyok csak Moszkvában... Az imaginisták-hoz tartozom: Szerjozska Jeszenyin, Burljuk, Krucsonih csoportjába... Destruálunk... Látta a Sztrasztnoj sétányon azokat a méteres betűket a falon? Ilyen még nem volt... Még a bolsevikok is elképedtek. Egész éjjel dolgoztunk rajta Jeszenyinnel. Ízekre morzsoltuk szét a Szűzanyát meg Jézus Krisztust. Tudja, afféle világraszóló trágárságot hoztunk össze. Amikor hajnalban két öregasszony arra menőben olvasta, nyomban szörnyethalt mind a kettő... Darja Dmitrijevna, és azonkívül a "Fekete Karvaly" anarchistáival is együtt vagyok. Majd magát is bevonjuk... Nem, ne is ellenkezzék... Tudja, ki a főnökünk? A híres Mamont Dalszkij... Zseni... Valóságos Edmond Kean... A vakmerőség szobra. Nem adok pár hetet, s egész Moszkva a kezünkben lesz. Az lesz csak az igazi!... Moszkva felett a fekete lobogó... Tudja, hogy akarjuk megünnepelni a győzelmet? Általános karnevált rendezünk... A szeszes italokat ki az utcára... A katonazenekarokat ki a terekre. Másfél millió álarcos... Kétség sem fér hozzá, legalább a fele meztelen lesz... És tűzijáték helyett a Loszino-szigeten a tüzérségi raktárakat levegőbe röpítjük. Ehhez fogható szenzáció nem volt még a világtörténelemben.

Az utóbbi napok során ez volt immár a harmadik politikai rendszer, amelyet Dása megismert. Ezúttal egyszerűen megrémült. Még az éhségről is megfeledkezett. Zsirov a keltett hatással elégedetten, most a részletekbe bocsátkozott.

- Nem hányt vért a város mostani ízléstelen külseje láttán? Barátom, Valet - biztosan emlékszik rá, a zseniális festő - már felvázolta a város teljes újjáépítésének a tervét... Sajnos, a karneválig már nem érünk rá lerombolni és újra felépíteni... Egypár dolgot persze fel szándékozunk robbantani, a Történelmi Múzeumot, a Kremlt, a Szuharev-bástyát, a Percov-házat... Az utcák mentén házmagasságnyi deszkapalánkokon fogjuk ábrázolni a legújabb, eddig sehol sem alkalmazott építészeti stílusokat... A fák természetes lombszínét megszüntetjük, permetező készülékekkel különböző színűre festjük... Képzelje el a Precsisztyenszkij sétány hársait feketén, a Tverszkoj sétány fáit rikító lila színben... Bődület!... Tervbe vettük azonkívül, hogy nyilvánosan beszennyezzük Puskin szobrát... Emlékszik még, Darja Dmitrijevna, annak idején "a nagy istenkáromlásra" meg "a harcra a nyárspolgári életmód ellen" Tyelegin lakásán? Hogy kinevettek akkor bennünket!

Apró, hideglelős hahotával emlékezett az elmúltakra, közelebb húzódott Dásához, és hadonászás közben, mintegy véletlenül, néhányszor megérintette Dása alig-alig domborodó mellét.

- Hát a tehénszemű Jelizaveta Kijevnára emlékszik még? A maga vőlegényébe volt fülig szerelmes, és Besszonovval állt össze... Most Zsadov a férje, a legkiválóbb harcos anarchista... Ő meg Mamont Dalszkij a mi két legfőbb ütőkártyánk. Képzelje, Antoska Arnoldov is itt van... Az Ideiglenes Kormány alatt ő mozgatta az egész sajtót, két autója volt... Grófnő szeretői voltak... Az egyik orfeumban énekelt, tüzes magyar szépség volt, Antoska revolverrel a kezében hált vele. Tavaly júliusban Párizsba is elküldték, majdnem ő lett a nagykövet... A marha! Nem volt ideje valutát kivinni külföldre, most aztán felkopik az álla... Bizony, Darja Dmitrijevna, lépést kell tartani az új idők szellemével... Antoska Arnoldov abba ment tönkre, hogy a Kirocsnaján elegáns lakást vett ki, aranyozott bútorokkal, porcelánnal tömte tele, száz pár cipője volt... Felégetni, összezúzni, ízekre tépni az előítéleteket... Ki kell harcolni a szűzi őserdők abszolút, vadállati szabadságát... Ez az! Mikor kínálkozik még egy ilyen alkalom?... Nagyszerű kísérletet valósítunk meg. Aki a kispolgári jóléthez ragaszkodik, mind elpusztul... El fogjuk taposni őket... Az ember nem egyéb, mint a zabolátlan vágyak összessége... - Zsirov Dása füléhez hajolva súgta: - A bolsevizmus: az gané... Csak egy hétig, októberben ért valamit. De aztán megint csak az államrendet vezették be. Oroszország mindig is anarchista ország volt. Az orosz paraszt született anarchista... A bolsevikok egy nagy gyárat akarnak faragni Oroszországból, hülyeség... Nem fog sikerülni. Mahno velünk tart. Hozzá képest Nagy Péter kutyakölyök. Mahno délen, Mamont Dalszkij és Zsadov itt, Moszkvában... Két végről nekifekszünk... ma éjjel elviszem valahova, maga is látni fogja, milyen nagyba megy a játék... Benne van? Eljön?

A szomszéd asztalhoz már jó néhány perccel előbb leült egy hegyes szakállú, sápadt fiatalember. Újságja és csíptetője mögül fürkészően figyelte Dását. Dása meg se próbált ellentmondani, Zsirov fantáziája elszédítette. Úgy tetszett neki, hogy ezek a perverz gondolatok itt születnek és cikáznak, mint a villám, a dohányfüst fellegében. Furcsa arcok úszkáltak benne, tövig rágott cigaretták, kitágult pupillák... Milyen ellenvetéssel élhetett volna? Gyámoltalan pityergéssel talán, hogy hát az ő szívecskéje visszaretten az efféle élményektől, mire természetesen ördögi kacajba, sátáni röhögésbe fulladna a válasz...

A hegyes szakállú ember egyre makacsabbul fürkészte Dását. Élénkpiros nyakkendőjében kicsiny nikkelkoponya villogott. A nyakkendőtűről Dása kitalálta, hogy ez az az ember, akivel neki beszélnie kell, fel is akart már állni, de az bólintott, hogy csak maradjon a helyén. Dása összehúzott szemmel gondolkodott, mit tegyen. Az idegen szemével Zsirovra mutatott. Dása megértette, és kérte Zsirovot, hogy hozzon neki valamit enni. Ezalatt a szakállas Dása asztalához lépett, és foga között odaszólt: "Isten hozta nálunk!"

Dása kinyitotta kézitáskáját, és megmutatta a kartonháromszög nála maradt felét. A férfi hozzáillesztette a másik feléhez, s aztán mindkettőt apró darabokra tépte.

- Honnan ismeri Zsirovot? - kérdezte Dásától.

- Régóta ismerem, még Pétervárról.

- Ez éppen összevág. Magát az ő társaságához kell hogy számítsák. Akármit javasol magának, egyezzék bele. Holnap pedig, jegyezze meg jól, ugyanebben az időben legyen a Precsisztyenszkij sétányon, a Gogol-szobornál. Hol fog aludni?

- Nem tudom...

- Ma éjszakázzék, ahol akar... Menjen Zsirovhoz...

- Borzasztó fáradt vagyok. - Dása szeme könnybe lábadt, keze megremegett, de amikor a halálfő-nyakkendőtűs ember gonosz arcába nézett, megadóan elhallgatott.

- Ne felejtse el: tökéletes titoktartásra van szükség. Ha csak véletlenül elszólja magát, kénytelenek leszünk eltenni láb alól...

Megnyomta az utolsó szavakat. Dásának még a lábujjhegye is elzsibbadt. Zsirov, kezében két tányérral, már nagyban iparkodott az asztal felé. A nyakkendőtűs ember elébe ment, és vékony szája szélét ferde mosolyra görbítve, Dása füle hallatára odaszólt neki:

- Szép kislány. Miféle?

- Jobb lesz, ha békében hagyod, Jurka, úgyis hiába, nem neked virul. - Zsirov fenyegető mosollyal vicsorította rá csorba fogsorát, miközben virslit, fekete kenyeret s egy pohár barna löttyöt tett Dása elé az asztalra. - Szóval hogy lesz, szabad ma este?

- Nekem mindegy - felelt Dása, és gyötrelmes élvezettel harapott a virslibe.


Zsirov felajánlotta neki saját szobáját a Lux-szállodában, rézsút, szemben a kávéházzal.

- Kialussza magát, megmosdik, este tízkor majd eljövök magáért.

Zsirov nagy igyekezettel sürgött-forgott körülötte: még a régi időktől félt kicsit Dásától. A brokátfüggönnyel elkerített és rózsaszínű takaróval borított ágy olyan gyanús külsejű volt a szobájában, hogy ő maga is észrevette, és inkább a díványt ajánlotta fekvőhelyül Dásának. Letakarította onnan az újságokat, kéziratokat, könyveket, aztán lepedőt meg egy fekete görény szőrmebélést terített rá, amelyet valakinek a drága bundájából fejtettek ki, halkan vihogott és elment.

Dása levetette a cipőjét. Sajgott a lába, dereka, egész teste. Amint lefeküdt, nyomban elaludt a finom szőrmébe burkolózva, amiből parfüm, naftalin és vadállatszag érzett. Nem hallotta, amikor Zsirov bejött, lehajolt hozzá, megnézte, és azt sem, hogy az ajtóból bedörmögött egy borotvált, római arcélű, tagbaszakadt ember: "Nem bánom, vidd el oda, majd adok utalványt."


Késő este volt, mire mély sóhajjal felébredt. A háztetők felett a hold sárgás fénye megtört az ablak recés üvegén. Az ajtó alatti résen beszűrődött a villanyfény. Dása nagy nehezen ráeszmélt, hogy hol van, gyorsan felhúzta harisnyáját, megfésülködött és kiment a fürdőszobába mosakodni. A törülköző olyan piszkos volt, hogy meggondolta magát, és inkább a szoknyája szegélyének belső oldalába törülte víztől csepegő kezét.

Gyötrelmes kínnak érezte ezt a hányódást. Torkát undor fojtogatta. "Megszökni, csak el innen, haza, a tiszta kis ablakmélyedésbe, ahol a fecskék suhannak..." Megfordult s a holdra nézett: furcsa, megtört, halottszerű volt a hold arca Moszkva fölött. "Nem, nem... nincs visszaút... egyedül haldokolni a karosszékben, a néptelen Kamennoosztrovszkijra néző ablaknál hallgatni, hogyan deszkázzák be a házakat... Nem... Lesz, ami lesz..."

Kopogtak. Zsirov jött be lábujjhegyen.

- Szereztem utalványt, mehetünk, Darja Dmitrijevna.

Dása nem kérdezte, micsoda utalványról van szó, és hová kell menni. Feltette a maga készítette kis sapkáját, hóna alá szorította kézitáskáját a kétezer rubellel. Kimentek az utcára. A Tverszkaja egyik oldala holdfényben úszott. Lámpák nem égtek. Lassan, szótlanul haladt el mellettük dübörgő, komor léptekkel a járőr.

Zsirov befordult a Sztrasztnoj sétányra. Az egyetlen úton holdfényfoltok kergetőztek. A hársak beláthatatlan alagútja ijesztett, s mintha valaki elsurranna a sötétségben. Zsirov megállt, revolvert rántott. Állt egy darabig, aztán halkan füttyentett, mire válaszolt valaki. "Résen legyetek!" - mondta most Zsirov hangosabban. "Mehetsz tovább, bajtárs!" - felelte lustán egy hang. Befordultak a Malaja Dmitrovkára. Itt két bőrkabátos sietett feléjük, megnézték s némán tovább engedték őket. A Kereskedők Klubjának bejáratánál, ahol az emeletről fekete zászló lengett, az oszlopok mögül négy ember revolvert szegezett rájuk. Dása megbotlott. Zsirov dühösen mondta:

- Az ördög vigye el... Bajtársak, mit ijesztgettek itt hiába? Mamonttól van írásom...

- Mutasd.

A fegyveresek borotvált arcukat felhajtott kabátgallérjukba, szemüket sapkaellenzőjük alá rejtve, megvizsgálták a holdfénynél az igazolványt. Zsirov élettelen arca széles mosolyba merevedett. Egyik a négy közül durván ráförmedt:

- De hát kinek szól ez?

- Ennek a bajtársnak. - Zsirov megragadta Dása karját. - Petrográdi színésznő... Okvetlenül fel kell öltöztetni... A mi csoportunkban lesz.

- Jól van. Eredj.

Dása és Zsirov belépett a homályosan megvilágított előcsarnokba. A lépcsőn géppuska állt őrt. Előkerült a házparancsnok, duzzadt arcú, alacsony diák, egyenruhában és sapkában. Sokáig forgatta, betűzte az írást, és mogorván kérdezte Dását:

- Milyen ruhaféle kell?

Zsirov felelt helyette:

- Mamont úgy rendelkezett, hogy tetőtől talpig a legjobb holmikba kell felöltöztetni.

- Mi az, hogy Mamont rendelkezett... értsék meg végre, bajtársak: itt senki sem rendelkezett... Ez nem bolt... (Ezalatt a parancsnoknak szörnyen viszketni kezdett az ágyéka, elfintorította az arcát és vakarózott.) Na, jól van, gyerünk.

Kulcsot vett elő, és előrement a klub volt ruhatárába, ahol most az Anarchizmus Házának ruharaktára volt.

- Darja Dmitrijevna, válassza ki, ami tetszik, ne szerénykedjék, itt minden a nép tulajdona... - És Zsirov széles mozdulattal a fogasokra mutatott, ahol pompás coboly- és hermelinbelépők, csincsilla-, szilszkin- és majomszőrmebundák lógtak sorjában. Még az asztalokon és a földön is bundák hevertek, halomban. Nyitott bőröndökben ruha és fehérnemű, dobozokban cipők tömege. Mintha a fényűzés egész raktárát hordták volna ide. A parancsnok a bőségre ügyet se vetve, közömbösen ásítozva leült egy ládára.

- Darja Dmitrijevna, válassza ki, ami megtetszik, majd én viszem, odafönt átöltözhet.

Dása, minden tépelődése ellenére, szó, ami szó, elsősorban mégiscsak nő volt. Arca kipirult. Egy héttel azelőtt, amikor úgy hervadozott az ablakban, mint a gyöngyvirág, és úgy tetszett neki, hogy az életnek úgyis vége, nincs mire várnia, talán a világ semmi kincse sem kábította volna el. Most azonban minden kitárult körülötte, s az, amit már egyszer s mindenkorra befejezettnek, megdermedtnek hitt önmagában, most egyszerre felengedett. Abba az állapotba jutott, amikor a vágyak, a szendergő remények az elhagyott házból, a jelen romjaiból a holnap izgalmas homályába törekszenek.

Nem ismert rá tulajdon hangjára, csodálkozott tulajdon feleletein, viselkedésén s azon a könnyedségén, ahogy a körülötte kuszálódó fantasztikumot tudomásul vette. Az önfenntartásnak valami eddig szunnyadó ösztönével megsejtette, hogy most minden ballaszt nélkül, kibontott vitorlákkal kell repülnie.

Egy szürkésbe játszó cobolybelépőre mutatott:

- Ezt kérném.

Zsirov a parancsnokra nézett, az fintorított egyet. Zsirov levette a cobolybelépőt, és a vállára vetette. Dása most egy nyitott koffer fölé hajolt, egy pillanatra undor fogta el a sok idegen holmitól, majd belenyúlt egy halom fehérnemű alá.

- Darja Dmitrijevna, cipőt is kell választania. Vegyen mindjárt egy pár utcai cipőt is, esős időre. Az estélyi ruhák a másik ruhatárban vannak. Parancsnok bajtárs, add ide a kulcsot... Tudod, egy színésznőnek az estélyi toalett a termelőeszköze.

- Bánom is én, csináljatok, amit akartok.

Dása s nyomában Zsirov a holmival felmentek egy emeleti kis szobába, ahol egy puskalövéstől meghasadt tükör lógott a falon. Dása a repedések pókhálóján keresztül valami egészen más, idegen nőt pillantott meg a tükörben, amint lassan selyemharisnyát húz a lábára. Aztán lenge ingecskét, csipkés alsóruhát öltött. Báli cipőben topogva, félrelökte agyonstoppolt, régi holmiját. Sovány, fedetlen vállára puha szőrmét dobott... "Mi lett belőled, lelkem? Kis kokott? Útonálló, csavargó, tolvaj?... De szépecske vagy, az biztos... Szóval, még minden előtted van? Nos hát, majd meglátjuk... Majd csak lesz valahogy..."


A Metropol-szállóban az októberi bombázás alatt megrongált nagy étterem be volt zárva, de azért egyes szobákban felszolgáltak ételt is, italt is, mert a szálló egy részében külföldiek, főleg németek laktak, és azok a legélelmesebb üzletemberek, akiknek sikerült litván, lengyel, perzsa - egyszóval külföldi - útlevelet szerezniük. Olyan dőzsölés folyt a szálloda szobáiban, mint hajdan Firenzében a pestis idején. Protekcióval a hátsó kapun beeresztettek oda tősgyökeres moszkvaiakat is, leginkább színészeket, akik meg voltak győződve arról, hogy a moszkvai színházak még az évad végéig sem tudják életüket tengetni: a színházaknak, színészeknek tehát így is, úgy is befellegzett. A színészek kétségbeesetten döntötték magukba az alkoholt.

Az éjszakai dáridók hőse Mamont Dalszkij drámai színész volt, még nemrég nem kisebb hírnévnek örvendett, mint Rossi. Férfiszépség volt, fékezhetetlenül temperamentumos, nagy kártyás, számító és egyben be- és kiszámíthatatlan, veszedelmes, fellengző és mégis ravasz. Az utóbbi évek során ritkán lépett fel, s akkor is csak vendégszereplésben. Fővárosi játéktermekben, délvidéki fürdőhelyeken, Szibériában gyakran lehetett látni. Őrületes veszteségeiről suttogtak. Kezdett kiöregedni. Azt is beszélték, hogy otthagyja a színpadot. A háború alatt gyanús hadseregszállításokban vett részt. Amikor kitört a forradalom, megjelent Moszkvában, ahol egy gigászi tragédia színterét sejtette, s az új »Haramiákban« szerette volna játszani a főszerepet.

A zseniális színészre jellemző biztonsággal kezdte hirdetni a szent anarchiát, az abszolút szabadságot, az erkölcsi irányelvek relativitását és mindenki jogát mindenhez. Egész Moszkvában megzavarta az emberek fejét. Amikor a fiatalság bizonyos csoportjai holmi rovott múltú népség támogatásával rekvirálni kezdték a magánosok villáit, Dalszkij a szétszórt anarchista csoportokat egyesítette, karhatalommal elfoglalta a Kereskedők Klubjának épületét, és kinevezte az Anarchizmus Házának. A szovjethatóságokat már befejezett tények elé állította. Bár még nem üzent hadat a szovjethatalomnak, de kétségtelen, hogy fantáziája mesze túlszárnyalt a Kereskedők Klubja raktárain, az éjszakai dáridókon, amikor a ház ablakában állva beszélt a néphez, és szónoklatának klasszikus zárógesztusa nyomán csizmák, ruhakelmék és konyakosüvegek repültek a tömeg közé.

Amint Dása Zsirovval belépett a Metropol különszobájába, az első, akit meglátott, ez a komor, mintegy bronzba öntött arc volt, amelyre a nagy szobrász, a szenvedélydúlta, viharos élet véste a redőket, ráncokat, a száj, a piszkos puhagallérba foglalt áll és a nyak határozott vonalait.

A zongora egész fedele fel volt nyitva. Egy bársonyblúzos, borotvált kis ember, fejét hátravetve, szájában cigarettával, olajos fényű szemét félig lehunyva, gyászos akkordokat vert a billentyűzeten. A tömérdek üres üveggel tele asztal mellett néhány világhíresség üldögélt. Egyikük, a tömpe orrú, jellegzetes állát tenyerébe hajtva, amitől puha arca benyomódott, magas hangon énekelt. A többiek - a bögreképű szalonszínész, a biggyedt ajkú fanyar komikus, a harmadnapos szakállú, hegyes orrú tragikus színész, a kínosan részeg hősszerelmes és a látszatra teljesen józan, izzó homlokú, ráncos arcú drámai hős - időnként a kellő helyeken kórusban kontráztak neki.

A Megváltó-templom fődiakónusa, egy őszbe csavarodott hajú, szép férfi, nehéz aranykeretes szemüvegével, amit a moszkvai kereskedők ajándékoztak neki, fel s alá járkált a szőnyegen, reverendája bő ujjával verte a taktust és kurjongatott. Bársonyos basszusától meg-megrezzent a kristályüvegedény az asztalon. A szoba falát sötétvörös selyem burkolta, az ajtót nehéz brokát függönyözte, s mellette háromrészes spanyolfal állt.

Mamont Dalszkij az egyik spanyolfal-szárnyra könyökölt, kezében egy csomag kártyával. Félig katonásan volt öltözve, angolos zubbonyban, bőülepű, kockás bricsesznadrágban és fekete csizmában volt. Amikor Dása belépett, éppen dühös vigyorral hallgatta a templomi éneket.

- Őrület, micsoda szép nő! - szólalt meg a zongoránál ülő ember. Dása zavarba jött. Megállt. Mindenki ránézett, Dalszkijt kivéve. A fődiakónus így szólt:

- Igazi orosz szépség!

- Lánykám, jöjj ide közénk - tremolázott a drámai hős.

Zsirov odasúgott:

- Üljön csak le. - Dása leült az asztalhoz. Olyan mély udvari bókokkal járultak valamennyien hozzá kézcsókra, mintha Stuart Mária volna, aztán folytatták az éneket. Zsirov kaviárt és egyéb csemegét rakott Dása tányérjára, és valami édes, tüzes nedűvel itatta. Fülledt, füstös volt a levegő. Dása a sűrű ital után levetette szőrmebelépőjét, és csupasz karjával az asztalra könyökölt. Izgatták ezek a komor akkordok, a karének ódon szövege. Egész idő alatt Mamontot nézte. Zsirov idejövet sokat beszélt róla. Mamont továbbra is, dühtől vagy italtól részegen, ott állt az ajtó melletti spanyolfalnál.

- Hát mi lesz, urak, senkinek sincs kedve? - kérdezte az egész szobát betöltő basszusán.

- Igenis, nem akarunk veled játszani, így is jól érezzük magunkat, és légy szíves, hagyj békén bennünket - hadarta vékony hangon a tömpe orrú. - Gyerünk csak, Jasa, azzal a hetedik strófával.

A zongoránál ülő Jasa behunyt szemmel, hátravetett fejjel ejtette kezét a billentyűre. Mamont folytatta:

- Nem pénzben... fütyülök a pénzetekre...

- Úgyse akarunk, ne erőltesd, Mamont.

- Én pisztolylövésbe akarok játszani...

Erre egy percre mind elhallgattak. A hegyes orrú tragikus színész kisimította haját homlokából, felállt, és kezdte begombolni a mellényét.

- Nem bánom, én is játszom pisztolylövésbe.

A komikus szó nélkül megfogta, és mázsás súlyával ráakaszkodva visszaültette a székre.

- Igenis, az életemmel játszom! - ordította a tragikus színész. - Mert ez a bitang Mamont megjegyzett kártyákkal játszik... Bánom is én, kezdje el, eresszetek...

De ekkora már kifogyott az ereje. A bögreképű szalonszínész lágy hangon közbevetette:

- Ejnye, egy csepp ital sem maradt. Mamont barátom, ez igazán nem járja...

Erre Mamont a telefonasztalkára dobta a kártyákat és nagy ismétlőpisztolyát. Szoborszerű széles arca elsápadt dühében:

- Innen ki nem megy senki - mondta minden szót megnyomva. - Úgy fogunk játszani, ahogy én akarom. Ez a kártyacsomó itt nincs megjegyezve.

Széles orrlyukaiból fújtatta a levegőt, alsó ajka lefittyedt. Mindnyájan érezték, hogy itt a veszélyes pillanat. Jasa egy ujjal kalimpálta a zongorán a csízike-nótát. Mamont végigmustrálta az asztalnál ülőket, fekete szemöldöke egyszer csak felszaladt, és zavaros szemében csodálkozás villant. Megpillantotta Dását. Dása szíve megdermedt ettől a pillantástól. Mamont biztos léptekkel odament hozzá, a vendég ujja hegyét kicserepesedett ajkához emelte, de nem csókolta meg, csak megérintette:

- Azt mondjátok, hogy nincs bor... Hát majd lesz bor...

Telefonált s közben továbbra is Dását nézte. Bejött a tatár háziszolga, s kézzel-lábbal erősítgette, hogy egyetlen üveg sincs több; mind elfogyott, a pince be van zárva, a gondnok hazament. Ekkor Mamont így szólt:

- Elmehetsz. - És mintha ezernyi néző előtt lépkedne, a telefonhoz ment. Tárcsázott: - Igen... én vagyok... Dalszkij... Járőrt azonnal. A Metropolba... Itt vagyok... Rendkívül sürgős... Igen... Négy elég...

Lassan letette a kagylót, egész testével a falhoz támaszkodott, és két karját keresztbe fonta mellén. Mintegy tizenöt perc telt el. Jasa halkan Szkrjabint játszott. E múltból ideröppent, régi, ismert hangok szédítettek. Az idő eltűnt, Dása mellén sűrűn emelkedett s ereszkedett az ezüstbrokát, vére zúgott a fülében. Zsirov sugdosott valamit, de Dása nem hallgatott oda.

Fel volt villanyozva, eltöltötte a felszabadulás öröme, a fiatalság súlytalansága. Mintha egy gyerekkocsiról elszabadult színes léggömb volna, úgy érezte, egyre szédítőbb magasságokba lebeg...

A drámai hős megsimogatta Dása meztelen karját, és atyai hangon tremolázott:

- Ne nézzen rá olyan gyöngéden, kedves, belevakul a szemecskéje... Egész biztos, hogy Mamontban van valami ördögi...

Hirtelen kinyílt az ajtó, és a spanyolfal mögül négy bőrkabátujjas, kézigránátot szorongató kéz tűnt elő. Négy anarchista lépett be, fenyegetően kiáltva:

- Egy lépést sem! Fel a kezekkel!

- Hagyjátok már, minden rendben van - mondta Dalszkij nyugodt, mélyről jövő hangon. - Köszönöm, bajtársak. - Odament hozzájuk, és a spanyolfalon átnyúlva, halkan magyarázott nekik valamit. Azok tisztelegtek és elmentek. Egy perc múltán hangok, elfojtott kiáltások hallatszottak. Robbanás tompa döreje rázta meg a falakat. Mamont ennyit mondott:

- Handabanda nélkül nem megy. - Csengetett. Sápadtan, fogvacogva, lóhalálba rohant be a háziszolga. - Takarítsd le az asztalt, terítsd meg, hozz tiszta poharakat! - rendelkezett Mamont. - Jasa, kérlek, ne idegesíts, játssz valami bravúrdarabot.

S valóban, alighogy felterítették a tiszta abroszt, újra megjelentek az anarchisták italok, borosüvegek tömegével. A szőnyegen sorba rakták a konyakot, whiskyt, likőröket, pezsgőt, s aztán szó nélkül távoztak. Az asztalnál ülők elragadtatott, csodálkozó kiáltásokkal fogadták a dolgot, amihez Mamont ezt a magyarázatot fűzte:

- A szállóvendégek alkoholkészletének csak a felét koboztattam el. A másik fele a tulajdonosoké maradt. Nyugtassátok meg tehát lelkiismereteteket, minden rendben van.

Jasa tust vert a zongorán. Pezsgődugók pukkantak. Mamont Dása mellé ült. Az asztali lámpa világánál az arca még szoborszerűbbnek, jelentékenynek látszott.

- Láttam magát a Luxban, aludt... Ki maga? - kérdezte.

- Senki... szappanbuborék... - felelte Dása, szédülten nevetve.

A férfi Dása meztelen vállára tette nagy, forró kezét, és a szemébe nézett. Dásának már minden mindegy volt, csak érezte a hűvös vállára nehezedő kéz melegét. Megfogta a pezsgőspohár karcsú nyakát, és egy hajtásra kiitta az italt.

- Senkié se vagy? - kérdezte Mamont.

- Senkié se.

Ekkor Mamont tragikus hangon szavalni kezdett Dása fülébe.

- Élj, gyermekem, élj lelked teljes erejéből... Szerencséd, hogy velem hozott össze a sors... Ne félj, én nem rútítom el szerelemmel a te ifjúságod... A szabad ember nem szeret, és nem követel szerelmet... Othello: az a középkori máglyatűz, inkvizíció, ördögi vigyor... Romeo és Júlia... ó, tudom, titokban te is értük, velük sóhajtozol... ócskaság az mind... Mi összezúzunk mindent... Elégetjük a könyveket, leromboljuk a múzeumokat... Évezredeket kell elfelejtenie az embereknek... A szabadságot egyedül a szent anarchia hozza meg... a szenvedélyek nagy tűzijátéka... Nem, szépségem, ne várj szerelmet, nyugalmat... Én foglak felszabadítani... Széttépem ártatlanságod láncait... Mindent neked adok, amit két ölelés közt megkívánsz... Csak szólnod kell... Most, rögtön, holnap talán már késő.

Dása e szavak tébolyán át minden porcikájában érezte a mellette kigyúló súlyos szenvedélyt. Borzalom fogta el, mint amikor az ember álmában nem bír mozdulni, és valami szörnyeteg izzó szemét látja maga felé közeledni az álom sötétjéből... Elborít, összezúz, legázol... És az volt a legborzasztóbb, hogy benne is fellázadt valami ismeretlen, izzó, fojtó kívánság... Egész valóját asszonynak érezte... E percben olyan megdöbbentően szép lehetett, hogy a drámai hős hozzáhajolt, koccintott vele, s gyűlölködve szólt:

- Mamont, ne kínozd ezt a gyermeket...

Dalszkij erre, mint akit puskából lőttek ki, felugrott s az asztalra ütött, hogy a poharak táncoltak, feldőltek:

- Agyonlőlek, ha hozzáérsz!

És a telefonasztalkához rohant, ott volt a revolvere. Az asztalnál ülők, a székeket feldöntve, felugráltak. Jasa a zongora alá bújt. Ekkor Dása, maga sem tudta, hogyan, belekapaszkodott Mamont kezébe, amelyben a revolvert tartotta, és könyörögve nézett rá. Mamont erre felragadta Dását törékeny derekánál fogva, és ajkára tapadt, hogy foga fogához koccant. Dása felnyögött. E pillanatban megszólalt a telefon. Mamont egy karosszékbe eresztette Dását, aki kezébe temette arcát, és belekiáltott a kagylóba...

- Igen... Mi kell?... El vagyok foglalva... Aha... Hol? A Mjasznyickaján? Gyémántok? Sokat érnek? Tíz perc alatt ott vagyok...

A revolvert hátsó zsebébe dugta, odament Dásához, arcát tenyerébe fogta, néhányszor mohón megcsókolta, aztán kezét római módon búcsúzásra emelve, kisietett a szobából.


Az éjszaka hátralevő részét Dása a Luxban töltötte. Ezüstbrokát ruháját le sem vetve, elaludt, mint aki holtra vált. (Zsirov Mamonttól való félelmében jobbnak látta a fürdőszobában aludni.) Azután félig magába görnyedve ült az ablaknál, Zsirovval nem beszélt, kérdéseire nem válaszolt. Négy óra tájt kiment a Precsisztyenszkij sétányra, és öt óráig várt azon a téren, ahol a nagy orrú Gogol szobra előtt soványka kisgyermekek játszottak a porban, homokból tortát, kalácsot formáltak.

Dásán megint ócska kis ruhája, otthon készült sapkája volt. Nap sütötte a hátát, nap melegítette a szegényes életét. A gyerekek összeaszott arcocskáit koravénné tette az éhezés. Körös-körül csend, üresség, se kocsizörgés, se hangos beszéd. A kocsik háborúba mentek, a járókelők hallgattak. Gogol verébpiszkos köpenyének súlya alatt görnyedezett gránitkarosszékében. Két szakállas ember ment el arra, Dását nem vették észre: az egyik földre nézett, a másik a fákra. Beszédük foszlányai Dása füléhez csapódtak.

- Teljes összeomlás... Rettenetes... Mit lehet tenni?

- De lám, Szamara elesett, Ufa elesett...

- Nem hiszek én már semmiben. Ezt a telet nem húzzuk ki...

- De a Donnál Gyenyikin az úr...

- Nem hiszek, nincs menekvés... Elpusztult Babilon, elpusztult Róma, mi is elpusztulunk...

- De lám, Szavinkov még nincs letartóztatva. Csernov sincs.

- Ej, bolond beszéd... Bizony, Oroszország volt, nincs...

A tegnapi ősz hajú hölgy megint szerényen felkínálta sálja alól Rozanov összegyűjtött műveit. Dása elfordult. Ekkor oldalgott a padhoz a halálfő-nyakkendőtűs fiatalember. Előbb szétnézett, megigazította csíptetőjét, aztán leült Dása mellé.

- A Metropolban éjszakázott?

Dása lehajtott fővel hangtalanul suttogta:

- Igen.

- Nagyon helyes. Egyébként szereztem szobát magának. Ma este átköltözik. Zsirovnak egy hangot se! Most pedig térjünk a tárgyra: ismeri látásból Lenint?

- Nem.

A fiatalember elővett néhány fényképet, és Dása táskájába csúsztatta. Ott ült egy darabig, szakállát rágva. Megfogta Dása élettelenül térdére ejtett kezét:

- A dolog így áll: a bolsevizmus, az Lenin. Érti? Szétverhetjük az egész Vörös Hadsereget, de amíg Lenin ül a Kremlben, nem győzhetünk. Érti? Ez a teoretikus fej, ez az akaraterő a legnagyobb veszéllyel fenyegeti az egész világot, nem csupán bennünket... Gondolkozzék és feleljen egyenesen: hajlandó vagy nem hajlandó...

- Megölni? - kérdezte Dása, egy csupasz hasú, görbe lábacskáján kacsázó kisgyereket nézve. A fiatalember összerezzent, jobbra sandított a gyerekek felé, s megint a szakállát rágcsálta:

- Ezt senki se mondja... Ha maga gondol rá... akkor se kiabálja ki... Bevettük magát a szervezetbe... Vagy nem értette, miről beszélt Szavinkov?

- Velem nem beszélt... (A fiatalember elmosolyodott.) Ah, szóval az, aki selyemkendőt tartott az orra előtt...

- Csendesebben... Igen, Borisz Viktorovics beszélt magával... Hallatlanul megbíznak magában... Friss erőkre van szükségünk. Nagy letartóztatások voltak. Maga biztosan tudja már, hogy a kazanyi mozgósítás terve meghiúsult... A központ máshová teszi át működését. De itt is hagyunk szervezetet. A maga feladata lesz Lenin fellépéseit figyelemmel kísérni, el kell járnia az üzemekbe, a népgyűlésekre... Nem egyedül fog dolgozni. Értesíteni fogják magát, mikor távozik Lenin a Kremlből, s hol szándékozik beszédet mondani. A leghelyesebb lesz, ha ismeretséget köt a kommunistákkal, és bekérezkedik a pártba. Figyelje a lapokat, olvassa az új kiadványokat. A további utasításokat reggel kapja meg ugyanitt...

Ezután megadta a találkozóhely címét, a jelszót, és átadta a szobakulcsot. Az Arbat irányában távozott. Dása kivett a táskájából egy fényképet, és sokáig nézte. Amikor aztán ennek az arcnak a helyén egy másik arc nézett rá az elmúlt éj vörös függönyéből, hirtelen bezárta táskáját, és összeráncolt homlokkal, ajkát összeszorítva, ő is elment. A görbe lábú kisfiú szintén utána eredt volna, de vézna kis teste a homokba bukott, és erre keservesen sírva fakadt.

Dása szobája a Szivcev Vrazsok utcában, egy ódon villában volt, udvarra nézett. A ház lakói nyilván elmenekültek. Dása sokáig zörgetett a hátsó bejáraton, míg végre ajtót nyitott egy bozontos szemöldökű, lomha, alacsony öregasszony, nyilván a háziak hátrahagyott öreg dajkája. Sokáig nem lehetett vele megértetni semmit. Végre nagy nehezen beeresztette Dását, és mialatt a szobájába kísérte, zavaros elbeszélésbe fogott:

- Elrepültek a mi gyönyörű sólyommadaraink: Jurij Jurjics, Mihail Jurjics meg Vaszilij Jurjics is, pedig Vaszenyka csak Tamás-napkor múlt tizenöt éves... Már a lelkük üdvösségéért imádkozom.

Dása teázni sem akart, levetkőzött, bebújt a paplan alá, s a sötétben, fejét a párnába fúrva, sírt egy sort.

Reggel a Gogol-szobornál utasításokat kapott, és parancsot, hogy másnap legyen a gyárban. Előbb haza akart menni, de meggondolta és elment a Bom-kávéházba. Zsirov nyomban mellette termett, faggatta, hova tűnt el, és miért hagyta ott a holmiját.

- Mamont minden percben telefonálhat, mit feleljek, ha magát kérdezi?

Dása elfordult, hogy elrejtse tűzpirosra gyúlt arcát... Közben érezve, hogy magának is hazudik, ezt gondolta:

"Végül is az az utasítás, hogy fenn kell tartani az ismeretséget..."

- Felmegyek a holmiért - mondta mérgesen -, a többit majd meglátjuk.

S valóban csomaggal tért haza, benne volt a drága szőrmebelépő, a fehérnemű és a tegnapi estélyi ruha. Amikor az ágyra dobta, s megnézte a kibontott csomagot, olyan reszketés fogta el, hogy hangosan vacogott belé, ismét vállán érezte a férfi kezének súlyát és fogán fogainak hidegségét... Dása az ágy elé rogyott, arcát az illatos szőrmébe fúrta. "Mi ez, mi ez?" - ismételgette értelmetlenül.

Másnap, ahogy megparancsolták, sötét kartonruhába öltözött, fejére kendőt kötött, amúgy proletárosan - tudniillik volt urasági szobalánynak kellett kiadnia magát, akit elcsábított a gazdája -, a ruhát a nyakkendőtűs ember hozta neki.

Aztán villamoson kiutazott a gyárba.

Nem volt igazolványa. Az öreg portás a kapunál rákacsintott: "Mi az, a gyűlésre jöttél, lányom? Eredj a főépületbe."

Korhadt deszkákon ment végig, ócskavas- meg salakhalmok és óriási betört ablakok mellett. Üres volt minden, s a felhőtlen égen csendesen füstölögtek a gyárkémények.

Egy kis sárfoltos ajtóhoz utasították, amely hosszú, téglafalú terembe nyílt. A bekormozott üvegtetőn át komor, fukar világosság szűrődött ide. Minden pőre, dísztelen volt. Láncok csüngtek a híddarukról. Lejjebb, a transzmissziós tengelyek tárcsáin mozdulatlanul feszültek a hajtószíjak.

Aki még nem látott ilyet, azt bámulatba ejtette a sokféle fekete szerszámgép, a gyalu-, az eszterga-, a maró-, a csiszológépek hol földhöz lapuló, hol kicsúcsosodó, hol zegzugos körvonalai, a dörzskerekes tengelykapcsolók öntöttvas korongjai. Széles boltív alatt ezerpudos gőzkalapács óriási alakja rajzolódott ki a félhomályban. Itt készültek a gépek és a gépezetek, amelyek künn a gyár komor falain túl, világossággal, meleggel, mozgással, elmésséggel, fényűzéssel árasztották el a világot. Vasreszelék-, gépolaj-, föld- és kapadohányszag érződött. Sokan a deszkaemelvény előtt tolongtak, mások a gépek állványain vagy a magas ablakpárkányokon ültek. Dása az emelvény közelébe furakodott. Egy jól megtermett legény, szurtos képéből rávillantva fehér fogsorát, széles mosollyal segítette fel egy satupadra az ablak alatt. Körülötte ezer meg ezer fej: gondterhelt arcok, ráncos homlokok, összeszorított szájak. Utcán, villamoson mindennap látta ezeket a fáradt, zárkózott, egyszerű orosz arcokat. Egy alkalommal, még a háború előtt, egy vasárnapi sétán a szigeteken két ügyvédbojtár kísérte Dását, és éppen ezekre az arcokra terelődött a szó. "Nézze meg, Darja Dmitrijevna, a párizsi népet, milyen vidám, könnyed, árad belőle az életöröm... De minálunk mindegyik úgy néz maga elé, mint egy réti farkas. Ott jön két munkás... Ha kívánja, odamegyek, viccelek velük... De nem értik a tréfát, megsértődnek... Esetlen, nehézkes nép az orosz..."

Most izgatottan, komoran, céltudatos elszántsággal álltak itt ezek, akik nem szeretik a tréfát. Ugyanazok az arcok, csak elkékültek az éhezéstől, ugyanazok a szemek, csak tekintetükben türelmetlenség lobog.

Dása elfelejtette, miért jött. Mint a vihar a madarat, úgy sodorták az élet benyomásai, oda, ahová sivár Krasznije Zori utcai otthonának ablakából elvetődött. Naiv őszinteséggel adta át magát az új benyomásoknak. Egyáltalán nem volt ostoba nőcske, de ő is - mint annyian - magára, egyedül a maga csipetnyi tapasztalatára volt hagyatva. Az igazságot áhította hevesen, a maga igazát, a nők, az emberiség igazát.

Az előadó a fronthelyzetről beszélt. Nem sok vigasztalót mondhatott. Az éhségblokád gyűrűje még jobban összeszorult: a csehszlovák sereg a szibériai, Krasznov atamán a Don-vidéki gabona felhozatalát vágta el. Az intervenciósok hajóhada Kronstadtot és Arhangelszket fenyegette. A németek irgalmatlanul elbántak az ukrán partizánokkal. "A forradalomnak azért mégis győznie kell!" - Az előadó ököllel vágott a levegőbe, majd fogta irattáskáját és elsietett. Tapsoltak neki, de lanyhán; a helyzet úgy alakult, hogy az embereknek nem sok kedvük volt a tapsoláshoz. A fejek lekonyultak, a szemek szinte elvesztek az összevont szemöldökök eresze alatt.

A villogó fogú legény, akinek pillantása már találkozott Dásáéval, megint odaszólt nagy vígan:

- Hej, kislány, rosszul áll a szénánk, ki akarnak bennünket pusztítani, akár az egereket... Mit fogunk csinálni?

- Te talán begyulladtál? - szólt rá Dása.

- Hogy én? Még hogy be vagyok gyulladva... (Körülötte mérgesen csitították: "Hallgass, te ördög!...") Hát téged hogy hívnak?

Dása figyelmesebben megnézte.

A legény sötét színű, elöl nyitott inge látni engedte izmos mellét, bikanyakát; huncut, mosolygós képe volt, csapzott üstöke, asszonyfaló, kerek szeme, s maszatos, mint az ördög.

- Jó pipa vagy, meg kell adni. Mit mosolyogsz?

- A mamám leejtett, oszt a fejemre estem. Te, tudod mit? Gyerünk együtt holnapután a frontra, jó? Itt Moszkvában úgyis rossz véged lesz... Gyere, kislány, harmonikával megyünk ám...

Szava hangos tapsviharba fúlt. Új szónok állt az emelvényen, egy alacsony termetű férfi, szürke kabátban, gyűrött mellényén keresztbe futó ráncokkal. Ormos, kopasz homlokát előreszegezve, jegyzeteit rendezgette. Kicsit raccsolva beszélni kezdett: "Elvtársak!" És Dása most meglátta a férfi gondterhelt arcát, összehúzott szemét, mellyel mintha a napba nézne.

Kezével az asztalra, az ott levő papírlapokra támaszkodott. Amikor bejelentette, hogy a mai előadásnak tárgya az a nagy válság lesz, amely rázúdult egész Európára, de különös súllyal Oroszországra, hogy az éhségről fog beszélni, a füsttől fekete üvegtető alatt háromezer ember figyelt föl rá, lélegzetét is visszafojtva.

Általános meggondolásokból indult ki, egyenletes hangon beszélt, mintegy kitapogatta az utat hallgatóihoz. Többször eltávolodott az asztaltól, majd újra visszament. Beszélt a világháborúról, amelyet a ragadozók egymás torkát marcangoló két csoportja nem képes és nem is akar befejezni, beszélt arról, mily veszett spekuláció folyik az éhséggel, s hogy a háborúnak csakis a proletárforradalom vethet véget...

Az éhezés elleni harc kétféle módszeréről beszélt: az üzérkedőket hallatlanul felhízlaló szabadkereskedelemről és az állami monopóliumról. Vagy három lépésnyire oldalvást eltávolodott az asztaltól, és a hallgatóság felé hajolva, mindkét hüvelykujját mellénye karöltőjébe akasztotta. Ormos homloka, feje, nagy keze hirtelen előrelendült, mutatóujja tintafoltos volt.

- Vállvetve küzdöttünk és küzdünk továbbra is azzal az osztállyal, amellyel együtt harcoltunk a háború ellen, amellyel együtt döntöttük meg a burzsoáziát, s vele együtt viseljük el a mostani válság minden nehézségét. Következetesen ki kell tartanunk a gabonamonopólium mellett... (A nevetős legény még fel is nyögött erre.) Feladatunk az, hogy legyőzzük az éhínséget, vagy legalábbis mérsékeljük súlyát az új termés betakarításáig, megvédelmezzük a gabonamonopóliumot, megvédelmezzük a szovjetállam jogait, megvédelmezzük a proletárállam jogait. Össze kell gyűjteni minden gabonafelesleget, és el kell érnünk, hogy helyes elosztással minden készletet eljuttassunk azokra a helyekre, amelyek rászorulnak... Ez a fő feladat: az emberi társadalom fenntartása és ugyanakkor mérhetetlenül sok munka, amely csak egy úton végezhető el: a munka általános, erőteljes fokozásával...

A pisszenés nélküli csendben valaki mélyen felfohászkodott, mintha egy elgyötört lélek megcsuszamlott volna azon a jéglepte hegyoldalon, ahova ez a szürke ruhás ember vezetett.

Homlokával hallgatói fölé hajolt, s dudora mögül átható pillantással fogta össze őket:

- Forradalmi szocialista feladat megvalósítása áll közvetlenül előttünk, és itt rendkívüli nehézségekbe ütközünk... A legelkeseredettebb polgárháború korszaka ez. Csak ha teljesen szétzúzzuk az ellenforradalmat, csak ha továbbra is szocialista politikát folytatunk az éhínség kérdésében, az éhínség elleni harcban, csakis úgy győzhetjük le az éhínséget és az ellenforradalmárokat, akik ezt kihasználják...

Most kirántotta kezét mellénye karöltőjéből, és ökle fenyegetően a magasba lendült:

- Ha üzérkedők jelszavaival elámított munkások a gabona szabad forgalmáról, szabad teherforgalomról beszélnek, ezzel csak segítenek a kuláknak... Mi nem térünk erre az útra. A dolgozó elemekre fogunk támaszkodni ezután is, akikkel kivívtuk az októberi diadalt, és elhatározásainkat csakis a dolgozó néprétegek közt, a proletárfegyelem révén valósíthatjuk meg. Történelmi feladat áll előttünk, és meg fogjuk oldani. Az élet legdöntőbb kérdését, a kenyér kérdését vetik fel a legutóbbi rendeletek. Ezeknek a rendeleteknek hármas vezéreszméjük van. Az egyik eszme: a központosítás eszméje, az, hogy mindenkinek munkáját össze kell fogni egy központ közös vezetésével, hogy komolyan vegyük munkánkat, és legyőzzünk minden csüggedést. Igaz, figyelmeztetnek bennünket, hogy a batyuzás és a spekuláció segítségével lépten-nyomon kijátsszák a gabonamonopóliumot. Egyre gyakrabban kell hallanunk az értelmiségtől: de hiszen a batyuzók szolgálatot tesznek nekik, mindannyian batyuzóktól veszik a kenyeret... Igen... de a batyuzók kulák módjára tartják el őket, éppen úgy cselekszenek, ahogy cselekedniük kell, hogy megszilárdítsák, megerősítsék és örökkévalóvá tegyék a kulák hatalmát...

Keze most áthúzta a levegőben azt, ami többé sohasem lesz.

- Második jelszavunk: a munkások egyesülése. Ők majd kivezetik Oroszországot a kétségbeejtő és rettentően nehéz helyzetből. A munkásosztagok szervezeteit, a nem földművelő ínséges kerületek szervezeteit; őket hívjuk segítségül, hozzájuk fordul Közellátásügyi Népbiztosságunk, nekik mondjuk: "Keresztes hadjáratot a gabonáért..."

Nehéz dühvel robbant ki a tapsvihar. Dása látta, amint a szónok hátralépett, kezét zsebre tette, vállát felvonta. Arccsontja körül lázfolt izzott, szempillája remegett, homloka verejtékezett:

- Mi diktatúrát építünk... mi a kizsákmányolókkal szemben erőszakot építünk...

E szavai is tapsviharba vesztek.

Intett: hagyják már abba...

S a beálló csendben folytatta:

- "Egyesüljetek, szegényparasztok", ez a harmadik jelszavunk. Az a történelmi feladat vár ránk, hogy öntudatot kell adnunk egy új történelmi osztálynak. Az egész világon mindenütt egyesültek már a városi munkások, az ipar élenjáró osztagai. De szinte sehol a világon nem tettek még rendszeresen odaadó és önfeláldozó kísérletet arra, hogy azokat egyesítsék, akiket a falvakban, a kisüzemi földművelésben mindenkitől elhagyatva, sötétségben butítottak az életkörülmények. Olyan feladat vár itt ránk, amely egyetlen célban forrasztja össze nemcsak az éhínség elleni harcot, hanem azt a harcot is, amelyet a szocializmus egész nagy és hatalmas rendjéért vívunk. Ez olyan harc a szocializmusért, amelyben érdemes feláldozni minden erőnket, és mindent kockára tennünk, mert ez a harc a szocializmusért, a dolgozók és a kizsákmányoltak végső győzelméért folyik...

Tenyerével gyorsan végigtörölte homlokát.

- És Moszkvától nem messze, a szomszédos kurszki, orjoli, tambovi kormányzóságokban szakértők óvatos számítása szerint még most is közel tízmillió pud gabonafelesleg van... Lássunk hát hozzá, elvtársak, közös erőfeszítéssel a dologhoz. Csakis közös erőfeszítéssel segíthetünk magunkon, mindazok egyesítésével, akik legtöbbet szenvednek az ínséges városokban és vidékeken, és ez az az út, amerre a szovjethatalom hív benneteket: a munkásság, a szegénység és élcsapataik egyesítése helyi agitációra, harcra a kulák ellen, a kenyérért...

Mind sűrűbben simította végig homlokát, hangja tompábban csengett, mindent megmondott, amit akart. Felvett az asztalról egy papírlapot, s a többi lapot is megforgatta, összerakta:

- Ha tehát, elvtársak, mindezt magunkévá tesszük és véghezvisszük, akkor győzelmünk biztos.

És hirtelen nyájas, derűs mosoly ömlött el az arcán. És mindenki érezte:

"Ez a mi emberünk! A mienk!"

Kiáltoztak, tapsoltak, dobogtak.

A szónok fejét válla közé húzva, leszaladt az emelvényről. A nevetős legény Dása közelében teli torokból üvöltötte:

- Éljen Iljics!


Dása csak azt mondhatta: láttam, hallottam "a másikat". A gyűlésről hazaérve, leült ágyára, és kitágult szemmel nézte a tapéta kacskaringóit. Párnáján cédulát talált Zsirovtól: "Mamont tizenegyre várja a Metropolba." Az ajtónál, a földön is hevert egy cédula: "Ma este hatkor legyen a Gogol-szobornál."

Először is az a "másik" szigorúan erkölcsös, tehát magasabbrendű... A kenyérről volt szó. Eddig Dása csak azt tudta, hogy kenyeret lehet venni vagy cserélni. Az ára közismert: egy pud lisztért egy foltozatlan nadrágot kell adni. De kiderült, hogy a forradalom ezt a kenyeret dühösen ellöki magától. Ez a kenyér nem tiszta. Jobb meghalni, mint ezen a kenyéren élni. Ma háromezer éhes ember mondott le erről a kenyérről.

Minek a nevében mondott le?... Itt Dása szegény fejében megint összezavarodott minden. A megalázottak és elnyomottak nevében... Ugye, így mondta? Mindent egy kártyára tenni, minden erőt megfeszíteni, az egész életet odaadni a dolgozókért és kizsákmányoltakért... Ebből ered az ő tragikus szigorúságuk...

Kulicsok mondta neki, hogy a világ minden részéből készséges kezek nyúlnak erre, segítséget, kenyeret készek nyújtani... Csak éppen a szovjethatalmat kellene megdönteni... Azt kell elpusztítani, s akkor lesz kenyér... Minek a nevében? Oroszország megmentése nevében? Kitől kell megmenteni? Saját magunktól... De ők nem akarnak "ezen az áron" menekülni.

Ezt Dása saját szemével látta...

Szegény, szegény feje! "Későn kóstoltál bele a politikába, Dása fiam... Várjunk csak!" - mondta, és hátratett kézzel, földre szegezett tekintettel fel s alá kezdett járni a szobában.

Mi lehet magasabbrendű annál, mint életünket áldozni az elnyomottakért, a megalázottakért?... Kulicsok viszont azt mondja, hogy Oroszország a bolsevikok miatt megy tönkre, és mindenki ezt beszéli... Dása behunyta szemét, és olyan valaminek igyekezett maga elé képzelni Oroszországot, mint amit köteles jobban szeretni önmagánál. Szerov festménye jutott eszébe: két ló a domboldalon, felhőborította naplemente, rozoga szalmatető... "Nem, ez csak Szerovnál van így..." S most behunyt szemével a gyárban látott legény vad, virgonc mosolyát látta. Dása megint csak járkálni kezdett... "Mi is hát az az Oroszország? Miért marcangolják, ahányan, annyifelé? Ej, buta vagyok, nem értek én az egészből semmit... Istenem!" Ujja hegyével a mellét ütögette, de ez sem segített... "Leninhez menjek, őt kérdezzem meg? Áh, ördögöt, hiszen én a másik táborban vagyok..."

Ez a sok rettenetes ellentmondás és lelki harc végül oda vezetett, hogy Dása hat óra előtt szemére húzta kis sapkáját, és elment a Gogol-szoborhoz. A nyakkendőtűs ember nyomban elmozdult egy fától:

- Három percet késett... Nos? Látta Lenint? Csak a lényeget mondja el... Hogyan ment oda, ki kísérte el, volt-e őrség a tribünön?

Dása hallgatott, összeszedte gondolatait:

- Mondja, kérem, minek a nevében akarják megölni?

- Aha! Honnan vette ezt? Eszünk ágában sincs... Szóval így vagyunk... Szóval hatott magára? Hát persze... Hiszen ezért olyan veszedelmes.

- De amit mond, az igazságos.

A férfi erre nyakát kinyújtva, nedves pillantással egyenesen Dása szemébe mosolyogva, behízelgő hangon megkérdezte:

- Talán meggondolta a dolgot, mi?

Dása elhúzódott. A férfi nyaka mintha gumiból volna, úgy nyúlt feléje, és csíptetőjének üvege Dása pupilláját verte vissza.

- Nem tudom - suttogta Dása. - Már semmit sem értek... Meg kell, hogy győzzenek, meg kell, hogy győzzenek...

- Lenin a német vezérkar ügynöke - fújta a nyakkendőtűs ember, s azután mintegy fél óra hosszat fejtegette Dása előtt a németek pokoli tervét: óriási összegeken megvásárolt bolsevikokat küldenek ide leólmozott vagonokban, a bolsevikok szétzüllesztik a hadsereget, elámítják a munkásokat, tönkreteszik a hazai ipart és a mezőgazdaságot. Pár hónap se telik bele, és a németek kardcsapás nélkül elfoglalják egész Oroszországot. A bolsevikok most polgárháborút szítanak, lármáznak a kiéheztetés miatt, és halomra lövik a batyuzókat, a mi megmentőinket... Tudatosan szervezik az ínséget... Láthatta, hogy leste ma pár ezer tökfejű Lenin szavait... Az ember a kezét harapná le dühében... Lenin orránál fogva vezeti a tömeget, a nép millióit, az egész népet... Egyrészről, fizikai síkon, ő a "nagy provokátor"... Másrészről - és ezt egy lélegzetre súgta Dása fülébe:

- Ő az Antikrisztus! Emlékszik a jóslatra? Bekövetkezett az idők teljessége. Észak Dél ellen fordult. Megjelentek a halál vaslovagjai: ezek a tankok. Csillag esik a forrásba... a bolsevikok ötágú csillaga... És ő úgy beszél a néphez, mint Krisztus, csakhogy minden a fonákján, visszájára... Magát is el akarta bolondítani, de mi nem engedjük... Más munkára osztom be magát.

A harmadik kérdés eldöntetlen maradt. Dása megint hazament, lefeküdt az ágyra, könyöke hajlásába hajtotta fejét. Hirtelen elunta a tűnődést... "Mi van velem, igazán, mintha százesztendős vénség volnék? Rút vagyok, mint a bűn? Bánom is én, azt teszem, ami jólesik... Ha úgy tetszik, azért is elmegyek a Metropolba. Kinek rejtegessem, ami nem akar rejtekben maradni? Minek fojtsam magamba a gyönyörűség szavát? Kinek a kedvéért szorítom össze oly görcsösen a térdemet, kinek a szerelmét várom? Buta, hülye, gyáva, az vagyok... Kinyílni, kitárulni... Bánja az ördög a szerelmet, fütyülök az életemre..."

Már tudta, hogy elmegy a Metropolba. S ha még gondolkozott rajta, csak azért tette, mert még nem volt itt az ideje - sötétedett; ez a legmegmérgezettebb óra a tűnődésre. Lassan, ünnepélyesen ütötte el az óra a kilencet. Dása felugrott az ágyról... "Megalázó dolog így izgulni, nem, nem akarom!..."

Gyorsan ingre vetkőzött, és beszaladt a fürdőszobába, ahol tüzelőfa, bőröndök, mindenféle limlom volt felhalmozva. A zuhany alá állt. Jéghideg eső szakadt a hátára, majd megfúlt tőle.

Csuromvizesen szaladt vissza szobájába, felkapta az ágyról a törülközőjét, és dideregve ledörzsölte magát.

És még e pillanatban sem tudott dönteni: hol a földre dobott kartonruhácskára nézett, hol a karosszék hátára terített estélyi ruhára. S megint tudta, hogy ez csupán gyáva halogatás, öltözködni kezdett. Tükör nem volt, hála istennek. Magára vette a cobolyprémet, és kilopózott az utcára. Már egészen besötétedett. A sétány hosszában haladt. A férfiak csodálkozva bámultak utána, s nem valami megnyugtató megjegyzések keltek nyomában. Két katonaköpenyes alak tántorgott feléje: "Hova szaladsz, te élősdi, várjál meg!"

A Nyikitszkaja téren Dása megállt. Erősen lihegett már, a szíve kalapált. Egy kivilágított villamos elkeseredett csengetéssel vonszolt maga után egy kocsit. Emberek lógtak a lépcsőn. Egyikük jobb kezével a villamos rézfogantyújába kapaszkodott, a másik kezében lapos krokodilbőr aktatáskát tartott, s elhaladtában Dása felé fordította éles, borotvált arcélét. Mamont volt. Dása halk sikollyal a villamos után eredt. A férfi meglátta, a táskát hirtelen görcsös mozdulattal meglendítette. Másik kezével elengedte a fogantyút, hogy leugorjon a teljes sebességgel haladó villamosról, de hátratántorodott, levegőbe kapott, s egyik óriási csizmatalpát felrántva, törzse nyomban eltűnt a hátsó kocsi alatt, a kézitáska pedig Dása lába elé esett. Dása látta, hogy a férfi térde görcsösen felhúzódik, hallotta csontjainak ropogását, csizmái a kövezetre vágódtak. A kocsifék felvonított, a villamosról leugráltak az utasok.

Ónos szürkeség borult Dása szemére, a kövezet puha lett a talpa alatt. Ájultában kezével, arcával a krokodiltáskára rogyott.

 

9

Az önkéntes hadsereg újabb támadása, az úgynevezett "kubanyi hadjárat", a Torgovaja vasútállomás elleni hadművelettel kezdődött. Ennek a vasúti gócpontnak a birtokbavétele rendkívül fontos volt, mert ezzel egész Észak-Kaukázust elvághatták Oroszországtól. A kilencezer szuronyt és kardot számláló hadsereg Gyenyikin fővezérsége alatt június tizedikén négy hadoszlopban bekerítette Torgovaját.

Gyenyikin Drozdovszkij hadoszlopánál tartózkodott. Óriási erőfeszítéssel támadtak. Valamennyien tudták, hogy az első ütközet kimenetele dönti el a hadsereg sorsát. Drozdovszkijék az ellenség egyetlen ágyújának kartácstüze alatt átúszták a Jegorlik folyócskát. Az első rajvonalban mint egy gombóc cuppogott a vízben és lihegve káromkodott Turkul törzskapitány, az ezred parancsnoka. A vörösök kétségbeesetten védekeztek, de ügyetlenségük miatt a tapasztalt ellenség bekeríthette őket. A hátvédet délről Borovszkij hadoszlopa, keletről Erdeli lovassága szétmorzsolta. A vörösök összekeveredett csapatai és óriási hadtápvonalai Torgovaját elhagyva, megkezdték a visszavonulást észak felé. Itt azonban Sablijevka felől Markov hadoszlopa zárta el útjukat. Az önkéntesek győzelme teljesnek bizonyult. Erdeli kozák százada a sztyeppen száguldozva kaszabolta a menekülőket, foglyokat ejtett, és megrakott szekereket zsákmányolt.

Már sötétedett. A harc elült. Gyenyikin kövér kezét hátán összekulcsolva járt fel-alá a pályaudvar peronján. A junkerek nevetgélve, élcelődve - mint ahogyan csak halálos veszedelem elmúltával szoktak élcelődni - cipelték a homokzsákokat a nyitott peronra, s géppuskákat szereltek a házi gyártmányú páncélvonatokra. Olykor-olykor messziről ágyútűz rezgette a levegőt. Sablijevkától északra lőttek a vörös páncélvonatról. Az utolsó lövedék a Manics folyó hídja körül esett le, ahol Markov tábornok ült sötétszürke lován. Két nap óta nem aludt, nem evett, nem dohányzott, csak folyvást azon dühöngött, hogy Sablijevka bevétele nem úgy folyt le, ahogyan akarta. Mint kitűnt, az állomást tüzérséggel és páncélautókkal ellátott erős osztag védelmezte. Tegnap, tizenegyedikén és ma is egész nap makacsul verekedett az ő bekerítő hadoszlopa, de sikertelenül. Ezúttal cserbenhagyta hagyományos szerencséje. Óriási veszteségeket szenvedett. A bolsevikok csak estefelé s nyilván az általános helyzet miatt vonultak vissza Sablijevkától.

Nyergében kissé meghajolva szemlélte a homályosan kirajzolódó holttesteket, amelyek abban a helyzetben dermedtek meg, amelyben a halál érte őket. Az ő tisztjei voltak ezek, a harcban mindegyik felért egy-egy egész szakasszal; teljesen értelmetlenül, az ő szellemi ernyedtsége miatt pusztult el vagy sebesült meg teljesen céltalanul száz meg száz kiváló harcosa.

Most valami nyögést, sziszegést hallott, mint amikor valaki lidércnyomásból ébred. A hídfőállás lövészárkából egy tiszt emelkedett ki, de nyomban előrebukott a mellvéden. Krákogott, megkapaszkodott, nehezen emelte lábát, de végül kimászott, és a kihunyó alkonypírban tündöklő csillagra bámult, ide-oda forgatta kopaszra borotvált fejét, felnyögött, botladozva elindult, s meglátta Markov tábornokot. Tisztelgett:

- Megsebesültem, kegyelmes uram.

- Látom.

- Hátulról lőttek rám.

- Sajnos...

- Hátulról kaptam revolverlövést a fejembe... Valerjan Onoli önkéntes orvul meg akart gyilkolni...

- Önt hogy hívják?

- Roscsin alezredes...

Ebben a pillanatban dördült el utoljára az észak felé visszavonuló vörös páncélvonat hathüvelykes ágyúja. Sivítva zúgott a lövedék a sötét sztyeppen át. A tábornok sötétszürke kancája, nyugtalanságában fülét hegyezve, két hátsó lábára ereszkedett. A lövedék sisteregve csapott le, és Markovtól öt lépésnyire robbant fel.

Amikor eloszlott a por meg a füst, Vagyim Petrovics Roscsin, akit a robbanás eltaszított, meglátta a földön ziháló lovat s a közelében egy kis élettelen testet. Roscsin kiegyenesedett, és elkiáltotta magát:

- Szanitéc! Ide! Markov tábornok elesett!


Az önkéntes hadsereg Torgovaja elfoglalása után északra, Velikoknyazseszkaja felé vett irányt, mégpedig kettős célból: hogy Krasznov atamánnak segítsen megtisztítani a bolsevikoktól Szalszk vidékét, és hogy Caricin felől megszilárdítsa saját mögöttes területét. Velikoknyazseszkaját be is vették minden nagyobb veszteség nélkül, de a sikert nem tudták tovább fejleszteni, mert Bugyonnij lovascsapata éjszakai ütközetben visszaverte és alaposan megtépázta Erdeli kozák lovasságát, és megakadályozta a Manics folyón való átkelésüket.

Az állomás közvetlen közelében majdhogy oda nem veszett az önkéntes hadsereg első páncélvonata. Egy mozdony robogott vele szemben, fehér zászló alatt, s parlamenternek vélve, beszüntették a tüzelést. A mozdony azonban szakadatlanul sípolva nem lassított, hanem tovább rohant. Csak az utolsó pillanatban kaptak észbe a páncélvonaton, s adtak le rá közvetlen közelről néhány lövést. Az összeütközés így sem maradt el, az egyik kocsi felborult, s a kisikló mozdony, amelyet olajjal öntöttek le és bombákkal megraktak, felrobbant. Az egész hadszíntéren néhány perc alatt híre ment ennek az amerikai filmbe illő kalandnak.

Gyenyikin, miután a körzetet átadta a Don-vidéki parancsnokságnak, s a kozák osztagokra bízta a helybeli bolsevikokkal való leszámolást, ismét délnek fordult, hogy birtokba vegye a legfontosabb csomópontot, Tyihoreckaját, amely a Don-vidéket Kubannyal, a Fekete-tenger partját a Kaspi-tengerével köti össze. Nagy veszedelmeknek nézett elébe. Két nagy, nem kozák lakosságú helység volt útközben - Peszcsanokopszkoje és Belaja Glina -, a bolsevizmus fészkei, amelyeket sebbel-lobbal megerősítettek. Kalnyin hadserege lázas sietséggel sáncolta el magát Tyihoreckajánál. Szorokin hadserege ekkorra felocsúdott fejvesztett rémületéből, és nyugat felől kezdett nyomást gyakorolni Gyenyikinre. A Manics folyónál megvert vörös csapatok átcsoportosultak, és a mögöttes területről támadásba csaptak át. Számos kozák faluból önkéntesek csatlakoztak hozzájuk.

Gyenyikin egyetlenegy dologra számíthatott csupán: arra, hogy az ellenfél nem egyezteti össze hadműveleteit. De ez is minden percben megváltozhatott. Ezért Gyenyikin sietett. Egyes helyeken neki magának kellett a teljesen kimerült rajvonalakat talpra állítania. A gyalogságot szekereken szállították. A hadsereg élén még mindig ugyanaz a házigyártmányú páncélvonat haladt.

Peszcsanokopszkojénál az egész lakosság együtt harcolt a vöröskatonákkal. Az önkéntesek ilyen veszett dühvel még sehol sem találkoztak. Reggeltől késő éjszakáig szakadatlan ágyúzás rengette a sztyeppet. Borovszkij és Drozdovszkij ezredeit kétszer verték ki a helységből. És amikor már minden oldalról harapófogóba kerültek a vörösök, akik nem ismerték az ellenség erejét és hadieszközeit, csupán akkor ürítették ki a helységet az utolsó emberig. Most aztán az összes csapat a menekültek tömegével együtt Belaja Glinába gyülekezett.

Itt állt, egy tízezer főnyi népfölkelőcsapat középpontjában, Dmitrij Zsloba "vashadosztálya". Minden korosztályt fegyverbe szólítottak. Megerősítették a helységbe vezető útvonalakat, itt nyilvánult meg először szervezettségük és taktikai ügyességük. A tömeggyűlések egyetlen jelszava ez volt: győzni vagy meghalni.

De semmi sem segített. Az ellenfél képzettebb volt, a kétségbeesett bátorsággal a haditudományt szegezte szembe, minden csekélységet számításba vett, és mintha sakktáblán mozogna, mindig váratlanul termett az arcvonal mögött. Igaz, hogy a fehérek támadása eleinte sikertelennek bizonyult, Zsebrak ezredes a Drozdovszkij-csapatok élén, a sötétségben egy tanyára tévedt, ahonnét a vörösök élcsapata erős tüzeléssel fogadta. Ő mégis rohamot vezényelt, és holtan terült el. Csapata megtorpant és lehasalt. De reggel kilenc órára dél felől Kutyepov és Kornyilov csapatai, továbbá Drozdovszkij lovasezrede és a páncélautó benyomult Belaja Glinába. Az elfoglalt vasútállomás irányából Borovszkij közeledett. Utcai harc robbant ki. A vörösök érezték, hogy egérfogóba kerültek, és megzavarodtak. A páncélautó soraik közé robogott. A szalmatetők lángba borultak. A lovak, szarvasmarhák veszett üvöltéssel vágtattak a golyózáporban, halálordítások közepette...

Zsloba "vashadosztálya" az egyetlen szabadon maradt úton vonult vissza. Ott ült lóháton a vasúti őrháznál Gyenyikin. Kezét szájához emelve dühösen kiabált, hogy vágják el a visszavonulás útját, amelyen a "vashadosztály" maradványaival együtt a partizánok és az egész lakosság elmenekült. Erdeli lovassága vette őket üldözőbe. A hadseregfőparancsnok testőrei nem bírtak uralkodni magukon, kivont karddal kaszabolták a visszavonulókat. Törzstisztek nyergükben forgolódva, mintha vadat üldöznének, le-lecsaptak szablyával a fejekre, hátakra. Gyenyikin egyedül maradt. Sapkáját levette, s azzal legyezte kihevült arcát. Ez a győzelem utat nyitott neki Tyihoreckaja és Jekatyerinodar felé.

Estefelé a helységben rövid sortüzek dördültek el az udvarokon. Drozdovszkijék álltak bosszút az elesett Zsebrakért, és lőtték halomra a fogságba került vöröskatonákat. Gyenyikin ezalatt egy legyektől nyüzsgő parasztházban teázott. Noha fülledt volt az éjszaka, széles vállbojtú, feszes kabátja nyakig be volt gombolva. Minden egyes sortűz után a kitört ablak felé fordult, és gyűrött zsebkendőjével törülgette homlokát és orra tövét.

- Vaszilij Vasziljevics - szólt szárnysegédjéhez -, küldje csak hozzám, galambom, Drozdovszkijt, ezt így mégsem lehet.

A szárnysegéd feszesen tisztelegve sarkon fordult és kiment. Gyenyikin vizet töltött a szamovárból a teáskannába. A legközelebbi sortűz egész közel dördült el, úgyhogy az ablaküveg megzörrent. Aztán a sötétben felüvöltött egy-egy hang: u-u-u... A forró víz a tealevelekkel együtt kicsordult a színültig töltött kannából. "Ej-ej-ej" - morgott Anton Ivanovics, és befedte a teáskannát. Az ajtó kivágódott, és egy harminc év körüli, halálsápadt férfi lépett be gyűrött kabátban, tábornoki vállpántja is gyűrött volt. A petróleumlámpa fénye bágyadtan verődött vissza csíptetőjének üvegéről. Szögletes, borostás, gödrös álla, beesett arca rángatózott. Megállt az ajtóban. Gyenyikin nehézkesen felállt, s kezet nyújtott.

- Foglaljon helyet, Mihail Grigorjevics. Iszik egy csésze teát?

- Alássan köszönöm, nincs időm - felelt Drozdovszkij, akit nemrég léptettek elő tábornokká. Tudta, miért hívatja a hadseregfőparancsnok, és - mint mindig, amikor dorgálást várt - kínosan fojtotta magába dühét. Fejét lehajtva, félrenézett.

- Galambom, Mihail Grigorjevics, tudja, ezek miatt a kivégzések miatt akartam...

- Nem vagyok képes visszatartani a tisztjeimet - mondta még jobban elsápadva Drozdovszkij kellemetlenül magas, hisztériás hangon. - Mint főméltóságod is tudja, Zsebrak ezredest a bolsevikok kegyetlenül megkínozták... Harmincöt tisztemet, akiket Romániából hoztam, megkínoztak, megcsonkítottak... A bolsevikok mindenkit legyilkolnak, megkínoznak... Igen. Mindenkit... - Hangja megcsuklott. - Lehetetlen visszatartanom őket... Nem vagyok képes... Ha nem helyesli, kérem, rendeljen raportra... lemondok... boldogan leszek közkatona.

- Ejnye, ejnye, Mihail Grigorjevics, nem kell így idegeskedni... Nem kell itt raport... De értse meg, Mihail Grigorjevics: ha agyonlőjük a foglyokat, ezzel fokozzuk az ellenség ellenállását... A kivégzésnek híre megy. Miért okozzunk kárt saját hadseregünknek? Nem igaz? Nincs igazam? - Drozdovszkij hallgatott. - Mondja meg a tisztjeinek, hogy szüntessék be az effélét.

- Igenis! - Drozdovszkij sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.

Gyenyikin még sokáig csóválgatta fejét, teázás közben tűnődött. Messziről eldördült az utolsó sortűz, és az éjszaka elcsendesedett.

A Tyihoreckaja elleni hadművelet a hadsereg hatvan kilométer széles fronton való felvonulási tervének egy része volt. Először meg kellett tisztítani egyes szórványos osztagoktól és a partizánoktól a felvonulási területet. Ezt Borovszkijra, egy fiatal tábornokra bízták, aki kétnapi harc alatt megtett száz versztát, s közben elfoglalt több falut. Ez volt a polgárháború történetében az első "portyázás" az ellenség hátában.

Az önkéntes hadsereg így már megtisztított területen vonult fel. Gyenyikin harmincadikán szűkszavú parancsot adott ki: "Holnap, július elsején, a Tyernovszkaja és Tyihoreckaja körzetében csoportosult ellenséget szétverve, be kell venni Tyihoreckaja vasútállomást..." A hadoszlopok még az éjjel előrenyomultak, és széles ívben átkarolták Tyihoreckaját. A bolsevikok rövid tűzharc után megkezdték a visszavonulást megerősített állásaikba.

Itt már nem mutatkozott olyan kétségbeesett ellenállás, mint egy héttel azelőtt. Belaja Glina eleste zavart keltett. Szorokin offenzívája megtorpant. A véres harcokban elesettek ezrei hiábavaló áldozatoknak bizonyultak. Az ellenség, mint egy gép, úgy haladt előre. A képzelet pedig még tízszeresére nagyította az önkéntes hadsereg erejét. Azt beszélték, hogy csak úgy rajzanak a tisztek Oroszország minden részéből Gyenyikin seregébe, hogy a kadetok senkinek sem kegyelmeznek, hogy mihelyt egy vidéket megtisztítanak, nyomukban jönnek a németek. A Vörös Hadsereg tyihoreckajai csoportjának parancsnoka, Kalnyin, mint a szélütött, úgy ült vagonjában Tyihoreckaja állomáson. Amikor látta, hogy Gyenyikin hadai négyfelől fenyegetik, lelohadt a harci kedve, és elrendelte a visszavonulást.

Reggel kilenc órára a harc elcsendesedett, a vörös csapatok visszavonultak a megerősített félkörbe. Kalnyin bezárkózott kupéjába, és nyugovóra tért abban a hitben, hogy aznap nem lesz többé harc. Ezalatt az önkéntesek a sűrű búzavetésben előrenyomulva, folytatták mély átkaroló manőverüket. Szélső szárnyaik déli tizenkét óra tájt összeértek, és délen behatoltak a vörös csapatok mögöttes területére. Kornyilov ezrede megrohanta és minden veszteség nélkül elfoglalta az állomást. A vasutasok elbújtak, Kalnyin eltűnt, sapkája, csizmája a kupéban maradt. Ugyancsak a kupéban akadtak Kalnyin vezérkari főnökének, Zverjov ezredesnek a holttestére: koponyája szét volt lőve. A díványon hevert átlőtt mellel a felesége, fejét sáljába burkolva, még lélegzett.

Ezek után az önkéntes hadoszlopnak már csak a vezénylet nélküli, bázisától és hadtápvonalaitól elvágott Vörös Hadsereg sarokba szorítása maradt hátra. Egész estig puska- és géppuskatűz alatt tartották őket. A félkörben vergődő embereket elölről is, hátulról is golyózápor kaszálta. Félőrülten ugráltak ki a lövészárokból, kézitusába vetették magukat, de mindenütt vesztükbe rohantak. Estére Kutyepov elvágta az egyetlen még szabad utat észak felé, és tűzzel-vassal pusztította az úttestre özönlő vörös osztagokat. Sötétedés után a sűrű búzavetésben minden összekeveredett, vörösök s fehérek egy csomóban tusakodtak. A parancsnokok, mint fürjek a vetés közt, úgy futkostak ide-oda, összeszedték tisztjeiket, s újra meg újra harcba vetették őket. Egy helyen a lövészárokból szuronyhegyen fehér kendőt nyújtottak fel, Kutyepov tisztjeivel arra vágtatott, de sortűz és dühös szitok fogadta. Lova nyakára hajolva, nagy nehezen menekült csak el. A hadseregfőparancsnok megtiltotta ugyan, hogy a foglyokat agyonlőjék, de arra sem adott senki parancsot, hogy foglyokat ejtsenek.

Reggel Gyenyikin léptetve belovagolta a hadszínteret. Amerre csak a szeme ellátott, a búza mindenütt le volt gázolva, szét volt tiporva. Dögkeselyűk röppentek fel a tündöklő kékségbe. Gyenyikin végignézte az ősi sírhalmokon és vízmosásokon keresztül-kasul kígyózó lövészárokvonalakat. Karok, lábak, holt fejek tűntek szemébe, csonka törzsek hevertek lépten-nyomon, mint a zsákok. Gyenyikin lírai hangulatban volt, és félig megfordulva nyergében, hogy szárnysegédje melléje ugrasson, tűnődve mondotta:

- Borzasztó, ha meggondoljuk, hogy hiszen ezek mind oroszok... Hiába, nincsen öröm üröm nélkül, Vaszilij Vasziljevics...

A győzelem teljes volt. Kalnyin harmincezer főnyi hadseregét szétverték, szétszórták, tönkretették. Mindössze hét vörös katonavonatnak sikerült eljutnia Jekatyerinodarba. Szorokin hadseregét elvágták. Armavir közelében a Vörös Hadsereg keleti hadcsoportja, a tengermelléken pedig a tamanyi hadcsoport végérvényesen elszigetelődött. Óriási hadizsákmány jutott Gyenyikinék kezére: három páncélvonat, számos páncélgépkocsi, ötven ágyú, egy repülőgép, vagonszámra puska, géppuska, lövedék s rengeteg egyéb hadianyag.

A győzelem megrendítő hatást keltett. Krasznov atamán a novocserkasszki székesegyházban misét mondatott, és csapatai előtt beszédet tartott, nem rosszabbat, mint barátja, Vilmos császár. Noha Gyenyikinék három hét alatt elvesztették hadseregük negyedrészét, július elejére létszámuk megduplázódott. Ukrajnából, Közép-Oroszországból, Novorosszijszk vidékéről özönlöttek az önkéntesek, s ekkor kezdtek osztagokba tömörülni a hadifogságba esett vöröskatonák.

Kétnapi pihenés után Gyenyikin a hadsereget három oszlopra osztotta, és széles támadást indított három fronton: nyugat felé Szorokin ellen, keletre az armaviri hadcsoport ellen és délre Kalnyin hadseregének Jekatyerinodart fedező maradványai ellen. A feladat a hátország teljes megtisztítása volt Jekatyerinodar ostroma előtt. Mindent pontosan kiszámítottak, és a legmagasabb haditudomány rendje és módja szerint előre kidolgoztak. Gyenyikin csak azzal az egyetlen, igen fontos körülménnyel nem számolt, hogy nem olyan ellenséges hadsereggel állt szemközt, amelynek erőit és eszközeit felbecsülhette és mérlegelhette volna, hanem a felfegyverzett népnek az ő számára felfoghatatlan erőivel. Nem vette számításba, hogy az ő győzelmeivel egyidejűleg ebben a hadseregben nőttön-nő a gyűlölet és az összetartás, hogy elmúlt már a viharos tömeggyűlések ideje, amikor, ha nem tetszett a parancsnok, egyszerűen elcsapták, és szótöbbséggel szavazták meg az offenzívát, most mindezt a polgárháború jóllehet még durva, de napról napra erősödő fegyelme váltotta fel.

Látszatra könnyű és gyors győzelmet ígért az önkéntes hadseregnek minden. A felderítők hírül hozták, hogy Szorokin hadserege fejvesztetten menekül a Kubany-folyón túl Jekatyerinodarba. De ez nem volt egészen igaz. A felderítés tévedett. Csak a katonaszökevények, a kisebb osztagok és a megriadt polgári lakosság menekült a Kubany túlsó partjára. Szorokin harmincezer főnyi hadcsoportja így megszabadult a harcképtelen elemektől, összeszedte magát, és egyre elszántabb lett. A németek ellen irányuló batajszki arcvonalat feladták. A vörösök nyílt terepen várták, hogy szemtől szembe kerüljenek Gyenyikinnel. Így történt, hogy a győzelemtől megittasult önkéntes hadsereg már-már célhoz érve, csaknem egy szálig odapusztult a Szorokin csapatai ellen váratlan gyorsasággal kirobbant véres ütközetben, amely teljes tíz napig tartott.

Szorokin napóleoni gőggel felelt a Kubany-Fekete-tengeri Központi Végrehajtó Bizottság kérdésére: "Nekem nem kellenek agitátorok. Gyenyikin bandáinál nem kell jobb agitáció. Csapataimnak a történelemben példátlan vitézségén az ellenforradalom minden rohama megtörik." Szorokin, miután véget vetett a Gyenyikin támadását követő pániknak a csapatok között, maga is kijózanodott mámoros tétlenségéből. Éjjel-nappal a frontot járta vonaton, járgányon, lovon. Szemléket tartott; két parancsnokot, akik nem álltak a helyzet magaslatán, saját kezűleg lőtt agyon a fronton. Olyan szavakkal becsmérelte a nép ellenségeit, a kengyelben felágaskodva, tajtékzó szájjal oly szörnyű szitkokat szórt rájuk, hogy a vöröskatonák, mint a darázslepte bivaly, hördültek fel szónoklatai közben. Szorgalmazta a haditörvényszék és a különleges osztályok működését, és halálbüntetést szabott a vöröskatonákra, ha puskájukat nem találta rendben. Hadseregparancsaiban így fordult csapataihoz: "Harcosok! Az egész világ dolgozói reménykedve s mélységes hálával néznek rátok: nyitott szemmel, kitárt mellel mentek a történelem véres hajnalának elébe. Gyenyikin bandáit, ezeket az élősdi férgeket és a többi ellenforradalmi csőcseléket tűzzel-vassal ki kell irtani. Béke a dolgozóknak, halál a kizsákmányolókra, éljen a világforradalom!"

Ő maga írta lázas hevületben ezeket a hadparancsokat, amelyeket minden század előtt felolvastak. Az ukrán parasztok, doni bányászok, a kaukázusi hadsereg frontharcosai, kozákok és nem kozák parasztok - ez a tarkabarka, rongyos, lármás népség, amely az ördögtől sem félt, szinte megbabonázva hallgatta a hangzatos szólamokat.

Beljakov, a törzsfőnök, ez az eszes, tapasztalt katona dolgozta ki az offenzíva tervét, jobban mondva azt a tervet, amely szerint az egész harmincezer főnyi hadcsoportnak ki kellett törnie a körülzárásból, és átjutnia a Kubany-folyón. Legalábbis Beljakov így gondolta el, minthogy egyáltalában nem remélt szerencsés kimenetelt a Gyenyikinnel való összeütközéstől. Az áttörést a Tyihoreckaja és Jekatyerinodar között fekvő Korenovszkaja vasútállomás körzetében tervezték. Korenovszkaja elfoglalása után már nem nehéz megbirkózni a fő erőktől délen elvágott Drozdovszkij- és Kazanovics-féle hadoszlopokkal, és utána Jekatyerinodar felé fordulni, ott aztán lesz, ami lesz, gondolta a törzsfőnök. Helyzete igen kényes volt; ébren és alva, minden porcikájában gyűlölte a vörösöket, de hát a sors átka a bolsevikokhoz láncolta. Ha ő egyszer Gyenyikin kezébe kerül - akire nemegyszer gondolt irigy, borzongó gyönyörűséggel -, az neki a halál. Ha netalán Szorokin gyanúsítaná meg, hogy nincs benne elég forradalmi hév, és nem gyűlöli kellőképpen Gyenyikint, ez is a halál! Egyedüli reményét - bár ez is fantasztikus volt, amint az akkori idők minden eseménye - Szorokin kielégíthetetlen becsvágyába vetette. Erre az egyre építhetett, hogy minden erejével diktátorsághoz segítse Szorokint, akkor aztán utána az özönvíz!

Az offenzívára mindenesetre igen alaposan felkészült: Tyimasevszkaja vasútállomásán temérdek lőszert, takarmányt és ágyúlövedék-készletet halmoztak fel, óriási hadtápszállítmányok mentek a sztyeppre. A hadsereg Tyimasevszkaja körzetében délkeleti irányban fejlődött fel, hogy erről a frontvonalról egyidejűleg támadhassa Korenovszkaját s a tőle északra fekvő Viszelkit.


A vörösök tábori ágyúi július tizenötödikén hajnalban tűzfergeteget zúdítottak Korenovszkajára, s egy óra múlva egymás után törtek a helységre és az állomásra a lovasszázadok. Suhintva kaszabolták, lovaik alá gázolták a kadetokat, s csak annak kegyelmeztek, vagyis csak azt ejtették foglyul, aki már jó előre, messziről eldobta puskáját. Egész éjjel özönlött a gyalogság, és nyomban elsáncolta magát Korenovszkajában, mégpedig nem félkör alakban, mint Belaja Glinánál tették, hanem teljes ovális gyűrűt vonva maguk köré.

Fehéren kelt fel a nap a forró füst homályában. Az egész sztyepp megindult: rohant a lovasság, caplatott a gyalogság, dübörögtek az ágyúszekerek, zúgtak a szitkok, ostorcsapások, lövések, nyerítettek a lovak, rekedten harsantak a vezényszavak. A hadtáposzlopok a láthatár pereméig húzódtak. Rekkenő meleg nap volt. Szorokin félúton otthagyta vezérkarát, és tajtéktól fehér lován a csapatokhoz nyargalt. Mint a vadászkutyák, úgy futkároztak körülötte a küldöncök és fullajtárok.

Sapkáját elhagyta nyargalás közben, cserkeszkabátját ő maga dobta el. Könyökén felül felgyűrt ujjú, bíborvörös selyeming volt rajta, és csatos bőrövbe szorított, kék lovaglónadrág. Mindenütt láthatták verejtéktől, portól fekete arcát, villogó fehér fogsorát. Már a harmadik lovat váltotta, miközben sorra végignézte az ütegeket, a lövészárkokat, ahol vakond módra ásták be magukat a gyalogosok a fekete televénybe. Elszáguldott a sztyepp búvóhelyeire, jelen volt a lőszervonatok kirakodásánál, korbácssuhintással intette magához a parancsnokokat, s nyergéből feléjük hajolva, kihevült, szörnyű arccal, vad pillantással hallgatta végig jelentésüket: mint egy gigászi zenekar karmestere hangolta fel a kezdődő csata hangszereinek húrjait. A pályaudvaron hagyta ziháló lovát, berohant a távíróhivatalba, elrúgta csizmájával az ajtóban heverő, bezúzott koponyájú tiszt holttestét, és a készüléken futó távírószalagról a dühös felháborodás izgalmával olvasta le, hogy dél felől, Gyinszkaja állomásról Drozdovszkij és Kazanovics csapatai sietnek vele felvenni a harcot.

Drozdovszkij csapatai kocsikon jöttek. Egész nap zakatolt a sztyepp forró porfelhőjében a hadtápszekerek végtelen oszlopa. Markov tiszti osztaga, amelyet Kazanovics tábornok parancsnoksága alatt a tüzérséggel együtt vagoníroztak ki, megelőzte a szekereket, és tizenhatodikán virradóra egyenest a vonatból rohanta meg Korenovszkaját.

Kazanovics tábornok a vasúti őrház mellett állt, a kút káváján, és nyugodtan figyelte az egyetlen puskalövés nélkül csatárláncba fejlődő tisztek ügyes mozdulatait. Őszbe csavarodó, hosszú bajusza volt, és hegyesre nyírt szakállt viselt, mint a cár őfelsége; arcának finom vonásait hideg gúnnyal megmerevítette, és szép szeme nőies szenvedélyességgel mosolygott. Olyannyira meg volt győződve a harc szerencsés kimeneteléről, hogy egy percig sem akart várni Drozdovszkij hadosztályára. Dicsvágyban versengett Drozdovszkijjal, aki betegesen hiú, de óvatos és sokszor még a cél rovására is nehézkes ember volt. Ő maga, Kazanovics, a harc pompás látványáért és zenéjéért, a diadalok harsány dicsőségéért szerette a háborút.

A távoli kurgánok mögül óriási napkorong szórta a júliusi hőséget; vakító fénye a bolsevikok szemébe vágott. Megszólaltak a géppuskák, a tikkadt csendet sortüzek törték meg. Látszott, amint az ellenség sűrű csatárlánca kiemelkedik a lövészárkokból. Markov tisztjei eléje rohantak, egyetlenegy sem hajolt meg a golyók előtt. Ezernyi harcos alakja kúszott velük szembe. Kazanovics szeméhez emelte látcsövét. "Furcsa!"

- Háromszoros srapneltüzet az elvtársakra! - adta ki a parancsot a kútnál ülő telefonistának. A földhányás mögött megbúvó két üteg tüzet nyitott. Közvetlenül az ellenséges csatárlánc fölött gyapotgomolyszerűen robbantak a srapnelek. A csatárlánc összekuszálódott, aztán újra kiegyenesedett, és folytatta a támadást. Az egész mező rengett a fegyverropogástól. Végre eldördültek a bolsevik ütegek ágyúi. Kazanovics értetlenül elmosolyodott, távcsőt tartó keskeny keze megremegett. Markov tisztjei lehasaltak, s gyorsan beásták magukat. Kazanovics napbarnított arca elsápadt. Leugrott a kút kávájáról a telefonhoz, és felhívta Tyimanovszkij tábornokot.

- A csatárláncok megtorpannak! - kiáltott a kagylóba. - Bármi áron törd át a balszárnyukat. Minden másodperc drága...

A vasúti töltés mögül nyomban előugráltak Tyimanovszkij tartalékban levő Markov-tisztjei. Egyik rajvonal a másik után tűnt el elszánt izgalommal a már magvát hullató, magas búzában. Tyimanovszkij még fiatal, piros, mosolygós arcú ember volt; horpadt tetejű prémkucsmában, piszkos zsákvászon ingben, fekete, tábornoki rangjelzéssel, kardot rántva rohant a csatárlánc után. Érthetetlen dolog történt: a bolsevikokat mintha kicserélték volna; a pillanatok, amikor soraiknak okvetlenül meg kellett volna rendülniük, elmúltak. Most az egész sztyeppet az ő támadásuk árasztotta el. Az önkéntesek géppuskái veszettül kelepeltek, de az elesetteket újabb ellenséges sorok váltották fel.

A búzamező szélén szuronyt szegezve rohant Tyimanovszkij egyik százada a másik után... Kazanovics a kút káváján rugalmasan kinyújtózott. Látcsövének szűk terén ki tudta venni a Markov-tisztek izzadó tarkóit. Micsoda erőfeszítés! S egyre hullanak és hullanak! Most látcsövét az üldözőkre fordította, s hirtelen széles arcokat, kitátott szájakat, matrózsapkákat, bronzszínű, meztelen melleket látott... A bolsevik matrózok! Minden összekeveredett, egy csomóba verődött a szuronyrohamban... Kazanovics finom vonalú szája kínos mosolyba dermedt... A Markov tisztek nem bírták tovább. Az első század maradványai a búzába szaladtak, lehasaltak... a második század is...

Ekkor Kazanovics leugrott a kútkáváról, és könnyedén a mezőre futott. Meglátták. Sikerült talpra állítania a csatárláncot, folyvást ezt hajtogatva: "Uraim, uraim, nem szégyellik magukat?" Szuronyrohamra hajtotta őket, de a tüzelés oly erős volt, s oly sokan elestek, hogy a csatárlánc ismét lehasalt... Valóban elvesztette volna az ütközetet?

Reggel kilenc órára nyugat felől megdördültek Drozdovszkij ágyúi. Szürke teknősbékaként döcögött a mezőre egy páncélgépkocsi. Drozdovszkijék módszeres lassúsággal támadtak. Kazanovics rajvonala harmadszor is talpra állt. Az önkéntesek most széles, holdsarló alakú fronton nyomultak előre. Ezt a csapást aztán nem fogják kibírni a bolsevikok. Veszett iramban száguldott a bolsevikok lövészárkai közé egy lovas. Kardja világított a napfényben. Felugratott a földsávra, s megállította lovát. Feltűrt ujjú, bíborszín ing volt rajta, nyakát kinyújtva ordítozott, majd újra kardot rántott. S ekkor lovasok lavinája zúdult Drozdovszkijék csatárlánca ellen. Alacsony, dühös kis lovak lepték be a mezőséget. A tüzelés megszűnt. Messze elhallatszott a kardok csattogása, a lódobogás, harci üvöltés. A vörös inges lovas levágtatott a földhányásról, és megeresztve a gyeplőt, előreszáguldott. Fekete porfelhő kerekedett, az egész csatateret beborította. Drozdovszkijék és a Markov-tisztek nem állták ki a lovasság támadását és megfutamodtak. Csak a Kirpeli nevű pataknál állapodtak meg, s ott beásták magukat.


Ivan Iljics Tyelegin kínjában eltorzult arccal, fogvacogva kötözte be fejét a csomagjában levő sebkötő pólyával.

Jelentéktelen karcolás érte csupán, csontja nem sérült meg, de fájt kegyetlenül, mintha egész koponyája kapocsba volna szorítva. Úgy kimerítette a kötözéssel járó erőfeszítés, hogy utána sokáig feküdt hanyatt a búza közt.

Furcsa volt hallgatnia a tücsköt, amely, mintha mi sem történt volna, békésen ciripelt. A föld hasadékaiban láthatatlanul megbúvó tücskök, a délszaki ég tündöklő csillagai meg néhány bajuszos kalász, amely szeme és az ég között csüngött mozdulatlanul: ezzel végződött tehát a véres tusa, a szörnyű fegyverzörgés, csatazaj. Az imént még egy sebesült is nyöszörgött a közelben, de már az is elhallgatott.

Jó dolog is a csend. Fejében az égő fájdalom lassan múlni kezdett, mintha az éjszaka ünnepélyes fenségéből áradt volna a megnyugvás. Fel-felrémlett emlékezetében az elmúlt nap néhány éles részlete, amit mind egy csomóba olvasztott az ágyútűz: a vadul kitátott szájak, a gyűlölet kirobbanásai, amikor az ember szalad, szalad, s csak a hegyes szuronyt, a reá célzó ember sápadt arcát látja maga előtt... De az emlékek oly éles kínnal hasítottak agyába, hirtelen annyira megszédítették fejét, hogy Ivan Iljics felnyögött; csak gyorsan, gyorsan valami másra gondolni!

Mi másra gondolhatott? Vagy a véget nem érő, megfoghatatlan élmények: a forradalom, a háború e szörnyű tömkelegére, vagy a titokban őrzött, távol derengő álomképre... Dására! Őróla kezdett most gondolkozni. (Tulajdonképpen sohasem szűnt meg rágondolni.) Arról, hogy mily elhagyottan, magányosan él képzelgéseiben, tapasztalatlanul, gyámoltalanul... Szeme haragvó, de szíve, mint egy kismadáré, félénk, megriadt: gyerek, gyerek...

Ivan Iljics elernyedt keze meleg földgöröngyöt morzsolgatott. Behunyta szemét. Dása úgy búcsúzott tőle, mint aki örökre válik. "Kis bolondom, hiszen a te haragos szemed senkit sem ijeszt meg. És soha senki nálam hívebben nem fog szeretni, csacsikám... Sok keserves, múlhatatlan bántalom jut ki tenéked..."

Ivan Iljics szempillája alól könny szivárgott: a sebesülés elgyengítette. Egy tücsök éppen a füle mellett kezdett ciripelni, cincogni. A véres, legázolt mező ezüstlött a csillagfényben. Az éj mindent betakart... Ivan Iljics feltápászkodott, térdét átfogva ülve maradt. Mintha álmodta volna egész életét, mintha újra gyermek lenne. A szíve sajgott, tele volt szomorúsággal... Felállt és elindult. Csak azon iparkodott, hogy léptei ne szakítsák föl fejsebét.

Egy versztányira volt ide Korenovszkaja, ahol itt-ott már tábortüzek égtek. Errébb, egy horpadásban füst nélkül táncolt egy lángnyelv. Ivan Iljics éhségtől, szomjúságtól űzve a tábortűz felé tartott.

Mindenfelől sötét alakok cammogtak oda, ki könnyű sebesüléssel, ki eltévelyedve csapatától, ki meg foglyot kísérve. Kiabáltak egymásnak, rekedten káromkodtak, fel-felkacagtak... A lobogó tűz körül már sok nép hevert.

Ivan Iljics orra kenyérszagot szimatolt. Ezek a porlepte emberek már mind kenyeret falatoztak. A tűz közelében kenyérrel megrakott szekér állt, s rajta kis hordó, amelyből egy kimerült, sovány, fehér fityulás nő vizet mért.

Tyelegin ivott, megkapta a maga karéj kenyerét, és a szekérhez támaszkodva, a csillagokba bámulva evett. Az emberek a tűz körül mintha megnyugodtak volna. Sokan aludtak. De azokban, akik csak most értek ide a mezőről, még forrt a düh. Szitkozódtak, fenyegetőztek a sötétben, bár senki sem hallgatott rájuk. Az ápolónő még mindig osztogatta a kenyeret meg a vizet.

Egy fekete szakállas, övig meztelen ember foglyot hozott a tűzhöz, s egy rúgással a földre lökte:

- Itt ez a disznó, élősdi... Vallassátok ki, fiúk...

Még egyszer belerúgott, s aztán hátralépett s helyrerángatta nadrágszíját. Beesett melle felduzzadt dühében. Ivan Iljics megismerte Csertogonovot és elfordult. Néhányan a földön fekvő felé fordultak, lehajoltak:

- Önkéntes... (Letépték, tűzbe dobták vállpántját.)

- Kölyök még, s máris gonosz a zúzája.

- A papája pénzéért verekedett... Volt neki bőven...

- Ni, hogy csillog a szeme, affene a bőribe...

- Mit nézel rajta, hadd ott...

- Várj csak, talán papirosok vannak nála, vigyük a törzshöz.

- Kísérd el a törzshöz...

- Nem a! - ordított Csertogonov. - Sebesülten feküdt, odamegyek, megláttam rajta a csizmát, hát nem rám lőtt a dög kétszer is? Én nem adom oda... - És még vadabb hangon rivallt a fogolyra: - Le a csizmával!

Ivan Iljics fél szemmel megint odanézett. A tűzfény visszaverődött az önkéntes gyerekesen kerek, nyírott koponyájáról. A foga vacogott, nagy szeme vadul forgott üregében, tömpe orra csupa ránc. Úgy látszik, egész magánkívül van... Hirtelen mozdulattal felugrott. Bal karja élettelenül lógott kiszakadt, véres kabátujjában. Foga közül sziszegett, kinyújtotta a nyakát, s tekerte, akár a kígyó... Olyan ijesztő volt a gyűlöletnek ez az eleven látványa, hogy Csertogonov meghátrált.

- Ehe - hangzott a tömegből egy mély hang. - Hiszen ismerem a jómadarat, a papájánál dolgoztam a dohánygyárban, a rosztovi Onoli az apja, gyártulajdonos...

- Ismerjük, ismerjük... - zúgták többen.

Valerján Onoli előrehajolva, átható, rekedt hangon rikácsolta:

- Disznó dögök, vörös bitangok! Piszok banda! Nem kaptatok még eleget, kutyák? Botot nektek, akasztófát! Nem volt még elég? A heréteknél fogva akasztunk fel, ahányan vagytok, mind egy szálig, ronda népség!

És már teljesen önkívületben elkapta Csertogonov bozontos szakállát, és csizmájával rugdalta csupasz hasát...

Ivan Iljics elment a szekértől. Fenyegetően felzúgott a tömeg, éles kiáltás hasított közbe. Valerján Onoli kinyúlt teste, lábaival rángatózva, a tömeg fölé repült, aztán leesett... A tűzrakás fölött apró szikrák oszlopa emelkedett magasra...


A hajnal felé hűvösre vált sztyepp fölött újra végigcsattant néhány lomha puskalövés, mint a korbács, s végigmorajlott ünnepélyesen egy-egy ágyúdörgés. Drozdovszkij és Borovszkij hadoszlopai a Kirpeli patakon túlról ismételten támadásba mentek, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel megkíséreljék újra maguk felé fordítani a hadiszerencsét.

Ezen az éjszakán kapta meg Szorokin Jekatyerinodarból az állandóan ülésező Központi Végrehajtó Bizottság parancsát, amely őt nevezte ki Észak-Kaukázus Vörös Haderőinek főparancsnokává.

Beljakov, a törzsfőnök vitte meg neki ennek hírét: a sürgönyszalaggal berontott a kupéba a főparancsnokhoz, és annak lábát a díványról eltolva, benzinöngyújtó fényénél felolvasta a táviratszalagot. Szorokin sehogy sem bírt felocsúdni, hiába meresztette szemét, megint csak a forró párnába temetkezett... Beljakov vállánál fogva megrázta:

- Ébredj hát föl, te főmagasságú hadseregfőparancsnok elvtárs... Kaukázus gazdája lettél, hallod? Király vagy, kisisten, érted?

Ekkor értette meg Szorokin a hír óriási fontosságát s a maga egész csodálatos életsorsát a törzsfőnök ujjára tekerődő, keskeny papírszalag pontjaiban és vonalaiban. Gyorsan helyrerántotta nadrágját, felvette cserkeszkabátját, övére csatolta revolverét, kardját:

- Azonnal fel kell olvastatni a parancsot a csapatok előtt. Nekem pedig lovat!

Ivan Iljics Tyelegin hajnalban, miután sebét átkötözték, a hadtáp-szekértáboron átvergődve kereste ezredének törzsét. Ugyanekkor az állomás felől lobogó csuklyákkal vágtatott el az utcán egy lovas járőr, elöl a kürtös, utána Szorokin, hosszú sörényű lovának kantárszárát rángatva, s mellette egy kozák, lándzsáján a hadseregfőparancsnok jelvényével. Mint az éjszakai kísértetek, úgy tűntek el a lovasok a porfelhőben, arra, amerről a lövések morajlottak.

Harmattól nedves szekereken tápászkodtak fel, rekedten dörmögve, az álomittas, szakállas fejek. S a vágtató kürtös már messze a sztyepp távolában hirdette, hogy a hadseregfőparancsnok itt van, a harc, a golyózápor közepette... "Visszaverjük az ellenséget, ta-ta-ta - zúgta a kürt -, előre a győzelemre, dicsőségesen előre... a hős nem hal meg, hírneve halhatatlan, ta-ta-ta..."

Ivan Iljics egy kivert ablaküvegű vályogkunyhóban találta meg Gimzát. Más senki sem volt itt az ezredtörzsből. Gimza nagy teste kormosan, görnyedten gubbasztott a lócán, kezét, melyben egy fakanalat tartott, térdei közt lógatta. Az asztalon cserépfazékban káposztaleves gőzölgött, mellette telitömött irattáska: a különleges osztály egész apparátusa.

Úgy látszott, mintha Gimza bóbiskolna. Nem mozdult, csak a szemét fordította Ivan Iljics felé:

- Megsebesültél?

- Semmi, csak egy karcolás... Fél éjszaka hevertem a búza közt... Elvesztettem a mieinket, olyan őrült zavar volt... Hol az ezred?

- Ülj le - mondta Gimza. - Éhes vagy?

Nagy nehezen emelte fel a kezét, hogy odaadja a kanalat. Ivan Iljics szinte nyögve vetette magát a félig kihűlt levesre. Egy percig szó nélkül evett.

- A mieink tegnap úgy harcoltak, Gimza elvtárs, parancsolni sem kellett nekik: háromszáz, négyszáz lépésnyiről indultak szuronyrohamra...

- Eleget ettél már - szólt Gimza. Tyelegin letette a kanalat. - Hallottad a hadparancsot?

- Nem.

- Szorokin lett a legfelső hadseregparancsnok. Érted?

- Hát aztán, ez nem rossz... Láttad tegnap? Megeresztett kantárszárral rohant egyenest a tűzbe, vörös ingében mindenütt ott volt. A fiúk, mihelyt meglátják: hurrá!... Nem is tudom, nélküle mi lett volna tegnap... Bámultuk is mindnyájan: igazi Cézár!

- Hisz ez az, hogy Cézár - szólt Gimza. - Csak az a baj, hogy magam nem lőhetem agyon.

Tyelegin elképedt:

- Tréfálsz?

- Nem, nem tréfálok. Persze, te úgysem érted ezeket a dolgokat. - Szemrebbenés nélkül, nehéz pillantással nézett Tyeleginre. - Hát te? Nem árulsz el? (Ivan Iljics nyugodtan nézett a szemébe.) Tudod... Nehéz dolgot akarok rád bízni, Tyelegin elvtárs... Azt hiszem, talán te vagy erre a legalkalmasabb... A Volgához kell utaznod.

- Igenis.

- Írok neked meghatalmazásokat. Levelet adok a Katonatanács elnökéhez. Ha nem tudod elintézni, ha nem adod át, akár a fehérekhez is mehetsz, ide vissza ne gyere... Érted?

- Értem.

- Élve ne kerülj a kezükbe. A levelet jobban őrizd, mint az életedet. Ha a kémelhárítók elfognának, tégy meg mindent, nyeld le inkább a levelet... Érted? - Gimza megmozdult, és öklét az asztalra ejtette, hogy a cserépfazék felugrott. - Hogy tudjad, a levélben ez lesz: a hadsereg megbízik Szorokinban. Szorokin most a csapatok hőse, tűzön-vízen keresztül mennek utána... Én pedig Szorokin agyonlövetését követelem... De most, azonnal, amíg maga alá nem gyűri a forradalmat. Megjegyezted? Ez az üzenet a te halálod lehet, Tyelegin... Érted?

Elhallgatott. Homlokán legyek mászkáltak. Tyelegin így válaszolt:

- Rendben van. Meglesz.

- Hát akkor eredj, fiam... Nem tudom, talán Szvjatoj Kreszten át. Asztrahány felé igen messze van... Jobb lesz, ha a Donon át Caricin felé tartasz. Mellékesen kipuhatolod, hogy áll a helyzet a fehérek mögöttes területén. Vigyél magaddal tiszti vállpántot, feszíts vele... Milyet akarsz, kapitányit vagy alezredesit?

Elmosolyodott, kezét Tyelegin térdére tette, és megpaskolta, mint egy gyerekét:

- Aludj egy-két órát, azalatt megírom a levelet.

 

10

Vagyim Petrovics Roscsin végre megkapta a háromhetes szabadságot, összetörve, betegen, ellentmondásoktól marcangoltan élt akkortájt Velikoknyazseszkaja vasútállomás önkéntes helyőrségében. Nagy harcok nem voltak, a vörösök haderői mind elvonultak dél felé, hogy Gyenyikin fő erőivel ütközzenek meg. Ugyanitt, a Manics és Szal folyók mentén fekvő kozák falvakban helyenként zavargások törtek ki, de Krasznov atamán büntetőosztagának kozákjai nagy tapasztalattal csitították le a felháborodott kedélyeket: volt, akit szép szóval győztek meg, volt, akit vesszővel, volt, akit felakasztottak.

Vagyim Petrovics, idegsokkjára hivatkozva nem vett részt a megtorlásokban. Lehetőleg a tiszti dáridókra sem járt el, amelyeket Gyenyikin győzelmeinek örömére rendeztek. S furcsamód, itt is, a helyőrségben, éppúgy, mint a fronton, bizalmatlansággal, rejtett ellenségeskedéssel viseltettek Roscsin iránt.

Valahol valaki élcelődve emlegette Roscsin "vörös gatyáját", s azóta ez rajta ragadt.

Sablijevkánál Onoli önkéntes rálőtt a lövészárokban. Roscsin nagyon jól emlékezett erre a pillanatra: a páncélvonatról kilőtt ágyúlövedékek süvítésére, a századparancsnok "feküdj" vezényszavára. Robbanás! Aztán egy elkésett revolverlövés, ütés a halántékán, mintha botütés érte volna, és Onoli keleti vágású szemének vadul ujjongó felvillanása.

Csak egyetlenegy ember adhatott hitelt Roscsin becsületszavának: Markov tábornok. De az elesett, és Vagyim Petrovics rájött, hogy ilyen kétséges körülmények között nem emelhet vádat a fiú ellen.

Sokat töprengett: honnét ered ez a gyűlölet ellene? Vajon nem világos-e, hogy őt minden tettében becsületesen, önzetlenül, csakis Oroszország nagyságának eszméje vezeti? Nem a tábornoki rang kecsegtette, amikor a sztyepp szörnyű csatatereire jött...

Roscsinnak az volt a fogyatékossága, hogy nem tudott könyörtelen ésszerűséggel nézni a dolgokra. Elméje azzal ékesítette fel a világot, az eseményeket, amit ő a legkülönb, legfontosabb dolognak tartott. Az oda nem illőtől egyszerűen eltekintett; ami odatolakodott, azon bosszankodott. És a világot kerek, befejezett rendszernek tekintette. Ez minden valószínűség szerint a jólétben élő birtokos nemesség számos nemzedékén átütő, vele született úri mivoltának volt tulajdonítható. E kihalt emberfaj mindennél előbbre valónak tartotta a békés nagylelkűséget, és mindig, mindenütt azt akarta érvényre juttatni. Ha a parasztot ütötték az istállóban, hát aztán? Ordít, üvölt egy sort, utána megbánja, amit elkövetett, s neki lesz jobb: békésebb lesz. Megóvatolták a váltót, s a birtok dobra kerül? Hát aztán? Mit lehet tenni? El lehet éldegélni a melléképület apró szobácskáiban, a pöszmétebozót sűrűjében, holmi lármás dáridók nélkül is, és talán jobban meg is nyugszik így az ember vénségére... Semmiféle nekirugaszkodással nem tudta kihozni a sodrából a sors ezt a széplelkű birtokos nemest. Így alakult ki benne ez a különösen szelíd világnézet, hogy mindenben csak a szépet, a nemest látta!

A kíméletlen éleslátásnak ez a hiánya az emberekkel és a dolgokkal szemben: ez volt Vagyim Petrovicsnak is egyik alaptulajdonsága. (Igaz ugyan, hogy az utóbbi évek eseményei alaposan megtépázták romanticizmusát, helyesebben annak már csak rongyai maradtak meg.) Most állandó bosszúság látszott arcán. Ezért vonta ki magát többek között a tiszti kaszinó látogatása alól is.

Ezeknek az embereknek, a tisztek és junkerek maroknyi csoportjának az ő felfogása szerint a keresztes lovagok fehér köntösében kellett volna járniuk. Hiszen ők emeltek pallost a lázongó csőcselék s annak vezérei - az ördög ismeri ki magát köztük, németek-e vagy antikrisztusok -, úgyszintén a csőcselék kiszolgálói és csatlósai ellen. (Ilyen eszmékkel telítve került Roscsin a Don-vidékre.)

De a tiszti dáridókon, pohárcsengés közt, rémes volt hallgatnia a testvérgyilkos vitézkedéssel való lármás kérkedést. E fiatal, valamikor talán jóképű "keresztes lovagok" arcvonásait az ölés, a megtorlás, a bosszú telhetetlen szomja torzította el: ott álltak a kilencvenöt fokos szesszel tele poharaikkal, és halálhimnuszt énekeltek annak tiszteletére, aki az utolsók utolsója volt, akinek még a hamvát is szerteszórta a szél, mint hajdan az ál-Dmitrijét, és ha azt a sok vért, amit erőtlen akarata kiontott, mind össze lehetett volna gyűjteni, akkor bizony a nép elevenen belefojtotta volna ebbe a feneketlen vértengerbe...

Úgy látszott - és Roscsinnak ezért volt örökösen dühös fintor az arcán -, hogy ezredbeli társainak ez a halálhimnusz volt egyetlen vezéreszméjük... Megtisztítani Oroszországot a bolsevikoktól, és bevonulni Moszkvába... Harangzúgás... Gyenyikin fehér lovon vágtat a Kremlbe... Igen, eddig ez még mind érthető. De ami azután jönne, ami a legfontosabb? A nemzetgyűlést emlegetni például egyszerűen illetlen dolog volt a tisztek között. Szóval: himnusz egy hullához, ennyi az egész?

Mi hajtotta ezeket az embereket a harcba, halálba? Roscsin arca dühös fintorba torzult... Kitárt mellel menni a golyó elébe, és aztán marhakocsiban pálinkázni, ez nem hősiesség, ez elavult dolog. Ezt bátrak és gyávák egyaránt megtették. A halálfélelem leküzdése mindennapos jelenséggé vált, az élet olcsó lett.

A hősiesség ott kezdődik, ha valaki egy meggyőződésért, egy igazságért áldozza fel magát. És itt megint csak a düh fintora, az örökös tépelődés következett... Micsoda igazságban hittek az ő ezredtársai? Miben hitt ő maga, Roscsin? Oroszország dicső, tragikus múltjában? De hát ez megtörtént valóság volt, és nem igazság. Az igazság a mozgásban, az életben rejlik, nem poros fóliánsok agyonolvasott lapjain, hanem abban, ami a jövendő felé áramlik.

Micsoda igazság nevében kell halomra ölni orosz parasztokat? (Hacsaknem a moszkvai harangzúgás, a fehér ló, a szuronyra tűzött virágok kedvéért.) Ez a kérdés motoszkált Vagyim Petrovics tudatában, s terjedt, növekedett, mint a vízbe ejtett kő nyomán a hullámok. Itt kezdődött az ő keserves széttépettsége. Idegen volt tiszttársai közt, ő volt a "vörösgatyás", a "csepp híján bolsevik".

Egyre gyakrabban s szégyentől égő füllel gondolt vissza Kátyával folytatott utolsó szóváltására. Kátya kezét tördelve, izgalomtól fuldokolva rebegte, mintha Vagyim Petrovics lába alól már hullana a göröngy az örvénybe: "Valami mást, egészen mást kell tenned, Vagyim, Vagyim!"

Még nehezére esett beismerni, hogy Kátyának, úgy látszik, igaza van, hogy ő reménytelenül eltévelyedett, hogy egyre kevésbé érti, honnan ered s növekszik lidércnyomásként a "lázongó csőcselék" ereje, hogy az a magyarázat, mintha a bolsevikok félrevezetnék a népet, egyszerűen borzalmas ostobaság, mert még nem tudni, mi micsodát idézett elő: a bolsevikok a forradalmat, avagy a nép a bolsevikokat, s hogy ő, Roscsin, most senki mást nem okolhat, csak saját magát.

Kátyának mindenben igaza volt. Egyetlen pajzsot, egyetlen kincset mentett át régi életéből ebbe a zavaros világba: a szeretetet, a szánakozást. Roscsin nem tudta elfelejteni, hogyan lépkedett Rosztov utcáin, fejkendőben, karján batyujával az ő életének szerény kis útitársa... a kedves, a drága... Ha még egyszer a térdére hajthatná fejét, arcához szoríthatná gyengéden simító kezét, s megsúghatná neki: "Kátya, nem bírom tovább..." De Vagyim Petrovicsot valami ostoba gőg tartotta fogva. A kozák falu poros utcáin, a csapatok közt, a tiszti gyűléseken sovány alakját mintha vasfűző szorította volna, s már teljesen megőszült fejét gőgösen felvetve jelent meg mindenütt. "Teringettét - mondogatták a háta mögött -, rátarti őkelme, nézze meg az ember, akár egy testőrgárdista, ez a gyalogos söpredék..."

Két rövid levelet írt Kátyának, de választ nem kapott. Ekkor rászánta magát, és írt Tyotykin alezredesnek. De épp ez időben kapta meg szabadságát, és akkor nyomban Rosztovba utazott.

Délben ért oda, és az állomásnál bérkocsira ült. A városra nem lehetett ráismerni. A Szadovaja tisztára söpörve, a fák megnyesegetve, a hölgyek kiöltözve, fehér ruhákban sétáltak az árnyékos oldalon, a tükörfényes kirakatok előtt.

Roscsin ide-oda forgatta fejét a kocsiban. Kátyát kereste szemével. Ördög tudja, mi ez itt? Mint egy elfelejtett álom képei, úgy imbolyogtak ezek a nők ódivatú, tollas kalapokban, fehér fátylakban... Fehér lábacskák suhannak az aszfalton, amelyet mogorva házmesterek mostak tisztára, egyetlen vércsöpp sem látszik ezeken a fehér harisnyákon... Ezért harcol tehát a hátvéd Velikoknyazseszkajánál! Negyedik hete viaskodik Gyenyikin a vörös hadakkal! Ez hát az igazság, az a bizonyos, egyszerű - akár a kétszerkettő - igazság, amelyért a fehérek háborúja folyik!

Roscsin keserűen elmosolyodott. Unalomig ismert szürkészöld egyenruhákban, vadonatúj sapkákban németek álldogáltak egy utcasarkon, mint akik otthon érzik magukat. Ah, az egyik, monokliját lekapva, épp kezet csókolt egy fehér ruhás szépasszonynak...

- Kocsis, gyorsabban!

Tyotykin alezredes a háza kapujában állt. Vagyim Petrovics odaérve, kiugrott a kocsiból, s látta, hogy Tyotykin megtántorodik, kerekre nyílt szeme majd kiesik, és kövérkés kezét felemelve, úgy siet Roscsin felé, mintha kísértetet látna.

- Van szerencsém, alezredes úr... Nem ismer meg? Én vagyok... Az istenért, mi van Kátyával? Egészséges? Miért nem...

- Jóságos isten, hát él? - kiáltotta magas, vénasszonyos hangján Tyotykin. - Vagyim Petrovics, galambocskám! - és Roscsin nyakába borulva, könnyeivel benedvesítette az arcát.

- Mi történt? Alezredes, mondjon el mindent...

- Érezte a szívem, hogy él... Szegény Jekatyerina Dmitrijevna meg már mennyit kesergett! - És Tyotykin összefüggéstelen mesébe fogott, hogyan ment Kátya Onolihoz, aki érthetetlen okból azt állította, hogy Roscsin elesett. Mesélt Kátya bánkódásáról, elutazásáról.

- Úgy, szóval ez történt - mondta maga elé nézve, szilárd hangon Roscsin. - És ugyan hova utazott Jekatyerina Dmitrijevna?

Tyotykin széttárta karját, jóindulatú arcán látszott, mennyire szeretne segíteni.

- Úgy rémlik nekem, hogy Jekatyerinoszlavba készült... - mondta. - Mint hogyha valami cukrászüzembe szeretett volna belépni... Bánatában, szegényke, cukrászdába... Vártam, hogy írni fog, de egyetlen sort se küldött, eltűnt, mint a kő a vízben...

Roscsin köszönettel elutasította a felajánlott csésze teát, s nyomban visszatért az állomáshoz. A vonat este indult Jekatyerinoszlavba. Bement az első osztályú váróterembe, leült a kemény tölgyfa padra, felkönyökölt, tenyerével eltakarta szemét, s órákig maradt így mozdulatlanul.

Valaki megkönnyebbült sóhajjal telepedett le Vagyim Petrovics mellé. Ezelőtt már többen ültek itt, jöttek s elmentek, de ez most úgy kezdte remegtetni a térdét, hogy az egész pad rezgett belé. Nem ment el, és nem hagyta abba a remegtetést. Roscsin nem véve le kezét a szeméről, így szólt:

- Mondja, kérem, nem tudná a lábát békén hagyni?

A másik készségesen felelt:

- Bocsánat, rossz szokás. - És ettől kezdve mozdulatlanul ült.

A hangja meglepte Vagyim Petrovicsot. Borzasztóan ismerős volt, valami távoli, elmúlt gyönyörűségre emlékeztette. Roscsin, anélkül hogy kezét elmozdította volna, két ujja között, fél szemmel megnézte szomszédját: Tyelegin volt. Sáros csizmás lábát kinyújtva, kezét hasán összekulcsolva, tarkójával a pad magas támlájához dőlve, nyilván elszunnyadt. Szűk, hóna alatt bevágódó tiszti zubbonyban volt, rajta vadonatúj alezredesi rangjelzés. Sovány, borotvált, napbarnított arcán annak az embernek a mosolya, aki kimondhatatlan fáradtan, végre megpihenhet.

Kátya után ő állt Roscsinhoz legközelebb, fivérének, jó barátjának érezte. A két nővér, Dása meg Kátya bájából mintha őrá is esett volna egy sugár... Vagyim Petrovics meglepetésében majdnem felkiáltott, kis híja, s a nyakába borult volna. De Tyelegin nem nyitotta ki a szemét, nem mozdult. Eltelt egy másodperc. És Roscsin megértette: ellenség ül mellette. Vagyim Petrovics már május végén tudta, hogy Tyelegin a Vörös Hadseregben van, hogy jószántából lépett be, s nagy becsülete van ott. A rajta levő egyenruha nyilván nem az övé, lehet, hogy egy sajátkezűleg megölt tisztről húzta le, az alezredesi vállpánttal együtt (holott a cári hadseregben csak törzskapitány volt)... Roscsin hirtelen valami tapadós undort érzett, ami nála rendesen a maró gyűlölet rohamába szokott fúlni: Tyelegin csak mint bolsevik kém lehet most itt...

Fel kellene kelnie tehát, és ezt rögtön jelentenie. Roscsin két hónappal ezelőtt pillanatig sem habozott volna. De most szinte odanőtt a padhoz, elhagyta az ereje. Az undora is elapadt... Ivan Iljics, a vörösparancsnok, íme, itt ül mellette, fáradtan... egész a régi... a régi, jó gyerek... Hiszen nem pénzért, nem karrierért... Ugyan, hülyeség! Nyugodt, megfontolt ember, azért ment oda, mert igaz ügynek tartotta... "Mint ahogy én is... És én most kiszolgáltassam, hogy egy óra múlva Dása férje, nekem, Kátyának testvérünk... csizma nélkül heverjen holtan a kerítés mögött, a szeméten..."

Roscsin torkát iszonyat szorongatta, ültében egészen összezsugorodott... Mit csináljon? Felkeljen, elmenjen? De Tyelegin esetleg megismeri, zavarában még elárulja magát. Hogyan mentse meg?

Így ültek mozdulatlanul, alvókként, egymás mellett a tölgyfa padon Roscsin és Ivan Iljics. A pályaudvar és az állomásépület ebben az idő tájban kiürült. A vasúti őr bezárta a váróterem ajtóit. Ekkor Tyelegin, még mindig lehunyt szemmel, megszólalt:

- Köszönöm, Vagyim.

Roscsin keze kétségbeesetten megrezzent. Ivan Iljics könnyedén fölkelt, s nyugodt léptekkel, vissza sem fordulva, a térre nyíló kijárathoz ment. Egy perc múlva Roscsin felugrott, utánaeredt. Körülszaladta a pályaudvar előtti teret, ahol az aszfaltolvasztóan forró napsütésben, füstölthal-kötegek tövében néhány szurtos figura szunyókált... Kiégett a fákon a lomb, égett szagú volt a város porától átitatott levegő.

"Megölelni, bárcsak megölelhetném" - és a hőség vörös karikái úszkáltak Roscsin szeme előtt. De Tyelegint mintha a föld nyelte volna el.


Amikor Roscsin a vagon lócáján a kerekek zakatolása közben tompa álomba merült, ugyanakkor az, akit keresett, akit az ő vértől, gyűlölettől beteg lelke olyan kínosan megáhított: felesége, Kátya, a sztyeppen szekerezett. Vállát sáljába burkolta. A szép Matrjona Kraszilnyikova ült mellette. A szekér nyikorgott, a lovak fújtattak. Elöl, hátul még temérdek ilyen szekér döcögött a sztyeppen, a csillagos éjszaka leple alatt.

Alekszej Kraszilnyikov a gyeplőszárat nekieresztve ült a kocsiülésen. Szemjon a szekér szélén oldalvást kalimpált a lábával, csizmájához odatapadt a bojtorján. Lószag, ürömfűszag érzett. Kátya félálomban tűnődött, vállát szellő hűsítette. Végeláthatatlan volt a sztyepp, végeérhetetlen az út. Mindenütt lódobogás, szekérzörgés... és mennek, mennek, mint a nomád ősök árnyai...

Mi az öröm? Örökös vágyakozás... a sztyepp vége... várnak a kék partok, az enyelgő hullámok, a békesség, a bőség...

Matrjona Kátya arcára nézett és elmosolyodott. Megint csak paták dübörgése. A hadsereg kivonult a bekerítésből. Mahno apó parancsára csendesen kellett haladnia. Alekszej széles válla meggörnyedt, biztosan az álmot hessentette el. Szemjon halkan megszólalt:

- Nem szakadok én el tőletek... Mindig csak Szemjon, Szemjon!... (Matrjona apró sóhajjal elfordult, és a sztyeppbe bámult.) Már a tavasszal megmondtam Alekszejnek: nem a matrózsapkám szalagjáért, hanem az ügyért akarok harcolni. (Alekszej hallgatott.) Kié most a flotta? A miénk, parasztoké. Mi lesz, ha mind otthagyjuk? Hiszen közös ügyért verekszünk, ti itt, mi ott...

- Aztán mit írnak neked? - kérdezte Matrjona.

- Azt írják, hogy okvetlen menjek vissza a torpedónaszádra, különben szökevénynek tekintenek, és forradalmi törvényszék elé állítanak...

Matrjona vállat vont. Elöntötte a forróság, de fegyelmezte magát, egy szót sem szólt. Kis idő múlva Alekszej kiegyenesedett a kocsiülésen, hallgatózott és ostornyelével a sötétségbe mutatott:

- A jekatyerinoszlavi gyors...

Kátya arra pillantott, de nem látta meg a vonatot, amely egy kocsiszakasz felső polcán az alvó Vagyim Petrovicsot vitte magával... Csak a távoli, elnyújtott vonatfüttyöt hallotta, és szívébe markoló szomorúságot hagyott benne...

Jekatyerinoszlavban Vagyim Petrovics a vonatról egyenesen Kátya felkutatására indult. Mindenhová benézett, ahol cukrászdát sejthetett. Fülledt kávéházakba, amelyek mosatlan ablakait s az édességeket fedő tülltakaróit sűrűn ellepték a legyek. Sorra vette a sokat sejtető cégtáblák nyomán a "Versailles", "Eldorádó", "Kedélyes kávéház" nevű gyanús lokálokat, melyek ajtajából kidülledt szemű, szurtos képű, bajuszos alakok bámészkodtak rá; meglátszott rajtuk, hogy készek akármit vagy akárkit miszlikbe vágni. Roscsin mindenütt kérdezősködött, végül már a város összes üzletét bejárta.

A nap irgalmatlanul sütött. Tarka néptömeg hullámzott a Katalin sugárút kettős nyárfasora között. A kopott villamoskocsik csilingeltek. A háború előtt ez a város Dél-Ukrajna fővárosává kezdett fejlődni, csak a háború akasztotta meg a növekedését. Most a hetman-uralom s a német védelem alatt a város újra felélénkült, csakhogy más módon: irodák, pénzintézetek, kereskedelmi raktárak helyett játéktermek, zálogházak, pecsenye- és limonádékioszkok nyíltak; az üzleti zsibongást, sürgés-forgást valutaüzérek hisztérikus rikácsolása váltotta fel, akik tarkóra tolt sapkában, borotválatlanul szaladgáltak kávéházról kávéházra. Temérdek cipőtisztító és cipőkenőcs-árus nőtt ki a földből - ez volt azoknak az időknek egyetlen ipara.

Hitvány csavargók, lebujokban játszó muzsikusok, semmittevők léha tömege lepte el a várost, akiknek többsége hamis pénzzel vagy nem létező áruval kereskedett.

Vagyim Petrovics az eredménytelen kutatásba belefáradva, eltompultan, kimerülten ült le egy padra, az akácok alatt. Előtte hullámzott a járókelők sokasága: cifrán vagy még inkább nevetségesen kiöltözött nők, függönyökből varrt ruhákban, ukrán népviseletben, hőségtől nedves, kifestett szemmel, kendőzött képükön csurgott a verejték. Közöttük eszelősen hadonászó izgatott üzérek tolongtak, ostobán felfuvalkodott hetman-hivatalnokok feszengtek a sapkájukon az ősi ukrán jelvénnyel -, akik örökké holmi pénzügyleteken s kincstári sikkasztásokon törték a fejüket; bikanyakú, vállas, tagbaszakadt hetman-legények, bajuszos hajdamákok óriási, piros tetejű szőrmesapkában, égszínkék bekecsben és csodálatos, bojtos, bő nadrágban, aminőkről nacionalista gimnáziumi tanárok és galíciai romantikusok két évszázadon át ábrándoztak... Dölyfös német tisztek is feltűntek a tömegben, és megvető mosollyal néztek el a fejek fölött...

Roscsin elnézte mindezt, és újra dühroham marcangolta szívét. "Benzinnel kellene leönteni, tűzzel kipusztítani ezt a söpredéket..." Egy nyitott kioszkban megivott egy pohár szörpöt, s megint elindult házról házra. Csak most kezdett ráébredni kutatásának eredménytelenségére. Rettenetes volt a félénk, tapasztalatlan Kátyát ebben a félőrült tömegben elképzelnie - egyedül, pénz nélkül, bánattól összetörten. (Éles kínnal nyilallt Roscsin tudatába újra meg újra az a morfiumos üvegecske a moszkvai lakásban.) "Valutaüzérek, kerítők, sasliksütők szennyes keze, aljas pillantása érintette Kátyát... lehetetlen..."

Roscsin zihálva lélegzett. Szétvetett könyökkel rontott a tömeg sűrűjébe, nem hederített kiabálásra, szitokra. Este szörnyű pénzért szállodai szobát vett ki, egy sötét lyukat, ahol csak egy horpadt matracú vaságy volt, lehúzta csizmáját, az ágyra borult, és ősz fejét kezébe temetve, könnytelen zokogásra fakadt...


Tyelegin gyalogszerrel átjutva a Don-vidék határán, az alezredesi vállpántot zsákjába dugta: vonaton elért Caricinig, és ott felszállt egy óriási Volga-gőzösre, amely fedélzetétől fenékig zsúfolva volt frontharcosokkal, szökevényekkel, parasztokkal, menekültekkel. Szaratovban jelentkezett a Forradalmi Bizottságnál, és onnan vontatóhajón Szizranyba ért, ahol a csehszlovák arcvonal kezdődött.

A Volga olyan kihalt volt, mint hajdan, amikor Dzsingisz kán lovasai hajtották homokos partjaihoz lovaikat, hogy megitassák őket a nagy Ra vizéből. Tükörsima felülete szélesen nyújtózott el a meredek homokkő partok, elöntött parti berkek zöldellő füzei között. A gyér falvak néptelennek látszottak, kelet felé elmaradt a síkság hőhulláma, délibábja. Mélán úszkáltak a felhők a víz tükrében. Csak a gyorsan forgó hajókerekek csobogó zaja verte fel az azúrkék víztömeg csendjét.

Ivan Iljics a kapitányi híd alatt feküdt, a forró fedélzeten. Mezítláb volt, szabadjára lógó vászoningben, arcát aranyszőke sörte nőtte be. Mint kandúr a napon, úgy kéjelgett a csendességben, a vízirózsák nedves illatában, az alacsony partról odaverődő száraz árvalányhajszagban, a beláthatatlan fényárban. A pihenések pihenése volt ez.

A gőzös fegyvert és lőszert vitt a sztyeppi partizánoknak. A szállítmányt kísérő vöröskatonák a naptól, levegőtől ellustultan heverésztek, s kialudva magukat, dudorászva bámulták a vizet. Hvegyin elvtárs, az osztag parancsnoka - egy fekete-tengeri matróz - naponta többször dorgálta tétlen katonáit, amiért nem eléggé öntudatosak, s ilyenkor azok köréje telepedve, könyökükre támaszkodva hallgatták.

- Értsétek meg, fiaim - oktatta őket rekedtes hangján -, nem Gyenyikin, nem Krasznov atamán, nem is a csehszlovákok ellen harcolunk mi. Mi, igenis, mind a két félteke egész véres kezű burzsoáziája ellen harcolunk... Most kell halálos csapást mérni a burzsujra, amíg nem kapott végleg erőre. Velünk, oroszokkal (és ezt a szót különös nyomatékkal hangsúlyozta), véreink, a világ minden országának proletárjai együtt éreznek. Csak azt várják, hogy végezzünk a magunk élősdijeivel, aztán segítsük őket az osztályharcban... Ez csak érthető, ugye, fiúk? Nincs a világon senkinek olyan kurázsija, mint az orosz katonáknak, annál csak a vörös matróz vitézebb, úgyhogy minden esélyünk megvan a győzelemhez. Értitek, aranyoskáim? Tiszta sor, amit beszélek. Ma Szamaránál folyik a harc, de nemsokára az egész világon verekszünk...

A fiúk le nem vették róla a szemüket, úgy hallgatták. Valamelyikük nyugodtan megjegyezte:

- Ammár igaz... Jól befűtöttünk az egész világnak!

Bal felől feltűntek a Hvalinszki-hegyek. Hvegyin elvtárs szeméhez emelte látcsövét. A parti fák közt már látszott Hvalinszk, egy lomha, álmos kisváros. Itt kellett kőolajat felvenniük.

Az őszes hajú kapitány a kormány közelében állt. A folyamot itt hínárral benőtt szigetek háromfelé ágaztatták. A hajóút szeszélyes volt erre, Hvegyin a kapitányhoz lépett.

- Egy lelket sem látni a városban, furcsa...

- Márpedig itt okvetlenül kell kapnunk kőolajat.

- Hát ha kell, akkor gyerünk...

A hajó közvetlenül a sziget mellé ért, ahol a sásgyökerek majdnem érintették a csavart. A hajó kéménye felbődült, maga oldalt fordult. A sziget sűrű nádasából ekkor kétségbeesett ordítozás hallatszott:

- Hé! Állj! Hova mentek?

Hvegyin kivette tokjából revolverét. A legénység eltűnt a fedélzetről. A hajókerekek alatt zubogott a víz.

- Álljatok meg hát! - kiáltották a nádasból, ahonnét izgatott vörös arcok, hadonászó karok tűntek elő. Mindnyájan a városra mutogattak. A nagy lármában semmit sem lehetett érteni. Hvegyin végül matrózszitkokkal túlkiabálta az egész zenebonát. De a helyzet amúgy is érthető volt... A hajóállomás körül, füstgomolyok nyomán, fegyverropogás hallatszott. Hvalinszkot elfoglalták a fehérgárdisták. Kiderült, hogy az elmenekült helyőrség maradványai s a helybeli partizánok kiabáltak a szigetről. Néhányan fel voltak fegyverezve, de lőszerük nem volt.

A vöröskatonák a fülkékbe rohantak fegyverekért. Hvegyin maga állt a kapitány helyére, és olyan éktelen kacskaringós káromkodásba fogott, hogy a szigeten az emberek nyomban megnyugodtak, mosoly villant fel az arcokon. Hvegyin azon melegében arctámadást akart indítani a város ellen, csapatot szállítani a partra, és elbánni a fehérekkel. De Ivan Iljics meggátolta ebben. Tyelegin rövid vita során bebizonyította, hogy feltétlenül átkaroló mozdulatokkal kell kombinálni, és hogy Hvegyin nem ismeri az ellenség erőit: mit lehet tudni, hátha tüzérsége is van.

Hvegyin fogcsikorgatva ugyan, de engedett. A hajó a golyók tüzében az árral megindult visszafelé, s elért a sziget nyugati oldalára, ahonnét egy kis erdő eltakarta a várost. Itt horgonyt vetett. A szigeten levők a homokos partra gyűltek. Lehettek vagy ötvenen, csupa rongyos, kócos ember.

- Hallgassátok meg hát, az ördögbe is, amit mondani akarunk! - kiabáltak. - Zaharkin segítségünkre jön a pugacsovszki partizánokkal, már három napja, hogy küldöncöt menesztettünk hozzá.

És elmondták, hogy a hvalinszki burzsujok három nappal ezelőtt váratlanul fegyveresen rátörtek a forradalmi bizottságra, és elfoglalták a postát és távíróhivatalt. A tisztek feltűzték a vállpántot, betörtek a fegyverraktárba, elvitték a géppuskákat. Felfegyverezték a gimnazistákat, a kupeceket, hivatalnokokat, még a pópa is vadászpuskával szaladgált. A vörösök közül senki sem volt felkészülve erre a puccsra, nem értek rá fegyvert ragadni.

- A parancsnokaink meglógtak, elárultak bennünket...

- Eltévedt nyáj vagyunk...

- Ej, ti szárazföldi patkányok! - csak ennyit mondott nekik Hvegyin.

Valamennyien haditanácsot tartottak a parton. Tyelegint választották meg jegyzőnek. Feltették a kérdést: visszavegyék Hvalinszkot a burzsujoktól vagy nem? Elhatározták, hogy visszaveszik. A második kérdésben, hogy bevárják-e a pugacsovszki partizánokat, vagy saját erőikkel vegyék be a várost, vita tört ki. Egyesek kiabáltak, hogy várni kell, mert a pugacsovszkiaknak ágyújuk van. Mások azt vitatták, hogy nem lehet várni, mert Szamarából minden pillanatban itt lehetnek a fehérek hajói. Hvegyin unta a vitát, s csak legyintett:

- No, elég volt a lármából, elvtársak. Egyhangúlag elhatároztuk: estére Hvalinszk, ha törik, ha szakad, a mienk lesz. Írd be a jegyzőkönyvbe, Tyelegin elvtárs.

Ekkor a bal parton, a szakadék fölött, lovasok jelentek meg, előbb ketten, aztán négyen. Amikor meglátták a hajót, ellovagoltak. Kisvártatva az egész partot ellepte a lovasság, kaszapengéből készült lándzsák csillogtak a napsütésben. A hvalinszkiak kiáltoztak:

- Hej, kifélék vagytok?

- A pugacsovszki paraszthadsereg, Zaharkin osztaga - feleltek.

Hvegyin fogta a szócsövet, s arcát felfújva beledörögte:

- Testvérek, fegyvert hoztunk nektek, gyertek a szigetre, bevesszük Hvalinszkot...

- Jól van - hangzott a válasz -, gyerünk azzal a hajóval... Ágyúnk is van.


A lovasság egyik osztaga volt a parasztpartizánoknak, akik a szamarai lapályon azok ellen a járások ellen harcoltak, amelyek elismerték a Szamarában székelő Ideiglenes Kormányt.

Ez a hadsereg nyomban azután alakult, mihelyt a csehszlovákok elfoglalták Szamarát. Pugacsovszk városa - azelőtt Nyikolajevszk - lett az alakulat központja. Ide gyülekeztek a heves vérű férfiak, akik szívesen ültek lóra, mindazok, akiket Sehobalov, a hírhedt földkupec tett földönfutóvá, vagy hajszolt éhbérért a földet túrni, és akik a gazdag uráli telepesekkel viszálykodtak a földért, mindazok, akiknek lelkét megbolygatta a végtelen rónaság szilaj szele, akik itt születtek, ahol ring az aranyló búza, és lassú ökreit nógatva ballag a paraszt a nehéz ekeszarva mögött.

Az ellenség mindenhol fel-feltünedezett, mint a sztyepp réme. A jómódú parasztok, a cári hadsereg altisztjei és a Szamarából ideküldött álruhás agitátorok összeverődve ordítozták: "Nincsen olyan törvény, amely megengedné a földhözragadt szegénységnek, a napszámosoknak, a sehonnai csavargóknak, hogy ők kormányozzák a népet, s elvegyék a gazdag parasztok földjét, gabonáját!" S ez az összeverődött banda követet küldött a szomszédos falvakba, hogy sáncolják el magukat.

Egyszerre megbolydult az egész járás, előszedték az elrejtett fegyvereket, ekevassal meghúzták a határt, és sok kilométeres lövészárkokat ástak.

Más helyeken köztársaságot kiáltottak ki, amely azonban aláveti magát a szamarai központnak. A terület védelmét a lovasságra bízták, s a gyalogságot csak a vörösök támadása esetére mozgósították. A lovasságot karókra erősített kaszapengékkel fegyverezték fel. Félelmetesek voltak ezek a kulákseregek. Váratlanul törtek elő a sztyepp ködéből, óriási porfelhő közepette, a vörösök csatárláncaira, géppuskafészkeire. Egy családból valók verekedtek: apák, fiúk, testvérek, keresztkomák harcoltak itt egymás ellen, elkeseredetten, félelem és irgalom nélkül. Ha szétverték a vörösöket, a lovasság puskákkal, géppuskákkal fegyverkezett föl, de a kaszapengét nem dobta el.

Sem az évkönyvek, sem a katonai irattárak nem emlékeznek meg e nagy parasztháborúról a szamarai síkságon, ahol még nem feledték el Jemeljan Pugacsov hadjáratát. Csak olykor, nagy ünnepeken, egy kupa bor mellett vitázik apa és fiú, egymás szemére vetve az elmúlt harcok stratégiai hibáit.

- Emlékszel, Jaska - kezdi az apa -, mikor Koldibanynál ágyúból lőttetek bennünket? Na, gondolom magamban, ez biztos az én Jaskám, affene a bőribe... Hogy nem tépáztam meg jobban kölyökkorában... De bezzeg el is bántunk ám veletek alaposan, mi? Szerencséd, hogy akkor nem kerültél a kezem közé...

- Jó, jó, csak hencegj! Azért mégis a mieink győztek!

- Úgy is van... Kulák voltál, az is maradsz, véres kezű!

- Sebaj, alkalomadtán megint birokra kelünk.

- Igyunk egyet, fiam!

- Egészségünkre, apámuram!


A hajó a bal parthoz ért. Lebocsátották a fahidat, és a pugacsovszki osztag parancsnoka, Zaharkin, felment a fedélzetre. Orra horgas volt, mint egy karvalyé. Nagy erejű, izmos testének súlya alatt megreccsent a palló. Kifakult tiszti zubbonya szétfeslett a hóna alatt, magas szárú csizmáját görbe kard verdeste. Idősebb fivérei - Utyevszk környéki parasztok - már hadosztályparancsnokok voltak.

Zaharkint hat partizánparancsnok követte a hajóra. Különösen festői volt rajtuk a fakó színű, szurtos, poros, kihajtott gallérú ing, sarkantyús szőrcsizma - némelyiken egyszerűen bocskor -, derekukon géppuskaheveder, kézigránátok, vállukon lapos német szurony és rövidre vágott csövű puska.

Zaharkin és Hvegyin a kapitányi hídon találkoztak, kezet szorítottak, egyik erősebben, mint a másik. Cigarettával kínálták egymást. Hvegyin röviden elmagyarázta a hadihelyzetet, Zaharkin közölte:

- Én tudom, ki az, aki Hvalinszkban zavarja a vizet: Kukuskin, a Zemsztvo-hivatal elnöke... Csak kerüljön élve a kezembe ez a gazember.

- Mi van az ágyúval? - kérdezte Hvegyin. - Használható?

- Hogyne, csak nincs rajta irányzék, egyenesen az ágyúcsővel célzunk. De lőni jól tud a betyár: észre se vesszük, leszedi a harangtornyot vagy akár a víztornyot is!

- Helyes... No és mi a véleménye, Zaharkin elvtárs, a csapatok partraszállításáról, az átkaroló mozdulatról?

- A lovasságot átdobjuk a túlsó partra. Elbír ez a hajócska száz embert?

- Meg se kottyan neki kétszerre.

- Akkor hát ne is szaporítsuk a szót. Mihelyt besötétedik, átdobjuk a lovascsapatot a várostól valamivel feljebb, virradóra pedig támadunk. Az ágyút a hajón állítjuk fel.

Hvegyin Ivan Iljicsre bízta a rohamosztag vezényletét, amely arctámadást indít a kikötő ellen. Szürkületkor az elsötétített hajó óvatosan közeledett a sziget mentén a Volga-könyökhöz. A csöndességben csak a matróz hangja hallatszott, aki a mérőónnal bajlódott.

A hajó nyomán a pugacsovszkiak is elindultak a parton. A hvalinszkiaknak fegyvert osztottak ki, és azok most a homokban hasaltak. Tyelegin közvetlen a víz mellett járkált, s ügyelt rá, hogy ne dohányozzanak, ne gyújtsanak tüzet. A folyóvíz alig hallhatóan csapódott a homokos parthoz. Mocsári virágok illatoztak, dongtak a szúnyogok. Az emberek elcsendesedtek a homokban.

Egyre feketébb, bársonyosabb lett az éj, csak a csillagtábor világolt. Száraz ürömfű szagát hozta a sztyeppi szél, fürjek serege surrogta: "Jó éjszakát"... Ivan Iljics föl-alá járkált a vízparton, hogy elűzze szeméről az álmot.

Virradat közeledtével az ég bársonyos feketesége megfakult, s a folyón túlról kakas szólt valahonnét; az enyhén ködlepte vizet halkan csobogva felzavarta a közeledő hajó kereke. Ivan Iljics megvizsgálta revolverét, helyrerántotta a nadrágszíját, és az alvók mellett elhaladva, pálcával megveregette lábukat.

- Elvtársak, felkelni!

Az emberek riadtan ébredtek, dideregve tápászkodtak fel, nehezen eszméltek rá, mi áll előttük... Sokan a víz fölé hajolva, szomjukat oltották. Tyelegin halkan vezényelt. Fedezéket kellett emelniük. A katonák az ingüket tömték meg földdel, és elhelyezték a hajókorlát mentén. Szó nélkül dolgoztak, nem volt kedvük tréfára.

Hajnalodott. Az előkészületekkel végeztek. A kis rozsdás hegyiágyút a hajó orrán állították fel. Ötven harcos a fedélzetre hasalt, a homokzsákok mögé. Hvegyin a kormányhoz állt.

- Teljes gőzzel előre!

A víz felzubogott a kerekek alatt. A hajó gyorsan megkerülte a szigetet, és egyenest a városnak tartott, ahol itt-ott fények villóztak. A háttérben kibontakoztak az éjborította hegyek homályos körvonalai. Már erősen rikoltoztak a kakasok.

Ivan Iljics az ágyú mellett állt. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy ezt a szűzi csendet most mindjárt megtöri az ágyúdörgés.

Egy hvalinszki jelentkezett irányzónak az ágyúhoz. Békés külsejű bácsi volt, holmi horgászó egyházfinak látszott inkább; behízelgő hangon megszólalt:

- Kedves parancsnok elvtárs, mi lenne, ha a postaépületet tisztelnénk meg? Pont ide látszik. Ott ni, tetszik látni? Ahol a két kis lámpa ég...

- Cél a posta! - dörgött a szócsőben Hvegyin hangja. - Ágyúval egyenest a célra!

Az irányzó leguggolt, és az ágyú csövébe nézve, a két lámpa felé irányította. Aztán betolta a lövedéket, és Tyeleginhez fordult:

- Elvtárs, kedves, menjen csak félrébb egy csöppecskét. Hamis jószág ám ez, felrobbanhat...

- Tűz! - rikkantott Hvegyin.

Az ágyú ugrott egyet, eldördült; a víz felett süvöltő moraját visszaverték a hegyek. A két lámpa közelében robbanás villant fel, s az ágyúlövés visszhangja másodszor is végigmorajlott.

- Tűz, tűz! - kiáltott Hvegyin, a kormánykereket rángatva. - Balról gyors tűz! Sortüzet a gazemberekre!

Magánkívül toporzékolt, érthetetlen, artikulátlan szavakat ordított. Rendetlen egymásutánban dördült el a sortűz a fedélzetről. Gyorsan közeledtek a hvalinszki parthoz. A város nyájas szavú polgára ismét pontosan beirányította és megtöltötte az ágyút, s a lövés nyomán valami fészer deszkaszilánkjai repültek szerteszét. Már világosan kirajzolódtak a faházak, a kertek, a harangtorony körvonalai.

Lent a hajóállomásnál puskalövések fényes tűi villantak fel. És ami Tyelegint aggasztotta, bekövetkezett: gyorsan, tagoltan megszólalt egy géppuska. Lábujja a szokott módon elzsibbadt, mintha ereiben megállt volna a vér. Az ágyúhoz guggolt, és egy hosszúkás épületre mutatott, amely egy alacsony halmon állt:

- Próbálj csak abba a sarokba találni, oda a bokrok mögé...

- E-he-he, nem rossz házacska pedig, de sebaj, gyerünk csak... - mondta a hvalinszki bácsi.

Harmadszor is eldördült az ágyú. A géppuska egy percre elcsendesedett, aztán már másutt, valamivel följebb szólalt meg. A hajó éles fordulattal a kikötő felé tartott. A kémény, az árboc rezgett a találatoktól.

- Ne várjatok a pallóra, ugorjatok! - kiáltott Hvegyin. - Hurrá, fiúk!

A hajó irodafülkéje megreccsent. Tyelegin elsőnek ugrott ki, és a fedélzetről lemászó hvalinszkiaknak hátrakiáltott:

- Utánam! Hurrá!

És a partra futott, a tömeg ordítva tódult utána. Lőttek, tovább szaladtak, botladoztak. A part néptelen volt. Itt-ott surrant el csak egy-két alak a kertek alatt. Néhány háztetőről lőttek. S már egészen messziről, a dombokról kelepelt csak időközönként a géppuska, elnémult, majd ismét felugatott. Az ellenség kitért a harc elől.

Tyelegin egy hepehupás térségben találta magát. Lélegzetét visszafojtva szétnézett, összegyűjtötte embereit. Meztelen talpa égett, a kövek bizonyosan megsebezték. Porszag érzett a levegőben. A faházak csukott zsalugáterekkel szenderegtek. Még levél se mozdult az orgonabokrokon, akácfákon. Egy tornyocskákkal díszített, vidékies, emeletes sarokház erkélyén négy alsónadrág száradt kötélen. "Ezeket biztosan elcsenik" - gondolta Tyelegin. A város, úgy látszik, mélyen aludt. A rohangálást, a csatazajt a lakosok csak álmukban vélték hallani.

Tyelegin megkérdezte, hol van a posta, a távírda, a víztorony, és tíz-tíz emberből álló osztagokat küldött oda. A katonák el is mentek, még mindig meg-megborzadva, félreugrálva s minden neszre puskát szegezve, de ellenség sehol sem mutatkozott. Már a szajkó is megszólalt, s a háztetőkről felröppentek a galambok.

Tyelegin osztagával elfoglalta a küldöttek tanácsa épületét, egy ódon, oszlopos kőházat. Az ajtók tárva-nyitva, az előcsarnokban puskák hevertek halomban. Kiment az erkélyre. Dús lombú kerteket, régen nem festett bádogtetőket, poros, néptelen kis utcákat látott a vidékies csendességben. Egyszer csak messziről megkondult a vészharang. Izgatott, gyors, verdeső hangja végigzendült a városkán. Ahonnan a segélyhívó harangszó eredt, lövöldözés kezdődött, kézigránátok robbantak, súlyos lódobogás és csatazaj hallatszott. Zaharkin csapata vágta el ott a hegyekbe menekülő ellenség útját. Aztán a lovasok nagy patkócsattogással beügettek a kis utcákba. És újból minden elcsendesedett.

Ivan Iljics nyugodtan lement a hajóhoz, jelenteni a város bevételét. Hvegyin végighallgatta, és így szólt:

- A szovjethatalom helyre van állítva. Itt egyéb dolgunk nincs is. Hajókázzunk hát szépen tovább. - Az ijedtében félholtra vált öreg kapitánynak barátságosan megveregette a hátát: - Látod, öregem, ezt is megérted, puskaport szagoltál... Átadom a parancsnokságot, foglald el őrhelyed.


Tyelegin a hajógépek dohogása, a hullámok csobogása mellett aludt estig. Az alkony áttetszően sötét bíborlepelt borított a folyóra. A hajó tatján halkan dudorásztak, a csendes nótaszó messzire elhallatszott ebben a végeérhetetlen pusztaságban. A naplemente hiú szépsége bevonta a tájat, a partot és a vizet, a szemeket, a lelkeket.

- Hé, gyerekek, mit kántáltok olyan búsan? Nosza, valami vígabbat! - kiáltott Hvegyin. Ő is kialudta magát, felhajtott egy bögre alkoholt, és most nadrágját huzigálva, a fedélzeten sétafikált. - Még csak Szizranyt kéne bevennünk, mi, Tyelegin elvtárs? Ha még azt nyélbe üthetnénk...

Fehér fogát villogtatva, nagyot nevetett. Fütyült a veszedelemre, a volgai alkony búbánatára, a halált hozó golyóra is, ami - nyílt harcban, avagy orvul - vár reá valahol... Csak úgy forrt benne az életöröm, a kicsattanó erő és egészség... Meztelen talpa alatt rengett a fedélzet.

- Megállj, nem adok neki sok időt, Szizranyt is, Szamarát is bevesszük, miénk lesz az egész Volga...

Az alkonypír hamuszínűre vált. A hajót nem világították ki. Esthomály takarta el a tűnő partokat. Hvegyin nem fért a bőrébe. Tyelegint nógatta, hogy kártyázzanak.

- Ha már nem akarsz pénzbe, játszunk orronverésbe... De ne sajnáld, ha ütünk, üssünk istenigazában.

Leültek a kapitány fülkéjében orronverőst játszani. Hvegyin iszonyúan izgult, folyton ráduplázott, már fölvitte háromszázig, és nagy izgalmában majdhogy csalásra nem vetemedett, de Ivan Iljicset nem lehetett félrevezetni. "Olyan nincs a sifonérba, engem, barátom, nem csapsz be" - mondta és nyert. Aztán kényelmesen elhelyezkedett a faszéken, és a zsíros kártyákkal kezdte kiadni a járandóságot, de olyan becsülettel, hogy Hvegyin orra csakhamar céklavörös lett.

- Hol tanultad ezt?

- Német fogságban tanultam - mondta Tyelegin. - Ne forgasd el a pofádat... kétszázkilencvenhét...

- Te, pihenés nélkül üss, emmár sok a jóból... majd még terád is kerülhet a sor...

- Pedig az utolsó háromnál pihenhetek.

- Na, üss hát, te kutyafülű...

De Tyelegin már nem ért rá végig kiszámolni az ütéseket. A kapitány lépett a fülkébe, álla remegett, sapkáját a kezében tartotta. Kopasz fején verejték gyöngyözött.

- Elvtárs urak, csináljanak velem, amit akarnak, nem bánom, kész vagyok mindenre - szólt kétségbeesetten. - De én tovább nem viszem a hajót... Hiszen ez a biztos halál.

Tyelegin és Hvegyin a kártyát otthagyva, a fedélzetre mentek. Baloldalt, a közelben már ott vitorláztak Szizrany villanyfényei. Egy erősen kivilágított gőzös közeledett lassan a part mentén: szabad szemmel is jól ki lehetett venni az orrán a nagy, fehér András-lobogót, az ágyúk ijesztő körvonalait, a fedélzeten járkáló tiszteket...

- Én nem fordulhatok vissza, elvtársak - súgta Hvegyin. - Ha a fene fenét eszik is, nekünk itt át kell jutnunk, legalábbis Batrakiig, ott kikötünk, kirakodunk...

Parancsot adott, hogy az egész legénység harcra készen álljon a fedélközben. Háromszínű zászlót húztak az árbocra. Meggyújtották a jelzőlámpákat. Ekkor végre észrevették a gőzösön a vontatót. Rövid jelzésekkel utasították, hogy lassítson. Egy hang a szócsőbe dörögte:

- Milyen hajó? Hova tart?

- A Kalasnyikov vontató. Szamarába megy.

- Miért adtátok későn a fényjelzést?

- Félünk a bolsevikoktól. - Hvegyin leeresztette a szócsövet, és halkan odaszólt Tyeleginnek: - Ej, ha egy aknám volna! Pedig írtam Asztrahanyba, küldjenek aknákat. Szovjet szájtátók...

- Mehettek tovább - hangzott kisvártatva a gőzösről.

A kapitány remegő kézzel tette fel sapkáját. Hvegyin fogcsikorgatva, dühös fintorral nézett a gőzös lámpáira. Kiköpött és a fülkéjébe ment. Rá akart gyújtani, de egymás után törte el a gyufákat.

- Na, gyere, üsd ki a többit, affene a bőrödbe - mordult Tyeleginre.

Egy óra múlva elhagyták Szizranyt. Batrakihoz közeledve, Tyelegin csónakba szállt. Batrakiban felült a délben induló vonatra, és délután öt órakor a szamarai vasútállomásról egyenesen doktor Bulavin lakására indult. Megint a gyűrött, szakadt tiszti zubbony volt rajta, alezredesi vállpántokkal. Pálcájával - ugyanazzal, amellyel Hvalinszk alatt éjszaka a partizánokat költögette - most csizmaszárát verdesve, élénk érdeklődéssel nézegette útközben a színlapokat, hirdetményeket, felhívásokat; rég nem látott effélét. Ezek itt két nyelven jelentek meg: régi helyesírás szerint oroszul és csehül...


Dmitrij Sztyepanovics Bulavin limonádéspoharát megemelve, kihúzta mellényéből a szalvétát, és illendőségből előbb kissé beharapva szája szélét, azon a jelentőségteljes, mély hangon, amit az utóbbi időben minisztersége alatt sajátított el, szónoklatba kezdett:

- Uraim, engedjék meg, hogy én is...

A bankettet a város előkelőségei rendezték annak örömére, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés hadserege Szimbirszket és Kazanyt már elfoglalva, győzelmesen nyomult előre észak felé. A bolsevikok, úgy látszott, végleg elvesztették a Közép-Volga vidéket; Melekesznél a vörösök három és félezer főnyi lovashadserege elkeseredetten verekedte ki magát a körülzárásból. Kazanyban, amelyet a csehszlovákok egy csapásra bevettek, több mint hatszázmillió rubel értékben huszonnégyezer pud aranyat zsákmányoltak, az állami aranykészletnek több mint a felét. Ez a tény olyan hihetetlenül grandiózus volt, hogy az elmék alig bírták valamennyi következményét átgondolni.

Az arany most útban van Szamara felé. Még senki sem tette rá határozott formában a kezét, de a csehek minden jel szerint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjaiból alakult szamarai bizottságnak szándékoztak rendelkezésére bocsátani. A szamarai nagykereskedőknek megvolt a maguk álláspontja az aranyra vonatkozólag, de még nem hozták nyilvánosságra. A győztes csehek iránti érzelmek mindenesetre a lehető legnagyobb hőfokra hágtak.

A banketten nagyszámú, élénk vendégsereg jelent meg. A szamarai társaság hölgyei, köztük olyan ékességek, mint Arzsanova, Kurlina és Sehobalova, a négyemeletes gabonaraktárak, malmok, hajóstársaságok és a fekete televényen fekvő, óriási földbirtokok tulajdonosnői, mogyoró nagyságú briliánsokkal tündöklő toalettekben jelentek meg, amelyek talán nem voltak a legdivatosabbak, de annak idején mindenesetre Párizsból és Bécsből hozatták őket. Ez a mosolygó hölgykoszorú a nap hősét, Čeček kapitányt, a cseh hadsereg parancsnokát fonta körül. Mint minden hős, ez is istenien egyszerű és közvetlen volt. Igaz, hogy vaskos teste izzadt, kitűnően szabott tiszti kabátjának szűk gallérja bevágódott vörös nyakába, de vérmes, fiatal arca, kis vörös bajuszkájával, csillogó szemével, egyenesen csókolni való volt. Ajkáról egy pillanatra sem tűnt el az elbájoló mosoly, mintha minden dicsőséget elhárítana magától, s mintha a hölgyek társasága ezerszerte kedvesebb volna neki, mint a győzelmi lárma és a kormányzósági városok és aranyszállítmányok elfoglalása.

Vele szemben egy középkorú, nagy testű, fehér vállpántos katonatiszt ült. Tojásdad koponyája csupasz volt, és szilárdnak tetszett, mint a hatalom védőbástyája. Hájas, borotvált arcát vastag ajka tette jellegzetessé, amellyel szünet nélkül zabált, fölvont szemöldöke mögül állandóan a különböző harapnivalókat szemlélte, fejét hátravetve. A likőröspohárka szinte elveszett hatalmas kezében, nyilván nagy poharakhoz szokott. Bámulatos gyorsan, komoran ürítette ki egyik poharat a másik után. Okos pillantású, apró, kék szeme senkin sem állapodott meg, mintha állandóan résen lenne. A tisztek különös figyelmességgel vették körül. Nemrég érkezett vendég volt ő Szamarában: az uráli kozákság hőse, Orenburg atamánja, Dutov.

Tőle nem messze, egy szőke meg egy barna szépasszony között ült monsieur Janot, a francia nagykövet, világosszürke szalonkabátban, vakító inggallérban. Keskeny arca pompás bajuszával s hegyes orrával együtt meglehetősen kiélt volt. Torokhangon turbékolva hajolt hol a barna hölgy merész ruhakivágása fölé (amiért a hölgy a kezében tartott virágszállal rá is legyintett), hol pedig a szőke asszony gyöngyházfényű, rózsaszínű vállához, aki úgy kacagott, mintha a francia csiklandozná. Mind a két hölgy csak úgy értett franciául, ha lassan beszéltek velük. Szegény Janot eszét nyilván megzavarták a női bájak, de ez azért nem gátolta abban, hogy időnként a tekintélyes Brikin malomtulajdonoshoz ne forduljon, aki épp akkor érkezett Omszkból, vagy hogy poharát Dutov atamán vitéz haditetteire ne ürítse. Monsieur Janot-nak a szibériai liszt meg az orenburgi hús és vaj iránti érdeklődése arra vallott, hogy rendkívül odaadó híve a fehérgárdista mozgalomnak; a francia követ élelmezési nehézségek alkalmával mindenkor felajánlhatott a kormánynak vagy félszáz vagon lisztet és miegymást... Szkeptikusok véleménye szerint ugyan nem ártott volna felszólítani Janot urat - mint ahogyan rendes kormány általában meg is szokta tenni -, hogy mutassa be annak rendje és módja szerint nagyköveti megbízólevelét... De ez a kormány a taktikusabb utat, a szövetséges iránti föltétlen bizalom útját választotta.

Még egy külföldi nevezetesség ült az asztalnál: a sötét bőrű, eleven szemű signor Piccolomini, aki azt állította, hogy ez az igazi neve. Noha kissé homályos körvonalakban, de ő képviselte itt az olasz nemzetet, az olasz népet. Világoskék egyenruháját ezüstsujtás, vállát óriási tábornoki vállbojt ékesítette. Ő állította össze Szamarában a külön olasz zászlóaljat. A kormány hüledezett: "Ugyan hol talál ez itt egy teremtett lelket, aki olasz volna? Ördög tudja..." De azért pénzt adott neki: mégiscsak szövetségesek. Burzsoá körök azonban nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

A kormányt ezen a díszlakomán csak a párton kívüli doktor Bulavin képviselte. Valamint Szemjon Szemjonovics Govjagyin, a kémelhárító parancsnok helyettese, aki ekkorra már magasra hágott a hivatali ranglétrán. Ama sűrített kéjek korszaka, amikor bolsevikokat dobáltak a folyóba, már elmúlt. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szamarai bizottságának kormánya - csupa meggyőződéses eszer - olyan kotyvalékot csinált a forradalmi vívmányokból, hogy csakis az orosz viszonyokban teljesen járatlan csehek bízhattak még benne. Első időben természetesen - mikor a fordulatot csinálták, és meg kellett nyugtatni a munkásokat és parasztokat - az eszer kormány kitűnően bevált. Jelszavait még a szamarai nagykereskedők is hangoztatták. De mostanra az egész Volga felszabadult Hvalinszktól Kazanyig, Gyenyikin csaknem az egész Észak-Kaukázust meghódította, Krasznov Caricinhez közeledik, Dutov az Urált tisztította meg, Szibériában pedig szinte naponta felbukkan egy-egy félelmetes fehérgárdista atamán; ez a kócos, sehonnai népség meg Volszkij, Brusvit, Klimuskin és társaik még mindig nem nyugszanak; a nemesi marsall pompás szamarai palotájában ülésezve, még mindig annak az ostoba Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek a nyélbeütésén jár az eszük... Pfuj! A gazdag nagykereskedők egész határozottan más jelszavakra, az egyszerűbb, erőteljesebb, közérthetőbb jelszavakra térnek át...

Dmitrij Sztyepanovics beszédét elsősorban a külföldiekhez intézte:

- Kihúzták a kígyó méregfogait. E fenomenális, korszakalkotó tény jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni... Arról a hatszázmillió aranyrubelről beszélek, amely a kezünkre került... (Monsieur Janot bajusza égnek állt. "Éljen"! - kiáltotta, poharát rázva, Piccolomini szeme pedig kigyúlt, mint az ördögé.) Kihúztuk a bolsevikok aranyfogait, uraim... Még tudnak harapni, de már nem halálosan. Fenyegetőzhetnek még, de nem ijesztenek meg jobban, mint a mankójával hadonászó koldus... Nincs már aranyuk, nincs semmijük, legfeljebb csak nyomdagépük...

Brikin, az omszki nagykereskedő, e szavakra hirtelen hahotában tört ki, és nyakát szalvétájával törülgetve motyogta: "Istenemre, csuda jó dolog!"

- Tisztelt külföldi vendégeink - folytatta doktor Bulavin, és hangja érces lett, amilyen azelőtt soha nem volt. - Tisztelt szövetségeseink... Barátság ide, barátság oda, de az üzlet üzlet. Pénz beszél, kutya ugat... Még tegnap mi afféle operettszervezet voltunk az önök szemében, holmi ideiglenes alakulat, mondjuk mint egy fejbeütés nyomán támadt daganat... - (Čeček elkomorodott, Janot és Piccolomini rosszallóan csóválták fejüket.) Dmitrij Sztyepanovics ravaszul mosolygott. - Ma már az egész világ tudja, hogy komoly kormány vagyunk, mi vagyunk az állami pénzalap őrizői... Most aztán mi tesszük le a garast, tisztelt külföldi vendégeink... - Ujjpercével hangosan koppantott az asztalon. - Én most meghitt körben s mint magánember beszélek. De már előre látom az elképzelésemet egészen komoly mivoltában... Előre látom, hogyan özönlenek orosz kikötőkbe a fegyverrel, kézműáruval megrakott hajók, hogyan jön létre egy gigászi fehér hadsereg, hogyan sújt le a szigorú megtorlás pallosa az Oroszországban garázdálkodó, rabló csürhére... Telik a hatszázmillióból... Tisztelt külföldi vendégeink! Segítséget, bőkezű, nagyszabású segítséget az orosz nép törvényes képviselőinek!

Felhajtotta poharát, és mogorva képpel, szuszogva leült. Az asztalnál ülők lelkesen tapsoltak. Brikin így kiabált:

- Köszönöm, testvér... Szentigaz, amit mondtál, lelkünkből beszéltél: szocializmus nélkül...

Most felállt Čeček, és a derékszíját gyors mozdulattal megrántva, ennyit mondott:

- Rövid leszek... Életünket adtuk s adjuk véreinkért, az orosz testvérekért... Éljen a nagy, a hatalmas Oroszország, hurrá!

Itt aztán az egész asztal megrendült a tapsvihartól; a hölgyek kezüket előrenyújtva a virágvázák közt, veszettül tapsoltak. Monsieur Janot kért szót. Büszkén fölvetette fejét, dús bajusza férfias kifejezést kölcsönzött arcának.

- Mesdames et messieurs! Valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy az ősi dicsőségről álmodozó, nemes orosz hadsereget a bolsevikok bandája gyalázatosan félrevezette. Természetellenes ideákat, gonosz ösztönöket oltott beléje, és a hadsereg megszűnt hadsereg lenni. Mesdames et messieurs, nem titkolom, volt olyan pillanat, amikor Franciaországban megingott az orosz nép hűségébe vetett hit. Ez a lidércnyomás már elmúlt. Ma már látjuk, hogy nem és ezerszer nem: az orosz nép ismét velünk van... A hadsereg kezdi belátni hibáit... Az orosz dalia ismét kész mellét kitárni közös ellenségünk golyózáporának... Boldoggá tesz, hogy hitet tehetek új meggyőződésem mellett...

A tapsvihar elcsitultával Piccolomini ugrott fel, oly hevesen, hogy dús vállbojtja is belerezzent. De minthogy a jelenlevők közül senki sem értett olaszul, egyszerűen elhitték neki, hogy ez is az ő hívük, és Brikin odadöcögött az apró, fekete emberkéhez, hogy megcsókolja. Ezek után a nagytőke képviselőinek beszédeire került a sor. A pénzemberek homályosan, dagályosan fejezték ki magukat, legtöbben Szibériára utaltak, onnan kell jönni a megváltásnak... Végül Dutov atamánt unszolták szólásra, aki szabódott:

- Ugyan, kérem, én katona vagyok, nem a szavak embere...

Azért nagy nehezen felemelkedett ültéből, és a rögtön beállt mély csendben sóhajtva szólt:

- Hát nézzék, uraim! Ha segítenek a szövetségesek: jó, de ha nem segítenek, akkor is majd csak elbánunk a magunk erejéből a drágalátos bolsevikokkal... Csak pénz kell hozzá. Itt aztán, uraim, ne nyirbálják meg a szárnyainkat...

- Vedd el, atamán, akár a bőrünk alól is, amink van, mind odaadjuk! - üvöltött elragadtatva Brikin.

A bankett jól sikerült. A hivatalos rész után a feketekávéhoz külföldi likőröket és konyakot szolgáltak fel. Későre járt. Dmitrij Sztyepanovics, senkitől sem búcsúzva, angolosan távozott.

Amint gépkocsiján hazaért, és kinyitotta a kaput, egy katonatiszt gyorsan odalépett hozzá.

- Bocsánat, ön doktor Bulavin?

Dmitrij Sztyepanovics végignézte az idegent. Az utcán sötét volt, csak az alezredesi rangjelzést látta. Az orvos habozva felelt:

- Igen, Bulavin vagyok.

- Nagyon, nagyon fontos ügyben jöttem önhöz... Tudom, most nincs fogadóórája... De már többször jártam itt, háromszor becsöngettem...

- Holnap a minisztériumban tizenegytől fogadok.

- Könyörgök, tegye meg kivételesen még ma. Az éjjeli hajóval el kell utaznom.

Dmitrij Sztyepanovics megint hallgatott. Volt az idegenben valami végsőkig feszült, izgató, konok elszántság. Az orvos vállat vont:

- Előre figyelmeztetem, ha segélyezésről van szó, ez nem az én hatáskörömbe tartozik.

- Ó, nem, dehogy, nekem nem kell segély!

- Hm... tessék.

Dmitrij Sztyepanovics az előszobából elsőnek lépett dolgozószobájába, s rögtön bezárta a szomszéd helyiségbe nyíló ajtót, ahol égett a lámpa, a háziak közül valaki tehát nyilván ébren volt még. Az orvos leült az íróasztalhoz, a szemben levő székre mutatott, és mogorván nézve az aláírás végett asztalán levő iratok halmazára, ujjait egymásba kulcsolta:

- Nos hát, mivel szolgálhatok?

A tiszt sapkáját melléhez szorította, és halkan, hangjában valami szívbe markoló gyöngédséggel megszólalt:

- Hol van Dása?

Az orvos tarkója a karosszék támlájára esett. Most nézett csak látogatója arcába. Két évvel ezelőtt kapott Dásától egy amatőrfényképet, amin ő volt a férjével. Ez az az ember. A doktor hirtelen elsápadt, szeme alatt megremegtek a zacskók, és rekedten kérdezte:

- Dása?

- Igen. Én Tyelegin vagyok.

Ő is elsápadt, amint a doktor szemébe nézett. Dmitrij Sztyepanovics, mindenre visszaemlékezve, ahelyett hogy vejét, akit most látott először, a világ legtermészetesebb módján üdvözölte volna, színpadiasan összecsapta kezeit, s valami furcsa hangot hallatott, mintha kacagást akarna elfojtani.

- Lám, lám... Tyelegin. No és hogy van?

Meglepetésében, úgy látszik, kezet adni is elfelejtett Ivan Iljicsnek. Orrára tette csíptetőjét (nem a régi, hasadozott nikkelkeretűt, hanem rendes, új aranycsíptetőt), és gyorsan, egymás után kihúzgálta íróasztalának papirosokkal teli fiókjait.

Tyelegin értetlenül, csodálkozva nézett rá. Egy perccel előbb még kész lett volna mindent elmondani magáról, mint rokonának, mintha apja volna ez az ember... Most azonban eszébe ötlött: "Tudja az ördög, talán gyanút fogott... Talán nagyon is kínos helyzetbe hozom, hiszen mégiscsak miniszter..." Fejét lehajtva, már egészen halkan mondta:

- Dmitrij Sztyepanovics, több mint egy fél éve nem láttam Dását, a levelek elkallódnak... Sejtelmem sincs, mi van vele.

- Él, él, nincs semmi baja! - szólt az orvos majdhogynem az asztal alól, a legalsó fiókban keresgélve.

- Az önkéntes hadseregben... harcolok a bolsevikok ellen március óta... Most titkos megbízatással küldtek északra.

Dmitrij Sztyepanovics furcsa, riadt arckifejezéssel hallgatta, aztán a "titkos megbízatás" hallatára mosoly szökött a bajusza alá.

- Értem, értem, és melyik ezredben tetszik szolgálni?

- A közkatona-ezredben. - Tyelegin érezte, hogy arcát vér önti el.

- Ahá... Szóval ilyen is van az önkéntes hadseregben. És hosszabb időre szerencséltet bennünket?

- Ma éjjel utazom tovább.

- Nagyszerű... És hová, ha szabad kérdeznem? Bocsánat, az bizonyára hadititok... nem is firtatom... Más szóval kémelhárítási ügyben jár...

Dmitrij Sztyepanovics hangja olyan furcsa volt, hogy Tyelegin iszonyú izgalma dacára összerezzent, fölneszelt rá. De a doktor ekkorra megtalálta, amit keresett:

- A felesége jó egészségnek örvend... Itt van ni, olvassa el, amit a múlt héten kaptam tőle... Ez önt is érinti. - És a doktor Tyelegin elé dobott több papírlapot, Dása nagybetűs keze írásával. (Ivan Iljics majd felfalta szemével ezeket a kusza, de neki oly drága kézvonásokat.) - Bocsásson meg, egy percig magára hagyom. Csak helyezkedjék el kényelmesen.

A doktor gyorsan kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Az utolsó, amit Ivan Iljics hallott, ez volt:

- Semmi, csak egy kérvényező... - Ezt a doktor valakinek a kérdésére felelte a háziak közül.

Bulavin az ebédlőből kiment a sötét folyosóra, ahol egy régimódi telefonkészülék lógott a falon. Arccal a falnak fordulva, a kagylót kezébe rejtve, fojtott hangon felhívta a kémelhárító osztályt, és magát Szemjon Szemjonovics Govjagyint kérette a telefonhoz.

Dása tintaceruzával írta levelét, betűi egyre nagyobbak lettek, sorai a végén egészen lefelé görbültek:

Papa, nem tudom, mi lesz velem... Minden összekuszálódott előttem... Te vagy az egyetlen ember, akinek írhatok... Kazanyból írom ezt. Talán holnapután elindulhatok innét, de vajon eljutok-e hozzád? Szeretnélek látni. Te mindent meg fogsz érteni, ugye? Azt teszem majd, amit te tanácsolsz... Csoda, hogy egyáltalán életben maradtam... Nem tudom, lehet, hogy talán jobb volna már nem is élni... ezek után... Mindaz, amit nekem mondtak, amit belém szuggeráltak, merő hazugság, gyalázatos hitványság... Még Nyikanor Jurjevics Kulicsok is... Én hittem neki, ő oktatott ki, az ő unszolására utaztam Moszkvába. (Ha találkozunk, majd mindent elmondok részletesen.) Még ő is szó szerint ezt mondta nekem tegnap: "Az embereket halomra lövik, tömegével ássák a földbe, egy puskagolyót ér csak az ember, a világ vérbe fúl - és akkor én még sokat ceremóniázzak magával?" Más még ennyit sem mondana, hanem se szó, se beszéd - ágyba! Én ellenállok, apám, hidd el... Én nem akarok egyszerűen csemege lenni egy pohár likőr után. Ha odaadom az utolsót, amim még megmaradt, akkor ez azt jelenti, hogy vége mindennek, felakaszthatom magam. Én igyekeztem hasznossá tenni magam. Jaroszlavlban három napig golyózáporban dolgoztam mint betegápoló nővér. A kezem, a ruhám csupa vér, úgy rogytam éjjel az ágyra. Arra ébredek, hogy valaki felrántja a szoknyámat. Felugrottam, sikoltottam. Tejfelesszájú tisztecske volt - de milyen szörnyű volt az arca -, nem megy ki a fejemből. Mint egy állat, úgy támadt rám, szó nélkül, kicsavarta a karomat... A gazember! Apám, a saját revolverével lőttem az arcába, nem is tudom, hogy történt... Azt hiszem, összeesett, nem is tudom, nem emlékszem... Az utcára rohantam... Tűzvész... az egész város lángokban állt: ágyúztak. Csoda, hogy nem őrültem meg azon az éjszakán! Akkor határoztam el, hogy megszököm. Menekülni! Azt akarom, hogy megérts engem, hogy segíts... El akarok menekülni Oroszországból... Van rá módom... De te segíts, hogy megszabaduljak Kulicsoktól... Mindenütt a sarkamban van, vagyis mindenüvé magával hurcol, és minden éjszaka ugyanaz a história, ugyanaz a szóváltás. De ha megöl, akkor sem, nem akarom...

Ivan Iljics megállt, felsóhajtott, lassan tovább lapozott:

Véletlenül nagy kincshez jutottam... A szemem előtt gázolt el egy embert a villamos a Nyikitszkij-kapunál. Az az ember énmiattam pusztult el, azt tudom... Amikor feleszméltem, egy krokodilbőr táska volt nálam; biztosan akkor nyomták a kezembe, mikor fölemeltek. Csak másnap lettem kíváncsi rá: gyémántos, gyöngyös ékszerek, drágaságok voltak a táskában. Az az ember lopta valahol... Velem megbeszélt találkára sietett akkor, érted... nekem lopta... Apám, meg sem próbálom magyarázgatni, minő jogon, de elég az hozzá, hogy megtartottam ezeket az értéktárgyakat... Most ez az egyetlen menekvésem... S még ha bebizonyítod nekem, hogy tolvaj vagyok, még akkor is megtartom... Olyan rettenetes sok halált láttam, hogy most élni akarok... Én nem hiszek többé az emberi méltóságban... Ezek a nagyszerű emberek, akik annyit szavalnak a haza megmentéséről, hitvány gonosztevők, vadállatok... Ó, hogy én mennyi mindent láttam! Verje meg őket az átok! Tudod, hogy történt az egész? Késő éjjel beállított hozzám Nyikanor Jurjevics, úgy emlékszem, egyenest Petrográdból... Követelte, hogy vele együtt hagyjam el Moszkvát. Kiderült, hogy a Cseka nyomára jött a szervezetüknek, "A haza és a szabadság védelmi szövetségének", s Moszkvában mindenkit letartóztattak. Szavinkov és az egész vezérkar a Volga vidékére menekült. Ott Ribinszkben, Jaroszlavlban, Muromban akartak felkelést szítani. Borzasztóan sürgős volt ez nekik: a francia nagykövet ugyanis nem akart több pénzt adni, amíg tettekkel be nem bizonyítják a szervezet erejét. Azt remélték, hogy az egész parasztság hozzájuk pártol. Nyikanor Jurjevics azt hajtogatta, hogy a bolsevikok a végüket járják, hogy a felkelést egész Észak-Oroszországra ki kell terjeszteni, az északi Volga-vidék egész területére, és ott egyesülni kell a csehszlovákokkal. Kulicsok elhitette velem, hogy az én nevem is szerepel a szervezet névlistáján, hogy veszélyes volna Moszkvában maradnom, s ezért utaztam el Jaroszlavlba.

Ott már minden elő volt készítve: a csapatoknál, a rendőrségen, a fegyverraktárban a vezető emberek mind az ő szervezetükhöz tartoztak... Este értünk oda, és hajnalban lövöldözésre ébredtem... Rohanok az ablakhoz... udvarra nézett, szemben egy gépkocsiszín téglafala meg egy szemétdomb, és a kapuban kutyák ugattak... A lövések nem ismétlődtek meg, minden csendes volt, csak messziről hallatszott motorkerékpárok berregése... Aztán harangzúgás kezdődött, a város minden templomában harangoztak. A mi udvarunkban kinyílt a kapu, és egy csomó tiszt jött be, már vállpánt volt rajtuk. Izgatottan hadonásztak fegyvereikkel. Egy szürke kabátos, nagydarab, borotvált képű embert hoztak. Nem volt rajta se sapka, se gallér, a mellénye ki volt gombolva. Arca vörös volt, dühös. A tisztek ütötték-verték a hátát, a feje ide-oda rángott. Roppant felbőszült. Ketten ott maradtak vele a garázsnál. A többiek elvonultak tanácskozni. Ezalatt a ház hátsó tornácáról kijött Perhurov ezredes - akkor láttam először -, a felkelők fegyveres erőinek parancsnoka. Mindenki tisztelgett neki. Rettenetes akaraterejű, sovány arcú, beesett, fekete szemű férfi, feszesen, kesztyűs kézzel, lovaglóostorral járt. Rögtön tudtam, ez lesz a halála annak a civilruhásnak. Perhurov nézte, nézte, összehúzott szemöldöke alól, és én láttam, hogy mily gonoszul villant meg a foga. Amaz meg tovább szitkozódott, fenyegetőzött. Ekkor Perhurov felszegte nyakát, és valami parancsot adott ki, utána rögtön elment. Az a kettő, amelyik addig tartotta a kövér civilruhást, most elugrott mellőle. Akkor az ledobta kabátját, és összegyűrve az előtte álló tisztekre hajította, egyiknek egyenest az arcába, és vérvörösre vált arccal szidalmazta őket. Kigombolt mellényben, öklét rázva, hatalmasan, vadul állt ott, s akkor lőttek bele. Egész teste megrándult, karját kinyújtva megtántorodott és összeesett. Még aztán többször is belelőttek, amikor már a földön feküdt. Nahimszon volt, a bolsevik komisszár... Apám, kivégzést láttam! Halálomig nem fogom elfelejteni, hogy kapkodott levegő után... Nyikanor Jurjevics azt bizonygatta, hogy ez rendben van, jó, hogy őt lőtték agyon, mert különben ő lőtte volna agyon azokat.

Hogy mi volt azután, már alig emlékszem, csak azt tudom, hogy minden, ami történt, ennek a kivégzésnek volt folytatása. Minden olyan volt, mint egy óriási emberi test görcsös rángatózásai, amely nem akar meghalni... Engem valami hosszú, sárga, oszlopos házba küldtek, és ott írtam gépen mindenféle felhívásokat és rendeleteket. Motorkerékpárok berregtek, iszonyú por volt... Izgatott emberek futkostak, dühöngve parancsolgattak, minduntalan ordítoztak, a fejükhöz kapkodtak. Hol pánikba estek, hol vérmes reményekben ringatóztak. De amikor megjelent a könyörtelen pillantású Perhurov, és odavetett néhány kurta szót, minden elcsendesedett. Másnap ágyúdörgés morajlott fel a város határában... Jöttek a bolsevikok. Addig csak úgy hemzsegtek nálunk reggeltől estig a látogatók, most egyszerre senki sem mutatkozott. Mintha kihalt volna az egész város. Csak Perhurov száguldozó gépkocsija üvöltött, és a fegyveres osztagok meneteltek... Holmi francia repülőgépeket, meg északról, nem tudom, miféle csapatokat vártak, és lőszerszállítmányokat Ribinszkből... Ezek a remények füstbe mentek. És a város gyűrűbe szorult. Ágyúgolyók robbantak az utcákon... összedőltek az ódon harangtornyok, a házak mindenütt tüzet fogtak, és nem volt, aki oltsa, a napot füstfelhő takarta el az utcáról. Kiderült, hogy Szavinkov Ribinszkben éppen ilyen felkelést csinált, ott voltak tüzérségi raktárak is, de a felkelést leverték; kiderült, hogy a Jaroszlavl környéki falvaknak eszük ágában sincs segítséget küldeni, hogy a jaroszlavli munkások nem akarnak lövészárkokba hasalni, és a bolsevikok ellen harcolni... Perhurov arca volt a legszörnyűbb; gyakran találkoztam vele ezekben a napokban. Mintha a halál robogott volna az ő gépkocsiján a város romjain, mintha mindabban, ami történt, az ő akarata öltött volna testet. Kulicsok néhány napig egy pincében rejtegetett engem. De papa, én mindenért saját magamat is okoltam, a saját bűnösségemet is éreztem... A pincében megőrültem volna, hát felvettem a vöröskeresztes kendőt, és dolgoztam egész addig az éjszakáig, amikor erőszakot akartak rajtam elkövetni... Jaroszlavl eleste előtt való napon Nyikanor Jurjeviccsel csónakon menekültünk el a Volgán... Egy egész hétig bolyongtunk, bujkálva az emberek elől. Szénaboglyákban aludtunk; jó, hogy meleg éjszakák voltak. A cipőm leszakadt rólam, a lábam vérzett. Nyikanor Jurjevics szerzett valahol nekem szőrcsizmát, azt hiszem, egyszerűen lelopta egy kerítésről. Egy napon - már nem emlékszem pontosan, mikor volt - a nyíresben egy rongyos embert láttunk, bocskorban, vedlett sapkában. Mogorván, sietve, egyenesen, görcsös botra támaszkodva ment, mint egy eszelős. Perhurov volt. Ő is Jaroszlavlból menekült. Úgy megrémültem tőle, hogy arccal a fűbe estem... Aztán Kosztromába értünk, és a kültelken, Kulicsok egy ismerősénél szálltunk meg, s ott maradtunk, amíg a csehek be nem vették Kazanyt... Nyikanor Jurjevics egész idő alatt úgy gondozott, mint egy kisgyereket... hálával tartozom neki... De az történt, hogy Kosztromában meglátta a drágaköveket, amelyek zsebkendőbe csavarva ott voltak az én kis táskámban, amit a kabátja zsebében hordott. Énnekem csak Kosztromában jutott újra eszembe az egész história, amelyet most el kellett mesélnem Kulicsoknak, hogy lelkiismeretem szerint bűnösnek tartom magam az ügyben. Ő aztán egy egész filozófiai rendszert épített ki ebből az alkalomból, s bizonygatta, hogy én nem vagyok bűnös, hanem egyszerűen kihúztam az élet valamelyik sorsjegyét. Ettől kezdve velem való kapcsolata megváltozott, nagyon bonyolult lett. Az is hozzájárult ehhez, hogy akkoriban csendes, tiszta kis vidéki házban laktunk, tejet ittunk, pöszmétét, málnát eszegettünk. Magamhoz tértem, meghíztam egy kicsit. Egyszer, alkonyat után, a kiskertben beszélgetni kezdett a szerelemről általában, aztán arról, hogy én a szerelemre vagyok teremtve, és a kezemet csókolgatta. S éreztem, Kulicsok most biztosra veszi, hogy egy percen belül odaadom magam neki ott, a lócán, az akácfa alatt... Érted, papa, mindazok után, ami történt... Hogy ne kelljen sokat magyarázgatnom, csak ennyit mondtam: "Nézze, ez teljesen reménytelen ügy, mert én Ivan Iljicset szeretem." És nem hazudtam, papa...

Ivan Iljics elővette zsebkendőjét, s megtörülte az arcát, aztán a szemét, és olvasott.

Nem hazudtam... Én nem feledtem el Ivan Iljicset. Köztünk még nem szakadt meg minden... Hiszen tudod, márciusban váltunk el, amikor a Kaukázusba ment a Vörös Hadseregbe... Nagyon megbecsülik, igazi bolsevik, bár nem párttag... Szétváltunk ugyan, de a múlt erősen összefűz bennünket... Én a múltunkat nem dobtam el... Kulicsok nagyon is egyszerűen fogott a dologhoz: "Feküdj le..." Ó, apuskám, amit mi annak idején szerelemnek neveztünk, az csak önfenntartási ösztön. Félünk az elmúlástól, a megsemmisüléstől... Ezért olyan borzalmas éjszaka belenézni egy utcalány szemébe... Az csak árnyéka a nőnek... De én, én, eleven vagyok, én azt akarom, hogy szeressenek, hogy emlékezzenek rám, én látni akarom magamat a szerelmesem szemében. Én szeretem az életet... Ha valamikor kedvem támadna csak úgy, futó pillanatokra, odaadni magam... az más... De most csak düh van bennem, undor és iszonyat... Az utóbbi időben valahogy megváltozott az arcom, az alakom, azt hiszem, megszépültem... És mintha meztelen volnék, mindenütt mohó szemek követnek... Néha már a szépséget is elátkozom... Papa, azért írom ezt a levelet neked, hogy aztán, ha találkozunk, már semmit se kelljen mondanom... Még nem törtem össze, érted?...

Ivan Iljics felemelte a fejét. Az előszobába vezető ajtó mögött többek óvatos lépte, suttogása hallatszott. Már mozdult az ajtókilincs. Tyelegin gyorsan felállt, az ablakra nézett...

A doktor lakásának ablakai, vidéki szokás szerint, nem voltak magasan a föld felett. A középső ablak nyitva volt, Tyelegin odaugrott. Az aszfalton karónyi hosszúságú emberárny s puskájának még hosszabb árnyéka húzódott.

Mindez egy másodperc törtrésze alatt ment végbe. Az ajtókilincs lenyomódott, és szorosan egymás mellett két kispolgári külsejű fiatalember lépett be, sapkásan, hímzett ingben. Mögöttük Govjagyin vörös szakállas, vegetariánus képe imbolygott. Amint benyomultak a szobába, az első, amit Tyelegin meglátott, három ráirányított revolver volt.

A másodperc következő felében ez történt: Tyelegin a katonaember ösztönével átlátta, hogy ilyen erős és veretlen ellenséggel szemben hátrálásnak nincs helye. Browningját bal kezébe kapva, jobbjával lerántotta derékszíjáról azt a kis kézigránátot, amelyhez a Gimza levele volt odaerősítve, és vérvörösen, torkaszakadtából elordította magát:

- Le a fegyvert!

Ez a nagyon is érthető kiáltás és Ivan Iljics egész magatartása olyan meggyőző volt, hogy a fiatalemberek zavarba jöttek és meghátráltak. A vegetariánus ábrázat is félreugrott. Ezzel Tyelegin megint nyert egy másodpercet... Meglóbálta a gránátot:

- Le a fegyvert!

S ekkor az történt, amit igazán nem várt a jelenlevők közül senki, legkevésbé Ivan Iljics... Második kiáltása után a belső szobába vezető, egyszárnyú tölgyfa ajtó mögött fájdalmas sikoly hangzott fel az irodából, s egy női hang kétségbeesett izgalommal kiáltott valamit... A tölgyfa ajtó felpattant, és Tyelegin meglátta Dása kerekre nyílt szemét, az ajtófélfába fogózó ujjait, felindulástól remegő, véznácska arcát...

- Ivan!

A doktor mellette termett, megragadta és derekánál fogva kituszkolta - az ajtó becsapódott... Mindez egy pillanat alatt megváltoztatta Ivan Iljics támadó-védekező haditervét... A tölgyfa ajtónak rohant, egész erejéből nekifeszítette vállát, az ajtó megreccsent, és ő berontott az ebédlőbe... Gyilkos fegyvereit még mindig kezében szorongatta... Dása az asztalnál állt, s csíkos háziruhájának nyakkivágásához kapott, mintha nyeldekelne valamit. (Tyelegin mindezt szívébe nyilalló szánakozással vette észre.) A doktor meghátrált, arcán rémült borzadály tükröződött.

- Segítség! Govjagyin! - sipította hörögve. Dása gyorsan a tölgyfa ajtóhoz futott, és ráfordította a kulcsot.

- Istenem, milyen borzasztó!

De Ivan Iljics úgy értette ezt, hogy valóban borzasztó ilyen gyilokkal betörni Dásához. Gyorsan zsebre dugta revolverét és a kis gránátot is. Akkor Dása kézen fogta: "Gyerünk." És magával vonta a sötét folyosóra, onnan pedig egy keskeny szobácskába, ahol gyertya égett egy széken. A szoba üres volt, csak egy szögön lógott Dása szoknyája, a falnál pedig vaságya állt, rajta gyűrött lepedők.

- Egyedül vagy itt? - kérdezte súgva Tyelegin. - Elolvastam a leveledet.

Szétnézett, mosolyra nyílt ajka remegett. Dása nem válaszolt, hanem a nyitott ablak felé húzta:

- Fuss, menekülj, te őrült!

Kintről homályosan belátszott az udvar, árnyékok, háztetők, a folyó felé húzódó épületek, lejjebb a kikötő lámpái. Esőszagú, nedves szellő fújdogált a Volga felől... Dása szorosan Tyelegin mellé állt, hozzásimult, felemelte hozzá rémült arcát, félig nyitott száját...

- Bocsáss meg, Ivan, bocsáss meg, fuss, ne késlekedj - suttogta a szemébe nézve.

"Hogyan tépje el magát tőle?" Milyen sokáig nem látták egymást, s íme, a kör bezárult. Ezer halállal dacolva most itt van, és láthatja ezt a szeretett arcot. Lehajolt és megcsókolta.

Dása hideg ajka nem viszonozta a csókot, csak ezt rebegte:

- Nem csaltalak meg... becsületszavamra mondom... Majd találkozunk még, ha jobb lesz minden... No siess, fuss, könyörgök, menekülj...

Soha, még az áldott krími napokban sem szerette így Dását, ilyen nagyon. Könnyeit visszafojtva nézett az arcába:

- Dása, gyere velem... Te, tudod mit, várni foglak a vízparton, holnap éjjel...

Dása megrázta a fejét, s kétségbeesetten felnyögött:

- Nem... Nem akarom.

- Nem akarod?

- Nem bírom.

- Jó - felelt Tyelegin. - Akkor én itt maradok. - A fal fele ment. Dása feljajdult, felzokogott... És hirtelen vad erővel megragadta Tyelegin karját, s ismét az ablakhoz húzta. Az udvaron nyikorgott a kerítésajtó, óvatosan megcsikordult a kavics. Dása kétségbeesetten fúrta forró fejét Ivan Iljics kezébe...

- Olvastam a leveledet - szólalt meg újra. - Értek mindent.

Dása egy pillanatra megtorpant, férje nyakába kapaszkodott, s arcát arcához szorította:

- Már az udvaron vannak... Megölnek téged, megölnek.

Kibomlott haja aranyosan csillogott a gyertyafényben...

Kislánynak, gyereknek látta most Ivan Iljics - egészen olyannak, mint akkor éjjel, amikor sebesülten feküdt a búzavetés között, és meleg földgöröngyöt morzsolgatva, Dása dacos, nyugtalan s mégis oly törékeny szívére gondolt...

- Miért nem akarsz velem jönni, Dása? Hiszen itt agyongyötörnek. Látod, milyen emberek ezek itt... Ha mégolyan nyomorúságban is, de veled leszek... kicsi lányom... Hiszen úgyis velem vagy, életre-halálra, ahogy a szívem velem van, úgy vagy velem te is.

A sötét sarokból sietve suttogta mindezt. Dása, lehajtott fejjel, még mindig fogta a kezét. Könny pergett a szeméből.

- Sírig hű leszek hozzád... Menj... Értsd meg, én nem az vagyok, amilyennek te szeretsz... De majd olyan leszek, meglásd...

Tovább nem hallotta Tyelegin. Dása könnyei, szavai, fájdalmas hangja üdvözült boldogsággal töltötték el. Magához szorította úgy, hogy Dása gyenge csontja beleroppant.

- Jó, mindent értek, isten veled - suttogta. Az ablakpárkányra ugrott, és egy másodperc alatt eltűnt, mint az árnyék, talpa alig-alig koppant a fészer zsindelytetején.

Dása kihajolt az ablakon, de semmit sem látott: sűrű sötétség körös-körül, csak messziről sárgállt a lámpafény. Mind a két kezét odaszorította, ahol a szíve kalapált. Az udvaron semmi nesz... De most két alak surrant elő az árnyékból. Meggörnyedve rohantak rézsút az udvaron. Dása felsikoltott, oly átható, szörnyű hangon, hogy a két alak az udvaron futtában megtorpant. Úgy látszik, az ő ablaka felé fordultak. És ebben a pillanatban meglátta, amint Tyelegin az udvar mélyében átmászik a szomszédos háztetőn.

Dása arccal az ágyra esett. Mozdulatlanul feküdt. Aztán ugyanolyan hirtelen felugrott, felhúzta leesett cipőjét, és az ebédlőbe szaladt.

Ott már harci készenlétben állt a doktor, kezében kis nikkelrevolverrel, és Govjagyin, pisztollyal felfegyverkezve. Egymás szavába vágva kérdezték Dását: "Nos, mi az?"... Dása ökölbe szorított kézzel, vadul nézett Govjagyin vörös szemébe:

- Aljas! - kiáltott a férfira, s viaszfehér orra előtt megrázta öklét. - Magát aztán igazán agyonlövik egyszer, maga hitvány!

Govjagyin hosszú képe összerándult, még jobban elsápadt, szakálla élettelenül lógott róla. A doktor integetett neki, de Govjagyin már egész testében reszketett dühében.

- Jobb lesz, ha abbahagyja ezeket a vicceket az öklével, Darja Dmitrijevna... Egyáltalán nem felejtettem el, hogy egyszer már meg méltóztatott ütni, méghozzá a cipellőjét vágta hozzám... Dugja csak el az öklöcskéit... És általában ajánlom, ne hozzon ki a béketűrésből...

- Szemjon Szemjonovics, közben időt veszít - szakította félbe a doktor, továbbra is jeleket adva neki, de úgy, hogy Dása ne vegye észre.

- Ne féljen, Dmitrij Sztyepanovics, Tyelegin nem szabadul élve tőlünk...

Dása felsikoltott és nekiment:

- Meg ne próbálja! (Govjagyin rögtön székkel torlaszolta el magát.)

- Nos, majd meglátjuk, merjük-e vagy sem... Figyelmeztetem, Darja Dmitrijevna, a politikai rendőrségen már nagyon érdeklődnek a maga személye iránt... A mai incidens után semmiért sem állok jót. Nem tudom, nem kell-e megbolygatnunk az ügyét...

- Na, úgy látszik, Szemjon Szemjonovics, maga kezd összevissza beszélni! - kiáltott hangosan a doktor. - Ez már mégiscsak sok a jóból...

- Minden a személyes kapcsolatoktól függ, Dmitrij Sztyepanovics... Mindig nagyra becsültem önöket, s tudja, hogy régóta rokonszenvvel viseltetem Darja Dmitrijevna iránt...

Dása halálsápadt lett. Govjagyinnak a mosolytól egész arca elferdült, mintha görbe tükörből látszana. Fogta ellenzős sapkáját, és fejét felvetve - hogy hátulról ne lássék nevetségesnek -, távozott. A doktor leült az asztalhoz, és így szólt:

- Rémes ember ez a Govjagyin.

Dása kezét tördelve járkált fel s alá a szobában. Megállt apja előtt.

- Hol van a levelem?

Bulavin doktor ki akarta nyitni ezüst cigarettatárcáját, s mert nem ment egyszerre, fogát szívta; végre kivett egy cigarettát, és megropogtatta kövérkés, még mindig reszkető ujjai közt.

- Ott van valahol... tudom is én... az irodában, talán a szőnyegen.

Dása kiment, majd nyomban visszatért a levéllel, s ismét megállt Dmitrij Sztyepanovics előtt, aki rágyújtott; a cigaretta végén kicsi láng lobbant fel.

- Teljesítettem kötelességemet - mondotta, a gyufát a földre dobva. (Dása hallgatott). - Lelkem, hát hiszen ez bolsevik, sőt... az ő hírszerzőjük... A polgárháború, tudod, nem tréfadolog, itt mindent fel kell áldozni... Azért is ruházták ránk a hatalmat. A nép sohasem bocsátja meg a gyengeséget. (Dása lassan, mintegy önfeledten kezdte apró darabokra tépni a levelet.) Világos, mint a nap: azért jött, hogy kivegye belőlem, amire szüksége van, hogy azután a legelső kínálkozó alkalommal engem is eltegyen láb alól... Láttad, hogy fel volt fegyverkezve? Gránáttal jött. Kilencszázhatban a szemem láttára marcangolta szét egy gránát Blok kormányzót a Moszkatyelnaja sarkán... Láttad volna csak, mi maradt belőle, a dereka meg a szakállának a csücske... - A doktor keze megint reszketni kezdett, eldobta a félig szívott cigarettát, és újra gyújtott rá. - Én sohase szíveltem ezt a te Tyeleginedet, nagyon jól tetted, hogy elváltál tőle... (Dása erre is hallgatott.) És milyen primitív fogással kezdte! Képzeld, teutánad érdeklődött, hogy hol vagy...

- Ha Govjagyin elfogná...

- Kétség sem fér hozzá. Govjagyinnak kitűnő ügynöksége van... Nézd, fiam, Govjagyinnal szemben túlságosan éles voltál... Ő most nagy potentát... A csehek is sokra tartják, s a törzsnél is... Olyan időket élünk... fel kell áldoznunk magánügyeinket... az ország kedvéért, emlékezz csak a klasszikus példákra... Hiszen az én lányom vagy. Igaz, a fejedben sok a fantázia - elnevette magát és köhécselt -, de azért nem ostoba fej az...

- Ha Govjagyin elfogná - szólt Dása rekedten -, te mindent meg fogsz tenni, hogy megmentsd Ivan Iljicset.

A doktor gyors pillantást vetett leányára és szuszogott. Dása kezében gyűrögette a levél darabjait.

- Ugye, megteszed, papa!

- Nem! - kiáltott a doktor, s tenyerével az asztalra csapott. - Nem! Ostobaság! Éppen mert javadat akarom... Nem!

- Nehezedre fog esni, de azért megteszed, apám.

- Gyerek vagy. Nem, egyszerűen ostoba vagy! - ordított a doktor. - Tyelegin aljas gonosztevő, a haditörvényszék halálra fogja ítélni, és agyonlövik.

Dása felemelte a fejét, szürke szeme olyan iszonyút villámlott, hogy a doktor meghökkenve bújt el szemöldökének eresze alá. Dása mintegy fenyegetésre emelte öklét a benne összegyűrt papírdarabokkal.

- Minden bolsevik olyan, mint Tyelegin - mondotta. - Akkor, úgy látszik, a bolsevikoknak van igazuk!

- Te őrült! Te őrült! - A doktor felugrott, és elvörösödve, indulattól reszketve toporzékolt. - A te bolsevikjaidat Tyeleginnel együtt fel kell akasztani! A sürgönypóznákra valamennyit!... Elevenen megnyúzni, igen!

De Dásának talán még keményebb természete volt, mint Dmitrij Sztyepanovicsnak. Csak elsápadt, s apja elébe állva, ráfüggesztette villámló szemét:

- Szörnyeteg vagy - mondotta fojtott hangon -, mit ordítozol itt? Őrült vagy és becstelen! Nem vagy az apám!

És arcába vágta a levélfoszlányokat. Hajnal felé a doktort telefonhoz hívták. Érdes, nyugodt hang szólalt meg a kagylóban:

- Tudomására adom, hogy a Szamoljotszkaja hajóállomás közelében, a gabonaraktáron túl épp most találtak két holttestet. Az egyik Govjagyinnak, a kémelhárító helyettes vezetőjének, a másik egy rendőrügynöknek a hullája...

A kagylót letették. Dmitrij Sztyepanovics kitátotta a száját, levegő után kapott, s ott a telefonnál, rendkívül heves szívrohamban összeesett.

 

11

Szorokin hadserege, miután szétverte az önkéntes hadsereg színe-javát: Drozdovszkij és Kazanovics csapatait, megváltoztatta eredeti tervét, s ahelyett, hogy elhagyta volna a Kubanyt, Korenovszkajánál visszafordult észak felé, és támadást indított Tyihoreckaja vasútállomás ellen, ahol Gyenyikin vezérkara tartózkodott.

Már tizedik napja tartott az ádáz tusa. Szorokinék, első sikereiktől fellelkesülve, Tyihoreckaja előtt minden akadályt elsöpörtek, úgy látszott, hogy most semmi sem állíthatja meg lendületes előrenyomulásukat. Gyenyikin sietve szedte össze a Kubanyban szétszóródott erőit. Oly elkeseredetten folyt a harc, hogy minden egyes összeütközés kézitusává fajult.

De ugyanolyan gyorsan ment a Szorokin-féle hadsereg szétzüllése is. A kubanyi és az ukrajnai ezredek között még jobban kiélesedett az ellenségeskedés. Az ukránok és a régi frontharcosok a támadás alatt letarolták a kozák falvakat, nem sokat kérdezve, hogy a fehérekkel vagy a vörösökkel tartanak-e.

A fogalmak összezavarodtak. A kozák lakosságot borzalom fogta el, amikor észrevette a sztyepp peremén porfelhőben közeledő hadakat. Gyenyikin legalább fizetett valamit az eleségért, de ezek a szorokinisták bizony nem sokat teketóriáztak. Így aztán a fiatalok lóra ültek, és Gyenyikinhez szegődtek, az öregebbje meg az asszonynéppel, aprósággal együtt a szakadékokba húzódott.

A kozák falvakban felkelések törtek ki Szorokin hadserege ellen. A kubanyi ezredek így kiabáltak: "Bennünket vágóhídra visznek, a nem kozákok pedig ezalatt kirabolják szülőföldünket!" Beljakov, a hadsereg törzsfőnöke, kétségbeesetten vergődött az események zuhatagában, s csak a fejéhez kapkodott: megvan-e még? Igaz is! A stratégiát rég elvitte az ördög. A taktikát pedig csak az éles szuronyok és a forradalmi hév jelentette. A fegyelmet az egész fegyveres tömeg ellenállhatatlan, lendületes előretörése váltotta fel. Szorokin hadseregfőparancsnokra még ránézni is rémes volt: ekkortájt kizárólag alkoholon és kokainon élt: szeme beesett, arca megfeketedett, hangja sem volt már, csak mint az eszeveszett, rohant a sereg élén.

A kikerülhetetlen bekövetkezett. A vasfegyelembe forrasztott önkéntes hadsereg, amely vereséget szenvedett, és visszavonulóban volt, de gépezete egységes vezénylet akaratát követte, most újra meg újra ellentámadásba ment át, minden neki kedvező talpalatnyi földben megkapaszkodott, és hidegvérű számítással tapintott rá az ellenség gyöngéire. Ekkor, július huszonötödikén zajlott le a Tyihoreckajától ötven versztányira levő Viszelkinél a tíznapos harc utolsó ütközete.

Drozdovszkij és Kazanovics csapatainak helyzete még rosszabb volt, mint a megelőző napokban. A vörösöknek sikerült behatolniuk az ellenséges arcvonal mögé, és az önkéntesek itt csaknem olyan zsákutcába kerültek, mint a bolsevikok annak idején Belaja Glinában. De Szorokin hadserege már nem az volt, ami kilenc nappal azelőtt. A szenvedély tüze lelohadt, az ellenség kitartása bizalmatlanságot, kétséget, kétségbeesést támasztott: "Mikor lesz már mindennek vége, hol késik a győzelem, mikor pihenhetnek meg végre?"

Délután négy óra felé Szorokinék az egész fronton rohamot indítottak. Ez kemény csapás volt. Körös-körül az egész láthatáron ágyúk dörögtek. Sűrű csatárláncok rohantak megállás nélkül előre anélkül, hogy egyszer is lehasaltak volna. A feszültség, a türelmetlen düh elérte tetőfokát...

Így kezdődött Szorokin hadseregének pusztulása. A támadók első hullámát halomra lőtték, vagy szuronyharcban megsemmisítették. A következő hullámok golyózáporban, hullák, sebesültek, elesettek közt keveredtek össze. És ekkor történt az - amivel nem lehetett számolni, amit nem lehetett meggátolni, megállítani -, hogy az egész erőfeszítés ellanyhult. Kifogyott az erő, kifúlt a szenvedély.

Az ellenség hideg akaraterővel végrehajtott, jól irányzott csapásai fokozták a bomlást... Északról Markov tisztjei és egy lovasezred, délről Erdeli lovassága nyomult a vörös ezredek összekuszálódott tömkelegébe. A fehérek páncélgépkocsikról és páncélvonatjukról szórták a tüzet. Ekkor megindult a visszavonulás, a menekülés, a mészárlás. Négy órára déli és nyugati irányban az egész sztyeppet ellepte Szorokin visszavonuló hadserege, amely mint egységes haderő, megszűnt létezni.

Beljakov törzsfőnök a hadseregfőparancsnokot erőszakkal ültette autóba. Szorokin vérbe borult szeme kimeredt, szája habzott, fekete keze még szorongatta kilőtt revolverét. A rostává lyuggatott, rozoga gépkocsi veszett iramban száguldott a hullahalmokon át, és eltűnt a dombhajlatnál.

A szétvert szorokini hadsereg zöme Jekatyerinodarba hátrált. Ugyanoda kezdett visszavonulni a Tamany-félszigetről a vörös csapatok nyugati csoportja, az úgynevezett tamanyi hadsereg, Kozsuh vezénylete alatt. Útjában a kozák falvak mindenütt fellázadtak, a nem kozákok pedig ezrével menekültek pereputtyostul a kozákok bosszúja elől a tamanyiak védelme alá. Az utat eltorlaszolta Pokrovszkij ezredes fehér lovassága. A tamanyiak vak dühvel tönkreverték és szétszórták a lovascsapatot, de ennek ellenére sem mehettek már tovább Jekatyerinodar felé. Kozsuh a menekültek szekértáborával együtt éles fordulattal dél felé irányította hadseregét a kopár, járhatatlan hegyvidékre, abban a reményben, hogy átvergődhetnek Novorosszijszkba, ahol a fekete-tengeri vörös flotta horgonyzott.

Most már semmi sem tudta Gyenyikint megállítani. Könnyűszerrel tört utat, s egész erejével nyomult Jekatyerinodar felé - amelyet a már nem létező észak-kaukázusi hadsereg maradványai tartottak kezükben -, és elkeseredett rohammal, menet közben elfoglalta. Ezzel végződött a "jéghadjárat", amelyet hat hónapja Kornyilov indított meg a cári tisztek maroknyi csoportjával.

Jekatyerinodar lett a fehérek székvárosa. A Fekete-tenger partjának dúsgazdag területei gyorsan megtisztultak mindattól, ami erjedésben, forrongásban volt. A tábornokok közt, akik még nemrég saját kezűleg tetvészkedtek, most újjáéledt a régi cári légkör minden nagyhatalmi hagyománya.

Az új, nagyszabású haditervekkel természetesen nem fért már össze a hadviselésnek az a kezdetleges módja, amikor harcok közepette, a bolsevikok elleni rajtaütések alkalmával szereztek fegyvert és lőszert. Most pénzre volt szükség, fegyver és lőszer özönére, hogy a hadtápkötelékeket nagy háborúra szervezhessék meg, hatalmas bázisokra, hogy támadást indíthassanak Oroszország belterületei ellen. A helyi jelentőségű belső harcok időszaka véget ért, kívülről avatkoztak hatalmas erők a játékba.

A német fővezérkar Gyenyikin legelső júniusi győzelmei után nyomban váratlan, különös veszedelmekkel került szembe. A bolsevikok olyan ellenséget jelentettek számukra, amelynek kezére, lábára béklyót rakott a breszt-litovszki béke. Gyenyikin viszont még ismeretlen, kitanulmányozatlan ellenség volt. A szorokini hadsereg szétverésével Gyenyikin kijutott az Azovi-tengerhez, és eljutott egész Novorosszijszkig. Ott volt május első napjai óta az egész hadiflotta.

A Fekete-tenger felől a németeknek nem volt fedezetük. Amíg a flotta a bolsevikok kezén volt, a németek nyugodtak lehettek, a legelső ellenséges megmozdulásra az ukrán határ átlépésével válaszoltak volna. De tizenöt torpedónaszádból és két sorhajóból álló hajóhad Gyenyikin kezén már komolyan azzal fenyegetett, hogy a Fekete-tenger a világháború egyik hadszínterévé válik.

Németország június tizedikén ultimátumot nyújtott át a szovjet kormánynak, hogy az egész fekete-tengeri hajóhadat kilenc napon belül vesse át Novorosszijszkból Szevasztopolba, ahol erős német helyőrség állomásozott. Visszautasítás esetén Németország Moszkva elleni támadással fenyegetett.

Ugyanekkor az osztrák megszálló csapatok vezérkari főnöke Odesszából ezt írta Bécsbe a külügyminiszternek:

Németországnak Ukrajnában határozott gazdaságpolitikai céljai vannak. Egyszer s mindenkorra biztosítani akarja magának a veszélytelen utat Bakun és Perzsián át Arábiába és Mezopotámiába.

Kelet felé az út Kijeven, Jekatyerinoszlavon és Szevasztopolon át vezet, innen indul a hajóforgalom Batumiba és Trapezuntba.

Németország ebből a célból a Krímet szándékozik fedezetül maga mögött hagyni, akár mint gyarmatot, akár valami más formában, és akkor már sohasem fogja kiengedni kezéből a nagyértékű félszigetet. Ezenkívül ennek az útnak a teljes kihasználására a németeknek a vasútvonalakat is meg kell szerezniük, de mivel Németország ezt a vasutat és a fekete-tengeri flottát nem láthatja el szénnel, ezért feltétlenül szüksége van a Donyec-medence legjelentékenyebb szénbányáira. Németország mindezt előbb-utóbb biztosíthatja is magának.

Amikor Moszkvában június tizedikén megkapták a német ultimátumot, ezt a nehéz és sokak számára "megoldhatatlan" kérdést, Lenin - habozás nélkül, mint mindig - azonnal eldöntötte, mégpedig így: egyelőre még nem lehet felvenni a harcot a németek ellen, de a flottát sem szabad odaadni nekik.

Vahramejev elvtárs utazott Moszkvából - a szovjet kormány képviseletében - Novorosszijszkba. A fekete-tengeri flotta képviselőjének s a parancsnokoknak jelenlétében az egyetlen bolsevik választ ajánlotta az ultimátumra: a Népbiztosok Tanácsa, igenis, nyílt rádiógramot küld a fekete-tengeri flottának azzal a paranccsal, hogy menjen Szevasztopolba, és adja meg magát a németeknek, de a flotta ezt a parancsot nem teljesíti, hanem a novorosszijszki révben elsüllyeszti magát.

A breszt-litovszki szerződés szerint a tétlenségre kárhoztatott szovjet flotta: két sorhajó, tizenöt torpedóromboló a búvárnaszádokkal és segédhajókkal együtt Novorosszijszkban horgonyzott.

A flotta küldöttei kieveztek a partra, és komoran hallgatták végig Vahramejevet, aki öngyilkosságot ajánlott. De hát mit volt mit tenni? Megoldás nincs. A flottának nem volt se szene, se olaja, Moszkvát elszigetelték a németek, keletről Gyenyikin közelgett, a kikötőben pedig távolról meg-megvillantak már a német tengeralattjárók periszkópjai, s a kék égen bombavetők csillogtak. A küldöttek sokáig és szenvedélyesen vitatkoztak. De csak egyetlen megoldás maradt: az elsüllyesztés. Ám e szörnyű tett előtt elhatározták, hogy a flotta sorsát az egész hajóhad legénységének szavazása döntse el.

Sokezernyi tömeg tartott most gyűléseket a novorosszijszki kikötőben. Nehéz szívvel nézték a matrózok a kikötőben horgonyzó, acélszürke gigászokat, a Volját és a Szvobodnaja Rossziját, a két sorhajó-óriást, a harci dicsőséggel övezett, gyors járatú torpedónaszádokat; a kikötő és a néptömeg felett magasodó kéményeket, az árbocok bonyolult szövevényét. Nehéz volt elképzelniük, hogy a forradalom e félelmetes hadereje, a matrózok úszó hazája egyetlen lövés, minden ellenállás nélkül a tenger fenekére süllyedjen.

Nem olyan fából faragták a fekete-tengeri matrózokat, hogy szó nélkül belenyugodjanak önmaguk megszüntetésébe. Bizony sok szenvedélyes szó esett ott, döngették a mellüket, csíkos trikójukat megszaggatták tetovált testükön, szalagos sapkájukat megtaposták.

Kora hajnaltól késő szürkületig, amikor az alkonypír bevonta a most átkozott - mert idegenné vált - tenger komor-lila vizét, matrózok, frontkatonák s más mindenféle tengerparti népség sűrű tömege hullámzott az egész rakpart hosszában.

A hajók parancsnokai és tisztjei különbözőképpen tekintették a dolgot: nagy részük titokban már hajlandó volt Szevasztopolba menni és megadni magát a németeknek, de a kisebbség, élén Kukel főhadnaggyal, a Kercs torpedóromboló parancsnokával, belátta, hogy a pusztulás kikerülhetetlen, s annak a jövőre nézve óriási jelentősége van. Ezek így beszéltek:

- Öngyilkosságot kell elkövetnünk, egy időre le kell zárnunk a fekete-tengeri flotta történetének könyvét, de beszennyeznünk nem szabad...

Ezeken a nagyszabású, viharosan tomboló gyűléseken határoztak ugyan, de reggel így, este meg amúgy. Azoknak volt a legnagyobb sikerük, akik sapkájukat a földre dobva kiabáltak:

- Elvtársak, fütyülünk Moszkvára. Süllyedjenek el ők maguk. De mi, igenis, nem adjuk a flottánkat. Utolsó golyóig verekszünk a németekkel!

- Hurrá! - morajlott végig a rakparton.

Különösen nagy hullámokat vert az izgalom, amikor a határidő eltelte előtt négy nappal ott termett Jekatyerinodarból Rubin, a Fekete-tengeri Köztársaság központi végrehajtó bizottságának elnöke, és Perebijnosz, a hadsereg küldötte, öles, nagydarab, ijesztő külsejű ember, övében négy revolverrel. Rubin terjedelmes szónoklat során, Perebijnosz pedig fegyvercsörgetés közepette, dörgő szavakkal bizonygatták, hogy a flottát nem lehet sem átadni, sem elsüllyeszteni, hogy Moszkvában maguk se tudják, mit akarnak, hogy a Fekete-tengeri Köztársaság kőolajat, lőszert, élelmet és mindent, amire szükség van, előteremt a flotta számára.

- Nálunk a fronton, becsületistenszentségemre, úgy dolgozunk - ordított Perebijnosz -, hogy a jövő héten a Kubany vizébe fojtjuk azt a kutya Gyenyikint kadet pereputtyával együtt... Csak azt nem akarjuk, hogy ti a flottát vízbe fojtsátok, édes kenyeres pajtásaim... Hogy mi a fronton érezhessük, hogy egy hatalmas flotta van mögöttünk. Ha pedig, kedveskéim, mégis elsüllyesztenétek a flottát, akkor én az egész kubany-fekete-tengeri forradalmi hadsereg nevében kereken kijelentem: ezt az árulást drágán megfizetitek, akkor mi csak azért is Novorosszijszk ellen fordítjuk a mi negyvenezer szuronyunkat, és titeket, barátocskáim, mind egy szálig felnyársalunk...

Ez után a gyűlés után minden összekuszálódott, a fejek végleg megzavarodtak. A legénység kezdett iszkolni a hajókról, ki merre látott. Egyre több gyanús alak tűnt fel a tömegben; nappal ezek kiabáltak a leghangosabban: utolsó töltényig harcolni a németek ellen, éjjel pedig csoportokba verődve az elhagyott hajókhoz lopózkodtak, hogy mindenre elszántan a vízbe hajigálják az ott maradt legénységet, s a hajót kirabolják.

Ezekben a napokban tért vissza a Kercs torpedórombolóra Szemjon Kraszilnyikov. Buzgón tisztogatta az iránytű rézfoglalatát. Az egész legénység reggeltől estig súrolta, kefélte, tisztogatta a parttól húsz méterre horgonyzó naszádot. Forrón tűzött a nap a parti lombok kiégett lankáira... A tikkadt hőségben meg sem lebbentek a zászlók. Szemjon nagy iparkodással dörzsölte a rezet, s igyekezett nem nézni a kikötő felé. Rendbe tették a hajót halála előtt.

A kikötőben füstöltek a Volja sorhajó óriási kéményei. Ragyogtak az ágyúk, a löveghuzatokat leszedték róluk. A fekete füst az ég felé gomolygott. A hadihajó, a füst, a cementgyárak élesen visszatükröződtek az öböl vizében, a sötét halmok lábánál.

Szemjon mezítláb, guggolva kenegette, törülgette, dörzsölgette a rezet. Ezen az éjszakán ő állt őrt, s egész idő alatt azon bánkódott, hogy hiába jött ide. Kár, hogy nem hallgatott öccsére és Matrjonára... Most majd kinevetik... "No hiszen te ugyan szépen verekedtél a németekkel, elpocsékoltátok a flottát, ti híresek!..." Mit feleljen erre? Azt mondja talán: "Saját kezemmel tisztogattam, fényesítettem a Kercset, s a végén segítettem elsüllyeszteni."

A Volja sorhajótól motorosbárka sietett zászlójeladással a hajókhoz. A Gyerzkij kivált a sorból, s maga után vontatva a Beszpokojnijt, lassan kivonult az öbölből. Még lassabban, betegen vonszolták magukat a víz sima tükrén a Poszpesnij, a Zsivoj, a Zsarkij és a Gromkij torpedórombolók.

Ekkor a kivonulás abbamaradt. Nyolc naszád a kikötőben maradt. Ezeken nem látszott semmiféle mozgás. Minden szem a világosszürke, rozsdafoltos acélszörnyre, a Voljára tapadt. A matrózok eldobták a kefét, lapátot, seprűt, rongyot - mind a hajót nézték. Lomhán kibontakozott rajta a flotta parancsnokának, Tyihmenyev kapitánynak a zászlaja.

A Kercs matrózai fojtott hangon, izgatottan mondogatták:

- Nézd csak... Megy a Volja Szevasztopolba.

- Testvérek, hogy is lehetnek ilyen aljasok, te jóisten, hogy nincs bennük egy szemernyi forradalmi becsületérzés!

- Ha a Volja elmén, testvér, ugyan kiben lehet még megbízni?

- Hát nem tudod, ki az a Tyihmenyev? A forradalom esküdt ellensége, kétkulacsos gazember!

- Elmegy... Ó, az áruló banda!

A Volja mögött horgonyzott édestestvére, a Szvobodnaja Rosszija sorhajó. De az, úgy látszik, nyugodtan szendergett, ágyúi letakarva, fedélzetén egy lélek se. Csónakok eveztek feléje nagy sietve a mólótól.

Ekkor átható hajófütty hasított a kikötő mozdulatlan levegőjébe: a Volján megzörrentek a felvonóláncok, s vontatták felfelé a moszatos horgonyt. A hajó orra oldalt fordult, s az árbocok, kémények, tornyok szövedéke tovahúzódott a város fehérlő háztetőinek előterében.

- Elmentek... a németekhez... Ej, fiúk!... Nem szégyellitek magatokat? Rabságba menni?

A Kercs torpedóromboló kapitányi hídján megjelent a parancsnok, feketére égett arcából nagy orr meredt előre. Beesett szeme a Volja mozdulatait követte. A hajóhídról lehajolva vezényelte:

- Fel a zászlójelekkel!

- Igenis! - A matrózok nyomban felélénkültek, rohantak a jeladó zászlókért. A Kercs árbocára tarka lobogók röppentek gyors egymásutánban, s lebegtek a kék azúrban. A jelbeszéd tartalma ez volt: "Gyalázat a hajókra, amelyek Szevasztopolba menve, elárulják Oroszországot!"

A Volja - mintha észre sem vette volna - nem válaszolt a zászlójelekre. A hajók mellett, amelyek hívek maradtak esküjükhöz, megvetetten, becstelenül vonult el nagy testével a Volja. "Észrevette!" - riadtak fel hirtelen a matrózok. A Volja bástyáján ugyanis két óriási ágyú a Kercs felé fordult... A parancsnok a kapitányi híd mellvédjébe fogózva meresztette nagy orrát a halál felé. Ám az ágyúk nem dördültek el.

A Volja növelve sebességét, elhagyta a mólót, és dölyfös profilja hamarosan eltűnt a látóhatár szélén, hogy aztán évek múltán lefegyverezve, berozsdásodva, örökre meggyalázva a távoli Bizertában kössön ki.

Tyihmenyev flottaparancsnok megmakacsolta magát, és betű szerint teljesítette a Népbiztosok Tanácsának rendeletét: a Volja sorhajó és hat torpedóromboló Szevasztopolban a németek kénye-kedvére megadták magukat. A legénységet és a tiszteket szabadon engedték.

A tengerészek elszéledtek, hazamentek. Azt mesélték persze, hogy nem volt szívük elsüllyeszteni a hajókat, de igazában mégis attól a Fekete-tenger partvidéki, negyvenezer vöröskatonától féltek, akik egész Novorosszijszkot felkoncolással fenyegették.

A Szvobodnaja Rosszija sorhajó és nyolc torpedóromboló Novorosszijszk kikötőjében maradt. Másnap járt le az ultimátum. Német repülőgépek keringtek magasan a város felett. Az öbölben a ficánkoló delfinek között fel-felcsillantak a német tengeralattjárók periszkópjai. A közeli Tyemrjukban - mint beszélték - német csapatok szálltak partra. Novorosszijszk rakpartjain pedig egész nap tomboltak a szenvedélyek a gyűléseken, és a legkonokabbul holmi civilek kiabáltak:

- Testvérek, ne tegyétek tönkre magatokat, ne pusztítsátok el a hadihajókat...

- A tisztek, csakis a tisztek akarják a hajóhadat elsüllyeszteni, az antant egytől egyig lepénzelte valamennyit...

- Hiszen decemberben elég sok tisztet dobáltatok itt a vízbe! Mi az? Most meg féltek tőlük?... Legyen ez Vahramejev éjszakája!

A rikoltozók után egy agitátor kezdte tépni mellén az ingét:

- Elvtársak, ne hallgassatok a provokátorokra... Ha elviszitek a flottát, a németek ugyanezekből az ágyúkból fognak benneteket halomra lőni... Ne tegyétek le a fegyvert a német imperialisták előtt... Mentsétek meg a világforradalmat!

Most aztán kire hallgasson az ember? Az agitátor után egy állig felfegyverzett jekatyerinodari frontharcos következett, aki megint csak a negyvenezer szuronnyal fenyegetőzött... Június tizennyolcadikára virradó éjjel több hajó legénysége nem tért vissza a hajóra. Eltűntek, szétszaladtak, elbujdostak a hegyekbe...

A Kercs egész éjszaka fényjeleket adott. A Szvobodnaja Rosszija azt felelte, hogy hajlandó a süllyesztésre, de kétezer főnyi személyzetéből alig maradt száz, s jó, ha annyi gőzt tud fejleszteni, hogy kimozduljon a helyéből.

A Hadzsi bej naszádon, jeladásai szerint, még mindig viharos gyűlés folyt, a városi utcalányok - nyilván megbízásból, - pálinkát hoztak a hajóra, és valószínűnek látszott, hogy a hajót kirabolják. A Kaliakiria naszádon csak a kapitány és a gépész maradt meg, a Fidoniszin mindössze hat ember. Hasonló jeladások jöttek a Baranov kapitány, a Szmetlivij, a Sztremityelnij és a Pronzityelnij hajókról is. Teljes létszámban csak a Kercs és a Sesztakov hadnagy legénysége maradt meg.

Éjfélkor valami bárka evezett a Kercshez, és egy szemtelen hang így kiáltott fel a hajóra:

- Tengerész elvtársak... A Központi Végrehajtó Bizottság lapjának, az »Izvesztyijának« a munkatársa beszél... Éppen most jött távirat Moszkvából, Szablin tengernagytól, hogy a flottát semmi esetre sem szabad elsüllyeszteni. Szevasztopolba sem szabad elvinni, hanem be kell várni a további intézkedéseket.

A matrózok a korlátról lehajolva, szó nélkül néztek a sötétben himbálózó csónakra. A hang tovább bizonykodott, erősködött... Kukel főhadnagy a kapitányi hídról félbeszakította:

- Mutassa meg Szablin tengernagy sürgönyét.

- Sajnos, otthon maradt, elvtárs, mindjárt érte megyek.

Ekkor Kukel hangosan, tagoltan, tisztán hallhatóan így vezényelt:

- El a csónakkal a hajó jobb oldalától fél kábelhossznyira... közelebb jönnie tilos...

- De bocsánat, elvtárs - kiáltotta az illető szemtelenül a csónakról -, maga, úgy látszik, nem hallgat a központ rendelkezéseire, rögtön megtáviratozom...

- ...ellenkező esetben a csónakot elsüllyeszteni! Önt felhozatom a fedélzetre. De a legénység magatartásáért nem kezeskedem.

A csónakról erre senki sem felelt. Óvatos evezőcsapás hallatszott csupán, s a csónak körvonalai elvesztek a sötétben. A matrózok nevettek. A nyurga parancsnok hátratett kézzel, mogorván járt fel-alá a hídon, mint egy ketrecben.

Ezen az éjszakán kevesen aludtak. Harmattól nedvesen feküdtek a fedélzeten. Itt-ott felemelkedett egy-egy fej, mondott valamit, az álom kiment a szemekből, halkan beszélgettek. Már a csillagok is elhalványodtak az égen, a dombok mögött hajnalodott. A partról a hajóra jött Annyenszkij, a Sesztakov hadnagy parancsnoka, és elmondta, hogy nemcsak a naszádokról, kikötői vontatókról szökdös a legénység, hanem a kereskedelmi hajókon sem maradt meg egyetlenegy matróz sem, nincs, aki kivontassa a hajókat a kikötőből.

- Annyenszkij zászlós - szólt a Kercs parancsnoka -, a felelősség miránk hárul, bármibe kerüljön is, el fogjuk süllyeszteni a hajókat.

Annyenszkij zászlós megcsóválta a fejét. Hallgattak. Aztán elment. Mire a hajnalpír elöntötte az öblöt, a Sesztakov lassan elmozdult helyéről, maga után vontatta a Baranov kapitányt, és elindult vele abba az öbölbe, amelyet az elsüllyesztés helyének kijelöltek. A hajók árbocán ez volt a zászlójel:

"Elpusztulok, de nem adom meg magam."

Nemsokára eltűntek a reggeli ködben. Most a hajók mind üresnek látszottak. A Szvobodnaja Rosszija óriási acélteste felett sirályok repdestek. A Kercs kéményei füstöltek. Bár még korán reggel volt, már nagy néptömeg lepte el a rakpartot, a móló egészen fekete volt a sokaságtól. A hajóknál tülekedés támadt, egymás hegyén-hátán tolongtak, s még a vízbe is potyogtak az emberek.

Szemjon Kraszilnyikov a hajóhídnál állt őrt. Hat óra tájt egy zömök kis ember, fekete vállrojt nélküli tengerészkabátban, izgalomtól vörösen áttörte magát a sokaságon. Sarka kopogott a pallón. Pirospozsgás arca izzadt, száját összecsücsörítette.

- Itt van Kukel főhadnagy? - kiáltott Szemjonnak, kerekre nyílt, derűs, kék szemét a matrózra szegezve, aki szuronnyal állta el útját. Megtapogatta zsebeit, aztán előhúzta és megmutatta megbízólevelét, amelyet a központi szovjethatalom állított ki Sahov elvtárs nevére. A matróz komoran lebocsátotta szuronyát:

- Tessék, Sahov elvtárs.

Kukel Sahov elé sietett, és ecsetelte a csaknem reménytelen helyzetet. Megfontoltan beszélt, részletekbe bocsátkozott. Sahov türelmetlenül forgatta szemét.

- Ugyan, nem olyan tragikus a dolog, nagyobb bajban is voltunk már... Beszéltem a matrózokkal, a hangulatuk kitűnő... Mindjárt szerzek önöknek egy vontatót s mindent, ami kell... Gyűlést hívunk össze... Meglátja, minden menni fog, mint a karikacsapás...

Motorcsónakot kért, és átment a Szvobodnaja Rosszijára. Onnan aztán sorra járta a többi hajót is. Szemjon látta, hogyan himbálózott zömök alakja a kereskedelmi hajók árboclépcsőin, hogyan ugrott ki a partra, s tűnt el a tömegben, ahonnét kiáltások harsantak, kezek emelkedtek a levegőbe. Ezernyi torokból robbant ki a "hurrá".

Néhány matrózokkal telt bárka indult el a kikötő belsejébe egy kisebbfajta, rozsdás hajóhoz, s kisvártatva a hajó kürtője sűrű füstgomolyokat köpködött, majd felhúzta horgonyát, és a Szvobodnaja Rosszijához közeledett. Egy másik bárka vitorlát bontott. A Sesztakov visszatért, és még egy naszádot vett vontatókötélre.

Tíz órára a tömeg a Kercs feljárata köré gyülekezett. A hangulat mintha megint nyomottabb lett volna. Léhűtő suhancok vigyorogva mutogattak a matrózoknak kolbászt, kenyeret, szalonnát, s integettek nekik. Ekkor Kukel parancsára bevonták a lépcsőt, s a feljáratot elzárták. A Kercs otthagyta ezeket a csábító dolgokat, a kikötő közepére távolodott, s onnan figyelte a torpedónaszádok kivontatását.

A dióhéjnyinak látszó rozsdás hajó pufogva, füstöt okádva végül is megmozdította a Szvobodnaja Rossziját, és az most fenségesen elvonult a nézők ezrei előtt. Sokan levették sapkájukat, mintha koporsót látnának. A Szvobodnaja Rosszija elhagyta a jelzőlámpákat, a kaput, s végül a kikötő mellett betért az öböl belsejébe. A német repülőgépek ezúttal nem jelentek meg, ég és tenger egyformán nyugodt volt. Már csak a Fidoniszi maradt a partnál.

A tömegben ismét kavargás támadt, és a fejek, mint fekete bogyók a fürtön, a Fidoniszi köré sűrűsödtek. Egy vitorlás motoros bárka ment melléje, hogy kivontassa. Kövek repültek a tömegből a bárka felé, néhány revolverlövés is eldördült. Egy ősz hajú ember a lámpaoszlopba kapaszkodva kiabált:

- Testvérgyilkosok! Eladták Oroszországot!... Eladták a hadsereget!... Mit néztek... A flottát is eladják...

A tömeg felzúgott, ismét kövek repültek. Néhányan átugrottak a Fidoniszira. Ekkor a Kercs gyorsan a parthoz húzódott, harangja riadót jelzett, az ágyúcsövek a tömeg felé fordultak, s a parancsnok a hangszóróba kiáltott:

- Vissza, vagy lövetek!

A tömeg megtorpant, hátrált, a legázoltak felordítottak. A part kiürült, csak a sűrű por maradt ott. A motoros elvontatta a Fidoniszit.

Nyomában lassan elindult a Kercs is oda, ahol a könnyű hullámverésben már mind ott himbálóztak a hadihajók. Szemjon a magasban röpködő sirályokat nézte, majd pedig a parancsnokot, aki mindkét kezével a mellvédbe fogózott.

Délután négy óra volt. A Kercs jobbról megkerülte a Fidoniszit. A parancsnok csak egy szót mondott, s erre fekete árnyként kisuhant a készülékből a torpedó, tajtékos habsáv futott át a víz színén, s a Fidoniszi, kellős közepén találva, felemelkedett, kettészakadt, fodros víz- és tajtékhegy csapott fel a tengermélyből, és nehéz moraj rázta meg a levegőt. Amikor a hullámhegy lelohadt, a víz színéről már eltűnt a Fidoniszi, nem volt semmi, csak bugyborékoló tajték. Így kezdődött meg a süllyesztés.

A romboló osztagok megnyitották a szelepeket, és a torpedónaszádokon kitárták a kajütablakokat, és mielőtt az oldalt dőlő hajóról csónakba szálltak volna, meggyújtották a kanócokat, hogy a tízfontos patronok felrobbantsák a gőzhengereket és turbinákat. A hajók gyorsan tűntek el a mély vízben. Huszonöt perc múlva üres volt az egész öböl.

Most a Kercs teljes gőzzel a Szvobodnaja Rosszija felé tartott, és torpedókat lőtt rá. A matrózok levették sapkájukat. Az első torpedó a tatot érte; a sorhajó megbillent, hullámok csaptak fel reá. A második az oldalfal kellős közepét ütötte át. A füst és tajték függönyén át látni lehetett, hogyan inog meg a főárboc. Mint egy élőlény, úgy küzdött a sorhajó fenségesen a tenger morajlása és a robbanások döreje közepette. A matrózok könnyeztek. Szemjon kezébe temette arcát.

Kukel parancsnok egészen kiszikkadt ezekben a percekben, csak az orra maradt a régi, amelyet a pusztuló hajóra meresztett. Lecsapott az utolsó torpedó is, és a Szvobodnaja Rosszija lassan felfordult... a feneke látszott... Még erőlködött, mintha még egyszer felvetődne a vízből... s aztán gyorsan alámerült a tajtékzó zuhatagba.

A Kercs a legnagyobb sebességgel Tuapszéba távozott a pusztulás színhelyéről. Reggel felé a legénységet csónakra ültették. Mindezek után a Kercs a következő rádiógramot adta le:

Mindenkihez! Miután elsüllyesztettem a fekete-tengeri flotta azon hajóit, amelyek inkább elpusztultak, mintsem becstelenül megadják magukat Németországnak, magam is elpusztultam. Kercs torpedóromboló.

És lassan megnyitotta szelepeit, felrobbantotta a kazánt, s alásüllyedt a tengerfenékre.

Szemjon Kraszilnyikov, partot érve, társaival tanácskozott, hová, merre. Hosszas huzavona után abban állapodtak meg, hogy a Volgára mennek Asztrahanyba, ahol - mint híre járt - Sahov folyami hajóhadat szervez a fehérgárdisták ellen.


A tamanyi hadsereg Kozsuh vezénylete alatt járhatatlan, szűk hegyi ösvényeken, kanyargós utakon jutott el csupa felkelő kozák falu között Észak-Kubanyba.

Az út Novorosszijszkon át vezetett, amelyet a flotta pusztulása után a németek elfoglaltak. A tamanyiak hadoszlopai váratlanul, énekszóval vonultak át a városon. A német helyőrség nem ismerve a csapatok szándékait, hajókra menekült, és onnan nyitott ágyútüzet, lőtte a hátvédeket és azzal együtt az üldöző vad, részeg kozákokat.

A németek elővigyázatból elhagyták a várost, és miután Kozsuhék harcban elvonultak, kozákok, majd reguláris fehér csapatok szállták meg. Novorosszijszk szabad prédájuk, martalékuk lett.

Minden bírósági eljárás nélkül sürgönypóznákra akasztották fel a matrózokat, vöröskatonákat és a szegényebb lakosokat is. Valami háromezer hullát vittek a teherkocsik azokban a napokban a tengerbe. Novorosszijszk a fehérek kikötője lett.

A tamanyi hadsereg, tizenötezer menekült szekértáborának nyűgjével, az ínséges partvidéken eljutott Tuapszéig, és onnan éles fordulatot tett kelet felé. Gyenyikinék állandóan a sarkában voltak, előttük pedig minden szorost és hágót felkelők tartottak megszállva. Mindennap súlyos harcok dúltak. A hadsereg éhesen, véresen vergődött át a szorosokon, a meredek szakadékokon, s egyre fogyva, de meg nem törve vágott magának utat.

Egy napon egy vöröskatonát vezettek Kozsuh elé, akit Pokrovszkij tábornok bocsátott el a hadifogságból egy levéllel, melyben katonás rövidséggel ezt írta Kozsuhnak:

Te gazember, aki szégyent hoztál az orosz hadsereg és hadiflotta valamennyi tisztjére azzal, hogy a bolsevikok, e toprongyos tolvajok sorába léptél, tudd meg, hogy neked és gyülevész csapatodnak ütött a végórája. Kezünkben vagy, te bitang, és nem szabadulhatsz többé. Ha kegyelmet akarsz, vagyis bűneidért hajlandó vagy büntetőszázadban vezekelni, akkor teljesítsd parancsomat: még ma tedd le a fegyvert, bandádat pedig lefegyverezve vezesd Belorecsenszkaja állomástól négy-öt versztányira. Amint ezt végrehajtottad, azonnal közöld velem a négyes számú őrházban...

Kozsuh a levél olvasása közben teát ivott konzervdobozból. Ránézett az elhanyagolt külsejű, mezítlábas vöröskatonára, aki csüggedten állt előtte:

- Hitvány legény vagy, fiam - mondta Kozsuh -, hogy adhatsz nekem ilyen levelet? Eredj a szemem elől, menj a csapatodhoz.

És Kozsuh még ezen az éjszakán szörnyű csapást mért Pokrovszkij tábornokra, és lovasságával visszavetette s szétszórta egész csapatát. Betört Belorecsenszkajába, kivágta magát a körülzárásból. A tamanyi hadsereg szeptember végére Armavirba ért, amelyet rohammal elfoglalt Gyenyikintől, és Nyevinnomiszkaja faluban egyesült Szorokin hadseregének maradványaival.

Szorokin a Viszelki és Jekatyerinodar alatt szenvedett vereség után elveszítette befolyását a hadseregre, a harci dicsőségből kiábrándulva és balszerencséjétől felbőszülten, egyre tovább és tovább vonult vissza kelet felé, forgácsként forogva abban az emberörvényben, amit még nemrégen hadosztálynak, dandárnak, ezrednek neveztek. De most már gyülevész had volt, amely az ellenség első lövésére megfutamodott. Visszavonulás közben mindent feldúltak, ami útjukba esett. Egyetlen gondjuk az volt, hogyan menekülhetnek a rájuk leselkedő halál elől, hogyan szaladhatnak, ki merre lát. A katonaszökevények végeérhetetlen tömegben csatangoltak a Tyerek partján, az ürömfűvel benőtt sztyeppen, a népek kurgánok közt vezető ősi vándorútján.

Jekatyerinodar alól mintegy kétszázezer főnyi hadsereg vonult el a menekültekkel együtt. Aki ott maradt, felkoncolták, felakasztották, agyonkínozták a kozákok. Minden falu határában hullák lógtak a kúp alakú jegenyefákon. Most irgalmatlan bosszút álltak a vörösökön, mert már nem féltek visszatértüktől. Még a bolsevik szót is kiirtották az egész vidéken.

Szorokin a forradalom szülötte volt. Állati ösztönnel érezte meg fellendülését és hanyatlását. A visszavonulást nem irányította, ez hasztalan erőfeszítés lett volna. Elemi erő áramlott most kelet felé, s az áramlás megáll, mihelyt a fehéreknél lelohad az üldözési kedv.

Szorokinnak nem maradt más hátra, komoran bámult ki vagonjából, mely lassan döcögött a kiégett mezőségen, pelazgok, kelták, germánok, szlávok, kazárok ősi földvárai, kurgánjai között... Vonatját testőrség őrizte, mert a vele szembe jövők így rikoltoztak:

- Üsd a parancsnokokat, testvér, azok adtak el, azok veszejtettek el bennünket, mi a magunkéit már eltettük láb alól.

Beljakov, a törzsfőnök, be-bejött Szorokin kocsiszakaszába, és óvatosan pedzette, hogy a további harc egyszerűen lehetetlen.

- A forradalomnak megvannak a maga fázisai - ismételgette, magas homlokát folyvást simogatva -, a fellendülésnek vége, már az elemi erők állnak velünk szemben. Nemcsak a tisztek, hanem az egész nép ellen harcolunk. Idején meg kell menteni a forradalom vívmányait... Jobb híján kompromisszumos békére kell törekednünk... - És meggyőzőnél meggyőzőbb példákat idézett a történelemből.

- Mennyiért akarsz megvásárolni engem, te gazember? - felelte ilyenkor Szorokin, aki most elevenen felfalta volna Gyenyikint, ha kezébe kerül. De még veszettebb düh lobogott benne a Jekatyerinodarba, Pjatyigorszkba menekült elvtársak, a Fekete-tengeri Központi Végrehajtó Bizottság tagjai ellen, akik egyebet sem tudtak, csak "megtorló intézkedéseket Szorokin diktátori szándékainak lefegyverzésére..." Nem teljesítették a sürgős parancsokat, mindenbe beavatkoztak, s a Marxukkal dúlták fel a hedseregfőparancsnok lelki békéjét.

Szorokin szalonkocsijában újra megjelent a szőke Zinka, e tekintetben Beljakov nem szüntette be gondoskodását. Zinka még mindig olyan ingerlően rózsás volt, csak a hangja rekedt be egy kicsit. A selyem blúzait meg a gitárját elcsórták a szekeréről. A hadseregfőparancsnokhoz való magatartása hetykébb lett.

Éjszakánként, amikor a szalonkocsit befüggönyözték, és Szorokin a részegség komor kéjébe menekült, Zinka balalajkát pengetve, ugyanazt a nótát fújta, amit Beljakov: a forradalom közeli végéről, Napóleon gyönyörű példájáról, akinek sikerült hidat vernie a jakobinus terror és a császárság között... Szorokin szeme csillogni kezdett, hevesen dobogó szíve alkohollal elegyített forró vért kergetett agyába... Letépte a függönyt, és kinézett az éjszaka sötétjébe, ahol kigyulladt fantáziájának képei villóztak.

A fehérek nyomása gyengült. A Vörös Hadsereg végre megállapodott a Felső-Kubany bal partján, s ott beásta magát. Ekkor tért vissza Caricinból a kirgiz pusztán keresztül, tehergépkocsikkal, Dmitrij Zsloba, a "vashadosztály" parancsnoka. Kétszázezer töltényt hozott és a kaukázusi csoportoknak azt a parancsot, hogy vonuljanak észak felé, segítsenek Caricinnak, amelyet Krasznov atamán fehér kozáksága tartott körülzárva.

Szorokin kereken megtagadta a parancs teljesítését. Az ukrán ezredek, melyek unták már a harcot idegen földön, lázongtak, és Szorokin ígéreteire és fenyegetéseire nem is hederítve, otthagyták a frontot. És csak a poltavai születésű Zslobának sikerült visszatartania a csapatok egy részét: értelmesen, türelmesen, parasztos körülményességgel beszélt velük, dicsérte őket, dicsérte saját magát. Az ukránok látták, hogy ez nem akárki, hogy igazi vezér, és engedelmeskedtek.

Dmitrij Zsloba egyenest harcba vitte őket, és Nyevinnomisszkajanál szétvert velük egy erős tiszti hadoszlopot. Ezzel magára vonta Szorokin olthatatlan gyűlöletét, aki ugyan gratulált neki a győzelemhez és egy frontszakasz parancsnokává nevezte ki, de ugyanakkor titokban elrendelte, hogy csapatait fegyverezzék le, Zslobát és egész parancsnoki karát pedig lőjék agyon. Zsloba a titkos rendeletről tudomást szerezve, az ukránokkal kiegészített "vashadosztályt" elvonta a frontról, és futóhomokos, szikes sztyeppen át Caricin felé vonult, teljesítve a Tizedik Hadsereg Forradalmi Haditanácsának parancsát. Erre Szorokin törvényen kívül helyezte, kötelezett minden vöröskatonát, hogy ahol elérik, lőjék agyon, s megtiltotta, hogy bárki is élelmezni merészelje a "vashadosztályt". De Zsloba elvonult, és senki sem akadt, aki kezet emelt volna rá. Amikor élelemre volt szüksége, belovagolt a faluba, és kubanyi kucsmáját levéve, könnyes szemmel kért a falu végrehajtó bizottságától szénát, zabot és lisztet, s megmagyarázta, hogy nem ő, Zsloba, az áruló, hanem Szorokin hadseregfőparancsnok az áruló fehérbandita.

Hamarosan újabb megpróbáltatás is érte Szorokin becsvágyát: előbukkant a hegyek mögül Kozsuh, akit már elveszettnek hittek, rajtaütéssel bevette Armavirt, s a fehéreket visszavetette a Kubanyba. A tamanyiak nem szívesen vagy egyáltalán nem teljesítették Szorokin rendelkezéseit. A legnehezebb viszonyok közt megedződött tamanyi hadsereg lett a törzse a züllésnek indult Szorokin-féle hadseregnek, és most az armavir-nyevinnomisszkaja-szevasztopoli vonalon elsáncolta magát.

Őszre fordult az idő, hosszas, véres harcok folytak Sztavropolért, e gazdag város birtokáért. Mindenhol a tamanyiak verekedtek legelöl.

Gyenyikinéknél is feltűnt egy új "csillag": Skuro, a fehér partizán, egy kétségbeesett, ágrólszakadt, vérengző alak, akinek bandája gyülevész csőcselékből verődött össze.

Szorokin vezérkara Pjatyigorszkba költözött. Szorokin többé nem mutatkozott a fronton: új rend volt ott már, elhatolt a Kaukázusba a moszkvai vezetés, és hatása napról napra erősbödött. Azzal kezdődött, hogy a kerületi pártbizottság rendeletére megalakult a Forradalmi Katonatanács. Szorokint Moszkvából nem támogatták, be kellett adnia a derekát. A Forradalmi Katonatanácsba egyre több új embert vontak be. A hadseregfőparancsnok hatáskörét a kollégium vette át. Szorokin érezte, hogy most az ő bőrére megy a dolog, s kétségbeesett védekezésbe fogott.

Komoran, hallgatagon ült a Forradalmi Katonatanácsban, és ha felszólalt, minden betűhöz kötötte magát. És sikerült is keresztülvinnie akaratát, mert Pjatyigorszkban a hozzá életre-halálra hű csapatok voltak összpontosítva. Féltek tőle, s nem ok nélkül: csak az alkalomra várt, hogy kimutathassa foga fehérét, s ez az alkalom nem is váratott magára. Martinov, a második tamanyi hadoszlop parancsnoka az armaviri frontkongresszuson kijelentette, hogy nem hajlandó alávetni magát a hadseregfőparancsnok rendelkezéseinek. Ekkor Szorokin Martinov fejét követelte a Forradalmi Katonatanácstól, mert különben - fenyegetőzött - a hadseregben teljes lesz az anarchia. Martinovot nem lehetett megmenteni. Pjatyigorszkba rendelték, letartóztatták és a csapatok előtt agyonlőtték. A tamanyi ezredeken baljós viharszél zúgott végig. Bosszút esküdtek.

A hadseregfőparancsnok mellé új törzset szerveztek. Beljakovot egészen félreállították, és Szorokin nem is állt ki mellette. A törzsfőnök átadta az ügyeket és a pénzt, s aztán kimagyarázkodás céljából lakásán kereste fel volt barátját. Szorokin hátratett kézzel járkált a szobában fel-alá. Bádogmécses égett az asztalon, ott állt az ebéd érintetlenül s egy megkezdett üveg pálinka. Odakünn, a fakó alkonyatban a Masuk erdős bércei sötétlettek.

Szorokin alig pillantott a belépőre, s folytatta a járkálást. Beljakov az asztalhoz ült, s lehajtotta fejét. Szorokin megállt mögötte. Válla megrándult.

- Akarsz pálinkát? Utoljára... - Rekedten felkacagott, gyorsan megtöltött két poharat, de nem ivott, hanem tovább járkált. - Eljátszottad kis játékaidat, öregem... És ajánlom, szedd a lábadat... Én nem állok ki érted... Holnapra összehívom az ellenőrző bizottságot, vegye elő az ügyeidet, érted? Minden valószínűség szerint agyonlövünk.

Beljakov felemelte a fejét. Arca sápadt volt és beesett, végigsimította homlokát, aztán keze lehanyatlott.

- Nyomorult... semmirevaló... az vagy - mondta. - A lelkem kitettem érted... de hiába... Te hitvány... És én még Napóleonnak néztem!... Tetű!

Szorokin fogta a poharát - foga megzörrent az üvegen - és kiitta. Kezét zsebre dugva elindult. Hirtelen megállt:

- Nem lesz revízió. Eredj a pokolba. De jegyezd meg magadnak, hogy ha most nem lőttelek agyon, csakis régi érdemeid miatt nem tettem... érted? Köszönd meg...

Orrcimpái remegtek, ajka elkékült, egész teste reszketett visszafojtott dühében.

Beljakov nagyon is jól ismerte Szorokin természetét: le nem véve róla szemét, az ajtó felé hátrált, és gyorsan becsapta maga után... A hátsó lépcsőn ment ki a házból, s még aznap éjjel elhagyta Pjatyigorszkot.

Szorokin egyik poharat a másik után ürítve, egész éjjel ivott. Volt barátja megvetésének mérge szörnyű, elviselhetetlen kínnal gyötörte...

Kezébe temette arcát: igaz, igaza van Beljakovnak... Júniusban napóleoni magasságokba lendült, de aztán minden belefúlt a Katonatanács üléseibe, a moszkvai pártemberekkel való alkudozásokba... Beljakov nemcsak a saját véleményét mondta meg... Így beszélnek a hadseregben, a pártban is. És Gyenyikin, ó, Gyenyikin! Eszébe jutott és most mélyen beléfúródott egy jekatyerinodari fehérgárdista szennylap cikkének fullánkja. Gyenyikin adott benne interjút: "Azt hittem, oroszlánnal állok szemben, de kiderült, hogy oroszlánbőrbe bújt gyáva eb... Egyébként ezen nem is csodálkozom. Szorokin műveletlen, közönséges kozák tiszthelyettes volt, és az is maradt." - "Hej, Gyenyikin! Megállj csak, megkeserülöd te még ezt..."

Szorokin kezét tördelte, fogát csikorgatta. Rohanna a frontra egész hadseregével... hej, de szétverné, meghajszolná, lova alá tiporná ezt az egész tiszti csürhét, lángba borítaná, porrá égetné a kozák falvakat... Ha betörhetne Jekatyerinodarba... Maga elé vezettetné Gyenyikint, egyenest az ágyából, ingben-gatyában... "Mondja csak, Anton Ivanovics, nem maga volt az, aki újságcikkeket eresztett meg valami kozák tiszthelyettesről? Ő áll itt életnagyságban, tisztelt úr... Most aztán mit csináljunk magával, szíjat hasítsunk a hátából, vagy másfél ezer vesszőcsapás is megteszi?"

Szorokin nyöszörögve űzte el magától az elébe tolakodó lázálmokat... A valóság bizonytalan, sötét, aggasztó, megalázó volt... Határoznia kellett, öreg barátja, a törzsfőnök, ma még egy utolsó szolgálatot tett neki... Szorokin az ablakhoz ment, a langyos szellő a távoli sztyepp fűszeres illatát hozta. A virradat sötétvörös sávot vont a még nem világosodó, komor ég peremére. S megint kibontakozott a Masuk-hegy lila tömege... Szorokin elmosolyodott. "Hát köszönöm, Beljakov... Jól van, vigye az ördög, most már elég volt az ingadozásból, tétovázásból..." És ezen az éjszakán Szorokin eltökélte, hogy mindent feltesz egy kártyára.


A rákövetkező napokban a kaukázusi hadsereg Forradalmi Katonatanácsa hosszas habozás után végre megszavazta az offenzívát. A hadtápot Szvjatoj Kresztre dobták át, a csapatokat pedig Nyevinnomisszkajánál vonták össze, ahonnét Sztavropol és Asztrahany felé szándékoztak tovább nyomulni, hogy érintkezést teremtsenek a Caricinnál küzdő Tizedik Hadsereggel. Ez volt az a haditerv, amit Dmitrij Zsloba hozott magával Caricinból.

Sztavropol bevételét a tamanyiakra bízták. Minden megindult: a hadtáp északkelet, a csapatok északnyugat felé. A politikai megbízottak és az agitátorok kikiabálták a torkukat, s gyújtó jelszavakkal valóban felbuzdították a harcosokat. A hadoszlopok parancsnokai a frontra utaztak. Pjatyigorszk kiürült. Csupán a Fekete-tengeri Köztársaság központi végrehajtó bizottsága maradt ott, és Szorokin, vezérkarával és kíséretével. A fejetlenségben senkinek sem ötlött eszébe, hogy a kormány tulajdonképpen ki van szolgáltatva a hadseregfőparancsnoknak.

Este egy küldönc kíséretében - hazajövet - Szorokin vágtázni kezdett, s a parkból a hegynek fordulva, lova meglökött egy görnyedt hátú, tagbaszakadt, bőrkabátos embert, aki félreugrott, oldalához kapott, ahol revolverét tudta. Szorokin dühösen felrántott szemöldökkel felismerte benne Gimzát, akinek most a fronton kellene lennie... Gimza levette kezét revolvertokjáról. Sűrű szemöldöke alól különös pillantást vetett Szorokinra, olyanfélét, mint utolsó beszélgetésekor Beljakov... Gimza csizmaszár-sötét, borotvált arcából egyszer csak kivillant foga keskeny fehérje. És Szorokin szíve megrezzent: "Lám, már ez is kinevet..."

Úgy összeszorította combját, hogy lova nyerítve nekiiramodott, s elragadta a hadseregfőparancsnokot a kongó kövezeten a fennsíkra, ahol hájas birkák bégető csordája tért meg a legelőről. Október tizenharmadikára virradó éjjel volt. Szorokin magához hívatta testőrségének parancsnokát, és az, az ablak felé tekingetve, suttogva elmondta, hogy Gimza valóban Pjatyigorszkba érkezett, és javaslatára a végrehajtó bizottság két századot visszahívott a frontról a helyőrség megerősítésére... "A vak is látja, Szorokin elvtárs, ki ellen megy mindez..."

Amikor a sötétben szendergő Pjatyigorszk és a Masuk-hegy felett teljes szépségében kigyúlt a csillagtábor, Szorokin testőrei zajtalanul belopóztak Rubinnak és a végrehajtó bizottság elnökének, Vlaszovnak és Dunajevszkijnek, a Forradalmi Haditanács tagjainak, Krajnyiknak, a Forradalmi Katonatanács tagjának, úgyszintén Rozsanszkijnak, a Cseka elnökének lakására, kirángatták őket az ágyból, hátuknak szuronyt szegezve, kivezették őket a város határába, és ott, a vasúti töltésen túl, minden teketória nélkül, főbe lőtték őket.

Szorokin ezalatt Lermontovo állomáson levő szalonkocsijának lépcsőjén állt. Hallotta a lövéseket, az éjszaka csendjében az öt dörrenést. Aztán hevesen zihálva, ajkát nyaldosva megérkezett a testőrség parancsnoka.

- Nos? - kérdezte Szorokin.

- Elintéztük őket - felelte a testőrség parancsnoka, és előszámlálta a meggyilkoltak névsorát.

A vonat elindult. A hadseregfőparancsnok most szinte repült a frontra. De nálánál is gyorsabban repült a hallatlan gonosztett híre. A kerületi pártbizottságból néhányan, akiket Gimza előre figyelmeztetett, gépkocsin még Szorokin előtt elhagyták Pjatyigorszkot. Október tizenharmadikán Nyevinnomisszkajában összehívták a frontkongresszust. S ugyanakkor, amikor Szorokin egy keleti fejedelem pompájával, testőrszázadok, riadót fúvó harsonák kíséretében, elöl lobogó saját zászlaja alatt megjelent csapatainak színe előtt, ugyanakkor a frontkongresszus Nyevinnomisszkajában egyhangúlag törvényen kívül helyezte Szorokint, s elrendelte azonnali letartóztatását, elővezetését és bíróság elé állítását.

A tamanyi vöröskatonák a teherkocsik ajtajából már odakiáltozták ezt a hadseregfőparancsnoknak. Szorokin visszatért az állomásra, és magához hívatta a hadoszlopok parancsnokait. Senki sem jelentkezett. Alkonyatig ott rostokolt a pályaudvaron. Aztán lóra ült, és testőrparancsnokával kettesben a sztyeppre vágtatott.

A Forradalmi Katonatanácsban, ahol most csak hárman maradtak, nagy fejetlenség volt. A hadseregfőparancsnok eltűnt a sztyeppen, a hadsereg támadás helyett ítélkezést, Szorokin kivégzését követelte. De a százötvenezer főnyi embergépezet mégis tovább dübörgött, már semmi sem tudta volna feltartóztatni... És október huszonharmadikán megindult a tamanyi hadsereg támadása Sztavropol ellen, és ugyanakkor a fehérek ellentámadása is. Huszonnyolcadikán a hadoszlopok parancsnokai közölték, hogy kifogyott a lőszerük, és ha másnap nincs utánpótlás, akkor győzelemre nem lehet számítani. A Forradalmi Katonatanács azt felelte, hogy lőszer nincs, és hogy "Sztavropolt puszta szuronnyal kell bevenni". Huszonkilencedikére virradó éjjel két rohamoszlopot állítottak össze. Ezek, az utolsó lövedékeikkel harcoló tüzérség fedezete alatt, a Sztavropoltól tizenöt versztányira levő Tatarszkaja kozák faluba vonultak, ahová a fehérek a frontot helyezték. Nagy, rézvörös holdtányér kelt fel a sztyepp fölött, ez volt a jeladás, mert az egész hadseregben nem akadt már egyetlen rakéta sem... Az ágyúk elnémultak... A tamanyiak csatárláncai puskalövés nélkül rohanták meg az ellenség előretolt csapatainak lövészárkait. Ekkor felharsantak a zenekarok trombitái, megperdültek a nagydobok, a tamanyiak mindkét rohamoszlopa sűrű hullámokban, a golyót és gránátokat pótló zeneszó mellett százával hullottak a géppuskatűzben, de betörtek a fehérek fő vonalába. A fehérek a dombokra hátráltak, de a feltartóztathatatlan roham innen is kiverte őket. Az ellenség a városba menekült, a vöröskozák csapatok a sarkában voltak.

Október harmincadikán reggel a tamanyi hadsereg bevonult Sztavropolba.

Másnap a város főutcáján megjelent Szorokin, testőrségének parancsnoka kíséretében. Nyugodtan ült lován, csak az arca volt sápadt, a szeme beesett. Láttára a vöröskatonák hüledezve hátráltak: "Ez tán a másvilágról került elő?"

Szorokin leugrott lováról a szovjet épülete előtt, ahol még ott lógott foszlányokban a tábla: "Skuro tábornok vezérkara", s ahol az életben maradt végrehajtó bizottsági tagok és küldöttek gyülekeztek össze. Merészen felsietett a lépcsőn, és az ijedten hátráló vöröskatonát megkérdezte: - Hol van a gyűlés? - Bement a terembe, az elnökségi asztalhoz lépett, és hetykén felvetett fejjel fordult az elképedt és zavart tanácstagokhoz.

- Én vagyok a hadsereg főparancsnoka. Az én csapataim zúzták pozdorjává Gyenyikin hadát, s a városban és az egész területen ők állították helyre a szovjethatalmat. Az önkényesen megalakult frontkongresszus Nyevinnomisszkajában engem fennhéjázva törvényen kívül merészelt helyezni. Ki jogosította fel erre? Követelem, hogy az én állítólagos bűntetteim kivizsgálására bizottságot nevezzenek ki. Amíg ez meg nem történik, addig nem adom ki a kezemből a hadseregfőparancsnoki hatalmat...

Ezután távozott, hogy lóra üljön. De a lépcsőn váratlanul a harmadik tamanyi ezred hat vöröskatonája rávetette magát, és hátracsavarta a kezét.

Szorokin némán, bőszülten viaskodott. Viszlenko ezredparancsnok lovaglóostorával a fejére csapott s ráordított:

- Nesze, te dög, amiért megölted Martinovot!

Szorokint börtönbe csukták. A tamanyiak izgultak, attól tartottak, hogy kitör onnan, hogy valamiképpen kibúvik a megtorlás alól. Amikor másnap Szorokint kihallgatásra kísérték, meglátta, hogy Gimza elnököl, s ekkor ráeszmélt, hogy neki vége. Még egyszer feltámadt egész életszomja, és ocsmány szitkokat szórva, az asztalra csapott:

- Én leszek a ti ítélőbírátok, banditák! Fegyelemsértés, anarchia, lappangó ellenforradalom!... Elbánok veletek is, mint azzal a bitang Martinovval elbántam...

A Gimza mellett ülő Viszlenko, az egyik szavazóbíró, falfehérre sápadva nyúlt hátsó zsebébe, előhúzta nagy ismétlőpisztolyát, és valamennyi golyóját Szorokinra lőtte.

Sztavropolból nem sikerült a további előnyomulás a Volga felé. Skuro vad lovassága az arcvonal mögé rontott, és elvágta a tamanyi hadsereget bázisától, Nyevinnomisszkajától. Gyenyikin minden haderejét összevonva, körülzárta Sztavropolt. Kubanyból odavonták Kazanovics, Drozdovszkij, Pokrovszkij hadoszlopait, Ulagaj lovasságát és az új kubanyi lovashadosztályt, amelynek parancsnoka egy egykori bányamérnök, Vrangel tábornok volt, aki a világháborúban tiszthelyettesként kezdte.

Huszonnyolc napig viaskodott a tamanyi hadsereg. Ezred ezred után pusztult el a lőszerben bővelkedő ellenség acélgyűrűjében. Megkezdődött az esőzés, nem volt se köpeny, se csizma, se lőszer. Segítséget sehonnan sem várhattak, a Sztavropoltól elvágott kaukázusi hadsereg maradványa kelet felé hátrált.

A tamanyiak e gyűrűben vergődve, szörnyű, véres csapásokat mértek az ellenségre. Kozsuh, a parancsnok kiütéses tífuszt kapott. Csaknem valamennyi kiváló parancsnok elesett vagy megsebesült. Végül november közepén sikerült a tamanyiaknak kitörniük a gyűrűből. A hős tamanyi hadseregnek csak szánalmas maradványa maradt életben, az is lerongyoltan, mezítlábasan. Sztavropolt elhagyva, északkeleti irányban, Blagodatnoje felé vonultak. Nem üldözték őket, az őszi esős idő megállította a fehérek további támadását.

 

12

Egy évvel előbb, októberben, Oroszország népei a háború befejezését követelték. Milliók jaja: "Le a háborúval, le a háborút meghosszabbító burzsoáziával, le a háborút viselő tisztikarral, le a háborút tápláló nagybirtokosokkal!" - tört elő abban a rövid, de hatásos csapásban, amit az Auróra cirkáló ágyúlövése mért a Téli Palotára.

Amikor az ágyúlövés leverte a gyűlöletes épület tetejéről a díszítő ólomszobrokat és fekete vázákat, és felrobbant az üres cári hálószobában, ahol az ágy még ki sem hűlt a hisztérikus álmatlanság kínozta Kerenszkij után - vajon ki gondolta volna, hogy ez az ágyúlövés, amely a forradalomnak mintegy záróakkordja volt, és amely hadat üzent a palotáknak, és békét hozott a kunyhókba, ki hitte volna, hogy végigdübörög ezen a hatalmas országon, és visszhangot verve, erősödve, sokszorosan megnövekedve, viharrá tornyosul?

Ki gondolta, hogy ez az ország, amely alighogy eldobta a fegyvert, újból felveszi és talpra áll, osztály osztály ellen, a szegénység a dúsgazdagok ellen... Ki hitte volna, hogy Kornyilov maroknyi tiszti osztagából Gyenyikin óriási hadserege bontakozik ki, hogy a csehszlovák csapatok lázadása háborúba dönti az egész Volga-vidéket, és Szibériába átcsapva, megteremti Kolcsak monarchiáját, hogy Szovjet-Oroszország a blokád fojtogató szorításába kerül, és hogy az egész világ valamennyi új kiadású térképén s glóbuszán a világ egyhatod részét vaskos határvonallal, szín és név nélküli pusztaságként szigetelik el...

Ki hitte volna, hogy a tengerektől, a gabonavidékektől, a széntől és kőolajtól elvágott Nagy-Oroszország éhezve, nyomorúságban, hagymáztól gyötörve sem adja meg magát, hanem összeszorított foggal újra meg újra véres harcokba küldi fiait...

Egy évvel ezelőtt a nép szökött a frontról, az országban látszólag fejetlen anarchia dúlt, de ez nem volt igaz: hatalmas összetartó erők keltek életre az országban, a csírázó élet fölött ott lebegett az igazságba vetett hit. Olyan rendkívüli emberek léptek a porondra, aminők azelőtt sohasem voltak, s akiknek tetteit bámulattal és félelemmel emlegették.

Lázongások marcangolták belülről a szovjetek országát. A jaroszlavli felkeléssel egyidejűleg - amely Muromba, Arzamaszba, Nagy-Rosztovba és Ribinszkbe is átcsapott - Moszkvában kitört a "baloldali szociálforradalmárok" lázadása. Ketten közülük, Dzerzsinszkij hamisított aláírásával ellátott igazolványokkal, július hatodikán felkeresték gróf Mirbach német nagykövetet, beszélgetés közben rálőttek, és bombát dobtak el. A nagykövetet az az utolsó golyó ölte meg, amit a szobából való menekülés közben kapott a tarkójába. Aznap este a Csisztije prudi és a Jauza sétány kerületében felfegyverzett matrózok és vöröskatonák jelentek meg, megállították a járókelőket, a gépkocsik utasait megmotozták, a pénzt, revolvert elszedték tőlük, és bekísérték őket a Morozov-palotába, a Trjohszvjatyityelszkij utcába, ahol a felkelő csoportok vezérkara székelt. Feliksz Dzerzsinszkijt, aki Mirbach gyilkosainak felkutatása végett maga szállt ki ebbe a palotába, ott már fogva tartották. Egész este s éjjel is folytak a letartóztatások. A távíróhivatalt elfoglalták. De a Kreml ellen még nem merészkedtek döntő lépést kockáztatni. Mintegy kétezren voltak a lázadók, s arcvonaluk a Jauza sétánytól a Csisztije prudiig terjedt.

Ezen az éjszakán a Kremlt csak ősi várfalai és a telefonok védelmezték. A csapatok a hodinkai táborban voltak, s egy részük Keresztelő Szent János ünnepére való tekintettel, kimaradási engedélyt kapott. A Kremlben idegeskedni kezdtek. Hajnalra mégis sikerült talpra állítani vagy nyolcszáz harcost, három üteget és néhány páncélgépkocsit. Reggel hét órakor ez a csapat megtámadta és ágyúkkal szétlőtte a Morozov-palotát. Nagy lárma volt, de kevés áldozat: a baloldali szociálforradalmárok "hadserege" hátsó ajtókon, zegzugos utcákon, ismeretlen irányban távozott. Popov nevű parancsnokuk, egy eszelős nézésű, nagyszájú ifjonc eltűnt Moszkvából. Egy év múlva Mahnónál tűnt fel megint, ahol mint a kémelhárító osztag vezetője, agyafúrt kegyetlenkedéséről vált hírhedtté.

A lázadást Moszkvában is, a Volgánál is leverték. De lázadás lappangott mindenütt: a bolsevikok, a németek, a fehérek ellen egyaránt. A falvak megtámadták és kirabolták a városokat. Egész városok törtek a szovjethatalomra. Egymástól elszigetelt köztársaságok nőttek ki a földből és pukkantak szét, mint az esőgombák - némelyik "köztársaságot" huszonnégy óra alatt be lehetett lovagolni.

A szovjethatalom a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett leküzdeni az anarchiát. Ekkortájt szörnyű csapás érte: augusztus harmincadikán, a Michelson-gyár üzemgyűlése után egy Kaplan nevű "jobboldali szociálforradalmárnő" (a halálfej-nyakkendőtűs ember szervezetéből) revolverlövéssel súlyosan megsebesítette Lenint.

Harmincegyedikén Moszkva utcáit fekete bőrkabátosok osztaga járta be. Zárt sorokban mentek az úttest közepén, két rúd között kifeszített zászló alatt, amelyen ez az egy szó állt: "Terror". Moszkva és Petrográd üzemeiben éjjel-nappal gyűléseztek. A munkásság a leghatározottabb intézkedéseket követelte.

Szeptember ötödikén a moszkvai és petrográdi lapok ezzel a baljós felírással jelentek meg:

VÖRÖSTERROR

Valamennyi szovjet köteles a jobboldali szociálforradalmárokat, a nagyburzsoázia és a magasrangú tisztikar képviselőit haladéktalanul letartóztatni, és túszként fogva tartani... Szökés vagy lázadás kísérletének esetén azonnal és irgalom nélkül tömeges kivégzéseket kell végrehajtani. Haladéktalanul egyszer s mindenkorra mentesítenünk kell hadtápterületünket a fehérgárdista csőcseléktől. A tömegterror alkalmazása nem tűr késedelmet...

A városokban ez idő tájt gyér volt a világítás, egész háztömbök maradtak sötétben. A jómódú lakosok most rémülten látták kigyúlni a villanykörték izzószálainak vörös fényét... E haldokláshoz illő világítás mellett járták be a felfegyverzett munkások osztagai a házakat...

Ezerkilencszáztizennyolc viharként zúgott el Oroszország felett. Az őszi felhők vize komoran sötétlett. Mindenütt front húzódott: messze északon és a Volga-parton, Kazany körül éppúgy, mint az Alsó Volga-parti Caricinnál, Észak-Kaukázusban s a német megszállta területek határain. Sok ezer versztányira nyúltak a lövészárkok. Az ősz beállta nem vidította a harcosok szívét, és sokan közülük az északról vándorló felhőbe bámulva, szülőfalujukra gondoltak, ahol a szél cibálta a szalmatetőket, csalán nőtte be az udvart, és a földben rothadt el a krumpli. A háborúnak pedig csak nem volt vége. Beláthatatlan éjszaka körös-körül, csak az özönvíz előtti olajmécses pislákol a kunyhókban, ahol hiába várják az apákat s a fiúkat, vagy pedig olyan szörnyű élményeket hallanak, hogy a gyermekek sírva fakadnak a kemence padkán. Az őszi csüggetegséget azzal oszlatta el a párt Központi Bizottsága, hogy miután a köztársaság végzett a lázadókkal, Moszkva, Petrográd és Ivanovo-Voznyeszenszk a hadseregbe mozgósította a legállhatatosabb kommunistákat.

Ezeknek a katonavonatai a frontra menet, útközben megtörték a vasutasok akaratlan vagy szándékos szabotázsát.

Szigorú parancsuralom szelleme hatolt be a hadseregbe. A megtépázott osztagokból a Forradalmi Katonatanács egységes vezetésének engedelmeskedő ezredek alakultak. A bátorság és dicsőség mindenkire kötelezővé vált. A gyávaság árulásnak számított.

És íme, a Vörös Hadsereg támadásba lendült. Gyorsan, rajtaütéssel bevették Kazanyt s utána Szamarát is. A fehérgárdisták rémülten menekültek a vörösterror elől. Caricinnál, ahol Sztálin tagja volt a Tizedik Hadsereg Forradalmi Katonatanácsának, óriási, véres harc fejlődött ki Krasznov atamán fehérkozák hadserege ellen, amelyet a német vezérkar élelmezett és ösztökélt előre...

De mindez csak kezdete volt a nagy küzdelemnek, az erők kibontakozásának, a tizenkilencben bekövetkezett nagy fontosságú események előtt.

Ivan Iljics Tyelegin teljesítette Gimza megbízatását. A Kazanynál lefolyt harcokban ezredparancsnokká nevezték ki, és az elsők közt hatolt be Szamarába. Meleg őszi napon léptetett végig kócos lovacskáján, ezrede élén, a Dvorjanszkaján. Elhaladtak II. Sándor szobra előtt, melyet már újból sebtiben bedeszkáztak. Ott az a ház a sarkon túl... Ivan Iljics lehajtotta fejét: tudta, mit fog látni, és szíve mégis belesajdult. Doktor Bulavin emeleti lakásának minden ablakát kiverték, és lóhátról jól be lehetett látni: ott az a tölgyfa ajtó, amelyben Dása megjelent, mint egy álom, ott az a dolgozószoba, a feldőlt könyvszekrény s a falon Mengyelejev betört üvegű, ferdén lógó arcképe... Hol lehet Dása? Mi történt vele? Erre természetesen már senki sem válaszolhatott.


1928


Jegyzetek

1. A Munkás- és Katonaküldöttek Tanácsának cinikus gúnyneve. [VISSZA]

2. Szovjet Deputatov rövidítése: Küldöttek Tanácsa. [VISSZA]

3. Revoljucionnij Komityet rövidítése: Forradalmi Bizottság. [VISSZA]

4. Ukrajnai ellenforradalmár. [VISSZA]

5. Sic transit gloria mundi: Így múlik el a világ dicsősége. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre