Vissza a kezdőlapra...

 

 

 

 

 

 

 

 

Bombay (Mumbai)

 

 

 

Mumbai

Bombay (Mumbai) II

Mumbai II

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Udaipur

Udaipur

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dzséjpur

Jaipur

 

 

Delhi I

Delhi I

Delhi II

Delhi II

 

 

 

 

 

 

 

 

Agra

Agra

 

 

Fatehpur Szikri

Fatehpur Sikri

 

Kadzsuraho

Khajuraho

 

 

 

 

 

Benáresz

Varanasi

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!


HALMOS ANTAL

TÍZ ÉV MÚLTÁN

(1996)


Amikor Amrita lányom - aki Bombayban született, ott tanult meg járni és beszélni, majd Kalkuttában kezdte el iskolai tanulmányait és élt velünk három évet - elérte a felnőtt kort, 18. születésnapján kapott tőlünk két ígérvényt. Az egyik arról szólt, hogy vállaljuk egy USA-ban teendő túrájának költségeit, a másik pedig ígéret volt egy indiai kirándulás finanszírozására. A célt, gondolom, nem kell nagyon részletezni: a világ két szélsőségével, legerősebb gazdasági hatalmával és szülőföldjével, az egyik legszegényebb és nyomorúságokkal teli országával akartuk megismertetni, mielőtt kilépne az önálló élet viharaiba. Az USA-t végül önállóan abszolválta, egyetemi ösztöndíjjal három hónapot töltött Buffaloban, Indiába viszont az ígéret felhasználásával, kíséretem mellett tett kirándulást. Bár időbeni és anyagi korlátok szűkítették a lehetőségeket, Nepált, mint felejthetetlent és a hinduizmus legortodoxabb fellegvárát felvettük a programba.

Nem tartok részletes beszámolót, csupán a változásokra és a felvillanó friss élményeimre korlátozom a mondandómat. Linkekként is csak a saját, az úton készült fotóinkat is tartalmazó fotógyűjteményeket kínálom, a baloldali oszlopban.

A repülőút jóval kellemesebb volt a korábbiaknál. Nem lehetett az ülésen guggoló utast látni, a gépen terjengő szagok is kellemesebbek voltak. 1996 január 16.-án érkeztünk Mumbai-ba. Nem lepődtünk meg az új néven, India néhány évvel előbb tért vissza Bombay, illetve a várost alkotó egyik sziget ősi nevére, én annál inkább a repülőtéren, amely gyökeresen jobb képet mutatott, mint a hetvenes évek reptere: kibővült, egyszerű maradt, de szép tiszta lett és légkondicionálták az összes termet, ahol utasok mozogtak. Az alkalmazottak, hivatalnokok egyenruhája is kultúráltabb, tisztább, az ügyintézés gyorsabb volt, mint amihez hozzászoktam anno. Az is meglepett, hogy a Sheth-család, volt kapcsolatom, a családfő kivételével teljes létszámban megjelent és üdvözölt bennünket. Az elszállásolással is 'rászedtek' bennünket, a klubjukban rendelkezésükre álló vendég-lakosztályban töltöttük a három éjszakát. A nappaliban hatalmas virágcsokor, gyümölcsöstál, édességek. Igazán megható volt, hiszen semmi okuk nem volt 'korrumpálni', tudták, nem várhatnak tőlem semmit. A megtiszteltetés - gondolom - elsősorban Amritának szólt, akit születése óta ismertek és akinek a neve India-szeretetünk jelképeként értékelődött a szemükben. Ezt az 'üzletemberek klubját' nem ismertem, most kétszer is volt alkalmunk élvezni az angol hangulatot indiai konyhával és utánozhatatlan indiai szívélyességgel, halk előkelőséggel fűszerező atmoszférát, egy ebéd és egy vacsora erejéig. Kocsit, sofőrt is kaptunk, amire igen nagy szükség volt: Bombay lakossága elképesztő méretekben nőtt meg, ahol én korábban nyugodtan vezettem a kocsimat és haladni is tudtam, most pokoli zűrzavarral kápráztatott el, a gyalogosok, kerékpárosok, kézikocsik, robogók, régi és modern, új kocsik tömege ömlött az útkereszteződésekben percekig, a lámpák nem sokat számítottak. Az új kocsikról hallottam, olvastam, de látni, hányféle komoly típust gyárt India, meglepetésként ért. És örültem neki. Ugyanúgy, mint a mobil-telefonnak, amik Mumbaiban már használhatók voltak.

Itt lepett meg először, hogy gyakorlatilag eltűnt a szári, ez a csodaszép női ruhadarab. Esti viseletként, vacsorához hordták ugyan az 'előkelőbb (gazdagabb) körök' hölgyei, meg akiknek termetre nem illett a modern farmer vagy akár a pandzsábi, de a középrétegeken és fiatalokon nem lehetett látni. A gyors modernizáció egyik jele, de valami gyönyörű dolog tűnik el Indiában is, mint annyi más, hagyományőrzéséről (is) híres országban.

Megnéztünk mindent, amit Bombay-Mumbai két nappal és egy reggel alatt nyújtani tud, a mind jobban tetsző Elephanta Caves-el együtt, azt hiszem nem többet, mint amit az alapszövegben leírtam. Jártunk a kórháznál, ahol Amrita született, a Breach Candy Swimming Clubnál, ahol élete első másfél évének délutánjait töltötte. Találkoztunk a 'gyerekgyártó' Dr. Padma Mehta-nál, akinek a világrajöttét nagyrészt köszönheti. Aranyos őrmester. Egy pillanatig visszatérek az Elephanta Caves-hez tett kirándulásra. Odafelé hajózva megismerkedtünk egy fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy az édesapja a Világbank egyik vezetője, ha jól emlékszem, elnökhelyettese. Filozofálgattunk a volt szocialista táborban zajló gengszterváltásról. Nagy örömömre - mint közgazdász, de lényegében apja álláspontját ismertetve - teljesen egyetértett az akkor még csak aggodalmakként ismertetett véleményemmel, hogy nem lehet ezeket a tervgazdaságokat pillanatok alatt átállítani, eladni, a népességet pedig a fejlett gazdaságok krízisei alatt alkalmazott megszorításokkal rendbe rakni, mert a lakosságnak nincs hová hátrálnia, illetve csak szakadékba tud szorulni. Hangsúlyozottan ismételgette, hogy édesapja évek óta ezt a véleményt hangoztatja, mindhiába. Én is mindhiába járatom a számat, a tőke ereje mindenen átgázol.

A jóval nagyobb tömeg ellenére nem tűnt olyan nyomasztónak a koldus-hadsereg, kevésbé voltak talán tolakodóak a hordárok, taxisok.

Shethék kikísértek bennünket a 19.-én délután Udaipurba induló Indian Airlines géphez, békében elbúcsúztunk egymástól. Rövidesen egynapos kálvária kezdődött. A gépünket sokáig nem jelezték, majd késést jelentettek be. Órák múlva, amikor a nyugati utasok - voltak húszan-huszonöten - már üvöltöztek az előkerülő ügyeletessel, bejelentették, hogy a gép műszaki hiba miatt csak másnap indul. Ismerve az Indian Airlines körüli állandó gondokat és azt, hogy a mi járataink közel felét is csak a Sheth-család közreműködésével, a bombayi központnál sikerült biztosítani, kivert a hideg veríték. Az egynapos késés 'csak' a következő városra tervezett programokat dönti félig romba, de ha - mint annyiszor, ezúttal is - a járat esetleg két napra is kiesik, az egész útitervünk dől romba, mint a dominó-sor. És a kálvária csak ezzel a nyilatkozattal kezdődött. Az ügyeletes vagy két óra hosszat hárított minden elszállásolásra vonatkozó követelést, majd átirányított mindenkit egy szinttel lejjebb és fél kilométerrel távolabb egy roncs-asztal mögött üldögélő gyanús alakhoz, aki végül kiadott két vouchert egy ismeretlen szállodába és oda-vissza buszra. A sötét kinézetű hivatalnok is gyanús volt, a rozoga, kárpitozatlan mikrobusz és pilótája viszont már megijesztett. Amint a busz, a város felé haladva, félúton letért a reptéri úton és kivilágítatlan, úttalan utakon haladt, gyöngyözni kezdett a homlokom. A szálló külső képe is elkeserítő volt, azonnal világossá vált, hogy úgynevezett 'indiai' szállodához érkeztünk. Zseblámpás, magát sállal melengető alak vezetett fel minket az egy ember szélességű, kanyargós, sötét lépcsőkön a drótokon lógó, pislákoló égővel megvilágított szobába. Valami műköves zuhanyozóból jéghideg víz csöpörgött, de a guggolós WC mocska kétségtelenné tette, hogy jobb nem használni. Az ágyat megbontva feltárulkozott a hányinger szinten koszos-foltos ágynemű. Azonnal visszatakartuk és magunkra véve valami ruházatot, a pokrócon próbáltunk elaludni. Egyikünknek se nagyon sikerült. Életemben nem féltem ennyire, hogy valami gonosztett áldozatai leszünk, egy pillanatra se hittem, hogy reggel jön értünk a busz. Jött, megvagyunk, túléltük. Igaz, Amritába belészorult a széklet, ettől kezdve Delhiig, ahol orvosi segítséggel sikerült újraindítani a bélműködését, nem tudott az üggyel mit kezdeni. Az orvos szerint az időkülönbség, az éghajlat- és konyha-váltás is kiválthatja a gondot, de... ez a kaland szörnyű volt. A feleségemnek el se mertük mondani, innen jut a tudomására, ha elolvassa. Biztos vagyok benne, hogy a reptéri személyzet és a szálló maffiája kezébe kerültünk, akik az Indian Airlines-t kopasztották meg. Aláírattak velem valami papírt, amin horribilis, mondjuk ötcsillagos szállónak megfelelő összeg szerepelt...

Elmondtam, de nehogy valaki is annyira megrettenjen, hogy ne vállalkozzon Indiába utazásra. Egyetlen tanácsot viszont ne feledjen: ha ilyen szituációba kerül, ne hagyja el a repteret, egyáltalán a biztonságos környezetet. Inkább hagyjon ki egy éjszakai alvást. Ha csoporttal utazik, ne szakadjon el, így se, a társaságtól.

A továbbiakban nem volt gondunk a járatokkal, az állandó félszt leszámítva. A reptereken töltött idő általában nyugodtabban telt, mint a korábbi években, hatalmas tax-free üzletek, széles áruválasztékkal és jó árakkal várták az utasokat.

Szerencsénkre a következő helyszín a fantasztikusan szép, varázslatosan keleti és gazdag Udaipur volt. Itt kicsit futólépésre kellett fognunk a tempót, hogy pótoljuk a kiesést, végül is mindent láttunk, amit ott kötelező megtekinteni. Ugyanabban a Taj-szállodalánc tagja Lake Palace-ban laktunk, mint az első túra alkalmával, az átriumra néző ablakokkal. Szenzációs hely, gyönyörű maga az épület, az enteriőr gazdag berendezései, díszítőelemei változatlanul utánozhatatlan kultúráról szólnak. A 21 év azonban lényeges változást is hozott: 1975-ben a szálloda ifjonc volt, pár hónappal az ottlétünk előtt nyitotta meg a kapuit, majdnem üresen kongott, az étteremben néhány asztalnál étkeztek, most viszont teli volt külföldiekkel, svédasztal rendszerű étkeztetés folyt. Svédasztal, de milyen? Több konyha remekei közül lehetett válogatni, az indiai mellett kínai és európai ételek, trópusi gyümölcsök, változatos édességek és illatos, égő szantál-pálcikák töltötték meg az asztalokat. És az étterem a zsúfoltság ellenére keleti pompájával lenyűgözően elegáns, mondhatnám azt is, buja hangulatot árasztott.

A rombolás itt is észlelhető nyomokat hagyott, legalábbis meglepetéssel észleltem, hogy a Lake Palace elől eltűnt a vízben, oszlopon ülő nőalak, pedig milyen szép volt!

Dzséjpur-Amberre másfél napot rezerváltunk és - mivel visszazökkentünk a rendes kerékvágásba - ez elégségesnek is bizonyult a legfontosabb látnivalók megtekintéséhez. Itt nem változott a világ, hacsak a megnövekedett zsúfoltságot nem említem. Itt is elkövettem egy hibát, a taxis által ajánlott, igaz, elegáns üzletben vásároltunk egy karperecet a feleségemnek, amelyről Delhiben kiderült, hogy harmadát éri a kifizetett árnak. Az Air India budapesti irodájának bravúr-akciójával tudtuk visszajuttatni és megkapni a pénzünket. Újabb tanács: csak garantáltan jónevű üzletben és lehetőleg az adott városban otthonos segítőtárs részvételével vásároljon, kedves utazó, értékesebb holmit.

Delhire teljes három napot áldoztunk, ami igen gazdag program abszolválását tette lehetővé. Annyira, hogy számomra is tudott újat nyújtani. Az 1975-ben látottakhoz képest többhelyütt barbár pusztítás nyomaival találkoztam. A Vörös Erőd legszebb épületeit hiába próbálják nagyon oda nem illő, csúf acélkerítésekkel, korlát-rendszerekkel megvédeni, ameddig az emberek felérnek, addig gyakorlatilag nem maradt semmi a remekmű féldrágakő-drágakő intarziákból, az alkotóelemeket kivakarták, kivésték, ott szégyenkeznek a csupasz-roncs designok. Biztos vagyok benne, firkák is jelzik, hogy a nyugati turisták barbarizmusa nem kisebb, mint a helyieké. A leheletfinom márvány-ablakrácsokból tenyérnyi darabokat tördeltek ki baltával levágandó kezek. Rettenetesen elszomorító látvány. De a barbár rombolást leszámítva is szörnyen elnyűtt például a nagymogul lakosztály padlózata. Ha most lezárnák a Vörös Erődöt a turisták elől, akkor is, nemzetközi (UNESCO) támogatással is évekig kellene dolgozni a rekonstrukción és valószínűleg horribilis összegeket emésztenek fel a munkálatok.

A nemzeti kincsek elvándorlásának számtalan folyosója közül az egyik minden bizonnyal a delhi 'tibeti bazár', ahol emléktárgyakra, ajándékokra vadásztunk. Az egyik legjobb boltocskában várakoznunk kellett, a tulaj két amerikaival volt elfoglalva, akik az érzékelhetően előre megbeszélt, kiválasztott régiségekért jöttek. Mindkettőnél nagy sporttáska volt, az egyik onnan szedte elő a dolcsikat. Majdnem beleszédültem: egydolláros címletekben se kevés férhet egy sporttáskába, de nem aprót szedett elő. Csak a napokban kapcsoltam össze ezt a látványt a Nepálban ellopott műkincsekkel foglalkozó Web-oldallal. Ott lopják, levándorol a delhi tibeti (!) bazárba, ahol sporttáskányi pénzért vásárolják fel amcsik és más fekete-kereskedők. Istenem, meddig lehet taposni-rabolni ezeket a valaha gazdag országokat?

A számomra is pluszt Tughlaqabad (Tuglakábád) és környéke jelentette, a Kutáb Minártól mintegy 10 km-re. Korábban kiesett a 'látókörömből' (ahogy kiváló rendőreink mondják), senki nem hívta fel rá a figyelmet. Pedig megérdemli. Fura indiai sztori ez is: az első Tughlaq (Tuglak) király, akit 'szerencselovagként' dobott felszínre a történelem és aki egy nyolcvan évig (1320-1400 v. 1412) uralkodó dinasztiát két év alatt (figyelem, Garasország!!!) épített meg egy hét mérföld, azaz 12 km hosszú várfalat, hatalmas erőt jelentő erődöt, a falakon belül több mecsetet, palotát és lakosztályok százait. A fia nem volt rest és megölte, majd - a feltételezések szerint - lelkiismeret-furdalástól gyötrődve feladta az egész épület-birodalmat és elvonult 800 mérföldnyire (1350 km, csekélység) délebbre, a Dekkán-fennsíkra. Valószínűbb persze Baktay feltételezése, aki szerint mongol (mogul) betöréstől félve vonultak biztonságosabb helyre. (Igaz is: dinasztiák öldöklése és lelkiismeret-furdalás - nem összeférő fogalmak!) Az onnan kiszorított hinduk alapították Vidzsájánagár-t, a nagy hindu hatalmi és kulturális központot. Az erődítmény romjai a mai napig jobb állapotban maradtak fenn, mint az ehhez képest mikronnyi magyar várak többsége, de az erődítménynél sokkal jobb és szebb képet mutat az út túloldalán található mauzóleum, ahol az apa és a történelem fura fintorai egyikeként a fia is örök álmát (vagy rémálmát) alussza. Most lapozgattam Baktayt (5), akinél látom, hogy az ugyancsak ezen az úton felkeresett Firuzábád, aminek erőd- és palotaromjait lelegyinti, (pedig bár sok olyan állapotban lévő várunk lenne) ugyancsak a Tuglakok szülötte. Érdemes megnézni, ha valaki teljes képet akar kapni Delhiről.

Majdnem elfelejtettem, hogy Delhiben teljesen egyértelművé vált: a lakosság igencsak meglepő gyorsasággal modernizálódik. Itt végképp nem lehet szárit látni, mindenki, aki az utcán mozog, modern öltözéket visel. Mélyebb értékű változásként értékeltem azonban, hogy a fiatalok között láttunk kézen fogva sétáló szerelmespárt, sőt, az egyik parkban csókolóztak is. Ilyenről a nyolcvanas években szó se lehetett. Adja isten, hogy ez a folyamat mielőbb teljes győzelemmel végződjön!

Az út második szakaszán egy-egy nap jutott Agrára (és Fatehpúr Szikrire), Kádzsuráhóra és Varanaszira. Visszatekintve nagy rohanásnak tűnik, Agrában annak is kellett lennie, Kádzsuráhót és Varanaszit viszont viszonylag nyugodtan néztük meg.

Agrában is elszomorított a sok pusztulás. A Tadzs Mahalt valószínűleg jobban tisztelik a látogatók, mint az erődöket és palotákat, mert azon az őrült rombolók viszonylag csekély pusztítást végeztek, de már ott is jól érzékelhető : vállmagasságig sok a csodaszép intarziákból kibányászott kövek csupasz lyuka. Ha így halad tovább, a Tadzs is a delhi Vörös Erőd sorsára jut. Az Agra Fortot viszont már radikálisabban, kíméletlenül teszik tönkre. Amint odaértünk a fia által palotafogságra ítélt Sahdzsáhán erkélyére, ahonnan a Tadzsot szokta esténként nézni, meg akartam mutatni Amritának azt a zöldes követ, amelyik a várfalba volt ültetve és amelyik tükrözte a Tadzsot. Állítólag a nagymogul is szerette így nézegetni szerelme palotáját. Hűlt helye volt. Meg tudtam mutatni a többi hiányzó kőnél valamivel nagyobb lyukat, de az önmagában is értéke követ, amelynek a muzeális értéke felmérhetetlen, valaki kiszedte. Lehet, olyan, aki csak egy emléket akart zsebrevágni. Szörnyű!

Kádzsuráhóhoz nem fűződik olyan élményem, olyan látnivaló, ami az első túrám során elkerülte volna a figyelmemet. Béke volt, kevés turista, szinte elhanyagolható zaklatás a helyi szegények részéről. Itt volt? Nem vagyok benne biztos, de valószínű: kicsit elbarangoltunk Amritával magához a faluhoz (mégiscsak új, ha jól vakarom elő az emlékezetemből. Ősi, poros utcák, nagy szegénység, mégis tisztességesen kifestett házikók, furcsa maradványai valami ősi templomnak. Tán köd az egész? Mindenesetre ott, ahol voltunk, a templomok és a falu között pár gyerek bújt elő a semmiből, az egyik négykerekű fém-asztalkát tolt elém, tele régiségekkel és utánzatokkal, friss készítményekkel. Nem igen tudta, hogy értékek is vannak a holmijai között. Szinte azonnal kiemeltem egy réz Baladzsi szobrocskát, legalábbis szerintem azt, a kéztartása jelezte, hogy hiányzik a fuvola, amelyet szinte mindig használ, fogtam itthon egy hosszú gyufaszálat, beillesztettem a fuvola helyére és most itt néz rám, miközben muzsikál.

Azt nem volt nagyon könnyű megoldanom, hogy mint apa miként adjam elő a 18-éves lányomnak az erotikus szobrok tartalmát, valószínű szimbolizmusát, de aztán kiderült, hogy el tudunk csevegni róla.

Az utolsó indiai állomás, Varanaszi vagy Benáresz majdnem teljes egészében új volt számomra is, hiszen először, 1982-ben épphogy rácsodálkoztunk, döbbenten bámultuk, csak zavaros emlékek maradtak meg róla. Ezúttal ott aludtunk egy éjszakát, kiváló szállodában, és mivel másnap csak korán délután repültünk tovább Katmanduba, két félnap állt rendelkezésünkre. Jól osztottuk be az időnket, az első nap déltájt bevitettük magunkat taxival a parthoz, illetve ameddig egyáltalán be tudott vinni. Annak ellenére, hogy nem volt ünnep, a tömeg ugyanúgy hömpölygött, mint '82-ben, a Diwali (hindu Újév) végén. Sokadszor mondom, hogy leírhatatlan az az embermassza, ami Varanaszi békéjét, a bűnbocsánatot keresi. Próbáltam népességi adatot találni, de ez is európai kérdés lehet, nem sikerült pontos számra akadnom. Azért merült fel bennem, mert a városból alig lehet látni valamit, a számtalan (állítólag 80) szűk kis utcácska mind a megtisztulás szent folyójához, a Gangesz északi partján fekvő 7 km hosszú lépcsősorhoz, a ghat-okhoz vezet, vagy a lépcsőkön, az imádkozó vagy a megmerítkezéshez készülő emberek között lépegetve vagy a városba visszaballagva és ott keresztutat keresgélve tud az ember a folyóval párhuzamosan haladni. Pedig ez a labirintus valószínűleg egymillió ember lakhelye és az itt található templomok száma állítólag 2000. Érzékelve a közlekedési nehézségeket, beültünk egy csónakba és úgy néztük meg a város partra néző épületeit, amelyek ámulatra méltó méreteikkel és keleti szépségükkel megbabonázzák az embert. A folyóról nézve jobbra fokozatosan emelkedik a város, a csúcsponton méreteivel a delhi Jama Masjid-hoz hasonló mecsetet emelt Aurangzeb, az egyetlen ortodox nagymogul. A ghat-okat több szakaszra osztják, a balszélső a Burning Ghat, a közösségi halottégető. A csónak evezőse, egy huszonéves, nagyon értelmes és angolul érthetően beszélő fiatalember mesélni kezdett. Elmondta például, hogy a pigmenthiányos bőrű halottakat nem égetik el (babonából vagy fertőzéstől (?!) félve), hanem rongyokba bugyolálják őket, nehezéket kötnek rájuk és a folyóba dobják a nyomorultakat. Érdekes regét is előadott, nagyon sajnálom, hogy nem jegyeztem fel azonnal, így most csak tapogatózva tudom előbányászni a memória rejtekeiből. A Holddal hozta összefüggésbe a város fekvését és a folyó félkörívű kanyarulatát, mondván, hogy a folyó a félholdat rajzolja a földre, a várossal szemben haladva áldást osztogat a sugaraival. Hosszabb volt a rege és érdekesebb, kár, hogy elveszett. Ahogy sötétedni kezdett, mind több csónak kötött el a parttól és kis úszó gyertyákat eregetve a vízre imádkoztak. Megható látványban volt részünk. Hallottuk már, ő is mondta, hogy hajnalban a legszebb a folyó és a part, megbeszéltük vele, hogy reggel várni fog bennünket.

Varanaszi egyébként a legősibb 'élő' városa a világnak és a főistene, Síva a legősibb istene a világnak. Az utóbbira nem esküdnék meg, de valószínűsége van.

Az áhítatról, hitről a Kalkuttáról szóló írásomban írtakat nem ismétlem meg, ismét ámulattal néztük, ahogy a zarándokok derékig a vízben állva keresték a napfényt és a Gangesz vizét úgy dobálták fel, hogy a cseppeken a napfény megtörjön. Körülöttük asszonyok mosakodtak, mosták szennyesüket, hihetetlen, hihetetlen.

Reggel újra vízreszálltunk és tényleg lélegzetelállítóan szép volt a vékony páraréteg a folyó felett, a felkelő nap sugarai fokozatosan színezték át a folyót, a magas palotafalakat. Felejthetetlen.

Három épületet emelnék ki a ghat-oknál látottakon túl. A városban megkerestük a Vishwanatha (Majom)-templomot, aminek tulajdonképpen csak az arany tetejét, kupoláját lehetett egy felette húzódó sikátorból megcsodálni. Ebbe a templomba kizárólag hinduk léphetnek be. Pár lépésnyire, egy kis térről közelíthető meg a Durga-templom, amelynek kinyújtott nyelvű oltárszobra bizony nem tartozik a léleknyugtató látványok közé.

A város nevezetességei közé tartozik a volt varanaszi maharadzsa palotája, a Palace of Ramnagar, amelyik a folyó túlsó partján található. Pontonhídon kellett átgyalogolnunk. Nem túlságosan érdekes múzeum: fegyver- és hintótár és hasonlók.

A varanaszi reptéren mondtunk búcsút Indiától. Én immár végleg, Amrita remélhetőleg megmutatja ezt a csodavilágot a férjének és leendő gyermekének. Én sok sikert kívánok Indiának az ősi kultúra megőrzéséhez, a békés és gyors fejlődéshez és az iszonyúan elnyomott tömegek jólétének megteremtéséhez.

A túránkat Nepálban folytattuk. Onnan egyetlen bombayi átszállással repültünk haza.

(Lezárva: 2004.11.19)

  


Három általános fotó-tabló a szerző fotóiból

 

India - General I

India - General II

India - General III