|
|
|
|
I.13. A csodák folytatása: Red Fort (a Vörös Erőd)
Számtalan útleírás, Indiával foglalkozó könyv központi helyen ismerteti a Red Fort-ot (Lal-Qila, azaz Lal-Kila) és nem véletlenül. Mai állapotában is lenyűgöző látványt nyújt kívül-belül, pedig Nadir Shah (Nadír Sah), majd az angolok mindent kifosztottak, elhurcoltak, amit csak mozdítani lehetett. Az első nagy fosztogató, Nadír Sah perzsa uralkodó trónralépését követően azonnal megcélozta a teljesen legyengült Nagymogul birodalmat. Gyors győzelmek után 1739-ben bevonult Delhibe, ahol rövidesen kisebb lázadás tört ki (a történelem sablonjait ismerve feltételezem, hogy provokálták a felkelést: az uralkodó halálhírét terjesztették belső körök!). Néhányszáz emberét vesztette el a perzsa császár, ami nem indokolhatta az irtózatos bosszút: betelepedett a mai Ó-Delhi központjában épült Arany Mecsetbe és 9 órán keresztül irtatta Delhi lakosságát. A tömeggyilkosságot csak Muhammad Shah (Mohamed Sah) mogul árnyékuralkodó könyörgésére hagyta abba, amikorra az áldozatok száma "sok-sokezerre" volt tehető. A vérfürdőt az összeomlott birodalom szisztematikus, alapos kifosztása követte. A lakosság minden rétegétől elszedtek minden értéket és a Shah Jahan (Sahjahan = Sahdzsahán) alkotta "Paradicsom", a Lal-Kila palotarendszeréből elvittek minden értéket. A ma fontmilliókra értékelt pávatrón* volt a zsákmány fénypontja. A perzsa hadak 350 év összegyűjtött mesés, akkor és azóta is felmérhetetlen kincstömegét hurcolták magukkal. Az angoloknak meg kellett elégedniük a hátrahagyott morzsákkal, igaz, nem 58 napig, hanem jó másfél évszázadig ültek az indiaiak nyakán. Az is igaz, hogy nemcsak az államkincstárt és London múzeumait gazdagították a rablók, hanem a gyarmati tisztviselők saját "kis" vagyonát és kastélymúzeumait is. Utazó, ne feledd, ami indiai kincset Angliában látsz, az csak a morzsa. Így talán könnyebben következtethetsz India egykori gazdagságára. Megjegyzem: Európa egy évezrede - a közelmúlt évtizedeinek kivételével - mindenkit barbárnak tartott, aki kívül esett határain. Idézem most az irodalomjegyzékben 3. mű indiai szerzőjét: "Az erőd épületeinek nagy részét egykor a brit hadsereg elfoglalta és vandál cselekmények nyomait viselik magukon." (150. old. 2. bekezdés). Másutt olvasható a pontosabb megfogalmazás: "A britek elleni 1857-es katonai lázadás után az angol katonák kiszedték és elrabolták a drágaköveket....". Magam is szégyenkezve tapasztaltam indiai kirándulásaim során, hogy az "itt jártam" típusú műemlékcsúfító feliratok gyakorlatilag kizárólag "fehér embertől" származtak: latin- és cirill betűkkel írták, sőt sokszor vésték a falakra, csodálatos szobrokra. Kérdem, ki a barbár? A látottak leírásakor most sem és a továbbiakban sem törekszem útikalauz-pontosságra, saját élményeimet akarom csupán az érdeklődőnek hátrahagyni. A Red Fortot is futtában, rohamléptekben sikerült megtekintenem. A nyitás előtti "ezüstvasárnap" délutánját szántam arra, hogy körbeszaladjak Delhin, egy-két nevezetességet megtekintve. Mint említettem, már a külső benyomás is lenyűgöző. A falak magassága az óváros felé eső oldalon 33,5 m, a Jamuna vagy másként Jumna (Dzsamuna vagy Dzsamna) folyó felőli oldalon 18 m. Messziről láthatóan kiemelkedik azonban a falak fölé egy vörös épülettömb és ahhoz csatlakozó, mogul-kupolákkal díszített fal, uralva az egész környéket. A falak vastagsága is meglepett, az európai váraknál látottaknál jóval szélesebbnek tűntek. Lehetséges, hogy ezt a benyomást erősítette a kaput kívülről körülvevő körbástya (barbakán) és a Lahori Kaputól - amelyen beléptem - messze, talán a vár falai közötti távolság egyharmadáig vezető fedett folyosó. ––––––––––––––– Bizonyos azonban, hogy rendkívül széles és erős falszerkezet védi a belső palotákat. A folyó felőli oldalon - ahol a természetadta védelem nagyobb - "mindössze" 4-5 méterre tehető a falrendszer vastagsága, a város felőli oldalt azonban - ha jól emlékszem - 8-10 méter széles falak védik. Egészen különleges a kapuk monumentális szépsége. Hatalmasak és mégis mívesek. Kívülről óriási szegek védik a kaput attól, hogy elefántokkal próbálják betörni a támadók. Sahdzsahán, aki a fővárost Agrából telepítette át Delhibe 1638 és 1648 között*, kiválóan tudta, mit kivel kell építtetni. Magát az erődöt saját embereivel építtette, a nevük is fennmaradt: Hamil és Ahmad. Ők is - mint tervezők és főépítészek - és a munkálatokat irányító építészek egyaránt gazdag honoráriumban részesültek és az építkezés befejeztével magas udvari hivatalra nevezték ki őket. És a nagymogulnak volt érzéke a reklám-értékekhez is: az erődítményt pontosan kilenc évvel az alapkőletételt követően avatták fel: 1648 április 16-án (ó, hiszen április 16 a kisebbik lányom születésnapja!). A Vörös Erőd név persze nem véletlen, a főfalak, a belső "válaszfalak" és a belső építmények jórésze vörös homokkőből épült. Amint kiléptem a bevezető folyosóból, egy zöld pázsitú térséghez értem, amelynek szemközti oldalán helyezkedik el a Diván-i-Ám, a Nyilvános Kihallgatások Csarnoka, legalábbis az én emlékezetemből kimosódott a zöld térség elején található háromszintes épület, a Naubat-Khana, a Dob-Ház, ahol naponta ötször zenekar játszott (minden bizonnyal dobok uralták a muzsikát). Kívül a vörös falba vésett díszítőelemeket aranyra festették. Itt szálltak le elefántjaikról az érkező vendégek, a leszállást itt is - mint annyi más indiai palotarendszernél - magas platform könnyíti meg, amelyről általában közvetlen bejárási lehetőség nyílik a paloták fogadócsarnokába. A Red Fortban azonban a vendégnek le kellett jutnia a parkhoz és gyalogszerrel volt köteles folytatni útját. Ezt a hagyományt is a britek törték meg 1857-ben. A Dob-Házat megkerülve jut el tehát az ember a Nyilvános Kihallgatások Csarnokába, ahol a Csarnok csodálatos szépséget sugárzó kompozíciója mellett a látogató először érzi meg a fosztogatások okozta károk nagyságát, lehangoló voltát. Maga a csarnok gyönyörű, mélységében három hajóra osztja a szemből látható 10-10 márványoszlop. Az oszlopokat minden szomszédos oszlophoz magas ívű boltozat köti. A boltozatok a perzsa építészet motívumait követve oldalanként néhány félkörívvel "csipkézettek". A hátsó fal előtt látható a csillogó fehérségű márványból készített emelvény, amin trónján ülve - feje fölött az ugyancsak fehér márvány baldachinnal - fogadta a panaszosokat, a külföldi követeket a nagymogul. Kápráztató látvány lehetett díszes öltözékében! A trónemelvény előtt, a földszinten ült - szerényebb, de ugyancsak fehérmárvány padon - a vezír**, aki a beadványokat, kérelmeket átvette és - minden valószínűség szerint felolvasta - a nagymogulnak. Érezni, látni lehet azonban, hogy a Csarnok ki van fosztva, el van hanyagolva. Látni a sok üres fészket, amelyekből ordítóan hiányoznak a drágakövek, a padlózat mélyen ki van kopva és a márvány a sok zsíros tapogatástól szürke. Szívszorongatóvá válik a látvány, ha a látogató tudja, mi minden hiányzik az eredeti pompából. Hiányzik az épület előtti udvar, az aranyozott stukkó, a termet lezáró súlyos függönyök, a trón mögött nyíló ajtó körüli, - Austin de Bordeaux firenzei (francia?) ékszerész által készített - márványba féldrágakövekkel, drágakövekkel rakott intarziák berakásainak jórésze. A táblákat a londoni Victoria and Albert Museum-ig "menekítették" az angolok és 1903-ban kerültek ismét a helyükre. ––––––––––––––––
** Az
angol és abból átvett magyar átírások vazír-ként emlegetik, valószínűnek
tartom azonban a vezír kiejtést, sőt, mivel szerepe az ottomán
birodalom nagyvezírével látszik azonosnak, meg merném kockáztatni a
nagyvezír nevet is.
Félelmetes rendje lehetett a kihallgatásoknak. Nehéz megítélni, mennyire torzítanak a legendák, de a látogatásom alatt hallottak szerint az ilyenkor kötelezően megjelenő maharadzsák és nagykövetek, de a küldöttek, panaszosok, sőt a vezír se vethette pillantását a nagymogulra. Akit rajtakaptak azon, hogy felnézett, azt a jelenlévő katonák hatalmas pallosukkal azon nyomban lenyakazták. A kihallgatások alatt hozott halálos ítéleteket is azonnal végrehajtották. Az erődítmény folyó felőli falához, falára épült a császár és háreme palota-sora. Eredetileg hat palota épült, egy nyomtalanul eltűnt. Vajon melyik kultúrállamban lehetne nyomára bukkanni az épület márvány-csodáinak? A palotákat a delhi éghajlat alatt nagyszerű szolgálatokat tevő patakocska kötötte össze, márvány-medre ma is végigvezet a helyiségek közepén. Az épületsor a Mumtáz-Mahal-lal kezdődik, a hat lakosztályra tagozódó háremmel, ezt követné az eltűnt Chhoti Baithak (Csóti Bájták). Most a sort a Rang-Mahal folytatja, amely ugyancsak a hárem részét képezte. Itt a Nahr-i-Bihisht (Nár-i-Bihist), a "Paradicsom csermelye" medencévé bővül és leírások szerint a medence közepén kis elefántcsont szökőkút működött. Ebből a tényből és abból, hogy a palota belül csodás színes festményekkel volt díszítve, falai és mennyezete pedig apró, a gyertyák fényében varázslatos csillogást teremtő tükrökkel voltak kirakva, következik, hogy ez a palota volt a szórakozások terme vagy a "gyönyörök paradicsoma". Miért ne irigyelnénk Sahdzsahant, aki még szerelmes is tudott lenni második feleségébe! A palota neve egyébként valószínűsíti az interiőr színes pompáját: "A Színek Palotájá"-t jelenti. Középen helyezkedett el a "barbár" uralkodó lakosztálya, a Kász-Mahal, a "Magán Palota" amelyben az egyes "szobák" pontosan olyan funkciókat töltöttek be, mint akármelyik komfortos lakás a modern Nyugaton. Erre utal a nevük: nappali, hálófülke, ruhafülke, imaterem. Konyhára nem volt "szegénynek" szüksége, az összkomfortot adó fürdőt pedig önálló palotaként teremtették meg a nagymogulok. Ebben a magánlakosztályban maradt meg a legszebb fal- vagy inkább térhatároló-részlet, egy alul leheletfinom fátyolfaragásból, felül pedig csupa virág, csillag és felhő környezetbe illesztett "igazság-mérleg"-ábrázolásból álló márvány-csoda. Vajon honnan ered ez az Európában is használatos szimbólum? Talán ez a palota bűvölt el a legjobban. Épsége, a bele képzelhető életmód, a hozzá csatlakozó fél-nyolcszögű bástya, ahol az uralkodó minden reggel megjelent alattvalói előtt és ahonnan kellemes kilátás nyílik a Dzsamnu folyóra és a fal alatti lankásra, hatott így rám minden bizonnyal. A "megjelenést", az aktust "dársán"-nak (vagy dársánának) hívták. India- és hinduizmus tudósok talán megfejtették már, ki és mi milyen mélységig hatott, amikor ezt a tudomásom szerint ősi hindu fogalmat - dársáná* - az elnyomó uralkodó rituális megjelenésének - itt vagyok, élek és egészséges vagyok: féljetek - felöltöztetésére használták fel. Talán lesz időm még ezen filozofálni. ––––––––––––––––
- ...a predominently theoretical interest gets the upper hand in Darsanas or systems of philosophy, though the intimate connexion between knowledge and life is not lost sight of. (40. old. utolsó bek.) - When we reach the several Darsanas or systems of thought, we have mighty and persistent efforts at systematic thinking. (46. old. 2. bek.) - The hindu attitude to religion is interesting. While fixed intellectual beliefs mark off one religion from another, Hinduism sets itself no such limits. Intellect is subordinated to intuition, dogma to experience, outer expression to inward realization. Religion is not the acceptance of academic abstractions or the celebration of ceremonies, but a kind of life or experience. It is insight into the nature of reality (darsana) or experience of reality (anubhava). (131. old. 2. bek.) Közös
gondolkodásra hívom olvasóim. A következő épület érdekes módon halványan maradt meg bennem, pedig a Diván-i-Kász az egyik legfontosabb palota: a "Magánkihallgatások Csarnoka", ahol az uralkodó a pávatrónon ülve fogadta a belső udvartartás magasrangú hivatalnokait és a kitüntetett vendégeket. A palota mennyezete színezüst volt, az alacsonyabb felületeken a firenzei mesterek "pietra durá"-i, márvány-drágakő intarziái láthatók, a magasabb felületek aranyozottak és festettek voltak. 1857-ben az angolok a csatlakozó fülkéket szétrombolták. Mélyebb benyomást tett rám a fürdő-palota (Hammám) és a Moti-Maszdzsid, az udvari mecset. A fürdő a pompa és fényűzés egyik csúcspontja lehetett az egész nagymogul birodalomban és talán a földgolyón a mai napig - legalábbis ami a tisztálkodást illeti. Még mai - nyilvánvalóan erősen károsodott és kopott - állapotában is nagy elismeréssel és csodálattal bámulja az ember, hogy amikor Európában, a fényes francia udvarban hosszú tűkkel vakargatták a hajtornyukban nyüzsgő tetveiket az udvarhölgyek és fakádakban fürödtek, a barbár ázsiai uralkodó és környezete több helyiségből álló, színpompás drágakövekkel és tükröcskékkel díszített, sejtelmes fényhatásokkal megvilágított, hideg-meleg vizes fürdőben tisztálkodott, pihent, szórakozott. Az egyik fülkében forró- és gőzfürdő között lehetett választani úgy, hogy a forróvíz falba épített berendezésben termelődött. Több szökőkút-rendszerű mosdóra emlékszem, az egyikben rózsavízzel lehetett mosakodni. Fantasztikus volt, nem is lehetett ott időzni, a látogatók tömege tolongott körülötte, benne. Az ugyancsak tiszta fehér márvány Moti-Maszdzsid vagy gyorsan ejtve Moti-Masid, a Sahdzsahan fia, Aurangzeb által magánhasználatra épített gyönyörű mecset is a szívet-lelket gyönyörködtető alkotások közé tartozik. Építész és művész széplelkek szerint tükrözi ugyan a Nagymogul birodalom hanyatlását, mivel túldíszített és kupolái nyakban túlzottan karcsúak, aki azonban először találkozik ilyen építészetileg miniatűrnek tekinthető csodával, nem a hibákat látja, hanem a pazar szépséget. "Gyöngy-Mecset" a neve, csillogása ezt igazolja. Belül fekete márvány "imaszőnyeg"-ábrázolások borítják az imaterem falát, és eredetileg a kupolák és a keleti kapu is réz-levelekkel volt gazdagon díszítve. A mecsetet az uralkodón kívül a háremhölgyek is használhatták. Ha az ember lehunyt szemmel megkísérli a palotákat, a fürdőt, a mecsetet és környezetüket eredeti pompájában elképzelni az érintetlen intarziákkal, festett falakkal, ezüst mennyezettel, a csermellyel, medencével, szökőkúttal, réz-levelekkel, tükrökkel, sejtelmes fényekkel, szőnyegekkel, függönyökkel, zenével és a paloták előtt szinte állandóan - elefántok és oroszlánok bevetésével - folyó állatviadalokkal, bizony olyan varázslatos kép alakul ki benne, ami joggal váltotta ki az egész világ csodálatát. Amint sietős léptekkel a Lahori Kapu felé igyekeztem, megpróbáltam még egy pillantással átfogni az Erőd részleteiben meg nem ismert északi és déli területeit és földbe gyökerezett a lábam: az egyik magas, vörös fal tetején hét-nyolc aranycsúcsban végződő hófehér kupola lebegett, mintha a fal csupán az ég felé nyújtott tenyér lenne, amiről valaki éppen elfújja a kupolákat, repüljenek az égbe. A látvány olyannyira lenyűgöző volt, hogy pillanatokig ingadoztam: visszafordulok és megnézem az épületet, a kupolákat, felmegyek, aztán legyintettem: legközelebb. De a látványt azóta is úgy hordozom magamban, ahogy először rabulejtett. Felbecsülhetetlen értékek, az emberi agy azonban úgy látszik nem elégszik meg ilyen végtelen meghatározással. Forrásaim két adatot is tartalmaznak, amik semmit se mondanának, ha az általunk megszokott egységekben lennének kifejezve, hiszen nem tudjuk, a rúpia több évszázaddal ezelőtt mit ért. Hogy még nehezebb legyen, indiai egységekben fejezik ki az építési költségeket: lakh-ben (lek, 1 lek=100.000) és crore-ban (krór, 1 krór=10 millió). Vagy akkor is úgy gondolkodtak a számvetők, vagy az indiai agyvelő automatikusan átszámol az általa használatos egységekre. Tehát: az Erőd felépítése 1 crore rúpiába került, felébe maga az Erőd, felébe a paloták (3. mű, 149. old. 1. bek.). A Kász-Mahal hálófülkéjének falán állítólag egy felirat jelzi: 50 lakh-be került (valószínűleg az összes palota, u.o., 153. old. 3. bek.). Mit érhet ez ma? Lehetséges, hogy az építész - a nyomorgó népre gondolva - így kívánta figyelmeztetni az uralkodót pazarló költekezésére éppen ott, ahol ez a felirat éjjel-nappal bánthatja a szemét? Lehet, hogy Aurangzeb az atyai ágyon játszva határozta el, hogy lefogja a kezét, nem enged meg ilyen tébolyító pazarlást?
 |