I.19. Az Old Fort (Purana Kila = Régi vagy Öreg Erőd)

A pavilonépítés ideje alatt többször vitt el az utam egy szemmelláthatólag rekonstrukció alatt álló erődítmény előtt, amely jóval romosabb állapotban volt, mint a Vörös Erőd. Mivel hallani nem hallottam róla és túl voltam a Vörös Erőd káprázatán, nem szenteltem neki különösebb figyelmet, amíg a Mathura Road felé néző kapu állványzatát el nem kezdték bontani. Ekkor kibontakozott a kapu szépsége, valami puhább, kevésbé fenyegető, színeit tekintve pedig talán művészibb, mint a Vörös Erőd kapui. Az iszfaháni perzsaszőnyegek pasztell-szürkéje mint alap mellett sárga és rózsaszínbe hajló piros, sőt fekete díszítőelemeket, színes-mintás fajansz falcsempéket tárt a nézők elé. Talán ez önmagában is megállásra késztetett volna, de a végső parancsot a kapu boltíve felett kétoldalt elhelyezkedő hatágú Mózes-csillag látványa adta meg, "Kétlábbal" európaiasan felugrattunk a járdára és beszaladtam megnézni, mit is látok? Belül kolosszális rendetlenség fogadott, az ásatások árkai, földhalmai, törmelékhalmazai váltották egymást, néhol pallókon lehetett továbbjutni az árkok felett. Nem hívogatta, marasztalta a látogatót semmi, a fehér ágyékkötőben dolgozó, fején kosarazó maroknyi férfi sem. A Red Fortnál jóval kisebb, de erős falú vár volt ez. A Dzsamna felé néző egyik sarokbástyára, amelynek belső fala kőgleccserként folyt be a várudvarra, sikerült felkapaszkodnom, ahonnan kellemes - bár fátyolos - kilátás nyílt a folyóra. Kicsit balra fordulva meglepődve láttam, hogy a párafátyolból a Vásár katlana bontakozik ki. A párszáz méter távolság és a fátyolos levegő elrejtette az embereket, de minden egyéb tekintetben követhető volt a forrongó-nyüzsgő építkezés. A félig kész épületek közül messze kimagaslott az India-pavilon csonka kúpja, kiemelkedett a fátyolfelhőből is és felső része sütkérezett a napon a kevés toronydaruval együtt. Lent a talajon pedig teherautó teherautó hátán vitte az építőanyagokat és hozta ki a törmeléket. Bábel nézhetett ki így. Egy darabka pokol, de egyben fenséges emberakarat-szimbólum is.

Majdnem a lábaim alatt feküdt a szik (sikh) település, amire kívülről már felfigyeltem. A várfalhoz fészekszerűen tapasztott fehér, kunyhószerű, de tiszta fehérre meszelt épületek, a kis fehérkupolás templom, a magas rudakon lebegő kis vörös zászlók kiríttak a szürke, szegény környezetből. Most, felülről nézve láttatni engedte magát a templom melletti udvar is. Embert alig lehetett látni. Felülről is tiszta, nett településnek látszott.

Belül igazi látnivaló nem hívta fel magára a figyelmet. Egy romos, szürke mecset, egy-két felismerhetetlen funkciójú épületrom, akkor ez volt minden. Nem tudtam, hogy épp az akkor, 1969 és 73 között folytatott ásatások során kerültek elő olyan - Kr.e. 1000 körül készült - festett szürke cserépáruk, amelyekről a Mahabharata eposz mint a főhős Pandava dinasztia fővárosában, Indraprasthában használatos eszközökről tesz említést. A kort ennél is pontosabban behatároló leletek alapján valószínű, hogy a legendák, amelyek szerint a Purana Kila alatt a Mahabharata fővárosának romjai rejtőznek, igazak.

Az Old Fort története azonban sokkal izgalmasabb, sokrétűbb ennél az önmagában rendkívül érdekes ténynél, hogy a világirodalom egyik legnagyobb, legrégibb, legizgalmasabb és legfantáziadúsabb eposzának, a Mahabharátának földrajzilag megfogható központja fölé épült. Falai bizonyára sokat tudnának mesélni a hatalmi harcokról, a hatalom megszállottjairól. Mert az ásatások az indiai történelem hosszú és egy ilyen visszaemlékezésekre épülő munkában vázlatosan se érinthető korszakainak emlékeit hozta a felszínre. Megkísérlem összefoglalni azt, ami talán megemészthető mély történelmi ismeretek nélkül is.

A kutatók számára teljesen egyértelmű, hogy a leletek a teljes Maurja-korszakot bemutatják. Olyanok, mint az "északi fekete fényes (vagy fényezett) cserépáru". Nem hiszem, hogy láttam volna ilyet, ha igen, rég a feledésbe merült. Most leírva a magyar nádudvari kerámiára emlékeztet. Időben azonban a különbség 2300 év, az első Maurja uralkodó, Csandragupta Kr. e. 322-ben került trónra, a dinasztia utolsó tagját Kr. e 185-ben ölték meg. Ennek a kornak a jelenlétét igazolják terrakotta-gyűrűkkel épült ásott kutak, lyukas pénzérmék, terrakotta ember- és állatábrázolások, terrakotta pecsétek. Égetett téglákból is épültek ebben a korban épületek, bár vályog és sárral tapasztott vesszőfonat volt a jellemző építőelem. A falakat helyenként fadúcokkal erősítették meg, mint annyi európai országban a közelmúlt évszázadaiban. Ezt követően "idegen" (ki tekintendő idegennek Indiában, amikor a negroid őslakosság csupán néhány kis szigetet képez Dél-Indiában?) hordákból alakult birodalmak, a Szaka, majd a Kusan dinasztiák hagytak pontosan azonosítható nyomokat a Purana Kila alatt. A másik nagy hindu korszakban, a Gupta-periódusban (cca. i.u. 400-600) égetett tégladarabokból folyt az építkezés, de például aranyozott pénzérmét is találtak, amelyet egyértelműen valamelyik Gupta király veretett. A poszt-Gupta uralkodók is élvezték Delhi vendégszeretetét, majd a Radzsput-korszak (cca. 900-1200) alatt terméskőfal épült a várban. A török Szultanátus időszakát (1206-1526) a zománcművészet elterjedése jellemezte. Két uralkodójuk, Balban és Mohamed bin Tuglak pénzérméire találtak rá ezekben a rétegekben. Érdekes módon a korai nagymogul-kor két óriásának, Baburnak és Humajunnak, valamint a Humajunnal viaskodó afgán fejedelem Ser Sah Szur-nak (emlegetik Ser Kán Szur-ként is) a mütyürkéit egy használhatatlanná vált, törött háztartási eszközöket tartalmazó szemétdombban találták meg. Volt abban tojáshéj-vékony szürke korsó, zománcozott tányérok, kínai porcelán, sőt kínai vers-tábla is.

A ma is látható falakat a nagymogulok és az afgán fejedelem építették. Babur nem építkezett Delhiben, az első "modern" erődítményt Humajun emelte. A várat Dinpanahnak hívták. Az indiai történelem egyik üstökös (és gyorsan kihunyó) csillaga, Ser Sah (1538-45), kihasználva, hogy Humajun a testvérével hadakozott a hatalomért, lerohanta az akkori fél birodalmat, elfoglalta Delhit is és földig rombolta Dinpanah-ot, majd a romokon felépítette Purana Kila-t. Bizonyos, hogy a vár ezt a nevet később, a Red Fort megépülését követően kapta, hiszen addig nem volt, amihez képest "öregnek" lehetett volna becézni. A pávatrónon ülve adhatott ki Sahdzsahan parancsot: "Hozzatok át az Öreg Erőd éléskamrájából három dézsa mézet...", vagy valami hasonlót. Ser Sah csillaga 1545-ben kihunyt, Humajun pedig megvakítva testvérét "felszabadult", rövidesen megjelent ismét Delhiben és befejezte az ő romjain épült, de félbemaradt erődítményt. Nem volt azonban szerencséje Purana Kilával, először a vára pusztult el, most, röviddel a vár befejezése után ő maga: lezuhant a könyvtára lépcsőjén és sérüléseibe belehalt.