I.9. A csodák nyitánya: Ó-Delhi

Nem turistaként keveredtem Ó-Delhibe, hanem a pavilon belsőépítészeti munkáihoz szükséges apróságok - szegek, csavarok, talán festékek - beszerzése okán. Én ismertem már valamelyest a várost, a magyar mesterek még nem, és mindennél fontosabb volt, hogy dolgozzanak az elszenvedett óriási hátrány behozásán. Így beültem a kocsiba az igénylistával, mondtam a sofőrnek, mit keresek. OK Szááb - mondta és elindultunk. A Vásár babiloni káoszát elhagyva a már ismert sűrű, nagyon vegyes közlekedési eszközökön hömpölygő áradatban találtuk magunkat - amit európai értelemben véve nem lehet forgalomnak hívni. Ez az áradat alig valamivel kisebb káosz volt, mint a Vásár körüli, de volt valami rendje, ami biztosította a 20-40 km/óra körüli sebességet: a lassú, külső oldalon biciklisták, motoros riksák között kígyózó robogók (scooterek), beljebb a legkülönfélébb méretű, minőségű és állapotú autók, köztük feltűnően sok fekete tetejű, sárga oldalú "Premier" - évtizedekkel korábbi, licensz alapján Indiában gyártott angol típus - taxi és buszok. És óriási hangzavar: az autók kürtjeikkel riogatják az előttük lelassulókat, a motoros riksák eredeti réz-dudáikkal tük-tükölnek, a kerékpárosok és a robogók életüket nem féltő vezetői kiabálnak-kurjongatnak egymásra. De működik, mozog az egész.

Teendőim gondolat-felhőit a kocsi lelassulása lebbentette fel: bejutottunk Ó-Delhibe, annak is főutcájába, a Chandni Chowk-ra (Csandni Csók). Kitekintettem az ablakon és hosszú percekig nem tudtam elszakadni a látványtól: rozoga, 2-3-emeletes épületek kis erkélyekkel, rácsos ablakokkal, jobbra elől egy kis fehér hagymakupolás mecset, előtte parkoló autók teljes összevisszaságban, kerékpárosok kormányukra könyökölve, tehenek és kecskék békésen heverészve. A házak földszintje: egymáshoz tapadó mini-mikró üzletek sora. És mindenütt tarkaság, a házak változó színeitől kezdve az üzletek színben és nyelvekben egyaránt tarka "portáljai" és mindezek fölött mintegy úszik a tetőszint tarka-barka táblareklám-lánca. Kereskedelmi reklámok mellett film-reklám a főszereplő színésznővel. Lent ember ember hátán: a két lépés széles járdákon, az úton, ahol a forgalom lépésben araszol és a járművek a kézikocsikkal gazdagodtak. Megemészthetetlen, az első pillanatban elviselhetetlennek tűnő káosz. Valami azonban zavart, hiányzott. Lassan rájöttem: megszűnt a hang-kavalkád. Megszűnt, mint iszonyú kausztrofóbiától szenvedő barátom fóbiája repülőgépen. A líbiai Tripoliban ismerkedtem meg az amerikai olajtársaságnál dolgozó magyar olajmérnökkel, aki nem tudott másodperceket se liftben tölteni, aki artikulátlan hangon üvöltött rám, amikor le akartam nyomni a kocsit záró gombot: "Ne, megőrülök, ha bezársz!". Utazom haza éppen Tripoliból a következő alkalommal, gyanútlanul hátrasétálok a Zürich - Budapest Malév járaton a toilet felé és megkövülten veszem észre az egyik középtáji ülésen klausztrofóbiás barátom, amint nyugodtan újságot olvas. A kerekre nyílt szememben megjelent kérdőjelre válaszolta: "Ez már annyira abszurd helyzet számomra, hogy itt, repülőgépen nem kap el a pánik."

Semmi értelme se lett volna dudálni, kiabálni a Csandni Csókon se, ahol teljesen bedugult a forgalom, ahol a legokosabb volt kiszállni és gyalog folytatni az utat. Úgy is tettem, megbeszéltük a sofőrrel, hogy ő is megáll a kis mecset mellett és megvár, én pedig gyalog próbáltam eljutni a "műszaki cikkek utcájába". Kiszálláskor nem tudtam, de pár lépés után kiderült: a Csandni Csók vegyeskereskedés, a mellékutcák viszont "szakkereskedések". A konkurens cégek egy-egy utcában, szoros szomszédságban kínálják áruikat. Többet használ az, hogy a vevő mindenképpen betér az utcába, ha a szakosodás témakörébe tartozó árut keres, mint árt az, hogy a konkurensek zavarják egymást. Az is kiderült, hogy nem is zavarják, inkább segítik egymást. Ha valami nem kapható az egyiknél, átküldi a vevőt a másikhoz. Az árszínvonallal se lehet ilyen körülmények között zavarni: "terítéken" van az áru és azt is tudják egymásról az eladók, ki mikor milyen kedvezményt ad. Az utcák jelölése is leegyszerűsödik néhol: a kerékpárokkal és mütyürjeikkel foglalkozó utca sarkán egy ócska kétkerekű lóg a második emelet szintjén, a kerekekkel, gumiköpenyekkel foglalkozók utcájukat, boltjaikat köpenyfüzérekkel jelölik. Ez a legkönnyebben felfedezhető utca egész Ó-Delhiben.

Ez a bazár a világ minden bizonnyal legérdekesebbjei közé tartozik. Emlékezetemben ott hordtam már Damaszkusz és a líbiai Tripoli bazárjainak élményét, a két híres - és akkor még Tripoliban is virágzó - Szuk nyüzsgő életét. Építészeti hasonlóság jellemezte a két Szukot, mindkettő fedett, üvegtetős folyosók rendszere volt kétoldalt nyíló üzletekkel, amelyek többségének a folyosó felé nyíló homlokfala Damaszkuszban hiányzott, vagy hótkoszos üvegszerkezet volt. Tripoliban az egész Szuk átépítése, modernizációja folyt, ott az üzletek már zártabbak voltak. Damaszkuszban az égvilágon mindent lehetett kapni és uralkodtak a textil- és bőrárú, a fafaragások, a régiségek. Nem hiányzott persze az arany és ékszer sem. Pompázatosabb élet zajlott, mint Tripoliban, nagyobb nyüzsgés és hangzavar és az alku szinte kötelező volt. Tripoliban óvatlanul beléptem egy régiségboltba, megmászhatatlan hegyekben és tökéletes zűrzavarban tornyosultak kacatok és értékek, különösen szépek voltak a fegyvereik. Alig hangzottak el az üdvözlések, megkérdezték, honnan jöttem. Ó, madzsar, madzsar, good friend, adunk 12,5% (!) diszkontot - miből, és miért ez a nagy pontosság? Ki tudja? Nyilván egyszerűen felszólítás a keringőre. Itt is áru-utcák, azaz folyosók. Utánozhatatlanok a réztartályos-tömlős, porceláncsészés járó-kelő kávéárusok. Tripoliban komolyabb, rendezettebb, keményebb minden és már akkor háttérbe szorultak a keleti cikkek, minden tele volt nagyon olcsó "közszükségleti elektronikával": rádiók, magnók, lemezjátszók, kazetták, konyhai műszaki cikkek (akkor még nem egyszerűsödött a két főcsoport megkülönböztetése: akusztikai cikkek = brown goods, konyhai = white goods). Ami valódi keleti maradt, az az arany-bazár volt. Pici boltok, egy eladó, két vevő fért el többnyire, de egy-egy boltban több mázsa arany üvegpultban, a falakon körben és az utcácskára, folyosókra kihajtható tablókra aggatva. Bemegyek az egyik boltocskába, elmagyarázom, mi érdekelne, keresgél a boltos, nincs. Ismét elmondom, kézzel rajzolok is a pulton, mondom, láttam ilyet valamelyik boltban. Na, ezt a sértést nem tudta elviselni, kiszaladt a boltból, otthagyva engem a fél tonna arannyal. Dermedten álltam és az agyam szuperkomputerként értékelte a helyzetet: szaladjak-e el, ez lehet provokáció is. Visszajön és meggyanúsít tízezer dollár érték eltulajdonításával. Mire dönteni tudtam volna, megjelent és nyitott tenyerén mutatta a kért apróságot. Mosolyogva magyarázta, hogy a második szomszédjánál volt, ilyenkor kisegítik egymást. Szép, szép, de én beleizzadtam.

Nagyon elkalandoztam. Térjünk vissza Ó-Delhibe, ahol - mint mondtam - a világ valószínűleg legérdekesebb bazárjában, kereskedelmi városrészében kalandoztunk. Itt minden nyitott, kevésbé koncentrált és még kevésbé körülhatárolt, de nem korlátozott a kapható áruk köre és a tarkaság, nyüzsgés többszöröse az arab világban tapasztaltaknak. Itt nemcsak arany-ezüst, ékszer és régiség, nemcsak bőrárú és textília, hanem minden kapható, amit az ember gyártott, gyárt, gyárthat. Említettem, hogy szögért, csavarért, festékért indultam, hogy kerékpár- és alkatrészei, meg gumiáru utcák vannak, de ugyanígy idejárt később a munkavezetőnk vasalásokért, fáért, lehet itt kapni szaniterárut, bútorokat. Néhány hét múlva tonnaszámra ontotta ez a piac a tűzijáték-kellékeket a hindu Újév előtti napokban. És különösen feltűnő volt, hogy a szigorú indiai importkorlátozások ellenére nem volt hiány importtermékekben sem: az ősidők óta kereskedelemmel foglalkozó dinasztiákat nem lehet elzárni a világtól.

Amint tülekszem, keresem az acél hardware boltokat, egyszercsak cirill betűket látok magam előtt egy pöttöm bolt portálján. A nyelvi sokféleség eddig is szembetűnő volt: minden üzlet legalább három nyelven hirdeti magát és kínálja portékáját: hindiül, urdu nyelven (a muszlim lakosság nyelve) és angolul. És lám, elég volt "fellángolnia" az indiai-szovjet barátságnak, megjelennie Delhi utcáin néhány ezer oroszul beszélő diplomatának, kereskedőnek, szakértőnek, és az élelmes indiai kereskedő máris vette a fáradságot, hogy a nyelvet nem vagy kínlódva beszélő idegennek segítsen az árukínálatban eligazodni. Ő járt jobban. És nem került nagy fáradságába: hihetetlenül jó a nyelvérzékük, hiszen bábeli nyelvzavarban nő föl minden városban élő indiai.

Akkor még nem igazodtam el a nevek eredete kérdésében, az arcok sem árulkodtak úgy, mint évekkel később, annyi azonban feltűnt, hogy sok az arabos név. Az ó-delhi bazárban élő, nyüzsgő kereskedők többsége az urdu nyelvet beszélő muszlim. Az urdu nyelv (hindusztáninak is nevezik), a nagy indiai kohó egyik terméke: az Indiába évszázadokon keresztül beözönlő muzulmánok és az indiai lakosság keverék-nyelve. A világon valószínűleg párját ritkítja, ahogy az elnyomottak nyelvének nyelvtanára, mint egy csontvázra rárakódik az elnyomók szókincse. Az ugyanis az urduban alapvetően perzsa, arab, török. Az urdu anyanyelvűek ma is a második legnagyobb indiai vallás képviselői annak ellenére, hogy Pakisztán és Banglades tömöríti a volt angol gyarmat muszlimjainak döntő többségét.

A sikeres beszerző- és egyben Kelet-csodáló körutam végeztével visszaverekedtem magam a kocsihoz. Folytattuk csiga-araszolásunkat a Csandni Csókon és alig cammogtunk 3-400 métert, amikor hirtelen kitárulkozott előttünk egy zöld térség. Ma már nehéz visszaadni a látványt, amiben minden egyszerű volt, egyszerű, de hatalmas. Szemben, a házsorokkal már nem szegélyzett, előrefelé lejtő Csandni Csók valami, a járművek és tömeg áradatában alig felfedezhető kőhídon futott ki egy keresztirányú aszfaltútra, majd elolvadt az úton és az út túloldalán lappangó-lopakodó párafátyolból kiúszó, gulliveri meseméretekre emlékeztető vörös erődítmény kapujához kanyarodva. Az erőd - első pillantásra elárulta magáról, hogy ő a híres Red Fort, a Vörös Erőd - falai tökéletes épségben futottak ki jobbra a képből, lőállásokkal csipkézetten ma is harcra készen. A kapu messziről is a bevehetetlenség jelképének tűnt.

Jobbra vörös-fehér falaival és finom tornyaival valóságosabb, hihetőbb épülettömb állt egy kisebb, pár méteres magaslaton. Méltóságteljesen széles lépcsősor vezetett a vasrácsos kapuhoz. Ezen a lépcsősoron a bazár élete minden színével, kavargásával, keletiségével kúszott fel a kapuig, alig hagyva helyet a hívőknek és vándoroknak a ki-be járásra. Nem tudtam a nevét, nem tudtam, hogy a világ egyik legnagyobb mecsetjének a lépcsőin kerülgetem a törökülésben kosara mögött ülő árust, a kerékpárjára aggatott zsákból kereskedőt, a nyakába akasztott faládikóból áruit kínálgatót és az egyszerűen arra igyekvő szolgát. A kapu nyitva volt, benéztem a futballpálya méretű belső udvarra, a rőt szakállas őr a cipőmre mutogatva figyelmeztetett a muszlim szokásra: a templomokba csak lábbeli nélkül szabad belépni. Nem volt időm, hajtott a munka és azóta is sajnálom, hogy elszalasztottam a ritka alkalmat, amikor bejuthattam volna a Jama Masjid-ba (Dzsama Maszdzsid), a világ egyik leghíresebb mecsetjébe. Négy-öt alkalommal próbálkoztam a későbbi évek alatt, mindig valami tilalom állta utamat. Nagy igazság a mondás: "Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra."

Innen, a mecset lépcsőiről szélesebbre tárult a szemközti oldal látványa: legalább 100 méter sugarú körben népszórakoztató attrakciók és tarka közönségük foglalt el minden négyzetmétert. Kis Vidám Park, amely szabadon, kerítés nélkül fogadta a látogatókat, a tarkaságból azonnal érzékelhetően elsősorban nőket és gyerekeket. Volt ott minden: körhinta, mini-óriáskerék, bűvészek. És ismét örökre elszalasztottam valamit, pár csodálkozó pillantásra futotta, siettem vissza a kocsihoz. Pedig gyönyörűnek tűnt, másnak, önfeledtebbnek, mint otthon, ahogy ez a szomorúan szegény nép szórakozni mert és tudott.