I.10. Közlekedés: taxi és motoros riksa

A most leírandók címe a vendégekre vonatkozik. Az indiaiak fő közlekedési eszköze a vonat és távolsági közlekedésben, városokban egyaránt a busz. A nagyon gazdagok nyugati kocsikon közlekednek, a kevésbé gazdagok helyi gyártású autókon, mint az Ambassador, a Premier és pár év múlva a Maruti, az indiai Suzuki. A középosztályba tartozók a robogót kedvelik és ünnepélyes alkalmakkor a taxi vagy riksa valamilyen formáját veszik igénybe. A millió kishivatalnok, mini-vállalkozó, kiskereskedő, mesterember kerékpáron vagy buszon közlekedik.

Tömören ez a lényeg, de hirtelen, egy morzsányit belegondolva, hogy mennyi mindent ferdít ez az összefoglaló ismertetés, nem is tudom, hol folytassam. Mert - mint az indiai évek során tapasztaltam - az, hogy melyik közlekedési eszköz milyen szerepet játszik, milyen rétegeket szolgál, mennyire elterjedt, városonként nagyon eltérő. Ha például a riksára gondolunk, annak gyalogvontatású változata nagy tömegben csak Kalkuttában maradt meg, ott többtízezer van forgalomban. Motorkerékpárral öszvéresített változata Delhiben igen népszerű, az olcsó tömegtaxi szerepét tölti be, míg Bombayben gyakorlatilag mindkettő teljesen hiányzik.

Vagy vegyük a vonatot. Pályaudvarra egyszer-kétszer, először kíváncsiságból, majd kényszerből tévedtem be. A tömeg olyan hatalmas és annyira szegénynek tűnik a pályaudvarok környékén, hogy maga a látvány is félelmet kelt az idegenben. Sokáig el sem tudtam volna képzelni, hogy európaiak felülnek a mai India vonataira, amelyek láthatóan elhanyagoltak, kopottak, mocskosak és fűzérben lógnak az utasok a lépcsőkön, mígnem arról értesülök, hogy a bombayi kirendeltség-vezető 18 éves fia vonaton tesz komoly körutazást. És szájtátva hallgattam élménybeszámolóját pár hét múlva arról, hogy elegáns és tiszta, légkondicionált hálófülkében utazott mindenütt, teát a kupéba lehetett rendelni, fertőtlenített vizet szolgáltak fel és - ha jól emlékszem - meleg ételhez is hozzá lehetett jutni. Azaz vonaton belül is nagyok a különbségek.

Kegyetlenül egyformák viszont a buszok. Legtöbbjüket India két egymással birkózó, méreteit tekintve közel egyenlő vállalat-birodalmat magáénak tudó tőkés családja, a Tata és Birla közül a nagyobb tiszteletnek örvendő párszi Tatáék adják az országnak. Ezek a strapabíróbbak, az országutak elefántjai, de a városi közlekedés kulijaiként is kiváló szolgálatot tesznek. Madraszban gyártják a londoni emeletes buszokat, a Leylandot is, ez azonban kényesebb jószág, elsősorban a nagyobb városokban, Kalkuttában és Bombayban közlekednek.

Mit értek "kegyetlenül" alatt? A buszok India-szerte zsúfolásig telve közlekednek. A távolsági járatokon nem annyira az ajtókban lógnak, mint inkább a tetőn körbefutó párkány lecsúszás elleni védelmét kihasználva "tábort vernek" a tetőn összes batyuikkal és többszáz vagy akár ezer kilométert így utaznak tűző napon, ömlő esőben. Öregebb honfitársaim bizonyára emlékeznek a háború után közlekedő élelmiszer-beszerző vonatokra: hát valahogy ezekre emlékeztettek az indiai buszok. És száguldanak az úttalan utakon, többszólamú kürtjeiket szinte állandóan harsogtatva, hiszen ezek az utak külön mesevilág, önálló regényt érdemelnének. A lakott településeken áthaladó szakaszokra a teljes tumultus jellemző: apró, sátorlapokkal vagy bádoggal fedett féltetős favázas bódék alatt gyékényágyak, nyílt tűzön teát főznek, jobb helyeken valami meleg ételt is lehet kapni, a bódén színes betűkkel felirat: "Hotel Krishna". Igen, ilyenekben szállnak meg a vándorok. De kiömlik az élet ezer apró mozzanata is az útra: állatokat terelgetnek, sokszor szent teheneket. És ez, hogy "szent tehén", csak nekünk furcsa, csak nekünk tűnik úgy, hogy egy-egy kiválasztott tehén jut a szent státuszához. A valóság pedig igen egyszerű: minden tehén szent. Ezt tartják az ősi hiedelmek, ezt a hinduizmus, és az indiai alkotmány egyik paragrafusa is védi a tehenet mint szent állatot. De a szent tehénnel életében nem bánnak különleges módon, a tejét isszák, igavonó erejét felhasználják, sőt, ha makrancoskodik, bizony bottal ütlegelve terelgetik.

Szentté éppen azért vált, mert a legtöbbet nyújtotta a népnek, amit a természettől egyáltalán kaphattak. Egy tehén ma is egész családot tart életben Indiában. Terelgetnek persze kecskéket, bárányokat, vagy egyszerűen legeltetik őket az útszélen és senki sem ügyel rá, merre tekeregnek. Az állatok között áruval magasan megrakott, emberméretű - sokszor tömör - kerekeken gördülő kézikocsit vonszol a két hosszú kocsirúd közé beálló vézna ember, szaporán talpalva. Helyet hangos kurjongatással teremt magának. Sötétek az utcai lámpák, a "szállodák, éttermek" pislákoló lámpái és a sűrűn használt tarka lámpafüzérek adják az utcák, terek megvilágítását. Mivel ünnep ünnepet követ, a pár viskóból álló "falvakban" is ott látni a kedves kis vidám parkot. Az óriáskerék sokszor csupán pár méter magas és kézzel tekerik. A gyerekek azonban így is sikongatva örülnek neki. A vidám kavalkád közepén, az út mindkét szélén a friss gabonatermést szárogatják az asszonyok, éjjel is ott guggolnak az útszélen és valami sugallat hatására ide-oda sepregetik, majd egy mag vastagságúra teregetik a kincsüket. És jaj lehet annak, aki ráhajt ezekre a gabonaszőnyegekre, a legnagyobb teherautók is lépésben kerülik ki őket. A "szállodák" körül pihenő kamionméretű, lámpafüzérekkel, óriási fényszórókkal és színes feliratokkal díszített Tata-teherautók persze konok nyugalmukkal uralják a látványt. Amint pilótájuk kipihente magát, szedi a sátorfáját és kürtjével, motorjának dübörgésével felerősítve a zajszintet, mint leszegett fejű bivaly tör utat magának. Nagyobb helységek mellett etető-pihentető bódésorokkal "teherautó terminálok" vannak, ahol békés nyugalomban hosszabb pihenőt tarthatnak a kimerült sofőrök. Munkájuk a leírt körülmények miatt és persze azért is kimerítő, mert a bérpilóták állítólag 48 órát kapnak például a 2000 km feletti Bombay-Kalkutta útra. Valószínűtlen és megemészthetetlen az ellenőrző-pontokon kialakuló káosz. A kátyús utakon és több sorban az utak mellett is teherautó teherautó hátán, lassan araszolva kúsznak előre. Aki itt busszal vagy személykocsival át akar jutni, tegye azt nyugodtan, de határozottan, minden kis lyukat kihasználva és mindenki másra tekintet nélkül. A hosszú "sztráda"-szakaszokon annyival jobb a helyzet, hogy elmaradnak a kis csordák és kézikocsik, megjelennek viszont a bivaly-csordák és a motorosok. Az utak pedig, ha lehet még göröngyösebbek, mint a lakott településeken.

Ebben a káoszban nyomulnak a buszok, igyekeznek menetidőt is tartani. Az eredmény: nagyon sűrű és többnyire sok áldozatot követelő balesetek. Kint dolgozó magyar szakértő "szállnak a darvak"-ként emlegette az tetőn is utast szállító távolsági buszokat: egy nagyobb kátyú, három daru elszáll, egy gyorsan vett kanyar és újabb kettő elrepül, egy erőszakosabb teherautó leszorítja a buszt és az belecsúszik a folyóba: - kétszáz halott.

Nagyon előreszaladtam a tervezett témától, térjünk vissza Delhibe. A látogatónak, vendégnek tehát két választási lehetősége marad, ha nem akar vagy nem tud kocsit bérelni és ebben a káoszban vezetni: a taxi és a motoros riksa.

A taxik Ambassadorok és Premierek, a fiatalabb példányok is tízévesek. Karosszériájuk felül sárga, alul fekete, műbőr üléseik kopottak, az olajos testektől fényesek, legtöbbjük pár szakadásban mutatja a kócát. Menet közben recseg-ropog, ugrál, az ülés kemény, mint a fapad, zötyög, de megy. A meleg miatt az ablakok nyitva, a sofőr kikönyököl és a rég rossz elektromos kürtje helyett a századfordulóra emlékeztető rézdudájával okkal, ok nélkül vidáman tük-tüköl. Néha kidugja a fejét az ablakon, rászól az orra előtt bóklászó robogóra, aztán biccent egyet és gyorsít. Társalogni nem lehet velük: yes Szááb, no Szááb a szókincsük, de a minden bizonnyal rosszul ejtett címeket nagy biztonsággal nyugtázzák: "OK Szááb" vagy "yes Szááb", és indulnak. Előrendelés teljesen felesleges, minden szállodánál, komolyabb intézménynél, fogadásoknál, repülőtereken szépen állnak sorban, rosszabb esetben tülekednek és a londiner vagy kapuőr sípjelére előállnak.

Hogy rájuk bízhatja-e az utas az életét, nem tudom. Nekem legjobban a sikh (szik, a hindu-mohamedán megbékélést alapcélul kitűző vallás, majd népcsoport tagja) sofőrök tetszettek, ha választani lehetett, hozzájuk ültem be: mindig mosolygósak, fürgék, ragyogó vezetők és jó érzékük van a műszaki dolgokhoz. Könnyen romló kocsijaikat maguk hozzák - pillanatok alatt - rendbe. Angol nyelvtudásuk is jobb az átlagnál és közvetlenebbek.

A taxikkal kapcsolatban egy alkalommal azonban nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Másodmagammal késő este érkeztem a Palam repülőtérre, a szokásos tülekedés után kiértünk a kijárathoz, ott - nem szik vezette - taxit halászott nekünk a fegyveres őr és felírta egy rongyosfülű füzetbe a rendszámát. Szállunk be, de a jobb első ülés, amit otthon előszeretettel anyósülésnek hívnak, foglalt volt: egy eléggé sötétbőrű kis indiai nagy bottal a lába között nézett mereven előre. Ajaj, gondoltam magamban, ebből mi lesz? Csak az mérsékelte nyugtalanságom, hogy felvettek minket a jegyzékbe, ami persze sokat nem jelenthetett. Útitársamat, aki először járt Indiában, nyugtatgattam: biztos viszi haza a kollégáját, mondtam. Mint kiderült, pár nappal előbb egy taxis kirabolta az utasait. Botos embereket vezényeltek ki a külföldiek védelmére. Vándor, légy óvatos.

Nem szégyelltem a motoros riksa igénybevételét sem. Kicsit furcsa egyszerűség, még nehezebben viselhető kopottság, benzin- és füstszag jellemzik, de kisebb méreteinél fogva könnyebben veszi a forgalmi akadályokat, szabadabb a kilátás és forró napokon, a menetszél kellemesen hűsíti az utast. Könnyebben le is lehet inteni, egy szemvillanás alatt kiugrik a forgalomból. Dudálni ugyanúgy dudál, mint a taxi, eredendően rézdudával van felszerelve. A delhi forró napokban - az első két héten - jóval többet riksáztam, mint taxiztam, csak a "hűvösödő" november kényszerített a hajnali és esti órákban a taxi kötelező használatára, amikor a sofőrt már elengedtem. Az is tény, hogy a taxik többször csődöt mondtak alattam, a riksák soha.