Ahmedabad-1

Mount Abu

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

1975 november 5.-én értünk haza a címben szereplő helyszíneket érintő utunkról. Sose jöttem volna rá az időpontra, ha nem villan az agyam, hogy Palitánáról hajnalban kellett útnak indulnunk, mert mindenképpen el akartuk érni Kocsis Zoltán hangversenyét. Sokat hallottunk már róla, de élőben még nem volt szerencsénk élvezni a játékát és egyébként is: huzamosabb külföldi tartózkodás alatt különös izgalmat vált ki a józan emberből, ha hazai 'csemegéhez' juthat. Szokásomtól eltérőleg a tervezés ezúttal elég alapos volt, tudtuk, hol mit akarunk megnézni, az autóút körülbelül mennyi időt vesz igénybe. Az egyébként nagyon rendes sofőrtől hamar átvettem a kormányt, mert félt az embertelen kavalkádtól (joggal!), alig cammogtunk a rossz kétsávos úton, ahol - mint mindig - hajtottak kegyetlenül az idő szerint (is) bérezett teherautó-sofőrök, ahol kézikocsi, bicikli, tricikli, állatok bandukoltak az Ahmedabadig erős forgalomban. Úgy tűnt, nyelvi nehézségei is voltak, amikor kérdezősködött a helyes útvonal iránt. Lehet, hogy tényleg volt, de magam se jártam nagy sikerrel, az egyik fontos útelágazásnál kiszálltam és megkérdeztem vagy öt embert, szépen tagolva a hosszú városnevet, mire az egyik a homlokára csapott: Amdabad! Merthogy így ejtik. Hogy kell vigyázni!

Ahmedabadot - azt hiszem - két látnivaló miatt vettük fel a programba (amúgy is útba esett): a rezgő minaret-páros és Mahatma Gandhi asrama volt a cél. Fodor (1) útleírása ugyan azt meséli a városról, hogy amíg Delhi és Fatehpur Szikri (hol van Agra?) nem épültek meg, az I. Ahmed Sah által 1411-ben alapított Ahmedabad volt Hindusztán legszebb városa, számtalan muszlim műemlékkel, de minket nem varázsolt el, poros, földszintes városként terült el átfoghatatlan méretekben. Lehet, ha több időnk van és alaposabban körül tudunk nézni, sok érdekességgel gazdagodunk. Most olvasom, hogy Gudzsarat vezetőinek is egyezik a véleménye az enyémmel, úgy döntöttek, hogy új fővárost építenek és Ahmedabadot hagyják belefulladni a porába-koszába (mogul hagyomány?). Túl nagy fának bizonyulhat! A rezgő minaretek, amikhez hasonló tudomásom szerint csak az iráni (volt perzsa) Iszfahánban látható, működnek. A hozzánk szegődött guide átment a másik toronyba és meglökte, a falhoz tapasztott tenyerünkön (vagy hogy is?) érezhető volt az ingás, állítólag pár másodperces késéssel. A mecset tömbje és a talaj rezzenéstelen marad közben. Maga az épület, a 'Sidi Bashir mecset' nem kápráztatott el, hiába, kétszer volt már mögöttem Agra és Fatehpur.

Gandhi asramára nagyon kíváncsi voltam, tudtam, hogy élete legjelentősebb időszakát itt töltötte, itt folytatta első éhségsztrájkját és innen indította az angol gyarmatbirodalom elleni első 'hadjáratát', a só-menetelést (Dandi Salt March). Nem csodálom, hogy India népe istenként tiszteli, a város szélén folyó Sabarmatiról elnevezett asram ugyanis szélsőséges puritanizmusról árulkodik, személyes holmit szinte nem látni az asztalán lévő eszközöket és az ágyát leszámítva. Illetve hát ott volt mellette a rokka, amelyen napi rendszerességgel dolgozott, ezzel is hirdetve, hogy a helyi kisipart meg kell védeni az angol 'szervezett ipar' nyomásától. Minden világi jóról lemondott ez az ember, az egyszerű anyagokból épített asrama nyitott volt minden társadalmi réteg előtt, a haridzsánok előtt is. Tisztelettel és csodálattal néztem a helyet, ahol India függetlenségének gondolata formálódott, ahol az angol gyarmatbirodalom sírját kezdték ásni.

Mount Abu felé haladva tovább az út majdnem üressé vált, nyugodtan tudtunk közlekedni. Nézem, kocog velünk szemben két szekér, telepakolva, gyerekek a halmok tetején, a szekerek mellett férfiak is, nők is gyalogolnak. Annyira tarkán voltak öltözve, hogy még az indiai színes világból is kiríttak. Megálltam, az egyik asszony azonnal ott termett és a tenyeremből akart jósolni. De hiszen ezek cigányok, vándorcigányok, állapítottuk meg, szinte egyszerre. Feledhetetlen jelenségek voltak, mintha a háború előtti Magyarországról egyszerűen átrepítette volna őket Garuda. Akkor már tudtuk, hogy erről a vidékről származik a magyar cigányság is. Most jut eszembe, hogy a napokban magyar rádióban hallottam egy cigány fiatalembertől (aki jobb szerette a cigány, mint a roma meghatározást), hogy a 'cigány' 4000 éves, hindi eredetű szó és 'úton lévőt' jelent. Nem lehet tévedés, úton voltak.

Mount Abu a maharadzsák és az angol urak nyári 'Hill Station'-e, üdülőhelye volt. Most is állnak a szépséges paloták. Egyik-másik állami kézbe került, az új elit használja. A település hegycsúcson fekszik, így a trópusi gőzfürdő fölé emelkedik, ide menekült mindig mindenki, aki kiemelkedett a társadalmi szürkeség ködéből: gazdag és elit. Késő este kapaszkodtunk fel a keskeny, de jó állapotban lévő úton. Már az autóban is megcsapott bennünket a hűs levegő, de a csúcson aztán igazán fázni kezdtünk. Valami kormány-szállóban foglaltunk szobát (Circuit House?), nagy hodály volt, tiszta, rendes, de kegyetlenül hideg, rég fáztam úgy, mint ott. Jött a kedves 'szobalány', hosszú köntösbe öltözött, mezítlábas férfi. Hozta a forró vizet mosakodáshoz, meg fémkosárban parazsat a sarokban álló kis kályhához, befűtött. Nem sokat segített, de kaptunk számtalan meleg takarót is. Hajnalban fagypont közelébe hűlt le a levegő, ami a 'földszinti' melegekhez képest kellemetlen meglepetésként érte az embert. A mezítlábas, kedves bácsika megjelent, hozta a 'bed-tea'-t, majd a reggeli készülődés után a bőséges, finom reggelit, papajával, ham-and-eggs-el és ami szem-szájnak ingere. Közben rácsodálkoztunk a mesés kilátásra, a Nakki-tó, még ebben a magasságban is pálmaligetekkel övezve, paradicsomi látványt nyújt. A környezet gyönyörű, lássuk a medvét, a két Dilwara-templomot, az egész túra értelmét, célját. Kérdezősködtünk, mert nyomát se láttuk templomoknak, bár kicsi a hely ahhoz, hogy eltévedjünk. Végül rámutattak két építményre, nem akartuk elhinni, hogy a templomokra mutat az illető, mert szürkés, púpos jelenségek voltak, mint egy nagyobb bunker. Mi ez, ki nem mondott nekünk igazat? A kedves indiai házaspár vagy Fodor? Nem lehet ilyen ízetlen tréfát űzni az emberrel! Elszontyolodva baktattunk a templomok felé, de amint szembefordultunk az első templom bejáratával, földbe gyökerezett a lábunk. Valami elmondhatatlan szépség tárulkozott elénk: hófehér, csillogó márványból kifaragott finomművű bejárat-keret, áttört fényben csillogó, domborművekkel dúsan díszített oszlopok és valahol a távolban, mintegy keretbe fogva a szentély. Az első döbbent ámulatból ébredezve tettünk pár lépést a templom hajójába, de szinte görcsbe rándult a gyomrom az ideges igyekezettől, hogy most és azonnal örökre magamba zárjam a kibontakozó képet, az áttetsző finomságú leveleket nyitó indákat, a kupolákat záró függő virágkúpokat, az angyalokat (apszaraszokat), a levegős átriumszerű udvart, az oldalcellák sorában álló szenteket. Nehezen lelkesedő típus vagyok, inkább hümmögök, hogy igen, szép, ha dicsérnek valamit, de most a hívőket zavarva is lefeküdtem többször az ugyancsak márvány padlóra és úgy próbáltam megörökíteni a mennyezet leheletfinom varázslatát, a sziromfüzéreket. Sajnos - talán épp a nagy izgalom miatt vagy mert márványt nehéz fotózni, a képek töredéke sikerült, azokat a bal oszlopban adom. Az elsőnek épült templomban voltunk, a Vimal Shah által valamikor az első ezredforduló után (megtaláltam: 1032-ben) építtetett Vimal Vasahi-ban. Az építtetőn kívül még két nevet említenek a krónikák: Vasztupalát és Tedzsapalát (a '-pala' minden bizonnyal mesterséget jelöl), ők vezették az építést (?). Tedzsapala nevét hordja a második templom, amelyik mintegy két évszázaddal később született. Regék változatai keringenek arról, hogy a szobrászokat a kivésett márványpor súlyával azonos súlyú ezüsttel vagy arannyal jutalmazták. A leghihetőbb változat, hogy a 'készrejelentett' templom díszítőelemeinek továbbfinomítására tűzték ki először az ezüst-, majd az arany-prémiumot. Az előbb egy jó órányi időt töltöttem fotók keresésével és a feltett link mond talán valami többet a templom-varázslatról, mint az én fotóim. Ha valaki jobb fotókat tud ajánlani, megköszönöm! A második - Tedzsapala (másként Tedzspal) - templomról még annyit, hogy ha lehet, még gazdagabb, még finomabb díszítésekkel dicsekedhet, mint az első. Fergusson mondta állítólag a központi kupola gyámkődíszéről, hogy úgy függ a középpontban, mint egy kristálycsöpp-csillár és nem mint szilárd márványtömb. Az ő megfogalmazása se fejezi ki tökéletesen azt a mesterségbeli csúcsteljesítményt, amelyet ez a két templom képvisel. Leírhatatlan, egyszerűen megdermed a kéz, ha hozzáfog, annyira csodálatos. Azóta is hangsúlyozom, ha Indiáról kell mesélnem és a kérdező a Tadzs Mahallal kezdi, hogy igen, a Tadzs utánozhatatlan remekmű, de India számtalan egyenértékű vagy csodásabb építészeti emlékkel áldotta meg a világot. A Dilwara-templomok ebbe a sorba tartoznak!

Utólag nagyon sajnálom, hogy nem vettük fel a programunkba Girnar-t, ami a mendemondák szerint összemérhető világ. Nem jártunk messze, de hát nagyon időszűkében voltunk.

Visszatérek még Mount Abu-hoz (a névben Abu is egy istenség), mert elfeledkeztem annak hangsúlyozásáról, hogy dzséjn központról van szó, a Vimal Vaszahi templom 'szentje' Adi Nath (egybeírva is használják: Adinath), az első tirtankara. A név ismét nagy kérdőjel számomra, eddig abban a hitben voltam, hogy a Nath (Rabindra Nath!) bengáli előkelő származást jelöl, de mit jelent egy történelmileg nem igazolt, mitikus, dzséjn lénynél? Mélységesen indiai, megrendítő és elgondolkodtató a megrendelő Vimal Sah története: I. Bhima Dev-nek, a Szolanki uralkodónak volt 'minisztere' és hadvezére. A csatákban folyó öldöklés miatt bűntudat kínozta és elvonult egy dzséjn acsaria (acharya, acharaya, általában asramot vezető szent férfiú, gondolkodó, tanító, nagy tisztelet övezi őket) asramába és hátralévő életét vallási vitákkal, filozófiával töltötte. Ambika védangyal istennőre hallgatva építtette a templomot. 1500 művész és 1200 kiszolgáló munkás 14 év alatt emelte! A dzséjn szentek ábrázolása itt is merev szabályok szerint történt, ők azok, akik nem emelik a művészi színvonalat.

Ismét nekiláttam a fotó-keresgélésnek és azonnal találtam egy kiváló Web-lapot, amelyben három olyan templomcsoporttal is ismerkedhet a látogató, amelyeket ezen a túránkon láttunk. 'Jain Temples' címen található baloldalt. Amint megnyílik a lap, tessék a templomok jegyzékéből kikeresni a 'Delwara Temples', 'Adinath Temple Ranakpur' és 'Palitana Temples' címszavakat. Érdemes!

Valaki felhívta a figyelmünket, hogy ha sétálunk párszáz métert és felkapaszkodunk egy emelkedőn, nagy értéket képviselő és szép aranyszobrot láthatunk. Megnéztük, Nandi-bika volt egy szent társaságában, tényleg szép, az értéke azonban - ha elhisszük a hívőnek, aki a figyelmünkbe ajánlotta, hogy aranyból van - egyszerűen felbecsülhetetlen, tessék ránézni a mount abui fotóim harmadik sorának jobb szélső fotójára.

Úgy indultunk tovább, hogy ehhez mérhető csodát nem láthatunk többé. Tévedtünk! Alig lehetett hallani Ranakpurról akkoriban, Fodor (1) is fél oldallal intézi el, majdnem úttalan út vezetett oda, erdő mélyébe van eldugva és 'mindössze' egyetlen templom, igaz, a legnagyobb dzséjn temploma a világnak, de amikor az első oszlopcsarnokát megláttuk, csak csendes sóhaj szakadt ki belőlem: hiszen ez talán szebb, mint a Dilwarák. Hezitálva vettük programba, hezitáltunk útközben is, ne hagyjuk-e ki? Nagy kár lett volna érte. Nem tudom jól magam elé idézni, kivéve azt a csarnokot, amelyiket a 'Radzsasztán' című fotógyűjteményem címképéül választottam. Feledhetetlen maradt, ahogy a lenyugvóban lévő Nap sugarai áttörnek az oszlopok között, pontosan, mint a nyári felhőzet résein teszik, amint az ember az északi dombokról rácsodálkozik a Balaton selymes vízére. Csillogó fehér márvány ez is (a képen sajnos nem érzékelni), az oszlopok és a mennyezet-elemek duzzadni látszanak a díszítő faragásoktól, szobroktól. Mint a fotóim fölé linkelt rövid angol leírásból is olvasható, Udaipur egyik ranája (királya) építtette a XV. században. Másutt olvasom, hogy Rana Kumbha-nak hívták. Ez is dzséjn templom és ugyancsak Adinathnak szentelték. És itt sokadszor zavarodok meg, megpróbálom tömören lefesteni az okát: az udaipuri királyság, mint fentebb írtam, radzsputánai uralkodók állama volt. Ők hinduk voltak, annak ellenére, hogy a későbbi szik közösségben kötelezővé tett Szing vezetéknevet viselték. Tehát ha valamivel keverné az ember a vallási hovatartozásukat, akkor a szikizmussal tenné. Igaz, a dzséjnizmus erődje Gudzsarat, amivel a radzsputok szomszédok és Mount Abu is Radzsasztánhoz tartozik. Mindenesetre nekem most beletört a lelkem, történelmi és vallástörténeti tanulmányokat kellene folytatnom, most nincs erre időm, ki akarom előbb írni magamból, ami bennem van. Mindenesetre eszembe jutott az indiai üzletember véleménye: ...(az angolok) csak a felszínt vakarták meg. Én se vagyok különb! Visszatérve a templomra, eltérő adatokat találok az oszlopok számára, a legkisebb 420, a legnagyobb 1444. Akármennyi, mindenki egyetért abban, hogy valamennyi egy darabból készült és nincs két teljesen azonos. A művészek fantázia-világa, variációs képessége emberfeletti, itt is utalok a Kailas-templom dicséretére: mintha önmagát szülte volna, mert ilyet ember nem tudhat alkotni! És íme, megint olvasom a linkelt lapon a saját véleményem: talán a fény-árnyék és színek játéka a legmegejtőbb. Ahogy a Nap jár az égbolton, az oszlopok színe fehérből kékre, majd aranyra változik. A nagymogulok legnagyobbika, Akbar is meglátogatta ezt a neki elvileg idegen szenthelyet (micsoda tolerancia!), és annyira elbűvölte, hogy bevésette az egyik oszlopba: soha senkinek nem engedi meg, hogy az építészetnek ezt az ékszerét lerombolja. Most, hogy nézegetem saját fotóimat, veszem a bátorságot, hogy tegyek egy megállapítást, amiről most azt hiszem, a sajátom (aztán kiderül, hogy művészettörténészek rámutattak már): azt érzékelem, hogy bár a szobrok arcának-fejének megformálásában tipikus dzséjn vonások uralkodnak (éles, hegyes orr, kidülledt és élesen megrajzolt szem), a testtartásukat, mozgásukat a művészek nem 'gyűrték bele' a dzséjn ikonográfia merevségébe, azok hinduk! Ilyen tekintetben akármelyik hindu templom frízében előkelő helyet foglalhatnának el, engem különösen a szomnatpuri, beluri és halebidi Hoysala (Hojszala) templomok alakjaira emlékeztetnek.

Ismét úgy indultunk tovább, hogy ennél izgalmasabbat nem láthatunk. Művészi szempontból igazunk volt, amit azonban Palitana nyújt a látogatónak, az több szempontból csúcs, hihetetlen, leírhatatlan. Ezúttal a szervezésünk csődöt mondott, az enyém is, mert nem voltam elég figyelmes és Fodoré (1) is, aki még lábjegyzetben se figyelmeztetett, hogy ohó, vándor, nem úgy van az, hogy felhajtasz a négykerekűddel a hegytetőre, ahol a 863 dzséjn templom áll, várfallal körülvéve! Meg kell állnod a kis település mellett emelkedő hegy lábánál és meg kell keresned a hegyre vezető gyalogút kezdetét, majd felbaktatnod a hegyre. A kétség, majd rémület szele csapott meg, amikor nagynehezen kiderítettük, hogy nem azért mutogatnak a hegy lábánál épített giccses-tarka épületre, mert az a templomcsoport kezdete, hanem mert nincs autóút és azon a kapun, boltocskák során áthaladva érhető el az első lépcsősor, amin el kell indulni a hegyre. Délután van, ott állsz verőfényben, +34 fokban egy Dobogókőnek kinéző hegy lábánál, bezárod a kocsid. Ekkor mondják először, hogy sietned is kell, mert este a kaput zárják be odafent. Nem nézed meg az először elátkozott útikönyvben, milyen magas is a hegy, kétségeid vannak, hihetsz-e a 800-valamennyi számnak (nem látszik szinte semmi a hegycsúcsból), nem veszel magadhoz folyadékot, vakarod egy percig a fejed, érdemes-e, majd hitedre támaszkodva sietve elindulsz. A negyvenes éveid épphogy elkezdtek ketyegni, nem fáradsz el (hamar). Lépcsők, kanyargós utacska, lefelé igyekvő indiaiak lábon, két-két csupa ín, vékonyka ember által cipelt lengőhintón törökülésben (a plató nem tesz mást lehetővé) és kizárólag azok. Az egyik első lépcsősoron meg is állít bennünket egy kedves házaspár: a templomokhoz igyekszünk? Az igenlő válaszra aggódóvá válik a tekintetük: vegyenek igénybe hordárt, nem európaiaknak való ebben a hőségben a hegymászás. Egy pillanatra nézzük a hintázó platókat, elképzeljük a törökülést, meg a nyomorgányokkal való cipeltetés számukra megalázó voltát és a figyelmeztetést megköszönve kaptatunk tovább. Lépcsők, nyugodtan kérődző tehenek, kecske, a lépcsőfordulóknál nagy betonhordókban víz, a peremén alumínium bögre, a látványtól kiszárad a torok, de hát nem, ebből nem lehet inni! Nem izzadunk, illetve amit kiizzad az ember, az azonnal rá is szárad. Laposabb rész jön, valamit látni a várból, hol az az átkozott nyolcszáz? Mintha messzebb és magasabban lenne a csúcs most, mint a hegy lábánál volt: két Dobogókő ez, nem egy. Feljebb, feljebb, a hegy is kúszik arrébb és feljebb. Remegő lábakkal érünk a várkapuhoz, puskás őr. Fátyolosodnak a fények, siessünk. Mutogat a cipőnkre a puskacsővel, levesszük, tudjuk. Mutogat a nadrágszíjra, leveszem és fogom a nadrágom. Mutogat a fényképezőgépre, jesszusom, tán fotózni se szabad? Nem, csak a bőrtokot kell otthagyni nála. Abszolút erőszakmentesség. Belépünk a kapun és egyszerre megértjük: újabb csoda, megérte. Homokkő templomok, kicsik, hogy 2-3 embernél több nem fér be, csoportokat képeznek, a csoport közepén nagyobbak, díszesebbek. Mind hegyes, nagyon hosszúkás hagymakupolával mutat az égre. Tűerdő, mesevilág, fantázia-tobzódás: csodaváró, felfelé néző emberek hitének ereje tud csak ilyet létrehozni. Az állapotuk nagyon eltérő: romos, félig romos kis templomok mellett épen megmaradt közepesek (falusi ház-méret, tornyocskával), beállványozott, rekonstrukció alatt álló nagyobbak. A falak színe ennek megfelelően változatos, a szürke mohától a frissen kopácsolt sárgáig tarkállanak. Az időnk elfogyott, szinte szaladgáltunk a templomok között, hogy néhánynak az enteriőrjét is megnézzük, nem láttam igazán izgalmas, művészi alkotásokat, kevés és merev a díszítőelem, szobor. A legnagyobb templomokhoz, a hegynyereggel kettéosztott csúcs túlsó oldalára el se jutottunk, azokról egy-két jobb fotót sikerült készíteni. Irodalomból idézem, hogy az első templomot 960-ban kezdték építeni a hegyen, amit Satrundzsajának hívnak, és ez a templom is Adinathot hirdeti. Sorozatban épültek aztán a XI.-XII. században, majd a mogulok megszentségtelenítették, félig lerombolták az egészet. Új lendületet akkor kapott az építkezés, amikor Szuri szent elérte Akbarnál (megint a bölcs Hatalmas!), hogy megőrizzék a hegy önállóságát és hogy megtiltsa a vadászatot, állatok megölését az év napjainak felén. A szent lábnyomait egy szentélyben meg lehet tekinteni és a dzséjnek hisznek abban, hogy halálra éheztetve magát megszabadult a reinkarnációtól, elérte a nirvánát. Fontos tudni, hogy délután négykor az Adiszvara templomban a templom szentjét feldíszítik igen értékes ékszerekkel, érdemes erre koncentrálni. Érzésem szerint a templomok adományokként épültek, a bűnbánó vagy nagyon hívő emberek ezzel akarták elérni a következő élet jó szintjét. Leérve nem bírtuk tovább a szomjúságot, a csicsás templomnál vettünk két láda hűsítőt és az egyiket a kocsi mellett állva, egy-két üveg kivételével megittuk. Teljesen ki voltunk száradva.

Megnéztük: a hegy 2000 láb, azaz cca. 610 m magas!

Hadd soroljam fel, mire kell feltétlenül ügyelnie a vándornak: gyalog vagy lengő platón kell feljutnia a hegyre, kellő mennyiségű folyadékot vigyen magával, reggelre időzítse a programot, bőrt ne vigyen magával, lehet, hogy nem engedik fotózni (Fodor írja), a monszun alatt zárva tartják, kerülje a dzséjn ünnepeket, zarándoklatokat!

Mielőtt befejezném ezt a túrát, pár mondatot szentelek még három templomcsoportra, amelyeket Mount Abu környékén láttunk, félórára-órára megállva: Modhera (Modera), Nagda és Eklingdzsi. Ha rányitnak a baloldali linkekre, meg a gudzsarati fotóimnál Nagdára, kapnak valami képet ezekről is. Rosszabbat, mint a valóság! Moderában a Nap-templomnál először találkoztunk erotikus szobrokkal, a templom melletti szent medence minden addig látottnál nagyobb és mélyebb volt, széles lépcsősorok vezettek a kevés vízhez. Nagda és Eklingdzsi egymás mellé épült, talán egy km a távolság köztük, Nagdán erőteljes rekonstrukció folyt, mintha keveredett volna néhány hindu templom és egy dzséjn. Eklingdzsi fallal körülvett hindu templomok csoportja, az elsőt a VIII. században (!) emelték. Az irodalom szép oszlopcsarnokba helyezett négyarcú, fekete márvány Síváról ír, be kell vallanom, nem emlékszem. Lehet, itt kellett folyosószerűen szűk úton, nagy tömegben hátramenni a főtemplomhoz, ahol aztán valami miatt nem lehetett vagy nem mertünk belépni magába a templomba.

Mint a túra bevezetőjében említettem, hazafelé Palitanából, hajnali öt körül indultunk. Párafoltok úsztak a pirkadat sárgás fényében. Nagy meglepetésünkre vörösre festett szarvú tehenek által vontatott szekereken már vonultak a turbános parasztok a földekre, dolgozni. Mint itthon, gyerekkoromban az egyéni gazdálkodók. Mondja valaki, hogy az indiaiak lusták! (Azért mondom, mert mondják.) Sajnáltam szegényeket, nyomorúságos, gyatra eszközeikkel sokra nem vihetik. A feleségem észrevett egy tollait szélesre terítő pávát az útmenti földeket, úgy megörült, majdnem megállította az autót. Pávát így, a mezőn bandukolva addig nem láttunk.

Mindaz, amiről ezzel a túrával kapcsolatban írtam, akkor még majdnem ismeretlen volt a külföldi turisták előtt. Ma luxus-vonatokat hirdetnek az utazási irodák. Élni kell a lehetőséggel! Nem szabad a pályaudvaroktól, meg a tömeg-vonatoktól megijedni, a hálókocsis expresszekben kiválóak a körülmények és jó értelemben vett keleti a kiszolgálás.

Végül egy megjegyzés ehhez a túrához: ha most tervezném, biztos elkövetnék mindent, hogy egy nappal megtoldjam és megnézzem a megtett útvonaltól tán 50 km-re fekvő Lothalt, a szubkontinens (akkortól visszaszámolva) néhány éve felfedezett, a Harappa-civilizációhoz tartozó legősibb települését, a Kr. előtt 3500 körül épült kikötőt. Meglepő, nemde? A közelmúltig súlyos bűnnek számító tengeren hajózás, tengerentúlra utazás 5500 évvel ezelőtt előkelő foglalkozásnak számíthatott. Nem lehet tévedés: a kikötőt dokk, utcák, házak, fal vették körül és földalatti csatornázás létezett! Tudják vagy tudni vélik, hogy Mezopotámiával és Egyiptommal folytattak innen tengeri kereskedelmet a dravidák. Eláll az ember lélegzete. (Fodor, 397. old.)

Goa, Goa, de kellemes is emlékezni rá! Nem mintha nem lenne millió szebb, mesésebb, elvarázsoltabb hely Indiában, de ritkán adatik meg az embernek, aki nem milliomos, se nem szélhámos, hogy olyan nyugodtan, békésen pihenjen 5-6 napot, közel luxus-körülmények között, mint az nekünk sikerült Goában. Az odaút szokás szerint vergődés és folyamatos életveszély volt: valaki vagy akár egy tehén eléd ugrik, elütöd, azonnal meglincselhetnek. Mégis, a másfél év alatt elég rutint szereztem, sofőrt nem is vittünk, mert... sok oldala van a kérdésnek... még jobban fél, mint jómagam, megalázó elengedni az előkelő szálló bejáratánál, tudva, hogy valami koszos kis putriban, háncságyon fog meghúzódni. Ügyesen kell lavírozni a lehetetlenül tarka forgalomban, vigyázva, hogy métereken belül meg tudjon állni az ember, és sok egyéb trükk segít elérni a 70 km/óra átlagot. Embertelenül kimerítő. Mindig nagy kő esik le az ember szívéről, amikor célba ér.

Estére hajlott, amikor megérkeztünk a szállodához, a talán első szezonját élő Fort Aguadához. A Tadzs-szállodalánchoz tartozó épületcsoportot - mint a neve is mutatja - romokban heverő portugál erődre és a mögöttes dombra építették és ezzel megtették az első lépést a mára üdülő-paradicsommá nőtt tengerpart megnyitásához a kül- és belföldi turizmus számára. A szálló főépülete külsőleg talán a portugál építészetre emlékeztet, a trópusi éghajlatnak megfelelően azonban levegős, nagy terek nyílnak egymásba, a szobákból tengerre néző erkélyre léphet a vendég. Vacsoraidő következett, amint kilihegtük magunkat, levonultunk a csupa pasztell, csupa virág, nádbútoros étterembe és válogattunk a vegyes, indiai-európai ételekben, tengernyi rákban, halban, nagyon gazdag gyümölcstálakból a már megszeretett helyi gyümölcs-ritkaságokban.

1975 Karácsonyát toldottuk meg pár nappal, hogy érdemes legyen lemenni délre, ha jól emlékszem, mintegy 700 km-re. Este kellemesen hűs volt a levegő, reggeli is pihentető szellőre ébredtünk. Az előkelően előadott és gazdag reggeli után felöltöttük merész fürdőruházatunkat és elindultunk a partra körülnézni, fürdeni. Az étteremből teraszra léptünk, majd pár lépcső után máris ott volt a porfinom arany homok, amely mindössze 20-30 m széles sávot foglalt el éppen, mert dagály volt, a domb felőli oldalon méternyi bozótos kötötte össze a ritkás pálmasorral. Vissza kell ugratnom a lépcsőkhöz, ott ugyanis majdnem a földbe gyökerezett a lábunk: szembeütköztünk egy európai (a beszédjükből azonnal kiderült, hogy német) középkorú párral, akik épp megálltak, hogy a férfi felhúzza fürdőnadrágját, a hölgy pedig felvegye a melltartóját. Kiderült, hogy az ortodox Indiában ez a katolikus szenthely topless, illetve akár teljesen nudista előkelő nyugati népek és hippik fürdőhelye. A hippik tanyáját este vagy másnap este fedeztük csak fel, amikor elsétáltunk a 4-5 km hosszan elnyúló, szinte teljesen üres föveny másik végébe, ahol az kiöblösödött a domb felé (most olvasom, hogy összesen mintegy 140 km ilyen fövenyes part van Goában). Itt, és a föveny vége előtt partra húzva sorakozó 6-8 m hosszú, közel embermagas, és két méter széles, feketére festett fa-halászbárkák tövében tanyáztak a nudista hippik. Sivatagi teve autóik és lakókocsijaik mellett, többen kis sátruk előtt napoztak, kultúrember módjára olvasgattak, volt hölgy, aki a csecsemőjét szoptatta. A hetvenes évek Magyarországán erről hallani lehetett ugyan, de tiltott dolog volt, itt viszont sugárzott mindenből, hogy egyrészt a hippik ezt az életet nem alkalomszerűen űzik, hanem számukra ez életforma, másrészt, hogy az indiaiakat egyáltalán nem rendítette meg, befogadták a jelenséget, azonnal rá is szerveződtek, nyitottak vagy hippi-kocsmává alakítottak át egy rozoga 'éttermet'. Nyugodt, békés együttélésben töltötte az időt az indiai ortodoxia és a szélsőséges nyugati hippizmus. Hogy a kontraszt nagyobb legyen, pár lépésre a hippi-tanyától indiai család fürdőzött: a férfiak becsülettel fürdőnadrágra vetkőztek, de a nők teljes 'menetfelszerelésben', száriban merészkedtek be térdig a vízbe. Fantasztikus élményt nyújtott a szélsőségeket egymáshoz ilyen közel látni.

Említettem, hogy karácsonyi - és ha jól emlékszem újévi - ünnepekre utaztunk le. Nappal csak azért tudtuk elviselni a 30 fok feletti hőséget, mert a forró évszakok alatt, tavasszal és ősszel Bombayban több szokott lenni. A vízhőmérsékleten azonban Indiában megedződött lelkünk is elcsodálkozott, kiírták: 32 fokos vízben fürdőztünk. Karácsonykor! Mesevilág! Napozásról nem igen lehetett szó, a nádból készült árnyékoló táblák és napernyők valamit enyhítettek a Nap perzselő erején, de félóra után be kellett menekülni a vízbe vagy a légkondicionált szállodába.

A forróság hamar kivette az emberből az erőt és a kedvet, hogy napon tartózkodjék, meg a kíváncsiság is hajtott bennünket, így több 'körutat' tettünk. Először a legbrutálisabb hódítókként ismert portugálok műemlékeit néztük meg. Azokét, akik harci gyakorlataik során szétlőtték a Bombay melletti Elephanta sziklatemplomainak csodaszép szobrait. Ők voltak az egyetlen hódító keresztény nép, amelyik három kis területen, Goában, Damanon és Diun - durva erőszakkal - megtérítették a lakosság döntő többségét. A hetvenes években Goában a lakosság több, mint 80%-a katolikus volt. A Pondicherryt (Délkelet-India, tengerpart) meghódító franciákról nem keringtek durvaságra utaló hírek.

A portugálok voltak az első tengeren érkezett betolakodók. Alfonso de Albuquerque 1510-ben szállt partra és hamarosan olyan kereskedelmi kikötőt és forgalmat épített, illetve produkált, hogy a lisszabonihoz hasonlították. Fűszerek, drágakövek és selyem képezték az export gerincét. Harminc évvel később jelent meg a hittérítő Szent Francis Xavier, az előkelő családból származó és nagyon művelt pap, aki apostoli nunciusként érkezett, ember volt. Átformálta Goát, majd tovább utazott Keletre, hogy Kína megtérítésével is megpróbálkozzon. Kína előtt utolérte a halál, holttestét visszaszállították Goába, ahol a Bom Jesus Bazilikában csupa márvány, drágakő-kirakás és emlékeim szerint ezüst koporsóban látható. Őt azonban inkvizítorok követték, akik nem ismertek kegyelmet. Goa megtérítése teljes sikerrel zárult. A XVI. század végétől Goára szemet vetett több náció, ostromolták hinduk, muzulmánok, dánok és angolok. 1750-re a barokk város romokban hevert és a lakosság a harcok és járványok elől délebbre, Panaji-ba (Panadzsi) húzódott le. A kegyetlen portugál hatalom ellen a lakosság többször felkelt. Végül India - katonai fellépéssel, de gyakorlatilag vértelenül - 1961-ben annektálta a portugál (és ugyanakkor a francia) területeket.

Indiában nem a katolikus templomok érdeklik az utazót, mégis becsülettel végignéztük a pár négyzetkilométer területen található fontosabb templomokat. A Saint Cajetan volt a portugál elnyomók temetkezési helye, a 'The Sé Cathedral' a fotóim között megtalálható, fehér, féloldalas építmény, az egyik tornya összeomlott. Emlékeim szerint egyszerű enteriőrje nem emlékeztet a latin székesegyházak gazdag pompájára. Az 'Assziszi Szent Ferenc' templom nevéről általában Francis Xavier-re asszociálnak, pedig 'csak' a ferences rend temploma, akik elsőként, Albuquerque-el érkeztek. A fő látnivaló a 'Bom Jesus' székesegyház, ami önmagában is lenyűgözően szép Jezsuita alkotás, 10 évig építették. Az arányos szerkezetű katedrális enteriőrje a leggazdagabb európai templomokat idézi, de a látogatók elsősorban Szent Xavier miatt keresik fel. A szent teste annak ellenére, hogy Kínától Goáig négyszer temették, majdnem teljesen ép, többet ártottak neki a hívők és a pápa: mindkét lába nagyujját őrjöngő nők harapták le, valamelyik pápa pedig egyik karját vitette Rómába.

Hindu templom nemigen maradt, mecset pedig egyetlen: a portugálok itt is kitettek magukért, alaposan, rendszeresen rombolták a más vallások templomait (európai és keresztény kultúra!). Pár hindu templomot az annektálás után rekonstruáltak. Számunkra az egyik legérdekesebb látvány az volt, amikor a visszaút első kilométereinek megtétele után egy útelágazásnál kis katolikus templomot fedeztünk fel, amelyikhez ünneplő száriba öltözött asszonyok, kezükben rózsafüzérrel, meg kendőcskével és fekete nadrágba, ingbe öltözött férfiak igyekeztek az Újévi misére. (Most vált bennem biztossá, hogy a Szilvesztert is a szállóban töltöttük!)

A goaiak mindennapi életébe is be tudtunk tekinteni a körútjaink alkalmával, illetve a visszaúton. Találtunk egy ősi-ősi módszerekkel, szerszámokkal dolgozó hajógyártó műhelyt a pálmák között rejtőzködve, láttunk üdezöld rizsföldeket és a rajtuk, térdig vízben dolgozó nőket, akik ott is szárit viseltek, szántóvetőket, az egyik még faekét használt, a másik már acélt. Az igavonó marhák szarvát ők is vörösre festik (vajon miért?). A fotóim között mindez fellelhető.

A szállón és tengerparton kívül ezekre többször emlékezünk, mint a templomokra.

Punába nem jókedvemben rándultam át, hanem egy ügyetlen magyart kimentendő egy szélhámos maffia, zsaroló banda karmaiból. Nem mindent írok le pontosan a történtekből, egyetlen nevet se említek, mert szinte minden lépés, amit akkor tettünk, illetve az indiai rendőrség tett, szabálytalan volt. Hál'isten viszont, hogy tökéletes kooperációban, kölcsönös egyetértésben zajlott minden apró mozzanat.

Történt, hogy ülök az íróasztalomnál, csöng a telefon. "Egy magyar Punából" - mondja és kapcsol a Kirendeltség titkárnője. Kapkodva, idegesen és zavarosan ad elő valami alig követhető sztorit a férfi-hang. A lényeg azért felfogható volt: hatalmas összeggel zsarolja egy ügyvéd, ha nem fizet, tartós rokkantság okozásáért feljelentik. Gyorsan egyeztessünk nevet, koordinátákat, visszahívom, illetve ő is hívjon félóra múlva. Tájékoztatom a Kirendeltség vezetőjét, azonnal fogja a telefont és hívja a delhi Nagykövetséget. Perceken belül kapjuk az utasítást: mondjuk a legénynek, hogy a legközelebbi lehetőséggel utazzon fel Delhibe és jelentkezzen náluk, a Kirendeltségről pedig utazzon le valaki Punába és tisztázza az ügyet, ha lehetséges, mossa ki a szerencsétlent az izéből... Persze a labda azonnal visszagurult hozzám: pakolj, készülj fel 2-3 napos ottartózkodásra, vigyél sofőrt és azonnal indulj. Az újabb telefon a bejelentővel - az indiai telefonhálózat elmaradott állapota miatt - nehezen jött össze, a fickó, egy magyar vállalat műszaki embere, örült a távozási ukáznak, annyit ki lehetett belőle szedni, hogy elütött valakit és meg tudta nevezni a kórházat, ahol a sérültet ápolják, meg a zsaroló ügyvédet. Ha jól emlékszem, át sikerült faxolnia az ügyvéd követelését tartalmazó levelet is. Elhangzott a követelt összeg: 100 000 rúpia, akkor cca. 12 000 dollár.

Az út meglepően jónak bizonyult, kétsávos volt ugyan, de a hegyi szakaszt leszámítva, ahol helyenként kimosták a lezúduló monszun-esők, nem tűnt nagyon egyenetlennek. Itt láttam először gyerek-vőlegényt, amint lóhátra ültetve, kicicomázva, turbánosan vitték a mennyegzőre. Nem tudtam időt szentelni a látványnak, siettem. Élesen rögződött azonban az emlékezetemben a tíz-tizenkét éves kisfiúcska bájos arca. Valahol az emelkedő kezdeténél vonultak, az emelkedőnél, amely élesen választja el a partmenti, 80 km körüli sávot a Dekkán-fennsíktól. Nem lehet nagy a szintkülönbség, talán 5-600 m, de igen élesen emelkedik ki a sík vidékből, szerpentinné válik az út és úgy is olyan meredek emelkedők tarkítják, hogy a teherautók, de még a buszok is lépésben kapaszkodtak felfelé, gyakorlatilag lehetetlenné téve az előzést. A csúcstól, az út felétől viszont enyhén lejtett az út a Bombaytól pontosan 200 km-re lévő Punáig. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kis magasság is jelentősen enyhített a gőzös partmenti hőségen.

Az akkor 850 000 lakosú város érzésem szerint nagyobb területet foglalt el, mint Budapest. Legkevesebb tíz km-t araszoltunk a pokolian nagy és nyüzsgő tömegben, közlekedésben, mire a várost magát elértük. Az út mindkét oldalán ipari jellegű létesítmények és bódésorok váltogatták egymást. Azért használom a 'jellegű' kifejezést, mert volt ott minden: az utcai oldalán nyitott barkács-műhely, mikro-, mini-, általunk most kis- és középiparnak nevezett tevékenységet sejtető épületek, nagyobb csarnokok, a tizedik legnagyobb ipari hatalom, India termelésének minden szintje megtalálható lehetett néhánytíz négyzetkilométeren. Por, füst, füstös pára, kosz és bűz, de ipar, még az esti órákban, a lemenő nap sárgás-ködös fényében is lüktető ipar.

Késő este érkeztünk a mogul építészetet utánzó szállóhoz, bejelentkeztem, aztán tettünk egy tájékozódó-bemérő kört a városban, bemértük a kórházat és a rendőrkapitányságot. Többre nem tellett. Másnap reggel 9 körül mentem el a magán-kórházba, ahol a főorvost vagy a műtétet végző orvost kerestem, csak annyi derült ki, hogy a kettő ugyanaz, de nincs bent, menjek vissza két-három óra múlva. A névkártyám hátrahagyva és visszatérést jelezve elvonultam. Kis fejtörés után úgy döntöttem, hogy bejelentkezek a rendőrségen, biztosan okosabb leszek és talán segítséget is kapok a rejtvény megfejtéséhez: miként lehetséges, hogy zsarolják a baleset okozóját? A szürke, kopott, de méltóságteljes méretű épületben magához a kapitányhoz kalauzoltak, három vagy öt Magyarországnyi népesség rendjének őrzőjéhez. Mogorva képpel fogadta a köszönésem és helyet mutatott egy összecsukható vas-széken (normál tartozék ilyen helyeken). Pár szót szóltam arról, milyen baleset ügyében keresem és átadtam a névkártyámat. Halovány mosoly futott át az arcán és közölte: örülök, hogy feladja magát. Hoppá, nem a legjobb pozíció, egy másodpercre villant, milyen lehet ebben a - már elnézést - ipari porfészekben és trópusi gőzfürdőben a dutyi, de nem ábrándoztam sokáig a felderengő képen, inkább én is igyekeztem mosolygást erőltetni az arcomra és elmeséltem, hogy a bűnös védelmére érkeztem, aki egyben egy zsarolás áldozata is. Fantasztikus elmejátéknak lehettem szem- és fültanúja: a főrendőr a kórházról és főorvosról már tudott, arra is nem kígyómozgással billegtette a fejét (igenlés, jóváhagyás), hanem az ugyancsak utánozhatatlan vízszintes nemmel. De amikor meghallotta a zsaroló ügyvéd nevét, felkapta a fejét: már volt valami disznósága, lássuk csak, lássuk csak... És a névből levezette az indiai Középnyugat városban csücsülve, hogy valahol Tamil Naduban, Délkelet legdélebbi államában valami város mellett..., hümmögött..., igen, X város mellett Y faluból származik (nem tréfálok, nem füllentek!), ahol zsarolásra szakosodott bandák vannak, semmi közük ügyvédséghez, igen, ezt az embert már elkaptuk zsarolásért. Mintha egy főrendőr Szegeden levezetné, hogy Santos akárki Barcelona mellett egy kis faluban kellett hogy szülessen - ilyenkor jó a kasztrendszer. Itt előhúztam a papír másodpéldányát, átadtam, megkínált mézédes, tejes teával, a többi már gyerekjáték volt. Megbeszéltük, hogy menjek vissza a kórházba, várjam ki a főorvost, követeljem, hogy mutassák meg a beteget, jegyezzek meg mindent, amit lényegesnek tartok és keressem fel újra őt. Ekkorra összeállt a teljes kép, amit a magyar legény takargató szövegéből, a levélből, a kórház viselkedéséből és a főrendőr pár ismertető mondatából kellett összeraknom. A magyar hülye volt, mert egyirányú utcába fordított irányból hajtott be a furgonjával, lépésben haladva megütötte a visszapillantó tükrével egy járókelő fejét, aki részegen az úttesten támolygott. A tömeg a vérző fejjel az úton fekvő ember láttán lincselésre készen vette körül, mire berántotta a kocsiba a sérültet és bevitte a kórházba, ahol - mint magánkórházakban dívik - aláíratták vele, hogy minden költséget visel. A kórház bevonta szövetségesét és megfenyegették a fickót, hogy súlyos, maradandó agyi károsodás okozásáért feljelentik, hacsak nem fizeti ki - a költségek mellett - a százezer rúpiát. Ekkor, és csak ekkor telefonált!

A főorvos éppen 'operált' (mondták), majd tán egy óra múlva megjelent csurom vér köpenyben. Kérésemre felvezetett egy emeleti kórterembe, ahol tolószéken elém toltak egy roncsot, vagy tán színészt. A feje körbe volt fáslizva, csak a szeme-füle látszott ki. A kérdéseimre, hogy neve, születése, meg se rezzent, csak meredt maga elé. A főorvos úr megmutatta az ágyát, kórlapját, de mindez már felesleges volt, a képlet teljesen világossá vált, mást mutattak meg nekem.

Visszamentem a szívélyes főrendőrhöz, meghallgatott, majd rövid hezitálás után azt a tanácsot adta (nyilván konzultálva delhi főnökeivel), hogy repítsük haza mielőbb a vétkes áldozatot, a többit bízzuk rájuk. Nem mondhattam meg neki, hogy a fickónak aznap reggel el kellett repülnie Delhiből.

Ne tessék senkire követ vetni a mentésben részvettek közül: ha börtönbe került volna ott, nem sokáig maradt volna életben. De a zsarolók is erőszakhoz folyamodhattak volna. Ezt a főrendőr jobban tudta, mint mi.

A városból nem sokat láttam. Olvasom, hogy India életében jelentős szerepet játszó emberek sorának szülőhelye. Sivadzsi, a mogulok ellen felkelő maráták vezére, Tilak, a függetlenségi mozgalom egyik vezető alakja, Gokhale, aki az önfeláldozó közszolgálat zászlóvivője volt, Karve professzor, aki a nők felemelésének áldozta életét, mind Puna vagy közvetlen környékének a szülötte. És a város ma négymilliós ipari óriás.