Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

VII. És (Bombay) csúfságai

VII.1. A textilipar dzsumbuja

India közismerten a textilipar egyik központja. Az volt az angol gyarmatosítás (ez a szó fejezi ki legjobban a történést, az angolok ugyanis nem megszállták, hanem szép lassan bekebelezték Indiát) előtt is. Az egész világ vevője volt a benáreszi és kasmíri selyemnek.

Az angolok azonban a fél angol textilipart áttelepítették Indiába, alapvetően két okból: az egyik, hogy a pamutszálak sodrásához és a pamutszövet szövéséhez magas páratartalom és hőmérséklet szükséges. Ezt a "klímát" Angliában mesterségesen állították elő. Indiában adott volt. Micsoda költségcsökkentés! A másik ok, hogy már akkor óriási bérszínvonal-különbség alakult ki a nyomorban tartott angol és a gyakorlatilag rabszolgaként kezelt indiai munkás bére között. Elképzelhető, mekkora költségcsökkentést jelentett ez a két tényező az angol textilbárók számára, ha vállalták érte a távolsággal járó gondokat és költségeket.

Az indiai textilipar létrejötte, működése a "semmi más nem érdekes, csak a profit növelése" mindent legázoló kapitalista szemlélet eredménye.

Ennek az eredménye a bombayi textilipar nyomornegyede is. Megkísérem leírni a leírhatatlant. Igazi képet arról, mire képes a kapitalizmus, csak az kaphat, aki elautózik a dzsumbuj mellett. Kilépni kockázatos több okból is: olyan a bűz, hogy messzi távolból érezni, mintha többezer ember kloákája össze lenne hordva egy kupacba és azt naponta locsolnák a tűző napon. Aki elhajt mellette, elviseli valahogy, aki kiszáll és bámészkodik, elkapja a hányinger. A másik ok: a kalyiba-tábor széléig vezető rettenetesen kátyús aszfaltutak széle már vizes-mocskos, ide járnak ki az állati sorba taszított nyomorult munkások és - ha lehet - még nyomorultabb családtagjaik tisztálkodni az útszéli nyomókutakhoz. A ritkán bádog-, többnyire bambuszvázra húzott rongyból készült bódék közé lépni végleg nem ajánlatos: a közlekedés száraz időszakokban portengerben, a monszun idején sárkásában zajlik. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a körülményekhez nem szokott ember ebben a dzsumbujban gyalogoljon. Riksák pedig itt nincsenek. Idegen nem meri megkockáztatni a "behatolást" ebbe a birodalomba azért se, mert a hírek szerint ezen a telepen, vagy telepeken egyszerűen nem lehet közbiztonságról beszélni. Napirenden vannak a gyilkosságok, a súlyos verekedések. Nem valószínű, hogy fehér embert fizikailag bántalmaznának, de senki se szereti, ha a nyomorában turkálnak, nem szeretik az arcokra kiülő iszonyatot. Biztos, hogy az idegent emberfal igyekezne meggátolni a belépésben, vagy ember- és gyerekboly kísérné minden lépését. Majdnem biztosra vehető az is, hogy értékei eltűnnének.

Úgy emlékszem, hogy néhány fotó kedvéért - amiket elkattintani végül is nem mertem - bemerészkedtem a "munkás-negyedbe", halvány emlékkép rajzolódik most ki előttem: két-három méter széles, a közepén ösvényszerűen, szilárd talajig kitaposott út, szélei vastagon sárosak, egymástól arasznyi távolságra sátorszerű kalyibák. A jobbak ütött-kopott ponyvaszerű valamivel fedettek, a falak is ilyen szilárd elemekből állnak. A "tető" szélein tégladarabok fogják le a textíliát, hogy min fekszenek fel, titok. A rosszabb viskók rongyokból állnak. Kísérteties látvány: mi tartja az egészet össze, mi ellen véd, hogy tud emberi lény ilyen nyomorban létezni? Egy-két sátor-kunyhóba be lehet látni: gyékényágyak, száradó ruha-rongyok, néhány lábas, fazék. Iszonytató. És ebben a rettenetes nyomorban nagy meglepetésre boltot is találni. Egy viskó csupán és alapvető élelmiszerekre korlátozódik a választék, de létezik. Teljesen valószerűtlen látvány. Pár lépésnyit érzékeltem csupán az emberi nyomor visszataszító gödréből, elég volt, félelmetes volt, gyorsan visszavonultam. Mesélhetnek nekem a kapitalizmus felsőbbrendűségéről, az "eddig egyetlen működőképes" rendszerről. Aminek egyik "kiváló" hozadéka lehet az ilyen - és a világ számtalan pontján hasonló - nyomor, azt megette a fene!

(Istenem, nyolc évig mással foglalkoztam. 2004 május végén veszem fel a fonalat.)

VII.2. A kupleráj-negyed, 70 000 prostituált

Röviddel kiérkezésünk után, alig melegedtünk meg, valamelyik kollega elvitt bennünket a kupleráj-negyedhez, mondván, ez olyan nevezetessége a városnak, amit nem lehet kihagyni. Meg nem mondom, merre esik a városban, ha valaki meg akarja nézni, a helyszínen kell tájékozódnia. A forgalom a Csór-bazáréhoz hasonló, de az arányok mások: kevés a teherautó, személykocsi is csak néhány araszol, a forgalmat riksák, kézikocsik és gyalogosok uralják. Így is olyan sűrű a tömeg, hogy a feltekert ablakú kocsink lépésben tud haladni. Nem kellett külön magyarázni, hogy megérkeztünk a tetthelyre, a látvány önmagáért beszélt. Két-háromemeletes épületek, a földszinten utcára nyíló kabinok. Kabinajtó nincs, csak nyitvatartott rácsok. A belépőnél két-három lenge öltözetű kölyök-lány vihog, hívogatva integet, mögöttük színes függöny, a mögött - mondják - két ágy, egyszerre két páciens fogadására is készek. Három-négy kabin után lépcsőnyílás, szűk lépcsők vezetnek az emeletre. Az első emelet - ha jól emlékszem - ablaksor, ott könyökölnek a talán jobb falatok. A felső szintek utcára néző folyosók, teleaggatva száradó ruhákkal.

Az utcák koszosabbak, mocskosabbak a város átlagánál, ha nem is ütik meg a nyomor-negyedek szintjét. Sok a szertedobált hulladék, banánhéj, a járdaszegélynél csordogál valami elemezhetetlen eredetű és összetételű lé. Gusztustalan. És természetesen az illatok is ennek megfelelőek.

Ami a legjobban elképeszti az embert, az a lányok kora. Látni persze kiöregedőben lévő csúf roncsokat is, de a döntő többség nyilvánvalóan tizenéves csitri. Sok kellemes jelenség. Szívfacsaró, mi lesz belőlük pár év múlva?

A 70 000 nem kitaláció, nem szóbeszéd, akár hivatalosnak is tekinthető adat. Ennyi nő kínálta a bájait, helyesebben ennyi nő bájait kínálták néhány négyzetkilométeren a hetvenes években az emberi mivoltukból kivetkőzött lánykereskedők, futtatók. Mára ez a szám csak nőhetett. És honnan verbuválódik, frissítődik nap, mint nap ez az óriási sereg? Szociológusok kutatásai, rendőrségi források egyaránt a nyomorúságos szintre süllyedő vidéket jelölik meg. A halállal vagy legalábbis csonkítással fenyegető uzsorásoknak törlesztésként adják vagy lánykereskedőknek eladják a 12-14 éves lányukat, életet, haladékot nyernek vele. Borzasztó belegondolni is. Kiegészítő forrást jelentenek a városban nyomorgó tömegek. Töredék lehet a "jószántából" derekát beadó nő.

Ez a negyed a bűnözés egyik központja is. Gyilkosságok, rablások sűrűn előfordulnak. Fehér ember ritka vendég itt, többnyire csak a Bombayban kikötő hajók legénysége látogatja. Regék szólnak eltűnt emberekről, súlyos betegséget összeszedőkről. Pedig akkoriban az AIDS-ről nem is lehetett hallani.

Néha mi is elvittünk utazókat, megmutatni ezt a borzalmat, főként olyanokat, akik tudtak a létezéséről és kíváncsiak voltak. Nem hiszem, hogy akadt volna olyan, aki visszatért oda látogatóként.

Hallani lehetett igen alacsony tarifákról. Mit kaptak a prostik ebből a kis pénzből, nem tudom. Dereng, hogy koszton, kvártélyon kívül alig valamit, pár rongyot, néha egy mozit. Gondolkodj el a világ folyásán, kedves olvasó.

VII.3. Az utcalakók, koldusok

Minden indiai nagyváros vonzza a vidéken elnyomorodó tömegeket. Bombay is az egyik remény-város volt, százezrekre tehető az a tömeg, amelyik néhány aprósággal, reményvesztetten otthagyta kis kalyibáját és felköltözött a metropolisba. Munkára persze szinte senki sem akadt, járdákon "ütöttek tanyát", a város egyes részein bambuszból, pléhből, jutazsákokból összetákolt nyomor-tanyákon vergődtek, koldulásból igyekeztek fenntartani magukat. Több ilyen nyomor-fészket ismertünk és kerültünk. A fentebb leírt textilmunkás-negyed is nyilván befogadott számtalan felvándoroltat, de ettől a "negyedtől" a repülőtérig hosszú kilométereken keresztül húzódtak a borzasztó viskók, bűzt és szennyet árasztva. Ismertünk csatornázásra előkészített betoncső-telepet valamelyik kis csatorna partján, ahol szinte minden csőbe betelepedtek az így tényleg csőlakókká váló nyomorultak. A Nariman Point nevű, remek tempóban fejlődő városrésztől - ahol felhőkarcoló felhőkarcoló után épült - karnyújtásnyira létezett még egy ősi halászfalu, ami folyamatosan züllött, bővült, szennyeződött. Eleinte a csónakokat fotózni vittünk oda utazókat, később a nyomor bugyrát megmutatni, mert a kirendeltségtől se esett messze. Néha azonban minket, a lassanként megedződötteket is meglepték a kialakuló telepek, egy-egy személy vagy család bátorsága: a világ egyik legjobbjának tartott Tadzs szálló melletti utcában "lakó" nyomorultba botlott az ember, központi irodaépületek környékén vertek tanyát csoportok. A magyar utazók között számtalan akadt, aki kizárólag őket hibáztatta, szidalmazta. Nagyon elszomorított a vakságuk, dölyfük.

A nyomor mélységei természetszerűen termelik ki a koldusokat. India hírnevét, az oda irányuló turizmust ijesztő módon rontja a koldusok száma, tömege és erőszakossága. Egy-két kivételtől eltekintve nem is nagyon adakoztunk: az ember rájött, hogy ha gyalogosan közlekedve ad pár fillért valamelyik koldusnak, olyan tömeg rohanja meg, hogy nem tudja lerázni őket, egyszerűen nem tud haladni. Ha kocsiból ad ki pénzt, az ablakot is nehéz lehet visszacsukni és a sok csimpaszkodó gyerek testi épségére se tud vigyázni a kocsi vezetője. Először csak szóbeszéd formájában szereztem meglepő és részben megrázó ismereteket a koldusok fajtáiról, majd az olvasmányaim is megerősítették azokat. A legmegdöbbentőbb tény, hogy a gyerek-koldusok jelentős részét a szülők nyomorítják meg és nevelik eleve koldussá, hogy valami "keresethez" juttassák magukat is, őt is. Ennek ismeretében minden nap kétszer, az irodába menet és onnan jövet adtunk egy-egy rúpiát a Kemps Corner útkereszteződésben székelő széparcú kislánynak, aki - láthatólag gerinc-sérülten - négykézláb mászott a kocsinkhoz. Léteztek Indiában (is) koldus-maffiák, ezért felnőtteknek szinte sohasem adtunk alamizsnát, az se hatott meg bennünket, ha feltételezhető volt, hogy koldus-szerzetes az illető.

Nem tudom, hol írtam meg, legfeljebb ismétlek: a haláluk előtti napokat élő járdalakók teljesen valószínűtlen "eljárásban" részesedtek. Az arra haladók aprópénzt szórtak a hanyatt fektetett ember mellére. Az első ilyen látványt nem is értettem. Megmagyarázták: valaki összeszedi a pénzt, vesz érte enni-innivalót és ellátja az utolsó óráit élőt. Koldulás, a koldus tudta nélkül.

Ilyen világot élünk, miközben dollár-százmilliárdokat költenek a leggazdagabbak aljas agresszióra.

VIII. Amit az érdeklődőbbeknek mutogattunk

VIII.1. A "Hallgatás tornya" és a "Hanging Garden"

A "Hallgatás tornya" rendkívüli különlegességként került az utazóknak feltétlenül bemutatandó látványosságok listájára. Kissé lentebb foglalkozom a zoroasztrianizmussal, az ős-perzsák vallásával, amit az arab nyomás elől menekülő párszik hoztak Indiába és amelynek világ-központja Bombay. A "Hallgatás tornya" a párszik temetője. Három-négy emeletnyi hengeres épület, amelynek a teteje a központ felé lejt, ahol csatorna vezet a mélybe. A halottakat kifektetik a tetőre és megetetik őket az erre váró keselyűkkel. A testnedvek a központi csatornán levezetődnek a talajba. Pár évvel a kiérkezésünk előtt rács-szerkezetet építettek a tetőre, amit a halott kifektetését követően kinyitottak, majd - amint a megjelenő keselyűk számát elégségesnek értékelték - lecsuktak, hogy ne hordjanak szét emberi testrészeket. A keselyűk - mondják - igencsak alapos munkát végeznek, egy-két óra alatt a hófehér csontváz marad a tetőn. Ne borzadjon el, kedves olvasó, nem barbár vademberek, hanem természeti kényszer szülte az eljárást. Tömören: Ős-Perzsia legnagyobb része sivatagos terület volt (mint az utódállamnak tekinthető mai Irán is az). Hiába temették el a halottaikat a sivatagi homokba, a döghússal is élő állatok, mint a sakálok előbb-utóbb kikaparták és felfalták őket, közben széthordva a maradványokat, fertőzve a környezetet. A hamvasztás a népesség növekedésével gyorsan emésztette a kincset érő fát. Folyóvíz alig volt, nem szabadott fertőzni a halottak vízbe temetésével (mint a pigment-hiányosokkal teszik - állítólag - Benáreszben az indiaiak). Maradtak a keselyűk. Eleinte fákra tették a halottaikat, majd kisebb építményeket emeltek erre a célra. Ezekből "nőtt ki" a "Hallgatás tornya". Kissé borzongva hallgatják az embert, amikor erről a temetkezési eljárásról beszél, furcsa is, főként szokatlansága miatt. Végül is azonban el kell ismerni: bölcsek voltak, akik bevezették.

A "Hanging Garden" elsősorban azért került a bemutatandó látványosságok palettájára, mert benne kapott helyet a "Hallgatás tornya". Persze érdekesség önmagában is, két oknál fogva. A bombaywalák (bombayiak) számára sétáló- és játszótérül szolgált, elfogadható tisztaságú utakkal és pár érdekes mászó-bujkáló alkalmatossággal, hintákkal, mesevilágot ábrázoló építményekkel (gomba-kunyhó és hasonlók). Számunkra az igazi érdekességet a nevében is megjelenő sajátosság (hanging = függő, lógó) jelentette, éspedig a léggyökerek. A parkot ugyanis bánja-fák alkották, amelyek vaskos ágakat nevelnek vízszintesen, ezekről az ágakról pedig függőlegesen lógó gyökereket eresztenek a talajba. Egyik-másik léggyökér aztán talajt érve "gyökeret ver", megvastagszik és újabb, "fia"-törzsként éli tovább az életét. Nem szép, de rendkívül érdekes látványosság, a léggyökerek szinte függönyt alkotva fokozzák az árnyék-hatást. Itt nem, de valahol, talán Kalkuttától nem messze mutattak olyan ligetet, amelyet egyetlen bánja-fa alkotott. Ha nem lenne igazolt tény, amit ismertető tábla és prospektus is mond a ligetről, hogy egy fát képvisel, el nem hinné az ember, ugyanis többszáz méter átmérővel talán világrekordot tart. Hosszasan lehetett sétálni a fa alatt.

Bombayban nem dúskáltunk szabadidőben, így ritkán látogattunk el a "Hanging Garden"-be, néha Amritával sétáltunk-játszottunk egyet, többnyire azonban csak az utazóinkat kísérve vettünk ott pár lélegzetnyi friss levegőt.

VIII.2. Hindu templomok

Nem mondanám, hogy az utazók általában égtek a vágytól, hogy templomokkal ismerkedjenek, legtöbbjüket mégis elvittük legalább a Mahalaxmi Temple néven ismert - Laxminak (másként Lakshmi), a gazdagság istennőjének szentelt - hindu templomhoz. Közel volt a lakásunkhoz, autóval percek alatt el lehetett érni. A tengerpart egyik félszigetszerű nyúlványának dombján épült, keskeny, enyhén emelkedő út vezetett oda. Az út mentén piciny, esőtől az út fölé nyúló ernyővel védett boltocskák sora kínálta a templom oltáránál buzgólkodó papoknak átnyújtandó áldozatokat, főként virágot, gyümölcsöt, füstölőket. A templomba lábbelivel nem szabadott belépni, a levetett cipőket a sarkán vagy törökülésben ülő botos nénike őrizte pár fillérért (pajszáért). A bot nem fenyítésre szolgált, hanem azzal tolta a távozó látogató elé a cipőjét. Többnyire emlékezett, melyik kié.

A templom előtt néha különleges látványosság fogadja a látogatót. Volt alkalmam megcsodálni például egy négy-öt méter magas oszlop tetején, kb. egyetlen négyzetméternyi platón ülő fakírt, aki hetekig változatlan pózban, egyik tenyerét a combján tartva, másik kezében háromágú "szent" lándzsát fogva ült. Onnan tudom, hogy úgy két hét különbséggel jártam ott és tapasztaltam, de rá is kérdeztem. Hogy mennyi táplálékot és hogyan vett magához, ha egyáltalán, nem tudom, előfordulhat, hogy semmit vagy csak folyadékot. Máskor "lazább" formában, valami kerítésen láttam pózoló fakírt. Lehet, ez a templom sajátossága, mozdulatlanságra kárhoztató fogadalmakat tesznek itt a fakírok. Gondolom, felesleges ecsetelni, milyen emberfeletti erőfeszítés kell akár néhány óra mozdulatlansághoz, hiszen a kínzások egyik kegyetlen válfaja az egyszerű mozgáskorlátozás.

Szentséges ég, a templombelsőre nem emlékszem, pedig ezerszer vittem oda "utazókat". Ne vessenek rám követ, ha nem a teljes valóságot írom le, csak dereng, hogy nem tartozik a különleges látványosságok közé. Szép márvány-belső, sok isten-szoborral, egyéb látványos díszítő-elemekkel. Az oltár - ha jól emlékszem - Laxmi szobra felöltöztetve, gazdagon díszítve (de az is lehet, hogy az általánosnak tekinthető lingam, a termékenység jelképének tekintett férfi nemiszerv stilizált formában), előtte forgalom-terelő korlát. A szertartás igen egyszerű, általában két pap fogadja, veszi át a hívők áldozatát, elosztja 90%-10% arányban, a nagyobb hányadot a lingam körül helyezik el, a legszebb virágokkal frissítik a lingam tetejét díszítőket, a kisebb hányadot megáldva-megszentelve visszaadják a hívőnek. Néha új füstölőket gyújtanak, a hívők tenyerébe szenteltvizet öntenek, amiből azok valamennyit a fejükre szórnak, a többit megisszák. Többnyire "felkenik" a hívőket a homlokukra festett csíkkal, amit ők aznap büszke türelemmel viselnek.

Európai szemmel nézve a tisztaság nem méltatható. A sok növény, a szenteltvíz, a lingam időnkénti olajjal locsolása nedves tisztátlanságot terjeszt az oltár körül, néha nehéz száraz zoknikkal megúszni a látogatást. Igaz, a lingam körül időnként elviszik az áldozatok korosabb részét és ciroksöprűvel takarítgatnak is, de ezek a műveletek nem sokat segítenek. Nyilvánvaló, hogy az összeszedett áldozatokat nem a papok fogyasztják el, részben biztos visszakerülnek - itt vagy másutt - boltokba. Nekik is élniük kell valamiből.

VIII.3. A dzséjn templom

A vallásokat lentebb fogom tárgyalni. Itt annyit jegyzek meg, hogy a lakosság töredéke dzséjn, ezért a dzséjn templomok ritkaságszámba mennek. Ez a tény Bombayban is az egyik legfontosabb látnivalóvá emeli az egyetlen dzséjn templomot. Fontosabb azonban talán, hogy nem-indiaiak számára itt több egészen különleges érdekesség található, figyelhető meg. Magát az épületet nem könnyű megtalálni, hétköznapi utcáról (Ridge Road a Malabar Hill-en) közelíthető meg. Kissé beugrik az utcafrontról és inkább maharadzsa-palotának nézné az ember, mint templomnak. Igaz, cikornyás madár- és vadállat ábrázolásai, színes-tarka, pár csúccsal kiemelt külseje mese-világba is vezethetne. Amint azonban belép az ember (a cipőt itt is le kellett vetni, de rekeszekbe rakva őrizet nélkül is megvárta az embert), meglepetve húzza fel a szemöldökét: a kis épület hajója egyetlen négyzet alakú térnek tűnik, hófehér márvány falai, színes mintás padlózata és patyolat-tisztasága tiszteletet ébreszt az emberben. Másként hódolnak az istennek is a hívők. Csend honol, kevesen vannak, páran ülnek a padlón és rizsszemekből, homokból, nem emlékszem még miből szép geometrikus ábrákból álló képet szerkesztenek a padlón. Ezek a művészi fokon előadott rajzolatok maguk is imák. A türelmes, békés ember szól velük az istenéhez. A betérők többsége azonban valamelyik kis harangocskához siet, azt megszólaltatja, majd namasté-ra kulcsolt kezekkel állva imádkozik. Azt mondják, a harang-csilingeléssel hívja fel az isten figyelmét arra, hogy most hozzá fog fohászkodni. Itt vettem először észre, hogy Indiában is (mint ahogy az arab világban is) használják a rózsafüzért. Más a szemek rendje, színe, a zárófonal végén bojt van, de rózsafüzér az bizony a javából. Honnan származik, hol az eredete, ki tudja megmondani? Nekem az a gyanúm, hogy Jézus Krisztus vitte magával, amikor eltűnt a világ színe elől, és szerintem Indiában töltött pár évet, mert tanításainak lényege a hinduizmus ősi tanaihoz kísértetiesen hasonló. Mint ahogy az ima kéztartása és a vallási szertartások eszköztára - tömjén, szenteltvíz, mély főhajtás - is. Az első ima után a hívők többnyire körbejárják a hajó szélén nyíló folyosót, ahol "thirthankara"-nak nevezett prófétáik szobra sorakozik kis szentély-szerű fülkékben. Szobrot mondok, pedig hát nem lehet különbséget tenni köztük, ábrázolásuk - szerintem legalábbis - teljesen azonos: "törökülés", szögletes felsőtest, szinte kiugró vállak, "namasté" kéztartás, egyenes fejtartás, korona és féldrágakő-intarzia szemek. Van köztük felöltöztetett is és - ha nem csal meg az emlékezet -, az nőalak. A hívő tehát meglátogatja ezt a próféta-koszorút és láthatóan mély áhítattal imádkozik hozzájuk. Közben megjelenhet a pap, aki élő emberként kezeli a thirthankarákat: mosdatja, eteti őket, hagy valami fogyasztanivalót az egyébként rácsra zárt fülkében.

Többször leírtam e pár fenti sorban olyan szavakat, amelyek istenhitre vonatkoznak: isten, próféta, hívő, imára kulcsolt kéz és mindannyiszor eszembe jutott, hogy ez magyarázatra szorul. Magyarázatra azért, mert többször találkoztam olyan, komolynak mondható véleménnyel, hogy a dzséjnizmus is - a buddhizmushoz hasonlóan - tulajdonképpen "ateista vallás". Az ige-rendszer egyik megalapítója se szólt soha egyetlen szót se felsőbbrendű lényről, arról, hogy annak földi képviselői lennének, nem buzdítottak imára, önmaguk különleges szinten történő tiszteletére. Mindent, ami vallás-filozófiává varázsolta (torzította!) az általuk hirdetett igéket, ami Mahavira-t, a 24. Thirthankara-t (az egyetlen történelmi alakot, az első 23 talán csak a képzelet szülötte) istenné emelte, az utódok követtek el, megnehezítve ezzel a követők (később hívők) eligazodását a földi létben ajánlott életvitel elveiben, az arra vonatkozó tanításokban. De minderre visszatérek a későbbiekben.

VIII.4. A mohamedán mecset

A Mahalaxmi templom dombjáról jól látható egy mecset, jócskán bent a tengerben. A VI.5 pontban leírtam a szufista kereskedők által épített új és nagyon szép mecsetet. Most - mivel templomokról szól ez a fejezet - hadd írjak pár sort erről a régi, síita templomról. A reptérre vezető útról, még a városon belül, talán a szélén, a tengerhez kell hajtani és feltárulkozik az ember előtt a mecset. Egy pillanat csodálkozás: a mecset fél-egy kilométernyire bent van a tengerben. Hogy lehet bejutni? Kiderül, hogy kizárólag apály idején, aki nem jön vissza a dagály előtt, annak hat órát várnia kell bent, hacsak nincs vízen mozgó közlekedési eszköze. Más alkalommal aztán megválasztottuk az időpontot és a nem éppen kátyúmentes út tócsáit kerülgetve bejutottunk a mecsetbe. Eléggé középszerűnek mondható látvány fogadott bennünket, a muzulmán egyszerűség itt is dominál. A templomot Hadzsi Ali szent sírja fölé emelték, zarándokhelynek számít.

VIII.5. A Banganga Tank és környéke.

Igyekeztük mindenkinek megmutatni. Ha az ember a "Hanging Garden" mellett tovább hajt a Malabar Hill félsziget csúcsa felé és ismeri a rátalálás rejtelmeit, egyszercsak évszázadokat lép vissza. Belép a város valószínűleg legősibb kis negyedébe. Az érdekességek láncolata borzalmas "nyitánnyal" indul: megtalálja az ember azt a pár lépcsőt, amik egy szűk, balkanyart leíró sikátorhoz vezetnek, a sikátor baloldali falát támasztva sorfalat ülnek a kolduló leprások. Kezükön. lábukon átvérzett kötések, félig elrohadt arcrészek, elvörösödött-feketedett orrok, fülek, látványosan szétrohadó emberi roncsok. Az első alkalommal szinte futólépésre gyorsítva siettünk el mellettük. Később megszoktuk a jelenlétüket, a látványt és nyugalomra intettük azokat is, akiket kísértünk. Megtanulta ugyanis az ember, hogy a leprások nem fertőznek, a külvilágtól elzárásuk is értelmetlen. Kizárólag tartós együttélés során, vér útján terjed ez a borzalmas kór, a bőr TBC-je. Nekik minden alkalommal dobott az ember valami alamizsnát. Volt olyan utazó, aki másnap bevallotta, hogy a cipőjét képtelen volt újra felvenni, kidobta.

A sikátor nagyméretű szent medencéhez (a tank ebben az esetben medencét jelent) vezet. A medence mindegyik széle más-más környezetre nyílik. A sikátor az egyik rövid oldalhoz vezet, ahonnan a túlsó rövid oldal nyomorúságos építményei fölé 20-25 emelet magas "felhőkarcolók" tornyosulnak. Bámulatos kontraszt! A keskeny oldal széles, majdnem utcányi kövezetén az ember a hosszú oldali templomsorhoz jut. Picinyke templomok követik egymást, egyik-másik nyitva áll bárki előtt, van, amelyikre csak rácson keresztül lehet rálátni. Emlékszem Ganés (elefántfejű boldogság-gazdagság isten) szentélyre, több lingam-oltárra, narancsszín testű Hanuman-ra, megfejthetetlen alakzatot képviselő, ezüstszínű füstlemezzel díszített istenségre, helyenként megjelenő igen szegényes ágyék-ruházatot viselő, csupasz felsőtestű papra. A medence és a templomok között alig járható, keskeny utcácska. A sor végén, a sarkon kiszélesedik a térség, lakóhelyiségként szereplő, a terecskéről nyíló lyukak, előttük helyes, játszadozó gyerekek, köztük a sarkán ülő, iszonyatosan sovány asszony, valami száriszerű öltözékben két kőtárcsából álló kézimalmot teker, arrébb cséphadaróval dolgozó nők, némaságuk szinte kiált a csendbe. Pár lépés és az idegen, akit főként a gyerekek bámulnak meg, befordul az utolsó, visszafelé vezető oldalra, amelyik pár méterrel a medence felett halad és maguk az épületek is tekintélyesebbek. Végül majdnem a sikátornál egy kisebb templom áll a sarkon, amit soha nem találtunk nyitva, a Walkeshwar Temple (Valkésvár templom), amelyet mesebeli monda övez. A Ramajana két hőse, Rama és Laksman, Szita keresése közben érkeztek ide. Ramát eskü kötelezte, hogy Síva lingam-jához imádkozzon minden nap. Laksman minden nap elhozta neki a lingamot Benáreszből, de egyik nap késve érkezett, ezért Rama homokból készített egyet. Ez adta a templom nevét: Valuka Esvár (homokból alkotott isten), ami gyorsan ejtve Valkesvár.

A medence mellett bekukkantottunk egy buddhista monostorba is. Az első találkozás a buddhizmussal nem volt lélekemelő, a félig nyitva álló kapun ugyan beengedtek, de tovább nem, pár narancsszínű öltözékben az udvaron átsétáló szerzetesen kívül mást nem lehetett látni. Titokzatos, szegényes környezetben élve foglalkoznak teológiai kérdésekkel.

Ünnepek alkalmával a leprásokhoz vezető lépcsőknél emelkedő kisebb hengeres építményeket óriási gyertyákká varázsolják, olvasom (2). A építmények falán számtalan kis üreg található, azokba olajat öntenek és kanócot helyeznek az olajba. A kanócokat meggyújtva szinte az egész torony lángban áll, gyertyává változik. Magukra az építményekre emlékszem, de a varázslatot nem sikerült látnom.

A felhőkarcolókról jutott eszembe és gyorsan leírom, hogy Bombayban teljesen elképesztő "technológiával" építették a többtíz emeletes épületeket, kihasználva azt, hogy az amerikai indiánokhoz hasonlóan az indiaiak se ismerik a tériszonyt. Palló nélküli, bambusznád-rudakból (az illesztéseknél egyszerűen összekötözve a rudakat) készülő állványzaton dolgoztak az építőmunkások. akiket a legfelső szintre toronydaruval vittek fel. A toronydaru horgára nagy platót függesztettek, amin az emberek minden kapaszkodási lehetőség nélkül álltak, korlát se védte őket a kizuhanástól. Amikor először láttam, én, a néző majdnem rosszul lettem. A mai napig nem értem, miként lehet így "utazni" fel, a magasba.

VIII.6. A párszi templom

Különlegesség. Az egész világon kétszázvalamennyi ezer párszi él, a többség Bombayban és környékén. Lehet, a bombayi párszi templom az egyetlen komoly imahelyük a világon. (Nem, keresgéltem az Interneten a templom leírását, azt nem találtam, viszont adatot a többi templomra igen: Nyolc épületben ápolják a "győztes tüzet" Indiában, négy van Bombayban, kettő Gudzsaratban, egy Udwara-ban és ez a legszentebb, mert Udwara közelében szálltak partra és itt őrzik a hozott tüzet). Nem párszi azonban nem léphet be a templomokba, legalábbis figyelmeztettek bennünket, hogy ne is próbálkozzunk. Az ok egyszerű bigottéria, a vallás nem fogad be idegent, párszinak csak születni lehet. Annyira zárt a kör, hogy a nem párszihoz férjhezment asszonyokat is kizárják a templomokból. Egyébként nem hiszem, hogy bármi rettenetes lehet vagy történhet odabent. Valószínű, hogy szokatlan lehet a tűzimádatnak nevezett rituálé. A párszik ugyanis nem engedik a szentnek tekintett, az istenüket, Ahura Mazda-t, a "világosság istenét" jelképező tüzet kialudni templomaikban (ha egyáltalán több van) és az foglalja el a centrális helyet és szerepet a bombayiban is. Az arab nyomás elől menekülve is őrizték a tüzet, bár eltérő vélemények vannak a módszerről. Miután hajókkal menekültek, nehéz elképzelni, hogy egy vagy több hajón életben tudták volna tartani, bár az uralkodó vélemény szerint ez történt. Vannak azonban, akik úgy vélik, hogy hajóra szállás előtt megszentelték a szent tűz keltésére használt eszközöket és Indiában partraszállva szertartás keretében csiholtak újra tüzet. Itt még annyit, hogy a tűzön kívül szentnek tekintik a földet, levegőt és vizet, azaz a élet alapelemeit is.

A templomkülső alapvetően különbözik az indiai eredetű vallások templomaitól és természetesen a mohamedán mecsetektől is. Legközelebb talán az európai építészethez áll: sötét (szürke, zöld ?) gránit falfelület, állatszobrok a bejárat két oldalán, a bejárat súlyos fémalkotmány, felette a párszik vallási jelképe, a szétterjesztett szárnyú stilizált sas, az abból kiemelkedő szakállas férfialakkal. Kicsit komor, kemény, félelmet talán nem, de tiszteletet ébreszt. Egyébként a helyszín is szokatlan, valamelyik fontosabb utca házsorába illeszkedik.

Iránban aztán meggyőződhettem arról, hogy az építészeti stílust is magukkal vitték Indiába, a templom jellegzetesen perzsa.

IX. Néhány furcsaság

Bocsássa meg az olvasó, ha találkozott már az itt következők egyikével, másikával, most mesélő kedvemben vagyok, inkább ismétlek, mint keresgélek.

IX.1. A rendőr térdzoknija

Bombayban eleinte nem értettük, miért viselnek a közlekedés-rendőrök olyan, láthatólag vastag anyagból készült zoknit, ami térdig ért ugyan, de nem volt feje. Alatta sarut hordtak, de a lábfejük csupasz volt. A magyar kolónia tagjai sokat viccelődtek a téma körül. Kiderült, hogy igen egyszerű oka van: sok (volt) a vipera, ami ugyan csak akkor támad, ha abszolút veszélyhelyzetbe kerül, akkor viszont felcsapja merőlegesen a teste felső felét és a feje kalapácsütésével mélyeszti méregfogait a támadóba. Mivel lent nem harap, maradhat a lábfej szabadon a nagy hőségben, monszun-locsban, mivel nem hosszabb 50 cm-nél, és ugrani nem tud, térd felett felesleges védekezni. A fejetlen térdharisnya anyaga annyira vastag, amennyire a vipera foga képes behatolni a bőrbe. Ennyi. Kicsit kényelmetlen, de biztos és bölcs védelem.

IX.2. Gyermeksorsok

Írtam már a szüleik által megnyomorított, koldus-sorsra ítélt gyerekekről, a prostitúcióra kényszerített, szülők által eladottakról.

Két további aspektust említek meg itt. Az egyik a gyermek-házasság. Köztudott, hogy Indiában a szülők által elrendezett házasság (arranged marriage) szerepe döntő. A hetvenes években - az első kiküldetésem éveiben - nem is hallott az ember másról, legfeljebb az időpont megválasztásáról, amit a döntő többség asztrológussal határoztatott meg. Miért, miért nem, az asztrológusok rendre januárt jósolták szerencsésnek, így akkor egymást érték az esküvők. A nyolcvanas években - a kalkuttai korszakban - már lehetett szerelmi házasságokról is hallani, azóta talán sokat változott a világ. Az már kevésbé ismert, hogy mivel a lánynak szűzen kell a házasságba eveznie és mivel a forró égöv szexuális hatásai a szüzesség korai elvesztését indikálják, a szülők számtalan esetben tíz év alatti gyerekeknél döntik el, kiket házasítanak össze és a döntés után meg is rendezik az esküvőt. Döbbenetes látvány volt, amikor 6-8 éves gyerekeket vezettek lóháton a tűzhöz, amit többször körbejárva esküsznek hűséget egymásnak a földből alig kinőtt csemeték. Mindennapos látvány volt, erről ennyi elég is.

A másik szörnyűség, hogy sok fiú-gyermeket kasztrálnak, hogy a hermafroditák különös életét élve valami tisztességesebb szintre emelhessék életüket, mint amit a szülők szenvednek végig ezen a földön.

IX.3. A kasztráltak, hermafroditák

Megyek egy tárgyalásra, ilyenkor sofőr vezeti a kocsit. Korán érkezem, mondom, sétálok egy kicsit. Ahogy baktatok a kivételesen majdnem üres úton, hirtelen, a semmiből előviharzik pár jól megtermett, száris, tarkán öltözött, ékszerekkel jól felcicomázott, alaposan kifestett nő, a négy-öt fős csapat körülvesz és egyértelműen ajánlja magát. Hessegetem őket, de gyanússá is válnak, mert erőszakosak, hangosak. Lassan leesik: hermafroditák "támadnak". Zavaromban gorombán kergetem el őket, azt hiszem egy rendőr is a segítségemre sietett. Nem tündököltem a tárgyaláson.

A témakör külön tanulmányt érdemelne, sajnos nem mélyedtem el benne. Talán most, hogy újra írom Indiát, találkozom a témakörrel, akkor visszatérek hozzá.

IX.4. Fakírok

A hindu templomoknál meséltem már a pózoló fakírokról. Nem volt időm arra, hogy kifejezetten keressem a velük való találkozást, mégis felötlik néhány eset.

Autón utaztunk Goa-ba, amikor váratlanul meg kellett állnunk, majd lépésben előznünk a guruló fakírt, aki pufajkához hasonló vastag vattaruhába öltözve, hossztengelye körül forogva haladt az úton. Előtte hosszú rúdon háromszögű zászlót vitt a segítőtárs kísérője. Megkérdeztem tőle, mi történik? Nehezen érthetően előadta, hogy a szadu fogadalmat tett, valamelyik szent helyig gurul úgy, hogy csak aludni és étkezni áll meg. Nappal pörög, fáradhatatlanul pörög. Hihetetlen erőfeszítés! Mi késztethet embereket ilyen emberfeletti és teljesen értelmetlennek tűnő tettre?

TV-ben vetítettek filmet békát és kígyót evő fakírról. Röntgenfelvételnek vetette alá magát néhány mozzanat rögzítésére. Megjelent a színen két vödörrel. Az egyikben kígyók, békák, a másikban víz és bögre. Fogott egy békát, lenyelte, majd ivott rá vizet. Fogott egy kígyót, azt is lenyelte, majd ivott rá vizet. Béka, víz... kígyó, víz. A röntgenfelvétel mutatta, amint az állatok a gyomrába vándorolnak. Csinálta vagy félórahosszat, akkor a felvétel pár pillanatig mutatta a gyomrában kavargó állatseregletet. Tíz perc körüli várakozás után végül felböfögte a teljes állományt. Kígyó, béka... hosszú sorban. Nem csupán gusztustalan, hanem értelmetlen is. Hacsak a rendkívüli emberi erőfeszítéseknek nincs valami különleges hatásuk, ami miatt gyakorolni érdemes?

Időnként újsághír tájékoztatott olyan eseményekről, amikor yogi-k (jógik, jóga-mesterek) a legkülönfélébb módon és időtartamra elzárták magukat a világtól, majd élve tértek vissza. Most egyetlen ilyen hírt közlök, ha időm engedi, kötök egy csokrot a megőrzött újságkivágatokból és linkként csatolom. Tehát, a tekintélyes, angol nyelvű indiai lap, a "The Times of India" tette közzé 1976 február 27.-i számában, hogy Yavatmal-ban a hatha jóga mestere, a 35 éves Baliram Baba, miután kagylókürttel (a tervezett időpont előtt 7 órával) ötször jelezte, hogy valami nincs rendben (!), a hívők által kibontott szakaszon előjött a tégla-cement "koporsóból". A mester bódult állapotban volt és a szíve gyorsan vert. Előadta, hogy a cellában töltött 71 nap alatt nem evett, nem ivott, széklete és vizelete se volt, ezt az állapotot, a táplálék és levegő nélküli létet a "lélegzés equilibriumával", azt a "dhyanyoga"-val (dianjóga) tudja elérni. A cikk nálam megtalálható, nincs jogom kételkedni a "The Times of India" komolyságában.

IX.5. Két névkártya

Ha már a furcsaságoknál tartunk, elmesélek két hihetetlen - velem megtörtént - élményt

Őfensége

Őfenségét egy fogadáson ismertük meg. a 250 vendég zsivaja éppen tetőfokára ért és fejbiccentéssel jelezni akartam feleségemnek, hogy ideje távoznunk, amikor az iráni konzul kedves mosollyal bemutatta, szinte zakóujjánál fogva: Mr. Khan, az Indian Aluminium Cables Ltd. elnöke, kedves barátom. És Őfensége azonnal, minden formalitást mellőzve kitárulkozott: az elnökség tulajdonképpen csak egy cím volt, lemondott róla, valami formát kell találni az új életvitelhez, ugyebár, de ez nem volt neki való, nem tudta megszokni a kötöttségeket, a napi rendszeres munkát, túlságosan is gyors volt az átmenet! Hogy érti kérem? - böktem közbe, nem értettem, mire céloz? Ó, uralkodói családból származom, a palanpuri király fia vagyok, egyetlen örököse - ami ma inkább teher, mint öröm, hiszen tudják, milyen súlyos adókkal sújtják a vagyonos osztályokat -, nem fogják elhinni, rokonaim halomra ölték egymást, amikor apám, még a Függetlenség előtt (igen, ezt a szót használta: Independence!) meghalt, - hadarta - a testvérei és az én testvéreim késekkel és tőrökkel egymásnak estek, halomra ölték egymást. Rám nem került azonnal sor, mert én voltam a legfiatalabb, a palota pincébe vezető lépcsőin menekültem a vérfürdő elől, amikor a bátyámat, aki üldözött, szintén elérte a végzet, szolgám - ma is a szakácsom, akkoriban ő vezetett be a haditudományokba - leszúrta, emlékszem, súlyos teste majdhogynem rámzuhant, szeme csodálkozva meredt rám. Istenem, így lettem én a hatalmas vagyon és cím birtokosa. És most nem tudom az ügyeimet kézben tartani, először az asszonyaimat voltam kénytelen a létbizonytalanság keserű megpróbáltatásainak átadni, majd a szolgáimat kellett szélnek eresztenem, végül magamnak állást keresnem, de képzeljék, képtelen vagyok megszokni a munkát (és csendesen kuncogott hozzá). Nem, nem maga a tény zavar, tudom, hogy gyermekeim egy modern ipari állam alkalmazottai lesznek, egyetemre járnak... ó, hogyne, nagyon jól tanulnak, a nagyobbik lányom idén fejezi be a jogi tanulmányait... de amikor vége a monszunnak és minden fűszálban forr az élet, meghallom a tigris neszezését és nem tudok a városban maradni. Ugye megértik? Remélem, sokszor fogunk találkozni! És a kezembe nyomta névkártyáját, íme: Nawab of Palanpur. Annyira fantasztikus volt a sztori - élő nawab és hol is van Palanpur? (mese íze volt a helységnévnek is) - hogy utánanéztem az Interneten. Íme az eredmény: Palanpur

Driver Business

Ha nem látták a Tadzs Mahal-t holdfényben, nem láttak csodát, nem láttak semmit - mondták indiai barátaink és mi elhatároztuk: ha törik, ha szakad, holdfényben is megnézzük a szerelem e megismételhetetlen, regékbe foglalt tündöklő-virágos, sejtelmes-titokzatos-hallgatag-susogó remekét. Egy napunk és egy éjszakánk volt Agrára, a hatalmas mogul birodalom fővárosára és Fatehpur Szikri-re, Aurangzeb-nek, az utolsó igazi nagymogulnak halottan is fenséges emlékmű-várvárosára. Tűző napon, árnyékot keresve is szívszorongatóan szépnek, Michelangelo-méretűnek-izzásúnak láttuk a mauzóleum-asszonytemplomot, de ez csak fokozta kíváncsiságunkat. Hullafáradtan, rövid szállodai pihenő és erő-életkedv-újító zuhany után, mese-áhitatú telihold-varázskristály fényben elindultunk újra áldozni, magunk-szívét-melengetni a várfal-szökőkút-parkövezte csodához.

A romantikus hangulatban kapóra jött a kuli, aki a szálló bejáratánál leste áldozatait és tört angolsággal egy szempillantás alatt meggyőzött bennünket: Tadzs nagyon szép, Szááb, de az út is szép, Hold, friss levegő, visz oda gyorsan, vár, hoz vissza, öt rúpia. A kétkerekű valamikor szebb időket érhetett meg, mint egyedüli közlekedési eszköz nem jövedelmezhetett rosszul, most azonban a szentlélek tartotta össze. Nagyot nyekkent, amikor felkászálódtunk rá, az ülésből itt is - ott is kidugta bozontját az afrik, de ő fürgén-büszkén felpattant a paripájára és teljes súllyal rálépett a pedálra. Valami hangosan nyikkant, majd csikorogva-zötyögve elindult a tákolmány. Mesterünk emelt fővel hátranézett, mintegy büszkélkedve: na, látjátok, milyen remek? És rákanyarodtunk a lejtős útra. Néhány méter, pár lépés csupán és körülvett minket a sötétség. A közvilágítás a kétkerekű állapotával vetekedett: ha volt is talán helyenként lámpa, az vagy régen kiégett vagy az energiakorlátozások miatt kikapcsolták, az útmenti fák a holdfényt is megszűrték. A mellettünk - nekünk úgy tűnt, szélsebesen - elkarikázó biciklisták hazajáró lelkeknek, éjféli szellemeknek tűntek. A feleségem fázósan-vacogva hozzám bújt, szorongva csimpaszkodott a karomba. Kulink megérezte, hogy megszeppentünk, beszélni kezdett: rendőr, biztonsági - barát, őr beenged, mondom neki, baksis. Tényleg, a kapu megnyílt, a varázslat feltárulkozott, a Tadzs lebegni kezdett a fátyolos fényben, a bokrok közt bujkáló ködfoltok fölött. Csoda, maga az isteni varázslat. Megfoghatatlan, elbűvölő, felejthetetlen.

A visszaúton a kuli se törte meg az áhítatos csendet. Amint leszálltunk, zsebébe nyúlt, next time, friend, mondta és a kezembe nyomott egy névkártyát: Driver Business. Nagy ember, talán ma is él (a kártyája - sajnos - elkallódott).