Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

V.2. Az indiai vendéglátás kínjai

A kasztokról eddig elmondottak, az ortodox hindu étkezési szokásokról írtak és az a pár szó, amit az indiai kapcsolatainkról említettem bizonyára adnak valami vázlatos képet, milyen nehéz lehet nem odaszületett embernek egyszerre nagyobb indiai vendégsereget meghívnia, úgy ellátnia, hogy azok valamennyien jól érezzék magukat, ne támadjon feszültség a vendéglátó és valamelyik vendég között, esetleg a vendégek között. A kereskedelmi munka és még inkább a kereskedelmi-diplomáciai munka kötelező kelléke, hogy az ember minél szélesebb, minél befolyásosabb körrel építsen ki olyan kapcsolatokat, amelyen keresztül árut értékesít vagy elősegíti-támogatja az áruértékesítést, illetve amely az áruforgalom-növelés lehetőségeinek kutatásához hasznos információkat tud nyújtani. Természetesen minél közelebbi, közvetlenebb, akár baráti ez a kapcsolat, annál jobban működik a kapcsolatrendszer. Így a vendéglátás alapvetően nem élvezet és szórakozás, hanem munka, de minél jobban ötvöződik ez a munka jókedvvel, szórakozással, a vendéglátó és vendég kölcsönös megbecsülésével, annál olajozottabban éri el a célját. Rettenetesen nagy szerepet játszik ebben a munkában a feleség, a szakács, a felszolgáló. És nem utolsósorban a környezet, a lakás, bútorzat, étkészletek, evőeszközök, poharak. Mivel a környezet nem volt főúri, megsokszorozódott a ránk háruló feladat.

A feladat és a lehetőségek, meg saját teherbíró képességünk azt diktálta - kivéve, ha konkrét ügyet akart az ember fehér asztalnál előmozdítani -, hogy minél nagyobb társaságot hívjunk meg egyszerre. A határt az szabta meg, hogy minden meghívott számára kedves vagy legalább elfogadható étrend születhessen, és persze az, hogy a társaság kezelhető, összefogható legyen.

A kezelhetőség néhány meghívás után egyértelművé vált: négy-hat vendégnél több csak akkor tudja jól érezni magát, ha többen közülük jól ismerik egymást és hosszabb-rövidebb időt a társaság magjáról leszakadva is kellemesen eltöltenek. Akkora társaságot meghívni, ahol a házigazdai kötelesség inkább a jó ellátásra és a társaság helyes megválasztására terjedt ki, mint a hangulat életben tartására, lakásaink mérete miatt lehetetlen volt. Ha mégis sor került - kényszerszülte megoldásként - nagyobb társaság meghívására, arra kellett vigyázni, hogy a vendégek között meginduljon a társalgás, ha hervadozó csoport alakult ki, valamivel megmozgatni őket vagy odacipelni egy "társaság kedvencét" és rábízni a hangulatkeltést. Különleges gondot jelentettek az asszonyok, akik többsége szinte azonnal levált férjéről és kereste a hölgytársaságot. Ezt részben keleti dolognak tartottuk, részben érthetőnek európai szemmel nézve is: a férfiak világa az üzlet és ezzel összefüggésben a politika, a gazdaság volt, néhányuknál a golf, egymás közt esetleg a krikett, a nők világa pedig a család, a háztartás, ritkábban a film világa. Márti óriási lelkierővel keresgélte a mindig kialakuló hölgykoszorúban a közös témaköröket, de a felsoroltakon kívül ritkán talált újra. De, jut eszembe mégis: két témakörről majdnem mindig sikerült hosszasan csevegnie, a jógáról, amelynek valamilyen könnyebb, alapvetően meditációra épülő változatát többen űzték hölgyvendégeink közül, vagy hozzá tudtak szólni, és a böjtről, amely a jógához kapcsolódóan vagy önálló témaként szerepelt a gondolatvilágukban, többek gyakorlatában. Érdekes volt megtudni, hogy a hét egy napján, és érdekes módon Indiában is többnyire péntek volt ez a nap, a hölgyek közül sokan szigorú böjtöt tartottak, kizárólag folyadékot fogyasztottak, azt se sokat. Ilyen heti egyszeri böjtre a férfiak között is akadt példa. Mintha az egész szervezet kitisztulna, kilökné magából a salakot, napokig jobb közérzetet ad - vallották. Az ünnepek egy részéhez is kötődtek, általában szintén egynapos böjtök, a hölgyek világa azonban ismerte a család érdekében, fogadalomból végzett böjtöt. Ezek többnaposak voltak és az első helyen - a fogadalom okaként és céljaként - a férj állt. "A férjem új vállalkozásba kezdett, háromnapos böjttel támogatom" - jelenti ki, mint a világ legtermészetesebb dolgát, a feleség. Sok magyar gúnyolódott ezen az ismét csak idegen, furcsa gondolkodásmódon. Szerintem kicsit belegondolva, beleérezve nem csak elfogadni, hanem ajánlani is lehet ezt a gyakorlatot. Ősi egészségügyi-gyógyászati tapasztalatok képezhetik az alapját és emellett a másként támogatni nem tudónak lehetőséget nyújt arra, hogy erőit, energiáit kontrollálva szimpátia-erőfeszítést tegyen. Az ima valamilyen, általam, ateista által is érthető formája, amikor a támogatást kérő nem valami vagy valaki megfoghatatlanhoz fordul segítségért, hanem egyszerűen és közvetlenül fejezi ki saját támogatását. Imádkozik a testével az alkotóhoz, hogy erőfeszítését siker koronázza. Imádkozik öntisztulásával mások energiagyarapodásáért. Ha így van, nagyszerű dolog. Hány "fehér" asszonyból hiányzik a csöppje is az ilyen közvetlen áhítatnak, az ilyen "itt-vagyok-én-is-és-érted-szenvedek" attitűdnek. Hány nagy dolog sikere múlhatott azon, hogy a férfi-akarnok nem érezte a nő áhítat-párás leheletét a tarkóján az utolsó erőfeszítés pillanatában?

Vissza a rideg valósághoz. Az eddig elmondott, az egész világra érvényes szervezési alapkérdések, és kicsit keleties női momentumok átgondolása után jönnek az indiai vendéglátás igazi kínjai: végig kell gondolni, ki mit hajlandó fogyasztani, helyesebben mik az étkezési szokásai, és legalább ilyen alapossággal azt, hogy hol van az illetőnek, családjának az irritáció-küszöbe. Arról van szó, hogy nyilván nem szabad egy asztalhoz ültetni szigorúan vegetáriánus dzséjnt a marhahúst nagy kedvvel fogyasztó muszlimmal. Tágulnak-lazulnak ezek a tabuk, elsősorban éppen ebben a vonatkozásban, abban, hogy elviselik az ortodoxok is azt, ha a számukra teljes mértékben szentségtörő étkezési szokásokat a jelenlétükben gyakorolják, de meghívni egy asztalhoz alapkérdések tisztázása nélkül dzséjnt és moszlimot, vagy ortodox hindut és párszit egyszerűen nem illik. Mély emberi érzéseket sérthet vele az ember. Bonyolítja a helyzetet, hogy az alkoholfogyasztási és dohányzási szokásokat is ismerni kell. A dohányzást hál' isten - azt hiszem nyugodtan állíthatom - minden vallás tabuként kezeli, elvetendő szokásnak tartja.

Mivel illusztrálhatnám az étkezési szokások mélységét? Mahatma Gandhi jut elsőnek eszembe, aki negyvenkét évesen megírt önéletrajzában kitér a húsfogyasztás tilalmával kapcsolatos élményére, éspedig arra, hogy Angliában folytatott tanulmányai ideje alatt kíváncsiságból megkóstolt valami húsételt, ami azon nyomban visszajött belőle. Úgy érezte ugyanis, mintha a lenyelt húsdarab életre kelt és mozgott volna a gyomrában. Gondoljunk bele, hány ortodox hinduból vagy dzséjnből válthat ki hasonló érzéseket a húsfogyasztás látványa is?

És itt teszek egy rövid kitérőt a 42 évesen írt önéletrajz miatt. Amikor a kezembe került a könyv, a 42 év hallatán nekem is felszaladt a szemöldököm: miért ír valaki 42 évesen önéletrajzot? Exhibicionizmus vagy gyermetegség-e az oka? Aztán eszembe ötlöttek a statisztikai adatok: 1947-ben, amikor India függetlenné vált, 38 év volt az átlagéletkor, a bombayi éveink alatt - joggal büszkélkedett vele India - 52. Amikor Gandhiji (Gandhidzsi, a dzsi kedveskedve becéző toldat) az önéletrajzát írta, a század elején (!), joggal érezhette magát öreg embernek és bár 125 évig szeretett volna élni, valószínűleg a józan belátás íratta meg vele az önéletrajzot ebben az akkor igen előrehaladott korban.

Szigorú vegetarianizmus: egyik legfontosabb üzleti partnerem, mivel a textilimport kezelése a fő feladataim közé tartozott, India egyik legnagyobb és legismertebb textilexportőre, az akkor Manilal Talakchand cég volt. A cégtulajdonos család feje elvben a nyolcvanas éveiben járó délceg, hagyományos zártnyakú, sötét, majdnem palástszerű kurtában (valószínű más az igazi neve) s hengeres fejfedőben meg-megjelenő apa volt, aki már csak órákra nézett be a hivatalába, az ügyek vitelét két fára bízta. Az idősebb, nálam talán egy-két évvel fiatalabb M. M. Sheth (Set vagy Sét) volt a magyar ügyek gazdája. A családdal sűrűn találkoztunk: a családfővel a kirendeltségen, vele és nagyon nyugodt, békés feleségével a nálunk rendezett vacsorákon (valószínűleg éppen az étkezési szokás-korlátok miatt elég ritkán), az ő vacsoráikon, fogadásaikon, két iskoláskorú lányukkal "tisztelgő látogatásaik" alkalmával. Sheth úrral elég hamar tisztáztuk, hogy ajándékokat csak jelentéktelen értékhatárig (könyv, hanglemez, hasonló apróság) fogadok el, így az ajándékozás feleségtől feleségnek és gyereknek zajlott (a férfiak közt egyeztetett kis értékben, de apróbb ékszerek formájában) és tisztelgő látogatás formát öltött. Ilyenkor Mrs. Sheth jelentkezett be, akit két lánya szokott kísérni. A lányok valószínűleg tanulták a társadalmi érintkezés mozzanatait.

1996. március 10., a 61. születésnapom van, amikor a folytatáshoz nekiülök. Mondhatnám, József Attila után szabadon:

De hagyjuk ezt, most éppen olyan élményekről csevegünk, amelyek meghazudtolni látszanak ezt a négy sort.

Folytassuk a művet, amelyet tulajdonképpen kis családomnak szánnék. Őket mind nyilvánvalóbban nem érdekli. Talán lesznek, akik elolvassák.

M. M. Sheth, azaz Manubhai Sheth úr vékony, sovány ember, az indiai átlagnál nagyon halványan sötétebb bőrszínnel és olajjal szorosan a fejére simított ébenfekete hajjal. A fogai neki is épek és csillogóak. Gyors beszédét időnként nehezen követem. Szeret tréfálkozni, és ahogy feleségemmel meghatároztuk, "függőlegesen" nevet vagy helyesebben jóízűen kacarászik. Függőlegesen, mert egész testével vidámkodik és felső teste föl-le ugrándozik nevetgélés közben. Felesége a túlsúlyos hölgyek kategóriájába tartozik, ami a vegetáriánus konyhán élők magas aránya mellett - meglepő módon - nem ritka jelenség. Arca viszont kifejezetten helyes, kerekded, de bájos. Rövid beszédű, pár szavas mondatait halkan, majdnem mindig halvány mosoly kíséretében adja elő. Sohasem láttam kizökkenni sztoikus nyugalmából, sosem ejtett ki egy hangos szót, bár kisebbik lányával valószínű sok mindenben nem ért egyet: Vaishali (Vejsáli) már kislány korában a modernizálódó India jelképe lehetett volna. Zabolázhatatlan kiscsikóként el-elrugaszkodott a hagyományoktól, szárit ritkán lehetett látni rajta és láthatólag zavarta élénk mozgásában. Az ismerősök körében talán rajta láttunk először farmert. Testsúlyát tekintve ő is az anyjára ütött, akárcsak nővére, Preety. A név akár az angol prettynek (csinos) is vélhető, pedig eredeti indiai. Preety több, mint csinos hölggyé cseperedett a szemünk láttán. Anyja alkatát örökölte ugyan és bevallottan küzdött a kilók ellen, de arca nem egyszerűen csinos, hanem gyönyörű. Mélyfekete szemeinek visszafogott tüzével a világ bármely táján megbabonázhatna akárkit. Ha akarná. Mindkét lány pártában maradt, ami teljességgel érthetetlen. Csak érzéseimre hagyatkozhatok a kérdésben. Úgy tűnik, a hagyományok leomlásának "áldozatai". Mindketten elutasíthatták, hogy szülők választotta jelölthöz menjenek férjhez, a szülők elég bölcsek voltak ahhoz, hogy ezt ne erőltessék. A szülők hagyománytisztelete viszont erősen korlátozhatta őket egyrészt önálló döntéshozatalban, másrészt a szerelmi kapcsolat kialakulásához szükséges szabad mozgásban, kemény korlátok nélküli életvitelben. Talán még nem késő, talán India gyors modernizációja még hozzásegíti ezt a két aranyos hölgyet, hogy boldog vizekre evezzenek. Tiszta szívből kívánom nekik.

Egy ilyen "tisztelgő látogatásuk" alkalmával meséltük el nekik az Amrita lányom úszástanulásával kapcsolatos malőrt, amin olyan jól szórakoztak, különösen Vaishali, hogy majdnem szerteszét gurultak a nevetéstől. Történt ugyanis, hogy Amrita, kis segítséggel, kilenc hónapos kora körül, beúszott a Breach Candy uszoda szigetére és ott azonnal, minden teketória nélkül elkezdett nyomizni. Partra vinni már késő volt, a folyamatot leállítani lehetetlen. Az eredmény azonnal jelentkezett. Egy pillanatra dermedten néztem piciny lányom, majd a markom odatartottam a popsija alá. Meg is telt egy pillanat alatt az illatosan gőzölgő masszával. Most azt kellett eldönteni, ordítani kezdek-e segítségért, de eszembe se jutott, anélkül, hogy végiggondoltam volna: sweeper (takarító-ember) úgyse úszik ide, egy - mondjuk - angol főkonzult meg csak nem kérhet meg az ember, hogy vegye át a rakományt, amíg a produkcióval láthatóan elégedett csöppséget partra segíti. Így nekiindultam a távnak, partra úsztam kényelmetlen terhemmel. Arra hirtelen nem is emlékszem, Amrita velem vergődött-e partra vagy anyja beúszott-e érte. Sztorink sikere fenomenális volt. Esküszöm, Shethék se azelőtt, se azóta nem mulattak olyan jól, mint előadásunkon. A könnyeik csorogtak.

Shethék dzséjnek, ami nevükből is elég nagy biztonsággal kikövetkeztethető. A sheth annyit jelent, hogy kereskedő, éspedig - úgy emlékszem - meghatározott vidékről, Gudzsarat déli, délnyugati vidékéről származó kereskedő. Az pedig a dzséjnizmus legnagyobb központja. Mint kereskedő. valószínűleg a vajdija "osztály" valamelyik kasztjába tartoznak. És mint dzséjnek, kötelességszerűen szigorúan vegetáriánusok. Nem esznek tojást sem, mert abban is jelen van az élet csirája és csak a földfelszín felett termő zöldségekkel élnek. Szerintük nem igaz az állítás, amit olvasmányaimból tanultam, hogy vannak dzséjnek, akik csak földfelszín feletti, vannak viszont, akik szigorúan csak az alatti zöldséget fogyasztanak. Állítják, hogy minden dzséjn velük azonos módon kizárja a földben termő terményeket. Természetesen nem isznak, nem dohányoznak. Nem nagyon szerettünk vájkálni a szokásokban, de kíváncsiságból is és mert a vendéglátásuk problémamentessé tétele is ezt kívánta, igyekeztünk minél többet megtudni étkezési szokásaikról. Azt töredelmesen bevallották, hogy külföldi útjaik során - hacsak nem akarnak éhen halni - kénytelenek az előírásokat megsérteni. Elfogyasztják a tojást tartalmazó ételeket, ha a tojás nem elkülöníthető alkotóeleme az ételnek, hanem csak a készítéséhez használtak tojást. Mint például a tojásos tészta. Vagy: nem követelhetik meg, mert meg sem értenék külföldön, mit kémek, hogy a szent vajjal, "ghee"-vel (gí) készítsék el ételeiket. Arra pedig gondolni se lehet, hogy a főzéshez és tálaláshoz használt edények vallási előírásaik szempontjából "tiszták" legyenek. Így csak arra ügyelnek, hogy ne essenek észlelhető és elkerülhető vétségbe. A vallás és papjaik ma már megbocsátják a külföldre járók ilyen "kényszer-ballépéseit'', igaz, Shethék által nem részletezett "megtisztulási" procedúrán kell átesniük.

Olvasmányaimban találkoztam ilyen előírásokkal. A legszigorúbbak - valószínűtlennek tartom, hogy a mai, modern, a külkereskedelem sikerétől nagymértékben függő Indiában akár a legortodoxabb papok is ragaszkodnának ilyenekhez - azzal kezdődnek, hogy 101 fürdőt venni a Gangesz vizében, öt "szent" alkotórészből- a szent tehén tejéből, húgyából és ürülékéből, a szent gheeből és mézből kevert pépet fogyasztani előírt alkalommal vagy napokon keresztül és mindeközben számtalan imával bocsánatért fohászkodni az istenekhez. A mi fülünknek rettenetes valaminek hangzik az öt összetevőből gyúrt eledel, de gondoljunk most futtában néhány meghökkentő dologra. ami talán kapaszkodóul szolgálhat: közismert, hogy Egyiptomban az előkelő hölgyek egyik szépítőszeréül a vizelet szolgált. Ismereteim szerint csak mosakodtak benne, de ki tudja? A másik: Indira Gandhi bukását követően a Dzsanata (Janata) Párt vezéralakja, az ortodox hindu Morardzsi Deszai került a miniszterelnöki székbe, aki több nyilatkozatában büszkén hirdette, hogy minden reggel egy pohár tehénhúgy elfogyasztásával kezdi a napot, a húgy szent voltának, a szervezetet tisztító és az egészséget konzerváló hatásának köszönheti, hogy hajlott kora ellenére jó erőnek, egészségnek örvend. Lehet, bolondnak tűnik a szemünkben, pedig egy olyan birodalom-méretű állam vezetőjévé válni, mint India? - tökéletesen ostoba embernek nem sikerülhet. És végül: ha valahol, hát Indiában mindent elsöprő erővel jelentkezik, mindenen átsüt a hit. A Gangesz folyón csónakázva hüledezve bámulja az ember, ahogy közvetlenül a parton "nagyüzemben", napi százas nagyságrendben égetik a halottakat, a kísérő-evezős meséli - elfogadható angolsággal -, hogy a fertőző betegségben elhunytakat nem égetik el, hanem nehezéket kötnek a hullára és a folyóba vetik. Lépésekkel lejjebb hosszú sorban dhobik, mosóemberek, mosóasszonyok sulykolják naphosszat a ruhákat a vízbe tett lapos köveken. Kicsit távolabb bűneiket lemosandó, szent fürdőt véve mosakszanak, merülnek víz alá a hívők, miközben szájukat is öblögetik. Még odébb isznak a szent folyó vizéből. Ez a hinduk óriási hite - mondja az egyszerű evezős -, a többség tudja, hogy egészségügyileg mennyire veszélyes, amit tesz, de a hit elsöpri a tudást, az óvatosságot. És széles szájjal mosolyog hozzá.

Aki az öt szent elemből készült tisztító-eledelt fogyasztja, mélyen hisz a mindent megváltó isteni erőben.

Shethék kisebbik lánya, Vaishali valószínűleg az étkezési szokások tekintetében is renitenskedne, ha nem lenne erősebb benne a szülők iránti tisztelet. Mosolyogva mondta legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy náluk nem is leltet bűnözni, mert a szakács már a konyhaajtóban hétfejű sárkányként őrködik és nem enged he semmit, amit a vallás tilt. Jobban vigyáz, mint édesanyjuk. Hogy mit esznek ezekután? Nem tudom, megtiszteltetésnek fogja-e fel egy végül is modernnek mondható dzséjn család, vagy a vallási előírások áthágásával járó kegynek, de többször fogyasztottunk Shethéknél legalább "gyomor-előkészítőket", előfordult, hogy komplett vacsorát, sőt ebédet. Modernségük legbiztosabb jelének és az általános indiai tolerancia részének tekinthető, hogy bár az alkoholfogyasztás a tabuk tabuja, a vendéget whiskyvel is megkínálják és örömmel nyugtázzák a kínált italról alkotott jó véleményt. Iszogatás közben, amihez ők hűsítőkkel csatlakoznak, magokat, főként kesudiót kínálnak. A leves ismeretlen fogalom náluk, a szakács talán nem is ismeri a levesfőzés tudományát. A második fogásokat mindig többes számban rozsdamentes tálcára helyezett, a kínai fületlen leveses-csészéhez hasonló, ugyancsak rozsdamentes edénykékben tálalják. A három-négy, joghurtosan vagy maszalásan, kárrisan levesesre készített zöldségételt több csatni, igen, meglepő módon az alapismereteink szerint húsételek kísérőiként ismert csatni zamatosítja. De milyen csatnik?! Ahogy nálunk a savanyúságnál a házi készítésű vecsési, vagy lekvárnál, dzsemnél a magakészítette a csúcs, náluk a házi készítésű csatni a verhetetlen finomság. Többféleképpen készített rizs is kínálásra kerül. A főételek a világ minden, földfelszín felett termő zöldségéből és gyümölcséből készülhetnek. Shethék kedvelt fogásai lencséből, babból, padlizsánból készülnek. Jut eszembe: Vaishali tréfálkozva, ugyanakkor majdnem szemlesütve vallotta be legutóbbi ottlétünk alkalmával, hogy ők tulajdonképpen folyamatos bűnbe esők, mert a gumós növények közül a vöröshagymát és a fokhagymát fogyasztják. Kiváló készítményük a kockákra vágott sajtból lassú tűzön sütött paneer (panír, vajon van-e valami köze a mi panírozásunkhoz?).

A főételek elfogyasztása után feltétlenül kínálnak házilag készített joghurtot, ami tulajdonképpen inkább egyszerű aludttej, de finom! Az étkezés útjai itt szétválhatnak, van aki csak gyomornyugtató magokat, ánizscukrot ropogtat, van aki az alapvetően tejalapú édességeket is megkóstolja.

Étkezés közben a család vizet vagy hűsítőt iszik, a külföldi vendéget sörrel is kínálják. Sheth úr feltétlenül félreül étkezés után és szertartásosan elfogyasztja tejjel vagy dzsemmel ízesített teáját.

A tea külön fejezetet érdemelne. Talán sor kerül rá. Talán Kalkuttánál, a fő teapiacnál.

Sheth úr példáját érdemes követni, én mindig teszem is, többnyire családtagjai is: a teájuk mindig kiváló.

A Shethéknél elfogyasztott vacsorák újra világossá tették számomra a kézzel étkezés ésszerűségét. A vendéglátók ugyanis kézzel, a főételek mellé adott purik és csapatik kanálszerű alátétté formálásával és egy-két ujj rácsíptető mozdulatával esznek, elegánsan, nagy tisztasággal. Mi evőeszközökkel kínlódunk, de se a tálacskák, se az ételek nem erre valók, a napnál is világosabb. Ennék kézzel, de nem megy, pillanatok alatt nyakig ételben úszom, visszatérek az evőeszközökhöz, de azok azonnal a használhatóság határáig maszatosakká válnak, szalvétát szalvéta után kenek össze. Nesze neked kézzel étkezés! Azt is módszeresen meg kell tanulni. Visszatérve a közös étkezésekre: tessék elképzelni mi történik, ha egy ilyen, a pár évtizeddel korábbi ortodoxokhoz képest ugyan modern, de mégis teljes mértékben vegetáriánus családot összeültetnek mondjuk Husszeinékkel.

Hooseinék (Husszejn) - a nevükből is világos! - moszlimok voltak. Az apa még aktív volt, de Shethékhez hasonlóan lényegében a legidősebb fiú vitte már az ügyeket. Kisebb ügynöki vállalatot vezetett, alkalmasat arra, hogy a szocialista cégek nehézkes munkáját elviselje, kínlódjon az állandó személycserékkel, rossz angolsággal, elkéső ajánlatokkal. Kapcsolatunk gyorsan alakulhatott baráti jellegűvé, mert a tőlük kapott "Indian Cooking for Pleasure" szakácskönyvben a "With Rest Wishes To Mrs. Halmos From Rehana Hosie Hoosein" dedikáció dátuma 21/2/75, tehát alig több, mint fél évvel "hivatalba lépésem" után már tudtak arról, hogy szeretjük az indiai konyhát és hogy egy ilyen könyv kellemes fogadtatásra fog találni. Az aláírás, most, hogy annyi év után újra látom, egy pillanatra zavarba hoz. Arra emlékszem ugyanis, hogy a cégvezető fiatalembert Hosie M. Hooseinnek hívták, a feleséget pedig Rehanának, arról viszont nincs tudomásom, hogy a feleség - akitől Márti a könyvet kapta - felvette, felvehette a férj nevét. Kezeljük úgy a kérdést, mintha elfelejtették volna kitenni a vesszőt vagy és-t a két név közé.

Az apa csak annyira él emlékezetemben, hogy csendes, apróka ember volt, fiánál és menyénél is kisebb. Mártival csevegett inkább, nem velem, ki tudja, mik voltak a közös témáik? Szigorú szülő lehetett, ortodox szokásokkal, legalábbis ami az iszlám alkohol- és disznóhúsfogyasztásra vonatkozó tilalmát illeti. Ő ide sorolta a dohányzást is, annyira, hogy cégvezető (!) fia, aki erős dohányos volt, jelenlétében nem mert se inni, se egy cigarettára rágyújtani. Rövidesen összeesküvőkké váltunk az apával szemben (tudom, csúf dolog, de az új generáció jelentette az üzleti lehetőségeket), Márti tartotta szóval az öreget az egyik szobában, amíg a másikban én, szélesnek nem mondható vállammal fedeztem Hosie italozását és néhány mélyre szívott slukkját. A füstöt a jóképű fiatalember és igen csinos felesége gyors mozdulatokkal keverte szét a levegőben. Mióta nem dohányzom, tudom, milyen nevetséges naivitás volt ez a pár mozdulat: a füstöt kilométerekről megérzi a nemdohányzó.

Nagy szomorúság, hogy az előttem volt generáció emlékei így elhalványulnak. Mennyi értékes szokásra vonatkozó közvetlen élmény múlik el az ő emlékükkel együtt - nyomtalanul.

Hosie - mint említettem - jóképű fiatalember volt és, talán termetét kompenzálva, választékosan öltözött, mindig modern angol úriemberként: frissen vasalt nadrág, fehér ing, nyakkendő és azonos anyagból díszkendő, fényesre suvickolt fekete cipő. Órája, cigarettatárcája arany. Angol tudása tökéletes, modora választékos. Csendes, de mindig villanásra kész humorával hosszabb időtartamokra a társaság motorja tudott lenni. Felesége, a bájos arcú Rehana szintén modern hölgyként viselkedett. Élénk sminkje szárijához igazodott. Most, hogy leírtam a szárit, elmerengek, tétovázom, így igaz-e, mert a muszlim feleséghez jobban illik elvben a kurta-pidzsama összeállítás. Mégis, úgy dereng, hogy Rehana mindig gazdag design-al díszes, drága anyagokból készült, benáreszi jellegű száriban jelent meg. Angolul ő is tökéletesen beszélt, kellemes színfoltja volt a társaságnak.

Azt hiszem, nem jártunk náluk, legalábbis nem merülnek fél házigazdaként az emlékezet tengeréből. Szokásaikat mint vendégek tárták fel előttünk. Disznóhús kivételével mindenevők voltak, ezt a tilalmat a fiatalok is komolyan vették. Az alkoholtilalmat nem. Hosie szolidan, de vidáman kortyolgatta jó adag whiskyjét, amit szinte automatikusan elé rakott a felszolgáló vagy jómagam.

Husszeinékhez hasonló ellentétje lett volna Shethéknek Sujan (Szudzsán) úr, az "Indo-Hungarian Group" tótumfaktuma. Titkára vagy mi a csoda. Sujan úr gyomorbajos volt, legalábbis annak mondta magát. A gyomorbajosok azon ritka fajához tartozott azonban, akik vidáman tudnak élni és bajuk előadásakor is csak pillanatokra jelenik meg a keserűség felhője homlokuk felett. Keserűség helyett a gyomorkeserűt választotta. Első beszélgetésünk alatt módját ejtette, hogy megemlítse: a sok orvosság közül, amit orvosai előírtak, kimagaslik a magyarok csodaszere, az Unicum. Az akkor éppen több évtizednyi pillanatig nem Zwack úrék gyámkodása mellett gyártott nedű orvosságként dicsérete külföldön és éppen Indiában hasonló hatással volt rám, mint Puskás nevének sűrű emlegetése a delhiwalák körében: milyen meglepően jó hírvivői az országnak egy-egy jól eltalált termék, produkció, teljesítmény! (És mily kegyetlen hatással lehet a fordítottja, akár egy idő előtt eltört késpenge vagy egy rossz balettelőadás!) Szóval, Sujan úr esküdött az Unicumra és hordtuk neki rendületlenül a négy év alatt. Ha ajándékcsomagolás folyt a Kirendeltségen, nem törte a fejét senki. Sujan = Unicum. Ha belépett hozzánk vacsorára, legfeljebb két alternatívát kellett felajánlani: whiskyt is szokott iszogatni starterként. Vacsora után azonban feltétlenül áttért az Unicumra. A búcsúkézfogás mellé pedig - ameddig futotta a készletből - járt a kerek butykos. Ejnye-bejnye, eltúlzom az ügyet! Úgy hangozhat, mintha Sujan bátyám, aki akkor már a hetven felé bandukolt, iszákos lett volna, pedig mi sem áll messzebb az igazságtól. A kis, kopasz öreg csak - nem hétköznapi indiai módra - szerette az életet és annak néhány örömét. Sokat dolgozott és hasznosan: fejében megmaradt minden apróság, tudta, mit lehet elérni; mit kár erőltetni, flegmán vette tudomásul, hogy a százhuszonhatodik abszolúte felesleges "delegáció" várható, hogy a delegáció ismét elhibázott programmal érkezik, hogy messziről bűzlik a "navigare necesse est" mintára kialakult káder jelszó: utazni hasznos, az ember kimozdul az unalmas verkliből, világot lát, duplán keres és ha jól csencsel, egy egyhetes út alatt többhavi keresetének megfelelő jövedelemre tehet szert. Hála főként a VIP belépőnek Ferihegyen. Nehogy azt higgye, kedves olvasó, hogy ez sokat változott a rendszerváltás óta: outsiderként is annyi felesleges, annyi "jutalom-utazásról" hall az ember, hogy belefájdul a feje. Csak sarló és kalapács helyett virágok díszítette lobogó alatt történik, tulipán alatt ugyanúgy, mint szegfűszeg alatt. Kitelne belőle a munkanélküli segély a póruljártaknak. Kedvelt fontos kiküldetési célország például a Kanári- szigetek, az ottani oktatásügy tanulmányozása céljából.

Vissza Sujan úrhoz: úgy emlékszem, válogatós volt, de nem vallási tabuk okán, hanem a gyomorbántalmai miatt. Elvből mindenevő volt és nemcsak az Unicum, hanem a magyar konyha híve is. Ismerte a főbb magyar étkek nevét is.

Sujan úr legnagyobb érdeme persze nem a magyarságnak a gyomrán keresztüli értékelése volt. Sujan úr maga volt a stabilitás szigete vagy oszlopa, ahogy tetszik. Valószínűleg még az angol adminisztráció tagjaként szedett magára annyi szenvtelen nyugalmat, amivel a szocialista országok ádáz blöff-áradatát nemcsak elviselni tudta, hanem a komolyan tenni akaróknak segített kiigazodni abban, mit érdemes az útigazolásul szolgáló maszlag-tömegből kihámozni, letisztítani róla a feleslegesen felfújt krémet és úgy és ott tálalni, ahol a valóság-elemek célhoz érkezhetnek. Segített abban, mivel hol lehet a leghatékonyabban kopogtatni. Fantasztikusan széles ismeretanyaga és kapcsolatrendszere rendkívül jó iránytűként szolgált. Az ilyen group-okba tömörült tőkések tudták, kire bízzák ügyeik intézését, ki kímélheti meg legjobban őket a felesleges erőfeszítésektől, időpocsékolástól. Ködbe vész, nős volt-e Sujan úr, özvegy vagy agglegény. Ahogy megjelenik előttem az alakja, először mindig agglegénynek tűnik. Amint azonban a vacsoráinkra gondolok, felködlik előttem egy hajlott hátú, vékony, szürke kis öregasszony, aki megjelenik vele és akit Sujan úr csendes szeretettel kezel. Lehet, hogy csak volt valamikor ez az öregasszony? Lehet, hogy csak az öregúr lényéből fakad ez az asszonykép? Lassan együtt lebegnek el a semmibe.

Hol is szakadt meg a gondolataim fonala? Igen, a vendéglátás kínjai Indiában nagyok. Ilyen tarka szokásvilág, tabuk mellett kell megoldani, hogy 50-60 családdal rendszeresen, ugyanannyival legalább időnként, a feledés szövődő fátylát szétszakítva fehér asztalnál találkozzon az ember. Listát kell vezetni arról, ki mit fogyaszt, kivel lehet egy asztalhoz ültetni? A vallási előírásokon túl meg kell kísérelni a mélyben mindenképpen ott lappangó kaszt-korlátokat kitapogatni és azokra is figyelemmel lenni. Ez persze lehetetlen feladat. Hosszú éveket ott-töltött idegenek számára is az. És akkor még nem beszéltünk a modern társadalmi ranglétráról, a hivatali lépcsőkön elfoglalt helyekről, a pénz kegyetlen rangsorolásáról.

Az ételek körüli bonyodalmakat azzal is igyekeztünk áthidalni, hogy vegyesen tálaltunk indiai és magyar ételeket és Márti hosszas magyarázatokat fűzött minden tál ételhez. Nehogy valaki is tévedjen, fogyaszthat-e a tálból vagy sem. Nehogy rossz emlékekkel távozzon: be akartak csapni, tojással főtt ételt akartak rám erőszakolni. A tabuk tömegét így is megsértette az ember: ugyanabból az edényből kapott ortodox hindu és az edényre nem kényes muszlim és - ki tudja? lehet, hogy megengedhetetlenül alacsony kasztbéli volt a szakács.

Valószínű., hogy nem adtuk rosszul elő ezt a rendkívül nehéz szerepet: vendégeink többsége rendszeressé vált, dicsérték ételeinket és - annak ellenére, hogy Indiában az a szokás - nem rohantak el azonnal, az utolsó falat lenyelése után.

Mégse szeretném ezt a vendéglátással járó tortúrát újra élvezni.

V.3. Utazók, küldöttségek, fogadások

Visszatérek az utazókhoz. Beszélgettünk néhány mondatban arról, hogy az utazók egyelőre a kereskedelmi utazókról van szó - többségét fogadni kellett a repülőtéren és tolmácskodni nekik a tárgyalásokon. A tiszteletreméltó és talán nem is túlzottan ritka kivételtől eltekintve minél magasabb polcon ült az illető, annál kevésbé beszélte a nyelvet, annál ostobábban ragaszkodott egyszerűen keresztülvihetetlen elképzeléseihez (ha egyáltalán voltak), annál dölyfösebb és erőszakosabb volt. A kirendeltségiekkel nem mertek túlzottan erőszakosak lenni (nem tudhatták, ki mögött mi rejlik?), de az óvatosságon óhatatlanul átsütött a követelőző seggnyalás-igény, a kivagyokén-tudat. Sötét, egészen sötét példányok is voltak köztük.

A "delegációk"; politikaiak, kereskedelmiek egyaránt rosszabbak voltak az utazóknál is. Egyrészt sokan voltak, általában pont dupla annyian, mint amit a fogadó fél vagy felek és a kirendeltség külön-külön el tudtak viselni. Másrészt mi, az alkirendeltség, olyan szintet képviseltünk, olyan delegációkat kaptunk, amelyek az esetek többségében nem hoztak magukkal hivatalos tolmácsot, így aztán minden szavukat, mozdulatukat tolmácsolni kellett. Ha pedig nincs valaki megáldva azzal a - tolmácsoláshoz elengedhetetlen képességgel -, hogy az agyát a szöveg tartalmát, esszenciáját tekintve kikapcsolja, az egyik fülén belépő szöveget úgy ereszti át a nyelvéig, hogy agya nem "veszi az üzenet tartalmát", csak szavait és nyelvtani szerkezetét és elől ömlik belőle a fordított szöveg, akármi az, a tolmácsolás pokoli kín. Márpedig én nem voltam ilyen képességgel megáldva. Állandóan "bekapcsolt" az agyam, javítani, okosítani akart (nem állítom, hogy mindig igaza volt az agyamnak, csak mindig kereste a jobb megoldást). Na, ettől egy félórás tolmácsolás után felrobbant az agyam. Harmadrészt a delegációk jórésze egyszerűen nem tudta, hogyan kell viselkedni fogadásokon, étkezések alkalmával. A baj ott kezdődött, hogy az amúgy is ostoba nemzeti gőgünk az indiaiakkal szemben oly mérvű lebecsüléssé, lenézéssé erősödött, hogy csak az nem érezte meg, aki udvariasabb volt, meg jobban becsülte nemzete érdekeit, minthogy megérezze. És emberileg felette állt annál, aki átvette a kirendeltségeken uralkodó "indiánozást" és megpróbálta lekezelni a lekezelhetetlent. Folytatódott ott, hogy állófogadásokon, ahol a csoportról csoportra járás a divat és ahol a fővendég csoportjának nyitottnak kell lennie, egy-két kísérőből szabad állnia, akik közül az egyik a tolmács, a másik a "szárnysegéd"-szerepet betöltő személy, a magyar fővendég körül állandóan ott rajzott a delegáció fele és a fél kirendeltség. És folyt az anekdota-csere. Végül - és nagyon sűrűn - a delegációk nem ismertek mértéket. Ételt, italt túlfogyasztottak. Az ingyen vacsora az aktuális étkezésen túl fedezett ilyenkor még egy étkezést (nem kell a drága valutát költeni!), az ital pedig: hát ellen lehet állni a whiskynek, konyaknak, ha ingyen ömlik?

Jó jó, voltak kivételek, egészen nagyszerű emberek is, de ha tíz esetből nyolc nyomasztó élmény, az ember emlékezetét az nyomja agyon.