Rajkot

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

Nagyon érdekesnek bizonyult ez az utam is, bár úgy kísértem el Magyarország egyik legnevesebb geológusát az útra, mintha a fogamat húzták volna. Indiai kutatók meghívására érkezett, név szerint kérték őt, mint nemzetközileg is elismert szakértőt, hogy vegyen részt a gudzsarati Kutch régióban végzett bauxit-kutatások eredményeinek értékelésében, illetve vizsgálja meg, helytállóak-e az ő megállapításaik. A terület részben már megkutatott volt, sőt talán a kitermelés is megindult, de új felszíni vagy közvetlen felszín alatti 'lencsék' felmérését végezték. El kellett kísérnem, hogy a kommunikációban segítsem, bár beszélt angolul, különösen a szakmai nyelvben értették meg jól egymást az indiaiakkal. A helyszínre - úgy tűnik most, visszatekintve - azért mentek ki, mert a domborzati viszonyok is utaltak a lencsék méreteire. Mindig érdekfeszítő, ha nem is ért a témához az ember, amikor szakmai vita, beszélgetés résztvevője, élveztem ezúttal is, ahogy szavakból, szinte mozdulatokból értették egymást, alig kellett segíteni. Akkor és ott a szakértő majdnem mindenre rábólintott, amit az indiaiak kihoztak a fúrások adataiból, fejből is számoltak hossz- és köbmértékeket. Ha eltérő észrevételt tett, nagy figyelemmel hallgatták. Később kérdeztem, milyen a helyiek szakértelme, nekem ócsárolhatta volna őket, de a legnagyobb elismerés hangján beszélt róluk.

A táj idegen, furcsa, kicsit talán lehangoló volt, a növényzetet sárguló fű, életjelt alig adó kúszócserjék, itt-ott szinte levéltelen, alacsony fák alkották. Félsivatag? A talaj helyenként repedezett, vizet még a monszun alatt se sokat láthat. A Rann szélén járhattunk, az év nagy részén keményre száradó iszaptenger-sivatag mellett, amely a monszun-időszakban felpuhul. Valaha volt önálló királyság a terület, Saurashtra (Szaurastra), amelynek a fővárosában, Rajkotban (Radzskot) töltötte gyermekkorát Mahatma Gandhi, akinek az édesapja az állam főminiszterének, dewan-jának magas tisztét töltötte be. (Egyszerre két érdekesség: már akkor, a 'kis' államokban is főminiszterek vezették az adminisztrációt, mint ma a szubkontinens hatalmas államaiban; a 'dewan' pedig a török - muzulmán - birodalom dívánjára emlékeztet, bár az, legjobb tudomásom szerint államtanács volt.) Az angol elnyomás ideje alatt a Nyugati Államok British Resident-je, képviselője, ura székelt a városban.

Mi is Radzskotba repültünk, onnan vittek minket tovább terepjárón. Nem láttam annyit a városból, hogy érdemes lenne kotorászni az agyamban, emlékek után kutatva. Nagyon poros, szegény, vidéki kisváros benyomását tette rám. Most - a linkből olvasom - 1,8 milliós, Budapestnyi nagyváros. Egyetlen, népességgel kapcsolatos adatsort emelek ki ide, mert én ledermedtem tőle: Birth (születés) 33.56% and Death (halálozás) 10.17%, Child Death (gyermekhalandóság) 50.36 / 1000 születés. Micsoda megállíthatatlan népszaporulat és még mindig magas gyermekhalandóság! Az utóbbi teszi érthetővé a sok gyerekre törekvést, ami India egész lakosságára jellemző, vagy legalábbis az volt a hetvenes-nyolcvanas években.

A szakértői csapat annyira elmerült a lencsék tanulmányozásában - séta, kotorászás a kiásott gödrökben, bauxit-rögök kiemelése és vizsgálata, vita, eszmecsere, be a kocsiba, néhány km-el arrébb ismétlődik minden -, hogy ránk szürkült. A csapat egyik tagja nézegetni kezdte az óráját: mennünk kell, mert bezárják a városkaput. Nem értettük, miről van szó. Kiderült, hogy Bhuj-ban foglaltak szállást valami állami vendégszálláson és a város kapuját sötétedéskor kulcsra zárják. Sietve kocsiztunk a magas várfallal körülzárt városba. Nem láttam a kapukulcsot, de nem hiszem, hogy rosszul emlékeznék, csak az ingat meg a hitemben, hogy Fodor (1) úgy ír a kapuzárásról, mint ami a közelmúltig (a kiadás éve 1974) dívott. Ő tévedhet, a városon kívül nem létezett élet, a város pedig középkori várként uralta a vidéket, ha becsukom a szemem, bármely mesébe, kalandfilmbe illő képet látok. Kulcs vagy nem kulcs, évszázadokat léptem vissza. Az arcok is felderengenek, kedves mosolyú, mongoloidnak tűnő arcú, kitűnő emberek voltak.

Ide írom még, hogy a magyar szakértő édesapja a Horthy-rendszer egyik vezető alakja volt. A fiának nagy lelki terhet kellett elviselnie. Emberileg is a rendesek közé sorolom, nem csak szakmailag.

XX.8. És a nagy rohanás Dél-Indiában, repülőn, buszon, taxin: Madras, Mahabalipuram, Kanchipuram, Tanjore, Tiruchirapalli & Srirangam, Madurai, Cape Comorin, Kovalam Beach, Cochin, Mysore, Sravanabelagola, Srirangapatnam, Somnathpur, Belur & Halebid, Krishnarajasagar, Hampi & Vijayanagar, Bangalore (több névváltozattal találkozni, pl.: Sravanabelagolát Sravanabengolaként és Sravabengolaként is ismerik, Halebidet Halebidunak is hívják), talán Ootacamondot is érintettem?

Amrita születése kétségessé tette, meg tudjuk-e valósítani a tervezett dél-indiai utat. Úgy éreztem, sok minden kihagyható Indiában anélkül, hogy a teljesség érzetét sértené, de Dél-India nélkül otthagyni bűn lenne. A Himalájáért és Kasmírért is vérzett a szívem, de a dravida világ emlékeiről olvasottak, hallottak ismeretében a délt fontosabbnak tartottam. Talán az döntött az út mellett, hogy valahogy október végén, november elején olyan indiai ünnep-özön jött össze, hogy több mint egy hetet lehetett szabaddá tenni néhány nap szabadság igénybevételével. Így is hosszú vajúdás után döntöttük el, hogy a feleségem a gyerekkel marad, én viszont felnyergelek és végigszáguldok a dravidák földjén. Egyik üzleti kapcsolatunk segítségével mertem azonban nekiindulni, féltem, ha nem számíthatok bármely pillanatban támaszra, ha elakadok, csúf vereséggel végződhet a kísérlet. Így 'háló' szerveződött alám, majdnem minden 'megállónál' ugrásra készen várt ismerősöm ismerőse, név- és telefonszám jegyzékkel indultam útnak. A közlekedési eszközök kiválasztásában is segítettek, volt, ahol napi autós kapcsolattal rendelkeztek két pont között, azt igénybe tudtam venni. Majd ahogy írok, előbukkannak az útvonal részletei, a megtekintett helyszínek sorrendje, a szálláshelyek minősége és remélhetőleg a közlekedési eszközök is. Nem fontos ez, persze, más szempontból, mint az emlékek 'gyűrűztetése' miatt. Amint egy nem fontos részletre rávilágít az agyam spot-fénye, megvilágosodik körülötte akár három-négy fontos részlet is. Annyi biztos, hogy a címben felsoroltak közül mindenhol megfordultam, ki fog derülni, hogy Ootyban is és hogy Madrasig, meg Bangalore-ból vissza repülővel utaztam, ha jól emlékszem Cochinból Mysoreba is kis légi járművel repültem, valahol Trichy körül buszoztam, Kovalam Beachből Cochinba taxival mentem, a többiről menet közben számolok be, ha lesz bármi jelentősége.

Napok óta lépegetek mind közelebb ehhez a túrához és mind jobban csodálkozom magam is, miként tudtam abszolválni ezt az óriási távolságokat, szédületesen csodálatos látnivalókat felölelő túrát. Persze, hogy futólépésben, rohanva, de mégis, micsoda felsorolás! Én 8 vagy 9 napra emlékszem, tíznél több biztosan nem volt! Futólépésben, rohanva, de láttam, láttam, láttam és nyílt a szemem, nagyot nyílt, mint minden kirándulás alkalmával. Ismét gazdagabb lettem egy új, hihetetlen világgal!

Indulás előtt egy megjegyzés (vissza kell India elejére is térnem és ott is felhívni a figyelmet rá): az indiai nevekkel borzasztó nehéz megküzdeni, a latin-betűs nevek fonetikus angol átírások, az angol 'spelling' kiejtését se mindig könnyű kitalálni, a kettős áttétel magyarban már csupáncsak játék tud lenni. Írom, ahogy kitalálom, hogyan írnák a tudósaink, vagy ahogy hallottam. Lehet, egyszer valaki helyreigazítja a vélt vagy valós hibáimat. A címsorban angol átírást hagytam, a továbbiakban inkább a magyar fülemet használom, de legalábbis zárójelben megadom a valószínű magyar kiejtést.

Azért is elnézést kell kérnem, hogy a fotóimat eddig képtelen voltam teljes mértékben azonosítani, lehet, hogy csak utómunkákkal fog sikerülni. Menetközben is segíteni fognak talán a feltoluló emlékek és a linkek. Remélem! Órákat dolgoztam az azonosításon, máris segítettek valamennyire az indiai site-ok, de sok még a bizonytalanság.

Az is eszembe jutott, hogy ez az egész India-kép alkotás olyan, mint a golf-green felmérése. Felvergődik a szerencsétlen analfabéta játékos a greenre és ott fel kell mérnie, hogy is pofozza be a labdát a lyukba? Néztem az első Magyarországon rendezett profi női golfverseny későbbi győztesét, három irányból is leguggolva szemlélgeti a terepet, szemből, oldalról és az ütés irányából, majd odalép a labdához, hátrál 3-4 lépést, újra megnézi az irányt, a labda fölé hajol és gurít. Megpróbáltam a módszert alkalmazni, nézem, nézem, az oldalról vizsgálódás eredménye egyértelmű, jól mutatja, hogy a labda lejtőnek fog-e gurulni vagy kapaszkodnia kell. A szembe-irányba vizsgálódás azonban meglepően eltérő domborzati viszonyokat mutat, nekem nem segített, sőt. Később látom, hogy egy Angliából hazatért magyar ugyanezt a módszert alkalmazza, sikerrel. Kérdem, miként oldja fel az ellentmondásokat? Ó - válaszolja - a három eredményt összegzem az agyamban, amikor felállok. Milyen egyszerű, nem? Hát, valami ilyesmit csinálgatok én Indiával. Elnézést a golfozni nem tudóktól és a kitérőért.

Madras, ma Chennai (Csennaj) - az indiaiak nem siettek az elnyomóktól örökölt nevek átkeresztelésével, békés népek - volt az első állomás, azaz inkább átszállóhely. Annak ellenére, hogy a tamilok földjének fővárosa, mindössze jó fél napot töltöttem ott, értékesebb látnivalókról tudtam a további láncszemekben. Reptér, szálloda, taxi és irány két látnivaló: a Mylapore-i (Milapur) Kapaliswarar (Kapalisvarar) templom és a National Art Gallery - Government Museum ikermúzeum. A templom jelentősége elsősorban az, hogy aki hozzám hasonlóan Madrasból indul neki Dél-Indiának, az először találkozhat az egyesek szerint ősi indiai, szerintem inkább dravida templom-építészettel, bár - ha jól emlékszem - mind méreteit, mind struktúráját tekintve ez a templom nem tartozik a kiemelkedő alkotások közé, inkább ismerkedési lehetőség a dél-indiai templomok 'gopuram'-tornyával. A múzeumok minden bizonnyal gazdagok, hiszen több hindu dinasztia emlékeit őrzik (a Kancsipuramban székelő Pallavákét, a tandzsori Csolákét és a maduraji Pandijákét) és híres az itt látható Chola-kori (Csóla), X. században öntött, minden részletében érdekes Nataradzs, táncoló Síva szobor, mégis halványabban emlékszem rá, mint a korai Csola, Kr. után 1000 körüli, egyszerűen káprázatos bronzszobrokat is rejtő múzeumra, a 'Tanjore Art Gallery'-re. Az ugyanis örökre bevésődött az agyamba. Rögtön foglalkozunk vele.

Mielőtt azonban elhagynánk Madrast, látogassák meg velem Kancsipuramot és Mahabalipuramot, ahová taxival 'ugrottam át'. Történelmi és templomépítészeti-szobrászati szempontból India legfontosabb látnivalói közé sorolják - joggal - mindkettőt. Furcsa az emlékezet, bennem sokkal kevesebb maradt meg erről a két szent helyről, mint amekkora a jelentőségük. Talán a rosszul sikerült fotók is okozzák, meg hogy rám esteledett, itt aztán valóban futólépésre kellett fognom magam. Kancsipuram (vagy Conjeevaram, azaz Kondzsívaram) India 7 legszentebb városának egyike. (A másik hat, angol átírásban: Hardwar, Ujjain, Benares, Mathura, Ayodhya és Dwarka, nekem Benaresre futotta belőlük, kár.) Két részre osztják, Síva Kancsira és Visnu Kancsira. A Síva-templomok közül az Ekambaresvár India egyik legrégibb, a VII. század előtt már működött temploma és egyik gopuramja a legmagasabbak közé tartozik, közel 60 m magas. Az ezer templom városának nevezett településen 124 szentély maradt meg. Míg Kancsipuram templomait építették, a Pallava birodalom tengeri kikötőjének és egyben haditengerészeti bázisának a templomait sziklából, illetve sziklába szoborták. Innen terjedt Délkelet-Ázsiába a hindu kultúra. Bár ezek a templomok a dél-indiai méretekhez képest kifejezetten kicsik, mélyebb nyomot hagytak bennem, mint a kancsipuriak, ami nem véletlen: a templomok külső felületei a hindu mitológia alakjainak és történéseinek igen gazdag rajzát adják olyan sűrítésben és olyan fantáziadúsan, ami valószínűleg Indiában is párját ritkítja. A fotóim között, a harmadik sor második képe visszaad valamit ebből a mozgalmas világból, a történet a Mahabharata egyik epizódját, Ardzsuna vezeklését 'meséli el' és száznál több isten, félisten éli mesevilágát néhánytíz négyzetméteren. Középen kígyó-isten és kígyó-istennő fogja össze a hegy két oldalát. Van olyan vélemény is, hogy a Gangesz születését és lejövetelét a Himalájából ábrázolja a 'tabló'. Ennyire könnyedén röpködő, sziklába vésett szobor-alakokat azelőtt se, azóta se láttam! És a másik véglet ugyanannak a képsornak az első, nagyon rossz fotója ábrázolta csoport, amely a hétköznapi életbe enged bepillantani. A tehenet fejő nő és az anyját böködő boci ma is élhetne. És milyen természetes szépség árad belőlük (a kutyafáját, hogy a fotó ennyire rossz!). Valamivel jobban látható ez a csoport a Mahabalipuram-link közepe táján.

A 'hét pagoda' néven is emlegetett szenthely templomai közül öt templom-szekeret ábrázol, kicsinyített méretben. 'Rathá'-knak hívják őket. Baktay (5) részletesen, nagy tudással és utánozhatatlan bájjal írja le őket az első kötet 242-244. oldalán, nem tudnám utolérni a leírással. (Említettem már, hogy Baktay Ervin annak az Amrita Sher-Gilnek a nagybátya, aki a Web-lapom névadója? Két nagy ajándék Indiának.) Állatfigurák veszik körül ezeket a kis, de dúsan díszített templom-szekereket, elefántok, oroszlánok, mintha a vontatásba belefáradva pihennének.

Teszek ismét egy kitérőt. Tudunk már Lothalról, ahonnan Mezopotámiáig, Egyiptomig hajóztak Indiából évezredekkel ezelőtt, arról is tények szólnak, hogy a dél-indiai, dravida kikötőkből, így Mahabalipuramból is Bengálig és Délkelet-Ázsiába merészkedtek tengeri úton. Hosszasan ecseteltem, hogy mindez bűnné vált a hinduizmus árja virágzása idején. A két nagy eposz szőlőtermesztésről és borfogyasztásról is regél, a szőlőt először a modern India vállalkozói mertek újratelepíteni a Dekkánon a hetvenes években, addig évezredes bűnnek számított. Mi lehet ez? Micsoda ostobaság fojtogatta Indiát? Óvatosan tapogatózok, de le merem írni: szerintem a hindu-árja papság tudatosan szaporította a tabukat. Nagyon okos emberek voltak, gondoljunk a memória-csúcsteljesítményekre, a vallásfilozófia bonyolult rendszerére, a természettudományos ismereteikre, a buddhizmus bekebelezésére! Hatalmukat növelendő szaporították a béklyókat, a törvényeket (kasztrendszer!): minél több a bűnbeesési lehetőség, annál több a bűnös, megbánó lélek, annál nagyobb a szükség ránk, annál többen adakoznak... Azt hiszem, nem tévedhetek nagyot.

Visszatérve Kancsipuramra és Mahabalipuramra: nem szabad kihagyni, érdekfeszítő csúcsai az ősi építészetnek és különösen szobrászatnak. De az élvezet akkor tudhat igazi lenni, ha előtanulmányokat végez a vándor a hindu mitológiáról és művészetekről. Azt is merem javasolni, hogy olyan kísérőt keressen, aki ezen túlmenően az ott ábrázolt mitológiai kavalkádot részleteiben ismeri és el tudja magyarázni. Idővel és türelemmel is rendelkezni kell. Én nem voltam ezek birtokában, nem maradt csúcs-élmény ez a két világ. Vissza kellene mennem, késő!

Háromszögelés következett: Tirucsirapalli, Tandzsor és Maduraj, valószínűleg ebben a sorrendben. Lényegtelen, de azt hiszem, Madrasból Tricsibe autóval mentem, ott egy Government of Tamil Nadu szálláshelyre vettem be magam (Circuit House vagy Tourist Bungalow), igen kellemes, árnyas fák alatt meghúzódó, teraszos épület volt. Ledobtam a holmim és rohantam megnézni a főbb nevezetességeket, a Rock Fort-ot és a hatalmas méretű szent fürdőmedencét, a Teppakulamot. Ismét be kell vallanom, hogy ködösek az emlékeim. Azt tudom, hogy kis 'alapterületű', de talán Gellérthegy magasságú hegyen van minden, ami ott komoly látnivaló, kivéve persze a medencét, amihez pár lépést kell tenni a hegytől. Alul valami romos csarnokban lázas kereskedés folyik, apró üzletek során keresztül vezet az út. Innen a hegyből kivésett kőlépcsők vezetnek a 'második szintre', a 100 oszlop csarnokába, majd tovább, a 'harmadik szinten' épített aranyozott kupolájú Síva templomhoz, amelyikben az oltár-lingamot állítólag a sziklából faragták ki (monolit). A szikla tetején újabb szent templomot találunk, az igen furcsa nevű - Uccsi Pillajar Kojl - Ganés-templomot. Emlékeztetőül: az elefánt fejű, gömbölyded isten, a szerencsehozó, Bombay kedvence. Itt is békésen trónol, mintha sötét (vagy vörös?) testtel-képpel nézne a hívőkre. Ez a fotó zavar például, mert Madurajban is találkozik vele (mármint Ganessel) a látogató. Arra már csak Fodor (1) emlékeztet, hogy a sziklafalba is vésettek a Pallavák két templomot. A szent medence tényleg lenyűgöző méretű, nem is érti az ember, mi célt szolgál, hacsak nem zarándoklatokra számítva méretezték.

Az egyik meglepetés akkor ért ezen a túrán, amikor az útikönyvembe nézve látom, hogy pár km-re található a híres Srirangam és az időmből is futja, hogy átugorjak. Taxiba ültem és áthajtottam. Pótolhatatlan veszteség lett volna kihagyni. Csak szédelegtem a templom méreteitől és egyes részleteitől. A Visnu-nak szentelt templom ezer-oszlop csarnoka például egyszerűen kolosszális! Minden oszlop egy-egy szoborcsoport, a Dél-Indiában számtalan templomnál előforduló ágaskodó paripák szinte elrepülnek vagy legalábbis táncot járnak, lovasaik istennők, vidáman, szabadon, minden merevség nélkül ülik meg lovaikat, a paripák mellső lábai alatt legalább egy - és ismét nő - tesz olyan mozdulatot, mintha vezetné, de egyik másik paripa alatt eltérő magasságú egyedekből álló embercsoport segédkezik. A paripák talapzatán két fríz fut körbe, a gazdag alakzatokba belefárad a néző. Csoda, csoda! A templom egyébként is lenyűgöző, hét fal veszi körül a 'mandapam'-ot, a tulajdonképpeni templom-területet, ami maga is bonyolult birodalom. A gopuramja - európai szemmel nézve legalábbis - a legvisszafogottabb, legkevésbé zsúfolt, giccses, nekem méltóságteljesnek tűnt.

Azt hiszem, hogy Tricsiből kellett busszal utaznom Tandzsorba. Előreváltott jeggyel biztonságban éreztem magam, bekövetkezett azonban az Indiában könnyen előforduló baleset. Kiváló, jó erősen fűszerezett, igazi indiai húsételt, teát és gyümölcsöket vacsoráztam és békésen lefeküdtem. Éjfél után röviddel erős hascsikarásra ébredtem és onnan kezdve párperces szünetekkel a WC-n (szerencsére angolon, nem, ha jobban belegondolok törökön guggoltam, de mindegy, mindenképpen kín) 'ültem' és szedtem kétóránként a kiváló indiai gyógyszert, amely nagy biztonsággal állítja le a bélfertőzést. Reggel kiszáradás ellen ittam teát, kikísértettem magam a buszhoz, megmondattam a sofőrnek, hogy ha szólok, azonnal álljon meg... Ha nem vállalom ezt a kockázatot, a túra hátralévő 2/3-a füstbe ment volna, napokig szervezhettem volna a hazamenetelemet is. Se komoly telefon-hálózat, se hely a közlekedési eszközökön. Folytatni kellett! Kiürülhettem, meg a jó gyógyszer megtette a hatását, nem kellett élnem a leállítás jogával. Nem merem azonban a távolsági busszal közlekedést ajánlani, a busz és a közönség állapota nem volt luxus-színtűnek mondható. Biztos sokat javultak a viszonyok, közel harminc év telt el, mégse.

Tandzsor csodálatos. Valamikor az első ezredforduló környékén vált a Csóla birodalom fővárosává és maradt az a XIV. századig. A 985-től 1016-ig uralkodó Rádzs Csóla építtette a város 74 templomának legszebbikét, a Brihadísvarát. Gyalog indultam útnak, kis városnak tűnt és tudtam, hogy a templomnak messziről látszania kell. Tényleg hamar kibontakozott a főkapu gopuramja a hétköznapok indiai nyüzsgéséből, boltok, triciklik, buszok és állatok tülök-hangos akadályversenyéből és izgatottan igazítottam gyorsabbra a lépteimet: nem hétköznapi a tarka-barka színekkel agyonfestett giccstömegnek látszó magas, lapított piramis. Giccs, még az indiai színvilághoz már hozzászokott európai szemnek is az. Pedig az 'India's greatest temple' néven ismert templom előtt álltam. És itt a 'great' nem annyira a méretére vonatkozhat (mert van nagyobb), mint kiemelkedő voltára. Álltam és sokáig bámultam a sűrű sorokban felvonultatott istenségekre, az őket hordozó vagy magukban álló állatokra. Nagyon ráfért volna a rekonstrukció az egész építményre, talán ez a torony-kapu viselte a legfrissebb ruházatot. Nem értettem... Ma se értem, bár olvastam elég bonyolult filozófiai okoskodást arról, hogy ezek a templom-birodalmak kívülről befelé csökkenő méretekkel és egyszerűsödő művészeti megoldásokkal 'nyugtatják le' a hívők külvilági zaklatott lelkivilágát (nagyon leegyszerűsítettem a hindu gondolatokat). Nem értem, hogy a rendkívül érett falfestészetet és szobrászatot művelő emberek miként válthatnak át ilyen mind formáiban, mind színeiben primitívnek ható alkotásokra. Amikor láttam, csak meglepett a komolytalanság, most, gondolkodva az okokon csak azt merem feltételezni, hogy ezekkel a bizarr tornyokkal az egyszerű embereket akarták mintegy 'sokkolni' vagy talán a népi, kis közösségekben kialakult isten-ábrázolásokat 'emelték be' a templomokba, hogy növeljék az affinitást? Archeológusok és művészettörténészek dolga, én csak bámultam. Őszintén bevallom azért, hogy hat az emberre, ha nem is értékeli komoly művészetnek, nem taszít, inkább vonz. Voltak a falra ültetett, kisebb csoportokat ábrázoló szobrok, mint a fotóim közt is látható (első sor jobb szélső kép), ezek jobban tetszettek, a jellegzetese dél-indiai dülledt szemű (isten?)fej és 14 kobra által övezett isten-pár, akik tehénen lovagolnak, szebbek, művészibbek. Hosszasan nézegettem és lenyűgözött a templomudvaron emelt, a második legnagyobbnak mondott Nandi-bika, különösen a védelmét szolgáló kupola, amely igazi, szépséges mű mind a plasztikai megformálást, mind a színeket (honnan hoztam vissza ezeket, a fakult káoszból?) tekintve. Megint zavarban vagyok, mert a templomban híres falfestmények is láthatók, alig emlékszem valami töredékekre. Igaz, be is vallják, hogy a Csóla festményeket - amikor a Nayak-ok leverték őket - primitív alkotásokkal átfestették és a restauráció súlyos károkat okozott az eredetiekben is: Chola wall paintings (talán életben marad a cikk egy darabig). Még egy adatot meg kell említenem: a gopuramot 'megkoronázó' tömb mintegy 80 tonnát nyom, egy több, mint 6 km-re fekvő falutól induló, emelkedő (gondolom ácsolt fa) szerkezeten tornászták fel a tetejére. Itt legalább biztos forrás tudósít a bonyolult építészeti technológiáról, nem úgy, mint az egyiptomi piramisoknál.

Az egyik legnagyobb élményt a Tandzsori Art Gallery jelentette. Ha bárhol építészettől független szobrászatról beszélnek, bennem két-három művész, illetve terület villan fel: Rodin mellett az ebben a múzeumban látható réz-, bronz-, vörösréz szobrok és az indiai népi-törzsi szobrászat. Napokkal ezelőtt sikerült csak beazonosítanom a helyet, Tirucsirapallira gyanakodtam, mígnem a '5000 Years of the Art of India' (42) 252.-253. oldalán nem találtam rá két szoborcsoportra, amelyek az én fotóim között is szerepelnek. Így nyugodtan írhatom le, hogy aki teheti, ne hagyja ki az életéből Tandzsort és ott az Art Gallery-t. A várost e tekintetben elfedte az idő köde, de a szobrokra annál jobban emlékszem, egy pillanatra se feledtem el őket. Nem csupán pazar szépségüket és a leheletfinom megjelenítést lehet csodálni bennük, hanem azt a bámulatra méltó technológiát is, amit - azt hiszem, nyugodtan állíthatom - a világ más kultúráit megelőzve fejlesztettek ki: a viaszvesztéses technikát. A Harappa-korszakban már ismert volt ez a technológia (Baktay, II. kötet, 94.old.), azaz messze Krisztus előtt kell keresgélni a feltalálókat. Onnan vitték magukkal a délre szorított dravidák és több központjukban alkottak vele évszázadokon keresztül. Ahogy lapozgatok, adatokat keresve, a felfedezett, megmaradt alkotásokat 1000-től a XVIII. századig datálják, biztos vagyok benne, hogy ma is alkalmazzák. Nem nagyok ezek a szobrok, nyilván technológiai korlátok határolják be a magassági méretüket 60-70 cm-re, de kecsesek, finom rajzolatúak, egyetlent nem láttam, amelyik statikusnak tűnt volna. A nőalakok ruházatának nem csak a redőzetét látni, hanem áttetsző voltukat is érzékelni lehet. Rodin mondta az egyik Nataradzsról, hogy mozgást annál gyönyörűbben kifejezni még nem tudtak. De Rodin elragadtatásáról akkor még nem értesültem és annak ellenére, hogy utálom a japános fényképezőgép-csattogtatást, szinte mindegyik kiállított szobrot lefényképeztem. Hál'isten fekete-fehér filmre, jobban érvényesülnek a finomságok. Tessék megnézni őket, csodaszépek! Nekem elsősorban a különleges, 'pantomim'-póz miatt tetszik (minden bizonnyal oszlopra könyökölt eredetileg) a Vrisabavahamurti-ábrázolás, az '5000 év...' (42) viszont a hajtincsek és az azokban tekergő kígyók valószínűtlen játékát emeli ki. Több kőszobor is található az épületben és az udvaron, a Hoysala-művekre emlékeztetnek.

A következő állomás Maduraj volt, amelynek - ha nem tévedek - csak a fő látványosságára futotta erőmből, időmből, a Meenakshi (Mínaksi) vagy másként 'Big' (Nagy) templomra. Ha a tandzsori Brihadísvara 'great', erre nem találok jobb jelzőt, mint 'greater', birodalom a javából. A nagy templom-birodalmak - így ez a Nagytemplom is - a központból kifelé nőttek. Először egy-egy szentember asramaként léteztek és zarándokhellyé váltak. A növekvő tömegtől falak húzásával védték meg a szentet és a központban emelt tornyot (vimána), a benne nyíló, mindig kelet felé néző garbha-grihával, a névadó istenség képmásával, majd a folyamat gyűrűzött kifelé (a hindu templom részei). Hát ezt a templomot nagy tömegek látogathatták, a fotóim is mutatják az első 'körzetet' (az első sor két középső képe), óriási tömegek hullámzását foghatja fel. Nekem szerencsém volt, a templomot szinte üresen találtam, nyugodtan sétálgathattam még az ezer oszlop csarnokában is, ahol az oszlopok a srirangamiakhoz hasonló ágaskodó alakok, ezúttal azonban csúf szörnyfejekkel riogatják a hívőket. Valahol olvastam, hogy Dél-Indiában még lezserebbek a népek (kerülte a 'lusta' jelzőt az író), hát, szó ami szó, az udvar közepén lévő oszlopcsarnokban sokan aludták koradélutáni álmaikat. Hosszú lenne filozofálgatni azon, miért érdemes dolgozni, küszködni, miért nem? Nem vagyok teljesen biztos, itt fedeztem-e fel az egyik fotó-gyűjteményem címképéül választott 'születésben lévő szentély, isten születése' oszlop-részletet, amelyet több szempontból is igen érdekesnek tartok: egyrészt kétségtelenül szülést ábrázol, éspedig nyilván 'ősi pózban', állva szül a nő, másrészt valószínűleg isten születéséről szól a részlet, végül abból, hogy a részletet véresre színezték, kezdtek díszítő-színezést is alkalmazni és az oszlop tövébe virágokat is raktak következik, hogy új szentély születésének vagyunk szemtanúi. Számtalan esetben 'építenek' hasonló módon szentélyt, sőt templomot a hívők: kiszemelnek egy követ, elhagyott épületrészt, ráfestenek szimbólumokat, 'felkenik' olajjal, virágokkal díszítik, imádkoznak hozzá... Olyan mély hit itatja át Indiát, hogy az ateista vas-szíve is meglágyul.

És most kalandozzunk egy kicsit. Keresgéltem a hindu templomok részeit és beleütköztem a 'vimána' repülő-szerkezet jelentésére. Rendkívül izgalmas adalékokat olvashat a témáról az idelinkelt két Web-oldalon: vimana-1 és vimana-2. Tessék felkészülni a lassan következő Hojszala-templomokra!

Madurajból autóval mentem át a Cochin alatt nem messze fekvő Kovalam Beachbe. Puffernek, pihenőnek iktattam be, kíváncsi is voltam a már akkor jó nevű üdülőhelyre. Azt hiszem a legjobb út vezetett kis kerülővel Cape Comorin, India déli csücske felé, arra kanyarodtam. Alig indultam el, belerohantam a Délkelet-Indiát novemberben is áztató utó-monszunba. Tudtam, hogy létezik, tudtam, hogy biztos ütközünk, mégis meglepetésszerűen ért az ereje, különösen azután, hogy addig nem esett az eső. Ennek az írásnak az elején írtam röviden a monszunról (IV.7.), hát az a bizonyos kisöcs jelent meg, fröccsentett egyet a szélvédőre, aztán odébbállt, keringett a kocsitól jobbra, a rizsföldek és pálmasorok fölött, aztán visszatért és köpködött, locsolt váltakozó erővel. Bosszantó volt, de amellett szép is: függőleges, a talajtól a koromfekete felhőkig érő csíkokban hullámzó függönyökként nyargalászott a földek felett, megbomlott, majd gyorsan ismét redőkbe rendezte magát, szinte félelmetesen vadul szép volt. Az egyik fotó-kocka, a 'Late monsoon in S-India' valamit visszaad róla, legalábbis az ázott talajt jól mutatja.

Mire Cape Comorinhoz értem, rám esteledett. Az eső, sötétség, fáradtság győzött, a sofőrből nem tudtam kicsikarni semmit, mennyire van a várostól a tenger, elképzeltem magamnak az esetleg csillogó sötét vizet és intettem, menjünk tovább. Jóval éjfél után érkeztünk a lapos, földszintes szállodához Kovalam Beach-nél, a szobám megvolt, kérdem, merre van? Idősebb, csicsás egyenruhába bújtatott cingár emberke fogja a bőröndöm és indul - jé, hová megy? -, kiderül, a lifthez, ami lefelé indul. Mi a csuda, pincében kaptam szobát? Túlságosan agyon voltam rázva ahhoz, hogy elöntsön a kíváncsiság, lezuhanyoztam, lefeküdtem és azonnyomban elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy a függöny mellett éles sugárral süt be a Nap. Ugrottam, ja, a monszun csak keleten öntözget ilyenkor. Húzom szét a függönyt és paradicsomi kép tárulkozik elém: széles terasz, elől pálmaliget, jobbra szép, bokros-virágos park, ami szinte fénylőn ezüstös homokfövenybe megy át. A pálmák között hosszú, keskeny csónakra látni, távolabb másik, az egyikben többen eveznek, a másikban egy férfi evez, egy másik hosszú rúddal löki-tolja a csónakot. Jobban megnézem, messziről is látni, hogy egy törzsből faragott, ősi csónakokat látok. Gyors reggeli és megyek le a partra, az erkélyről a parkon keresztül vezet az ösvény. Pár méterre félmeztelen, ágyékköténykés férfi vágja a füvet. Túl nagyok a lendületei, furcsa a mozgása, csodálkozva azonosítom a szerszámát: karddal küzd a nyomorult fű ellen. Milyen ostobaság! És lehet, hogy évezredek óta így csinálja, feleslegesen pazarolja az energiája 80%-át. Ha Indiában csak a parasztok eszközeit cserélnék le a nálunk egy évszázaddal ezelőtt használtakra, a faekét vasekére, az ilyen kardokat kaszára, sarlóra, két-három év alatt megduplázódna a mezőgazdasági termelés. No de nem itt és most fogom megreformálni Indiát, ballagok tovább. A föveny lágy, a homok olyan finom, hogy már szinte pornak, lisztnek érzi az ember. Visszanézek és megértem: a szállodát a domboldalra fektették, fent van a lobby, lefelé 7-8 szint, tökéletes és szép megoldás, minden szinten nagyok, levegősek, naposak a teraszok. Látom, hatalmas csoportban állnak a parton férfiak, nők, körülöttük ugrálnak a gyerkőcök, a partra húzva 5-6 jókora, fekete csónak. Halászok, összedugott fejjel beszélnek meg valamit, aztán csoportokra oszolva mennek a bárkáikhoz. Kivételesen nem vézna, nyeszlett emberek, egészséges, szépen kidolgozott izomzatuk van, sugárzik belőlük az erő. A fejükön laza, a napsütés ellen védő turbán. Ilyen egészséges gárdát még nem láttam Indiában. Fotózok, nem bánják. Követem őket a bárkákig, a fele beszáll, a másik fele tolja be a vízbe, közben a bentlévők előveszik az evezőiket, bedugják a háncs-csuklókba, elkezdenek evezni, amint a hullámok kiemelik a bárkát a homokból, beugrik a többi is. Követem a két csónakot a tekintetemmel, messze beeveznek, majd az egyik elkezd a parttal párhuzamosan haladni, majd mindkettő megindul a part felé. Többszáz méter hosszú hálót húznak a partra, ott meghúzzák a végét a parton várakozó, két-három méterenként becsatlakozik egy-egy új ember a sorba, mintha egyoldalú kötélhúzás folyna és húzzák, húzzák. Felkapom a fejem, mindkét sorban elkezdi énekelni valamelyikük a munkadalt, amire kórusban reagálnak, pár hangból álló dallamsorral felelve. Mint Delhiben a rakodómunkások. Elbűvölten drukkolok, szépek, dolgosak, szeretettel csinálják, amit csinálnak. Hamar észreveszem, szinte semmit se fogtak. Először csak a hálóba akadt kis halak ritkasága tűnik fel, aztán, amint a háló közepére font bugyor is partot ér, véget ér a dal is: két vékányinál nem több a fogás, összekotorják egy halomba, aztán fajta és méret szerint szétválogatják, kis kosarakba rakják, amikkel az asszonyok gyors léptekkel eltalpalnak a szálló mellett valahová. Az elszontyolodott emberek megint tanakodnak, de hát mit tudnak csinálni? Szedelődzködnek, baktatnak vissza a bárkákhoz, indulnak ki, az életet most adni nem nagyon akaró tengerhez. A falu népe ott tolong a parton, rajtuk nem látszik megtörtség, szomorúság. A gyerekek vidáman ugrabugrálnak, egyikőjük odajön pózolni egy férfivel, mutogatják, magyarázzák, hogy apa-fia. Jól néznek ki!

Indulok az asszonyok útvonalán, gondolom, megnézem a falujukat. Most veszem észre, hogy a homokban széles, szürkés-feketés csíkok vannak. Eszembe jut, hogy Kerala (ott vagyunk) adja a világ ilmenit-tartalékainak valami 90%-át és az ilmenit főként így, a talajban fordul elő és szürke. Az ilmenit a titánnak, a rendkívül könnyű, de nagyszilárdságú fémnek, a modern repülő- és rakétatechnika legfontosabb anyagának az érce. Tudják-e vajon a halászok, milyen kincs van a talpuk alatt?

A szálló közelében egy csoport fürdik közvetlenül a part mellett. Miért nem mennek beljebb? Hát persze, nem igen tudnak úszni, a tenger-tabu még mindig késlelteti az úszással való barátkozást? A halászok mit tudnak a tilalomról? Nem mese-e az egész? A fürdőzők képe ugyanaz, mint Goában: a férfiak és fiú-gyerekek fürdőnadrágban lötyögtetik magukat a vízben, a nők talpig felöltözve. Szegények, mennyi időre lesz szükség, hogy fürdőruhára vetkőzhessenek?

Ösvény vezet a pálmaligetbe, elindulok arra. Párszáz méter után tisztáshoz érek, amelyik majdnem teljes egészében egy kis tó. Ballagok a partjával párhuzamosan, elkezd döngeni a talaj a talpam alatt, mintha puha hordókon járnék. Kicsit ritkul az erdő (mert már az), látom, egy kislány kókuszt héjaz, térdelve a puha talajon és valami doronggal verve a kókusz barna, kócos bozontját. Az döng, a méter vastag kókuszhéj-maradvány. A kislány felemeli kifejezetten szép arcát és szinte kacér mosollyal néz rám, mintha várna egy simogatást. Mosollyal viszonzom és megyek tovább, észreveszek egy Noé előtti alkotmányt, kerekes kókuszfonál-fonó rozoga tákolmány. Nézem, nézem, fura arcú férfi áll mellette. Lépek párat feléje, látom, szinte lyukas, vagy tán tényleg az az arca: leprás. Tudom, csak tartós együttéléssel és vérrel terjed a lepra, mégis gyorsan otthagyom az egész terepet a csintalan kislánnyal együtt. Valaki aztán elmesélte, hogy azért a tó mellett folyik a feldolgozás, mert a termést először hálókban leengedik a tó fenekére, ott felpuhul a héja, könnyű leverni a kemény gyümölcsről. A kókusz minden porcikáját hasznosítják: a kócos burokból fonalat fonnak, majd szőnyeget, egyéb használati tárgyat szőnek, a tejét üdítő-italokká dolgozzák fel, a kemény héjából dísztárgyakat faragnak, illetve annak belső felületéből készül a sütemények finom kókusz-reszeléke. India egyik fontos export-cikke. Mi juthat mindebből a kislánynak és a leprás öregnek?

Cochin vagy Kochi (Kocsi) csak 'átszállóhelyként' szolgált, átrepültem Mysore-ba (Májszor). Ha már Kocsi, azért annyit megjegyzek, annak is van 'meséje', amiről én csak annyit tudtam máig, hogy 'fehér zsidók' is élnek ott. Most olvastam csak el, hogy a keresztény portugálok velük szemben is megmutatták, hogy aljasságuk határtalan. Két hullámban elég jelentős számú zsidó érkezett a Kr. előtt VI. évszázadban, majd a Kr. utáni elsőben. Onnan gondolom, hogy nem lehettek kevesen, mert az akkori hindu király, Baskara Ravi Varma is foglalkozott velük, réztáblát adományozott a Mattancheriben épült zsinagógának a Kr. után IV. században, amellyel a zsidóknak adta Andzsuvannam helységet, ahol addig élhetnek, amíg a Nap és Hold létezik. Érdekes - és számomra vaskos ellentmondásnak tűnik -, hogy a község neve 'öt kaszt'-ot jelent, mert állítólag Keralában (?!) mind a zsidókat, mind a keresztényeket felső osztálybélieknek tartották és a zsidókat öt kézműiparral azonosították. Ezt az idillt, amit a Föld (mikro-betűvel kéne írni) kevés sarkában tudtak élvezni a zsidók, a portugálok törték meg. Amint Albuquerque-nek tudomására jutott a zsidó közösség létezése, engedélyt kért királyától, hogy mind egy szálig kiirtsa őket. A teljes pusztulástól csak a hollandok megjelenése mentette meg a keralai, állítólag világos bőrű, szőke és arisztokratikus alkatú zsidókat. A közösség azonban így is kipusztulóban van, a hetvenes években 70 főt számláltak. Szörnyű történet! Ha nem lennék rég meggyőződve arról, hogy a római katolikus egyház a rémtettek elkövetőinek egyik legnagyobbika, ez az eseménysorozat segítene erre a meggyőződésre jutni.

Keraláról annyit még, hogy kommunista állam volt, mint Bengál. Sorozatosan kommunista kormányok kerültek hatalomra abszolút demokratikus választások útján. És Kerala ömlesztette India más államaiba az angolt és legalább két indiai nyelvet tökéletesen beszélő adminisztrátorokat. A lakosság közel 100%-a írástudó volt. Érdekes, rendkívül érdekes, nem?

Megérkeztem tehát Májszorba, megnézni a nagyon gazdag maharadzsa palotáját és a környék számos kiemelkedő emlékét. Beszállásoltam magam a még kellően 'be nem lakott', kissé rideg, de gyönyörű palotába, a Lalitha Mahal-ba, amit 1930-ban építettek, nem tudni, mi célból. Dehogynem, már meg is van: Lalitha Mahal Palace Hotel , innen tudni, hogy 'legfontosabb vendége, India alkirálya' részére építtette a maharadzsa. Már épp írni akartam, hogy nem nagyon lehetett a májszori maharadzsákról úgy hallani, mint akik akár a mogulok, akár az angolok ellen harcoltak volna. Mesevilágba illő gazdagságuk ennélfogva nőttön nőtt, amiről rögtön írok pár sort magam is, de adok itt egy linket - Mysore Collection -, amely bemutat például néhány ékszert a kincstárukból. Mellbevágó élményt jelentett a maharadzsák palotájában tett túra, nem tudom leírni az egészet, a részletek elmosódnak, valószínűleg éppen a trónterem és környékének döbbenetesen gazdag megformálása miatt. Jobb, ha végiglapozza a palotáról profik által készített fotókat: Maharaja's Palace in Mysore. Azt hiszem, bent amúgy sem engedtek fotózni. Leírtam már valahol, hogy a trónterem (Durbar) előtt csodáltam a várószoba díszeit, amikor figyelmes lettem a nyitva lévő ajtón beáramló sárga fényre, nem értettem, gondoltam, biztos sárga függönyök szűrik a tűző napot. Tévedtem: a trónteremben minden aranyból készült vagy arany füstlemezzel burkolták, a sok arany fénye sugárzott át a szomszéd terembe. Jártam gazdag uralkodóházak palotáiban, de ilyen páratlan gazdagsággal berendezett teremre nem. Feledhetetlen! A palotát egyébként 1897 és 1907 között építették és a hindu és muzulmán építészet ragyogó kombinációja. Építész minden bizonnyal tudni fogja, mit jelent a stílus megnevezése: indo-szaracén. Az akkori maharadzsa, Sri Jaya Chamaraja Wadiyar Bahadur, a fényes Wadiyar dinasztia láncszeme állítólag ott élt vagy legalábbis sűrűn látogatta a palotát. Nekem óriási szerencsém volt az időponttal, valamelyik túrámról este érkeztem vissza a városba és kivilágítva találtam a palotát, minden végigfutó vonalán, peremén villanyégő-fűzér ragyogott, mint a mesében. Óriási tömeg ült a sarkán a palota körüli tereken és némán bámulta az égi jelenséget. Nekem azt mondták, a maharadzsa születésnapja van, azt ünneplik, valamelyik Web-oldal szerint a dasszera-ünnep mind a tíz napján kivilágítják a palotát. Lehet, hogy ottjártam óta változott a rend (demokrácia), nem emlékszem a dasszera-pudzsákkal együtt járó emeletnyi magas gonosz istenfigurákra... Májszoron kívül többször találkoztam a modern Indiába átcsúszott 'nagykirályok' félelmetes vagyonával és uralmával az egyszerű emberek felett, de itt volt a legközvetlenebb a hatalmas vagyon és a buta, elnyomott nép közötti kapcsolat, aminek a látványa is hátborzongató. Hány ember nyomorán, megrövidített életén épült fel egy-egy ilyen birodalom? És milyen békével ünneplik a vérszívójukat?! Félelmetes!

Olvasom, hogy a várost dicsérik: rendezett, tiszta, virágos. Így van, de nem korlátozódik ez Májszorra, szinte valamennyi általam meglátogatott dél-indiai helység tisztaság és kellem-küllem szempontjából jóval az észak-indiaiak felett állt. Ugyanez mondható el a koldusokról is. Nem hiányoztak Dél-Indiából se, sokszor kéregettek ott is, de nem kellett félni az elutasított haragjától vagy attól, hogy ha valakinek ad az ember, százan rohanják meg. Sokkal decensebb népek, mint az északiak. Valaki valahol azt írja róluk, hogy a hölgyek tartása félelmetesen arisztokratikus. Túlságosan el lehettem varázsolva a kőbe faragott és bronzba öntött szépséggel, hogy ez nem tűnt fel nekem! Utólag: ejnye-bejnye!

A Májszor környékén található számtalan 'kötelező' emlék közül én egy csokorba fogok hármat: Szomnatpurt, Belúrt és Halebidet. Mindhárom a Hojszala-korszakban épült, földrajzilag is közel fekszenek egymáshoz, építészeti és szobrászati szempontból is ikrek. Legfőképp pedig azért, mert nincs erőm a három helyszínen készült fotókat szétválogatni. Annyira hasonlók a frízek, hogy sok időt rabolna el a válogatás, pedig most haladni akarok, hogy útjára bocsáthassam egész Indiámat. /Lehet, hogy rájöttem a kulcsra, mindjárt megkísérlem a rendezést és jelzem, ha sikerült./ Nem vagyok biztos a teljes sikerben. A színesből fekete-fehérbe átmenet segített leválasztani Szomnatpurt, villant, hogy a filmet az egyik templomudvaron kellett cserélnem. Segítségül hívtam a linkeket is. Így az is bizonyossá vált, hogy Belurban van kapu-gopuram és Halebid a nagy lapostetejű templom. Maradtak még zavaró momentumok, pl. a 'Fantázia' című fotómról kiderült, hogy a Hojszala uralkodóház embléma-alakja, de a link máshová helyezi, pedig hát színes volta miatt is Szomnatpurban a helye. Nem találom viszont a neves Nandi-Hoysala szobrot, pedig biztos lefotózta, azt majd elő kell vakarnom. A lényeg azonban megvan, haladhatok tovább.

Kezdem két apró élménnyel. Valamelyik templom udvarán sétálok, távozóban is csodálva a templomot, amikor megjelenik valahonnan, mintha oldalkapun lépett volna be, egy 'jólöltözött úriember' (nehezen értelmezhető fogalom Indiában), vasalt nadrág, jó ing és a karján esernyő. Odamegy a templom oldalából nyíló vízköpőhöz, alá tartja a tenyerét és többször iszik a lassan csordogáló léből. Megdermedtem a látványtól! A templomból ugyanis nem folyhat más, mint olaj, tej, kókuszlé, virágnedv és víz keveréke: magyarul, valami gusztustalan és ártalmas mocsok. India! Nem először és nem utoljára tapasztaltam: a hit olyan emberfeletti erő, hogy megtisztít mindent, ami szentnek tekintett helyről származik, vagy önmagát szentnek tartják. Ezért isznak a szent folyók vizéből mosdó vagy szennyest mosó emberek-asszonyok alatt, ezért eszik meg a 'szent ötöt', ezért isszák meg a tehén húgyát. Elképesztő, de a hitvilág varázsa. Másik templom bejárata előtt pedig ülve-állva csevegő nők mellett haladva kellett a bejárathoz mennem. 'lekaptam őket' és a vonatkozó fotó-gyűjteményem címképéül választottam a róluk készült képet. Jólöltözöttek, helyesek, de a legfontosabb: sugárzik a helyzetről, arról, hogy a templomlépcsőkön háttal a templomnak üldögélne, ahogy vidám csevejbe merülnek és ahogy egy kislány játszik köztük, hogy a templomhoz baráti viszony fűzi őket. Hiányzik a 'tartásukból' az a merevség, kötöttség-béklyó, ami az 'európai' vallásokba, hívőkbe az egyházak teljes merevsége folytán beivódott. Itt legalábbis emberi minden. A legalábbis persze nem véletlen, tapasztaltam mást is.

Természetesnek kell elfogadni, hogy a három templomcsoport jellegzetességei azonosak. Elsősorban abban van az egység, hogy különböznek mind az észak-indiai (l. kicsit feljebb, 'a hindu templomok részei'-nél), mind a dél-indiai (gopuramok, falak rendszere) stílustól, sajátságos Hojszala típust alkotnak: egyetlen fallal körülvett szenthely, nagy platókra épített templomok, csillag-szerkezet, alacsony, nem igazi, alacsony (vagy be nem fejezett? - mindjárt meglátjuk) 'vimalák', nagyon gazdagon körülszobort bejáratok, egy templomban több szentély (nem kötelezően) és leírhatatlanul gazdag szobrászat, különösen a templomokon körbefutó, minden képzeletet felülmúló frízek. A frízek tartalmáról szeretnék külön szólni, kicsit később.

Ha igazak az emlékeim, a szomnatpuri templom a legnagyobb és legkésőbbi, a beluri falak között két komolyabb és talán egy-két kisebb templom látható (mindjárt pontosítom!), a halebidi templom frízei a legcsodálatosabbak. A ranakpuri Akbar-látogatáshoz hasonlóan valamelyik muszlim hódító, Belurt megszemlélve nem csak nem romboltatta azt le, hanem azt mondta, nem elég bátor ahhoz, hogy leírja a szépségeit, mert túlzásokkal vádolná meg az utókor. Akkor mit vár tőlem az olvasó, nehéz megszólalni is.

Különlegesek ezek a templomok azért is, mert a történetük percre pontosan ismert, az alkotóik neve pedig fennmaradt. A Hojszala dinasztia Kr. után 1000-től 1346-ig uralkodott ezen a vidéken és több indiai uralkodóházhoz hasonlóan a semmiből, kis törzsből emelkedtek ki. Büszkék lehettek magukra, a szomnatpuri templom megépítését hadvezérére bízó III. Naraszimha (1254-1291) címeinek, rangjainak száma végtelen, megérdemli, hogy ideírjam: "Sri Vishnuvaradhana, Pratapa Chakravarti, Hoysala Bhujabala, Sri Vira Narasimha, Maharajadhiraja, Raja Paramesvara, Sanivarasiddhi, Giridurgamalla...." (mintha a mi drága Habsburgjaink címeinek litániáját olvasná az ember). Az alapítás adatait szép ó-kannadai nyelven (kalácsírásnak becézem) tábla hirdeti a templomnál. Nem kevésbé érdekes, hogy a szobrászok neve is fennmaradt - a szomnatpuriak például Ballayya, Chaudayya, Bharmayya, Kamayya és Nanjayya - sőt, szignálták is az alkotásaikat!

Most, lassan, a dél-indiai futásom végére érve összegződik bennem, milyen hatalmas területen győzedelmeskedett, majd olvadt - valószínűleg - vissza a hinduizmusba a dzséjnizmus. Akárhová nézek idelent, mindenütt megjelentek, jelen vannak vagy tudomása van a történelemnek, hogy jelen voltak a dzséjnek. Itt is így van: a Hojszalák dzséjnnek születtek, az első templomokban ennek határozott jelei vannak, majd szépen, lassan áttértek a hinduizmusra, először Krisna-, majd Síva-hívő vált belőlük. Hogy e kettő között mi a lényegi különbség azon kívül, hogy - ha festik - másként festik a homlokukat, meg nem mondom, ne kérdezzék. A szobrászaikat nem nagyon zavarhatta ez a folyamat, minden körülmények között remekműveket alkottak. A remekművek leírásába, nagy muzulmán elődömnek igazat adva, nem megyek bele, beletörne a bicskám, illetve hát a tollam. A legérdekesebbek a frízek, tömör, tömény sorai szenteknek, isteneknek, állatoknak, harcosoknak és vagy a szobrászok fantáziája teremtette modern, mai eszközöknek, vagy el kell könyvelni a Hojszala-templomokat túlvilági lények 'lelőhelyének'. A fotóim között ugyanis fellelhetők olyan dolgok ábrázolásai, amelyeket azért 'kaptam le', mert az útikalauz rájuk bökött és elmesélte, hogy melyik ősi eposz melyik részletét ábrázolják, nem állva meg, hogy az eszköz mai megfelelőjére ne utaljon. Tessék követni engem, én rendkívül izgalmasnak találtam: a 'Szomnatpur....' fotógyűjtemény legalsó sorának jobbról második képe harci jelenetet ábrázol, emlékeim szerint a jobbszélen álló Ravanát támadja egy harci szekér. A szekeret vonó paripa lovasának feje felett sorozatvetőt láthatunk (katyusa? - hát nem úgy néz ki?), a szekéren hordott eszköz mögött pedig kétségtelenül mellvéd magasodik, ami mögül egy amazon periszkóppal vizsgálja az ellenséges állásokat (azért kell periszkópnak lennie, mert a mellvéd teteje alól lát ki). Az utolsó kép pedig két, egymás ellen küzdő harci szekeret ábrázol, a szakállas harcos mindkettőn sorozatvető íjat használ. És most tessék visszalapozni pár bekezdéssel feljebb, a vimalához, mint repülő objektumhoz. Vagy maguk tudtak ilyesmiket fabrikálni évezredekkel ezelőtt vagy láttak földöntúliakat leszállni erre a milliószor megszentségtelenített Földre és itt, még ha a világmindenség legbékésebb angyalai is voltak odakünt, elkezdtek véres csatákat vívni egymás ellen. Megfertőződtek az emberiségtől.

Nem lehet persze elhagyni a Hojszalák mesés templomait (most jut eszembe: igen volt köztük befejezetlen is, nem csoda, volt, amelyiket 100 évig szobortak) anélkül, hogy meg ne említsem a templomok tetőkonzoljait kívülről aládúcoló és a belső oszlopok támaszaiként is szolgáló csupa vér, csupa bőség, csupa szex, csupa dagadó, érzéki forma női szobrokat. Ilyet csak egészséges szexuálitásban gondolkodó, viharos érzékiséggel megáldott és azt kiélő emberek alkothatnak. Európai istenek és jezsuiták nem. Én emlékezetből 'apszara' névvel illettem őket, most látom, hogy helyesen 'apszarasz' a becsületes nevük a többnyire angyalként és röpködve ábrázolt istenkísérő és talán másutt is kísértő hölgyeknek. Ahol tudom, javítani fogom a hibát.

Srirangapatna vagy Srirangapatnam egy sziget a Cauvery folyón. Ez volt a májszori radzsák fővárosa 1610-től 1799-ig. Az utolsó, Tipu szultán az angolok ellen vívott ütközetben, 1799-ben vesztette életét. Amire emlékszem, az a szultán kedvenc mecsete és a Gumbaz néven ismert sírhelye (miként lehetséges, hogy a levert és megölt szultánnak ilyen monumentális mauzóleumot építettek, nem tudom). A kettő közül a mauzóleumra emlékszem jobban, sárga falaival és fekete oszlopaival, valamint a kellemes kerttel körülötte békés és szép jelenség. A radzsák, hindu királyok átvedlése muszlim szultánná is titok pillanatnyilag előttem!

Májszorból szaladtam át Hampiba, a XIV.-XV. században virágzó Vidzsajanagar hindu királyság fővárosához is. Az is lehet, hogy már Bangalore-ba utazva ejtettem útba. Szinte elképzelhetetlen, milyen kimeríthetetlen kincsesbánya lehetett India az európai középkorban, korlátlannak tűnnek nem csupán a fizikai, hanem a szellemi erőforrások is. Vidzsajanagart is olyan szintre emelték a hindu uralkodók, hogy Indián kívül is híre ment: utazók úgy írtak róla, mint méreteiben Rómához hasonlóról és mint a világ legjobban ellátott városáról. Mindezt úgy alkották meg, hogy állandó harcban álltak a Dekkánt uraló muzulmán szultanátusokkal, akik végül szövetséget kötve hatalmas hadakat tudtak felvonultatni és 1565-ben megverték és lefejezték az akkor uralkodó Ramaradzsát. Most vissza kellene lapoznom a történelembe, mi is volt az átmenet a Hojszalák és a vidzsajanagari uralkodóház között, mert a Hojszalák eltűntekor kezdődött és ezzel a vereséggel végződött Vidzsajanagar történelme. Majd egyszer, talán. A város romokban maradt fenn, a legjobb állapotnak a Pampapati Szvámi templom örvend. Nagyon halvány emlékek maradtak meg bennem, ezért csak a baloldali linkekre utalok.

Ugyanígy jártam Ootacamunddal is (hívjuk Útinak magyarul). Kellemes, nagyon zöld üdülőhely, Hill Station. Nézem a térképet, töröm az agyam, de nem jut eszembe, mikor érintettem. Hogy érintettem, abban biztos vagyok, nézzék el nekem, hogy csak a linkeket tudom ajánlani.

Az utóbbiakkal szemben élesen az agyamba vésődött és soha semmi sem tudhatja kitörölni (de büszkén mondom, majdnem 70 évesen és mi van Alzheimerrel, például?): utazok valahol Májszor környékén, poros, rossz út, száraz vidék, sárga fű, apró bokrok, bozót, ritkás fák. Hirtelen villan valami állatfej az úttól vagy száz méterre a fák között, mintha zsiráf lenne. Az első pillanat ijedtségét legyőzve szólok a sofőrnek, hogy álljon meg. Szinte futólépésben sietek a jelenség irányába, először eltűnik, aztán előbukkan, de már párosan. Lovak, délceg paripák, 4-5 méter magasban a hosszú nyakon ülő fejük. Barnák, nagyon kecsesek, fel vannak szerszámozva, azt hiszem néhánytíz méteres sugáron belül ötöt számoltam meg, köztük kis primitív kápolna. Kőszobrok? Nem, ahogy egész közel lépek, érzékelem, hogy kerámiából készültek. Megkopogtatom az egyiket, szinte félve, hogy baja történhet, nincs kétség, itt, a semmi közepén (jó angol kifejezés: in the middle of nowhere) ekkora kerámia-alkotások. Hogy tudták ezeket kiégetni? Hol és mikor? Hogy szállították ide? Ki vigyáz rájuk? De hiszen ekkora tárgyakat kiégetni ma se tudhatnak?! Nincs válasz. Előbb-utóbb tönkre fogják őket tenni, szétvésik és elrabolják? Atyaisten, micsoda őrület, micsoda csoda! Indiai tartózkodásom alatt számtalan embernek elmondtam, mit láttam, kérdeztem, mit tudnak róla? Irodalomban is keresgéltem, semmi se vezetett eredményre. Végül a közelmúltban Baktaynál (5) bukkantam rá a megoldásra, véletlenül, más után keresgélve. Ő írja le a II. kötet 237. oldalán, hogy "Dél-Indiában a népi művészet sok érdekes jelenségével találkozhatunk. Ilyenek a falusi védelmező istenségek és a nagyalakú lovak cserépből készült ábrázolatai.... Az utóbbiak Aidzsannár istennek a rendelkezésére állanak, aki éjszakánként körül-körülnyargalja a falut, lakosainak a nyugalmán őrködve. A formákon felismerjük a dél-indiai oszlopcsarnokok lovainak típusait, a nehézkesség pedig a törékeny anyagnak tudható be." Bemutat két fotót is: az istenségek is, a lovak is zömök, szinte tömörnek tűnő alakok. Az én emlékezetemben kecsesebb paripák élnek! Igen, megnéztem a fotóimat, sokkal kecsesebbek, igaz, erős tömbökre támaszkodnak. Sajnos Baktay nem utal a gyártási technológiára. Mit tudhattak a falusiak, ha ilyen nagy és ilyen lenyűgöző alakokat készítettek kerámiából?

Végül Bangalore felé autózva megálltam egy-egy félórára Krisnaradzsaszagar-nál, majd Sravanabelgolánál. Az utóbbi az egyik legszentebb dzséjn központ, ahol Gomatesvarára, a dzséjn szentre voltam kíváncsi. Az egy tömbből faragott szobor méretei több, mint meglepők, közel 20 m magas. Valószínűleg igaz az állítás, hogy hasonló méretű monolit szobrokkal csak Egyiptom ajándékozta meg a világot, de Gomatesvara azok közül is kiemelkedne. Több, mint ezer éve, a X. században (Radzsamalla Ganga király uralkodása alatt) készült, azóta sűrűn rendeznek ünnepségeket a tiszteletére. Tizenkét évenként India minden sarkából érkeznek hívők és adományokkal hódolnak neki (illetve hát a papoknak). Az adományokat (részben) az erre az alkalomra épített emelvényről vödrökből öntik a fejére: tejből készített termékeket, mézet, gyümölcsöket, de arany és ezüst érméket, sőt - hívőtől is hallottam - gyémántot is! Felszaladtam az ötszáz lépcsőn, hogy a talapzatot is megszemlélhessem, ahol akkor is tüsténkedtek a papok, fogadtak pár hívőt, elhelyezték a talapzaton a virágaikat, megöntöztek valamit olajjal. Oltárként kezelték a szent (tirtankara?) lábait. Onnan felnézve nagyot nőtt a szobor, szinte az eget súrolta.

Krishnarajasagar (Krisnaradzsaszagar) számomra nem a távoli múltat jelentette, hanem a modern India képe rajzolódott ki. Itt ugyanis még az angol megszállás alatt IV. Krishnaraja Wadiyar (Krisnaradzsa Vadijar - figyeljünk fel a névazonosságra) 1909-ben megterveztetett egy gátat, ami 1930-ra el is készült, biztosítva a monszun vízének felfogását és öntözésre hasznosítását. Szép tó is létesült, természetesen és India egyik legszebb parkját varázsolták a partjaira. Elkövették azt a hibát, hogy három hindu templomot is elöntött a víz, úgy hallom, mostanában szedték szét az egyiket alkotóelemeire a száraz időszak alacsony vízállását kihasználva és építik újjá, megszámozva minden darabját és komputerizálva az egész templomot. Egy-két év és újjászületik a tavon kívül. A Krishnarajasagar linkben talán két kép látható a gátról és a parkról, de hasznos, mert több, ezen a túrán szereplő helyszínről mutat be képeket.

Bangalore-ba érkezve rohannom kellett a reptérre, a városból csak annyit láttam, amennyit egy átutazó láthat a kocsiból. Annyit mindenesetre konstatáltam, hogy szép, rendezett, tiszta város, kellemesebb lehet ott élni, mint a legtöbb észak-indiai településen.

Hazaérve kellemetlen meglepetés ért. Amrita lányom, akivel már jó barátságban váltunk el pár nappal előbb, mosolygott, ha fölé hajoltam, mosolyogva hadonászott a kezével, a hasamon nyugodott meg, ha hascsikarása volt, elfeledett, nem ismert rám, amikor fölé hajoltam. megrémült, éktelen sírásba kezdett. Napokba tellett, amire vissza tudtam nyerni a barátságát. Milyen traumák érhetik a gyermekeket, ha elszakítják őket, akár napokra is a szüleiktől?