Vissza a kezdőlapra...

 


I.15. (Itt még) le a kalappal a magyar munkás előtt

Hihetetlen tempóban folyt a munka a pavilonban. Visszaemlékezve nehéz elképzelni, hogy más nemzet fiai nyújtották volna ugyanezt a teljesítményt. Több összetevő késztethet embereket arra, hogy napi 12-14 óra nehéz fizikai munkát végezzenek, különösen jóval harminc fok feletti hőmérsékleten, folyamatosan 80% körüli páratartalom mellett*, amikor az embert néhány mozdulat után elönti az izzadság. A helyzetet nehezítette az elviselhetetlenül rossz környezet, a káosz, a mocsok, az ideges, feszült hangulat, amit póker-arccal se lehetett észrevétlenné tenni. Az egyik motiváló erő a pénz, nem az a kiküldetési díj, amit ezért a munkáért kaptak az emberek, hanem a jövőbeni kiküldetések és a velük járó plusz jövedelmek, amiktől eleshetnek, ha katasztrófába fullad a mostani erőfeszítés. Érezni lehetett, hogy szolidárisak velünk, a kiállítás alkotóival is, elfogadták a tényt, hogy váratlan nehézségek miatt kényszerülnek kivételesen nehéz teljesítményekre. Biztos vagyok azonban abban, hogy a magyarságra jellemző "csakazértis megmutatom" akarás, sőt a nemzeti büszkeség is hajtotta őket: nem lehet, hogy a magyar zászló alatt félkész pavilon nyíljon meg.

És hajtottak mint az ördögök, izzadtan, csapzottan, zuhanyozási, tisztességes mosdási lehetőségek nélkül. Támogatni őket pénzzel nem, talán csak a hűsítők korlátlan fogyasztásának lehetőségével, majd amikor megérkezett a "repi-ital", egy-egy pohár borral tudtam. Igyekeztem mindent a kezük alá adni és velük voltam a késő esti órákig. Tudtam, időnként a végső kimerültség határához érkeztek, mégis nemegyszer egy-két órát rádolgoztak az általuk meghirdetett "fájront"-ra (ez volt a megbeszélt rend: messze az elvárásokon túl dolgoztak, ők határozhatták meg, mikor elég), ha arra kértem őket, hogy valami konkrétan elhatárolható munkaszakaszt fejezzenek be.

Kis epizód az évezredes kínok palettáján ez a pár embert néhány hétig érintő hajsza. Évszázadokon keresztül vagy - nyugodtan kimondhatjuk - mindig a kulikon csattant az ostor. A szocialista rendszer megszületéséig reményük se lehetett arra, hogy ez valamikor is megváltozik. Pokoli lehetett a társadalom alsó rétegeinek felismerése, hogy bár "elvben" ők lettek az urak a "szocializmusban", a gyakorlat ugyanúgy sújtotta őket, mint korábban. Azóta ismét az elérhetetlenség távolába úsztak el reményeik, hogy valaha is érdemben befolyásolhatják sorsukat.

Lehetetlenül rossz névmemóriám akadályoz meg benne, hogy névsorral állítsak emléket a gárdának ragyogó helytállásáért. Ha valaki segít rekonstruálni a csapatot, itt felsorolom őket.

Ma lehetetlen lenne hasonló teljesítményt várni magyar munkásoktól, hacsak óriási jövedelem ellenében nem. Elveszett a hit, az akarás. Lehet, hogy így van ez rendjén? Ma engem se lehetne rávenni, hogy megfelelő anyagi ösztönzés nélkül, az emberek kiszolgáltatottságára építve várjak el rendkívüli erőfeszítéseket.

A lenyűgöző teljesítmény juttat eszembe egy mindössze néhány perces másik epizódot, ami igazolta: az indiai munkás is rendkívüli dolgokra képes. A kiállítási objektumokat szállíttattuk a pavilonba, amikor - az emlékeimben már elvesző okból, talán csak virtuskodásból - az egyik legcingárabb indiai hátára rakták valamelyik kisebb gépünket, ládástul, mindenestül. A teher jóval több volt, mint egy mázsa, az emberke lába, mint a fogpiszkáló, csont és inak, rémülten vártam, mikor nyomja agyon a nyomorultat. Ő azonban felülről, vállai felett hátranyúlva megfogta a láda két élét, pár pillanatig ingadozott, majd aprózó, de határozott léptekkel, társai kíséretében megtette a mintegy ötven métert a pavilonig és a bejáraton belül megállva nyugodtan tartotta a terhet, amíg le nem emelték róla. Észveszejtő produkció volt, ma is hihetetlennek tűnik. Ezúttal a megszokott munkadal helyett figyelő csend és néhány együttérző-támogató rikkantás kísérte a bátor vállalkozást.

Mintegy tíz nappal a nyitás előtt már nyugodtan hazaírhattam: Kezdünk egyenesbe jönni, nagy baj már nem történhet! Egy héttel a nagy nap, a célszalag előtt: Szépen haladunk. Istentelen a zaj a pavilonban, a tetőt javítják, bent egyszerre ötféle munka folyik, lassan rendezgetés is. Forrponton van minden.

És aznap ismét körülnéztem, hogy állnak a többiek? Íme: "A Vásár területe még mindig hangyaboly, a központi négy pavilont még nem fejezték be. A kiállítók készülő standjai felett építkeznek, egyszerűen hihetetlen látvány. Az egyik közös pavilonban most emelik be a beton tetőelemeket, a vázszerkezet zsaluzásához használt acélidomokat most vágják hegesztőpisztollyal darabokra, oxigénpalackot eresztenek le a pavilon tetejéről annak kellős közepén, a padlózatot burkolják a földszinten, meg a fölötte lévő emeleti oldalpárkányon. Millió ember nyüzsög, a betont asszonyok hordják a fejükön, kosárban, és közben a szerencsétlen kiállítók - Bulgária, Románia, Ausztria, Ceylon, ezeket tudtam azonosítani - a fal mellett vonulnak fel a ládáikkal, reménytelenül próbálnak teret nyerni."

–––––––––––––
* Haza írt leveleim szerint a nappali maximum 19-én 34, 20-án 35,5 C fok volt, 21-én tovább melegedett. A pavilonban bizony több, mint 40 fokban kellett dolgozni. Éjjel 18-20 C fokig hűlt csak a levegő. Október utolsó hetében ragyogó időnk volt: 30 fok körüli nappalok és 15-16 fokos éjszakák!
–––––––––––––––