I.21. Sensation: nyíltszíni taps

Kedves kirendeltségi hölgyek váratlanul meghívtak bennünket a "Sensation" night club-ba. Bár tele voltunk a Vásár körüli feszültséggel, izgalmakkal, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és igent mondtunk. A hölgyek rendkívül kedvesek voltak, össze is szedtek bennünket. A tucatnyi tagból álló csapat felvonult a kívülről semmitmondó épülethez. Egy park mellett álltunk le és párszáz métert sétáltunk a már hűvösödő estében. A szokásos talajmenti párafelhőcskék sejtelmes homályba burkolták az épület bejáratát és a körülötte álmodozó pálmafákat. Kellemesen bizsergett mellemben, szívemben a jó este előérzete.

Amint beléptünk a terembe, teljesen elvakultunk a néhány spotfénytől, jóllehet csupán irányfényül szolgáltak. Vad rock szólt, az alulról megvilágított táncparketten sűrű tömeg vonaglott, egy tűt se lehetett volna leejteni.

Tapogatóztunk lefelé a három-négy lépcsőfokon, amelyek a bejárattól a parketta körüli asztalokhoz vezettek, de belebotlottunk az előttünk várakozókba. Egy pincér érthető angolsággal nyugalmat kért, mindjárt lesz hely, mondta. A zenét túlkiabálva adtuk tovább az instrukciót, mire az előttük álló csoportból hátrafordult egy férfi és feltette a költői kérdést: "Önök is magyarok?" Meglepő kérdés volt, miután magyarul hangzott el Delhi közepén, ahol a kiküldöttek nem járnak minden nap, különösen nem egyszerre és ugyanarra a helyre szórakozni. A két csoport egymáshoz közelálló tagjai próbálták kifejteni a homályból az alakokat, arcokat, kutatóan néztünk előre. A magyarul megszólalt férfi egyszercsak, az előttünk állókat széttolva elindult felfelé, tolakodva, mint aki verekedni készül és szinte ordítva kérdezte: "Tom, te vagy az?" A jobb vállam fölött álló V. Tomi előrelépett - "János?" kérdezte, ordította - és a két fiatalember összeölelkezett, hebegett, habogott. A két társaság egymás mellé telepedett és lassan fény derült a hihetetlen sztorira. Tom és János osztálytársak és jóbarátok voltak. János 56-ban "disszidált" és Afrikába - talán Kongóba - keveredett. Azóta megszakadt a kapcsolatuk, több, mint egy évtizede nem tudtak egymásról. Itt és most, egy harmadik kontinensen, egy éjszakai mulató bejáratánál hozta őket össze a jósors. Boldogabb embereket ritkán lehet látni. Ismét volt alkalom elgondolkodni 56-ról, a szétszórt magyarság szerencsétlen sorsáról, honvágyról. Egyszer talán írok Önöknek néhány oldalt a honvágyról, ami miatt három évvel Delhi előtt megtorpantam a spliti hajóállomás pénztáránál és nem tudtam megtenni az utolsó lépést, megváltani a jegyem az Olaszországba induló hajóra. Valószínűtlen találkozásaim voltak az életben a honvággyal. Aki azt hazudja nekem hosszabb távollét után, hogy nincs, nem volt honvágya, annak másként se hiszek.

Tomnak és Jánosnak mindenesetre boldog estét hozott India, traktorral se lehetett volna őket elszakítani egymástól.

Közben végeszakadt a szünetnek, ami alatt megtudtuk határtalan örömük okát, újra játszani kezdett a zenekar, amely percek alatt ámulatba ejtett: kiváló, a nyugati világ bármely fővárosában ragyogó hangulatot teremteni képes "band" volt, könnyű európai öltözékben muzsikáltak, egyikük szik turbánt viselt. Együtt éltek a zenével, élvezték a szórakoztatást. A hangulathoz melegedés közben figyeltem a parkettán táncoló párokat. Csodálkozásom és csodálatom percről percre nőtt. A világ lehetséges legtarkább táncosai voltak a porondon: nyúlánk, szudáni termetű négerek, ferdeszemű kínaiak vagy japánok, turbános szik, burnuszos arab, ebben a közegben vakító svédszőke hosszú hajú fehér nő, rövidnadrágos fiú, nepálinak látszó pár, olyan színes egyveleg, amihez foghatót elképzelni is nehéz. Bekapcsolták a sztroboszkóp megvilágítást, egy-egy másodpercre merevvé téve a mozgó, pörgő-kígyózó alakokat, még kápráztatóbbá téve a képet.

Ez a színes forgatag mágnesként vonzott. Felkértem a hölgykoszorú koridős tagját és nagy élvezettel táncoltam. Magunkkal szippantottuk szinte az egész magyar társaságot, csak Tom és János maradtak az asztalnál és csevegtek, ismerkedtek az elmúlt évtizeddel.

A hölgyeket sorban táncoltatva a Kirendeltség egyik kedves alkalmazottjának lányával remekül összehangolódtunk. Sohasem jártam tánciskolába, partnereimtől lestem el, amit tanultam. Most is figyeltem a lány mozgását, ő pedig gyorsan, kiváló érzékkel alkalmazkodott hozzám. Rövidesen úgy pörögtünk, "lejtettünk", mintha mindig együtt táncoltunk volna. Közel volt már a zárás, amikor a zenekar valami nagyon furcsa, a ritmust többször váltó számba kezdett, akkor se tudtuk, mit táncolunk, ma se tudnám megmondani. A párok egymás után adták fel a küzdelmet, egyedül maradtunk a parketten. Nekünk sikerült alkalmazkodnunk a csapongó ritmushoz, a zenekar is, mi is élveztük a helyzetet. Életemben először (és utoljára) nem zavart, hogy a figyelem középpontjába kerültem, "produkáltuk" magunkat, a zenekar nekünk játszott, mi magunknak, nekik és a közönségnek táncoltunk. Szinte élveztük, hogy a közönség figyelme mindinkább felénk fordul, a szám közepétől bele-beletapsoltak a zenébe, amikor pedig a zenekar befejezte, "nyíltszíni" taps tört ki. A zenekar tagjai felálltak és csatlakoztak a közönséghez. Feledhetetlen este volt.

I.22. A megnyitó és Indira Gandhi, az óriás

A nyitás előtti utolsó napok is tele voltak izgalmakkal, de ezek már a sűrű teendőkkel együtt járó feszültségek voltak és nem a teljes kudarctól való félelem. Napokkal a kitűzött időpont előtt tudtuk, hogy ha nem is hiba nélküli, de kellemes, gazdag pavilont fogunk bemutatni Indiának és hogy mi - a kevesek egyike - időre készen leszünk. Az utolsó két nap azon idegeskedtünk, hogy ne halasszák el a megnyitót. Elterjedtek ugyanis hírek, hogy a katasztrofális készenlét miatt legalább egy héttel, de az is lehet, hogy jóval többel halasztanak. Ez pedig a költségek növekedése mellett sokunk további programját borította volna, stúdiónkat kemény helyzet elé állította volna.

Mi gyakorlatilag készek voltunk, eleget tudtam tenni nagykövetünknek (tökéletes úriember létére akkor elvtársnak) tett ígéretemnek, hogy nyitás előtt bemutatom neki a pavilont. Kérésére minden protokollt mellőzve vártuk a pavilonnál. A Vásárigazgatóságot kötelességszerűen tájékoztattam és kérésemnek megfelelően nem zavarták jelenlétükkel a munkajellegű látogatást. Akkor is, mint mindig, számítani lehetett az indiai tisztviselők rugalmas tapintatára, alkalmazkodásukra a vendég kívánságaihoz.

Nagykövetünk - mint említettem: úr - kellemes látogatónak bizonyult. Figyelmesen hallgatta az ismertetést, keveset, de lényegbevágókat kérdezett. Meglepett, milyen alaposan olvassa a tablók szövegeit. Gondoltam, az angol szöveget olvassa, azok közé a (Magyarországon) kevesek közé tartozik, akik nem tolmács közreműködésével látják el diplomáciai munkájukat. Határtalan volt a meglepetésem, amikor rámutatott egy hindi szóra és megjegyezte, hogy helyesírási hibát tartalmaz. Mit lehet ilyenkor tenni? A meglepetéstől magamhoz térve, megkérdeztem, belejavítana-e? Kért egy filctollat és kijavította a hibát. (Hitetlen voltam: másnap megnézettem a Kirendeltség indiai vezető gép- és gyorsírójával, aki a javítást kifogástalannak találta.) Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki a pavilon kijáratánál, mintegy kivezető folyosóként kialakított gyerekrajz kiállításunkat - "nagy" ötletemet - megdicsérte.

Most, hogy a tablókon elgondolkoztam, jut eszembe a pavilon tervezését sokáig zavaró momentum: a pavilon bejáratához tervezett két, megközelítőleg dupla életnagyságú alak megtalálása, akikkel a két ország baráti kapcsolatát akartuk kifejezni. Egyik nagyüzemünk is szerepelt a résztvevők között és amikor a KB tag vezérigazgató elvtárs tudomást szerzett az elképzelésről, utasította propaganda osztályuk vezetőjét, hogy követelje: Indira Gandhi mellett, az ellentétes oldalon őt szerepeltessük! Munkásmozgalmunk ezen oszlopának karrierizmusa és nagyképűsége nem ismert határt. Több hétig tartó diplomatikus lebeszélő akcióra volt szükség, mire megértette, hogy kormányfő mellé - országkapcsolatokban - nem állítható vállalati vezető. (Volt vezetőink nagyságára jellemző, hogy eszembe nem jut, végül is kit állítottunk a mérleg másik serpenyőjébe? Bizonyos, hogy nem arra az oldalra billent a mérleg!)

A megnyitó ünnepséget egy stadionban rendezték. Az ünnepi beszédet Indira Gandhi tartotta. Először hallottam hosszabb beszédet papír nélkül előadni. Rögtönzött beszédét oxfordi angolság és szónoki tökéletesség jellemezte. Az igazi varázst azonban a beszéd vége hozta: Indira Gandhi először elnézést kért a külföldi hallgatóságtól, hogy beszédjének utolsó mondatait hindiül mondja el, mert az ünnepségre meghívott építőmunkásokhoz is szólni kíván, majd áttért hindire és - mint megtudtam - nagyon elismerő szavakkal megköszönte a kétkezi dolgozóknak, hogy létrehozták ezt a csodálatos alkotást. Tette ezt Indiában, a sznobizmus (kasztrendszer) csúcsán, India egyik legelőkelőbb családjának sarjaként, a függetlenségi mozgalom második legnagyobb alakjának lányaként. Óriás volt ő a legnagyobbak között!

Figyeljétek az ilyen óriásokat, népek nyomorba taszítói!

I.23. És a nyitófogadás

A nyitófogadás az esti órákban tartott megnyitót követően a késői órákig tartott. Már a fogadóterem halljában tumultus fogadott. A hangzavar szinte lehetetlenné tett minden beszélgetést, kis csoportokban fogyasztották főként hűsítőkből álló italaikat a vendégek. Amint beléptek a fővendégek, kinyíltak a svédasztalhoz vezető ajtók és meglódult az előkelő vendégsereg. Nem először volt szerencsém magasszintű fogadáson résztvenni, mégis ismét elképedtem azon a tülekedésen, csörtetésen, ahogy magasrangú diplomaták, a helyi adminisztráció valószínűleg második sora, a Vásárigazgatóság első sora, külföldi vendégek megrohamozták az asztalt és szűk félóra alatt letaroltak mindent. A legkomolyabb formában hasonlított a kép egy kiéheztetett farkashorda támadásához. Igaz, azok keringve közelítik meg a zsákmányt, az emberroham zsinórban történt, egyenest neki az asztalnak. Ezúttal fel se próbáltam venni a versenyt, annyira ijesztő volt a roham, behúzódtam egy ablakmélyedésbe és szomorúan néztem a barbár versenyt. Ilyenkor érzi meg az ember, milyen hajsza, ha nem is ilyen látványos és kendőzetlen hajsza folyhat a pénz világában a legkisebb még elérhető koncért.

Miután a hosszú program miatt határozottan éhes voltam és semmi kedvem se volt a városban étel után szaladgálni, végül az asztalhoz mentem és a roncsokból - kedvetlenül - ettem valamit. Eközben konstatáltam azt a furcsa tényt, hogy az indiai vendégek és - őket követve aztán mások is - annyi fáradságot se vettek, hogy a lerágott csontokat tányérokra tegyék vagy keressenek számukra valami szemétgyűjtőt. Úgy csináltak helyet tányérukon a következő adagnak, hogy sima mozdulattal az asztal alá hajították a maradványokat. Nem voltam rest, felemeltem az abrosz sarkát, mintha én is el akarnám tüntetni a csont-roncsokat. Döbbenetes látványt nyújtott az asztal alatt púposodó szemétdomb. Ki innen, minél gyorsabban.

Csak megjegyzem, akadt azóta magas posztot betöltő magyar ismerősöm, aki előadta, milyen taktikával kell a hasonló fogadásokon a legjobb falatokat idejében és a fogadás egész időtartamára elégséges mennyiségben besöpörni, betárolni. És nem a volt rendszer munkás-paraszt származású káderéről van ezúttal szó. Istenem, istenem!