|
|
|
|
I.24. Villanásnyi emlékek: a Nemzeti Múzeum, az afgán kor emlékei, Humajun mauzóleuma, csillagvizsgáló
"Ismerd meg Delhit futólépésben" - lehetne a most következő sorok címe. Megízlelve az indiai építészet varázsát, amint el tudtam csípni néhány percet vagy órát, megszakítottam dolgom, esetleg kis kitérőt tettem vagy - mint a csillagvizsgálónál - egyszerűen menet közben megláttam, megállítottam a kocsit és körbejártam a látnivalót. Ezekből a virágokból állítok most össze egy csokrot. Humajun mauzóleumára kirendeltségbeli ismerőseim hívták fel a figyelmet "ki ne hagyd!" felkiáltással. Útbaejtettem. A kocsiból kiszállva jobbkéz felől egy fal, rajta kis kapu és a fal felett látszó fekete kupola, kis fiók-kupolákkal a főkupola alsó peremén vonta magára a figyelmet. Humajun mauzóleuma szemben tűnt fel, annak melléképületét sejtettem a falak mögött. Bementem és nem sajnáltam az ott töltött időt: erősen romos állapotban lévő (az indiai építészeti emlékek csodálatos épségéhez viszonyítva), de ritka szépséget sugárzó épületet fedeztem fel. Elemeinek az eddig látottaktól való különbözősége nem zavart, új hatásaival és tökéletes harmóniájával nyugalmat sugárzott. Baktay Ervintől (5.) tudom, hogy Isza Kán síremlékét láttam, amely jellemzően - alkotóelemeit tekintve is - hindu mű. Humajun mauzóleumához érve nem tudtam (később olvastam Baktaytól), hogy a mogul építészet első nagy alkotása előtt állok. Valóban monumentális mű. Biztosra vehető, hogy a Tadzs Mahal egyik előfutárának lehet tekinteni. Alap-platójának magassága feleslegesnek tűnik, nyomasztja a rajta épült mecset-szerű építményt, amely mellől viszont elkeserítően hiányoznak a Tadzs egyensúly-teremtő minaretjei. Így is magas építészeti kultúra előfutára a síremlék. A talapzaton sétálva messze el lehetett látni, bár a szinte állandósuló párafátyol most is ott úszott a gyér fák, bokrok között. Furcsa látványt nyújtottak a sztyeppés síkból helyenként árván kiemelkedő penész-mohaszürke kupolájú pavilonok. Tudtam, hogy hozzájuk soha nem jutok el. Ismét elgondolkodtam azon, vajon léteznek-e még erdőségek, "A dzsungel könyvé"-ben megrajzolt ősi, buja erdőségek Indiában. Delhi és környéke mellbevágóan különbözött ettől a képtől, sztyeppés, félsivatagos vidék tárulkozott fel az ember előtt. Másik feledhetetlen kiruccanásom az első muszlim korszak legszebb emlékéhez, a Kutab Minarhoz vezetett. Talán sohasem sikerül felderítenem, hogy az iszlám lobogóját először Indiába hozó Kutab-ud Din pontosan milyen származású. A kiruccanásom alkalmával elhangzottak alapján töröknek értettem, a most átlapozott irodalom ködösen csak iszlám szultánokról beszél, az egyik afgán uralmat, a másik turkomán (türkmén) eredetet említ. Nem vagyok történész, sem etnográfus, maradjunk pillanatnyilag egyszerűen annál, hogy a (Közép-Ázsiából eredő, török nyelvcsoporthoz tartozó türkmén-afgán, szunnita mohamedán) rabszolgából a hadsereg fejévé, majd önmagát szultánná kikiáltó vérszomjas hódító tűzzel-vassal tört utat magának, lerombolt mindent, ami nem felelt meg az iszlám előírásainak (élőlényt ábrázolt) és rendkívüli tempóban elkezdte építeni az új fővárost Delhiben. A történelem 27 hindu templomot említ, amelyeket leromboltatott és amelyek fölé épült az első mecset, a Kuvvat-ul-Iszlám. A mecset előtt áll a világ egyik csodája, a Garuda sastól megfosztott Gupta-kori vasoszlop, amelyet a betolakodók megkíméltek és túlélte magát a mecsetet. Közel a mecsethez kezdte el építeni később India máig legmagasabb tornyát, a 72,5 m magas Kutab Minart, amit utóda, Iltutmis fejezett be. Ez is világszerte csodált alkotás, sokan a legjobban megépített toronynak tartják. Lehet valami a dologban, mert masszív alakja sértetlenül ingadozik a birodalom romjai fölött. Állítják, hogy láthatóan és különösen a tetején érezhetően kileng. Ezzel se volt szerencsém, mint a Dzsama Maszdzsid-dal, nem lehetett felmenni a toronyba. A torony egyébként imára hívó minaretnek épült, bár magassága és gyönyörű, szintenként változó ornamentikája nyilván a győztes dicsfényének sugárzására is szolgált. A mecset maradványai is szép megoldásokat tükröznek még, különösen a falrácsok tetszetősek. Szinte tömeg vette körül azonban a vasoszlopot, amely egész India egyik leglátogatottabb látnivalója. Az 1700 éves oszlop ugyanis nem rozsdásodik ezen a forró, esős, páradús éghajlaton, amin a szarukeretes szemüvegek egy év alatt porrá esnek szét és amin a japán rozsdamentes acéllapokon rövid időn belül megindul a korrózió, sószerű valami üt ki rajtuk. Olyannyira értetlenül állnak a modern metallurgia tudós koponyái a jelenség előtt, hogy felmerült a feltételezés: az oszlop anyaga nem evilági eredetű, hanem meteorok anyagából származik. Laboratóriumi vizsgálatokkal nem jutottak semmire. Az ilyen csodák körül általában kialakul valami legenda. A vasoszlop legendája szerint aki háttal odaáll hozzá és át tudja ölelni karjaival az oszlopot úgy, hogy az ujjait összekulcsolja, az visszatér. Nekem sikerült. India tudományos életéről is keveset hall az európai átlag-halandó. Tudja talán, hogy nagy bölcselők éltek, élnek itt, hallott talán az indiai természetgyógyászokról, a jógáról. A Tadzs Mahal híre az építészetről is eszébe juttat valamit. De hogy a természettudományokban is alkottak volna valamit? Ilyen alapokkal a hátam mögött semmit se tudtam a csillagvizsgálóról. Valami furcsa építményt láttam az egyik főútvonal, a Parlament Street mellett és csupán kíváncsiságom által hajtva megállíttattam a kocsit. Rendkívüli építmény ez a Dzsantar Mantar. Ékalakú és félkörívet rajzoló falak érthetetlen variációi, amelyekkel minden optikai eszköz nélkül bolygók és csillagok helyzetét tudták meghatározni ma is meglepőnek mondott pontossággal. Érdemes megjegyezni az építtető nevét és az évszámot: II. Dzséj Szing, Dzséjpur maharadzsája, 1725. Az elutazásom előtti napon sikerült "beesnem" a Nemzeti Múzeumba, amit - emlékezetem szerint - uraltak a kőszobrok. A legkülönfélébb korokat képviselték, a legérdekesebbek azonban az Észak-Indiából, Kashmir északi részéből származók voltak. Egyértelműen magukon viselték a görög szobrászat jegyeit. Nagy Sándor Kr. e. 326-ban eljutott Indiáig, a mai Srinagar közelében lévő Taxiláig, majd néhány év után visszavonult. A környéken sokan vallják magukat a nagy macedón uralkodó hadserege utódainak. Rövid idő alatt nagyszerű művészi hatást gyakoroltak az első európai betolakodók kísérői a kasmiri és radzsput törzsekre, amit a Delhiben látható szobrok kiválóan igazolnak. Itt, a Nemzeti Múzeumban* találkoztam először egy névvel - Amrita -, amely rövidesen kísérőmmé vált életutamon. A név ott India modern festészete egyik legnagyobb alakjához, Amrita Ser Gil-hez (Amrita Sher Gil) tartozott. Két terem mutatja be a félmagyar (anyai ágról) - félindiai (szik apa), csodálatos szépségű és nehéz életű festőművésznő műveit. A világ nem figyelt fel rá, India modern festészete nem jelentős, de ő ott a legnagyobbak közé tartozik. Szívdobogtatóan megható volt indiai asszonyok képei mellett magyar paraszt arcképét, egy magyar falu piacáról és kubikusokról készült képeit látni. Egy nő, egy ecset, két világ. –––––––––––––––
 |