Vissza a kezdőlapra...

 


I.3. Az októberi hőség. PALAM repülőtér, Delhi, az Ashoka (Asóka) szálló

Karacsiban egy órácskára leszállt a gép, majd a késő délutáni órákban megérkeztünk Delhibe. A Nap már nem járt magasan, mégis, amikor kiléptem a lépcsőre úgy éreztem, mintha hirtelen valami rám vasalta volna a nadrágot. Ráfeszült a lábamra és égetett. A kutya-mindenit - gondoltam magamban - októberben? 38 C fok volt árnyékban. Szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam le a lépcsőn, fel a buszra, ahol ugyan gőzfürdő fogadott, de legalább nem égetett a Nap. Az útlevélkezelés hosszúnak tűnt, a bőröndömre csak ránéztek, a hozott valutára voltak kíváncsiak és műszaki termékek iránt érdeklődtek. Tülekedés, tömeg, kiabálás, integetés.

Alig vártam, hogy kikeveredjek a repülőtér épületéből, de ami kint fogadott, minden képzeletet felülmúlt: a bőröndömet szinte ki akarták tépni a kezemből az egymást taszigáló hordárok, taxi, taxi - kiabálták a turbános sofőrök. Nagynehezen rámtalált a kirendeltség sofőrje, ellökdöste a tolongó hordárokat és elindultunk. Ekkorra már be is sötétedett, a kocsi fénycsóvái kopár, alig-bokros vidéket, elfogadható állapotú kétszer kétsávos aszfalt-utat, majd a városba érve alacsony épületek között vezető széles, egyenes, pálmafákkal övezett tiszta utakat villantottak fel. Bár a sofőr biztos kézzel vezetett, sűrűn riadoztam a baloldali forgalom miatt. Amint egy-egy üres útszakasz után feltűnt egy új reflektor-páros, majdnem felkiáltottam: vigyázz, jobboldalt jön a marha! Négy-öt napra van szükség, hogy a jobboldali volánt, a baloldali forgalmat megszokja az ember.

A szálloda, az Ashoka igazán kellemes meglepetésként fogadott már kívülről. Az enyhe lejtésű út finom ívben balra fordulva vörös kőkerítés mellett futva ér el a főkapuhoz, amelynek oszlopain hatalmas rézlámpák világítják meg a bejáratot. A szálló épületének nagy és viszonylag alacsony tömbje ugyancsak vörös kőburkolatú, ablakai íves várablakokra hasonlítanak, a tetőzetben van valami kínai hatás. Az épületet sejtelmes megvilágításban fürdő pálmaliget veszi körül. A kapuban, az épület bejáratánál hatalmas fehér kakastaréj-fejdíszt, bajuszt, díszes egyenruhát és büszke fejtartást viselő őrök, londinerek, akik mélyen, mégsem alázatosan meghajolva köszöntik a vendéget. A hallba lépve a keleti pompához még nem szokott utazó lába földbe gyökerezik: minden faldísz, minden bútordarab és kellék az indiai művészet utánozhatatlanul gazdag díszítőerővel bíró darabja. Dús fafaragások, miniatúrák, kerámia- és bronzvázák, csillárok és süppedő szőnyegek. Éreztem, ahogy zsugorodok össze európai egyszerűségemmel. Az emeleti szobába 60-év körüli "boy" viszi fel a bőröndöm, az ő egyenruhája csak a fejdísszel és sújtásokkal egyszerűbb. Ő se tolakodó, a borravalót főhajtással köszöni meg. A lift óriási, gazdagon díszített, csupa tükör és ismét halk indiai zene szól. Ez a zene ott van mindenütt, ahol fáradt utazók pihenésre, nyugalomra vágynak.

A szobához vezető hosszú folyosó áporodott, szinte penész-szagú. A vastag szőnyeget nedvesnek érzi az ember, amint lépeget rajta. A szoba nagy hodály, díszes, de érezhetően egyszerűbb, mint a hall. Halk zúgással működik a központi légkondicionálás, mossa le a bőrről a trópusi dunsztot. Az asztalon fedett kancsóban víz. Mint másnap megtudom, csak az így odakészített vizet szabad inni, a forralatlan, át nem szűrt víz fogyasztása életveszélyes. A fárasztó úttól és az emészthetetlen tömegű meglepetéstől fáradtan zuhanyozok és esek az ágyba. Nehezen jön mégis álom a szememre: riasztó emlék a reptéri tömeg, zavar a szálló pompája, kényelmetlennek érzem a túlméretes ágyat. Éjjel többször felriadok. A szó szoros értelmében riadtan riadok fel.

Reggel, amint megyek a folyosón, hogy elfogyasszam reggelimet, majdnem belebotlok a "sweeper"-be (takarító-ember), aki guggolva és ennek megfelelő csökött méretű seprűvel takarítja a szőnyeget. Hm, ezt is guggolva?

A teljesen angol "continental breakfast" után pénzt váltok a szálló pénztárosánál. A rúpia-bankjegyeket duplán hajtva, furcsán pörgeti a kezei között. Pénztárnál vagyok, nem egyszerű recepciónál, a pompa is szédítő, eszembe se jut, hogy rászedhetnek. Másnap este, az első könyvelésnél jövök rá, hogy 100,- rúpiával becsapott. Az első indiai szélhámossal gyorsan összehozott a sors.


I.4. Építkezés indiai módra. Villanyszerelés, kosár-lánc, ketten egy lapáttal, munkadal - az első nyomorultak

A Kirendeltségen a megbeszélt időpontban vártak, átadták a kivitelezésre vonatkozó információkat, megbeszéltük, hogy a vásárigazgatónak, amilyen gyorsan lehetséges, bemutatnak. Kaptam néhány bevezető hasznos tanácsot, közlekedési útmutatót, meghívást vacsorára és kocsit, amelyik kivitt az épülő vásár területére. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van.

Amint közeledtünk a Vásárhoz, úgy szorult össze a szívem, úgy tört elő belőlem az első éjjel rémülete. Jópár építkezést láttam már életemben, kisdiákkoromtól fogva építkezéseken kerestem meg a ruháravalót, építettem Sztálinvárost, metrót, részt vettem az 1956-os árvíz során rombadőlt falvak újjáépítésében, de a látvány, ami fogadott, valami idegen bolygó káoszának rémképét vetítette elém, valami babiloni zűrzavart, nyüzsgést, amihez foghatót se addig, se azóta nem láttam, vagy talán csak magában Indiában.

Utak, még kátyús, nagyberuházásos magyar, vagy szovjet utakra emlékeztető tengelytörő utak se, sehol. Nagy Tata-teherautók küszködnek itt is, ott is, drótkerítéseken ütött sebeken, kapunak nevezett árkokon keresztül, túrják le róluk a földet, homokot, cementet, gömbvasat, meszet, ahol éppen talpalatnyi helyet találnak és onnan hangya-lánchoz hasonló ember-láncok cipelik, húzzák-vonják a masszát árkon-bokron keresztül. Mert közben ássák és temetik az alapokat, a csatorna-árkokat, húzzák a villany-légvezetékeket, szerelik talaj felett fél- egyméterre a vízvezetékeket, csapokat.

A látványtól sápadtan elengedem az egyik árok-kapunál a kocsit és világos pantallóban, fehér rövid ujjú ingben és frissen tisztított cipőben elindulok a mutatott irányba, ahol 100%-os építészeti és 80%-os belsőépítészeti készültségben kell találnom a magyar pavilont. Hiszen egy hónap múlva nyit a vásár. Porfelhőkön, homok- és sártengereken keresztül, azokat kerülgetve elég gyorsan meglátom a magyar pavilont és egy pillanatra nyugodtabban ver a szívem: az épület áll. A környezet láttán ugyanis már attól féltem, hogy esetleg csak az alapokat találom készen.

A pavilonban újra halk pánikba esem: a padlózat felismerhetetlen mocsok, a mocsokban nagyobb tócsák, a falaknak támasztva megvetemedett furnér-szerkezetek, a 80%-ban kész tablók. Jézusom, hol a padlóburkolat, mi ez a víz, és - jaj - ezek a tablók használhatatlanok! Az építészeti munkák első pillantásra 60-70%-osak, a belsőépítészet selejt. Hogy lehetett ezt az állapotot majdnem késznek jelezni? Napok múlva rájövök: a Kirendeltség igazán nem hibáztatható: a kivitelezőt a Vásárigazgatóság ajánlotta, nem is dolgozhat más a területen, mint ott regisztrált cég, a Kirendeltségen senki sem ért ezekhez a munkákhoz, elfogadták a vállalkozó jelentéseit és megnézték, az épület áll, a tablók tömege oda van támasztva majdani helyére. Ez is India megtanulandó jellegzetessége: millió vállalkozó, 1-2%-a világcsúcson dolgozik, 30%-a napi felügyelet nélkül is ellátja a dolgát, 20%-nak minden áldott nap, minden lépést a szájába kell rágni, a többi alkalmatlan. Lehet, hogy az asztalos a mintáról legyártja a legbonyolultabb bútordarabot is, de rajzról a vállalkozás egyetlen vezetője, tagja se tud dolgozni.

De hát hol a vállalkozó? Ilyen állapotok mellett ahhoz, hogy a nyitásra minden elkészüljön, 30 emberének kellene itt dolgoznia legalább egy művezető irányítása mellett. A kirendeltség szerint tudnak is érkezésemről.

A hirtelen riadalomban nem is figyeltem fel arra, hogy a pavilon közepén, a középső cső-oszlop mellett 8-10 gyékényágy van egymásnak támasztva, körülöttük pár tégla, vaslemez, kerámia-korsó és szemét. Valahonnan előkászálódik egy töpörtyű-ember, apró, vékony, sovány, a csont-bőr állapot közelében járó szikárságú valaki. Ötvennek nézem, de lehet, hogy csak harminc. Kérdem tőle, hogy hol találom a vállalkozót, először teljes mondatokban, aztán csak a cégnevet tagolva, majd a tulajdonos nevét lassan, alaposan. Nem érti egy szavam se.

Rohanok ki, vissza a szállodába és kezdem hívni a vállalkozót. Órákig nem veszik fel a telefont, majd valaki nagynehezen megérti, hogy holnap 8 órakor legyen a tulaj a pavilonban.

A megbeszélt időpontra nagy izgalmak árán sikerült kijutnom a pavilonhoz: meglepődéssel fogadták korai reggeli-igényemet, majd azt, hogy a reggelivel tíz perc alatt végezni is szerettem volna, a vásárterület körül a közlekedés iszonytató volt, teherautó teherautó hátán, köztük Ambassador-taxik, motoros riksák, scooterek (robogók) és hihetetlen tömegben kerékpárosok. Egy teherautó kátyúba került, ordítozva próbálta kiszabadítani néhány ágyékkötős munkás. A taxisom mögötte próbált beférkőzni a vásárterületre, majdnem nekiestek. Mire a pavilonhoz értem, már táncoltak az idegeim.

A pavilonban békés csendélet fogadott. Az ágyak "rendeltetésszerű használatban" két rendezetlen sorban ott sorakoztak a pavilon közepén, rajtuk rongyok között számtalan kisgyerek, az ágyak szélén szoptató asszonyok, vézna végtagjaikat nem rejtette el a kifakult, rojtos szélű szári. A pavilon bejárata mellett két-két téglára rakott platnin lepényt sütött, kövek közé ékelt alumínium edényben teát főzött pár férfi, asszony vegyesen. Csodálkozó szemek követtek, amint ki-be járkálva kerestem Gupta urat, a cégvezetőt. Ő azonban nem került elő se nyolcra, se kilencre.

Kínomban kézzel-lábbal elmagyaráztam a "cigánytábor" lakóinak, hogy visszajövök, és elindultam körülnézni, hogy a környező pavilonokban mi a helyzet. Kirándulásom alapvetően elkeserítő felfedezésekkel gazdagított, ugyanakkor részben megnyugtató is volt: a káosz teljes volt mindenütt, a mellettünk épülő pavilonok kivétel nélkül rosszabb állapotban voltak, mint a miénk. Volt, ahol a munkákat már az építő ország szakembere irányította, a szerencsétlen a haját tépte, két mondat után rohant tovább, többnyire azonban még csak a barna legkülönbözőbb árnyalatait képviselő indiai vállalkozókat és a tengernyi majdnem meztelen, sovány, apró munkást lehetett látni. A legfantasztikusabb látványt az indiai pavilon nyújtotta. A pavilon ötlete és tervei zseniális építészt sejttettek, a porból, törmelék- és vashegyekből, füstből kibontakozó körvonalai csodálatosak voltak: egy lépcsőzetes csonkagúla mint a mexikói piramisok, a lépcsők befelé dőlő falain egyelőre tátongó nyílásokként hatalmas ablakok. Látni véltem a csupa üveg, csupa fény pavilont, India egyik büszkeségét. Most azonban leírhatatlan, pokoli kép fogadott: elképesztő mennyiségű törmelék és vashulladék, acélgerendák, lemezek, gömbvasak, a pavilon kapujában tolató cementszállító teherautó, bent észvesztő tumultus és sűrű füst közepén egy toronydaru, amelyik egy acélgerendát tart, amit a pavilon belmagasságának közepén a födém acélszerkezetébe hegeszt valami ócska, a csúcsból leeresztett platón dolgozó hegesztő-páros. A padozaton betonkeverő és hegesztőtranszformátor, vízvezetékcső meg Diesel-targonca és ordítozás. Ha ebből lesz valami egy hónap alatt, akkor van isten az égben.

Egyedül az egyik nyugati pavilonban van viszonylagos rend és nyugalom. Itt már a belsőépítész munkáknál, alapvetően asztalosmunkáknál tartanak és amit látni, nem rossz. Kérdésemet, hogy ki a munkák vezetője, a kétkezi munkás is megérti és előkerül két nagyon fiatal ember, hosszúnadrágban, ingben, nyakkendősen! Dicsérő szavaimra örömmel mesélik, hogy most végzett építészek, ez az első szerződésük, amire hitelt vettek fel és a diplomájuk a fedezet a hitelre. Valami belső sugallat hatására megkérdem, van-e még szabad kapacitásuk, amire bólogatnak, hogy igen, de hadd lássák, miről volna szó. Késő délutánra találkozót beszélünk meg a magyar pavilonban.

Lázasan dolgozik az agyam. Mi menthet meg a világszégyentől, attól, hogy a magyar pavilon nem készül el (mert milyen csoda teremthet itt pavilont?) a nyitásra. Hiszen ez botrányok botránya lesz, nemzetközi csúfság.

Taxi (a vásárterület előtt fogva), irány Gupta úrék irodája. Ó-Delhi kis sikátorában eldugott emeleti iroda egy hölggyel: mindenki kint van a vásáron. Új taxi, Kirendeltség, csodálkozás. Telefon a Vásárigazgatóságnak. Holnap várnak a bemutatkozásra és addig is segítenek előkeresni Guptáékat. Telex haza: a nyitás előtt két héttel érkező munkás-csapatot kérem mielőbb, lehetőleg azonnal indítani, és építész kollégám, Varsányi Tamás is jöjjön a tervezettnél egy héttel korábban.

Vissza a pavilonba, hátha előkerülnek Guptáék? Sehol senki. És ahogy reményvesztetten leülök a pavilon előtt egy kis szusszanásra az árnyékban 39 fokban, rácsodálkozom a dolgozó Indiára. Földhalmot szállítanak el a pavilon mellől, a kupac legalább 25 m3. A teherautó talán közelebbre is jöhetne, de megáll 70-80 méterre. Felugrik a platóra egy vézna (csak véznák vannak) férfi, ő a fogadóember. A halom és a teherautó között tíz lépésenként elhelyezkedik egy-egy száris (!) asszony, a halomnál két vékonyka legény egy lapáttal. Az asszonyoknál vagy tíz lapos vesszőkosár. Az egyiket a lapátos legénykék megrakják földdel, az első asszony odamegy, felemeli, a fejére teszi, megteszi a tíz lépést és átadja a következőnek, aki mielőtt átvenné, ledobja a másik lába elé az üres kosarat. Ahány ilyen aktus, annyiszor földig kell hajolni egy üres kosárért. A végén a fogadóember átveszi és a teherautó platóján teregeti a földet. Az üres kosarat ő is a földre dobja. Nyilván így szerveződött évszázadokkal előtte a munka és nincs, aki a rutint modernizálja. Pár perc múltán figyelek csak fel arra, hogy a lapátos legényeknél annak ellenére, hogy csak egy lapát van, mindketten dolgoznak: a lapát fejére madzag van kötve, egyikőjük tolja a lapátot, a másik szemben áll és húzza. Gyengék, volt az európai magyarázat később. Több embernek jut így munka, mondja az indiai. Bizonyára neki van igaza.

Közben döbbenten bámulom a villanyhálózatot is. A vásár egész területén girbe-gurba rudakat vertek-ástak a földbe és azokra kötözve futnak a "kábelek", ez a rendszer látja el a világítástól kezdve a gépek három fázissal történő meghajtásáig a teljes elektromos hálózat táplálását. Pavilon főkapcsoló a falon futó valamilyen csőhöz kötözve, félkézzel a dobozát kell fogni, amikor az ember a kapcsolót működteti, a világítás - mint otthon festés-mázoláskor - dróton lógó foglalatba csavart égők. Bármelyik európai villanyszerelő rosszul lenne a látványtól, nem beszélve a biztonságtechnikusokról. És a rendszer működik valahogy ebben a közegben, ahol a munkások 90%-a nem tudja, mitől gyullad ki az égő. Hallani lehetett egy-két súlyos balesetről, halálesetről is, de soha nem hozták ezeket összefüggésbe áramütéssel.

Ahogy most a kétkezi dolgozókról írok, földereng az első munkadal emléke is. Első, mert eddig csak hallott az ember róla, ismerte a volgai uszályvontatók "E-ej uhnyem" kezdetű dalát, de a valóságban letűnt dolognak vélte. Időben mintegy három héttel később hangzott fel, amikor a kiállítási tárgyakat tartalmazó nehéz és terjedelmes ládáinkat görgették be a ládák alá helyezett csöveken a cingár emberkék. Ősi rituálénak lehettem szem- és fültanúja: a munkavezető nem ordított, nem vezényszavak pattogtak, hanem előénekelt egy néhány hangból álló dallamot, amire a ládának feszülő, azt kötelekkel húzó munkások ritmikus erőfeszítéssel és egy hosszabb visszhang-dallammal válaszoltak. Gyönyörű volt a dallam, az összhang és az eredmény egyaránt. Egyébként csendben, pihenők alatti halk, néhány mondatos megbeszéléssel folyt a munka gördülékenyen, szépen. Eszembe jutott József Attila, aki, ha ismerte volna ezt az indiai munkadalt a "Dolgozni csak pontosan, szépen, Ahogy a csillag megy az égen" csodálatos soraiban minden bizonnyal helyet adott volna a dalnak is.

Az első indiai napok elviselhetetlenek voltak. Elviselhetetlenek nemcsak a váratlan és megoldhatatlannak látszó nehézségek miatt, hanem mert akkor találkoztam életemben először az emberi nyomor és szenvedés hihetetlen mély és tömegeket érintő bugyraival. Sokan leírták már ezt a leírhatatlan nyomort. Leírhatatlan és ábrázolhatatlan. Talán Dosztojevszkij és Gorkij, Balzac és Zola, talán Dickens együttes erőfeszítései érthetővé, a legnagyobb németalföldi és orosz festők ecsete láthatóvá tudnák tenni ezt a pokoli nincstelenséget és nyomort. Mert a színes fotó és dia is torzít-szépít és nem hordozzák magukban a szagokat, amik a teljességhez szükségesek. Nemcsak a pavilon lakói és a vásárterületen lakó, munkához jutott emberek és családtagjaik, hanem különösen a vásár adta munkalehetőség reményében a fővárosba özönlő nincstelenek éltek olyan körülmények között, amilyeneket csak India-Pakisztán-Banglades és az afrikai nyomorországok "termelnek". Óriási tömegek élnek teljes nincstelenségben: többségüknek a testét fedő néhány ruhadarabon kívül semmije sincs, egy-egy családra jut két tégla, egy platni, egy teafőző edény és egy tésztagyúró, pár rongy, amin alszanak és amivel takaróznak. Jobb a sora annak, akinek van mire - a gyékényágyra - hajtania a fejét.

A vásáron dolgozók napi bére állítólag egy rúpia volt, ami 14-15 dollárcentet ért akkor. Egy ember egynapi munkabére! És boldog volt, aki munkát kapott, mert családjának teát, lepényt tudott adni. És ez így megy évezredek óta, hiszen Buddhát is a szörnyű nyomor látványa adta a világnak több mint 2500 éve.


I. 5. Az indiai hivatal. Manager No 1.

Találkozásom az indiai hivatallal előkelőnek nem mondható körülmények között történt. A Kirendeltség második embere - a Hungexpo ügyeivel megbízott vezető - elkísért a bemutatkozó látogatásra. Az épület ismerős volt, de el nem tudtam volna képzelni, hogy már hivatal működik benne: ugyanolyan félig kész épület volt, ugyanolyan törmelékhalmokkal, árkokkal-gödrökkel, csövekkel, kábelekkel körülvéve, mint a pavilonok többsége, a belső por és piszok is elviselhetetlen, a különbség csupán annyi, hogy az ajtók és az ablakok jórészt már a helyükön voltak. Az épület bejáratánál óriási tömeg, veszekedés, két-három őr próbál rendet tartani, sikertelenül. A rátermettek "átlépnek" rajtuk és belül folytatják a küzdelmet egy-egy ajtó előtt. Az indiai türelemre jellemző, hogy a hivatalnokok ilyen nyomás alatt is szemrebbenés nélkül végzik dolgukat, igen ritkán szabadulnak el az indulatok az ügyükért harcolókkal szemben.

Itt tapasztaltam először, hogy a fehér ember, ha nyugodtan, de erőteljesen kér bebocsáttatást, mint kés a vajon jut át a várakozó tömegen. Simán jutottunk át az akadályokon és léphettünk be a vásárigazgató kis, szegényesen berendezett irodájába: egy kis íróasztal, néhány összecsukható, fémből készült szék, pár polc tele masnis dossziékkal és oszlopokban tornyosuló iratokkal. És persze az elmaradhatatlan asztali ventillátor, amelyik valami csoda folytán működött is.

Udvarias kínálást követően a vásárigazgató asztalának sarkára került a nekünk szánt tejes tea. Volt már arab gyakorlatom és tudtam, hogy bár a csésze kétes tisztaságú, a forró italok viszonylag nagy biztonsággal fogyaszthatók. Egyébként se illik a vásárigazgató kínálását elhárítani vagy a csészét érintetlenül hagyni, így a meglepően jó zamatú teát a rövid beszélgetés alatt elfogyasztottuk. A vásárigazgató kedvesen érdeklődött, miben lehet segítségemre, megemlítette, hogy Gupta úrnak délután keresnie kell engem a pavilonnál, átadott egy, a pavilonigazgatók regisztrálására szolgáló űrlapot és bíztatott, keressem bármikor, ha elakadnék. Ígérete nem bizonyult üres udvariassági frázisnak: bármikor kereshettem őt vagy közvetlen munkatársait, a segítség - az ottani viszonyok között elfogadható gyorsasággal - mindig megérkezett. Nélkülük elvesztünk volna.

Kifelé menet mertem megkérdezni kísérőmet, mitől származnak a lépcsőfordulók sarkaiban a hosszú függőleges vércsíkok. Oda köpdösött bétel - volt a tömör válasz. Az indiai férfiak szinte kivétel nélkül fogyasztják ezt az emésztést elősegítő készítményt, ami erős nyálképződést vált ki. Miután rágógumiszerűen sűrűn majszolják, a hivatali helyiség felé közeledve kiköpik az ott majd zavaró nyálmennyiséget. Minden középület lépcsőfordulói tele vannak köpködve ilyen borzasztó gusztustalan lével.

Néhány nap múlva futár hozta a pavilonigazgatói igazolványom. Véletlen-e vagy tényleg én voltam az első, az igazolvány a "Manager" szó mellett a No 1 számot viselte. Emlékeim között valahol ma is meg kell lennie.