I.18. Koldus és bűvész, fakír

A legkellemetlenebb, amivel az idegennek szembe kell néznie Indiában: a koldusok tömege. Évezredekkel ezelőtt is határtalan volt a nyomor, Siddharta (Sziddárta) herceget, a későbbi Buddhát* is a palotájukat körülvevő szörnyű nyomor ébresztette rá az igazság keresésének szükségességére. Közel két évezreddel később, a nagymogul uralom időszakáról szóló leírások pusztító éhínségekről, járványokról számolnak be, amelyek európai országoknak megfelelő területeket pusztítottak ki és amelyek után hosszú időszakokra újra meg újra az embertelen nyomor terhe zúdult emberek millióira. Az angolok részben azért adták fel Indiát, mert a gazdaságba való ügyetlen beavatkozásuk nem enyhítette, hanem mélyítette a széles néptömegeket sújtó gondokat, elsősorban az éhínségek hatását. A ma Indiájának is egyik legnagyobb terhe, hogy belülről is, de a mesterségesen leválasztott Bangladesből (a leválasztáskor még Kelet-Pakisztán) is egy-egy aszályos monszun-periódus után százezrek özönlenek fel a városokba az éhhalál elől menekülve és megélhetési lehetőséget keresve.

Delhi épp az Ázsiai Nemzetközi Vásár előtti időszakban kapott egy ilyen hullámot, megerősítve azokkal, akik kifejezetten a Vásártól reméltek munkát. Betelepedtek a városba - az ügyesebbje, mint láthattuk, a Vásár területére, sőt, a pavilonokba -, felütöttek primitív sátrakat, bódékat. Munkához kis töredékük jutott, a többi - hála az erőszak alacsony szintjének - maradék-vadászatból és koldulásból tengette életét. Az indiai földre elsősorban repülőgéppel, tehát nagy városokba érkező külföldi a háttér alapos ismerete nélkül egyszerűen belebotlik ebbe a szörnyűségbe, a meztelenül feltárulkozó emberi nyomorba, nincstelenségbe, kiszolgáltatottságba és az letaglózza. Bombayi éveim alatt, illetve közvetlenül előtte két esetről is tudok, amikor magyar kiutazókat az idegösszeroppanás elől mentve azonnal haza kellett küldeni és gyors megbetegedésük egyetlen oka az imént leírt irtózatos nyomor élménye volt.

És az utazó tehetetlen, mint ahogy tehetetlenek a jótékonysági intézmények, alapítványok, szentek. Mother Teresa-k ritkán születnek, de a legszentebb, legvalószínűtlenebb önfeláldozással is csak néhány ezer, esetleg tízezer emberen tudnak segíteni, elsősorban haláluk emberibbé tételével. Az egyszerű utazó azzal, hogy pár rúpiát szétoszt a koldulók között, rajtuk keveset segít, a saját helyzetét viszont rendkívül megnehezíti. Az osztogatót azonnal tömeg veszi körül, a feje körül röpködő tenyerek raja jelenik meg, a ruháját elkezdik ráncigálni, "baksis" vagy "paisza" (a rúpia váltópénze) kiabálják és alig lehet kitörni a gyűrűből. Lassan rájön az ember: ha élni akar, munkájának körülményeit nem akarja újabb idegborzoló momentummal nehezíteni, határozott léptekkel át kell haladnia a koldus-tömegen, ha teheti, meg kell kerülni azt, és ezt tanácsoltuk az új jövevényeknek is.

Amikor Magyarországon a rendszerváltást követően megjelentek, majd gombamódra szaporodtak a jótékonysági, szociális gondokat istápoló szervezetek, India jutott eszembe és reménytelenül legyintettem. Amit az össztársadalom termeléssel és adózással és az adók ésszerű felhasználásával nem old meg, azt ezek a szervezetek sem oldják meg. Szerepüket csak krízishelyzetekben, gyorssegélyek szervezésében, nyújtásában fogadom el.

Néhány extrém jelenséget megemlítek, ami még a megkeményedett szívet-elvet is feltörte, annyira a poklok pokla.

Siet az ember valahová és a járdán majdnem belebotlik egy csontsovány, rongyokba bugyolált alakba, aki a járdaszélen fekszik csukott szemmel. A mellén furcsa összevisszaságban mintegy féltenyérnyi aprópénz. Jön az ember visszafelé, az alak ugyanúgy fekszik, csak a pénz tűnt el a melléről. Amikor másodszor botlottam bele ilyen szituációba, megkérdeztem valakit, mi ez? Hozzátartozó nélküli haldokló - volt a válasz. A járókelők a mellére dobnak pár fillért, amikor egy maroknyi összegyűl, valaki összesöpri és megeteti-itatja. Így hal meg a magárahagyott indiai.

A legszerencsétlenebb koldusok másik csoportja a sebeit feltáró koldus. Valószínű, hogy ezek a koldusok részben önsebzők, tudva, hogy így nagyobb szánalmat tudnak kiváltani. Amikor azonban megkopogtatják a vállad, hátranézel és egy orr és fül nélküli vagy kilukadt orcájú arc néz rád, vagy elsietsz a rettenettől, vagy kinyílik a zsebed és hullajtasz valamit a feléd nyújtott ujjnélküli, véres kötszerbe vagy rongyba bugyolált csonkba. A leprásokon kívül számtalan beteg hordja és nyitja fel kínját egy falat reményében.

Végül megtanulta az ember, hogy vannak nagyobb családok, amelyek gyermekeik közül egyet-kettőt születésüket követően nyomorékká tesznek, majd egészen fiatal gyerekkoruktól az utcára küldenek koldulni. Mivel a lánygyermek az ilyen családokban teher, elsősorban rájuk esik a választás. Amikor széparcú, mosolygós, négykézláb mászó, púpossá görbült hátú és korcs kezű lányka nyújtja feléd a tenyerét, utazó, feledd el a tanácsot, hogy tartózkodj a koldusoktól. Az emberiség egyik legsúlyosabb gyalázatát látod!

Delhi városatyái a Vásár megnyitása előtti napokban, talán hetekben nagyméretű "tisztogatásba" kezdtek és akkor is, majd évek múlva is úgy tűnt: akciójuk és a koldus-kérdés kezelése - a másik két metropolissal, Bombayjal és Kalkuttával szemben - sikeres. A titkukat nem ismerem, nem is hallottam róla, valószínűleg az erőszak nem játszhatott komoly szerepet. Annyit lehetett érzékelni, hogy a zöld sávokra, járdákra, néhol parkokba települt nyomorultakat piciny cókmókjukkal teherautókra rakják, majd a maradványokat eltakarítják. Néha ez rendőri segítség nélkül ment, néha bambuszbottal (valahol talán leírom majd, milyen komoly fegyver!) felfegyverzett rendőröket is lehetett látni, de atrocitásokat soha. Talán közmunkát kaptak valahol, talán valami fedelet is a fejük fölé, mindenesetre a Vásár megnyitásának napjára Delhi India egyik legkoldusmentesebb városává vált és évekkel később is meglepő volt látni a viszonylagos rendet és tisztaságot, amit a rendkívül gyorsan növekvő lakosság ellenére meg tudtak őrizni.

A Delhiben töltött pár hét alatt is sűrűn botlott az ember bűvészekbe. Lehet, hogy van a bűvészeknek magasabb, előkelő rétege is, az utazó azonban csak azokkal találkozik, akik tudásukat az utcán, tereken, a nyüzsgő bazároknál, látványosságok környékén adják elő. Ide sorolom a jósokat, állatszelidítőket, sőt azokat az árusokat is, akik az érdeklődés felkeltése érdekében igazán "szemfényvesztő" trükköket alkalmaznak. És miért itt jutnak eszembe? Mert az előadott tudás ellenében összeszedett fizetség érzésem szerint nem lehet lényegesen komolyabb, mint a koldusok alamizsnája, és a viselkedésük sok esetben csupán egy kicsit kultúráltabb, méltóságteljesebb, mint a koldusoké. Igaz, elégséges módon ahhoz, hogy a nézőben ne - vagy csak ritkán - ébresszen szánalmat, inkább elismerést váltson ki. Ha csak ez a céljuk, már megérdemlik, hogy kalapot emeljünk előttük.

Említettem már a kígyóbűvölőt és annyian írtak már róluk, hogy bizonyára nem tudok újat mondani, csak a benyomásaimat nyújtom át. A kígyóbűvölők többsége, azt hiszem, a szegényebbek közé tartozik: az indiaiakat nem érdekli, esetleg néhány paiszát odavetnek, a külföldi is többnyire másodperceket szentel rá, és egy-egy rúpiára méltatja az attrakciót. Mert az - talán éppen a halványuló érdeklődés miatt - nem kelti az igazság benyomását. A kígyó, az egyébként félelmetesnek tűnő kobra nem a furulya hangjára emeli a fejét, hanem az időközönkénti pálcikával böködés-piszkálás hatására. Egyszer kötötte le hosszasabban a figyelmemet kígyó-produkció, amikor kobra-mongúz párharcot mutattak be valamelyik delhi templom előtt. Izgalmas és kegyetlen játék volt, mindkét állat az életéért küzdött láthatatlanná válóan gyors mozdulatokkal. Nem emlékszem a végére. Az állatoknak majdnem mindegy volt már, a halál kínját átélték!

Nagyobb érdeklődést váltanak ki a majmok, amelyeket néha etetni is lehet és legalább vígan ugrándoznak, ha pórázra is vannak fogva.

Nekem szimpatikusabbak voltak az áru-kínálók. A rézdrótkarikákból összeállított és 1 rúpiáért árusított gömböt például azért vettem meg, mert a bazár szélén elkapott egy legény, villanásnyi idő alatt jó tíz formává gyűrte, nyitotta-csukta a gömböt valami pattogóan hadart mondóka kíséretében. Bűvész-produkciónak beillett.

Láttam-e vagy sem, meg nem mondom, de minden nagyobb indiai nyüzsgésben megjelennek a kardnyelők és a tűzokádók. Különösen a tűzfúvást kedvelik. Ki kinek volt a mestere? Európa Indiáé vagy fordítva? Nehéz volna rekonstruálni.

Úton-útfélen megjelennek a jósok, jósnők. A tenyérjósok Indiában alaposabban felkészültek, nem utcán állva próbálják elsütni produkciójukat, mint az európai roma jósnők, akik ezt is Indiából hozták magukkal. Irodalmuk van, pultról kínálják árujukat és komoly előadást kanyarítanak a vállalkozó tenyeréből. Az utcai asztrológusok azonnal felállítják az ember horoszkópját, igaz nagy pontossággal kérik a születés időpontját (órára és percre menően) és a helyszint. Papagájjal is jósoltatnak, szép összehajtogatott zacskó-levélkére van írva, mire számíthat az "áldozat" a következő napokban, ezt hosszú oszlopokból húzza ki a papagáj.

A legizgalmasabbak, a legkomolyabbak az Európában általában színpadon bemutatott bűvészmutatványok, amiket az indiai bűvészek prompt, az utcán adnak elő. Magam nem csíptem el ilyent, de volt főnököm egyik indiai útja során látta a Red Fortból, amint a folyó felőli fal előtt négy-öt ifjú közül az egyik lefeküdt a fűre, letakarták lepedővel, majd elkezdett, merev vízszintes testtartásban maradva emelkedni. Miután a többi vállmagasságáig ért, többször áthúztak rajta egy karikát, majd lassan ismét visszalebegett a földre. A hatás színpadon is nagy, így - mezítlábasan előadva - egyszerűen fenomenális - mondta a szemtanú.

A fakírok széles skálát alkotnak. Most a legegyszerűbbekről lesz szó, nem a szeg-ágyon pihenőkről, az elefántot elbírókról. Ne kérdezzék, mi motiválja őket. Itt mint csodabogarak és koldusnál jobbak és talán mint a lélek trénerei kerülnek szóba. Kedvelt önpróbatétel a mozdulatlan tartás felvétele. Láttam szadut (a világtól elfordult szentember), aki egy oszlop tetején ült mozdulatlanul, mondjuk fél négyzetméteren 3 méter magasságban. Néhány nap múlva ismét arra vitt az utam, ugyanúgy, változatlan pózban ült. Ki eteti, itatja ilyenkor? Sokszor választják a zarándoklás különleges formáját: ugyancsak szemtanúja voltam, amikor egy zarándok hossztengelye körül görgött az úton. Pufajkaszerű bélelt ruhája és magas rúdon zászlót vivő kísérője volt, reggeltől estig gurult, éjszaka pihent. Kérdésre a kísérője megmondta a célt, többszáz kilométerre voltunk a megnevezett zarándokhelytől. Kemény teljesítmény. TV-ben vetített filmet láttam egy fakírról, aki nagy vödörből csípegetett élő kígyókat, békákat és lenyelte őket, vizet kortyolgatva hozzá. Közben röntgenfilm készült a nyelőcsövéről és gyomráról. amint az állatok csúsztak le és kavarogtak. Negyedóra, húsz perc "pihenést" követően a fakír felböfögte az egész állományt. Látványnak.....hm, de fantasztikus! Mire képes az ember? És vajon miért? Több újságkivágatot őrzök teljesen elképzelhetetlen és emberfeletti teljesítményekről. Fakírokról, akik élve eltemettetik magukat olyan koporsóban vagy fülkében, amelyik csak levegőt kap igen szűk nyíláson át, esetleg azt se. Az egyik kamrába zárt jogi (ezt sikerült leghamarabb megtalálnom) 71 napot töltött a fülkében, amikor az előre megadott időpont előtt 7 órával kibontották a fülkét. Kábán, de épen, egészségesen lépett ki, csak a pulzusa volt gyors. Ősi technikákat ismernek az anyagcsere, a szívműködés lefékezésére. Testhőmérsékletük a "hibernáció" szintjére zuhan. A csodák csodája.** Vajon mi a céljuk ilyen emberfeletti teljesítmények gyakorlásával?

––––––––––––
* Kiejtése Buda, mintha fővárosunk budai részéről volna szó.

** The Times of India, 1976 febr. 26, Yavatmal: A hata joga mestere, Baliram Baba 7 órával a tervezett időpont előtt ötször kagylókürtjébe fújva jelezte, hogy valami nincs rendben. 71 napot töltött étlen-szomjan, levegő nélkül, lepecsételt tégla-beton fülkéjében szamadit bemutatva a helyi Karunesvál templomnál.
––––––––––––