Vissza a kezdőlapra...
 


Minden jog fenntartva!           All rights reserved!


X. Bombay népei és nyelvei

Az 1973-ban kiadott "Bombay, Handbook" (2) hatmillióra teszi a város lakosságát. Akkor ez a világ-ranglista 7. helyét jelentette. Bombay adott munkát a "szervezett ipar" (Indiában fontos meghatározás, mivel százmilliók dolgoznak mikro-műhelyekben, az utca kövezetén működő "egyéni vállalkozásban") 20%-ában dolgozóknak, a külkereskedelem 47%-a bonyolódott Bombay kikötőjén keresztül.

Kis kitérővel megemlítem, hogy megkérdeztem az egyik fogadáson egy szimpatikus, csupa tűz fiatalembert, sikeres vállalkozót, mennyi lehet a város lakossága? "Ne kérdezzen európai kérdéseket" - volt a válasz. "Ifjúként Angliába kerültem, egyetemre. Hajóval érkeztem és a kikötő előtt lehorgonyoztunk, kalauz-hajóra várva. Tudva, hogy Indiából érkezik a hajó, egy TV-stáb motorozott a hajóhoz. Érdekes figura lehettem, borotvált fejemen csak egy tincset hagytam, fehér kurta-pidzsama, csapli (saru) volt az öltözékem, rögtön mikrofonvégre kaptak. Az egyik első kérdésük az volt, mekkora családot hagytam otthon? Mondtam, attól függ, beleszámítjuk-e a kecskéket, amikkel együtt lakunk? Hát ez a helyzet az indiai városokkal is, attól függ..." Nagyon igaza volt: ki tudhatja megszámolni egy olyan város lakosságát, ahol a felutazók mérhetetlenek, ahol százezrek laknak nyomortelepeken, járdákon, csövekben, ahol egy-egy természeti katasztrófa tömegeket lök be a városba, akik hetekig, esetleg hónapokig keresnek munkát, aztán sokan feladják, visszamennek szülőfalujukba, a lehetetlenbe. Emellett a statisztikai adatok három övezetre bontják a várost, ami a közbeszédben is keveredhet: a szigorúan vett Bombay városra (Bombay City), a Nagy-Bombayra (Greater Bombay), ami a City plusz a külvárosok és a Bombay Metropolitan Regionra (a fővárosi régióra). A hatmilliós adat Greater Bombayra vonatkozik és ez a legáltalánosabb és legésszerűbb, a külvárosok ugyanis legalább olyan szoros részei Bombaynak, mint Budapestnek Zugló vagy Pesterzsébet.

Amikor 10 év elmúltával újra Bombayban jártam, ismerőseim már jóval tízmillió fölöttre tették a lakosságot. A teljesen ellehetetlenült forgalom is duplázódásra utalt.

Most keresgéltem a statisztikai adatokban. Ezek igazolják az eddig megadott számokat, az 1991 évi népszámlálás szerint pedig a régió lakossága 12,5 millió, Greater Mumbai-é pedig 9,9 millió volt. A 2003 évi forrás közöl egy saccot is, annak megjelölése nélkül, hogy melyik övezetre vonatkozik, de kikövetkeztethető, hogy csak Greater Mumbairól lehet szó: 14-15 millió a jelenlegi népesség, azaz másfél Magyarország!

A bombaywalák etnikai és nyelvi kavalkádja valószínűleg felülmúlhatatlan, a világ legösszetettebb képét adhatja. Hirtelen nem tudom, írtam-e, hogy Bombay 7 sziget összeépítéséből vált először egy szigetté, majd a kontinenssel összeépítve félszigetté. Ideírom gyorsan a szigetek nevét, mert fontosak: a város részeivé váltak és egy-egy városrésznek ajándékozták a nevüket. A legészakibbat Mahim-nak, a két legdélibbet Colaba-nak és Smaller (kis) Colaba-nak hívták, köztük soroztak Worli, Parel, Mazagaon (a kikötő szigete) és a város mai nevét adó istennőnek, Mumba Ai-nek a szigete, Mumbadevi. Tulajdonképpen onnan jött ez most elő, hogy mind a hét szigetet halász-törzs, a koli-k lakták, ma is ők a Nariman Point kis halászfalujának gazdái. Csak a XIII. században indult meg a kontinensről beáramlás, a szigetek eleinte menedékül szolgáltak a kontinensen vereséget szenvedettek, mint Bhimadeva hindu uralkodó számára 1294-ben. Őket aztán hódítók követték: gudzsarati szultán csatol pár szigetet a szultanátusához, őket a gyarmatosító portugálok verik ki, majd az angolok kapják ajándékba hozományként a Mumbadevi szigetet, megjelennek a párszik messzi földről és végül bevándorlók a szárazföldről.

Érdekes, mennyire eltérő az ottlétem alatt érzékeltek alapján felállított etnikai-nyelvi rangsorom a valóságtól. Úgy véltem, hogy a többséget adó népcsoport, a marátá-k (a nyelv maráti) után a hinduk (a nyelvük a hindi), őket a gudzsaratiak (a gudzsarati nyelvet beszélő hinduk és dzséjnek) követik és csak utánuk következnek az urdu nyelvet beszélő muzulmánok. A mai statisztikai adatok megleptek: a muzulmánok (Bombayban két fontos csoportjuk létezik, a bohrá-k és a kodzsá-k) foglalják el az előkelő második helyet. Nyilván annak tudható be a tévedésem, hogy a magasabb üzleti körökben, a kormányzatban, azaz abban a társadalmi közegben, amelyben (akarva, akaratlanul) mozogtam, messze nem tükröződött ez az arány.

Azt az indiai kapcsolataimtól hallottam, hogy Indiában szigorú, törvényileg szabályozott rendje van, hogy az igazságszolgáltatásnak a jelentősebb részarányt képviselő nyelveken zavartalanul kell működnie. Ez Bombayban 10 nyelvet jelentett, mondták. Ezért felsorolok még pár nyelvet, amelyeket a fenti négyen kívül jelentősebb hányadot képviselő népcsoport beszélt: kandesi (khandeshi, nem sokat tudok róla), telugu és kannada, két dravida nyelv és a bili vagy bilodi (bhili, bhilodi, ezt se ismerem). Ez nyolc, valószínűleg az angol - mint összekötő nyelv - lehetett a kilencedik, de a tizedikről nincs adatom. Nem is a pontos felsorolás a lényeg, hanem egyrészt az egyenlő esély irányába tett lépés, másrészt annak hangsúlyozása, milyen hatalmas adminisztratív feladat és költség ennek a igazságszolgálati rendnek a működtetése!

Csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy forgács-népként az irodalom a koli-kon kívül megemlíti a párszikat és a zsidókat is. Lehetséges egyébként, hogy óriási erejénél, a nemzetgazdaságban betöltött nagyszerű szerepénél fogva a párszi a tizedik nyelv.


XI. Vallásokról és egyházakról

Nem részletes ismertetésre vagy elemzésre törekszem, inkább élménybeszámolót írok a vallásokkal való találkozásaimról, a tapasztalt érdekességekről, a rám tett hatásokról. Az is előfordulhat, hogy csapongani fogok, át-átugrok másik vallásra, igyekezve persze, hogy ne legyen ez zavaró, megtévesztő.


XI.1. A hinduizmus

Mint uralkodó vallás döntően hat az ország, azon belül természetesen a bombaywalák életére. Amint haladtam az India történelmével ismerkedéssel és a vallások felszínesnél kicsit alaposabb megismerésével, mind kevésbé tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy a demokratikusabb vallások, buddhizmus, dzséjnizmus előretörése, a muzulmánok elvi kasztmentessége, a szikek béketeremtő törekvései nem tudták megakadályozni a hinduizmus visszatérését. Volt ugyanis időszak Indiában, Asoka uralkodása alatt, amikor a kasztrendszert elutasító buddhizmus államvallási státuszra emelkedett. Szinte elképzelhetetlen, hogy a háttérbe szorult bráminok hogyan tudták visszafordítani India történelmének a kerekét és újra beletaszítani a néptömegeket abba a mélységbe, amit a hinduizmus az emberek közötti különbségek terén, a mélységesen embertelen kasztrendszer újbóli kivirágoztatásával hozott.

A kitaszításnak, elnyomásnak ez az aljas rendszere eleinte csak furcsának tűnt. Hallott az ember az étkezési szokásokról, arról, hogy a szakácsnak bráminnak kell lennie ahhoz, hogy az alsóbb osztályokba tartozók megegyék a főztjét, aztán arról, hogy minden edényt, amiben főznek, amiben tálalnak, külön kell kezelni, ha brámin a fogyasztó, ezekhez az edényekhez soha nem érhetett alacsonyabbrendű ember, majd arról, hogy hamarabb túlteszi egy hindu magát azon, hogy érinthetetlen keresztényt vesz feleségül, mint azon, hogy annak a főztjét fogyassza, vagy ugyanazt az edényzetet használja, amit a felesége. Aztán jöttek a sokkal elképesztőbb hírek, információk. Érinthetetlenekről, akik - eldugottabb helyeken - a mai napig messzire kerülnek, ha kasztbélivel találkoznak, falvakról, ahol a kutat az érinthetetlenek nem használhatják, vagy külön kutat kell teremteniük, vagy egészségtelen vizet kell fogyasztaniuk. És gyarapodtak a szörnyűbbnél szörnyűbb ismeretek, a korlátokat áthágók megcsonkításáról, megvakításáról, elüldözéséről. Mahatma Gandhi nagyságára jellemző, hogy a függetlenség kivívása utáni egyik első lépése a kasztrendszer eltöröltetése volt. Annak immár több, mint fél évszázada, de - éppen mivel kiváltságok elvesztését eredményezi a kasztbéliek számára - a mai napig élnek az aljasságok és valószínűnek tartom, hogy generációk kellenek hozzá, mire el fog tűnni. Maguknak a kitaszítottaknak kell elérniük a törvény általános alkalmazását, amihez az írás-olvasás elsajátítása, közösségek szervezése és határozott fellépés szükséges. Az elnyomók - annak ellenére, hogy legnagyobbjaik megalkották a kasztrendszer felszámolásához szükséges törvényt - nem fogják megtagadni önmagukat, hosszú és kemény küzdelem árán kell felszámolniuk maguknak a megalázottaknak.

A hinduizmus irodalmát olvasva nekem nem sikerült olyan gondolatokkal, béklyókkal találkoznom, amelyek a kasztrendszer eredetét segítettek volna megfejteni. Lassú, de ősi folyamat eredményeként alakulhatott ki.

Rövidesen visszatérek újra a kérdésre, mert több, mint vallási filozófia része, átfogóbb társadalmi rákfene.

Az is nehezen emészthető és a mai napig töröm néha a fejem rajta, hogy milyen hatalmas, kívülálló részére szinte megérthetetlen és megemészthetetlen a hinduizmus panteonja. Ha ismétlésbe keveredek is, leírok néhányat az istenek közül. A rendkívül érdekes hindu szentháromság megtestesítői, a három főisten Brahma (Bráma), Vishnu (Visnu) és Shiva (Síva). Nem csupán az ábrázolásuk, fizikai megjelenésük különbözik, hanem szellemi tulajdonságaik is, amelyek emberközelibbek, mint más vallások istenei általában. Brámát, mint Teremtőt, Alkotót ismertetik általában, ritkábban esik szó arról, hogy ő egyben a bölcsesség istene is. Többnyire négy fejjel ábrázolják, amik az univerzum négy sarkát képviselik. Az ő szájából született a négy Véda is. Emberközeli, hogy felesége is van: Szaraszváti, a tanulás istennője, aki fehér hattyún lovagol és vínának (veena) nevezett húros hangszeren játszik. (Milyen ősi hangszerek lehetnek az istenekkel ábrázoltak?!) Ellentéte Síva, akit Romboló-ként ismer a világ. Nandi-n, a szent bikán lovagol. Rögtön meg kell említeni két másik - rendkívül elterjedt és fontos - megjelenési formáját: ő Nataradzsa (Nataraja) is, a "kozmikus táncos", akinek a bronz-szobra szinte mindenütt megtalálható, ahol hindu szertartásokat tartanak (talán különösen népszerű Dél-Indiában) és őt jelképezi a lingam is, a férfi nemiszerv, amely a teremtést jelképezi (komoly vallásfilozófusnak kell lennie annak, aki meg akarja magyarázni az ellentmondást: az eredetileg romboló isten lingammá válva a teremtő erőt képviseli). A felesége, Párváti a hindu panteon legkegyetlenebb istenábrázolása, különösen két inkarnációja, Durga és Káli. Durgá-nak tíz keze van, amelyekben egy-egy szúró-fegyvert tart. Káli "garlandja" (nyakba akasztott virágkoszorú) emberi koponyákból fűzött dísz. Évekkel később találkoztunk vele legelrettentőbb formájában, Kalkuttában, ahol állítólag (a nyolcvanas évek közepén mondták) pár évtizede még rendszeresen mutattak be emberáldozatot, akkoriban már csak kecskéket áldoztak fel neki. Sívának és Parvatinak két gyermekét érdemes megjegyezni, Ganés-t (Ganesh, Ganesha) és Szubramanja-t (Subramanya). Ganés akár Bombay jelképe is lehetne, ő az elefántfejű isten, akit sűrűn ábrázolnak patkányon lovagolva. Ő az, akinek a fejét - évekig tartó távollét után, csatából hazatérve - apja, Síva, mivel Párváti hálószobájának ajtajában, felnőtté válva talált, egy kardcsapással levágott. Megtudva, hogy a fiát ölte meg, fogadalmat tett, hogy az első élőlény fejét, akivel találkozik, a levágott fej helyére varázsolja. Így lett elefánt-isten Ganésből, akit a szerencse és gazdagság isteneként imádnak. Szubramanja, a hatfejű istenség páván lovagol, Sanuga-ként Shanhuga) is ismert. A harmadik főisten Visnu (Vishnu), a Megőrző, akinek tíz inkarnációja van és akit kígyó hordoz, két kezében kagylókürtöt, illetve diszkoszt tart. Laksmi (Lakshmi, Laxmi), a felesége, szép istennő (a szépség istennője?), aki Vénuszhoz hasonlóan a tenger habjaiból emelkedett ki. Ő is, Ganéshez hasonlóan a gazdagság, prosperitás istennője. Érdekes vélemény, hogy a három férfi-istenség a dravidák szülötte, míg a három fő istennőt a később bevándorló árják hozták magukkal és az indiai (politikai) bölcsesség eredménye, hogy összeházasították őket. Remek, tényleg hihetetlenül bölcs megoldás, ha így van. Visnu inkarnációi közül négyet sorolok fel itt: Ráma-t, Krisna-t (Krishna) Buddha-t (!) és Kalki-t. Mindegyik nagyszerű példája az indiai agyvelő gazdag fantáziájának, illetve a befogadásnak. Ráma például csupán a hetedik inkarnációja Visnunak, de az indiai eposzok egyik legnagyszerűbbjének, a Ramajana-nak a főhőse. Krisna a kissé vásott, vidám, a nőket nem megvető és azok kedvence remek ember-figura. Mindig vidám, mindig fuvolán játszik, mindig körül van véve gopik-kal (zavarba jöttem hirtelen, mi is lehet a becsületes magyar nevük, de nem jut eszembe jobb, mint táncos lábú ifjú hölgyek a panteonból) és mindig kék bőrrel ábrázolják. A hindu művészetek legfontosabb inspirátora. Az igazi, vallásos hindu meg tudja nevezni 100 inkarnációját. Érdemes megjegyezni, hogy mint az életben annyiszor, kicsapongásai ellenére neki is vannak hazavárói, két feleség: Rukmáni és Szattyabama. Buddha itt is az a szent, aki a buddhizmus megalapítója. Megint a hinduk nagy toleranciájáról, bölcsességéről, óriási diplomáciai érzékéről tesz tanúbizonyságot, hogy beemelték ezt a nemisten-istent a saját isteneik közé! Minden bizonnyal ez is hozzájárult a hinduizmus "reinkarnációjához", a buddhizmus felett aratott győzelméhez. Kalki - az eljövendő Buddhához hasonlóan - a Földön még nem járt, de valamikor majd a jövőben megjelenő, várt isten. Lófejével - aminek az eredetét nem ismerem - nem tartozik a legvonzóbb jelenségek közé és nem találkoztam a való életben rá váró, őt emlegető indussal, de rendkívül érdekesnek tartom ezt a jövőbe-tekintést. (Megkerestem Kalki-t az Interneten és a következő meglepő változattal találkoztam: Kalki emberfejjel, de fehér lovon - elődei: Árpád, Horthy -, kivont, üstökösként sugárzó karddal fog megjelenni és végképp szétcsap a gonoszok között! Hm?)

Fontos itt pár mondat erejéig megjegyzést tenni arra vonatkozóan, hogy tekintenek maguk a hinduk erre a fantasztikus isten-seregletre? A legnagyobb filozófusaik szerint, így Radakrishnan (9) szerint is a hinduizmus monoteista vallás. Egy istenben hisznek, akit Brahma testesít meg, az összes többi csak változat, megjelenési forma, a hívő(k) saját "elvárásaihoz", gondolatvilágához, kényelméhez alkalmazkodó megoldás. Találkoztam olyan (egyszerűsített) megközelítéssel is (2., 34. old.), hogy a hinduizmust három szinten kell (vagy lehet?) értelmezni. A legmagasabb filozófiai szint a világot végtelennek (!) tekinti, amit nem isten(ek) teremtett(ek). A második szint értelmezi a vallást monoteistának. A harmadik szint, a hívők tömege elfogadja a végtelenül sok istent és szoros kapcsolatban áll a panteonnal. Tessék összehasonlítani a hindu gondolkodást, a többezer éve élő, formálódó, állandó változásban lévő vallást, amelyik a világ végtelenségét alapgondolatként kezeli, szemben a keresztény gondolkodással, amelyik két évezrede vergődik a földközpontú gondolkodás, a tudományos haladás elleni (sokszor véres) harc ortodox mocsarában.

Az istenekhez még egy megjegyzés. A hívőknek két főcsoportja, szektája létezik: a Visnu-hívők (Vaishnavites) és a Síva-hívők (Saivites). A homlokukra festett jelekkel is feltűntetik hovatartozásukat, természetesen főként a guruk és az ortodoxabb hívők, amikor vallási ünnepen vesznek részt. A Visnu-hívők függőleges 'tilak'-ot vagy fehér csíkokat viselnek, a Síva hívők három vízszintes csíkot és néha a csíkok közepén ábrát is.

Ezzel el is búcsúzom a hindu istenektől. Lehet, hogy nem örökre.

Rendkívül érdekes a hinduizmus egyik legfontosabb hite, tana, a reinkarnációba, a halál utáni új életbe vetett hit. Az egyik fontos mozzanata, hogy ez a körforgás végtelen a hétköznapi halandók számára, csak a buddhizmusban kiteljesedő, de a hinduizmusban is megtalálható nirvána, az újjászületés alóli felszabadulás jelent menekülést az arra érdemesült szentek számára. Másik érdekessége, hogy nemcsak, illetve talán nem jellemzően emberként születik újjá a kiszenvedett, hanem az állatvilág, sőt a növényvilág tagjává is válhat, magyarul akár patkányként, akár fűszálként is megjelenhet a körforgás új élet-szakaszában. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy számtalan egyéb megnyilvánulás is utal arra (különösen talán a dzséjneknél), hogy az indiaiak a növényvilágot is az élővilág részének tekintik. Ez a növényként újjászületés hit is az állatvilággal teljesen egyenrangúvá teszi a flórát. Azt, hogy mivé születik újjá a halott, kizárólag az előző élete határozza meg, a jósága, jótettei, az embertársaival szembeni viselkedése, bűntelensége, erőszakmentessége. Annyira kizárólagos, mindent átitató a reinkarnációba vetett hit, hogy a hindu életet alapvetően meghatározza. Valószínűnek tartom, hogy a nyugalom, türelmetlenség-mentesség, a halállal szemben megnyilvánuló lelki béke ennek a hitnek az eredménye. Nem égeti a hindut az élet rövidsége, nem sürgeti, hogy élje ki az evilági életet, hiszen - hacsak nem követett el súlyos bűnöket az élővilággal szemben - új élet várja. A halált, a temetést nem veszi körül akkora bánat, nem tekintik akkora szerencsétlenségnek, mint a mennyország-pokol válaszút elé állított keresztények. Sokszor szinte zavarónak éreztem, amikor a halottégetésre tartó menetben egyetlen szomorú arcot se sikerült felfedeznem, sőt, az éneklő-zenélő kíséret szinte táncot lejteni látszott. A halottal kommunikálnak, többször hallottam a halott tiszteletére rendezett pudzsáról (puja, vallási ünnep, szertartás), amikor a halott reinkarnációjának a megjelenésére is számítanak. Számunkra a legmeglepőbb eset az volt, amikor a feleségemet angolra tanító szanszkrit professzor lemondta a következő órát, arra hivatkozva, hogy az édesanyja halálának évfordulója lesz és pudzsát tartanak. Kérésre elmondta, hogy az ünnepség során a házuk lapos tetejére egy tál ételt tesznek ki és várják, hogy az édesanya holló képében egyen az ételből, ezzel jelezve, hogy rendben van. Mondom, mindent átitat a hit, semmin se szabad csodálkozni.

A döbbenet erejével hatott rám, amikor a Parlamentben az iraki agresszió ellen tűntetők az ahimsza (ahimsa) szellemiségét nevezték meg, mint amit követve határozták el a tűntetést és a magyar média neves személyiségei nem ismerték a fogalmat, sőt, helyesen kiejteni se tudták a szót. Ámulat, hogy a világ lakossága igen jelentős hányadának életét zászlóként vezérlő indiai bölcselet, az erőszakmentességen túli élet-szentség, világ-szentség ködként se dereng olyanok előtt, akik egy ország publikumát lényegesen befolyásoló tevékenység vivői és így aztán nem csoda, hogy a világot elöntő erőszak előtt különösebb megrendülés nélkül állnak. Az Indiában született vallások, hitek alapeleme az ahimsza, ennek a filozófiának (egyáltalán, a keleti vallások alapeszméinek) a tanítását kötelezővé tenném a világ iskoláiban.

Itt, a hinduizmusnál térek ki, összefoglaló jelleggel az egyházra, a papok hierarchiájára, illetve ezek hiányára. Az Indiában született vallások (hinduizmus, buddhizmus, dzséjnizmus, szikizmus) és a "bevándorolt" keleti vallás, a zoroasztrianizmus nem ismeri ezeket a fogalmakat. Nincs hatalmi struktúra, legalábbis nem hallottam vagy olvastam egyik vallásnál sem olyan struktúráról, szervezetről, hatalmi lépcsőzésről, amely a vallást, a papságot, a hívőket irányítani, fegyelmezni, korlátok közé szorítani igyekezne, vagy akár a papság körében alakítana ki utasításos rendet. A fegyverrel, elnyomással megjelent és terjesztett két vallás, az iszlám és a kereszténység közül a kereszténység olyan, mint másutt: kegyetlen, kíméletlen hatalmi gépezet. Amennyire érzékelni tudtam, az iszlám világában se alakult ki viszont a hívőket vagy akár a papságot összefogó egyház, áramlatok, csoportok léteznek egymás mellett és ott, Indiában kivételként békésen . Az indiai vallásokra a hitelveket oktató, a hívők bevonásával vitatkozó "iskolák" a jellemzők, azaz a tudás nyilvános felmutatásán alapuló tekintély uralja. Döntően más és jobb, mint a keresztény gondolkodás, a hatalmi struktúrára épülő építkezés, terjeszkedési törekvés.

A hindu templomi szertartások egyszerűeknek tűntek. Miseszerű, szabályok vezérelte "istentiszteletről" nem szereztem tudomást. A hívők kötetlenül, folyamatosan látogatják a templomokat, áldozatokat adnak át az "oltár"-t és az isten-szobrot vagy jelképet ápoló papnak, kapnak egy kanálnyi szenteltvizet a tenyerükbe, azt a fejükre szórják, esetleg isznak belőle. A pap "felkeni" őket, a homlokukra festett csíkkal, vízszintessel vagy függőlegessel, attól függően, hogy a hívő Visnut tekinti-e főistenének vagy Sívát. Megállnak egy-két percre az oltár előtt és namasztéra kulcsolt kézzel, főhajtással imádkoznak. Közben tömjén-füsttel árasztja el időnként a pap a hívőket, majdnem azonos módon, mint ahogy azt a katolikus templomokban teszik, az eszköz is hasonló, a himbálással történő parázs-izzasztás mozdulata is. Általában csak pudzsák alkalmával kerül sor mantrák (imák) kantálására. Van magnófelvételem ilyen - szanszkritül előadott - imáról, félelmetesen hasonlít a katolikus papok kantálására, aki nem nagyon figyel oda, össze is tévesztheti. Egészen más jellege van viszont a nagy vallási ünnepeknek, különösen a zarándoklatokkal összekötötteknek, de erről később.


XI.2-3. Két reform: a buddhizmus és a dzséjnizmus

Közel egyidőben, a Kr. előtti VI. században két reformkísérlet törte meg a hinduizmus egyeduralmát Indiában. Siddartha Gautama, egy kasmíri "herceg" (az európaiak értelmezése szerint) - látva a tömegek embertelen nyomorát, szenvedését - jutott arra a következtetésre, hogy a vallás tanításai alapvető módon járulnak hozzá a nyomor kialakulásához és hosszú évekig meditált az igazságot keresve, majd elkezdte az új igét hirdetni. Tanítása, a buddhizmus gyorsan terjedt. Sem a filozófiája alaptéziseiben, sem a siker okaiban nem vagyok annyira jártas, hogy meglátásaimban biztos legyek, de pár gondolatot kifejtek kicsit később. Most azonban vessünk egy pillantást a dzséjnizmus indulására. A magát a 24. tirtankarának (Tirthankara, avagy apostol, próféta) tartó Mahavira alapította és érdekes módon Gautamához nagyon hasonló tézisekre alapozta tanításait. Történészek szerint a két gondolkodó élete átfedte egymást, de nem található utalás arra, hogy valaha is találkoztak volna. Természetesen egyikőjük se tudott elszakadni a hinduizmus alapelveitől (mint ahogy Jézus és Mohamed se a környezetükben uralkodó vallásétól), csak módosították, továbbfejlesztették azokat. Még érdekesebb, hogy se Gautama, se Mahavira nem tekintette magát felsőbbrendű lény képviselőjének, nem beszélt istenről vagy istenekről, mind többször hallani ma olyan véleményt, hogy tanításaik ateista elveknek tekinthetők. Mindkét gondolkodó erősebb hangsúlyt adott az erőszakmentességnek, Mahavira a világmindenség végtelenségének. A reinkarnáció alóli felszabadulás lett egyértelműen az elérendő cél, a dzséjnizmus ezt moksa-nak (moksha, üdvözülés), a buddhizmus nirvana-nak hívja. Buddha rendkívüli erővel hangsúlyozza, hogy ennek eléréséhez senki se várjon felsőbbrendű lénytől segítséget, mindenkinek önmagának kell megküzdenie érte saját karakterének, tudásának, tetteinek alakításával. Milyen elképesztően merész elszakadás az istenhittől, a külső erőtől függés gondolatrendszerétől! A buddhizmus gyors elterjedésének a titka azonban valószínűleg a kasztrendszer tagadása, elvetése. Ez és talán az a lényeges különbség a két filozófiai rendszer között, hogy míg Gautama nem tekintette magát se isten képviselőjének, se prófétának, Mahavira a tirtankarákat, így önmagát is szentnek, apostolnak titulálta. (Megkockáztatom, hogy 23 elődjét - akiket a történelem nem talál sehol - azért kreálta, hogy öndicsőítése ne legyen annyira feltűnő.)

Bombayi kapcsolataink egyik legkedvesebbike dzséjn volt. Többször étkeztünk náluk és megcsodáltuk egyrészt a szigort, amivel saját étkezési előírásaikat kezelték, másrészt a rendkívüli toleranciát, ahogy a számukra megengedhetetlen idegen szokásokat eltűrték. Az edényeiket megfertőző húsételeket távol tartották a konyhájuktól, alkoholos italokat viszont tartottak és kínáltak, sőt, a dohányzást is eltűrték. Ők járhattak az eszemben, amikor magyar kiküldöttek a nehéz ételek és az olajozott testek szagára panaszkodtak. Gondoljatok bele, milyen elviselhetetlen lehet az indiaiak számára az alkohol és cigarettafüst kevert bűze, amit ők szemrebbenés nélkül tűrnek. - mondtam. A család apraja-nagyja utazott a nagyvilágban és talán tőlük hallottuk először, hogy ilyenkor valamelyest lazítottak az étkezési előírásaikon, nem vizsgálták például, hogy az adott étel tojás felhasználásával készült-e. Az élet védelme, a tökéletes erőszakmentesség miatt otthon sütés-főzés közben se használhattak tojást, mert az is élet hordozója. Húsételt, alkoholt külföldön se fogyasztottak, nem beszélve a dohányzás tilalmáról. Hazatérve aztán valami tisztulási eljárással "mosták ki magukból" a fertőt. Erről később még lesz szó.


XI.4. Az iszlám

A nem indiai eredetű vallások közül az iszlám a legjelentősebb, mert bár arányaiban ugyan nem túlzottan jelentős, tizenszázalékot képvisel, ez azonban hatalmas tömeget jelent, különösen ma, amikor India összlakossága közelít az 1,1 milliárdhoz! Nem keresgélve a statisztikákban, nyugodt lélekkel leírható, hogy mintegy 125-130 millió muzulmán él ma az országban. Bár az első muszlim invázió korán, az évezred elején érte Indiát, az igazi, tömeges hittérítésre a mogulok (mongolok) beözönlésével került sor a XVI. századtól. Mivel a hódítók északnyugatról érkeztek és a nagymogulok birodalma soha nem terjedt ki Dél-Indiára, az iszlám hívőinek többsége ma is a fővárosban és attól északnyugatra él. Természetesen a nagyvárosok szívóhatása náluk is érvényesült, így Bombayban is számottevő a mohamedán populáció. Akárcsak Delhiben, itt is a piacokon feltűnő a jelenlétük. Nagyrészük arcra is megkülönböztethető a hinduktól: a bőrük egy halvány fokkal világosabb, az arccsontjuk kiugróbb, de legfeltűnőbb a bajusz nélküli, az állon is borotvált szakáll-viseletük. És persze a nevük: akárha az arab világban járna az ember.

Fentebb leírtam két bombayi mecsetet, többre nem emlékszem. Most az villan az agyamban, hogy a két mecset a fenntartói közötti óriási vagyoni-társadalmi különbséget tükröz, mintha két világ lenne. Alaposabban kellene azonban végiggondolni a tükrök működésének okait, a hátteret, a szekták filozófiái közötti differenciákat, a hívők összetételét és sok egyéb tényezőt. Nem vállalkozom többre, mint erre a megállapításra.

Viszonylag nagy arányuk és számuk ellenére én úgy láttam, hogy a muszlimok nem játszanak ennek megfelelő szerepet sem a politikai, sem a gazdasági, sem pedig a társadalmi életben. Ritkán lehetett neves muszlim politikusról hallani, a gazdasági életben pedig a piacokon játszott jelentős szerepükön kívül csak kis- és középvállalkozókkal találkozott az ember. Abban a körben pedig, amiben az ember mozgott, az elitek között ritkán ütköztem olyanba, aki akár a neve, akár külső jegyei alapján muzulmán lett volna. Márpedig ennek döntően másként kellene lennie, különben elégedetlenséget fog szülni (ha már eddig nem jelentkezett a függetlenné válás óta?). Tudjuk, hogy India feldarabolásának - az ősi és angol "oszd meg és uralkodj" politikán kívül - a muszlimoknak ettől a háttérbe szorulástól való félelme volt az oka.


XI.5. A zoroasztrianizmus

Nagyon kevés ismerősöm rendelkezett, rendelkezik komolynak tekinthető ismeretekkel a zoroasztrianizmusról. Azt hiszem, ez a tájékozatlanság világ-jelenség. Magam se sokat tudnék róla, ha nem éltem volna Indiában és azon belül Bombayban. Röviden foglalkoznom kell vele, mert egyrészt a vallás "hordozói", az arab nyomás elől a VII. században Perzsiából átmenekült párszik (a "Parsee" vagy "Parsi" szó jelentése Pars-i, Pársz városból való) döntő része Bombayban és környékén él (a többi az egész világon, de főként az USA-ban élő diaszpóra), másrészt mert India gazdasági életében igen jelentős szerepet játszanak. Mint a példák általában, ez is sántítani fog: mintha Magyarországon a szentendrei szerbek uralnák az ipar 25-30%-át (már csak azért is sántít, mert az aránytalanság sokkal durvább).

Fodor útikönyvében (1) találkoztam a párszik befogadásának figyelemreméltó legendájával. Most nem találom, pedig idéznem kell. Megvan: A partraszállásuk körzetének uralkodója (az egyik gudzsarati maharadzsa) csordultig teli kancsó tejet küldött nekik, szimbolizálva ezzel, hogy "teli a kancsó", azaz nincs számukra hely. A párszik egy kis pénzérmét csusszantottak a tejbe anélkül, hogy egy csöpp is kicsordult volna és visszaküldték. A királyra hatott a ravasz megoldás és engedélyt adott a letelepedésükre.

Néhány példa a párszik szerepéről: az óriási szubkontinens két legnagyobb gazdasági hatalma a Tata-tröszt (59) és a Birla konglomerátum. Mindkettő keresztbe lenyeli Magyarországot, gyártanak gombostűtől kezdve teherautóig és mozdonyokig, acéltól kezdve alumíniumon keresztül műanyagokig, elektronikáig mindent. A "forgalmuk" azonos nagyságrendet képviselt. Hol egyik vezetett, hol a másik. Az volt a tapasztalatom, párszor rákérdeztem olyanoknál, akiknek a véleményére adtam, főként hinduknál, persze, melyikre szavazna, ha tehetné? Kivétel nélkül mindenki a Tata céget jelölte meg, a párszi Tatákat. És az indok többnyire az 1000%-os megbízhatóság, korrektség volt. A Tata néven kívül - amint az ember megtanult valamennyire a nevek alapján tájékozódni - sorozatosan ütköztem jelentős párszi vállalatba: Godrej (Godridzs), Kothawala, Khandelwal. Remélem nem hibázok a nevekkel. Nyugati stílusban menedzselt, jól szervezett cégek, bízni lehetett minden szavukban. Feltűnő volt az is, hogy az indiai átlag feletti jövedelmet biztosítottak a dolgozóiknak és szociális ellátási rendszereket is működtettek: fedélhez segítették a dolgozóikat, tiszta éttermekben jó kosztot kaptak a jövedelmükkel arányos térítésért.

Az indiai atomkutatás atyja és sokáig, 1944-től 1966-ig vezetője, India atombombájának megteremtője, Homi Jehangir Bhabha, ugyancsak párszi volt, aki szoros rokoni kapcsolatban állt a Tata családdal, amelyik fontos szerepet játszott ezen a területen is.

Meglepő volt két kirívó "tulajdonságuk": a nyugati zene értőinek bizonyultak, a Tata cég például koncert-termet is adott az országnak és a finoman is csak szegényesnek mondható indiai lakáskultúrából messze kiemelkedve teljesen európai-amerikai stílusban és gazdagsággal építették, rendezték be otthonaikat.

Filantrópok, oly mértékben azok, amivel másutt - legalábbis ilyen átfogó jelleggel - nem találkoztam. Legjobb példa talán a bombayi "Prince of Wales" múzeum, ami nagyrészt a Tata-család gyűjteményeire épül, de adományok, szociális ügyekkel foglalkozó szervezetek sora is jellemzi a párszik adakozó-készségét.

Miután képet kaptam a kis népcsoportról és annak jelentőségéről, elhatároztam, hogy betekintek a vallás alap-műveibe. Aki nem él Indiában és nincsenek párszi ismerősei, ne kezdjen bele. Hónapokig tartott, mire - az összes lehetséges segítséget igénybevéve - megszereztem a zoroasztrianizmus szent könyveit angol fordításban (l. irodalomjegyzék 29.-33.) és a zoroasztrianizmusról tudós párszi koponyák által írt könyveket (25.-28.). A szent könyvek igencsak nehéz olvasmányok (mint általában is a szent könyvek), arra azonban mindenképpen jók voltak, hogy néhány alapkérdésben tisztábban lássak és pár érdekes momentumra felfigyeljek. A legfontosabb, hogy a zoroasztrianizmus valószínűleg az első monoteista vallás, Zoroaszter egyetlen istenről tanít, Ahura Mazda-ról, a fény istenéről, akit a tűz testesít meg. Tévesen tűzimádóknak tartják a párszikat, mert minden templomban őrzik a tüzet és a papoknak kötelességük vigyázni, hogy az sose hunyjon ki, de a tűz csak Ahura Mazda megtestesítője. A szent könyvek legfontosabbika a Zend Avesta, amely a gonosz és jó harcáról szól és annak a lehetőségéről, hogy az ember győzedelmeskedjék a rossz fölött az Asha (Asa) útját járva, ami három alapeszmét vagy magatartás-formát ajánl követni: a humata-t, azaz jó gondolatot, hukta-t, azaz jó szót és huvarshta-t (huvarsta), azaz jó tettet. A tűzön - a fény-istenen - kívül a természet további három alapkövét is mélyen tisztelik, mondhatni, imádják, a földet, levegőt és vizet. Ez vezetett - állítják egyesek - ahhoz, hogy nem akarván megszentségteleníteni egyiket se, a keselyűkkel etetik fel a halottaikat. Szerintem a máshol már leírt folyamat játszódhatott le, valószínűleg a vallási vezetők irányítása mellett, éspedig az, hogy a sivatagos földből a sakálok kikaparták a halottakat, elégetni egy idő után nem lehetett, mert a máglyák építése pusztította a kincset érő fát és végül megengedhetetlen volt a kevés víz megfertőzése. Talán maga Zoroaszter vagy követői az elemek szentté tételével biztosították, hogy a higiéniai szempontokat a hívők mint szent előírást kezeljék. A sorrend fordított, mint annyiszor az életben és a próféták tanításaiban. (Csak utalok itt az iszlám előírásaira: ima előtti kéz- és lábmosás előírása, a gyorsan romló disznóhús és az annyi bajt okozó alkohol tilalma!)

A szent könyvek egyébként tele vannak nyilvánvaló higiéniai tanítással. Teljesen megrendítőnek találtam például, hogy míg a forróvíz fertőtlenítő hatására Semmelweis a XIX. században jött rá, a zoroasztrianizmus tanítómesterei évezredekkel ezelőtt (Zoroaszter Krisztus előtt legalább két évezreddel született) fantasztikus ismeretekkel rendelkeztek a hullák fertőző hatásáról és annak elkerüléséről. Leírják például, hogy a hullát vízből a ruházatánál fogva kell kihúzni és azt (a ruházatot) el kell égetni!


XI.6. A kereszténység

A keresztény hittérítők nem sokra jutottak Indiában. Pontosabban fogalmazva a puhább anglikán hittérítők szinte teljes sikertelenséget könyvelhettek el, a tűzzel-vassal dolgozó kemény római katolikusok az egyik legkegyetlenebb gyarmatosító hatalom, Portugália hajóján evezve a portugál kezekben maradt Goa-Daman-Dhiu területeken a lakosság mintegy 80%-át térítették meg. Az össz-siker 3%-ot tett ki a hetvenes évek indiai lakosságában, gondolom, ma ez jóval kisebb szám. Nem emlékszem, hogy Bombayban láttunk volna keresztény templomot, bár lehet, ez csak az ateizmusom következménye. Azonkívül, hogy a főként Dél-Indiából származó alkalmazottak között volt katolikus, nem lehetett érzékelni semmit a keresztény hódítók hitéletre gyakorolt hatásáról.

Ide linkelem az India-ismertetőm 'Vallások és kasztok' fejezetét is, talán nem lesz unalmas abba is belelapozni.


XII. Bombay, mint multi-központ

XII.1. Szerepe a "szereposztás" szemszögéből nézve

Rendkívül érdekes, hogy Indiában a nagyobb városok szereposztásban játszották a birodalom vezetését és ezek a szerepek időnként változtak. A nagymogulok két központot tartottak fenn: Agrát és Delhit. Röpke három évtizedig Fatehpur Szikri volt a fővárosuk, de elhagyták, egyszerűen kiköltöztek belőle többtízezres lakosságával együtt. Az angolok adminisztratív-ipari központja Kalkutta volt, mígnem 1911-ben Delhibe tették át a székhelyüket. Kalkutta ezután is jó fél évszázadig azt hitte, ő maradt az angol gyarmatbirodalom koronaékszere. Bombay tengeri kikötője a XVI. századtól kezdett komolyabb szerepet játszani India kereskedelmében és ettől kezdve nőttön nőtt a jelentősége. India legfontosabb városává nőtte ki magát. A hetvenes években, amikor négy évig a magyar kereskedelmi kirendeltségen dolgoztam, teljesen egyértelműen Bombay uralta a három gigászi város versenyét. Kalkutta süllyedő hajóként vergődött, Delhi szerepe alig emelkedett az adminisztratív, politikai központé fölé, a gazdasági életben még nem számított komoly tényezőnek.

Bombay jelentőségét növelte, hogy amikor az angol textilipar "átköltözött" Indiába (mert ott adott volt a magas hőmérséklet és pára, ami a gyapot feldolgozásához elengedhetetlen és végtelen számban állt rendelkezésre a gyakorlatilag ingyen munkaerő és azt kíméletlenül lehetett kizsákmányolni) és tönkretette a helyi kis- és mikro-termelőket (mint ahogy az Amerikában kitalált behemót bevásárló-központok teszik tönkre a neokapitalista Magyarország kiskereskedőit), az is a legjelentősebb kikötő körzetében, főként Bombayban telepedett le. A szervezett ipar megjelenése az ipar szinte minden ágára vonzerőt gyakorolt, Bombay felzárkózott Kalkutta mellé ipari központként is.

A nemzetközi kereskedelem, a kikötő, az, hogy Bombay európai méreteket tekintve nagy országnak megfelelő állam fővárosa is, számtalan hivatal, intézmény megjelenésével, létrejöttével járt. Bombay lakossága robbanásszerűen nőtt. Ottlétünk alatt, a hetvenes években 6 milliós metropolisként élte követhetetlenül bonyolult életét, mára túllépte a 14 milliós küszöböt. Nem csak ez a hihetetlen szám, hanem a lakosság etnikai összetétele és a város nyitottsága a tengerre, a külvilág felé kozmopolita birodalommá emelte.


XII.2. Érdekesség-csokor

A méretek megértésében is segíthet, meg az indiai szolgáltatások színvonalát is illusztrálhatja a bombayi ebéd-házhozszállítás rendszere, a dabbawalla-k munkája. A wallák a házhoz vitt, háznál nyújtott szolgáltatásokkal foglalkozókat (de egyszerűen fickót, valahová valósit is), a dabba vagy angolul tiffin az ilyen ebédet jelenti. A szolgáltatás hírek szerint a most már múlt század elején, a húszas évek körül indult. Kintlétünk alatt mintegy háromezer ember látott el 350 000-re tett kereskedőt, hivatalnokot előrendelt ebéddel. A szolgáltatás három oszlopra, alrendszerre tagozódott. Az első szféra a kifőzdék, főként erre vállalkozó családi konyhák szövevénye, ahol a megrendelt fogásokat korán reggel elkészítik. A kis konyhák részvétele azért is szükséges, mert másként lehetetlen lenne a rendkívül szélsőséges és többnyire nagyon szigorú diéták kielégítése. A második oszlop a dabbawallák első hadteste, akik reggel 9 és fél 10 körül összeszedik a kész ételeket és behordják Andheri (Bombaytól északra elterülő, de akár annak külvárosaként is kezelhető település) állomására, ahol a hengeres edényeket szortírozzák, a megrendelő címe szerinti rendszerbe sorolják, majd felrakják a "Dabbawala Special" vonatra, amely 10:35-kor indul (gondolom, azóta a szállító vonatok száma megnőtt) Churchgate és Victoria (figyelem: tolerancia!) pályaudvarokra, közbenső állomásokon is megállva. A harmadik oszlop a dabbawallák második serege, akik az megállóknál, illetve a pályaudvarokon várják a vonatot és a kezükre készített ételeket keretes tálcán a fejükre emelik vagy kézikocsikra, biciklikre pakolják, a fejükön sokszor 35 fogást is visznek. Akár gyalogosan, akár szállítóeszközzel hordják szét az ebédeket, derekasan trappolnak, szinte félelmetes tempót diktálnak, a mozgásuk inkább futólépésnek tűnhet, mint egyszerű gyaloglásnak. És nem hagyják megállítani magukat, ha akadállyal találkoznak, nagyot kurjantanak és ezt a kurjantást mindenki tiszteletben tartja, az ebédet percre kell a megrendelő asztalára tenniük. Ha hozzáteszem, hogy a dabbawallák többsége írástudatlan és az edényeket csak számokkal jelölik meg, gondolom, értékelni fogja, kedves olvasó, milyen óriási teljesítmény ez az egész. Mint a halak többszáz, esetenként több, mint ezer kilométerre szállítása és frissen tartása volt a gépi hűtés és motorikus szállítás kora előtt Indiában. Az irodalom (2) olyan árat jelöl meg egy havi ebédért, ami számomra is hihetetlenül hangzik, 1 dollárnak vagy alig többnek megfelelő rúpiát, szájtátva bámulom a hírt.

Ha már a walláknál tartunk, leírok néhány hasonló, többnyire egyedül gyakorolt szolgáltatást. Az előbb említett könyvet veszem mankóként segítségül, mert nem minddel találkoztam személyesen, a megfogalmazásból érteni lehet majd, mihez fűződik személyes élmény, mihez nem. Egyik-másik gyermekkori emléket is ébreszt bennem.

Kétségkívül a legérdekesebb a "Chavi-Walla" (csavi valla), angolul key-man, a kulcs-ember. Írtam róla másutt, de nem lehet megunni. Személyesen is volt szerencsém találkozni vele. Elveszett a kirendeltség páncélszekrényének kulcsa és amikor kiderült, azonnal ki kellett nyitni, nem lehetett az egyébként is bonyolult zár- vagy teljes szekrény cseréjét megvárni. Semmi - mondta a személyzet vezetője -, majd a key-man. Nem értettem miről beszél, de a mester perceken belül megjelent. Talpig fehérbe (talán kurta-pidzsamába) öltözött, büszke tartású úriember lépett be, orvosi táskával a kezében, amiből olyan tapogató-készletet vett elő, mint amit a szelep-hézag állító motorszerelő használ, meg egy nyerskulcsot és persze reszelőket. Bedugta az egyik tapogató lemezkét a kulcsnyílásba, kicsit mozgatta, majd reszelt valamit a nyerskulcson. Fél órába se telt, nyújtotta a kulcsot. Működött. Az (2) alatti könyv szerkesztője, illetve a téma írója megjegyzi, hogy csak arra kell vigyázni, ne készítsen magának is másolatot a varázsló, elárulva ezzel, hogy nem nagyon ismerte meg Indiát, de talán a világot se. Aki ugyanis ilyen mesterségre adja a fejét, az nem gazember, meg azt is tudja, hogy a lebukás veszélye 1001%, meg tudatában van, hogy egyszer lehet tisztességtelen és örökre elveszti a kenyerét. Úriember volt, nem jött-ment amcsi és nem Magyarországon élt, ahol szarrá ment volna, akármilyen tisztességgel indult volna az életnek.

Gyerekkori emlék elevenedett meg, amikor először jelent meg a lakásunk udvarán a "Dhar-Walla" (dar valla) vagy másként "Churi-Walla" (csuri valla), a biciklis köszörűs, aki ugyanazt csinálja ott, mint itthon csinálták a II. világháborúig a tót köszörűsök. Legalábbis azt hiszem, ők is a Felvidékről leereszkedő tótok voltak, mint a származásukat a nevükben is hordozó drótostótok, a lyukas háztartási edényeket foltozó, faluról falura kerekező mesterek. A pedálukkal meghajtott és kis tartályból vízzel hűtött köszörűkön borotvaélesre köszörülték a szakácsok kés-készletét.

Nem láttam viszont dolgozni "Taki-Walli"-t (itt az "i" a walla nőnemű megfelelőjét jelöli), aki különleges indiai jelenség. Indiában ugyanis még a tehetősebb családok konyháján is szeretik (megtehetik, személyzet végzi) a fűszereket házilag őrölni, mert a friss őrlet friss zamatot ad az ételeknek. És ezt a műveletet ősi eszközzel, kézi-malommal végzik: két durva felületű kő egymásra rakva, a felső közepén töltőnyílás és függőleges meghajtó-karocska, a malom peremén pedig jön ki az őrlet. Ezek a kövek elkopnak, eltömődnek, ekkor jelenik meg a "taki valli", aki szépen a sarkára guggol a konyha kövén, előveszi kis bárdszerű szerszámát és addig kopácsol, amíg a malom nem csillog-villog és nem durva ismét, mint a pokróc (azaz mint a durva reszelő). Aranyos lehet, látom a lelki szemeim előtt a szegény kis vézna teremtményt, aki többnyire törzsi származék, rendkívül elesett. De erről később.

Nagyon érdekes és nagyon indiai a "Pinjari" (pindzsari), aki egyhúrú, hárfaszerű hangszerrel jelzi jövetelét és aki elöregedett matracok és párnák gyapot-töltetét bolyhosítja újra nagy szakértelemmel.

A "Mochi" (mocsi) utcasarkon csendben üldögélő mester, aki bőrtalpakkal, tűkkel, szögekkel és egyéb alkalmas szerszámokkal várja a bőrtermékek javítására szoruló rendelőket. Mindent azonnal rendbe hoz, a régimódi hatalmas bőr kofferokat is.

A "Nai" az utcai borbély, a fotógyűjteményeimben is megcsodálható figura. Kis faládában tartja az eszközeit, utcai nyomókút vagy más vízforrás közelében telepszik le, a sarkán ülve várja áldozatát, aki nem lehet fehér ember, mert neki is le kell ülnie a sarkára, amit fehér ember nem tud hosszabban elviselni. Máskülönben minden művelet úgy zajlik, mint az előkelő műhelyekben, még after-shave lotion is alkalmazásra kerül. Azt mondják, házhoz is mennek, külön díj fejében. Nem próbáltam ki, csak a közbenső szintet, a koszos utcasoron nyíló kétszékes műhelyt, ahol jobban masszíroz a mester, mint a Taj Mahal szálló illatos-muzsikás szentélyében.

Sokak elszörnyülködve kommentálták a fülpucoló mesterek, a "Khan-Saf-Walla"-k (kán-szaf-valla) működését, pedig hát csak annyit kell felfogni, hogy a trópusi éghajlat más szervezetet alakít ki, mint a száraz meleg sivatagi vagy a mérsékelt égövi. Indiában ugyanis a gőzös meleg felpuhítja a bőrt, majdnem folyékony halmazállapotúvá teszi a fülzsírt, de még a bélflórát is átalakítja. A helybéliek nyilván eredendően ilyenek, nem kell "puhulniuk". A kellemetlenül nem tapadó fülzsírtól azonban időnként nekik is meg kell szabadulniuk. Ezt a felszabadító hadműveletet vállalják magukra a kán-szaf-vallák, akik ugyanolyan testhelyzetben, mint borbély-kollégáik és ugyancsak kis faláda mögött guggolva-ülve nagy hozzáértéssel foglakoznak pácienseikkel. A szerszámaik egyszerűek, néhány hosszú tű, amikre vattát pödörnek, a kiszedett fülzsír lebontására és tárolására szolgáló eszközök, kis pumpa, talán olajozó is? Közelről nem néztem meg, de fontosságukról meggyőzött, hogy a társadalmi ranglétra közép-magasságában mozgó emberek zakóban is odaülnek a fülpucoló elé a megkönnyebbülés reményében.

Két fontos mesterséget emelek még ki, aztán csak felsorolásban mesélem el, ki micsoda?

Az egyik a "Paper-Battli-Walla" (péper-battli-valla), aki a használt termékeket összeszedő vállalkozó, a papírért kilóra fizet, az üvegekért és egyéb használható edényekért darabonként. Különlegesen nagy árat fizet a whisky-s és sörös üvegekért, mert azokat nyilván szélhámosoknak adja tovább, akik aztán feltöltik valami kotyvalékkal és azt - az alkoholos italokra vonatkozó tilalmak és rendkívül magas vám miatt - az eredeti ital árán adják el. Az ügyes szolgaszemélyzet kiköti magának a jogot, hogy ezekkel a használt dolgokkal ő foglalkozzon, amivel megduplázhatja a rendes jövedelmét.

A másik a "Hath-Gari-Walla" (hat-gari-valla), aki hihetetlen mennyiségű és súlyú terhet fuvaroz kétkerekű kalyibáján, saját vontatásban. Általában egy hordár segítőtárssal párban adott helyen csoportosulva kollegáival várja a megrendelőt. Több emeletről fejen hordják le a cuccot, amit aztán nagy gyakorlattal tornyoznak fel a kétkerekűn. Lekötözik, leponyvázzák az árut és az ételkihordókhoz hasonlóan minden akadályt rikkantásokkal legyőzve trappolnak a cél felé, amit nagy pontossággal érnek el. Egyetlen "furcsaság", hogy a fizetséget előre kérik.

Jaj, elfeledkeztem egy nagy csoportról, akik pontos, nagyon szolgálatkész, aranyos emberek, asszonyok, akik ételeket szállítanak a megrendelő küszöbére. Tejet tesznek le hajnalban, gyümölccsel csöngetnek be és egyenként felmutatják fényesre suvickolt almáikat, simogatják a banánokat nagy szeretettel. Nem lehet nem venni tőlük, annyi szeretettel bánnak az árujukkal. Micsoda különbség, istenem, tőlük vásárolni vagy a bevásárló központ nagy rakásaiból!

És akkor a felsorolás:

- A "Bhandi-Walli" (bandi-valli) hölgyek Radzsasztábból járják a világot és férfi hordár segítőtársukkal ezüst- és rozsdamentes edényeket csereberélgetnek értékesebb használt selyem-szárikért.

- A "Malish-Walla"-k (malis-valla) utcai (!) masszőrök, akik bármiféle fekvő-alkalmatosságon jól meggyúrják pácienseiket.

- A "Khel-Walla" (kel-valla) játék-gyáros és árus. Elképesztő fantáziával csinálnak játékot eldobált, haszontalan dolgokból.

- A "Chai-Walla" csáj-t árusít (aki tud oroszul, rögtön érti, hogy teáról van szó, az oroszok is Kínától vagy Indiától tanulhatták a tea-művészetet). Segítőtársa a körzetében székelő forróvíz-gyáros.

- Nem tudni az utcai akrobaták nevét, akik egész családjukat felvonultatják és tornásznak, ugrálnak bárhol, ahol érdeklődést észlelnek.

- A "Monkey-Walla" általában kölyök, aki kis duplafenekű dobját, a dolák-ot pergetve hívja fel magára és majmaira a figyelmet.

- A "Bangle-Walla" karkötőket árul, üveg vagy műanyag karkötőket, mert a vevőköre az utca lady-je, nagyon szegény valakik, akik csak filléres árut vesznek, de vesznek, mert Indiában halott az a nő, aki nem cicomázza fel magát.

- Végül vizet is árusítanak az utcán, mert a vízellátás nem volt - és gondolom ma se - zökkenőmentes. Ők a "Pani-Walla"-k. Ne vásároljon tőlük, mert forrásokból hordják ugyan a vizet, de se a forrásokat, se a szolgáltató emberek eszközeit nem lehet egészségügyi csúcseszközöknek tekinteni.


XII.3. Az esernyő és egyéb szokatlanságok

Az esernyő vita tárgyává vált a kirendeltség személyzetének tagjai között. Feladatom volt a személyzettel foglalkozás, a fizetésemelések, az egyéb juttatások kezelése, szükség szerinti bővítése, a szabadságok kiadása és hasonlók. Úgy örököltem őket, hogy az adminisztrátorok kaptak évi egy esernyőt, a többiek nem. A következő évi elosztáskor kisebb vihar tört ki, a többiek, sofőrök, felszolgáló is kértek. Kiderült, nem annyira az esernyők használati értéke játszott ebben szerepet, hanem státusz-szimbólum volta. Ősidőkben csak a királyok fölé szabadott ernyőt emelni, majd ez a státusz-szimbólum terjedt az udvartartás nagyjai körében és - ahogy minden más esetben, minden népnél a világon történni szokott - a nem birtoklás szégyenné vált. Így tett jelentőségre szert 1974-ben az esernyő egy kis alkalmazott-csapat berkeiben.

*

A "shopping" a Csór-bazár zsúfolt kis fülkéitől kezdve az Oberoi-szálló pazar üzletsoráig mindenütt élmény volt, ott elpárolgott a piac-járástól, vásárlástól idegenkedésem, hogy pontosabban nevén nevezzem: irtózatom. Néhány esetet elmesélek, hogy világossá tegyem a különbséget az itthoni "kereskedelem" és az indiai között.

- Mindenki azzal fogadott a magyar kolónia tagjainál tett bemutatkozó-ismerkedő látogatások alkalmával, hogy "aztán vegyetek szőnyeget, mert olcsó, szép és jó". Amint kissé megmelegedtünk (szószerint értve nem volt nehéz, az állandóan ömlő eső ellenére 34-35 fokos hőség uralkodott), elkezdtünk a vásárlási lehetőségekkel is ismerkedni, minden tényleges vásárlási szándék nélkül. Belépünk egy 4 méter széles, cca. 10 m hosszú szőnyegkereskedésbe, nézegetjük az ajtó melletti szőnyegeket, odalép egy nyurga fiatalember, miben segíthet? Hárítanánk, hogy nem vagyunk vevők, csak ismerkedünk a szőnyegekkel. Remek, foglaljunk helyet a folyosó végén, ők szívesen bemutatják a választékukat. Először újabb hárítási kísérletet teszünk, ne fáradjanak, majd egyszer bejövünk, amikor már vásárolni is szeretnénk. Addig-addig unszoltak minket, hogy OK, ők nem erőszakolnak semmit, de mégis, üljünk csak le és máris hozták a Cola-t, szívószállal. Hosszú percekig gurítgatták, teregették a lábunk elé a szőnyegeket, magyarázták a minőséget, gyapot, selyem, kevert, csomószám, a származási helyet, főként Kasmír, a design eredetét satöbbi. Kérték, hogy amelyik szőnyeg nagyon tetszik, arra bökjünk rá és azokat külön rakják. Mikor meg akartuk köszönni a kedves és szakszerű tájékoztatást, arra kértek minket, hogy nézzük végig újra a mintegy 10 kiválasztott szőnyeget. Újra a lábunk elé gurítgatták őket és addig kapacitáltak bennünket, amíg nem választottunk ki hármat. Közben "letapogatták", kik-mik vagyunk, ország, feladatkör, sorolták a kirendeltség volt főnökeit, embereit. Volt kellemetlen momentum is, az egyik előző kirendeltség-vezető iránt érdeklődtek, aki - mi tudtuk csak - éveket töltött Delhiben is, és híres volt rendkívüli anyagiasságáról: hogy érhető el, mert tartozik nekik egy jobb szőnyeg árával. Hm, szélhámosok az elődök között? Kellemetlen. Na, végül azt mondták, vigyük haza a három szőnyeget, mert a szőnyegeket nappali fényben és tartósabban is látni kell, aztán pár nap múlva vigyünk vissza kettőt, a harmadikra megalkuszunk és adnak részletfizetési lehetőséget. Megvettünk egyet. Ez India.

A szőnyegvásárlás témaköréhez tartozik esetünk a kétkerekű kézikocsin (is?) árusító kereskedővel, akivel az Alitalia bombayi főnöke hozott össze, aki a bombayi kiküldetése előtt Iránban dolgozott és ott agyon-vásárolta magát perzsaszőnyegekkel. Megnézte a 2-3 akkor már a lakásunkban díszelgő indiai szőnyeget, majd udvariasan ugyan, de értéktelen kalap izének minősítette azokat. Ha jó szőnyeg érdekel minket, ő összehoz egy randit olyannal, aki tényleg jó szőnyegekkel tud szolgálni. Megbeszélt időpontban megjelent ő maga, majd kisvártatva a kereskedő. Hol vannak a szőnyegek? Hát odalent, mutatott ki az ablakon. Autót keresgéltem,, kiderült, hogy kétkerekű taligán hurcolgatja az értékes szőnyegeket. Kiabált a segédjének, aki felhordott vagy tíz szőnyeget. Már az első kiteregetésekor tudtam, hogy nem nekünk termett ez a szépség. Varázslatosan szép minta, sűrű csomózás, ködbevesző világosszürke szín, maga a csoda, a kézi művészet csúcsa. Az egyik szőnyegnél- az első pillanatban nem értettem, miért, mert csíkokban változó színe volt - olasz barátunk megálljt parancsolt és elkezdte a kereskedővel kevert angol-hindi nyelven a szőnyeg elemzését. Leesett az állam: a változó minta és színek alapján meghatározták, hogy a szőnyeget gyártó vándor-törzs Irán mely vidékein barangolt, hol tartózkodott elég ideig ahhoz, hogy a mintát eltanulja. A csíkos-tarka szőnyeg ára az elérhetetlenség kategóriájába tartozott. A legolcsóbb szőnyeg, ami a felhozatalból tetszett is és nem a csillagos eget ostromolta az ára, valahol 10 000 dolcsi körül mozgott. Sajnáltam a vándort, hogy fárasztottam.

- A másik csodavilág az antik vagy antikolt tárgyak köre. Két élményt mesélek most el a számtalan közül.

Bemegyünk egy régiség-boltba és a pult előtt áll két, táncoló nőt ábrázoló faszobrocska. A kicsinyítő képző talán túlzás, a nagyobbik lehet vagy 80 cm magas, a kisebbik 60-65 cm. Rájuk néztem és azonnal tudtam, hogy nem hagyom el a terepet nélkülük. Mondom a nejemnek, ne nézzen jobbra, hanem menjünk be a bolt végébe és ott nézelődjünk alaposan. Eltöltöttünk 20 percet az üvegpult vegyes minőségű tárgyainak tanulmányozásával, majd sajnálkozva elbúcsúztunk. Kifelé menet megállok a faszobroknál és megkérdezem a pult mögött álló idősebb eladót, mennyiért adná a nagyobbikat. 800 rúpia, mondta. Megállt bennem az ütő: ha 2000-et mond, akkor is főnyeremény. Rá is kiáltott a fia hátulról, szemmelláthatólag lebarmozta a papát. Próbáltam a kisebbre is alkudni, mennyi volna az vagy a kettő együtt, de gyorsan kihátráltak a második eladásából (leelőlegezték, vagy hasonló), meg a feleségem is feleslegesnek tartotta a dupla pazarlást. De a kincs megvolt: ha egy indiai kereskedő kimondja az árat, keresztre lehet feszíteni, akkor is állja a szavát. Ma is az egyik legkedvesebb szobadíszem. Akárki faragta, valószínűleg valamelyik törzsi tisztáson alkotta a sarkán ülve, szobrász-zseni volt. Ha valakinek magyarázom, miért csoda, mindig eszembe jut a párja és sajdul egyet a szívem.

A másik eset talán egy teljes évig is tartó alku története. Az Oberoiban sűrűn kellett esti programon megjelenni és ha korán érkeztünk, akkor, ha nem fáradtunk el túlságosan a vacsorán vagy fogadáson, a program után tettünk egy kört a szálloda rendkívül előkelő, csupa-csillogás, csupa-varázs üzlet-galériáján. Többször benéztünk egy üzletbe, nepáli kézművesek rusztikus-különleges műveit megcsodálni. Azt hiszem semmit se vettünk, talán csak apróságokat, mígnem rá nem csodálkoztam egy fekete, fém Buddha-fejre, aminek bölcs-bájos mosolya elbűvölt. Rendkívülinek és izgalmasnak találtam a fejet övező lángkoszorút is. A teljesen ifjonc eladó mondott egy árat, kifordultunk, nem volt annyi tartalékunk. Ha arra jártunk, be-be néztünk, egyszer kimondtunk egy általunk elképzelt (60%?) árat, nem mentek bele. Lassan vesztes helyzetbe került a bolt, a kedvenc Buddha nem kelt el. Végül megkaptuk a megajánlott áron. Mi is tartottuk a szavunk, nem illett tovább cigánykodni.

*

A szerencse-pénz meglepő szokás, sokszor a legnagyobb üzletek kötői is élnek vele: a kialkudott árhoz szinte automatikusan, mosolyogva hozzátesznek 1 rúpiát, vagy a megállapodott pénznem alapegységét. Egymillió dollárhoz egyet. Az hoz szerencsét a következő üzlethez az eladónak. De lehet, hogy tévedek már, lehet, hogy mindkét félnek.

*

Aki jó vásárt akar csinálni, az menjen el az új esztendő első napján, nyitáskor az elképzelt áru üzletébe, hogy első legyen. Az első vevőt ugyanis nem szabad elengedniük a kereskedőknek Indiában: elviszi a szerencséjüket. Volt ismerősöm, aki minden évben kiszemelt valami értékes dolgot és a béka feneke alá lealkudta. Sokadszor baj, hogy nem emlékszem, csak a hindu újévre (Diwali) vonatkozott-e ez a tabu vagy a katolikusra is. Mindegy, jó ha tudja, aki Indiába készül.

**

Hazatértünk után pillanatok alatt undort kaptam a bevásárlástól: az eladók traccsoltak, könyököltek, ettek és átnéztek a fejem felett. Ez az egyszerű, felszínen jelentkező különbség mondatta ki velem 1978-ban: "halott ez az ország" (mármint Magyarország). Ma tudjuk, hogy a hullafoltok már éktelenítették.