Himalayan Art

Nepál

Mai tibeti thangka festészet

Buddhist paintings of Sri Lanka

The Architecture of India

Bollywood

Amrita hathónapos

A kórházi elbocsátó lap...

Amrita Rozival

Puja

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

Pár nappal ezelőtt, közeledve az építészet témaköréhez, jöttem rá, hogy a hindu építészet és szobrászat tulajdonképpen sziámi ikrek. Hát hogy ne lehetne annak tekinteni őket, amikor már a kezdetek kezdetén sziklatemplomok tömegét szoborták ki hegyoldali sziklákból, amikor a világ eddig ismert legnagyobb monolit építménye az ellorai Kailászanátha templom, amelyet úgy véstek ki a sziklákból, hogy kívül is csodás szobrok sora díszíti, belül pedig semmi se különbözteti meg az épített hindu templomok enteriőrétől: csupa szobor és megint szobor. Az épített templomok is oly gazdagon díszítettek kőszobrokkal, majdnem emberméretű frízek füzéreivel, hogy az építőművészeknek és mestereknek egyaránt szobrászoknak is kellett lenniük. Amint e sorokat írom, felsejlik előttem Mount Abu két márványtemploma és Ranakpur tündöklő fehér templomcsarnokai, ahol leheletfinomságú virágszirmok özönét faragták ki a rendkívüli képességekkel rendelkező szobrászok.

Létezik per se, független szobrászat is, de Indiában az a meglepő, rácsodálkozik az ember. Erről is - a bronz- és faszobrászatról - szó lesz később.

Ugyancsak elszakad ikertestvérétől a mogul, és a mogul hatásokat mélyen magán viselő radzsput építészet, ezek a robusztus építmények ugyan számtalan olyan elemet tartalmaznak, amihez faragóművészetre van szükség (intarziák, márvány-díszítőelemek, márvány-rácsozatok, tető-konzolok), de a gazdag szobor-díszítések hiányoznak.

Napok óta töröm azon is a fejem, hogy tudnám tömören, a lényeget mégis áttekintve ismertetni ezt a hihetetlenül gazdag témakört, azt a csodálatos világot, aminek felszínes megismerése is elég volt ahhoz, hogy India nagyságáról meg legyünk győzve.

Kezdem azzal, hogy beiktatom a korábban vázlatosan írtakat:

India legszebb emlékei az építészetiek. Hogy illusztráljam, milyen mélyen tud hatni India építészete arra, hogy az ember a világ más építészeti csodáit miként értékelje, emlékezetembe idézem, mennyire negatív módon lepődtem meg, amikor első szabadságra utazásom alkalmával megláttam Egyiptom piramisait és az athéni Akropoliszt. Ezek az egyébként valóban szép és híres emlékek egyszerűen elhanyagolhatóaknak tűntek az indiai Tadzs, Agra Fort (Erőd), Fatehpur Szikri, Ellora és Adzsanta mellett. Nem a piramisok és az Akropolisz bűne ez, hanem a lényegesen nagyobb hatásé, amit az indiai csodák látványa okoz.

Magyar látogatóink részére szívből ajánlom Baktay Ervin remek könyvét, "India művészetét", ami tudományos mű, de élvezetes nyelven megírva, átfogó, tömör, kis részletekkel is foglalkozik, ha azoknak van jelentősége. Nem fogják tudni félretenni a könyvet.

A baloldali margón talál, kedves olvasó, pár építészeti vonatkozású linket, mint ahogy a link-gyűjteményben is.

A közeli hetekben remélhetőleg eljutok a Bombayból tett kirándulásokról szóló beszámolókhoz, amikhez mellékelni fogom a vonatkozó fotó-gyűjteményeket is.

Amit ily módon nem sikerül megvilágítanom, arra külön szánok időt.

És most ugrok is egy nagyot, elhagyom az építészetet és szobrászatot, amint befejezem a kalandozásokat, visszatérek és megírom a témakör összefoglalóját.

Itt vagyok és azt hiszem, feleslegessé vált az ígért összefoglaló. Ami az építészetről és a kő-, valamint bronzszobrászatról bennem élt és amit most tanultam hozzá, az - ha szórtan is - fellelhető a lentebb írtakban. Ha össze akarnám foglalni, Baktayt idézném, többet és jobbat nem tudnék mondani. Úgy érzem azonban, hogy a fa-művészetekről feltétlenül kell szólnom, azt szinte teljesen hanyagoltam, ami nem kizárólag az én bűnöm, az irodalom is méltatlanul felszínesen bánik vele. Azt hiszem, három körre tagolható, ha az ember feltétlenül szét akarja szedni az építészet-szobrászat témakörben már megfogalmazott 'ikreket'. A fa-művészeteknél mégis elkövetem ezt a bűnt, mert a faépítészet kiszorulásával ez az egység - nekem úgy tűnik - megszakadt. Hogy világosabb legyen: három területre osztom a fa-művészeteket: faépítészetre, épületek díszítésére szolgáló fa-elemekre és 'per se' faszobrászatra. Egyiknek se lettem tudora, talán érdemes mégis meghallgatni azt a keveset, amit fel tudok vázolni. A barangolásaim leírásánál említettem, hogy a sziklatemplomok India-szerte a korábbi fa-épületeket mintázzák, de más archeológiai vizsgálatok és irodalmi utalások is szólnak magas művészi szinten alkotott fa-épületekről. Most csupán Baktaytól (5) veszek át egy-két példát. "Paes és Abdul Razzak perzsa követ leírásaiból tudjuk, hogy a vidzsajanagari királyi palota épületeinek csupán alapzata és falainak alsó szakasza épült kőből, egyébként fából készültek és csodálatosan gazdag faragások díszítették őket. Az oszlopokat vert színarany lemezek borították, egyes termek egész belső felületét szintén ilyenekkel födték, másokban pedig minden elefántcsontból készült. Tudjuk, hogy valamikor, még a kő alkalmazása előtt, egész Indiában így építkeztek és a leírásokból elképzelhetjük, milyenek lehettek a Mahábhárátában vagy a Rámájánában említett fényűző csarnokok, azután a Maurja-császárok palotái, amelyek pompája Megaszthenészt még a perzsa királyok alkotásai után is bámulatba ejtette." (II. kötet, 168. old.) Látjuk tehát, hogy az építészet és a szobrászat a fa-művészeten belül - más művészetekkel is kombinálva - ugyanúgy összefolyik, ötvöződik, mint a kő-építészetben. Az I. kötet 97.- 100. oldalán részletesen ismerteti a sztúpák építészeti megoldásait és hangsúlyozza: "...az első indiai kőalkotásokban a rég ismert fakonstrukció, a famegmunkálás jellegzetes elemei élnek tovább. És mivel nem kétséges, hogy a régebbi fakerítéseken is voltak faragott díszítmények és domborművek, nehezen képzelhető el, hogy amíg a faépítmény szerkezetét átvitték a kőre, a plasztikai díszítés ne lett volna ugyanúgy a fafaragás folytatása a kőanyagban. ...az első, kőbe faragott domborművek a nagy múltú indiai fafaragás művészetében gyökereznek." Tehát számtalan olyan kő-műemlék csodálható meg Indiában, amelyeknek az anyaga ugyan kő, de a motívumai az ősi faépítészet és fafaragás elemeit hordozzák magukon. Nem egyet láttam magam is, a látvány ilyenkor önmagáért beszél. Máig is megfogható példái ennek a még iker építészet-szobrászatnak a nepáli Mállá-királyok palotái és pagoda-templomai, ahol valamennyi kapu és ablak fantasztikusan gazdag fafaragás, de hatalmas külső fal-táblák, mint díszítő felületek is fa-domborművek, sőt a pagoda-templomok hordszerkezetei is dús fafaragások. Saját élményeim, meglátásaim is alátámasztják a logikus következtetést, hogy ez a szakasz, a faépítészet és fa-díszítőművészet egységének korszaka nem egy csapásra vált szét, hanem a kő, mint építőanyag terjedése szűkítette a fa - mint kevésbé tartós anyag - alkalmazását. A mai napig számtalan épület maradt fenn, amelyek kőből épültek ugyan, de akár még szerkezeti elemnek is használt vagy azt utánzó nagyméretű fa-díszítőelemek adják a plasztikai felületek jelentős részét. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy palotáknál ez mindinkább a nyílászárókra és fal-táblákra korlátozódik, míg a templomoknál egyrészt a kupolák alsó támasz-ívét díszítik, különösen a dzséjn templomoknál vagy mitológiai alakoknak a kőbe illesztett megjelenítései. Lassan levált tehát az építészetről és önálló életet élt a fa-díszítőművészet. Egy mozzanat csupán, hogy a keresztény templomok megjelenésével a kereszténység panteonjának az alakjai között is számtalan fafaragás készült indiai művészek által.

Alapvetően az emlékeimből próbálom összegyúrni a per se faszobrászat képét. Ősi eredetűnek kell lennie, hiszen nem lehetnek a modern kor gondolat-szikráinak a szülöttei a házi-oltárok faszobrocskái, a szantálfa isten-szobrok vagy akár a regéket megjelenítő állat-faragások. Azt hiszem, Dél-Indiában láttam közel életnagyságú isten-szobrokat, az irodalom pedig szól olyan bonyolult faragásokról is, mint a Nataradzs. A múzeumokban is - ha nem is sűrűn - találkozhat a látogató önálló faszobrokkal. A szállodákban és gazdagabb indiaiak palotáiban látható sok rendkívül szép faplasztikai mű egyértelműen utal arra, hogy mába átfolyó, valószínűleg megszakítás nélküli művészetről van szó. Az egyértelműen templomokból eredő szobrokon kívül olyanokat is lát a figyelő szem, amelyek a mai napok vagy közelmúlt termékei, de olyan magas mesterségbeli tudással megalkotottak, ami mély gyökerek, több generációs hagyomány nélkül elérhetetlen. Sikerült olyan táncoló istennőt vásárolnunk, amelyen rodeni megoldások fedezhetők fel, pedig kizárható, hogy az indiai mester valaha is hallhatott a nagy szobrászról.

Nem lehet Bombayt elhagyni anélkül, hogy az ember meg ne említse: a bombayi filmgyárban több film készül évente, mint bárhol másutt a világon, Hollywood-ot is beleértve. Ritkán jártam moziba, mert a hivatalos elfoglaltságok nem igen adtak alkalmat rá, ha mégis, nyugati filmet néztem meg. Megpróbálkoztam ugyanis az indiai filmmel is, de elviselhetetlennek találtam. A hosszú és unalmas, majdnem mindig szerelmi témát kövér színészek és nagyon szép arcú, de 'teltkarcsú', dúskeblű színésznők adták elő operettszerű megoldásban: egynegyed-egyharmad próza, rossz színészi alakítással, kétharmad-háromnegyed indiai könnyűzene-ének-tánc. Ember legyen a talpán, aki megemészti! Tömegek jártak moziba, a színészek, színésznők ugyanolyan sztárok voltak, mint a hollywoodiak. Végleges távozásom után jóval kezdtem hallani, nem is értettem: Bollywood. Elkeresztelték Hollywood után. Talán nem véletlen: nagyipari giccsgyártás folyik itt is, ott is (tisztelet a kivételnek). Aki szép indiai nőket akar látni, kukkantson bele a baloldalt adott két linkbe!

India-szeretetünket nyilván növelte, hogy gyermeket adott nekünk. Viszonylag fiatal házasok voltunk ugyan, de korunk miatt a feleségem már nyugtalanul vágyott gyerek után, aki nem akart megfoganni. Itthon több orvost - köztük divat-szintig neves professzort is - végigjárt (egyiknek se jutott eszébe, hogy engem is megvizsgáljon), majd mindegyik vonogatta a vállát: nem találunk semmi rendellenességet, jönnie kell a gyereknek.

Indiában aztán, amint közelebbi ismeretség alakult ki az üzleti körökkel, mind sűrűbben kérdezgették, hogy-hogy nincs gyerekünk. Nem véletlen, az eddig írtakból is kitűnik, hogy Indiában olyan nagy a népszaporulat, ott érthetetlen és értelmetlen jelenség a gyermektelen házaspár. Akkoriban a 800 millió körüli lakosság éves szaporulata 13 millió fő volt! Az egyik üzletfél, Ajmera (Adzsmera) úr, a hórihorgas szikár és gazdag úr, aki szerette az üzleti megbeszéléseket reggel (kézmosás, lefürdés?) és a csodás Taj Mahal szálló kávézójában tartani, többször szinte felháborodva, néha viccelődve kérdezgette, ki fog eltartani vénségemre, ha nincs fiú-örökösöm? Csak ismételgetni tudtam, hogy az állam, a nyugdíj. Csak legyintett. Feledhetetlen betekintés az indiai gondolkodásba. Azt hiszem, ő adta végül meg a gyerekgyártó orvosnő adatait: Dr. Padma Mehta. Menjünk el hozzá, csinál nekünk gyereket!

Elmentünk. Az első interjú után először nekem adott időpontot. Más megközelítés az elmaradott Indiában, mint a gőgös-orrfennhordozó Magyarországon. Átestem a nem kellemes vizsgálaton, mondta, OK, akkor jöjjön a feleséged (angol nem-magázás). Őt is alaposan megvizsgálta, talált valamit, amit kiégetett, írt gyógyszereket, majd a pár hónapos gyógykezelés után újabb kivizsgálás. Az eredményt egyszerűen közölte: tessék most startolni, jönni fog a gyerek. A második menstruáció kimaradt. Közben Trabcsival végigrázattuk az ember-kezdeményt rossz szlovák utakon, nem tudva még az eredményről.

Az apák általában nem az első pillanattól boldogok, hanem a születés után valamivel válnak azzá, amikor a csecsemő értelme nyiladozni kezd. Így voltam én is. Az állapotosság kilenc hónapja mégis nagy élmény volt. Az első lányomnál, első feleségemnél is fantasztikus volt látni a rendkívüli örömöt, boldogságot, ami elöntötte, de akkor a napi gondok jobban nyomasztották, én is párhuzamosan dolgoztam-tanultam, kicsit más volt. Most azonban a feleségemnek több ideje volt, délutánonként a klubban át tudta adni magát az örömnek, meg hát az utolsó pillanatban esett teherbe, egy évet adtunk még magunknak: sugárzott a boldogságtól. Ritka élmény figyelni az anyai boldogságot.

Padma Mehta szeretnivaló orvos(nő) volt, az őrmester-fajta. Nem lacafacázott, megmondta milyen a fejlődés, mikorra várható a szülés. Nem lehetett akkoriban még a nemet kutatni, valószínűleg nem is lettünk volna kíváncsiak rá. A külső jelek alapján mindenki fiút vélt felfedezni, Padma nem jósolgatott. Pár nappal a szülés előtt megmondta a dátumot és közölte, hogy neki csak akkor szóljunk, amikor ötpercesek a fájások, vigyem be a feleségem a Breach Candy kórházba, aztán menjek érte. Így is történt, este még passziánszoztunk az erkélyen, aztán korán lefeküdt, mondván, hogy már mocorog a gyerek, de Padma megmondta, ne siessünk. Éjfél előtt pár perccel riadt képpel felkeltett, hogy elment a magzatvíz, gyerünk. A kórházban befektették az előkészítőbe és negyedóránként néztek csak be, mi újság. Látom, hogy ütemesen összerándul az arca, nézem az órát, 3-4 perc. Ki a nővérekért, paplan fel, rövid szemle, gyorsan kocsira, te meg menj Padmáért. Kocsi oda, 10 perc várakozás, kérdi, mi van? Hm, mondja, akkor siessünk. Sietősen fel a szülőszobához, megkért, hogy a folyosón várjak, ő be. Nem telt el negyedóra, csecsemő-sírást hallok. Csak nem? Újabb negyedóra és jön is Padma széles mosollyal az arcán: lány. Hirtelen nem is értettem, mit mond. Menj, nézd meg, szép kövér kislány, tuszkolt befelé. Én még ilyet nem láttam: jó húsban lévő csöppnyi lény kapálódzott és sírdogált az üvegkalitkában, göndör, kékesfekete fényben csillogó hajkoszorúval a fején (először láttam inkubátort, minden gyereket beletettek, amíg az anyát le nem kezelték). A születés pillanatától szép volt. Tessék ránézni a baloldali kórházi elbocsátó lapra: 2 óra 11 perckor született, villámgyors szülés volt.

A névadás elő volt készítve, előző nyáron az anyósommal hárman leültünk, elővettünk két-két cédulát és azokra három-három nevet írtunk a hivatalos magyar névjegyzéket lapozgatva, azzal, hogy a gyerkőc azt a nevet kapja, amelyik legalább két cetlin szerepel. Anyósomnál és nálam jelentkezett Amrita, amelyik - nyilván Amrita Sher-Gil miatt - hivatalos magyar név. (Ha fiú születik, Gergő lett volna.) A kórházban nagy volt az öröm, magyar oldalon bonyolultabb volt elfogadtatnunk az anyakönyvezést: igazolnunk kellett, hogy a nevet mi adtuk a lányunknak és nem a kórház. Miért tette volna, máig nem értem!

A korábban angol kórház, ami évek óta indiai magánkórházként működött, szemkápráztatóan tiszta volt, a feleségem egyágyas szobát kapott, naponta választhatott a következő napra szóló étlapról. Ugyanazzal a súllyal távozott, amivel felvették. Soha életében ilyen jó sora nem volt, mondogatta. Később bánta a jólétet, nehezen szabadult meg a túlsúlytól.

Három hónapos volt, amikor szabadságra hazarepültünk vele, ezúttal természetesen csavargás ('kitérő') nélkül. Mózes-kosárba tették és felakasztották a csomagtartók alá. Egy óra se telt el talán, felsírt, levettük, kiderült, hogy olyan ügyetlenül akasztották fel a kosárkát, hogy a légkondicionáló fúvókája éppen ráfújt, kihűlt mindene. Attól kezdve nem aludt a tízórás úton Frankfurtig. Ott sötétkamrába vittük, ahol nagynehezen elszundított, a Malév-gépen azonban ismét felébredt. Akkor rosszul viselte a repülést, azóta imádja. Volt eset, hogy delhi átszállással repültünk Kalkuttába, félúton félórát vagy többet viharos időben repültünk, édesanyja úgy szorította az ülés karfáját, hogy elfehéredett a kézfeje. Amint megszűnt a rázás, megszólalt Amrita: mikor lesz már megint ilyen? Milyen? Hát ilyen hullámzó. Otthon hamar megtanult újra aludni, viszont éhségsztrájkba kezdett. Nem evett, nem ivott semmit, de tényleg egy cseppet se. A második nap kitört - joggal - a riadalom. Megnézte a körzeti orvos, egy gyerekgyógyász, nem tudtak mit kezdeni a gyerekkel. A gyerekgyógyászt majdnem kizavartam, amikor megkérdezte, mit 'szokott' Indiában kapni (3 hónapos csecsemő és megmondtuk, hogy csak itthon kezdett 100%-os éhségsztrájkba). Végül volt kollegám ajánlotta az ő gyerekgyógyászukat, a klinikán 40 évet eltöltött hölgyet, aki megvizsgálta Amritát, őrmester-módra elmondta mit kell csinálni, de csakis azt, úgyis megtudja, ha nem követjük pontosan az előírásait és akkor be nem teszi többé a lábát hozzánk. A recept egyszerű volt, közlöm tömören, hátha olyan is elolvassa, aki kénytelen a fél világon áthurcolni a csecsemőjét. Egy-két napig csak kiskanállal szabadott neki almalevet kínálni és csak annyit adni be, amennyit ellenkezés nélkül elfogad, majd meg kell emelni az adagot 2-3 dl-re, illetve alma-pépre váltani, majd a negyedik vagy ötödik nap lehet tápszerre áttérni, de azt is visszafogott adagokban adni... Működött a dolog, de 8 éven keresztül Amritát az éhhaláltól való anyai félelem lengte körül. Nehéz nyolc év volt! Közben az orvosnő megmondta, hogy mozgékony, eleven gyerek lesz, arra kell majd vigyázni, hogy ne maradjon sokáig ketrecben, mert fel fog kapaszkodni és túl korán terheli meg a lábát. Tényleg hamar kezdett el járni, azt hiszem 9-hónapos korában. De a szelleme is hamar kibontakozott. Hathónapos születésnapján készítettem pár képet róla, az egyiket mellékelem a bal oszlopban. Sugárzik róla az értelem, hónapokkal többet adnak neki, akik megnézik. Egyévesen már értelmes szavakon kívül rövid mondatokat is mondott. Sok örömünk volt vele már a Bombayban leélt másfél éve alatt is. Ellentmondva bevezető megállapításomra, hogy az értelem nyiladozásától kezdődik az apai szeretet, Amritával hamar 'megtaláltuk egymást'. Sokszor kínozták - gondolom, minden csecsemő így van - szelek. Ha a sírást nem akarta böfögtetés után se abbahagyni, hintaszékbe ültem és a hasamra hasaltattam. Két-három percen belül megnyugodott, szusszantott párat és elaludt. Így lettem altatógép.

Indiában jó dolgozni: sok az ünnep. A sok vallás és a hivatalos tolerancia azt eredményezi, hogy a vallási ünnepek végeláthatatlan sorából évente határozzák meg a munkaszüneti nappá nyilvánítottakat, éspedig - úgy emlékszem - államonkénti szabadságjogokkal. Itt a Bombayban szokásos ünnepek közül ismertetek néhányat. Előnyt élvez pár központi állami ünnep:

- a keresztény naptár szerinti Újév, ezt tekinti a modern India az év fordulójának;

- a Köztársaság Napja (Republic Day), a köztársaság 1950 január 26.-án történt kikiáltásának az ünnepe, a jelentősebb épületeket égőfüzérekkel kivilágítják, katonai felvonulást rendeznek és kulturális eseményekre kerül sor;

- a Függetlenség Napja (Independence Day), augusztus 15.-én ünneplik a függetlenség 1947-ben történt kikiáltásának az évfordulóját, amikor Nehru a nekem annyira tetsző beszédét mondta el; az állam kormányzója ezen a napon ünnepi fogadást ad;

- a Ghandi Jayanti, a Mahatma születésnapja, egy szentnek vagy akár istennek megfelelő ünnepléssel emlékeznek meg a történelem egyik legnagyobb alakjáról.

Maharashtrában fontos ünnep a május 1.-én tartott Maharashtra Day is, ami igazi munkás-ünnep, "Workers' Day"-nek is hívják. Felvonulásokkal ünneplik.

Ezek és a vallási ünnepek nem tehetnek ki többet, mint 26 (!) napot. Ja, és van még a nyugati kapitalizmus ünnepe, a 'Bank Holiday', amikor ugyan csak a bankok tartanak zárva, de ez eléggé lebénítja az üzleti életet, ezért sok cég is csukva tart.

A következőkben megkísérlem pár sorban összefoglalni a legfontosabb vallási ünnepek ('puja', pudzsa) okát, jelentőségét és - ha ismerem - az ünneplés módját. Akit nagyon érdekel a téma, az betekintést nyerhet az ünnepek szinte végtelen sokaságába a 'Puja' és 'Templepujari' lapok segítségével. Vallások szerint csoportosítok. Megjegyzem, hogy a legtöbb ünnep nem kötődik pontos dátumhoz, mert a hold-naptár alapján papok határozzák meg az előző év végén.

A hindu ünnepek közül négyet emelek ki:

- Bombayban talán a Ganesh Chaturti vagy Ganpati a legnagyobb ünnep. Augusztus végén-szeptemberben kerül rá sor. Hetekig készülnek rá, a legkülönfélébb méretben, anyagból és művészi fokon készítik vagy vásárolják az elefántfejű isten ülő-szobrát, feldíszítik díszes kellékekkel, virággal, olajmécseseket gyújtanak körülötte, oltárra helyezik, majd az ünnep napjának beköszöntével minden nap imádkoznak hozzá, pudzsát tartanak előtte, virágokkal, rizzsel, gyümölcsökkel, bétel-maggal és levéllel, kurkumával, piros porral, olajmécsesekkel és pénzérmékkel. Az ünnep 8-10 napig tart, majd valami teljesen elképesztő, fantasztikus esemény következik. Az isten-szobrokat kézikocsikra, vállon hordható platóra, triciklire rakják és fúvós hangszerek, apró cintányérok, dobok zenéjével, énekekkel és kurjantásokkal kísérve a tengerpart homokos részéhez, a Csópatihoz (Chowpatty) viszik, ahol aztán mélyen begyalogolva vele a hullámokba, átadják a tengernek, búcsúmondatot skandálva: "Ganpati papa, gyere hamar vissza jövőre!" Ilyenkor a fél város ott tolong, soha nem volt elég bátorságom közéjük vegyülni, TV-ről vett videó-felvételem viszont van róla. Csuda érdekes. Népszerűségét annak köszönheti, hogy a szerencse és boldogság istene. Erről és születéséről már írtam a 'Vallások és egyházak' fejezetben. Jó fotó-téma.

- Egyetlen ünnep vetekszik vele, a Diwali (Diváli), amit októberben vagy novemberben tartanak. Van aki a keresztény Karácsonyt véli felfedezni benne, de valójában a hinduk Újéve. A neve a szanszkrit Dipavaliból ered, ami lámpafűzért jelent. És valóban, a Diváli a fény ünnepe is, a házat és ablakokat telerakják olajmécsesekkel. A hinduk azzal köszöntik a Diválit, hogy korán kelnek, jól bedörzsölik magukat kurkumával és olajjal, majd megfürdenek. Új ruhát vesznek fel (aki teheti), templomba mennek és meglátogatják a rokonaikat, barátaikat, akikkel ajándékokat cserélnek. Ilyen értelemben tényleg hasonlít a Karácsonyra. Azt hiszem, hivatalosan kétnapos, de mint vallási ünnep öt napra terjed ki. Az első nap, a Dhana Trayodashi az 'üzleti Újév'. Sokan lezárják a könyvvitelüket és újat nyitnak, a könyveket és pénzérméket egy halomba rakják, feldíszítik pudzsára és imával fohászkodnak előttük az istenekhez, hogy szerencsés évet hozzanak. Szeretik az új vállalkozásaikat Diválikor indítani. Az asszonyok színes porokat (ranguli) használva gyönyörű designokat raknak ki a ház padlózatán és a bejáratnál. A tehetségesebbek alkotásai varázslatosak tudnak lenni. A második napot Krisnának kell szentelni, a harmadikat Laksminak, akinek arany vagy ezüst szobrocskáit tejben vagy szent folyóban fürdetik, virággal és a szantálfa pasztájával díszítik. A házban újabb lámpákat gyújtanak, mert hitük szerint Laksmi ezen a napon a baglyán röpköd és csak a legfényesebb házakba tér be és hoz szerencsét a lakóinak. A negyedik napot, Bali Pratipadát körülölelő rege fantasztikus: Bali, a jóindulatú démon túltett az isteneken gavallériában. Azok féltékenységükben úgy döntöttek, megbüntetik. Visnu törpévé varázsolta magát és akkora föld-adományért folyamodott Balihoz, amekkorát három lépésével ki tud mérni. Mikor Bali rábólintott, felvette legnagyobb méretét és három lépéssel felmérte az egész világot, a 'felső világgal' és Bali fejével együtt, akit beletaposott a 'patal'-ba, a földalatti világba. (Nagyon szép mesevilág, nem?) Az utolsó nap arra emlékeznek, hogy Yama, a halál-isten meglátogatta a húgát Agránál, aki kedvesen fogadta. Ezért a férfiak meglátogatják húgaikat, nővéreiket, akik vörös kurkumával jelet ('tikka') rajzolnak a homlokukra, édességekkel kínálják őket és egy égő olajmécsest háromszor elhúznak az arcuk előtt (a műveletet 'aratisz'-nak hívják). A fiútestvérek viszonzásul megajándékozzák őket. Mindebből a kintlétem alatt a sok fényt, az új év ünneplését és a rajzolatok kialakítását érzékeltem és egy pokoli szokást, ami feledhetetlen és amire a legnyomorultabbak is lázasan készülődnek. Ez pedig a mindenki tűzijátéka. Valószínűleg nincs olyan ember, gyerek Indiában, aki ne puffogtatna el néhány fülsiketítő kocka-bombát, ne repítene a levegőbe pár rakétát, ne indítana útjára egy sor pörgő tűzcsíkhúzó alkotmányt. Először Delhiben éltem át, még pavilon-igazgatóként, amikor a kirendeltségiek vendégeként köszöntöttük mi is az ünnepet. Másnap délutánig füstködben úszott a város, alig lehetett tájékozódni, jómagam egy kocka-bomba meggyújtásakor órákra 'megsüketültem', a nagyköveti rezidencia majdnem kigyulladt egy ablakon berepülő rakétától. Amrita 7 hónapos volt, amikor az első Diváliját átélte, akkor se tudott aludni, de utána hetekig rosszul aludt. Ilyenkor mindenki vidám, felszabadult. És ilyenkor (is) az első nap, amikor kinyitnak a boltok elsőként kell vásárolni: nagy engedményt adnak, nehogy elvigye a szerencséjüket az első betérő. Kissé eltérő megnevezéseket használ a baloldalt található link, de hát olyan széles e világ....

- Harmadiknak feltétlenül a Holi (Holy) következik, amelyet nem szoktak a keresztény Húsvéthoz hasonlítani, most én mégis azt teszem. Ez ugyanis nem csak azzal hasonlít félelmetesen a Húsvétra, hogy tavasz-ünnep (február-márciusban ünneplik), hanem a locsolkodás szokása is uralja, azzal a félelmetes különbséggel, hogy színes és nagyon is festő porokat szórnak és folyadékokat locsolnak egymásra, gépkocsikra, amit elérnek. Sajnos ez alkalommal náluk is szokás az ivászat, a szegényebb rétegeknél különösen. Ilyenkor majdnem vadul mulatnak. Marx Györgyöt több falun keresztül vittem - mint fentebb említettem - sziklatemplomokat megnézni, bizony félelmetes volt a kocsi útját el-elzáró, ugráló, tarka arcukat a szélvédőhöz, ablakhoz dugó szegénylegények, kölykök. Csak most tudtam meg a Holival kapcsolatban is két érdekességet. Az egyik az ünnep keretét adó rege, amely szerint Prahlad herceg, a gonosz Hiranyakasipu király fia apjának és testvérének, Holika nő-démonnak tilalma ellenére Visnu-hívő volt. Holika - akit a tűz elvileg nem emésztett - kemencét építtetett és a tűzbe bevezette Prahladot. A herceg hite oly erős volt, hogy megmentette a tűzhaláltól, míg Holikát viszont elemésztette a tűz. Ennek emlékére a Holit megelőző éjszaka tüzeket gyújtanak a hívők, így emlékezve Holika és vele a gonoszság megsemmisülésére. Csendes kis megjegyzésem: naiv hit, nincs se földi, se égi hatalom, amely az emberi gonoszság felett győzedelmeskedni tudna. Lehet, hogy innen ered az angolosan hangzó név: Holi(ka). A másik érdekesség, hogy a Holi alatt - most olvasom a 'Holi2'-nek keresztelt linkben - egy napra felfüggesztik a kaszt-különbségeket és mindenki mindenkivel locsolkodik. Második eset, hogy ilyen eshetőségről hallok, a másik a Jagannath-templom Puriban (a következő fejezetben lesz róla szó), ahová érinthetetlenek is beléphetnek, nem a Mahatma törvénye, hanem ősi szokás jogán.

Végül a szeptember/októberben tartott Dassera (Dasszera) olyan ünnep, amelyet feltűnő és európai szemmel nézve meglepő események kísérnek. Dasszera a hindu eposzok egyik legnagyobbikából, a Ramajanából meríti a mondát, amire emlékezve zajlanak az ünnepségek. Rama a tízfejű, gonosz sri lankai démon-király, Ravana elleni harcában segítséget kap Durgától (Parvati egyik inkarnációja, a hadistennő). Kilenc napon keresztül imádják Durgát (ezért Durga Pudzsának is hívják magát az ünnepet), majd több méter magas papírmasé figurát készítenek a Ramajana három démon-szereplőjéről, telerakják tűzijáték-kellékekkel, felöltöztetik, felcicomázzák. Ünnepélyes külsőségek mellett megjelenik Rama és égő nyilakat lő a démonokra, amik durrogva, pattogva, villogva semmissülnek meg, szimbolizálva a jó erők győzelmét a gonosz felett. (Nem ismétlem meg a naivitással foglalkozó előbbi megjegyzésem, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy mily sokféle módon éli ki a gonosszal szemben felgyülemlett gyűlöletét a India lakossága.) A hinduk ez alkalommal is feldíszítik házaikat és kocsijaikat és egyéb közlekedési eszközeiket, ezúttal körömvirággal. Említettem a festészet témakörnél, hogy vettünk egy gyermek-festményt. Ez a zsákmány a Dasszera végkifejletét ábrázolja, meglepően jó művészi érzékkel.

A dzséjn ünnepek közül emlékezetem szerint egyet sorolnak a hivatalosak közé, a március-áprilisra eső Mahavir Jayanti-t (Dzsajanti), ami egyszerűen a vallás megteremtőjének, a 24. Tirtankarának, Mahavirának a születésnapja. Bombayban nem tartanak népes pudzsákat, az ortodoxabb hívők ilyenkor a szent helyekre zarándokolnak.

A muszlimok két ünnepe, a Ramzan Id és a Muhrram egymáshoz kötődik.

- A Ramzan Id (november) a mohamedánok által általánosan tartott 30-napos, napkeltétől napnyugtáig böjt, amit az újhold megjelenésekor nagy vidámsággal, felszabadultan zárnak magával az ünnepnappal.

- A Muhrram (február-március) viszont indiai ünnep, amivel Mohamed unokájának, Iman Hussain-nek (Husszein) a mártírhalálára emlékeznek, akit útban Indiába - ahová mint az iszlám hirdetője igyekezett - megöltek. Négy hónappal a Ramzan Id után 10 napot nagyon szigorú böjttel töltenek. Egyik ünnep se jelent megmozdulásokat, de jó tudni, mert ilyenkor muszlim üzletfelet vendégségbe hívni sértés.

A párszi ünnepeket is figyelni illik Bombayban, mivel az a világ legjelentősebb párszi populációjának a bölcsője. A párszi Újév zavaros, az egyik szekta augusztusban tartja, a másik március 21.-én, nem emlékszem, hogy jelentősége lett volna. Egységesen ünneplik azonban Spitaman Zarathustra (Zoroaszter) születésnapját augusztusban, a neve Khordad Sal. Jó lenne tudni, miként állapították meg ezt a napot, ugyanis legjobb tudomásom szerint 2000 év bizonytalanság van a születése körül. Kr. előtt 2000 és 4000 közöttről hallottam, pontosabb adattal nem találkoztam.

A hindu családi eseményeknek - ne nevezzük ünnepeknek, mert a halállal is foglakoznom kell - se vége, se hossza. És többnyire tabukkal fűszerezettek, ezért nem-indiainak sokszor nehéz meglátnia a lényeget, megérezni, mi miért és hogyan történik. A többi vallással, népcsoporttal nem tudok foglalkozni egyrészt mert a velük kapcsolatos ismereteim nagyon korlátozottak, másrészt az írásom terjedelme se engedi meg.

Kezdjük a születéssel. A rendkívül gyors népszaporulatnak nem csak az lehet az oka, hogy a hinduk messze földön híresen évezredeken keresztül büszkén vállalták a szexet, annak szépségeit, gyönyörét és rendkívül fejlett szex-kultúrát hoztak létre, hanem a gyermek-szeretet is. Páratlan, ahogy a leggazdagabbaktól a legnyomorultabbakig csüngenek a gyermekeken a hindu szülők. A szülést és a gyermek első heteit a mai napig számtalan tabu veszi körül. Egyik (dzséjn, de ez most nem lényeges) kapcsolatunk mesélt pár mondatot erről a feleségemnek, így értesültem róla. Otthon szülnek. Az anyát sötét (erősen lefüggönyözött) szobában kezelik és a szülést követően negyven napig nem mozdulhat ki onnan. A magyarázat: fertőzésveszély. A gyereket lemossák, leápolják és azonnal befestik feketére a szeme környékét, hogy megóvják a rossz szellem szemverésétől. Naponta fürdetik, tornásztatják (ősidőktől fogva a mi csecsemő-tornánkhoz hasonlóan), alaposan átmasszírozva az egész testet olajat dörzsölnek a bőrbe. Ezt a műveletet heteken keresztül folytatják. Napokon belül hívják az asztrológust és megcsináltatják a több, mint horoszkópot, részletes jellem- és jövő-jóslatot, amihez nem elég a dátum és a születés helye, hanem annak óráját, sőt percét is kérik. Amritáról ugyanez a család készíttetett horoszkópot, mesébe illő részletességgel foglalkozik az emberi élet számtalan aspektusával. Ezüst kiskanálra vésetik a születés adatait (miért kiskanálra, meg nem mondom).

A három felső osztály gyermekeinek felnőtté avatása is nagy családi esemény. Sajnos nem sokat tudunk róla, idegeneket valószínűleg egyáltalán nem szeretnek látni a ceremónián. Úgy tűnik, hogy mindinkább a legfelsőbb osztály, a bráminok kiváltságává válik, a másik két osztály 'kikopik' ennek az előjognak a birtoklásából. Az újraszületési ceremónián, a 'Yajnopavita samskara'-n 12-éves kora körül esnek át a fiúgyermekek, és a ceremóniának két oldala kell legyen: egyrészt a gyermek felesküszik több dologra, de leglényegesebbnek az tűnik, hogy cölibátust fogad, ami a tanulmányai befejezéséig kell tartson, másrészt a gyermeket 'megjelöli' a közösség, felruházza a különleges helyzet (felső osztályba tartozás) adta különleges jogokkal. Végtelenített fonalat kötnek rá, ami a jobb vállról a derék baloldalára esik. A fonalat négy hónaponként kell cserélni, mindig szertartáshoz kötötten. Van alkalom, amikor ez egybeesik egy másik fonalnak a csuklóra kötésével, amit az osztály hölgytagjai 'ajánlanak fel' a fiúnak, testvérükké fogadva őt.

A házasság millió szempontból eltér a nem-hinduk házasodási szokásaitól, rendjétől. Írtam már róla fentebb, most csupán néhány szembeötlő jellemzővel szeretnék foglalkozni. Azt tudjuk, hogy a családok többsége talán ma is gyermekkorban házasítja a gyerekeit, azt is, hogy a párválasztás a szülők privilégiuma, 'arranged marriage' (elrendezett, megszervezett házasság) a becsületes neve. Talán azt is megemlítettem, hogy óriási a csillagjóslás szerepe a párválasztástól a házasságkötés időpontjának megválasztásáig. Egyszerűen elképesztő az a hit, ami eltölti a leggazdagabb és legműveltebb köröket is, amikor asztrológushoz fordulnak először, hogy a kiválasztott pár jól illik-e a gyermekükhöz, majd, hogy tűzze ki az esküvő legszerencsésebb időpontját. Többször láttam esküvői menetet véletlenül, már Delhiben fotóztam esküvői sátrat, csodáltam a pompát, ami körülvette, mind Bombayban, mind Kalkuttában résztvettem - hivatalos meghívottként - üzletfelek fiainak, lányainak (normális, felnőtt korú párok), a kalkuttai anglo-indián sebészorvos lányának esküvőjén, és legtöbb esetben csak csodálkozni tudtam a fényűzésen, a 'na, most megmutatjuk, kik vagyunk' attitűdön. Kivételt egyedül Dr. Watts képviselt, de erről majd Kalkuttában. Talán említettem már, mennyire mélyen befészkelte magát a hindu társadalomba a finoman sznobizmusnak nevezhető magatartás, ami a házasodási szokásoknál a hozományok rendszerében nyilvánul meg. Szinte előírásnak tekinthető, melyik kaszton belül mit illik a menyasszonnyal adni, de ez egyszerűen alku tárgya is. A párt összehozó szülők, esetleg a közvetítők útján, de többnyire közvetlenül alkusznak a hozomány milyenségéről, értékéről. Erről ennyi elég is.

Amiről még szólni szeretnék, az a külsőségek és maga a ceremónia. Szegény és gazdag, érinthetetlen és előkelő egyaránt 'köteles' a társadalmi, közösségi elvárásoknak megfelelni, ezért a gazdagok és előkelők szemkápráztató fénnyel és pompával rendezik meg az esküvőiket és - ami rettenetes következményekkel jár - a szegények, megnyomorítottak is ez egyszer az életben nyújtani akarnak valamit a gyermekeiknek és környezetüknek. Kölcsönöket vesznek fel a helyi uzsorásoktól, többnyire a márváriaktól, akik kihasználják a szerencsétlenek butaságát, analfabétizmusát, ujjlenyomatukat olyan kötelezvény alá nyomják, amelyben teljesíthetetlen feltételeket írnak elő (100%-os vagy annál is magasabb kamat), illetve azt, hogy azok nemteljesítése esetén fizetés nélküli (gyenge koszt és évi egy ruházat ellenében) bérmunkásként fognak életük végéig dolgozni - sokszor családostól - az uzsorásnak. Rabszolgaság. 'bonded labour'-nek finomítják. Külön meg kell írnom, tényadatokkal alátámasztva. Amint sikerül, ide linkelem. A hetvenes években indiai szociológusok 25 millióra tették ezeknek a szerencsétlen rabszolgáknak a számát.

Elkalandoztam. Visszatérek az esküvőhöz. A vőlegényt (a 6-10 éves kisfiúkat is) lóháton viszik a szertartás színhelyére, mindkettejüket jól kicicomázva. Mellékelek egy Web-lapot, amelyben a lényegesebb közösségek szertartásait ismertetik (közel negyvenét) és velem ellentétben nem csak hindukét, érdemes belenézni. Másikban a gazdagok menyasszonyi ruháit lehet tanulmányozni. A vőlegény általában (nem tudom, kötelezően-e?) turbánt visel, a menyasszony drága, sokszor arannyal átszőtt anyagokból készült szárit visel, felvonultatja fél várost érő ékszereit, a haját feltornyozzák és azt hiszem az esküvőn jelenik meg először vörösre festett hajválasztékkal. Kezét, lábát szép rajzú, színes ábrákkal díszítik. Fátyolt visel, amit a ceremónia során a vőlegény emel el az arca elől. Gondolom, általában templomban folyik a szertartás, amit Bombayban látnom sikerült, ott a papot is 'házhoz kérték', a márvárinak mondott ügynökség-család palotaszerű házának szemiramisz-parkjában emelt sátorban 'esküdtek örök hűséget' a fiatalok, egy kissé pocakosodó, de jóképű vőlegény és ragyogó szépségű menyasszonya, akin nem tükröződött semmi boldogság. A szertartás láthatólag leglényegesebb mozzanata a sátor közepén égő tűz többszöri körbejárása, de a rizsnek is szerepe van, azt is szórnak a pár fejére. Érdekes, és ami a szertartás lényegét illeti, egyszerű.

A halál a hindu családoknál alapvetően mást jelent, mint a keresztényeknél. A reinkarnációba, újjászületésbe vetett hit annyira átitat mindent, hogy nem az élettől búcsúztatják a halottjukat, hanem az élet adott szakaszát zárják le és az új szakaszba áttérés pillanatának is tekintik a halált. Talán mintha a szomorúság se lenne annyira mély, a megrendülés annyira lesújtó, mint nálunk, akik egy életben hiszünk. A temetési menet jellegében mutatkozik meg talán ez a legjobban, szinte semmi nyoma a katasztrófának. A halottat hordágyhoz hasonlítható, vállra emelt platón viszik, lepellel ugyan letakarják, de az arca fedetlen marad, a platót csupa színes virág borítja. A kíséret tagjai nem öltenek gyászruhát. Cintányérokkal kísért fúvós hangszerek adják a gyászzenét, én nem találtam benne se szomorúságot. A halottakat- ritka kivételtől eltekintve - máglyán elégetik. A kivételről a Gangesz vízén, csónakon úszva hallottam a csónakostól, aki szerint a pigment-hiányos, fehér bőrfoltoktól éktelen halottakat nem égetik el (félve valamitől), hanem vászonba bugyolálva és nehezékkel ellátva adják át a szent folyónak. A fa minősége is követi a halott rangját, gazdagságát, a legelőkelőbbek máglyája szantálfából készül. A halottégetés helyére idegent nem szívesen engednek be, kivétel talán, érdekes módon - Nepál volt, a legortodoxabb hindu közösség. Bombayban még nem kerestem, Kalkuttában baksissal sikerült közel kerülnöm a több halottat egyszerre, egyszerű máglyákon égető emberekhez. Benáreszben is elbandukoltam a Halottégetés Ghatjához, rendkívül érdekes látvány. A szertartás egyik fontos mozzanata, amiről elszörnyülködve, mint barbár szokásról mesélt vagy írt valaki, amikor a halott koponyáját arra kialakított hegyes szerszámmal meglékelik. A műveletet a legidősebb fiú kötelessége végrehajtani és az oka igen egyszerű, aki tudja, miért történik, nem magyarázza félre. A lángok hője ugyanis az agyvelőt elgázosítja és ha a gázok nem találnak szabad utat, a kis testnyílásokon fújnak ki, illetve szétrobbantják a koponyát. Ezt a nem túl attraktív jelenség-sorozatot akadályozzák meg a lékeléssel. A halottak maradványait urnákba gyűjtik, ahonnan - aki teheti - a Gangeszba, vagy valamelyik másik szent folyóba szórja. Kivétel itt is előfordult, éspedig egyik legnagyobb alakjuk, Indira Gandhi hamvait repülőgépről a Himalája fölött szórták szét. A pontos okot nem tudom, de három okra is következtetek: Kasmírban, a Himalája lejtőin született, maga a Himalája is szent, és ott a legszentebb folyó, a Gangesz forrása.

Lehet, hogy visszatérek még ezekhez a témákhoz.