|
I.15.
(Itt még) le a kalappal a magyar munkás előtt
Hihetetlen
tempóban folyt a munka a pavilonban. Visszaemlékezve nehéz elképzelni,
hogy más nemzet fiai nyújtották volna ugyanezt a teljesítményt. Több
összetevő késztethet embereket arra, hogy napi 12-14 óra nehéz
fizikai munkát végezzenek, különösen jóval harminc fok feletti hőmérsékleten,
folyamatosan 80% körüli páratartalom mellett*, amikor az embert néhány
mozdulat után elönti az izzadság. A helyzetet nehezítette az
elviselhetetlenül rossz környezet, a káosz, a mocsok, az ideges, feszült
hangulat, amit póker-arccal se lehetett észrevétlenné tenni. Az egyik motiváló
erő a pénz, nem az a kiküldetési díj, amit ezért a munkáért
kaptak az emberek, hanem a jövőbeni kiküldetések és a velük járó
plusz jövedelmek, amiktől eleshetnek, ha katasztrófába fullad a
mostani erőfeszítés. Érezni lehetett, hogy szolidárisak velünk, a kiállítás
alkotóival is, elfogadták a tényt, hogy váratlan nehézségek miatt kényszerülnek
kivételesen nehéz teljesítményekre. Biztos vagyok azonban abban, hogy
a magyarságra jellemző "csakazértis megmutatom" akarás, sőt a
nemzeti büszkeség is hajtotta őket: nem lehet, hogy a magyar zászló
alatt félkész pavilon nyíljon meg.
És
hajtottak mint az ördögök, izzadtan, csapzottan, zuhanyozási, tisztességes
mosdási lehetőségek nélkül. Támogatni őket pénzzel nem, talán
csak a hűsítők korlátlan fogyasztásának lehetőségével, majd
amikor megérkezett a "repi-ital", egy-egy pohár borral tudtam.
Igyekeztem mindent a kezük alá adni és velük voltam a késő esti órákig.
Tudtam, időnként a végső kimerültség határához érkeztek, mégis
nemegyszer egy-két órát rádolgoztak az általuk meghirdetett "fájront"-ra
(ez volt a megbeszélt rend: messze az elvárásokon túl dolgoztak, ők
határozhatták meg, mikor elég), ha arra kértem őket, hogy valami
konkrétan elhatárolható munkaszakaszt fejezzenek be.
Kis epizód
az évezredes kínok palettáján ez a pár embert néhány hétig érintő
hajsza. Évszázadokon keresztül vagy - nyugodtan kimondhatjuk - mindig a kulikon csattant az ostor. A szocialista rendszer megszületéséig reményük
se lehetett arra, hogy ez valamikor is megváltozik. Pokoli lehetett a társadalom
alsó rétegeinek felismerése, hogy bár "elvben" ők lettek az urak
a "szocializmusban", a gyakorlat ugyanúgy sújtotta őket, mint korábban.
Azóta ismét az elérhetetlenség távolába úsztak el reményeik, hogy
valaha is érdemben befolyásolhatják sorsukat.
Lehetetlenül
rossz névmemóriám akadályoz meg benne, hogy névsorral állítsak emléket
a gárdának ragyogó helytállásáért. Ha valaki segít rekonstruálni
a csapatot, itt felsorolom őket.
Ma
lehetetlen lenne hasonló teljesítményt várni magyar munkásoktól,
hacsak óriási jövedelem ellenében nem. Elveszett a hit, az akarás.
Lehet, hogy így van ez rendjén? Ma engem se lehetne rávenni, hogy
megfelelő anyagi ösztönzés nélkül, az emberek kiszolgáltatottságára
építve várjak el rendkívüli erőfeszítéseket.
A lenyűgöző
teljesítmény juttat eszembe egy mindössze néhány perces másik epizódot,
ami igazolta: az indiai munkás is rendkívüli dolgokra képes. A kiállítási
objektumokat szállíttattuk a pavilonba, amikor - az emlékeimben már
elvesző okból, talán csak virtuskodásból - az egyik legcingárabb
indiai hátára rakták valamelyik kisebb gépünket, ládástul,
mindenestül. A teher jóval több volt, mint egy mázsa, az emberke lába,
mint a fogpiszkáló, csont és inak, rémülten vártam, mikor nyomja
agyon a nyomorultat. Ő azonban felülről, vállai felett hátranyúlva
megfogta a láda két élét, pár pillanatig ingadozott, majd aprózó,
de határozott léptekkel, társai kíséretében megtette a mintegy ötven
métert a pavilonig és a bejáraton belül megállva nyugodtan tartotta a
terhet, amíg le nem emelték róla. Észveszejtő produkció volt, ma is
hihetetlennek tűnik. Ezúttal a megszokott munkadal helyett figyelő
csend és néhány együttérző-támogató rikkantás kísérte a bátor
vállalkozást.
Mintegy tíz
nappal a nyitás előtt már nyugodtan hazaírhattam: Kezdünk egyenesbe jönni,
nagy baj már nem történhet! Egy héttel a nagy nap, a célszalag előtt:
Szépen haladunk. Istentelen a zaj a pavilonban, a tetőt javítják, bent
egyszerre ötféle munka folyik, lassan rendezgetés is. Forrponton van
minden.
És aznap
ismét körülnéztem, hogy állnak a többiek? Íme: "A Vásár területe
még mindig hangyaboly, a központi négy pavilont még nem fejezték be.
A kiállítók készülő standjai felett építkeznek, egyszerűen
hihetetlen látvány. Az egyik közös pavilonban most emelik be a beton
tetőelemeket, a vázszerkezet zsaluzásához használt acélidomokat most
vágják hegesztőpisztollyal darabokra, oxigénpalackot eresztenek le a
pavilon tetejéről annak kellős közepén, a padlózatot burkolják a földszinten,
meg a fölötte lévő emeleti oldalpárkányon. Millió ember nyüzsög,
a betont asszonyok hordják a fejükön, kosárban, és közben a szerencsétlen
kiállítók - Bulgária, Románia, Ausztria, Ceylon, ezeket tudtam azonosítani
- a fal mellett vonulnak fel a ládáikkal, reménytelenül próbálnak
teret nyerni."
*
Haza
írt leveleim szerint a nappali maximum 19-én 34, 20-án 35,5 C fok volt,
21-én tovább melegedett. A pavilonban bizony több, mint 40 fokban
kellett dolgozni. Éjjel 18-20 C fokig hűlt csak a levegő. Október
utolsó hetében ragyogó időnk volt: 30 fok körüli nappalok és 15-16
fokos éjszakák!
 |
|