I. A 'meggazdagodási vágy'  

Bizonyára sok könyvtárnyi irodalma van a kérdésnek: mi hajtja előre a világot? Sokak szerint az innováció, a zseniális agyvelők találmányai, tudományos felfedezései, a technika megújítása. Mások szerint a tulajdonviszonyok fejlődése, az alkotási folyamat résztvevőinek mind átfogóbb érdekeltségének létrejötte. Megint mások a háborúkban látják a gyors és átfogó tudományos-technikai fejlődés generátorát. A kapitalizmus, a piacgazdaság szószólói a versenyt tartják a fejlődés motorjának. El lehet-e vitatni akármelyik értékelés igazát? Nem lehet, bizony, mindegyiknek nagy az igazság-tartalma.

Mégis, ha jobban megvizsgáljuk ezeket az eszméket, rá kell jönnünk, hogy egyik se elsődleges eszköz, valamennyi következmény. Valamennyi abból ered, hogy az emberiség elképesztően nagy többségét valami olyan érzés motiválja, amelyet nem tud levetkőzni, ami mindennapos életének vezérelve, amiből a 'versenyszellem' ered és ez a hétköznapi irigység. Ez az egyszerű sárga irigység fertőzi meg az emberek gondolkodását, ettől válnak kapzsivá, a földi javakért reszkető kézzel és szívvel küzdő 'aranyásókká'. És ez a 'mindig többet akarok' belső sugallat - akár tudatosul az adott egyedben, akár nem - hajtja előre az egész világot.

Itt békében meg is lehetne állni, ha csak ezt a pozitívnak vélhető törekvést eredményezné. A baj azonban, amiért én a legfőbb bűnnek, a bűnök bűnének, a többi bűn vírusának tekintem, hogy az előrehajszolás mellett a megosztás, az egyenlőtlenség, a folytonosan fenntartott gyűlölet kiváltója, okozója, élesztője. Mi sem egyszerűbb a saját kapzsiságunkat, taposásunkat azzal igazolni, hogy mert mi alkalmasabbak, okosabbak, rátermettebbek, akaróbbak vagyunk, mint azok, akik lemaradnak a versenyben, a hajszában. Mert azok... - és sütjük rájuk az ostobábbnál ostobább bélyegzőket - ...buták, lusták, mások nyakán élni akarók, koszban élvezkedők, magyarul primitívek. És elhisszük magunknak ezt a badarság-tömeget, pedig alapvetően arról van szó, hogy az ember-piramis csúcsára felkapaszkodni képesek tapossák az egy lépcsővel lemaradókat, azok a következő lépcsőt, míg a legalja beledöngölődik a sárba, mocsokba. Esélye se volt és ma sincs arra, hogy csiszolódjon, képezze magát, az alkotás öröméig eljusson, 'belevesse magát' a küzdelembe. Ha akaróvá válik, kegyetlenül kivasalják belőle az akarást vagy megölik.

Az itt vizsgált egész kérdéskörrel összefüggő anyaggyűjtés során ismerkedtem meg azzal a ténnyel, hogy modern szociológiai tudományos kutatások is elvezettek annak felismeréséhez, hogy a boldogságot a mai modern világban sem annyira a saját jövedelem határozza meg, hanem a szociológusok által 'reference anxiety' (referencia-nyugtalanság) tünetnek keresztelt érzés, amit a magyar nyelv ősidők óta 'a szomszéd kertje mindig zöldebb' irigységként ismer (TIME, 2005 február 7).

Gondolom, ennyi is elég, hogy a józanabb, látó olvasó értse, mit bélyegzek meg az emberiség egyik legfőbb bűneként. Nem mérem magam a világtörténelem legnagyobb gondolkodóihoz se most, se a továbbiakban, mert törpe vagyok mellettük, csak utalok rájuk. Miután kimondtam magamnak és néhány embertársamnak ezt az igazságot - és többnyire megmosolyogták a véleményem, a vehemensebbek kacajra fakadva vitatták - végiggondoltam, kik és milyen formában jutottak előttem ugyanerre a megfontolásra és rá kellett jönnöm, hogy minden próféta, a nagy vallásalapítók kivétel nélkül ugyanezt mondták. Mindegy, hogy minek keresztelték el, ugyanerről az irigységről, kapzsiságról beszélnek, ezt ostorozzák hittételeikkel, néha fizikai megnyilvánulásaikkal is. Mózes Aranyborjúja, Krisztus igéje a földi javak elutasításáról és a kufárok elleni fellépése, a hinduizmus egész filozófia-rendszere, Buddha és Mahavira tanai mind-mind ettől a kegyetlen törtetéstől óvnák, óvják az emberiséget, nagyon kevés sikerrel. A vallások többségének a hirdetői ma maguk is az aranyimádók kasztját gazdagítják, talán csak a keleti vallások értek el kisebb sikereket, ahol a földi javak megvetése sok fanatikus hívő által a gyakorlatban is követett elv ("Rendeltetésünk nem a szerzés, hanem a létezés" - mondja például Rabindra Nath Tagore).

Samuelsonnak (10.) az előszóban említett 'magtakarítási hajlam' kategóriája természetesen bonyolultabb, csak a fejlett társadalmakban értelmezhető és számtalan 'gazdasági-lélektani' tényező által befolyásolt rugó, de a gyökerei ugyanabból a posványból táplálkoznak, mint az egyszerűbb motiváló tényezők.

Nevezhetjük ezt a bűnt a 'meggazdagodási vágy'-on kívül aranyvarázsnak vagy pénztömjénezésnek, de ide sorolom az egyszerűbb, puhább megnyilvánulási formáját, a sznobizmust is.

*

Szinte lehetetlen feladat tömören megfogalmazni akár csak az irányokat is, amerre haladva csökkenteni, korlátozni, fékezni lehetne ennek a végzetes emberi láznak a hatását. Ahhoz ugyanis, hogy a teljesen egyértelműen negatív következményeit fel lehessen számolni, a legkisebb mértékben is pozitívnak tekinthető hatását, a 'fejlődés motorja' hatást is gátolni kell, vissza kell fogni. Ez pedig a mai verseny-őrület és hatalmi struktúrák mellett elég reménytelen. Mit lehet mégis tenni?

Úgy vélem, legfontosabb az eddig csak vallási igeként hirdetett elvet, miszerint nem a földi javak sokasága, mennyisége és különösen nem a mások gazdagságához méricskélés a boldogság forrása, ki kell terjeszteni a civil oktatás minden lépcsőjére és a világ minden sarkára. Az ENSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó szerveinek sarkalatos kérdéssé kell tenniük ezt a gondolatot és óriási pénzügyi eszközöket kell az oktatására fordítani. Ennek a gondolatnak a megértetése az illetékes szervekkel, megszervezése, kivitelezése évtizedeket vehet igénybe, az eredmények legalább egy generációnyit késni fognak.

Hasonló agyvelőn keresztüli hatás lehet az ellenkező irányú gondolkodás eredményeinek minél szélesebb körben propagálása. Mikre gondolok? Az elsősorban a fejlődő világban megvalósult olyan közösségek bemutatására, amelyekben a magántulajdon helyét a közösségi tulajdon foglalja el és ahol a megtermelt javak elosztása is egyenlőség-elven történik. Primitívnek tartott szinten tud csak megmaradni, de a boldogság-béke szigeteiként hathatnak az aranyőrület bűvkörén kívül maradt emberekre, erősíthetik az egyenlőség-hívők rétegét. Tudom, csigalassúságú  előrehaladással lehet csupán számolni.

Hatékonyabb lehet, de csak világméretű összefogással érhető el, ha komoly akadályokat gördít a világ a vagyon korlátlan felhalmozása, annak tetszőleges felhasználása elé. Bizonyos vagyon-érték felett kemény vagyonadót kell bevezetni, maximalizálni kell a jövedelmeket, közelíteni a minimál- és maximál-béreket (működő kezdetek éltek Svédországban a hatvanas években). Azt mondja erre a közgazdák többsége, hogy akkor megáll a világ. Úgy vélem, nem. Bizonyára fékezné a fejlődést, de annak mindenképpen be kell következnie és az egyenlőségre kell áldozni a megtermelt jövedelem jelentős hányadát, ha nem akar a világ véres konfliktusok útján megtisztulni ettől az ellentéttől.

*

És láss csodát világ:  a világ színpadára lépett az első szupergazdag ember, a világ leggazdagabb embere (házaspárja), aki elkezdte nyomorultak támogatására visszaforgatni hihetetlen méretű vagyonát, nem kis tételekben csurgatva, hanem jelentős programokat indítva. Úgy hívják, hogy Bill Gates. Hasonló elvi nyilatkozatot tett korábban a magyar zsidó Soros György is, aki egyelőre a vagyona méreteihez képest csak csöpögteti és alapvetően politikailag motivált célokra forgatja vissza 'adományait'. Mindenesetre figyelmet érdemel a jelenség.

Ez persze - még ha széles körben terjedne is el - nem megoldás. Elkerülhetetlen a társadalmi, éspedig világméretű társadalmi ellenőrzés, olyan automatizmus kidolgozása és érvényesítése, amely a jövedelem-olló záródásának irányába hat.

Folytatás>>>

 <<<Vissza

Minden jog fenntartva! All rights reserved!