Elephanta

Udaipur-1

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

Bombay önmagában is izgalmas város, igazi keleti kozmopolita megapolisz. Felejthetetlen, vissza-visszatérő élmény. A kis Elephanta-sziget a szobrászat egyik legnagyobb alkotásával, a Trimurti-val pótolhatatlan veszteség, ha valaki Indiában jár és ki kell hagynia. Az ott töltött négy év alatt azonban több kirándulást sikerült tennem, amik során bámulatra méltó építészeti csodák sorát, varázslatos természeti szépségeket és érdekes embereket láthattam. Amik képesek háttérbe szorítani Bombayt és környékét. Megkísérlem az útjaimat úgy ismertetni, hogy olvasóimnak is öröme teljék benne.

Az utakat időrendbe akartam sorolni, nem biztos, hogy sikerült. Talán nincs is különösebb jelentősége.

A kollegákkal való ismerkedés során tudtuk meg, hogy a legfontosabbak között számon tartott szikaltemplomok közül több néhány órai autózással elérhető. Nosza, az egyik ritka-madár szabad hétvégén nekigyürkőztünk az útnak. Illetve a csoda se tudja már útnak vagy utaknak, de ez most lényegtelen. Két nagyszerű sziklatemplomot látogattunk meg, a kárlait és a kánhérit. Mindkét helyen több templomról van szó, de emlékezetem szerint egy-egy közülük olyan, ami már magán viseli a 'klasszikus' indiai sziklatemplomok fontosabb jellegzetességeit. A legnagyobb kárlai templom például, amely egyben India legnagyobbja is, a csaitja-tipus (önálló vagy egyedüli gyülekezőcsarnok) egyik első képviselője (Kr. előtti I. század). Itt jegyzem meg, hogy a másik alaptípus a 'vihara', amelyikben a főhajóból fülkék nyílnak. A Kánhéri melletti több mint 100 buddhista sziklatemplom vagy inkább fülke közül is egy csaitja emelkedik ki. Mindkét templom szokatlan érdekessége, hogy a bejáratánál a létrehozók domborművi ábrázolása látható. A csarnokokat övező oszlopok díszítőelemei, állatfigurái fantáziadús világukkal lenyűgöző hatást gyakorolnak a szemlélődőre. Ne tessék sajnálni az időt a kiruccanásra.

Hamar kiderült, hogy a Karácsonyt és Újévet tán három nap szabadság igénybevételével összekötve alkalmassá lehet tenni komolyabb kirándulásra. Egyik kolleganőnkkel és lányával szövetkezve elhatároztuk, hogy a felsorolt városokat, látnivalókat megnézzük. Az időjárás is ekkor, a 'hideg' téli időszakban alkalmas nagyobb talpalásokra, a 30 fok körüli-alatti nappalok elviselhetők. Számomra részben ismétlés volt a program egy része, hiszen két évvel korábban hat hetet töltöttem Delhiben és onnan átszaladtam Agrába. Szinte véletlenül sikerült útba ejteni Szikandrát és Fatehpur Szikrit is. A társaság így útikalauzt is kapott személyemben. Az Indian Airlines szolgálataiban ugyan a rossz hírek miatt nem nagyon bíztunk, de jobb megoldás híján végig repülőjárattal közlekedtünk. Merész vállalkozás volt, tudtuk, hogy a belföldi járatokat üzemeltető társaság járatai a legváratlanabb pillanatokban és okokból ki-kimaradnak. A szállodákkal nem spóroltunk túlzottan, ismerve, hogy a higiéniai követelményeknek csak a jobb szállodák felelnek meg. És az európai árakhoz képest rendkívül olcsóknak bizonyultak.

*

Udaipur

lélegzetelállítóan szép. Nem véletlenül kapott olyan neveket az utazóktól már évszázadokkal ezelőtt, mint 'Álmok városa', 'Kelet Velencéje' vagy 'A napkelte városa'. A korábbi Mewar állam (királyság) fővárosa Udai Singh (Udaj Szing) szülötte, akitől a nevét is kapta. Nem lehetett akárki ez az ember, mert az egyetlen volt a mogulok ellen hősiesen küzdő radzsput uralkodók között, aki olyan alapokra helyezte államát, hogy az tartósan meg tudta őrizni a függetlenségét. Akkor alapította a fővárost, 1568-ban, amikorra már az összes többi uralkodó valamilyen formában behódolt. Az állam történelme a Kr. utáni VI. századig vezethető vissza. Az uralkodó család a Ramajana főhőséig, Rama-ig vezette vissza a családfáját. A mindenkori uralkodó a XIII. századtól viselheti a 'Rana' (király. a Rádzsa talán előkelőbb változata) nevet, majd amikor az uralkodó visszafoglalta Chittor-t (Csittor) a moguloktól Maharana-ra (nagy uralkodó) emelte a rangot. De térjünk vissza Udaj Szingre. Nagyságát nem csak államszervező képessége adja, hanem az is, vagy talán főként az, hogy megteremtette a gazdagság és erő gazdasági alapjait. Nem csak sarcolt, hanem építette az alapokat: olyan öntözéses gazdálkodást teremtett, aminek a modern Indiában sincs párja: csatornákkal összekötött mesterséges tavak rendszerét hozta létre, amelyek az állam területe döntő részének öntözését biztosították. A legnagyobb tó, a Pichola (Picsola) mellett emelkedő hátságra építette a később fallal is körülvett és hatalmas bástyákkal megerősített várost. Közvetlenül a tó mellett emelte palotáját, a Maharana Palotát (ma City vagy Winter Palace, Városi vagy Téli Palota néven ismert), amely minden normális emberi képzeletet felülmúl méreteivel, szépségével és gazdagságával egyaránt. Radzsasztán legnagyobb palota-erődítményének tartják. Udaj Szing az erődítmény alap-struktúráját építette meg, utódai több korszakon keresztül gazdagították a palotát, elsősorban felfelé haladva, több színtettel növelve a pazar szépséget és a nyomasztó erőt. A város felé néző oldal pavilonjai, zárt erkélyei a háremhölgyeknek nyújtottak kilátást, szabadság-érzetet. Az enteriőr egyszerűen megemészthetetlen, sokszínű mozaikok, tükör-tükör hátán, féldrágakő- és csempe-intarziák, festmények és történelmi ereklyék. A naiv látogató beleszédül a látványba. A palota-rendszer tető-terasza külön életet él, lakosztályt, fürdő-medencét és keleti kertet állít az uralkodó rendelkezésére. Több szintről is szédítő kilátás nyílik a tóra és a tavon később épített két mesterséges szigetre, mindkettő nyári paradicsomként szolgált. A nagyobbik, a Jag Nivas (Dzsag Nivasz) egyetlen, cölöpökre épített márvány-palota, átriummal, amelynek a közepe tó, a tó körül szépséges kert, pazar virágokkal, az átriumból nyíló lakosztályokkal és - egy szinttel feljebb - a Téli Palotára néző terasszal. Csupa pompázatos puhaság, kényelem, keleti dekor, gazdagság. Most a Tadzs szállodalánc tagja és ékköve. Itt laktunk, motorcsónakkal vagy ősi evezőssel lehetett ki-be közlekedni, az előcsarnok előtt kis kikötő, turbános, taláros, ezer sújtással díszített, fehérkesztyűs fogadó-tiszt (hogy is hívják őket Európában?). A maharadzsa-lakosztály, amiben elszállásoltak bennünket, önálló palota érzetét keltette. Akkor még nem volt zsúfolásig tele a szálloda, az étteremben lazán, a kényelmet és feledhetetlen ízeket élvezve lehetett tölteni a fáradt esti órákat, a teraszról bámulni a fénybe öltözött Téli Palotát és a várost. Este áteveztünk a tó másik palota-szigetére, ahol sétatér is lazítja a szerkezetet. Először azt hittem, hogy a lemenő nap fénye festi sárgára a többszintes, kupolás épületrendszert, aztán kiderült, hogy kívül sárga homokkőből épültek, belül viszont fehér márvány minden. Az uralkodó ide járt át a nagy paradicsomból a még otthonosabb kisebbe, nyilván enyelegni a háremhölgyekkel. Nem hét mennyország, de megteszi.

Érdekes volt látni, hogy az egyszerű házak mennyire tiszták Udaipurban, több fehérre meszelt ház falára festettek népi motívumokat, emberi alakokat, elefántot.

*

Jaipur-t (Dzséjpur)

két névvel köti össze a világ. Pink City (Rózsaszín Város) az egyik, mert tényleg szinte az egész város - az építéséhez használt homokkő színe miatt - rózsaszínben úszik. Esti fényben utánozhatatlan fények izzanak fel, mintha rózsaszín fátylat vagy ködfelhőt borítanának a városra. A másik a Szélpalota (Hawa Mahal), amelyiknek a szerepe titokzatos, az egyik főutcán álló ötemeletes építmény ugyanis rendkívül keskeny, lakni nem igen lehet benne, azonkívül csupa sokszögletű, faragott rácsokkal díszített erkély- ablak. A helyiek előadása szerint háremhölgyek szellőzködtek, nézelődtek az ablakokból, ezért is készültek kőből vésett rácsokkal. Állítólag komolyabb szélben sípoló-fütyörésző hangot ad a legfelsőbb színt kupola-oromdísz rendszere (talán az ablakok is). Nagyon izgalmas, keleties, méhkas hatást adó épület, a város emblémájának is tekinthető. Dzséjpur megalapítója is különleges képességekkel megáldott ember volt, Udaipurhoz hasonlóan Dzséjpur is az alkotójától, Jai Singh (Dzséj Szing) maharadzsától kapta a nevét, aki tizenhárom évesen lépett trónra a radzsput állam korábbi fővárosában, a hatalmas erődítményt alkotó Amberben (Amer-ként is ismert). Gyerekként megtanult szanszkritül és perzsául, de a nyelveknél jobban kedvelte a matematikát és asztronómiát. A tudományokkal jól megfért nála a hadvezéri képesség is, sikeres hadjáratokat vezetett. Az akkori nagymogul, Aurangzeb is elismerte és méltatta rendkívüli képességeit. A nagymogul birodalom a hanyatló korszakához érkezett, nem volt szükség a hegytetőkre épített várakba zárkózni, a könnyebb, zavartalanabb fejlődés érdekében bátran dönthetett úgy Dzséj Szing, hogy 'leereszkedik' a várból, új fővárost épít, aminek az alapjait 1727-ben le is rakta. Modern, kereszthálós utcaszerkezettel épülő várost tervezett, fallal vette körül, amin öt várkapu nyílik. A modernség ellenére keleti városban érzi magát az ember, egyrészt mivel a Hawa Mahal mellett ott a keleti építészet egyik remeke, a Maharadzsa Palota (most inkább City Palace-nak hívják), amely óriási területen elterpeszkedve és több szinten magasodva nem tudja elrejteni monumentális voltát, mégis, a mogul-indiai pavilon-ernyőktől kezdve az aranyfüstlemezzel borított kapukon és a teraszok hófehér márványán keresztül az átriumok otthonos hangulatáig könnyedséget, bájt és méltóságot, keleti hangulatot sugároz. Alig lép be az ember, közel embermagasságú ezüst 'korsót' csodálhat meg az első csarnok egyik oszlopa mellett, ebben tárolták a maharadzsák a Gangesz szent vizét, folyamatosan pótolva a fogyást. A palota érdekességei közé tartozik a fegyvertár és a hintók múzeuma. Nem emlékszem már, az autóik is ki vannak-e állítva, a talán ma is élő maharadzsa nagy bolondjuk volt.

Dzséj Szing az asztronómiai ismereteit többek között úgy is kamatoztatta, hogy épített egy optikai eszközök nélkül működő csillagvizsgálót. Nyugati tudományos eredményeket is felhasználva maga tervezte a sok felfoghatatlan ívből, síkból, fém szerkezeti elemekből készített és gondosan 'bekalibrált' eszközöket, amelyekkel bámulatos pontossággal tudta követni a planéták, sőt egyes csillagok mozgását. Általános vélemény szerint ma se lenne könnyű pontosabban megépíteni a Jántár Mántár-t. Ő maga azonban nem volt elégedett, élete során három továbbit készített: Delhiben, Ujjain-ben (Udzséjn) és Benáreszben. A négyből hármat sikerült megcsodálnom!

Nagyon kelet az utcák, üzletek élete is. Az Indiában rendkívül szélesnek ható utcákban a nyüzsgés utánozhatatlan, busz és teherautó dudál éktelenül, akkor, a hetvenes években még szinte kizárólag rozoga Ambassadorok előzik a biciklisták, kézikocsik tömegét, de itt megjelennek teve-vontatta kétkerekű (igaz, gumikerekű) kordék is, bölények, kecskék. Az útszéli fákon majmok ugrálnak, ha jól emlékszem, papagájok is tanyáznak, alattuk bódé bódé hátán, utcára nyíló kis boltocskák, udvarra nyíló és üzletekhez invitáló kapuk, kelet, kelet. És ez a nyüzsgő világ India és talán az egész földkerekség féldrágakő-drágakő kereskedelmének központja. Ha szíve zafírra, rubinra, mit tudom én mire vágyik, és ért is hozzá (nem lehet 'átrázni'), zarándokoljon el oda, szebbet és olcsóbban nem szerezhet széles e világon. Csak a Sah-in-Sah kincstárában láttam hatalmas tálakban tárolni ilyen kincseket, mint ott, Dzséjpurban, ahol kosárban képesek az ember orra elé tenni a köveket.

Mielőtt áttaxiznánk Amberbe, tegyünk egy rövid, mindössze pár kilométeres utazást a várostól északra fekvő Gaitorba, az uralkodók sírhelyéhez. Villogó fehér márvány-pavilonok, árnyas fák, béke és nyugalom, mintha az evilági élet során hiányolt békességet akarták volna biztosítani maguknak. Csak ködös emlék, hogy az út túlsó oldalán tó terül el, azon épült szigeten barátságos templom invitálja a vándort. Keskeny úton kell besétálni a szigetre, ahol ugyanaz a béke fogadja az embert, mint a sírhelynél. Mintha más világba lépett volna be.

A szálláshelyünk se volt kivetnivaló: az ötcsillagos Rambagh Palace Hotel is a Tadzs szálló-lánchoz tartozott, igazi uralkodói kényelem, szépség és udvariasság vett körül bennünket.

*

Amber

Ha rangsorolnom kellene India látott szépségeit, zavarba jönnék. Mount Abut és Ranakpurt valószínűleg a Tadzs Mahal szintjén emlegetném, ott lenne mellettük az Agra Fort is, de nem lehetne polc-magasságot váltani akkor se, ha az amberi főváros-erődítmény luxuspalota mesevilágot kellene a rangsorban elhelyezni. Félelmetes, csodálatos, gyönyörű. Tollam, segíts, most ne mondj csődöt! Saját felvételeim is sokat visszaadnak ebből a varázslatból, de a "3 magyar amatőr fotós" digitális fotói túlszárnyalnak engem. Nehéz belefogni az ismertetésbe, mert leírhatatlan, mint Mona Lisa mosolya, mint a Himalája füstölgő csúcsai vagy az emberi nyomor mélységes bugyrai. Kocsival közeledtünk Dzséjpur felől a poros úton, amikor a szomszéd csúcs erődítményét észleltük. Egy pillanatra elszontyolodtunk, mert nem a várt méltóságos nagyság tekintett le ránk, de alig tettünk párszáz métert, máris felvillanyozódtunk és megálljt parancsoltunk: az út mellől készítettük az első fotókat az onnan is birodalom-méretűnek látszó erődítményről. Következett a nyomasztó falak tövében tán három szerpentin-kanyarral emelkedő elefánt-kapaszkodó. Igaz is, a vár tövében valahol átszálltunk elefántra és a kényelmetlen kosárban és bűzben imbolyogtunk felfelé. Nem tudom, mi változott azóta, akkor elszörnyedtem az elefánt nyakában üldögélő vezető (nem ugrik be a neve) kegyetlenségén, az elefánt füle mögött egy-egy tenyérnyi folt véres húscafatként virít, amit acél-kampóval verve készteti fordulóra a nyomorult állatot. A kapu elefántra méretezetten magas és futballpályánál nagyobb udvarra nyílik, ahol az egyik fal mellett lépcsőlejárattal rendelkező plató szolgál ki-beszállóhelyül. Szabályos elefánt-pályaudvar. Amint halad a szürke halandó az erődítmény belső építményei felé, úgy áll el a lélegzete. A mogul és radzsput építészet olyan lenyűgöző ötvözetével találkozik, aminek nem lehet párja. A várfalakról kis falunak érzékelhető Amber település Dzséjpur megépítése előtt hat évszázadon át volt az állam fővárosa, de a palotarendszert csak 1592-ben kezdte építeni az első mogul uralkodóval, Baburral hamar szövetséget kötő Radzsa Man Szing, majd utóda, Dzséj Szing fejezte be. A legszebb épület természetesen maga a Palota, amelyhez széles lépcsősor vezet. Már a frontja is ámulatba ejti az embert pazar díszítőelemeivel, a 'felezett' nyolcszöglet erkély-ablakaival és a szikandrai áttört márvány-függönyeivel. Az épületet kiválóan ábrázolja a '3 magyar...' sorozat baloldalt kinyitható 'Amber (Amer)' sorozatában a DSCN1758.jpg kép, ugye elbűvölő? A főbejáratot viszont a link fölötti kép mutatja be. A szerintem egyértelműen perzsa-mogul hatások ellenére csak indiai épületekhez, a delhi és agrai erőd részleteihez tudnám hasonlítani. Belépve ezen a csodaszép kapun az enteriőr végleg elbűvöli a látogatót. Különösen bénítóan hatnak a világ legnagyobb tükör-szobái, amelyekben körömnyi csillogó tükröcskékből varázsolt mozaikok takarják a falakat, mennyezeteket egyaránt, de az akusztikai célokat szolgáló falvezetés és mécses-fülkék, a dekoratív féldrágakő-intarziák szemkápráztató szépséget és művészi élményt varázsolnak a látogató szeme elé. A 'Hall of Victory' (Győzelmi Csarnok) nem kisebb örömmel szolgál: a finom intarziát hordozó alabástrom panelek látványa lenyűgöző. A Palota mögött kis Káli-templom lepi meg az embert, ugyanúgy, mint a közlés, hogy a Maharadzsa akkoriban előszeretettel hajtott fel Rolls-Royce-án és hódolt kedvenc istennőjének.

Az első épületeket elhagyva és az ámulattól elkábulva még órákig csatangolhat a látogató úgy, hogy egyetlen percet se érez üresnek. A viszonylag kis termekre, szobákra osztott lakosztályokon keresztül eljut az ember a háremhez, ahonnan hatalmas udvarra tekinthet le (ha jól emlékszem, maga a hárem zárva volt). Az erődítmény tereit csupa virág, csupa bokor átrium-ligetek szakítják meg, a falakon széles utakon ér el az ember az erőt sugalló, mégis kecses, könnyed pavilonokkal fedett bástyákhoz. Ezekről az utakról, bástyákról visszatekintve az épületekre, letekintve a falakra, a messzi bástya-ikerre érzékelni igazán, milyen bevehetetlen lehetett ez az erődítmény-rendszer! Ha megnézi a fotóinkat, nem maradhat Önben kétség felőle.

*

Delhit, Szikandrát, Agrát és Fatehpur Szikrit

másodszor láttam. Azt hiszem, elég részletes beszámolót írtam az első látogatásomról a 'Delhi' című füzetemben. Ezúttal azonban sikerült eleget tenni a tanácsnak, amit indiai ismerőseinktől kaptunk, hogy telihold fényénél nézzük meg a Tadzs Mahalt. Igazuk volt az ötletadóknak, a Tadzs szépsége a holdfényben minden képzeletet felülmúl. Az amúgy is párját ritkító hófehér márvány épület lebegni látszik a talaj felett úszó vagy tán csak látni vélt vékony ködön, valami hihetetlen csoda. Erről az éjszakai látogatásról másutt írt pár sorom talán érdemes elolvasni:

"Driver Business

Ha nem látták a Tadzs Mahal-t holdfényben, nem láttak csodát, nem láttak semmit - mondták indiai barátaink és mi elhatároztuk: ha törik, ha szakad, holdfényben is megnézzük a szerelem e megismételhetetlen, regékbe foglalt tündöklő-virágos, sejtelmes-titokzatos-hallgatag-susogó remekét. Egy napunk és egy éjszakánk volt Agrára, a hatalmas mogul birodalom fővárosára és Fatehpur Szikri-re, Aurangzeb-nek, az utolsó igazi nagymogulnak halottan is fenséges emlékmű-várvárosára. Tűző napon, árnyékot keresve is szívszorongatóan szépnek, Michelangelo-méretűnek-izzásúnak láttuk a mauzóleum-asszonytemplomot, de ez csak fokozta kíváncsiságunkat. Hullafáradtan, rövid szállodai pihenő és erő-életkedv-újító zuhany után, mese-áhitatú telihold-varázskristály fényben elindultunk újra áldozni, magunk-szívét-melengetni a várfal-szökőkút-parkövezte csodához.

A romantikus hangulatban kapóra jött a kuli, aki a szálló bejáratánál leste áldozatait és tört angolsággal egy szempillantás alatt meggyőzött bennünket: Tadzs nagyon szép, Szááb, de az út is szép, Hold, friss levegő, visz oda gyorsan, vár, hoz vissza, öt rúpia. A kétkerekű valamikor szebb időket érhetett meg, mint egyedüli közlekedési eszköz nem jövedelmezhetett rosszul, most azonban a szentlélek tartotta össze. Nagyot nyekkent, amikor felkászálódtunk rá, az ülésből itt is - ott is kidugta bozontját az afrik, de ő fürgén-büszkén felpattant a paripájára és teljes súllyal rálépett a pedálra. Valami hangosan nyikkant, majd csikorogva-zötyögve elindult a tákolmány. Mesterünk emelt fővel hátranézett, mintegy büszkélkedve: na, látjátok, milyen remek? És rákanyarodtunk a lejtős útra. Néhány méter, pár lépés csupán és körülvett minket a sötétség. A közvilágítás a kétkerekű állapotával vetekedett: ha volt is talán helyenként lámpa, az vagy régen kiégett vagy az energiakorlátozások miatt kikapcsolták, az útmenti fák a holdfényt is megszűrték. A mellettünk - nekünk úgy tűnt, szélsebesen - elkarikázó biciklisták hazajáró lelkeknek, éjféli szellemeknek tűntek. A feleségem fázósan-vacogva hozzám bújt, szorongva csimpaszkodott a karomba. Kulink megérezte, hogy megszeppentünk, beszélni kezdett: rendőr, biztonsági - barát, őr beenged, mondom neki, baksis. Tényleg, a kapu megnyílt, a varázslat feltárulkozott, a Tadzs lebegni kezdett a fátyolos fényben, a bokrok közt bujkáló ködfoltok fölött. Csoda, maga az isteni varázslat. Megfoghatatlan, elbűvölő, felejthetetlen.

A visszaúton a kuli se törte meg az áhítatos csendet. Amint leszálltunk, zsebébe nyúlt, next time, friend, mondta és a kezembe nyomott egy névkártyát: Driver Business. Nagy ember, talán ma is él."

Hogy ne kelljen sokáig kutatni, ide, balra is betűzöm a négy látványosságról készült fotógyűjteményeket.

Khajuraho (Khadzsuráhó)

volt az út utolsó állomása . Világhíre és a természetes emberi kíváncsiság vonzott oda minket. Az egész világon páratlan módon ugyanis Khadzsuráhó templomainak külső felületein erotikus szobrok bizonyítják, hogy lehet úgy is élni, éspedig virágzó államban, hogy a test szépségeit és örömeit nem bűnként kezeli a társadalom, hanem kitárja azt a világ elé. Meggyőző ez a magyarázat? Nem tudom. Engem eleinte zavart (ortodox nevelés), aztán érdekelt (szép), majd csodálkoztam (a figurák részben akrobatikusak), végül ámulatba ejtett. Mindenképpen szép a megformálás, de felfoghatatlan az effajta életvitel. Lássuk kicsit részletesebben.

A Chandela (Csandela), vagy másként Chandel, Chandella királyok, akik a Holdtól eredeztették magukat, a Gupta birodalom szétesését követően hozták létre államukat Közép-Indiában. A semmiből bukkantak fel, a nem jelentős Gonda törzs főnökeiből nőttél ki magukat radzsákká, királyokká. Az uralmuk nem volt hosszú életű, a X-XII. századot öleli fel. Az államot, amit Jejaka-bhukti vagy Jijhoti (gondolom Dzsedzsaka-bukti vagy Dzsidzsoti) néven jegyez a történelem (4., 202. old.), szomszédos törzsek felett aratott győzelmekkel terjesztették ki észak felé. Dhanga, a független állam első királya a X. század második felében uralkodott és a betolakodó muszlimokkal folytatott védekező csatározásokat, amiket utódai - erre létesült hindu konföderáció tagjaként - a XI. század közepéig folytattak. Kirtivarman rádzsának a XI. század második felében - több győzelem árán sikerült a királyság területét gyakorlatilag a teljes mai Madja Prades területére kiterjesztenie és a békés korszakot a művészetek ápolásának szentelte. Az irodalomtörténet számon tartja 'Az intellektus Holdjának felemelkedése' (kétszeres fordítás gyümölcse a cím, nem kezeskedek a hitelességért) című drámát, amit az ő uralkodása alatt játszottak és amelyet a Védák filozófiája okos interpretálásának tartanak drámai formában. A utolsó király, akit a történelem a független állam uralkodójaként tart számon, Paramardi vagy Parmal aztán 1182-ben, majd 1203-ban súlyos vereséget szenved. Ettől kezdve a Chandelák visszaestek a közel-ismeretlenség sorsába, bár még évszázadokig felbukkan a nevük itt-ott. A helyüket a Delhi Szultanátus foglalta el. Ez alatt a történelmileg rövid és nyugtalan időszak alatt csak Khadzsuráhóban, a fővárosban 85 templomot emeltek, az elsőt 1000 körül. A templomok többsége hindu, de máig fennmaradt egy csoport dzséjn is. Összesen 27-ben gyönyörködhet ma is a turista, többsége jó állapotban maradt fenn, de folyamatos rekonstrukcióval is menti ezt a rendkívüli ritkaságot az indiai állam. Most olvastam valamelyik Web-oldalon, hogy a legújabb kutatások új templomcsoport romjainak feltárásához vezettek, amelyeket az eddig számon tartott 85-nél korábbi építésűnek tartanak.

Most elnézést kell kérnem az olvasótól, mert a gondolataimat össze kellene szednem és rendeznem, én azonban sajnálom az időt erre vesztegetni (öregszem), inkább a mesélő pozícióját választva sorolom az élményeket, gondolatokat. Ha egyszer futja még az időmből és átfésülöm a nyersen elmesélteket, talán szebb csokrot fogok varázsolni.

Pillanatnyilag nem világos számomra, hogy a törzsi eredet mit jelent? A X. században keményen be kellett már enniük magukat a hindu társadalomba Manu gyalázatos törvényeinek, a kasztrendszer nyilván 'virágzott'. Kasztonkívüli közel se kerülhetett templomépítéshez, uralkodáshoz! Tehát vagy megtalálták a törzsi vezetők az utat a brámin osztályba vagy valami olyan szigetet képezett az államuk, amiben ismeretlen volt a társadalom kegyetlen taposógépezete, esetleg túltették magukat rajta? Ha az utóbbiról lenne szó, könnyebben megérteném a szexualitás piedesztálra emelkedését, az általános könnyedséget. Erre utalhat az a tény is, hogy a Csandelák rendkívül liberális gondolkodók voltak a vallások tekintetében is. A hinduizmuson belül Síva-hívők és Visnu-hívők egyaránt voltak köztük, egyikőjük valószínűleg a dzséjnizmust - a kasztrendszert elutasító vallást - követte. Fontos, hogy buddhista templomok és monostorok romjai is napvilágra kerültek, tehát - ha esetleg csak időszakosan is - a kasztrendszer tagadása alapállásként értékelhető náluk. Nem lehet véletlen az se, hogy nem maradtak hátra a hatalom szokásos építményei, még romokban se. Khadzsuráhóban hiányoznak a paloták, főúri lakhelyek, egyéb hatalom-jelkép építmények. Lehetséges, hogy a szokásos társadalmi tagozódás hiányzott vagy nem öltött komoly méreteket?

Ha már a hiányoknál tartunk, az archeológusok értetlenül állnak a jelenség előtt, hogy az itteni templomok környezetében nem lelni 'szent medencéket', amelyek nélkül a hindu istentisztelet elképzelhetetlen. Több tó létezik a közelben és ma ezekben végzik a megtisztító szent fürdést, de a hiányra nincs igazi magyarázat.

Másik megválaszolatlannak tűnő kérdés, ami Indiát nálam jobban ismerőkben is felmerült: mi adhatta a gazdasági alapot a szabadosan vidám és gazdag élethez, a szinte magszámlálhatatlan templom építéséhez? Egyetlen olyan információ jut eszembe (a napokban olvastam), amely utal a gazdasági alapokra. A legnagyobb radzsput uralkodókhoz hasonlóan a Csandela királyok is 'megfogták' a monszun-esőt, rendkívüli méretű gátrendszerek utalnak erre. Valószínűsíthető, hogy talán a mainál is használhatóbb, hatékonyabb öntözéses gazdálkodást folytattak, megteremtve az élet laza élvezetének az alapját. Indiát Fodor (1) szerint ebben a korszakban általában is Ázsia Eldorádójának tekintette, joggal, a világ. A meleg éghajlat a bő monszunnal megtermékenyítve könnyen adta a gazdag termést, gyümölcsöt, virágokat. Ahol az iszlám még nem tudta megalázni a női nemet, ahol a kereszténység még nem tette bűnné a szabadosságot, az élvezeteket, ott - így a Csandela királyságban is - élvezni tudták ezt a jólétet, vége nem volt az élvezeteknek. Könnyű és egyszerű, jórészt áttetsző ruházatban, de agyonékszerezve ünnepeltek, vadásztak és mulatságokat tartottak, magas szinten foglalkoztak drámákkal, zenével és tánccal.

A templomépítés is a művészetek szolgálatában érte el a kadzsuráhói magas szintet, az ott űzött művészetek közül a legmagasabbat. Általános vélekedés szerint az északi indo-árja építészet, a 'Nagara' legszebb kiteljesedését képviselik. Akármelyik hindu szekta isteneinek vagy a dzséjn tirtankaráknak szentelt a templom, valamennyi szerkezete azonos elvekre épül. Míg a keresztény gótikus templom az ég felé, az istenhez tör, addig a hindu templom maga az ég, az istenek lakhelye, Olümposz. A keresztény templomok rideg 'szentségek', hűvös rendet megkövetelők, profán elemeknek nem adnak helyet, míg a hindu templomok akkor is, mint ma is templomok, de egyben találkozóhelyek, auditóriumok, klubok és hírközpontok (1). Részletes építészeti leírás helyett, amiben tévedhetek, csupán két momentumra hívom fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a nagara templomok legfőbb jellegzetessége a síkhara, a hegycsoportot mintázó torony. Baktayt idézve (I. kötet, 267. old.): "Az egymás mellett és egymás fölé tornyosuló 'hegycsúcsok' alakzatai bontakozóban vannak, de a nágara kötegtorony (kiemelés tőlem) északon fejlődik ki teljes határozottsággal... A Kadzsuráhóban, a X. század végén épült Kandárija-templom már ezt a tudatosan kifejlesztett formát mutatja... Az egymásba kapcsolódó kisebb-nagyobb síkhara-idomok, ahogyan a főtoronyhoz csatlakoznak, félreismerhetetlenül egy hegycsoport benyomását keltik." Másrészt Fodornál (1., 216. old.) olvasom a nálam szebben kifejezett 'felfedezésem' (kb. két hétig hihettem, hogy saját gondolat-szikrám), miszerint a kadzsuráhói - és általában a hindu - templomoknál (idézem saját nyersfordításban) "amint a néző közeledik, tisztábban látja a mérhetetlen szobrászat részleteit, de azt is érzékeli, hogy a szobrászat egybeolvad a szerkezeti elemekkel. A vízszintes frízek és az összes többi dekoratív elem nem önhatalmú díszítmény, hanem a templomból látszik kinőni. Az építészeknek nem a legkisebb ajándéka a testvér-művészetek tökéletes fúziója." (Elképedve olvasom a meglátásom ilyen tökéletes megfogalmazását! Nincs új a Nap alatt.)

Visszatérek a saját élményvilágomhoz. Ezek a frízek, mint a fotókból is láthatók, két, vagy a nagyobb templomoknál három sorban futnak körbe. Nem nehéz felfedezni a 60-70 cm magas szobrok között az egyszerűen szerelmeskedő párokat, az akrobatikus mutatványokban közösülőket, akiket két nő segít a végrehajtásban, az orális szex nem ritka jeleneteit, sőt az állatokkal közösülést sem, képtelen orgiákat. A figyelmes néző közben észreveszi azonban, hogy ezek - talán egy-két fal kivételével - egyáltalán nem uralják a felületeket, a legkecsesebb szobrok a magukkal foglalkozó nők: tükörben vizsgálgatják az arcukat, a szempillájukat, illetve a talpukat festik, kis táblán írnak. Látni zenélő nőt, a gyermekével foglalatoskodó, boldog asszonyt. Az ő testtartásuk, fej- és kézmozdulataik különösen gyönyörűek, kiemelkednek a sorból. Egyéb meglepő mozzanatok is láthatók, mint például az akrobatikus jelenetnél segédkező nő, akinek már sok a látvány és tenyerébe rejti az arcát. Rendkívül érdekes szinte minden alak. A templomok enteriőrje is gazdagon díszített, a legnagyobb és legszebb templomban, a Kandárija Mahadeva-ban 226 szobrot számoltak meg a templom-belsőben. Szinte tobzódásnak lehet nevezni a zenészek, szerelmespárok, krokodilok, törpék, repülő istenek és istennők, virágok kőbe faragott képeinek sokaságát.

A világ Kadzsuráhó újrafelfedezése óta találgatja a miértet. Mi vezette az uralkodókat, a papokat, a szobrászokat, hogy erotikus szobrokkal vegyék körül a templomokat. Öt-hatféle megfontolásról olvastam, onnan kezdve, hogy a hívők próbatétele volt a cél, ha a szobrok láttán is tiszta szívvel tudnak az istenek elé járulni, akkor igazi odaadók, odáig, hogy az akkoriban divatos tantrikus vallásgyakorlás hatásai érvényesültek. Engem nem sikerült meggyőznie egyik elméletnek se, szerintem valamennyi puszta okoskodás. Nem hiszem, hogy - hacsak nem találnak írásos utalást erre - valaha is fény fog derülni az igazi okokra. Talán egyszerűen az akkori életvitel tükrei, csak a tudósok, kutatók szégyellik ezt kimondani.

Ha a látogató nem csak az erotikára kíváncsi, sok érdekességet figyelhet meg a szobor-frízeken kívül is. Az egyik kisebb templomban szinte a teljes enteriőrt szokatlan méretű lingam tölti ki. Hosszabb időre ott ragadtam, nem csak a lingamot bámulva, hanem egy idős asszonyt hallgatva, aki ugyancsak szokatlan módon mantrát énekelt az 'Avudaiyar'-on, a lingam talapzatán ülve. Nagyon szép a Nandi templom bejáratánál látható Nandi-bika szobor, nem kevésbé a Varah templommal szembenéző Varah-vaddisznó, Visnu egyik inkarnációja.

Most, hogy a visszaemlékezés befejezéséhez közeledek, felmerül bennem a kérdés: hogyan lehetséges, hogy ezek a törzsi ismeretlenségből felbukkanó radzsák azonnal érett, kiforrt építő-szobrász művészeknek bizonyultak? Rátelepedtek volna valami létező kultúrára, netán a törzsek őstehetséget hordoztak magukban, vagy a gyorsan gazdagodó királyság mágnesként magához vonzotta valahonnan évszázadok tudományát ismerő-tudó művészek csoportját? Nem látok erre a kérdésre se választ.

Végül megemlítem itt is, hogy évente klasszikus tánc-fesztivált rendeznek Kadzsuráhóban. Erről az indiai táncokkal foglalkozó fejezetben írok.

Ellora és Ajanta a világ legnevezetesebb látnivalóinak sorába illik, mégis alig hallani róla. Mi is csak Bombayban kaptuk a hírt kollegáktól, hogy oda minden körülmények között el kell menni. Olvasgattunk róla, kerestük, mikor állhat össze legalább négy nap, az indiai utak minősége miatt ugyanis autóval majdnem teljes napot vett igénybe az út. Nem beszélve Aurangabadról és Daulatabadról, amelyeket útba akartunk ejteni. Ez a két település látnivalókban is gazdag, de történelmük is érdekes. Aurangabad az utolsó számottevő nagymogulról, Aurangzebről kapta a nevét, akinek az uralkodása alatt (I. Alamgír néven) gyors haldoklásnak indult a birodalma. Apjának és nagyapjának politikáját megtagadva kegyetlen muszlim uralmat vezetett be, egész életét a muzulmán nagyurak érdekei biztosításának, a hindu befolyás visszaszorításának véres kísérletével töltötte. Letartóztatta és az agrai erődben háziőrizetben tartotta apját, Sah Dzsahant, az elődök toleráns politikája mellett lándzsát törő két testvérét kivégeztette, pusztította a hindu templomokat, hindu istenségek szobrait talapzattal felfelé paloták és mecsetek bejáratánál ásatott el, hogy rajtuk taposva megszentségtelenítse azokat. A hinduk körében kiváltott óriási felháborodást tetézte azzal, hogy hatalmát a dekkáni muzulmán szultanátusokra is kiterjesztette. A hindu ellenállás több oldalról fenyegette. Először a máráthák, Maharashtra parasztjai az azóta is nagy hősként tisztelt Sivadzsi vezetésével támadták, a szikek, akik a mogul-hindu béke érdekében hozták létre közösségüket, miután Aurangzeb kivégeztette vallásfőjüket, Guru Tég Behadurt (hol a Szing családnév?), ugyancsak ellene fordultak és pandzsábi parasztokból, alacsonyabb rendű rétegekből (!) verbuválódott csapatokkal gerilla-háborút indítottak ellene, de feltámadtak a hindu dzsátok is (ugyancsak földmívelők). Végül a radzsput uralkodók is fellázadtak, miután egyikőjüket erőszakkal az iszlám felvételére kényszerített. Az ortodoxia, vallási fanatizmus, fafejűség, konokság, vakság, kegyetlenség megtette a hatását: a világ egyik legerősebb, leggazdagabb, toleráns hatalmát a sír szélére juttatta. Halála után a végső összeomlás csak idő kérdése volt. A meggyalázott népek nehezen felejtenek!

Ennek az ostoba uralkodónak a városában két látnivalóval ismerkedtünk meg. Meghatóan szépnek találtuk a 'Pancsakki' vízimalmot, amely egy muszlim szent sírhelye. Maga a malom is kellemes látvány mesterséges vízesésével és szép építészeti megoldásaival, de a malmot körülvevő park, szökőkutak, medencék igazi keleti nyugalmat sugároznak. Méreteivel és jelentőségével is túltesz azonban rajta a Bibi-Ka-Maqbara (Bibi-Ka-Makbara), egyik feleségének a mauzóleuma, a Tadzs Mahal nagyon gyenge utánzata. Érdemes mégis rányitni a baloldalt található linkre, sok fotót hoz, nem is foglakozom vele tovább, a fotók többet mondanak róla, mint amit én tudnék.

Ugyancsak történelmi érdekesség Daulatabad, amely erődje miatt jelentős. Eredeti nevén Devagiri (Az istenek hegye), amelyre Muhammad Tughlak, Delhi szultánja hatalmas erődöt építtetett, átkeresztelte a hegyet 'A szerencse városá'-vá és át akarta oda, mintegy 1200 km-re telepíteni a fővárost. Őrültebb ötletnek bizonyult, mint később Fatehpur Szikri építése, majd feladása: Delhi egész lakosságát útnak indította, de azok ezrével hullottak, végül kénytelen volt a menetet megfordítani és visszavezényelni Delhibe. Az erőd súlyosan romos állapotban ugyan, de létezik. Számomra azért is érdekes, mert több felnőtt és gyerek árult olvashatatlan régi pénzérméket, néhányat emlékként őrzök.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem emlékszem, volt-e időnk megnézni az aurangabadi sziklatemplomokat, amelyek Fodor (1) szerint számottevőek. Tehát: ha arra jár és bőven van ideje, szánjon rá pár órát.

Elérkeztünk India egyik legjelentősebb kulturális emlékéhez, az ellorai és adzsantai sziklatemplomokhoz. Úgy tűnik, sok minden megváltozott ottjártam óta, olvasok 'special train'-ről, tudom a sziklatemplomok kutatásával foglalkozó amerikai hölgytől, hogy egyes templomokat elzártak a külvilág hatásaitól (előbb-utóbb kiderül, okos lépés volt-e?). A lényeg azonban változatlan kell legyen: egymáshoz mai értelemben véve nagyon közel fekvő helyszínen, 'Ellora'-nál (Baktay szerint Elúra) és 'Ajanta'-nál (Adzsanta) igen magasfokú művészi szintet képviselő sziklatemplomok sora tárulkozik a látogató elé, bizonyítva, hogy az indiai kultúra és művészet hihetetlenül korai stádiumban az emberi képességek csúcsára emelkedett. A tény, hogy primitív, bronzkorinak minősített technikákkal mai szemmel nézve is nagy csarnokokat véstek ki a sziklákból, hogy három vallás, a hinduizmus, dzséjnizmus, buddhizmus - legalábbis művészi megnyilatkozásait tekintve - békésen megfért egymás mellett, hogy mind a szobrászat, mind a festészet remekműveket hagyott hátra, csodálattal tölti el a látogatót. Baktay nagyon elkülönítve tárgyalja a két helyszínt, valószínűleg a születésük korszakbeli különbsége és a tartalmi eltérések miatt, én, egyrészt mivel nem látom lényegesnek a megkülönböztetést, másrészt mert mint utazó 48 órán belül próbáltam felfogni a csodák lényegét, együtt foglakozok a két helyszínnel. Terjedelmi-, idő- és energia-szempontok miatt csak egyes templomok kiemelésére és általános meglátások megfogalmazására merészkedek.

A sziklatemplomok festészeti remekeivel a 'Festészet' (XVII.7) alfejezetben foglalkoztam, azt nem igen érintem a továbbiakban. A XVII.8. alfejezetben viszont az építészet és szobrászat iker-kapcsolatáról szóltam. Érdemes oda is visszalapozni.

Talán Ellora-nál kezdtük a templomok látogatását. A félkörívben sziklába vájt és szobort templomokat a VII. században kezdték építeni (van az építés helyett jó kifejezés? talán az alkotni?), amikor a művészek ismeretlen oknál fogva elhagyták Adzsantát és áttelepültek ide. A dátum azért is érdekes lehet, mert ekkoriban vesztette el a buddhizmus az uralkodó szerepét. Ellorában már több a hindu és dzséjn sziklatemplom, mint a buddhista. Csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy archeológusok számítása szerint mintegy 200 000 tonna sziklát 'faragtak ki' a sziklákból a szerzetesek csak Ellorában.

A 34 ellorai sziklatemplomot, amelyeket földrajzi sorrendjük alapján sorszámoztak meg, az 1-12. buddhisták műve, a középső 17 hindu alkotás, az utolsó 5 dzséjn. A buddhista templomok között az 5. a legnagyobb, cca. 36x18 m. Az 'épített' templomok utánzása lehet csupán a magyarázata, hogy két tucat oszlop 'tartja' a mennyezetet. A 6. templom meglepetéssel szolgál: a hindu istennőt, Szaraszvatit több buddhista szobor társaságában találjuk. A két vallás szentjeinek találkozóhelye a 10. templom is. Ez az alkotás talán a legszebb vagy legérdekesebb a buddhista templomok között: ez az egyetlen csaitja, azaz ténylegesen istentisztelet funkciót (is) betöltő, a szobrászok mind a homlokzat, mind a 'mennyezet' kialakításakor faszerkezeteket utánoztak, a mennyezet alatt szép fríz fut körbe, az 'oldalfalak' mellett itt is oszlopsor vonul, a templomhajó hátsó félköríve előtt 5-6 m magas sztúpa magasodik, előtte ül Buddha, egyik kifejező kéztartásával. Annak ellenére, hogy Buddhán kívül egy teljes fríznyi buddhista ábrázolás sorakozik az oszlopok felett, a templomot Visvakarma isten templomának tartják, azaz erőteljes a hinduizmus befolyása. Számomra azért is érdekes a templom, mert egyértelmű bizonyítéka a folyamatnak, amit a buddhizmus hinduizmus általi 'bekebelezése' néven lehet illetni. Amit már a vallásoknál is meglepődve írtam, a hinduizmus nem erőszakkal foglalta vissza a buddhizmus várát, hanem mint egy amőba, körülfonta azt, beépítette Buddhát a hindu panteonba, átvett szertartásokat, tanításokat. Nyilván számtalan körmönfont, de végül is bölcs mozzanata volt a folyamatnak, mint ezeknek a templomoknak az 'összefolyása' is. Tovább haladva két emeletes templomot találunk, a 11. a Do-tál (do=kettő hindiül), amelyik kétszintes és a 12. a Tin-tál (tin=három), amelyik háromszintes. Az utóbbi az izgalmasabb. Ugyanabban az időszakban alkották, mint a hinduk a Kailasa-templomot, kicsit távolabb a sorban. Előtér vezet a 15-16 m magas homlokzathoz, amely a földszinti csarnokra nyílik. Onnan jutunk fel az oltár-terembe, majd a legfelsőbb szintre. Mindhárom szint gazdagon díszített, de csak halvány emlékeim maradtak az elrendezésről. A bejáratnál több oszlop 'tartja a mennyezetet', ezekből kettőnek a faragványai megejtők, virágokat ábrázolnak. A földszinti csarnok falait szobrokkal díszített panelek alkotják, a csarnok végén vezet lépcső az oltár-terembe, majd onnan vak-lépcsőként tovább. Az oltár-teremben Buddha és Bódiszattva szobrok láthatók, meglehetősen gazdag környezetben. A vaklépcső végén valami sötét sarokba kell bebújni, amit csak kézilámpával lehet bevilágítani, hogy az 'elrejtett' két-három szép alakot élvezni lehessen. A második emelet az oltár-teremből sem érhető el, át kell menni az egész, oszlopsorokkal három hajóra osztott csarnokon. Ez a felső szint egyike a leggazdagabb csarnokoknak Ellorában. A terem 42 egyszerű oszloppal tagolt, a hajók végén Buddha, Bódiszattva és más égi lények szobrai sorakoznak. Buddha szobrai királyi trónuson ülve, fák vagy ernyők alatt ábrázolják az istenné emelt prófétát. Buddha kéztartása mindig 'kódolt', kifejez valami érzelmet, cselekvést. Nem tudom interpretálni, Baktay az I. kötet 213. oldalán tizenkettőt ismertet, megpróbálom leszkennelni és ide linkelni, kevés a remény, hogy sikerülni fog. Teljes siker, a bal oszlopba raktam. A kis képre kattintva megnyílik az oldal, ábrákkal, magyarázatokkal.

Innen pár lépés csupán az első hindu templom, mégis korszakot lép át a látogató. Időben nem, mert 'átlapozódnak' a buddhista és hindu alkotások, de művészi gazdagság szempontjából feltétlenül. Egy bizonyos, a hindu templomokban a szobrok eleven életet élnek, a kompozíciók fantáziadúsak, több évszázad alatt kifinomult tudású, érett művészeknek kellett dolgozniuk ezeknek a templomoknak a létrehozásán. A nyugodt Buddha ábrázolásokat "felváltja a hinduizmus dinamikus kozmológiája, amelyben a mitikus istenségek kirobbannak a sziklákból" - ahogy Fodor (1) útikalauza fogalmaz. Ezeket a templomokat a Kr. utáni VII.-VIII. században szoborták.

Akkor nem vésődött be az emlékezetembe, lehet, nem is ismertették ilyen mélységben, most értesülök arról, hogy a hindu templomok 'építésének' kezdeti időszakában a mai India számottevő részét a hindu Gupta-dinasztia uralta, akik toleránsak voltak minden vallás iránt, így Ellorában se rombolták a buddhizmus templomait. A 15. templomon azonban felfedezhetők durva beavatkozás nyomai, biztosra vehető, hogy kész vagy előrehaladott állapotban lévő buddhista templomot 'alakítottak át' a hindu alkotók, a Das Avatara (das=tíz hindiül, avatar pedig inkarnációt jelent) névre keresztelt, 'vihara', azaz gyülekezési csarnok típusú, pazar szépségű szobrokkal teli templom földszintjét a buddhista szerzetesek fülkéinek felszámolásával kibővítették. A név egyébként arra utal, hogy a templomot Visnu tíz inkarnációjának szentelték, azok szobrai uralják a csarnokait. A hindu szobrászat egyik legkiválóbb alkotásaként kezelik a templomban végigvonuló reliefet, azon belül is Visnu ember-oroszlán inkarnációjának harcát az egyik kegyetlen királlyal (kimondhatatlan név: Hiranjakasjapu). A durva beavatkozást annak tudják be, hogy a hatalmat egy semmiből felbukkanó dinasztia, a Rastrakúták vették át a VIII. század közepén, akik kétszáz évig (753-973) uralták a Dekkán fennsíkot és a hinduizmust, illetve dzséjnizmust erőteljesen támogatták. Bár a 'The Oxford History of India' (4) is csupán néhány mondatot szentel nekik, annyi kiderül, hogy legismertebb uralkodójukat a világ 4. legnagyobb hatalmasságának tartották a bagdadi kalifa, a kínai császár és a konstantinápolyi szultán mögött! Az 'Indian Temples and Palaces' (64) értekezik arról, hogy a vallási tolerancia helyébe valami enyhébb fajta erőszakos vallási térhódítás lépett. (Úgy látszik, minden vallás megtalálja - ha időszakosan is - a torz módon támogató hatalmasságokat! Ma is.) Tehát a 15. sziklatemplom a buddhizmus és hinduizmus erőszakos 'keveredését', illetve a hinduizmus győzelmét szimbolizálja.

És elérkeztünk India és a világ egyik legérdekesebb, nagyon izgalmas alkotásához, a 16. számot viselő Kailas (Kailasa, Kailasanátha, Baktaynál Kailaszánátha) templomhoz, Síva isten hegyi lakhelyéhez, a világ eddig ismert legnagyobb monolit, egy tömböt alkotó építményéhez. Csak hápogni tud a laikus látogató, amikor először méri fel a 33 m mély, 82 m hosszú és 47 m széles 'aknát', amit fölülről, a hegyről indulva, cca. 84 000 köbméter szikla eltávolításával mélyítettek ki. (Szokás szerint keverednek a számok, a templomot magát cca. 46x31 m alapterületűnek mondják.) Nem maguk a méretek igazán megdöbbentők, hanem főként az, hogy a templomot kívül-belül olyan gazdag, már-már tobzódó szobor-díszítéssel látták el, amihez foghatót nem igen produkált a világ. Nekem Gaudi Sagrada Familiája villan most fel, amikor hasonlóan gazdag, kőből faragott műalkotásokat keresek az emlékeim között. A templom-rendszer felépítése sem egyszerű, a templom-blokk mellett két oszlop is áll, a megmaradt sziklafalakba kisebb szentélyeket mélyítettek, a legjelentősebb a Nandié, szép szent bikával a bejárat előtt. Hidak kötik össze a templomot a sziklafalba vájt szentélyekkel, egységbe fogva a kompozíció részeit. Az alkotók mesébe illő fantáziáját tükrözi több részlet: gondjuk volt például arra, hogy a templomot elefántok 'hordozzák', a templomtömb magas talapzatát úgy vésték ki, hogy szinte érzékelni, mint nehezedik az állatokra az emberfeletti súly. Ennek az állat-fríznek vannak részei, ahol elefántok és oroszlánok vívnak ádáz küzdelmet, valóság-érzetet keltve. Az egész építmény csúcspontjának tartják a Ravana-alakot, a Ramajana gonosz sri lankai királyát, amint erőteljes rázással romba akarja dönteni a szent építményt. Nem kell azonban megijedni: Síva fölötte ül és talpát olyan súlyos pózban helyezi Ravana feje fölé, hogy egyértelmű a gonosz felett aratott győzelme. Felesége, Párváti közben kissé ijedten a férje karjába csimpaszkodik. Most csak fotón látom, de így is igazi mestermű, igazi drámát varázsol elénk kőből.

Amikor a muszlim betolakodók elfoglalták a Dekkánt és elérték Ellorát, a Kailas templomot 'Rang Mahal'-nak, festett templomnak hívták. Ebből mára csak néhány mennyezet-freskó maradt és fehér mészalapú felület-foltok. Feltételezik, hogy - mivel a Kailas név a Himalája Kailas hegyére, a hindu istenségek bölcsőjére utal és annak a reflexiója kívánt lenni - az egész templomtömböt fehér szobrászati gipsszel fedték, hogy a hófödte csúcsra emlékeztessen. Egyes művészettörténészek azt is megkockáztatják, hogy a szobrokat vagy egyes részleteit stukkóval fejezték be. Ha a lelki szemeim elé képzelem a külső felületeiben fehér, belső díszítéseiben színes templomot, eláll a lélegzetem!

Amint bámuljuk a templom-külsőt, indiai házaspár lép hozzánk. Száris hölgy, európai ruházatot viselő férfi. Megkérdik, hogy tetszik? Nem kell udvariaskodnunk, tényleg eltölt bennünket az ámulat. Dicsérő szavainkra szinte legyintenek, majd megkérdik, jártunk-e már Mount Abu-ban? Ó, ez itt semmi ahhoz képest, amit ott megcsodálhatnak: márványtemplomok. Mi lehet ott, ha ezt a csodát felül tudja múlni, gondolkodtunk el a dolgon és attól a pillanattól kezdve a legfontosabb megtekintenivalók között tartottuk számon Mount Abu-t.

Az 'Indian Temples and Palaces' (64) szerint egy réztáblán rögzítették az istenek ámulatát. Amikor égi szekerükön érkezve meglátták a templomot, felkiáltottak: "Sívának ez a temploma maga teremtette magát, mert a művészetek képtelenek ilyen szépséget alkotni." Maga az alkotómester is reményvesztetten szólt, amikor egy másik ilyen templom építéséről kérdezték: "Csak mágikus erők segítségével alkothattam meg ezt!" Rodin véleménye szerint a Kailas-templom szobrai a világ legkiválóbb remekművei közé tartoznak.

A hindu templomok közül még kettőt érdemes megnézni, a 21.-et és a 29.-et. Az elsőben Nandi-bika uralja a teret, aki (isten!) mellett két dúskeblű folyó-istennő hívja fel magára a figyelmet: Ganga, krokodiluson állva és Jamuna. Az egyik belső relief Síva és Párváti esküvőjét ábrázolja. A Dumarlena nevű második az elefántai trimurti-csarnok csökkentett méretű változata. Így is méltóságot és nyugalmat árasztó alkotás.

A dzséjn templomok mintegy másfél kilométerre vannak az előzőktől. Érdekes, hogy a leírások szinte lebeszélők. A szobrokat élettelennek, elnagyoltnak, statikusnak látják. Ebben minden bizonnyal igazuk van, szerintem mégis kettőt mindenképpen érdemes megnézni. Az én meglátásom ugyanis a másik végletből értékeli a szobrokat, a dzséjn templomok tirtankaráinak teljesen lemerevedett, az ikonográfiai előírások béklyóiba kötött, kidülledt szemű szobraihoz hasonlítva az ellóraiak éppen életszerűbb, valami mozgást mutató alkotások. A tévesen 'Indra Szábá'-ként, Indra csarnokaként ismert (összetévesztették a dzséjn Matanga istent a hindu Indrával; lehetséges, hogy tirtankaráról van szó?) 32. templomban például a vallásalapító Mahavíra szobrán kívül dúskeblű, kellemes megjelenésű istennőt is találunk. A 34. templomban több dzséjn próféta szobra látható. E fölött a templomcsoport fölött, a hegytetőn áll Parasnáth tirtankara 5-6 méteres szobra, lezárva a templom-láncolatot.

Adzsanta lényeges különbségeket mutat Ellorával szemben. Egyrészt jóval korábbi korszakban jöttek létre az első barlangtemplomok (Kr. előtti II. század), másrészt óriási időtartamot, közel egy évezredet ölel át a templomok építése. Miért sziklákba vájták a templomokat? - kérdi Michael Edwardes, a 64. mű szerzője és meg is kísérli a válasz megfogalmazását. A buddhistáknál létrejöttek olyan szerzetes-rendek, amelyeknek tagjai, remeték, bölcsek természetes barlangokba húzódtak vissza, ott éltek, tanítottak. A fejlődés során azonban ezeket kinőtték és elkezdtek a közelben mesterséges barlangokat vájni, amelyek - a viharák - nagyobb csoportoknak biztosítottak lakhelyet és viták folytatására alkalmas gyülekezőhelyet. Feltételezi, hogy másik okként a Mauria birodalom szétesését követő káosz és bizonytalanság elől nyugalmat keresve húzták meg magukat a kereskedelmi útvonalak közelében, de mégis rejtve kialakított barlangtemplomokban. Perzsa hatásokat se tart kizártnak, ahol hasonló módon hoztak létre kultikus létesítményeket, például uralkodók sírját. Több templom másolja a korábban, illetve az Adzsantán kívül alkalmazott épített monostor-templomok stílusát, építési anyagait (nádtetős faépületek), később azonban ez a kapcsolat megszakad. Ahogy a mesterségbeli tudás kifinomult, a kőfaragók, vájárok szobrászművészekké váltak és nem építészi technikák utánzásával, hanem alkotással, fantáziaviláguk kiélésével foglalkoztak. A Vaghóra folyócska tűkanyaránál emelkedő sziklafalba 29 templomot faragtak, az archeológusok számozása itt se időrendet, hanem földrajzi sorrendet követ. Mindössze négy chaitja (a 9., 10., 19. és 26.), a többi vihara. Adzsantában a szobrok kevésbé mozgalmasak, mitikusak, mint az ellóraiak, mert hiszen itt tisztán buddhista alkotásokat látunk (bár művészettörténészek rámutatnak a hindu hatások erősödésére), viszont párjukat ritkítóan szép és élettől duzzadó festmények találhatók szinte valamennyi templomban. A legszebb szobrokról az 1., 4., 17., 19. és 26. csarnok híres, a legcsodálatosabb festmények az 1., 2., 16., 17. és 19.-ben találhatók. A festményekről nem szólok újra, a szobrokról azonban - ha csak a teljesség kedvéért is - elmondom a benyomásaimat, ködös emlékekben kutatva, irodalmi mankókra támaszkodva. Talán mert az enteriőrökben a szemkápráztatóan szép és érdekes festmények uralják a falfelületeket, az emlékeimben elsősorban a homlokzatok és a sztúpák maradtak meg. Különösen gazdag a 19. csarnok (500-550 között szoborták) homlokzata, amelynek minden négyzetméterét oszlopok, frízek, míves ablak, Buddha- és Bódhiszattva szobrok töltenek ki. A sztúpák eleinte az építettek egyszerű, sima felületét utánozzák, de a korszak végén már a sztúpák maguk is és az őket körülvevő falak, oszlopok is gazdagon díszítettek. A sztúpákon oszlopok, panelek és szobrok jelennek meg, van, ahol Buddhát meglepő módon 'európai' ülésben mutatják be. Meg-megjelennek egyértelműen a hindu mitológiából átemelt égi alakok. Ilyen például a 16. templomban egy repülő pár, koronával ékesített égi muzsikus és a párja, egy apszarasz (angyal).

Ellora a hindu szobrászat, Adzsanta a buddhista festészet fellegvára.

Naszikot a visszaúton érintettük. Nem emlékszem, megnéztük-e az ottani sziklatemplomokat, azt hiszem igen. Ellora és Adzsanta után nem hagytak mély nyomokat az emlékezetemben. Annál világosabban lebeg előttem a Godavari folyó képe, mégpedig (lehet, hogy teljes képtelenség) mintha a városon belül terülne szét valami sziklás-homokpados lapályon. Már ez is meglepő látvány volt, de teljesen elképedve bámultuk a szent folyó vízében zajló életet. Teljes összevisszaságban mosták nők a ruháikat, térdig a vízbe gázolt férfiak szórták a Nap felé a vizet, majd namaszté-val imádkoztak valamelyik istenhez, amott kis csoportban guggolva csevegett egymással négy-öt nő, megint másutt a fejére locsolta valaki a vizet, majd ivott a folyó halkan csobogó vizéből. Később, Varanaszit (Benáresz) megjárva a nasziki zsivaj semmiséggé törpült, de akkor megrendítő élményként hatott rám. Tizenkét évenként százezres tömegek zarándokolnak Naszikba valami zarándoklat alkalmával, felvételt láttam róla: benáreszi hangulatot áraszt az esemény.

*

Megjegyzem, hogy ezen az úton hajtottunk át a tabla-készítő mesterek falucskáján, ahol putrinak se nevezhető műhely-lakásokban dolgoztak, az útra nyíló ajtó-ablakokban ülve a sarkukon. És akkor követtük el a bűnt, hogy a páros hangszernek csak az egyik tagját, a fadobot vettük meg. Aki nem tud arabusul...