Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

VI. Bombay szépségei

Hosszasan kalandoztunk Bombay két gyöngyszeme, a Tadzs és az Oberoi körül. Sokan mondják, más látnivaló magában a városban nincs is, csak az Elephanta szigeten. Bizonyítani fogom, hogy nincs igazuk, bár az igazi látványosság kétségtelenül a sziget sziklatemploma.

VI.1. Elephanta (Elefánt) sziget, Gate of India. Találkozás a hindu szentháromsággal. Borbélyok és fülpucolók

Minden útleírás Elephanta szigetére koncentrál, amikor Bombayt és környékét ismerteti. Nem véletlenül: idegen szem ugyan nem látja meg benne azonnal, hogy a hinduizmus egyik legkiemelkedőbb alkotását szemléli, pedig a hinduk és indológusok szerint az. Maga a kirándulás is kellemes élmény lehet, ha nem a monszun vagy a forró évszakok alatt kerül rá sor, tehát október vége, március közepe közöttre sikerül szervezni a látogatást.

A Gate of India lépesőire telepedett kis kikötő a kiindulópont. Odaérkezve azonnal érzékeli az utazó, hogy turistalátványossághoz vezet az útja: nyüzsgő, felforrósodott élet pezseg a téren. A kocsijából kilépőt körülveszik a koldusok, a pénzváltók, a kis, jéggel teli ládikáikból hűsítőt kínáló árusok, képeslapokat, leporellókat, csecsebecséket erőszakosan ajánló gyerekek. A bajt ezek a feketeszemű, mosolygós, hadarva beszélő gyerkőcök okozzák: megesik az ember szíve rajtuk, rájuk mosolyog vagy csak rájuk villantja a szemét és ettől felbátorodnak, a hajó indulásáig minden lépését kísérik. Ha meg akar szabadulni tőlük, kénytelen vásárolni valamit. Végül jönnek a cipőpucolók. Ott ülnek a hajókhoz vezető lépcsőkön, kis ládájukkal elébeszaladnak a vendégnek a téren, a hajók előtt és egyszerű angol szavakból összerakott mondókával dicsérik feketebarna kenceficéiket és a várható csillogó eredményt.

Két művészet képviselői nem kínálják szolgáltatásaikat idegennek. Sok év tapasztalata megtanította őket, szolgálatukra csakis indiaiak tartanak igényt. Többször megfordultam a Gate of India körüli téren, mire észrevettem őket, a borbélyokat és a fülpucolókat. Nem csoda: a pezsgő turistavilágtól félrehúzódva, egy-egy bánjafa árnyékában, a parkosított területet övező alacsony vaskerítés tövében dolgoznak. A borbélyüzlet egy ládikó, akkora, mint a cipőpucolóké, a fülpucoló-mesteré pedig egy nyakba akasztott kis táska.

Az első reakció természetesen a hitetlenkedés: borbély az utcán, a sarkán ülve? És mi a csudát csinál az a másik, aki az eléje "sarokra ülő" vendég fejét oldalra fordítva alaposan szemügyre veszi a fülcsatornát, táskájából előhalász egy hosszú tűt, arra vattát csavar, belemártja valami kis tégelybe, majd hosszasan turkál, piszkál, forgatja a tűt a fülben. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a borbélyok tisztességes, akkurátus munkát végeznek. A kezük alól kikerülő fejek semmivel se tűnnek csúfabbaknak, mint a két-három székes kis utcai beugrókban nyírtak. És mennyivel olcsóbb lehet ez az előadás? A legtöbb indiai hosszú hajjal járna, ha nem létezne ez a kaszt, a mobil borbélyok kasztja.

A fülpucoló szerepét pedig akkor értettem meg, amikor rájöttem: a trópusra kerülő európainak nem csak a bőre puhul fel, nem csupán a bélflórája változik meg. Ezekkel a változásokkal talán az orvostudomány is foglalkozik. De kinek jut eszébe azt észre venni (elnézést, ha esetleg undort váltanék ki), hogy a fülzsír is átalakul. Az Európában szilárd halmazállapotúnak tekinthető, lemezes struktúrájú fülzsír Indiában tényleg zsíros konzisztenciájú masszává válik. Tisztogatás nélkül valószínűleg sűrűn eltömi a füljáratot, hallászavarokat okozhat. Ezen segítenek a guggoló mesteremberek, a fülpucolók kasztja.

Az Indiában eltöltött hét év alatt sokszor váltottunk klímát. Az ezzel járó többnyire kellemetlen élményeket felsorolni is nehéz. Hadd említsek meg néhányat a most előbukkanók közül.

A legkellemetlenebb gondot a bőr kiszáradása jelenti, Indiából hazatérőben. Két-három nappal azután, hogy az ember megszabadul a trópusi gőztől, a 90% feletti páratartalomtól, a bőre elkezd rohamosan száradni. Első szabadságunk alkalmával teljesen értetlenül álltunk a jelenség előtt: a derekamon viszketegség, majd övsömörszerű pikkelyeződés lépett fel. Orvosom is annak nézte először, de a jelenség valamiben eltért a tökéletes sömörtől, ezért alaposan kifaggatott és rájött, hogy a bőröm egyszerűen kiszáradt. Attól kezdve minden kis viszketegséget azonnal hidratáló krémekkel kezeltünk hazafelé és az otthon töltött hetek alatt. A páratartalom hirtelen csökkenése ismét megtréfált, amikor korán, már májusban szabadságra kellett mennünk és útba sikerült ejtenünk Londont. Ott a szokásos angol időjárás fogadott bennünket: eső, szél, minden csöpögött a "magas" páratartalomtól. Másnapra - ebben a mocsár-gőzben - úgy kiszáradt a szám, hogy a nyelvem hosszában felrepedezett. A képtelen gonddal, sebes nyelvvel élveztem végig a kétnapos londoni tartózkodást. Kezelni nem lehetett, annyi gyümölcslét fogyasztottam, amennyit tudtam, ez egy hét alatt helyrepofozott.

Indiába visszaérkezve kevésbé radikálisak a változások. Az első napokban, hetekben rendkívül fáradékony voltam, a szellemi harcrafoghatóságom éreztem korlátozottnak. Mintha vattával tömték volna tele a fejem, tompa közönnyel néztem a világba. Hetek múlva konstatálta az ember, hogy mindene, bőre, zsigerei, széklete "felpuhult", átalakult. Amikor orvosnő kollega-feleségnek megemlítettem, hogy a japán HiFi-erősítő rozsdamentes paneljén is megjelentek korrózió-nyomok, mintha só csapódott volna ki a felületén és hogy a szarukeretes tartalékszemüveget elővéve tokjából, egy pillanat alatt szétporlott a kezemben, azt válaszolta: a szervezetünk ugyanígy pusztul, csak húsz év múlva vesszük észre.

Vissza kell térnünk Elephantahoz.

Előbb-utóbb átvergődik az utazó a sok furcsaságon, apró érdekességen és a velük járó kellemetlenségen, megveszi a kérdezés nélkül is retúrjegyet és átsétál a történelmi emlékektől súlyos Gate of India "diadalíve" alatt. Kétszer játszott történelmi szerepet India Kapuja. Először mint az elnyomó hatalom szimbóluma. A Kapu ugyanis V. György indiai látogatása alkalmából készült: ezen a diadalíven keresztül lépett partra a gyarmatosító hatalom, hogy fogadja eltaposott, kizsigerelt alattvalóinak megérdemelt hódolatát, megtekintse, jól működik-e az "a helyi hatalmasságokat, gazdagokat csak kicsit sarcold meg, öleld kebledre, hogy őt felhasználva minden csepp vért kisajtolj a közös alattvalóból, szép csendben kihúzd a szőnyeget is az áruló behódoltak alól (is)" gépezet. Jól működött, az angol gyarmatosítás csúcsán 22.000, mindössze 22.000 angol tartotta sakkban az akkor több mint 200 milliós Indiát. A 22.000-ból is csupán 2.000 volt a katona, az is tiszt, a többit megtették a szikhek, gurkák.

Másodszor ellentétes előjelű szerepet kapott a Kapu. Itt búcsúztatták az utolsó angol katonákat a függetlenné váló India prominens személyiségei. Az elnyomott gúnya? Esetleg a kivonuló elnyomó ostobasága? Mindenesetre a Kapu ma szerényen, dísztelenül emlékeztet arra: amit dicsőséged fényében építtetsz, lehet, hogy megszégyenülésed szemtanújává és szimbólumává válik.

A beszálláshoz jó, ha vízijártassági vizsgával és főként gyakorlattal rendelkezik az utazó. Lehetséges ugyanis, hogy a tarkára festett motoros bárkák közül nem a partfalhoz kötött elsőbe kell beszállni, hanem a harmadikba. A művelethez három felnőtt és két nyüzsgő, viharos sebességgel ugráló gyerek nyújt segédkezet. Nagyon kedvesen, nagyon udvariasan fogják karon a gyámoltalanokat, ügyetleneket, veszik el és adják vissza a csomagokat. Ilyenkor nem kérnek baksist és nem kel lába semminek. Láthatólag örül mindenki a sikeres befejezésnek, a pihegve megnyugvó öregek látványának.

A bárkán közben zavartalanul zajlik a mindennapok élete: valaki a matuzsálemi kort megért motort piszkálgatja, törölgeti olajos ronggyal, egy félmeztelen diópác-színű test a tákolmány tatjában teli tüdővel fújja a szinte teljesen szabad tűzhely parazsát, majd komótosan hozzálát a krumplipucoláshoz, zöldség-daraboláshoz: készül a körítés a már pikkelytelen halhoz. Ebédről nem volt szó, gondolja az utazó.

Eltelik félóra a kikiáltott indulási időponthoz képest, a Nap sugarai kellemetlen élességgel sütik a tarkókat, itt is, ott is megjelennek a rabszolga-pontossághoz szokott fehérek türelmetlenség-mozdulatai, pillantásai. Pedig az utasok másik fele, a nadrág-ing-saru egyenruhába öltözött férfiak, a tarka száris nők és az eleven, szemmelverés ellen a szemük körül fekete festék-karikákkal csúfított gyerekek élvezik a múló pillanatok gyönyörét. Esznek-rágnak valamit, vásárolnak a percenként újra, meg újra felbukkanó zsibárusoktól, iszogatnak a szívószállal felszolgált Colából, 7-Up-ból, semmi se zökkenti ki őket a semmittevés boldogságából. Valamelyikünk a fehérek közül összeszedi bátorságát és a nyelvtörés szintjéig leegyszerűsített angolsággal odafordul a szakácshoz: "You - captain?". Csendes vízszintes fejrázogatás és majdnem szabatos angol "No, the captain is over there" a válasz. És a fejbillentés a felső fedélzet közepén nyíló üvegkalitkára mutat. Tényleg, ott tesz-vesz valaki. Újabb negyedóra múlva, miután ötször megnézte az óráját és hatszor fejezte ki a szomszédjának csendes felháborodását a program csúszása fölött, ugyanaz a balek felbaktat a kapitány felségesnek nem mondható "hídjához'' és megkérdezi a mosolygós fiatalembert: Talán indulni kéne? Az csak a fejét rázza. A kérdező rámutat az órájára és kérdőn néz a mélyfekete szemekbe. Azok csodálkoznak és a mosoly szélesedik. Gyanú ébred: "Are you the captain?" Fejrázás, majd oldalbiccentés a part felé: "Out, coming." Ez, mint a jól irányzott kegyelemdöfés, megteszi a hatását. A merész vállalkozó levonszolja magát a "földszintre'', belerogy a kényelmesnek nem mondható vasszékbe és lemondóan törölgeti a homlokát. Ilyenkor aztán megélénkül a mozgás, hiszen valaki haragszik: a kalitkás lekiabál a partra, valaki elindul a tömegbe, pár perc és ketten térnek vissza. Az új ember ugyanolyan kölyökképű, mint az eddigi szereplők (vagy én kezdek korosodni?), de tekintélyt, no nem germán-szláv vigyázzállásos-tisztelgős tekintélyt, csak nyugodt-csendes odafigyelést hoz magával. Elkötik a negyedik bárkát, az hátrább farol egy fél hajóhossznyit, mi pedig duruzsoló motorral kikanyarodunk a tengerre.

Visszanézve a távolodó partra Európa és Ázsia ölelkezésének lehetünk tanúi. A Gate of Indiától részben takart régi Tadzs Angliát idézi, az új Tadzs fehér toronyépülete a modern Európa jelképe, a távolba futó Marine Drive szép íve belgiumi üdülőváros tengerparti sétánya is lehetne. A kikötő viszont tarka kis bárkáival, a sok vidáman lobogó zászlócskával maga India, egy falat a furcsa, még mindig idegen világból. Ahogy a fényképezőgépek kattogása ritkul, elgondolkozom egy pillanatra: már évszázadok teltek a két távoli világ egymásra hatásával, két kultúra ölelkezésével. Mily sokat változott India, mily keveset fogadott be Európa Indiából. Az ötvöződés folyamata akarjuk, nem akarjuk - folytatódni fog. Hogy fog átalakulni ez a fantasztikus világ? Mi lesz az ölelkezés gyümölcse? Mit sikerül a "fehér" világnak megtanulnia, befogadnia Indiából?

Gondolataimat óriási tankhajók látványa zavarja meg: a közvetlenül a part mellett lévő szigetecske körül horgonyaikon méltóságteljesen veszteglenek, várják, hogy rácsatolják őket a sziget elképesztő méretű csöveire. Ez a híres bombayi olaj-terminál, egy komoly olajtermelő birodalom itt fogadja az importált évi többmillió tonna nyersolaj nagy részét. Az apró hullámfodrok nem tudják széttörni az olajfoltokat, hajónyi felületek úszkálnak az öbölben. Bizony, nem természetvédelmi területen hajókázunk.

Az olaj-szigetecskén túl, a "kontinentális" oldalon néhány épület sejlik fel az egyik öbölben, az egyik épület kupolás, mintha csillagvizsgáló volna. Az utasok többsége észre se veszi. Én már tudom valahonnan, hogy az indiai atomkutatás központját látom: a Bhabha Intézetet. Nagyszerű példát arra, hogy miként kell felölelnie az ipar vezető konszernjének egy idegenben tanult tudás kezdeményezését és miként válhat a tudós-magánszektor szövetségből országos érdekeket szolgáló, alapvetően állami finanszírozású kutató központ. Mert a Tata Institute of Fundamental Research - ahogy a hivatalos név is mutatja - a Tata konszern éleslátásának, előrelátásának egyik kiváló bizonyítéka: a Cambridge-ből hazatért kiváló fiatal tudós, Dr. Homi Bhabha kezdeményezését a Tata-birodalom vezetése harmincegynéhány nap alatt tette magáévá, megalapítva az induláskor (még az angol igával a nyakán és tizennyolc hónappal az első atombomba felrobbanása előtt) a honi szakemberképzést, atomtudósképzést a lobogójára tűző intézetet. Hogy szerepet játszhatott ebben a közös eredet, az, hogy Homi Bhabha is párszi volt? Minden bizonnyal! De ez a mikrokisebbség nem azt vizsgálta - meglátásom szerint általában sem -, hogy a párszi közösségnek mi haszna származik a döntésből, hanem azt, hogy a befogadó hazának mire van szüksége. Ebből a kezdeményből azóta az ország legfontosabb atomkutató központja fejlődött ki, egyebek mellett az indiai atom- és hidrogénbomba bölcsője.

Néhány perc múlva jobbra feltűnik egy újabb sziget, két kis halmot lehet megkülönböztetni a távolból is. A növényzet - először Indiában - dús trópusi erdőségnek tűnik: a fák mélyzöld tónusúak és sűrű, összefüggő felületet adnak. A dombok hajlatában lassan kivehetővé válik a móló, és attól jobbra vöröstetős házacskák. Mind sűrűbben hangzik el a név: Elephanta. A kikötőcske közelébe érve látjuk, hogy a házak előtt középkori formákat és kort tükröző halászbárkák horgonyoznak, illetve három-négy bárka a parton áll, fából ácsolt támasz-szerkezeteken.

Hosszú mólón bandukolunk végig, majd párszáz méteres lépcső-meredek-lépcső kapaszkodón szidjuk az indiai meleget, párát. Sűrűn előkerül a zsebkendő: gyöngyöznek a homlokok, izzadtak a tarkók és a hónaljak. Egyetlen vigasz, hogy az út mindkét oldalán sűrű sorban sorakoznak az ajándék-emléktárgy árusok bódéi. A kép már megszokott, van itt minden: féldrágakövekből készült nyakláncok, ezüst ékszerek, fa- és szappankő emléktárgyak, képeslapok, leporellók, isten-szobrocskák, sálak, kendők, blúzok. És kellemes hűsön tartott italok. Kókuszdiók skalpolásra készen.

A sziklatemplom-együttes előtti platón tarka száris nők és kislányok sündörögnek, lencsevégre ajánlkoznak valami kis baksisért. Inkább zavaró, mint kedves jelenet.

Az első sziklatemplom-hajó lépcsőin gyerekhadon kell átvergődnünk. Iskolakirándulás. Egyenruhát viselő sötét bőrű, csillogó szemű, koromfekete hajú fiúk-lányok. Meglepően tiszták, ápoltak és nyugodtabban viselkednek, mint ahogy otthon egy sulikiránduláson a hasonló tizenévesek viselkednének. Nem kurjongatnak, nem tépik egymás haját. Itt-ott persze élénkebb a hangulat, de nem zavaró. Cigányos bőrszínem ellenére ők nem tévednek, azonnal tudják, hogy idegen vagyok és nyelvgyakorlásszerű kérdésekkel ostromolnak: honnan jöttem, hogy hívnak, hány éves vagyok? Visszakérdezésemre záporoznak a kedves indiai nevek és koruk. Épp hogy csak tizenévesek.

Most hosszadalmas leírásnak kellene következnie a sziklatemplomról. Elővehetném a rendelkezésemre álló irodalmat és részletesen leírhatnék minden szoborcsoportot, minden "tablót" és talán nem is untatná az olvasót, hiszen a hindu mitológia utánozhatatlanul gazdag fantáziával alakítja a "panteonján" szereplő isteneket, angyalokhoz hasonló "apszarákat", a szent állatokat. Hihetetlen absztrakciós képességgel ábrázolják a művészeik a történéseket, a mitológiai eseményeket. Éppen ez a gazdagság tart vissza a részletes ismertetéstől: az útikísérők perceken keresztül magyarázzák egy-egy szoborcsoport mibenlétét, a fő- és mellékfigurák nevét, az adott eseménykor játszott szerepét, az ábrázolt eseménynek a mitológiai körben betöltött helyét. Ha a látogató nem járatos a hindu mitológiában és nem jegyzetel, meg nem tudja jegyezni!

Az irodalom felhasználása azért is meggondolandó, mert zavaró eltérések találhatók a leírásokban.

Néhány alapkérdést érintek csupán, őszintén bevallva, hogy a felét sem értem. Alaposan el kellene mélyednem legalább most a hindu mitológiában, akkor viszont húsz év múlva is az elemi kérdések tisztázásánál tarthatnék.

Mindenki egyetért abban, hogy a templom Síva (Shiva) tiszteletére épült, a neve is azonos a Síva-templomokéval: Mahésvara. A szoborcsoportok is Síva életéhez, Síva és Párváti szerelméhez kapcsolódnak, gyönyörűek Síva táncmozdulatai. A fő szoborcsoport "kapuőrző" alakjai (dvarapala) is ők, baloldalt Síva, mint a férfi és női forma kombinált megjelenési formája, jobboldalt Síva és Párváti, az isteni emberpár állnak őrt.

Maga a szobor-hármas, amiért a világ ma számon tartja Elephanta-t és amiért tömegek utaznak a szigetre, a hindu szentháromság ábrázolása. Méreteit tekintve is óriási, az embermagasságot meghaladó vállakon nyugvó három fej hat méternél magasabb. Fényt alig kap: a templom központi csarnokának hátsó falába vájt fülkében helyezkedik el, időre van szükség, amíg a szem megszokja a félhomályt. Ahogy aztán kibontakozik a három arc a félhomályból, úgy ámul el a néző a szobrászok leírhatatlan tudásán: mindhárom arc szellemi erőt sugároz. A középső a bölcs és végleges nyugalmat, a szemből nézve balra tekintő csendes haragot tükröz, a jobbra néző a nyugalom valami más formájának, talán a vibráló gondolatnak, az alkotó szellemnek a megtestesítője.

Ez a Trimurti, a hindu szentháromság. Első látásra ellentmondás, hogy itt a templom névadója, Síva mellékfigura, hiszen ő a Romboló, a baloldali alak, míg a központi helyet (emlékeim szerint és az ábrázolt érzelmekre gondolva) Visnu (Vishnu) foglalja el. Ő a Megőrző, a bölcs. Nagy meglepetés (a 2. forrás nem is érti), hogy a hinduizmus oszlopa, Bráma (Brahma) itt mellékfigurává törpül, az Alkotó jobbra fordulva egyértelműen nem a döntő istenség. A Síva-hívők előretörésének, a sáivizmus erőnyerésének éveiben az ellenlábas bráminizmus nem emelkedhetett főfigura-adóvá. Érthetetlen azonban számomra a (talán) lelki nagyság, amivel Síva hívői a harmadik főistent, a bölcs Megőrzőt a két örökké harcoló (csak szellemi harcról van szó! ) "felekezet" fölé emelték. Persze, ahogy a katolicizmus szentháromságát, az Atya-Fiú-Szentlélek felfoghatatlan egységét és egyben elkülönülését se tudtam soha felfogni, úgy nem értem a hindu szentháromságot se. Mindenesetre a Trimurti központi arca minden arcok legbölcsebbike, minden arcok legszebbike. Érdemes érte és miatta Indiába zarándokolni.

Elephanta majdnem egy évezredig élte feltehetően nyugodt életét. A VI-VIII. századra teszik létrejöttét. Majd megérkeznek a művelt Európa első hódítói, a portugálok, valamikor a XVI. században, ezeket az utánozhatatlan remekműveket "pogány bálványábrázolásnak" minősítik és tüzér-gyakorlatok során célpontul használjak. Óriási szerencse, hogy Trimurtit alig sikerült érinteniük, túlságosan mélyen volt, vagy a katonák talán megsejtettek valamit a szobrok értékéről. Az összes többi szobor súlyosan sérült. A "művelt Európának" a "barbár Ázsián" elkövetett gyalázatának (is) emlékművei.

VI.2. Csóringi (Chowringhy) és Csópatti (Chopatty)

A világ legalább három néven ismeri Bombay főútját, a tengerparti sétányt. A fejezetcímben szereplő Csóringin kívül Marine Drive-nak (Tengeri/Tengerparti Kocsiút), vagy Queen's Necklace-nek (A Királynő Nyaklánca) egyaránt hívják. Szép. Hajdanán, amikor még konflisokon, hordszékeken "hajtattak" ki a (valószínűleg kizárólag angol) gazdagok és a töretlen ívű öbölpart karéján a házak friss fényükben ragyogtak, még szebb lehetett. Újra meg fog szépülni, amikor a ma csak mutatóba épülő húsz-harmincemeletes házak fogják alkotni a karéjt. A gyarmati uralom egyik tükrének helyébe a kozmopolitizmus modern fellegvára fog lépni.

Emléknek mindenesetre számunkra is komoly: naponta a Csóringin hajtottunk a Breach Candyről a Wodehouse Road-on lévő irodánkba és vissza, majd az esti programokra, amelyek nagyrésze a Tadzs Mahalban és az Oberoiban, a Marine Drive túlsó, déli végén zajlott.

Ismét elgondolkodtam egy pillanatra, mi is adta a Csóringi szépségét? Szépek voltak a házak? Tulajdonképpen nem: nagyrészt a XIX. századi Anglia tükörképei voltak. Szép volt a tengerpart? Igen is, meg nem is. A kettős pálmafasor, amelynek tagjai a monszun-időszakban hétrét görnyedtek a tenger felől fújó széltől, szépek voltak. Maga a tenger, vagy az aszfaltút nem. Mi adta mégis az utánozhatatlan báját? Azt hiszem, elsősorban a hibátlan ív, amelyet a két végponton csokorra kötött egy-egy kimagasló épületcsoport, északon egy dombra, a Malabár Hill-re települve, délen pedig egymást hangsúlyozva: a Tadzs, az Oberoi, az Air India Building és a gomba módra szaporodó irodaépületek. Egy csokornyakkendő a tengerről nézve. Az éjszakai fények tényleg gyöngysorhoz teszik hasonlóvá.

A Csópatti a Marine Drive északi végén, a domb tövében elterülő homokos park, ha homokos területet parknak lehet egyáltalán nevezni. Funkcióját tekintve mindenképpen az. Ide sétálnak le a fiatal párok időt tölteni, szórakozni, a tengerbe besétálni felgyűrt nadrággal és felhúzott szárival, venni valami édességet, vagy mütyürkét a boltbódékban, mittudoménmit csinálni, csak ki egy kicsit a városból. És Csópatti a vallási ünnepek Bombayban legfontosabbika, a Ganés (Ganesh) befejező aktusának színhelye. De erről később.

VI.3. A Prince of Wales Múzeum, a Tata-család adományai

Az emlékezet, mint a rosta, lyukakkal teli. A Prince of Wales Múzeum egyike azoknak a látnivalóknak, amelyek ezen a rostán fennakadtak, magukból a látnivalókból azonban keveset tudnék felsorolni. Emlékezetemben a sok múzeum, amelyet életem során meglátogattam, sok tekintetben összemosódik.

Amiért a Prince of Wales Múzeumot visszaemlékezéseim egyik pontjaként mégis megkísérlek lefesteni, több okból ered. Talán a legfontosabb, hogy ez volt az első találkozásunk India és a Távol-Kelet művészetével. Az egyik első szabad vasárnapot használtuk fel a látogatásra, elviselhetetlen volt még a meleg és a pára. Nem emlékszem, hogy a múzeum termei légkondicionáltak lettek volna. Akkor se és ma se érthető, hogy tudják a muzeológusok megvédeni kincseiket az éghajlat pusztító hatásától. Az épület maga - egy Viktória korabelinek tűnő egyemeletes angol építmény (V. György rakta le az alapkövét, még mint walesi herceg, 1905-ben) -, méreteit tekintve nem jelentékeny, tornyocskáival, csipkéivel azonban vonzó látnivaló. Számtalan terme zsúfolásig tele kő- és bronzszobrokkal, miniatúrákkal, jade-, kristály- és porcelán tárgyakkal. Különösen hatottak ránk a nagy precizitással megmunkált és mindig bájt, soha harciasságot sugárzó dél-indiai bronzszobrok, a főként szerelmi motívumokat ábrázoló pazar miniatúrák és a Tata-család kínai gyűjteménye, amelyet a múzeumnak adományoztak. Ez az adomány is feledhetetlenné teszi a múzeumot. Nemcsak valószínűtlen gazdagsága miatt, hanem mert....

*

(Jó napot, kedves olvasó! Hónapok teltek el a befejezetlen mondat megszakadása óta, behozhatatlan, pótolhatatlan hónapok. Magyarázat számtalan akad: a rothadt magyar vitorlássportban akartam egy tenyérnyi tiszta vizet varázsolni, mondanom se kell, hogy sikertelenül. Pillanatokra úgy tűnt, megvan, néhány hét alatt azonban magába szívta a kicsiny víztükröt a mocsár. Sokat versenyeztem, szeretnék öreg koromra valami kis, önmagától menő üzletet biztosítani, mivelhogy a nyugdíj semmire se elég. A "8m One Design" versenyhajó kézenfekvő megoldásnak tűnt: ha sikerül önálló osztályt létrehozni, automatikus keresletnek kell teremtődnie, ezért a hajó "csillogtatása" a balatoni versenyeken.

Az igazi ok azonban lelki. Több kiadó felsőfokú jelzőkkel illette ugyan "Delhi"-met, de egyik se vállalkozott a kiadására. Belefáradtam. Most már egyértelmű, hogy ezt a hatalmas munkát asztalfióknak írom. Lássuk tehát, kedvetlenül mire jut az ember, ha azt hiszi, van valami mondandója a világnak.)

*

.....hanem mert betekintést nyújtott abba a világba, amit az a ritka embertípus alkot, amelyet a fizikai gazdagság mellett a lelki gazdagság is jellemez. Csodaszámba menő ritkaság ez, legalábbis az én élettapasztalatom erre a következtetésre vezetett. A nyugati nimbuszteremtés, különösen a filmvilág a gazdagsággal összefonódó valaminek mutatja be a jó lelket, az adakozókészséget, pedig többnyire igen messze áll egymástól a két világ. Bombay, és azon belül a Prince of Wales Múzeum azonban bizonyság: India, a kis párszi közösség az ország egyik leggazdagabb ipar-teremtő dinasztiája képében filantróp, illetve annál sokkal több: kultúra- és tudomány-őrző és fejlesztő, minden embertársára odafigyelő családot adott a világnak.

A Tata-család első embere akkoriban J.R.D. Tata volt, a dinasztia utolsó "valódi" tagja. Igen nagy ember volt, nem is találkoztunk vele másként, mint a sajtóban, televízióban. Nyilatkozatai szabatosak, tömörek voltak, és bár a család formálisan tartózkodott a politizálástól, majdnem mindig hordoztak valami politikai, mindig szimpatikus politikai üzenetet. Szikár, magas, jóképű ember volt, biztosan sikere volt a nőknél is. Szereposztás hozta minden bizonnyal, hogy a magyar ügyekkel a cég második embere, Naval Tata foglalkozott. Nem volt könnyű hozzá se bejutni, de csak idő kérdése volt. A bejelentkezést mindig követte a visszajelzés, hogy "be vagyunk táplálva a programba", ettől kezdve nem kellett foglalkozni rákérdezéssel, sürgetéssel. Napokon belül jött a telefon, hogy "holnap 11 órakor". Rettenetesen elfoglalt ember létére Naval Tata mindig elképesztően udvarias volt. Ha előző programját nem sikerült másodpercre befejeznie, kiüzent, sőt - ha néhány percnél többet volt kénytelen várakoztatni - kilépett a szobájából és elnézést kért. A szoba ajtajában fogadta a vendéget, kedvesen a kis szoba dohányzóasztalához kísérte, teával, hűsítővel, süteménnyel és cigarettával kínálta. Milyen furcsa a memória: teljesen bizonytalanul dereng fel, hogy ő maga szivarozott, pedig számtalanszor meggyőződhettem, gyakorolja-e vagy sem ezt az életcsonkító "élvezetet".

Az udvariasság eddig nem különleges, csupán mert igen elfoglalt ember gyakorolta. Az igazán rendkívüli az volt, hogy mindig szakított időt a vendég személyes ügyeinek: eleinte aziránt érdeklődött, mennyire szokta meg az ember az idegen világot, hogy érzi magát, később a család tagjaira is kiterjedt ez a figyelem. Sohase éreztette ő maga vagy beosztottai, hogy a fogadásnak időkorlátai vannak, pedig nyilván szigorúan percre működött a gépezet. Nekem fél óra lehetett szánva, ebből öt percet "elbeszélgetett". Mennyire volt ez mesterségbeli fogás, a dinasztia kidolgozott "rendje", mennyi sugárzott magából Naval Tatából, nehéz lenne kideríteni. Tanítani azonban minden manager-képző intézményben kötelezően kellene!

Tata úrnak és svájci, volt stewardess feleségének elfoglaltságáról pontos képet kaptunk évek múlva, amikor kapcsolatunk velük, elsősorban a Magyarországra komoly volumenben exportáló, kozmetikumokat gyártó Lakmé céget igazgató Simone Tatával szorosabbá vált. A részletek érdektelenek, a lényeg, hogy reggel 6 körüli ébresztő után szinte azonnal beindul a verkli, a higiéniai szükségletek elvégzését a reggeli és a sajtó áttekintése követi, majd következnek a magánjellegű és a szorosabb kapcsolatokkal folytatott telefonok. A hivatali elfoglaltság 9 óra körül indul és rövid ebédszünettel (többnyire az iroda melletti fülkében fogyasztotta el Tata úr az ebédjét) este 6-ig tart. Rövid pihenés és zuhanyozás-átöltözés után elkezdődnek az esti programok: fogadások, vacsorák. Ez általában minimum két, sokszor három megjelenést jelentett számukra. Egyben ezek az esti programok adták az együtt töltött órákat számukra. Lefekvésre szinte kötelezően éjfél után került sor. Aki ezt évtizedeken keresztül bírja, nagy ember. Lehet hasonlítgatni mondjuk a három műszakot ellátó magyar munkások, értelmiségiek és feleségek testet-lelket romboló robotjához, én mégis kimerítőbbnek tartom, elsősorban két szempont miatt: óriási felelősség jár minden mondattal, amit kimond egy ilyen vezető és trópusi éghajlaton zajlik az egész.

Tatáék jól bírták a terhelést. Emlékezetem szerint van egy jó fényképem Naval Tatáról, amint egy fogadáson beszélgetünk, de nem találom. A képen láthatóan jól érzi magát a középtermetű, őszes hajú, kissé korpulens (nem kövér, csak inkább köpcös) joviális férfi, aki többnyire komoly témákat kedvelt, humorra inkább mosollyal, mint nevetéssel reagált. Felesége még őrizte stewardess-i szépségét, nyúlánk, karcsú termetével és szépségével kitűnt a környezetéből . Férjénél jóval fiatalabb volt. Megismerkedésükről "az első látásra szerelem" legendája keringett. Naval Tata valamelyik repülőútja alkalmával a Swissair egyik gépén ismerkedett meg a fiatal és nagyon szép stewardess-szel és többet nem engedte ki látóköréből.

Mint említettem, J.R.D. Tata volt az utolsó vérszerinti tagja a dinasztiának. Naval Tatát a család adoptálta, hogy ne haljon ki a név. Míg a modern nyugaton alig találni már jelentős tőkés vállalkozást, amelyet családi alapon működtetnek, Indiában ekkora jelentőséget tulajdonítanak a név, a hagyomány folyamatosságának. Az adoptáláskor 13 éves Naval a Tata család egyik - apja korai halála miatt - elszegényedett ágában cseperedett, árvaházban tanult. Az adoptálás egyik pillanatról a másikra a hatalmas ország egyik leggazdagabb dinasztiájába katapultálta. A nagyság abban is megmutatkozik, hogy ez a fantasztikus sokk Naval Tatából nem gőgöt, hanem udvarias szerénységet fakasztott.

Ma India talán legnagyobb magánkézben lévő cég-konglomerátumának első embere Naval idősebb fia, Ratan. A hetvenes évek közepén még csak annyit tudtunk róla, hogy a cég egyik managere.

A kisebbik fiú nevére nem emlékszem. Akkoriban Angliában folytatta tanulmányait. Egy alkalommal feleségem megkérdezte Simone-tól, milyen apanázst kap a fiatalember? A válasz olyan rendszert vázolt, amilyenről a nagyon gazdag családok életre tanítási elveiről szóló regék mesélnek: rendszeres - és minden bizonnyal nem fukar - apanázst kapott a tanulmányai végzéséhez, de szigorúan a tanulmányi év hónapjaira. Az elvárás az volt, hogy a vakációkat otthon, Bombayban töltse. Ha ettől eltérő programokat szervezett magának, annak összes költségét viselnie kellett. "Most Párizsban tölt pár hetet" - mondta az édesanya - "és ablaktisztítással keresi a hozzávalót." Egy Tata, akinek nem esik le a gyűrű a kezéről, ha a milliószor lebecsült, koszos fizikai munkához kell nyúlnia. Jó iskola, kiváló iskola!

A Tatákról írva lapozgattam a róluk szóló "The Creation of Wealth"-et (irod. 59.) és a hatalmas ipari-kutató birodalom dolgaiból most egyetlen motívumot emelnék ki. Ebben a fenékig elaljasult magyar valóságban, ahol a gazdagon és előkelőn kívül mindenki, még az intelligencia és a középréteg, nem beszélve a kétkeziekről, le van köpve, talán üdítőleg hat, ha tudjuk: J.R.D. Tata az addig is emberbarát szervezetben egy tanulmányában, 1943-ban felhívta a figyelmet a "human relations" fontosságára. "Ha 30.000 gépünk volna, bizonyosan külön részleget hoznánk létre az ápolásukra, de 30.000 embert foglalkoztatva, akik önálló elmék, azt gondoljuk, gondoskodnak magukról, nem szükséges szervezetileg foglalkozni az emberi problémákkal, amiket magukban hordoznak." - szólt az üzenete és a Tata-birodalom szervezetten kezdett foglalkozni azzal, amit a mai management-tudományok "human resources"-nak nevez. Jártam a Lakmé üzem éttermében: az akkori szocialista Magyarország üzemétkeztetéséhez mind árban, mind tisztaságban, mind minőségben mérhető volt, amit ez a tőkés család nyújtott a dolgozóinak. Nyújtotta abban a tőkés-feudalista taposó társadalomban, amiről a külföld többnyire csak mint mocskos-büdös világról beszél. Még egy érdekesség, mielőtt egy időre elbúcsúzunk Tatáéktól. Naval Tata járt Magyarországon. Vendéglátói rábeszélték: pihenésként kiránduljanak egyet, ismerkedjen meg a magyar tájjal is. Megállították az autót a TATA várostáblánál. Óriási volt a meglepetés. Naval Tata azt hitte, tréfálnak vele, hihetetlennek tűnt számára, gondoljunk bele, valóban az, hogy családneve ilyen távoli világban földrajzi névként bukkanjon elő. Ugyanolyan hihetetlen, mint a tény, hogy Indiában létezik Bihar állam.

VI.4. A Juhu Beach és a Sun-n-Sand

Bombayban mindenütt érezni a tenger közelségét, de ez a tenger rendkívül szennyezett. Eltölt az újonnan érkezett néhány hetet, naponta utazik a tengerparton, esetleg, mint mi, közvetlenül a tengerparton tölti szabad óráit, sós tengervizű medencében fürdik, de nem élvezheti magát a tengert, nem bukhat a hullámok alá, nem feküdhet rá a hullámokra, nem ringatózhat a természet bölcsőjén. Óhatatlanul felébred az emberben a vágy, hogy elérje, élvezze a tengert. A kérdésre, milyen messze kell utazni a tiszta tengerért, egyértelmű a válasz: egy órányit északra, a Juhu Beach-re (Dzsuhu Bícs). Délre elérhetetlen távolságokra fertőzi a vizet a kereskedelmi kikötő, az olaj-terminál, Trombay.

A monszun zárórája előtti napokban aztán felkerekedtünk mi is, hogy megkóstoljuk az annyit emlegetett és dicsért Juhu-t. Apropó, a monszunról írtaknál elfeledkeztem a záróakkordról. Szóltam arról, hogy dörgéssel-villámlással köszönt be. Hát pontosan ugyanúgy búcsúzik is. Két-három hétig akadozik, vergődik, göthössé válik, naponta pár órára ki engedi röppenni a napocskát felhő-kalitkájából, aztán összeszedi minden erejét, felfújja magát és egy-két napig haragosan dörög-villámlik. Fátyolosabb, kifulladt ez a búcsú hadd-el-hadd, lassan el is halkul, végül kihuny, mint az elfújt gyertya. Délkelet India kivételével biztos lehet az ember: nem lát esőfelhőt, nem pottyan a nyakába egyetlen csepp eső jövő júniusig.

Ilyen monszun-búcsú előtti napon hajtottunk ki a tengerpartra. Akkor tényleg egy órányi lehetett az út. Jobb kézről elhagytuk a repteret, a nyomor-sikátorokat, megjelentek a kis "kertes házak". Az idézőjel oka, hogy nem európai kertvárosra hasonlít ez a külvárosi település, hanem valami arabos beütés jellemzi. Már akkor, a monszun végén valahogy poros-szürkének látszottak a házak is, de különösen a tépett pálmafák, a hanyagul kezelt bokrok, a kertészek által gondosan kezelt magasépületi kertek virágzuhatagait haloványan utánzó virág-folyandárok. Aztán elkopnak ezek is, a talaj is. A pálmafák ritkulnak, a bokrok között megjelenik a jellegzetes juhui homok, ami nem sárga és nem is vörös, hanem fekete csíkokkal tűzdelt sárgásszürke valami. Az egyetlen vonzó tengerparti építmény, a Sun-n-Sand szálló üvegtömbje körül és le a morgó, zubogó hullámokig mindenütt ez a szürkeség uralta a tájat.

Akkor szennyeződésnek gondoltuk a fekete beütéseket. Ahogy gazdagodtak lndia-ismereteink, rájöttünk, vagyont érő ércet tapostunk egész nap: ilmenitet (a titán egyik előfordulási formája, vasat és oxigént tartalmaz titánon kívül).

A Sun-n-Sand nem hatott ránk különösebben. Kellemes modern üvegkocka-épület, szép dél-indiai fafaragásokkal, rezekkel. Ha emlékezetem nem csal meg, kis fakabinokban lehetett átvedleni napimádóvá, vaskos fa-heverőkön sütkérezni, és ami a lényeg: szürke, de nem koszos hullámokban ugrándozhatott a társaság apraja-nagyja. Óránként beborult, kifacsart magából még néhány fröccsnyi esőt a monszun, aztán újra kisütött a nap. Kellemes élménnyel gazdagabban és kevesebb hiányérzettel érkeztünk haza este.

Ha utazóként arra jár, kedves olvasó, ha van egy napja, látogasson el Juhura, indulás előtt azonban kérdezze meg, hány óra ma az út oda.

VI.5. Az új mohamedán mecset

Teljesen váratlanul jelent meg az asztalomon a meghívó: az új mohamedán mecset megnyitó ünnepségére invitáltak. Valahogy szóba került cseh "kollegámmal", Bonk úrral folytatott egyik beszélgetésem során, kapacitált, feltétlenül menjek el: a mecset is elbűvölő - mondta -, de a csillár, amit ők szállítottak, egyszerűen lenyűgöző. Elmentem, és egy kellemes, érdekes élménnyel gyarapodtam.

A döntő többségükben síita indiai muszlimok között kis szigetecskét alkotott a bombayi kereskedőkből álló szekta, amely hipp-hopp összeadta a mecset építéséhez szükséges tekintélyes összeget. A szufizmus gondolatvilágát ápoló kereskedők működési területük, a bazár mellett húzták fel a kívülről nem impozáns épületet. Nem tudott szegény impozáns lenni, mivelhogy szűk sikátor kis bugyrában gyűrték az épületek közé. Közelebb lépve, majd az épületben aztán kiderült, hogy ékszerről van szó, igaz elég csúnyácska foglalatba ültetve. Az egyszerű építészeti formát a kis alapterülethez képest nagy belmagassága tette előkelővé, felemelővé. A kupola íve is csúcsosabb talán az iszlám mecsetek hagymakupoláihoz képest. A döbbenetesen fényűző hatást azonban az váltja ki a látogatóból, hogy az épület belső tere úszik, sziporkázik a fényben: a fényforrás csillár mélyen leereszkedve a kupola csúcsos magasságából ezer gyertyaégőjéből ontja a sugarakat, amelyek a csillámszerű levélkéken szilánkjaikra törve kápráztatják el a nézőt. Tényleg pazar látvány önmagában is. A hatást azonban megsokszorozza az ugyancsak rendkívül egyszerű és egyben pokolian drága megoldás: két szín uralja a belsőt, a falak hófehér márványa és a nagy fehér felületeket arannyal keretező Korán. A kalligráfia nagymesterei, a muszlimok mecsetjeiket mindig csodálatosan szépítik a szentírásuk idézeteivel, itt, mint a Tadzs Mahalon is, a teljes Korán olvasható pazar fényben, aranyból alkotva. Ennyi a csoda és talán még az, ahogy a vendéglátók viselkedtek. Valamennyien szakállt viseltek, bajusz nélkül, többségük sötét, néhányuk világos, majdnem földig érő kaftánt hordott, mozgásuk sima, könnyed volt, modoruk halk, visszafogott, épületen kívül, belül. A ceremóniára nem is igen emlékszem, rövid beszéd, körbevezetés dereng, de mindenből, mozdulataikból, rezzenéseikből sugárzott a gazdagság. Nőnemű lényt természetesen nem lehetett látni az egész ünnepség alatt. Emlékeim között a gyönyörű épületen kívül az eseményt, mint a jó értelemben vett, nem hivalkodó előkelőség példáját őrzöm.

VI.6. A Copper Chimney

Egyetlen étterem volt akkoriban, aztán megszületett a lánc második tagja. Az első a repülőtérre vezető úton, már a külvárosban bújt meg és kívülről nem látszott komoly intézménynek, a második a város közepén, ha ennek a városnak egyáltalán lehet közepe, az adminisztratív központban, előkelő sarkon telepedett meg.

Egy étteremnek minek külön kis alfejezetet szentelni? Amikor Sheth úr először jelentette be, hogy oda cipel minket vacsorázni, csak annyit mesélt el hozzá, hogy legtöbb magyar kapcsolata kedveli a helyet. Jó, ha szeretik, nézzük meg, egyébként is, idegenben az ember bízza magát a helyiekre, ha jót akar enni. Belépünk a kis előtérbe, csendes, udvarias fogadtatás. Betessékelnek az étterembe és rögtön világossá válik, mi a rendkívüli a Copper Chimneyben? Nyilván a valahonnan Angliából eredő név és a rézkémény is, de belül az, hogy a konyhát csupán egy üvegfal választja el az étteremtől, a vendégek szeme láttára sütnek-főznek a szakácsok. Különösen látványos, ahogy a nan, ez a centiméternyi vastagságú, puha, lágy lepényféle készül, aminek a tésztáját a szakács percekig pörgeti a feje felett egyik kezéről a másikra dobva-pörgetve. Így nyújtják a nant a szükséges vastagságra, nagyságra, majd kemencén (jé, ismét zavarban vagyok, hogy azon vagy abban sütik-e?) nyeri el végső állapotát. Nagyon szerettem a látványt is, a nant magát is. Tépdeli az ember, áztatja a szaftos, ízes-csípős húsételekbe, kanalazza vele a zöldségeket, a csatnikat, a jogárt (joghurt, de ha mindent kiejtés szerint írunk át, hát íme, így ejtik valahogy) és remek íz-alátétül szolgál.

Sose tudtam teljesen megérteni, hogy Sethék miért szerették ide vinni vendégeiket, a Copper Chimney ugyanis észak-indiai étterem, rengeteg kiváló húsétellel, olyan szigorú vegetáriánusoknak, mint ők, kínszenvedés lehetett végignézni egy-egy húsban tobzódást. Márpedig láthatólag élvezték, talán azt, hogy a vendégeik élvezték a remek gasztronómiai intézményt.

Itt találkoztunk először a kénkő-bűzös "dzsira páni"-val, a köménymagos vízzel, ami zöldes színével és kvarglis bűzével kiváló zamatú étvágygerjesztő. Hohó, mily régóta nem ittam, pedig itthon őrizzük a porformájú készítményt, csak fel kell vízben oldani. Nosza, lássuk, ízlik-e még?

Vonzó volt az étterem otthonosságával is. A gazda kijárt a vendégek közé, a fontosabbakat név szerint ismerte, köszöntötte, néha maga pincérkedett is körülöttük. A két-három pincér ugyancsak társalgóképes volt, láthatólag mesterei voltak az étterem főztjeinek és néhány mondat erejéig csevegtek is vendégeikkel. Krúdys hangulat áradt mindenből

Évek múltán is emlegettük a Copper Chimneyt, valahányszor kellemes, otthonos hangulatra leltünk az étkezés szentélyeiben.