Vissza a kezdőlapra...

 

 

 

 

Kolkata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kolkata - Indian Museum

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!


XXV. Letelepedés, munkakezdés

Kezdem azzal, hogy csak a közelmúltban fedeztem fel: Kalkuttát is átkeresztelték, most Kolkatának hívják. Azért meglepetés a név számomra, mert emlékeim szerint Kálkátá-nak ejtették ki, az 'o' csudamód furán hangzik. Amellett a történelmi visszatekintések szerint a ma is létező közeli falucska, Calicut (megintcsak Kálikát, Káli-kát) volt az a település, ahol az első angol agyafúrtak betették a lábukat Indiába. Sebaj, ezen én nem fogom törni a fejem, majd a történészek....

Számomra emlékezetesebb és fontosabb, hogy bár a kirendeltségek közötti körforgások során talán kétszer is jártam Kalkuttában, akkor nem tűnt fel, milyen roncstelep is ez a Magyarországot reprezentáló iroda! A bútorzatra jellemző, hogy a főminiszter első - rendkívül gyors és ezért különlegesen megtisztelő - vacsora-látogatása alkalmával a felesége karja alatt kifordult a nappali bútorzatának fénypontját jelentő szófa karfája és szegény asszony majdnem leesett róla. Elődeim szerethettek feleslegesen 'reprezentálni', mert a másik fődarab a szoba központi helyén emelt dobogós bárpult volt, amit ócska fehér pozdorjalemezekből fabrikáltak össze valamikor, de mi, mint a ritkán ivó indiaiak előtt az angol gyarmati elnyomásra emlékeztető és tartásunktól idegen förmedvényt, nem kívántuk használni. (A kettővel előttünk regnáló vezető fehér egyenruhában keverte a koktélokat a pult mögött!) A szőnyegek, függönyök fakultak és kopottak voltak. A konyha egyszerűen szörnyen nézett ki, nehezen tisztítható műkő lapok, csorba padlóburkolat, egészségtelen látvány. A legalkalmatlanabb kelléknek azonban a generátor bizonyult, manuálisan kellett működésbe hozni, ami a napi 12-14 órás, megszakításokkal tarkított áramszünet (power-cut) miatt sok kellemetlenséggel járt, ha éppen nem volt kéznél az óriási személyzetből az az egy ember, aki értett hozzá, bizony állt minden akár félórahosszat is. Bonyolult és unalmas lenne részletezni: a személyzet mennyiségi túltengése természetszerűleg a minőségi szintet is lezüllesztette, néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag inkább akadályt jelentettek, mint segítséget. Arra is hamar fény derült, hogy mind a kormányszintű, mind az üzleti kapcsolatok - finoman kifejezve is - mély álomba szenderültek. Magyarul fogalmazva: a kirendeltség emberi- és kapcsolat-roncstelepként fogadott bennünket.

Fentebb megírtam a lényeget (?) a személyzettel kapcsolatban. A kérdőjel arra utal, hogy amint mélyebb ismeretséget kötöttem a személyzet tagjaival, úgy jöttem rá - nagy örömömre -, hogy kiváló embereket is örököltem. Ilyen volt például Nandu, a sofőr, aki érinthetetlennek számított az ortodox hindu kaszt-törvények szerint, mert kínai származású nőt vett feleségül. Megmagyarázom, ha ezt a gyalázatot meg lehet magyarázni: kettős bűn terhelte a lelkét: külföldi lelket fogadott be és olyan közegből származót, akik a legnagyobb indiai bőrfeldolgozó ipar oszlopai voltak, azaz mind származásukat, mind foglalkozásukat tekintve kitaszítottaknak számítottak. Nandu viszont emelt fejjel viselte ezt a terhet. Felvilágosult szellem volt. Visz bennünket, Amritát és az anyósomat is beleértve egy évvel később a híres-neves Káli-templomhoz. Kiszállunk, mondom, parkoljon le a közelben és jöjjön velünk. Csak rázta a fejét, ő nem. Nem mindig lehetett tisztán érzékelni, mi az ilyen hárítás oka, ritkán mertek a közös megjelenés mellett dönteni az alkalmazottak a fényévnyi társadalmi különbségek miatt, ezúttal azonban pár szóval magyarázatot adott: szélhámosság az egész - mondta -, tessék megfigyelni, mi zajlik az adományok kezelése körül. Tíz százalékot visszaadnak, mint megszentelt valamit, a többit elvarázsolják a papok.' Attól kezdve szenteltem figyelmet a ceremónia részleteire, tényleg szélhámosság az egész! Később kiderült, ateistaként szörnyűködött a világon. Néha hozott a felesége főztjéből - aki picuri kifőzdével járult hozzá a család fenntartásához - finom, igazán ízletes ételekkel lepett meg bennünket. Mondtam neki, költözzenek Magyarországra, nyissanak egy kínai-indiai éttermet, segítek elindulni, de nem mozdult rá. Pedig akkor még nem létezett itthon egyik konyha se.

A szakács is jólelkű valaki volt. A feleségem ismerkedik vele, megrendeli nála az első magyar fogást, magyarázza, hogy vegyen tésztát, főzze ki, majd túróval hintse meg, öntsön rá tejfölt... és kezdte volna a szalonna-pörcöt magyarázni, amikor villant a szeme: O, yes, madam - mondja -, túrós csusza! Attól kezdve fordított volt a munkamegosztás: elhangzott az étel neve magyarul, az esetek döntő többségében indiai 'igen fejlengetés' volt a válasz, további magyarázkodásra csak akkor került sor, ha kétely jelent meg a szemében. Apana - merthogy ez volt a becsületes neve - nagyon rendes, csendes, még azt is mondhatnám, szorgalmas emberke volt, határozottabb, mint bombayi elődje. Szemüveges létére a kelléket csak sütéshez biggyesztette a szemére (ki érti?), így előfordult, hogy a levesben bogarak úszkáltak, amikor (mily szerencse!) elnéző magyar vendégeknek hozta be. Később is meglepett minket a magyar konyha alapos ismeretével, a töltött káposztát ugyan angol néven ismerte, de remekműként készítette, amikor viszont éppen beteg Amritánknak kellett valamit főznie és nejem elkezdte magyarázni a tejbe grízt, stb., megint kibökte: tejbegríz, madam?

Nem lehetett panaszunk Sankar-ra se, aki a 'sweeper', azaz takarító feladatát látta el, mert alacsony, köpcös termetével és nem csillogóan okos szemével rendben tartotta mind az irodát, mind a lakást. Érinthetetlennek kellett lennie, de ha nem is előkelő tartással állt meg az emberrel szemben, benne már nem fedeztem fel a delhi legényt, aki hátrált tőlem, amikor kezet akartam rázni vele. Ennek megfelelően kellően megértettük egymást.

Dzsanginak hívták a dobit (mosólegény), aki viszont nem volt előkelő lény, mint bombayi párja, de nem is mutatta ki, hogy érinthetetlen. Szorgalmasan, rendesen látta el a feladatát, magyarul: tisztaságot teremtett a mosandó holmik birodalmában. Kedveltük.

Mary az elődtől öröklött, de a fene tudja már miért eltávozott nanny (nenni), azaz aya (aja = pesztra) helyébe úgy lépett, hogy az egyik cseh család nannyjének volt a barátnője. A nevéből is következik, hogy keresztény volt és példája a kasztrendszer aljasságainak. A férje ugyanis hinduként szexuális kérdésekben partnere volt ugyan, de nem volt hajlandó ugyanazon edényekben főtt és tálalt ételeket fogyasztani, mint amikből a keresztény felesége táplálkozott. A sovány, elég rozoga nő kénytelen volt két párhuzamos háztartást vezetni (az egy ágyon kívül), külön kezelt edényekben főzött és külön tálalt a férjének. Az árnyék-fertőzés lehetőségéről ez esetben nincs tudomásom. Mary azzal védte ki a lelki elnyomorítást, hogy jókedvet tettetve viccelődött a témán. Áldott jó lélek volt, Amritára úgy vigyázott, mint a szeme fényére, amikor pedig az anyósom fél évre Kalkuttába érkezett, második gyermekként kezelte, kezét fogva kísérgette, szeretgette. Mary egyetlen bűnéül az róható föl, hogy Amritában megérezte a hindu lelket és barátnőként kezelte. Nem egyszer találtunk úgy rájuk, hogy a nappali közepén ülve kézzel ettek (Amrinak remekül ment!) közös tálból valami jó fűszeres indiai finomságot.

Előfordult, hogy az egész társaság, Amrita, Mary, Apana és Dzsangi lebukott, Apana 'lakosztályában' kártyáztak, mint valami züllött banda. Aranyosak voltak, szinte tetszett, nem nagyon avatkoztunk a dologba.

Itt nyúlok először anyósom jegyzeteihez, aki 1983 novemberétől volt 'vendégünk' és feljegyezte az élményeit. Olvasgatom és sok részlete érdekes, különösen a 'friss szem' látásmódja miatt. Bennem már jó négy év élményei rakódtak le és bizony-bizony akadályozták az embert a tisztánlátásban, megszokottként, néha jóindulatúan, néha majdnem észre se véve kezeltem olyan jelenségeket, amik az ő szemében friss élményként jelentkeztek. Lássuk, miként ír a személyzetről: "...Otthon Mary ... csókkal fogadott, a többiek indiai szokás szerint imára kulcsolt kézzel a homlokukat érintve köszöntek." Észreveszi a keresztény és hindu üdvözlés közötti különbséget és azt, hogy a homlokukhoz emelik a 'namaszté'-t. Igen, a szolgák a főnököket, a hívők az isteneiket így köszöntik. Ha egy szegényebb sorsú hindu ajándékot vagy baksist kap, azt is belekulcsolja a namasztéba és feltétlenül érinti vele a homlokát. Talán túlzott hódolat, de szép! Maryről írja: "Több szárija van, és naponta mossa ami rajta volt, így mindig tiszta." Erre a tisztaságra sűrűn csodálkozik rá a továbbiakban is!


XXVI. A munka

Bár a munkáról is megírtam a lényeget fentebb, néhány kiegészítő megjegyzéssel visszakanyarodok hozzá.

A legnagyobb élményt a R-II vízerőmű-tender megnyerése jelentette. Számomra remek iskola volt, mert Kalkutta előtt a külkereskedelemnek három területén szereztem csupán gyakorlatot: szocialista, néha ugyan kemény, de mégiscsak tervezett árucsere 'lebontásából' álló kereskedelem; kiállítás-szervezés, igaz, az a legmagasabb fokon; promotion, előkészítő-információgyűjtő, kapcsolatépítő munka Bombayban, kevés konkrét kereskedelmi tárgyalással. Itt viszont, alig tettem meg az első lépéseket, kiderült, hogy a jelentős tender pár nappal előbbi bontásakor a GANZ az ötödik, reménytelennek tűnő helyet foglalta el. A cég képviseletét ellátó ügynökség vezetőjével, a dél-indiai Subramanyam úrral ismerkedtem, ő mondta el a bontás eredményét, majd legyintésemre reagálva azt, hogy tettek már csodát az istenek, nem szabad még feladni. Pár nap múlva visszatér egy jól átgondolt tervvel, amely szerepkör-felosztást is fog tartalmazni. Annyit előre is elmondott, hogy a kérdés lényege: meg lehet-e, meg tudjuk-e verni a japánokat? Felhúztam a szemöldököm, mert csodákról én is hallottam már, nade japánokat kiütni? Magamban újra legyintettem. Rövidesen megjelent a tervvel. A GANZ előtti négy cég közül a BHEL (Bharat Heavy Electricals Ltd.) állami óriásvállalat állt, azt hiszem második helyen jegyezték a Sumitomo-Fuji konzorciumot, harmadik és negyedik helyen a jugók és egy népi kínai cég állt, akik nyilván az akkori kínai-indiai torzsalkodások miatt hong-kongi cég hátán jelentek meg. Az ügynökség vállalta a jugók és a kínaiak kiütését, ugyanis egyik se rendelkezett referenciával Indiában (milyen óriási jelentősége van az első bekerülésnek!). Ez pár hét alatt sikerült is. A BHEL nagyon kemény dió volt. Ezt a 'fúrást' már munkamegosztásban végeztük: az ügynökség műszaki pontosítandók sorát állította jegyzékbe, eldugva köztük az egyetlen lényegest, a bombát, a hatásfokot. Nekem a GANZ-nak kellett súgnom, hogy a pontosítás során milyen (javított) hatásfokot adjon meg, amit a BHEL biztosan nem tud teljesíteni. Közvetlenül fütyültek rá az illetékesek (jó magyar szokás szerint), úgyhogy a GANZ-nál, ezen a területen középszintű vezetőként dolgozó bátyámat kellett megkérnem, segítsen. Ennek megtörténtével a BHEL is kiiktatódott, mint műszakilag nem kielégítő ajánlatot tett cég. (A dolog pikantériája, hogy a BHEL az indiai ipar egyik legjobb cége volt és mint ilyennel a kapcsolatokat se szabadott rombolni.) Maradtak a japánok, akikkel szemben referencia- és műszaki trükkök nem működtek volna. Nekem kellett minden bemutatkozó-, majd ismétlő tárgyalás alkalmával 'mószerolnom' az illetékes minisztérium vezetőinél és magánál a főminiszternél. És lőn, a végleges eredményhirdetéskor a GANZ-ot hirdették ki győztesnek. Kalkuttában, akkora állam fővárosában, mint Franciaország. A baj csak az volt, hogy a központi kormánynak is áment kellett mondania az ügyletre, ott pedig nem lehetett vagy nem tudták megvédeni, véglegesíttetni. Amíg Kalkuttában dolgoztam hatszor terjesztették fel jóváhagyásra, mind a hatszor visszadobták: a GANZ két projecttel is két-kétéves késedelemben volt Indiában!

Hű, de nehéz téma következik: a magyar külkereskedelem és technológia-export egyik csúcsa, a kalkuttai metró. Tény, ami tény: nem lehetett egyszerű dolog eladni magyarként azt a tudományt, amit mi a szovjetektől tanultunk. A tervezési közreműködés és szakértés mellett eladtunk két felújított szovjet fúrópajzsot is. Az ezekkel végzett fúrást felügyelte-szakértette - többéves váltásokkal - egy-egy magyar mérnök. Annyiban jól jött ez a lehetőség, hogy a budapesti metróépítés éppen egyik Hamupipőke-álmát aludta, csupa öröm volt a vergődő metróépítő cégnek megszabadulni a pajzsoktól, meg emberektől. Nagyon érdekes szakértőket és családjaikat ismert meg az ember és a Bombayt ostromló nagy bevásárló delegációkhoz szokott idegeim is majdnem felmondták a szolgálatot, amikor 10-12 fős delegációk érkeztek megtekinteni az építkezés állapotát és tárgyalni piszlicsáré dolgokról. Egy-egy ilyen delegáció költségei minden bizonnyal megemésztették az éves nyereséget. Az egyik szakértőről hamar kiderült, hogy elődeimet is bosszantotta már és velem se tett kivételt, széles körben úgy mutatkozott be, mint a magyar kirendeltség vezetője, beállt ünnepi fogadósor élére, mintha fogalma se lenne, hogy nem testméret szerint alakulnak ezek a sorok. És ez még csak az apró csalafintaságai közé tartozott. Hamar kiderült, hogy magyaroknak és nyugatiaknak is fröcsög, hogy 'moszkovita' vagyok, végül az, hogy a kirendeltségtől korábban kapott reptéri diplomáciai belépőt nem egészen 'rendeltetésszerűen' használta, hanem anyagiainak gyarapítására, annyira, hogy kénytelen voltam bevonni az igazolványt. Szaladt azonnal Delhibe, ahol valami oknál fogva libling volt. Nehéz, nagyon nehéz. Az egészre két vonalon derült fény. Az egyik indiai volt, valamelyik fogadáson rácsodálkozott egy indiai üzletember a névkártyámra, hogy hát ez hogy van, ilyet ő már kapott mástól is, kettős a rendszer? Majd előbukott a kiváló memóriájából a név is. A másik meglepett embernek egy nemzetközi szervezet magyar kiküldöttje bizonyult, aki egy darabig nagyon hidegen viselkedett, aztán rájött, hogy a másik a galád, nem én és elmesélte a kirendeltség-vezetői címmel visszaélést és a moszkovitát is, ami annál érdekesebb, hogy az illető a gengszterváltás után üstökösként tolódott jobbra. Évekig nem volt időm rágódni ezen a jelenségen, most, visszagondolva egyértelműnek tűnik, hogy Kalkuttában így fújtak a gengszterváltás szelei, a gazemberek számára tárt kapukat nyitó neokapitalizmus szelei.

Meglepett viszont az egyik indiai Web-lap értékelése, miszerint az általános (a magyar szakértők körében is egyhangú) várakozással szemben, hogy a metró koszfészek, a hajléktalanok táborhelye lesz, a tényleges helyzet merőben más: a metró állítólag tiszta, kultúrált és nélkülözhetetlen tömegközlekedési eszközként működik.

Itt egy olyan alcím szerepelt a tervezetemben, hogy 'Miért nem lesz semmi Magyarországból?' Közben rájöttem, hogy az 'Életrajz helyett...'-ben megírtam a lényeget, a sorozatos rossz lépést, nemtörődömséget. A csúcsot a GANZ-MÁVAG egyik kereskedelmi vezetője jelentette, aki - remélem nem az én időm alatt, mert nem találkoztam vele - ki-kijárt Indiába és ellátogatott Kalkuttába is, apropóként (úticél:) a 'R-II' tender témáját megjelölve, de egyetlen lépést nem tett a szállodán kívül, bevette magát a legjobb helyre, odahívta az ügynököt, átadta neki az éppen vele kipostázott papírokat és 4-5 napig békésen napozott, úszikált és úszikált, napozott a szálló fitness központjában. Csoda, hogy bukfencet vetett a szocializmus?

Ez az egész trutymó és az átutazó nagyjaink (kicsit lentebb) fejezték be a súlyos kiábrándításom.


XXVII. Ahol éltünk

Nem nagyon szoktam idézni a magyar kiküldöttek és 'utazók' körében sűrűn ismertetett definíciót, mert leginkább az India iránt megnyilvánuló mélységes utálatukat fejezi ki, de a helyzet tömör értékelésére nehéz kitalálni jobbat: "Ha India a világ segge, Kalkutta a lyuk rajta." Az angol gyarmatbirodalom valamikori koronaékszere talán az egyetlen városa Indiának, amely az angolok kivonulása óta ottlétünkig folyamatosan és az elviselhetetlenség határáig züllött. A számtalan ok közül felsorolok néhányat: (1) már az angolok áttették a szubkontinens központját New Delhibe (1911), mert a város biztonságát aláásták a függetlenségi mozgalom első harcosai, akik a terrorban látták a megoldást (!), a státusz elvesztése a város jelentőségét lenullázta, a teljes hatalmi gépezet elköltözött, de az alkirály, a hatalom holdudvara is követte a Napot, áttelepült; (2) Kalkutta mindinkább veszített 'világkapu' szerepéből és ezzel együtt közlekedési 'csomópont' szerepéből is, egyrészt földrajzi helyzeténél (Bombay vette át a tengeri forgalom jelentős hányadát), másrészt a vasúthálózat centralizációs logikájánál fogva (Delhi vált ennek központjává), harmadrészt, mert mindebből következően az ipart se tudta többé vonzani, sőt, annak elvesztése vált jellemző folyamattá. (3) A végső csapást valószínűleg a partíció jelentette, a várost 1949-ben elözönlötte a Kelet-Pakisztánból menekülő hinduk tömege. Milliókról beszélnek, elképzelhetőnek tartom. Az már csak a nincstelenek számát növelte, hogy minden természeti-gazdasági csapás, ami Bangladest érintette, egy-egy újabb, nemegyszer hetek alatt többszázezres hullámban lökte Kalkuttába a nyomorgányokat. A 'lecsöngőben' lévő város végképp nem tudott mit kezdeni velük, rakódtak rá keményen, mint a guanó.

És mégis, mit ír a várostól búcsúzóban friss szemmel az anyósom?

"Talán még kimegyünk a klubba is, mielőtt hazamegyek és akkor még egyszer megcsodálom a virágzó fákat, a sokféle madarat, rengeteg varjút és a vitorlázva suhanó sasokat, nomeg a csupasznyakú keselyűket, amint ott gubbasztanak egy-egy kopasz fa ágain.

Az ablakból egy nagyon szép fára látok, olyan, mint egy piros rózsacsokor, levél még alig van rajta. A kertünkben folyamatosan virágzik a hibiszkusz, nagyon szép, piros a virága és a salvia, meg a szegfű és a tátika és a még nem tudom, milyen nevű csodálatos virágok.

Sajnálom, hogy nem tudok mindből magot vinni, de néhányat azért elviszek és megpróbálom a kertben elvetni, talán meghonosodik és akkor lesz egy pici Indiám.

Nagy a zaj, a füst, de már megszoktam és otthon egy ideig biztos hiányozni fog az utcán alvó asszony a kislányával és minden elképzelhetetlen szenny és nyomor, ami Indiát jellemzi."

Lám, Kalkutta így is tud hatni!


XXVII.1. A város

Kalkutta kétségkívül legnevezetesebb látnivalója a Victoria Memorial, elsősorban talán mert az indiaiak végtelen türelmét, toleranciáját demonstrálja. A lenyűgöző fehér márvány épületet ugyanis a világ legnagyobb gyarmattartó hatalmának királynője és India császára, Viktória tiszteletére emelték. A királynő halálakor Lord Curzon, az akkori alkirály 'vetette fel' az emlékmű építésének gondolatát és mindjárt meg is határozta, hogy a megemlékezés legméltóbb módja az lenne, ha "páratlan szépségű park közepén grandiózus, monumentális épületet emelnének közadakozásból". Elképesztő módon a teljes építési költséget szó nélkül le is jegyezték a maharadzsák és az indiai nép. (De jó lenne most látnom a névsort és az összegeket!) Az alapkövet 1906-ban tette le a későbbi V. György, akkor walesi herceg és az épületet 1921-ben avatták fel. Minden lényegesebb elemét Olaszországban készíttették, rég elfeledve, hogy India milyen magas szinten művelte az építészetet és szobrászatot. Az épület gyönyörű, különösen a szobrai, de a sok indiai szépség után, amit Bombayból ki-kiruccanva láttunk, nem kerített különösebb lelkesedés a hatalmába.

Ha Kalkuttára gondolok, nem a város múltjának képei rajzolódnak ki lelki szemem előtt, hanem a nyomor. Ha mégis, a Memorial mellett két templomra, a Kalighat Kali Temple néven ismert hindu templomra és az egyszerűen 'a dzséjn templom'-ként ismert épületre emlékszem.

A kalkuttai hindu templomot messze földön ismerik (Indiában, persze), egyrészt mert belőle, illetve környezetéből nőtte ki magát a város, amelyet a XVII. század második felétől ismer a világ, másrészt, mert Kálinak, a kegyetlenségéről híres istennőnek egyik legszentebb temploma. Ez a templom is emlékeztet halványan az orosz templomokra. Sokszor jártam ott, mert az egyik legfontosabb látnivalónak tartottam és cipeltem oda az érdeklődőbb utazókat. Sohasem tudtam olyan pillanatot elkapni, amikor a templom ne lett volna tele hívőkkel. Az élet az utcán kezdődött, ahol koldusok hada támadt az érkező idegenre, csak ritkán erőszakosak, néha nagyon szánalomra méltók, mint az egyik fotómon szereplő vak koldus (ugyancsak Kalkutta I). Majdnem mindig megtaláltak a szép koldus-gyerekek, 4-5 fős csapat (a fényképen épp maximális jelenlétet mutatnak be), mosolygósak, kedvesek, ha adtam baksist, szinte ugrándozva köszönték meg. Ezt a fotó-sorozatomat egyébként érdemes végiglapozni: a templom külső falánál sorakoznak az áldozat-árusok bódéi, onnan az udvarra belépve nem túl tágas tér fogadja az embert. Azt hiszem itt még vásárolható a kecske-áldozatok húsából, mint bemutatandó áldozatból. A templom kupola-hajójában közelíthető meg az oltár, Káli feketefejű, kinyújtott nyelvű szobra, felöltöztetve és virágkoszorúkkal agyondíszítve. Fotózni nem szabad, de a tömegtől nem is tudtam volna. Két félmeztelen pap fogadja és 'kezeli le' az áldozatokat, ad vissza belőle kis 'megszentelt' hányadot, merít a hívők tenyerébe kiskanálnyi szenteltvizet és keni fel a homlokukra a sárga csíkot. Az oltárhoz lépcsők vezetnek, a legmagasabb pontról (10-12 lépcső) oldalra nézve kis oszlopcsarnokot látni, amelyre kétoldalt is vezetnek fel lépcsők, a ráérős hívők ott üldögélnek és csevegnek. Az igazi szenzáció, hogy az udvarban, az oszlopcsarnoktól pár lépésre fejezik le az áldozati kecskéket. Kalodába fogják a szerencsétlen állat fejét, a segéderő a fülénél fogva meghúzza azt, a pap pedig egyetlen suhintással átvágja a nyakát. A fegyver olyan, mint a mexikói nádarató kard (hogy is hívják?). A fröcskölő vérért szinte küzdenek a hívők, aki hozzájut a csonkhoz, az a homlokára ken valamennyi vért és áhítattal, namasztéra formált kézzel imádkozásba merül. Ott se szabadott fotózni, de a tömeg takart, felkaptam a fejem fölé a gépet, elsütöttem, vissza. Úgy sikerült, ahogy, de bizonyíték, ugyanis magam se hittem volna, négy év India után se, hogy ilyen még létezik. Az indiaiak által komolyan előadott alternatívát a mai napig nem hiszem. Állították, hogy 30-40 évvel előbb, tehát a XX. század negyvenes éveiben még előfordult emberáldozat bemutatása is. A kecskét átadják a mészárszék-láncnak, ahol megnyúzzák, feldarabolják, kis kosárkákba rakják a húskockákat, amit aztán meg lehet vásárolni. Te szentséges ég, mondja az európai. De hiszen Krisztussal is elkövettek minden kegyetlenséget, amit csak lehetett. Meg gondoljunk a nagyon magas amerikai indián kultúrákra, vagy a kevésbé kultúrált Idi Aminra. Nehéz, nagyon nehéz. A legnagyobb ellentmondása Indiának: az abszolút erőszakmentességgel szemben áll a bráminok kegyetlen elnyomás-gyakorlata és a vallási szertartások körüli elborzasztó történések. Ki érti mindezt?

Anyósomnak is sikerült bemutatnom az eseményt. Ő kicsit másként látta: "...Tóni alig tudott a templom közelébe jutni, ahogy meglátták a fehér Mercedest, rögtön körülvették és alig tudtunk kiszállni. Amrita úgy félt, mondogatta hindiül, cselo, cselo, ami annyit jelent, menjetek innét, de hiába, cibálták szegényt, úgyhogy Tóni felvette és úgy mentünk a templom udvarába, ami inkább vágóhíd, mert élő áldozatot mutatnak be naponta. Valamikor embert, de ma már csak kecskét. Pechünkre akkor értünk oda, amikor szegény kecske épp delíriumban volt már; valamivel locsolgatták a fejét, a buta állat csak állt, meg sem mozdult, majd kalodába dugták a fejét és egy suhintással lecsapták a fejét, a testét félredobták; a vér csak úgy fröccsent, a fejét bevitték a templomba és azzal mosták az istennő iszonyú fejét. A szétfolyó vérben gyerekek kenték magukat, meg felnőttek, és kutyák lefetyelték. Majdnem rosszul lettünk, és mindezt Amrita végignézte, aztán majdnem sírva kérte apját, menjünk gyorsan innen, mert nem tudja nézni, és azt mondta: "Az ilyen gonosz istent kellene lefejezni, nem a szegény kis kecskét."...

A dzséjn templom - aminek a becsületes neve Parashnat Jain Temple (Párásnát...) - nem szertartásait tekintve különös, hanem templomnak furcsa, szokatlan épület. Méreteit tekintve szinte kicsinek mondanám, de ha rátekint az olvasó a pár sorral fentebb belinkelt egyetlen képre, amit hirtelenjében elő tudtam varázsolni, láthatja, hogy vibráló látnivaló. A bejárat előtti pagodaszerű ernyőkkel védett szobrok is különleges látványt nyújtanak, de az épület mese-tornyai, a főtorony, körülötte a kis tornyocskák fűzére és áttört terei is szokatlanok a dzséjn építészetben. A templom kupolája alatt szentek szobrai, merev, kissé primitívnek tűnő alakok, garlandokkal díszítve, és - emlékeim szerint - a belső tereket színes márvány-felületek, arany és üveg uralják, az egész inkább kicsit giccses elvarázsolt kastély, mint szentek ünnepélyes lakhelye. A 'Kalkutta I' saját fotógyűjteményem alulról nyolcadik sorában három képen szerepel a templom és udvara, talán jobban érzékelhető a templom érdekes szépsége, és valami látható az udvarból is, amelyik a legszebbek és legrendezettebbek közé tartozik Indiában. Az udvaron üldögélő árusok is kitűnnek nyugalmukkal, amint a helyszínen készítgetik az árult ételeket. Finom körvonalakkal és mázas csempékkel burkolt medencére is rácsodálkozhat a látogató a park közepén. Most figyelek fel Fodor (1) útikönyvében a megállapításra, hogy a burmai pagoda-építészet elemeit hordozza magán a templom. Igen, szent igazság, csak építész szemmel látni is tudni kell. Közvetlenül a templom mellett található az egyszerűen 'Marble Palace' (Márvány Palota) néven ismert, a XIX. század végén emelt épület, ahol az európai festészet néhány remeke látható a már eléggé elnyűtt, valamikor érzékelhetően szép épületben. Magángyűjtemény, igen vegyes, Murillo és Rubens festmények, kínai vázák, egész falat borító velencei tükrök és görög, római szobrok elég jó másolatai láthatók kissé rendezetlenül. A palota parkjában medence pelikánokkal, az épület folyosóin óriás-kakaduk, vidáman rikoltoznak. A tulajdonosok a parkban látható kisebb kastélyban még éltek, magát a palotát az államnak adományozták.

Ha templomok, akkor ide kívánkozik a két keresztény katedrális is. Annyira nincs hívő, hogy be vannak zárva. Töredelmesen be kell vallanom, hogy csak az egyikben jártunk, a Szent Pálban. Úgy sikerült, hogy a diplomáciai testület szervezésében húsvéti hangversenyt adtak, oratóriumot. Az előadás silány volt, a templom viszont nagyon szép. Igazi angol templom, szerkezetében, elrendezésében és festményeiben is. (Festmények vagy mozaikok? Igen, festményeknek kellett lenniük.) Mintha valamelyik angol nagyváros székesegyházában gyönyörködtünk volna. Anyósom megint érdekes észrevételt tett, neki sikerült Maryvel bejutnia valamelyik székesegyházba egyik városnéző utazása során: "Megfigyeltem, hogy akik a templomba betérnek, ugyanúgy viselkednek, mint otthon (megj.: Magyarországon), de a hindu szokásokból átvették, hogy megérintik a szobrokat, utána a homlokukat." Érdekes, számomra is az!

Ha pályáznom kellene, mi legyen Kalkutta emblémája, szemrebbenés nélkül a Howrah (Hóra) hidat ajánlanám. Néhány négyzetkilométer és benne van egész Kalkutta, vagy talán egész India. A szubkontinens valószínűleg máig legnagyobb, leglüktetőbb pályaudvara mellett épült, illetve nem is tudom, melyik létezett előbb. A híd először ponton- vagy uszályhídként működött, aztán, talán éppen a vasút megszületése miatt... vagy hogy is volt, hiszen fújtam a történelmét. Megnéztem és angolul tudóknak ide linkelem: Howrah Bridge , másként 'Rabindra Setu', egy önálló, lüktető világ. Napi 60000 jármű (van forrás, amely szerint százezer) halad át rajta, csak azért annyi, mert közben megépült a második Hóra híd (Second Howrah Bridge), a VidayaSagar Setu, amit a tenyeremen hordtam. Furcsa, nagyon vegyes érzés ránézni a fényképére és felismerni a tervek alapján: igen, ez ő, amelyiket meg tudtam volna kapni tenderen kívül, amelyiken most ott viríthatna a tábla, "Designed and built by... of Hungary in co-operation with...". Nem létezik, hogy túlhaladta volna a magyar mérnökök és munkások képességeit, egyszerűen a stupiditás volt határtalan a később nagy lendülettel megbukott, széttrancsírozott, külföldi tőke által lenyelt cég vezetésénél. Ugyanakkor szívet melengető tudat, hogy igenis, a tenyerembe tétettem, elértem egy-másfél év kemény, rettenetesen kemény munkájával, hogy ilyenekhez hozzá tudtam jutni. Jobb híján egyelőre ide másolom az egyik rövid ismertetőjét:

VidyaSagar Setu

Well known as second Howrah bridge. Connects Calcutta to Howrah. A cable staid bridge broad enough to carry six cars side by side. Main span length 457 meter and pylon height is 127 meter.
Bus routes
GLS6 Garia - Botanical Garden

Ha valaki belemélyed a híd történelmébe, azt hiheti, hogy füllentgetek, mert huszonév megvalósítási időtartamról regélnek, márpedig a kemény igazság az, hogy a nyolcvanas évek közepéig, ottlétem végéig nem történt más, mint előterv készült (azt hiszem Angliában), amit felülvizsgálatra kiadtak harmadik ország tervezőinek, a fizikai munkák pedig csak a helyszín előkészítésénél tartottak, a feljáró útszakaszok kialakítása indult meg. A hidat nekünk kellett volna megterveznünk és - szokás szerint - indiai kivitelezőkkel kooperálva megépítenünk! Ennek ismeretében meglep, hogy 7 vagy 9 (1992-es és 94-es átadással is találkoztam) év alatt megépült a híd. Jó kezekbe kerülhetett.

Jó lenne látni, 'R-II' hogy néz ki, milyen metró-kocsik futnak Kalkuttában és megvalósult-e a 630 MW-os lignit-erőmű? Mindez magyar munka lehetett volna, ha... Elég, ebből most és itt elég!

Egy pillanatra visszatérek a régi hídra. Nem a vasút, hanem a II. világháború - amibe a megtaposott Indiát is bevonta Anglia - szülte a végleges hidat. Szükség volt a nagyipari - egyebek mellett hadiipari (az idősebbek még emlékezni fognak a Dum Dum lövedékekre, ez a gyár is howrahi volt) - potenciált jelentő Howrah város összekötésére Kalkuttával, és a gyors forgalom biztosítására Távol-Kelet felé. Meg kell hagyni, komoly szervezőkészség és előrelátás kellett a terv keresztülviteléhez. A híd az akkori know-how csúcsát jelentette. 705 m hosszú, 97 m széles, 2590 t nagyszilárdságú acélból épült. Emeletes, alul ballagnak a vasúti szerelvények, felül 8 sávban a gépjárművek. Persze sávról könnyelműség beszélni Indiában, a hídon ugyanolyan őrült tömegben hömpölyög a járművek vegyes sokasága, mint akárhol másutt. Átelőznek a szemközti sávba, ha leáll a forgalom, türelmesen várnak, amíg valaki vagy valami meg nem oldja a gubancot. Ma is főütőér szerepet tölt be, Kalkutta legnagyobb pályaudvarát, a Howrah Station-t kapcsolja be az ország vérkeringésébe. A híd pillére az úttesttől számítva 90 m magasba emelkedik. A meleg időszakokban a hídszerkezet hőtágulása eléri az 1 métert!

Anyósom: "...hajnalban indultunk, hogy a Hooghlyt átszelő hídon átjussunk, mert az egy háborúval felér."...

Elszomorított a sok elpocsékolt munkám, hogyan tovább?

India és a világ egyik leggazdagabb Indiáról szóló múzeuma a kalkuttai Indian Museum, amiről linket mellékelek baloldalt. Az Asiatic Society keretében 1814-ben létrehozott múzeum 1878-ban költözött a jelenlegi, nagyon szép, de nagyon angol épületbe. Mennyire igaza van Baktaynak, hogy az angolok képtelenek voltak alkalmazkodni az indiai viszonyokhoz, meríteni az India tudás kincseskamrájából, építettek meleg, rideg épületeket, mintha el se hagyták volna a szigetvilágot. A múzeumban jelenleg egymillió kiállítási objektum látható. Különösen büszkék, joggal, az egyedülálló érem-gyűjteményre. Érdekes módon nem tudnék most kiemelni semmit a látottakból, tessék lapozgatni a múzeum lapján.

A város központja rettenetes volt, éppen a magyar közreműködéssel épülő metró miatt. Minden feltúrva, építőanyagok, kellékek, szemét káosza. Járművel alig lehetett közlekedni, helyenként gyalog se könnyen. Így nehéz volt meglátni a szépségeket. A Maidan - Chowringhee - Dalhousie - Eden Gardens - Fort William - kormányépületek körbe, hál'isten, jól megőrzött zöld környezetbe fogható össze a centrum. Ide sorolható a Csóringi mellett emelt Octerlony Monument ( Sahid Minar) is. A Chowringhee (Csóringi) még magában hordozta a valamikori nagyság jegyeit, de mint a polip az áldozatát, befonta a puha India számtalan jelensége: a nincstelen járdalakók ott is megtelepedtek, a kis boltocskák vagy inkább pultok, asztalkák az előkelő Grand Hotel bejárata mellett közvetlenül is virágoztak, a növekvő tömeg nyüzsgése a gyalogos mozgást szinte lehetetlenné tette. A látványt talán legjobban az rontotta, hogy az angol fénykorban még sétáló utca jellege, az, hogy az épületsorra nem alulról, hanem távlatból nézhetett rá a járókelő, míg a modern indiai Kalkuttájában kiszorult az úttestről a járdára, ahonnan nem csodálhatta meg a néhány szépnek maradt épületet. Az Eden Gardens mellett szinte naponta hajtottam el és többnyire nem jelentett többet számomra, mint akármely szép, friss levegőt biztosító park. A nevét valamelyik angol nagyság feleségétől, a megalapítótól kapta. Sokszor láttam, hogy elképesztő tömegek mozognak a parkban épült krikett-stadion körül, amely közel százezer nézőt fogad be. Ilyenkor leállt 3-4 napra az élet Kalkuttában, mert aki nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, az is TV-n követte a követhetetlent. Többször leírtam, hogy nem sokat értettem meg a játékból, még kevésbé értem a nézőket, a leglényegesebb momentumot, a függőleges rudakra helyezett pilinckák ledobását teniszlabda-méretű gömbölyded alkotmánnyal 20 m-en túl nem lehet látni. Mindegy, az őrületek többnyire érthetetlenek, mérlegelhetetlenek. Egyszer azonban sikerült átélnünk, mit jelent a tömeg, a feltartozhatatlan tömeg. A szép, csillogó kocsival családostól haladtunk a park melletti úton, nyilván munkaszüneti napon a Tollygunge (Toligándzs) klubba, amikor éppen áramlottak ki a népek a stadionból. Először csak kerülgették a kocsit, aztán - hogy véletlenül meg ne lökjek valakit - megálltam. Ekkor pillanatok alatt befont minket is a tömeg-polip. Jöttek a kocsi baloldala felől és nem tudtak vagy nem akartak 'szétnyílni' felléptek, felugráltak a kocsi tetejére, majd a jobboldalon le. És hömpölygött a százezer ember, tíz percig tartott, nem tovább, de az a tíz perc életveszélynek tűnt. Ez is India!

A Maidanról ad valami képet az a néhány fotó, amelyek a 'Kalkutta I' gyűjteményben találhatók. Nagy tér, egyik oldalán a Victoria Memorial és parkja, körülötte - különösen munkaszüneti napokon - picinyke asztalon vagy járva-kelve dolgozó árusok, gyermekeket szórakoztató attrakciók. Nem látogattuk sűrűn. A Dalhousie tér és utca az üzleti világhoz tartozott, az épületek többsége az angol időket tükrözte.

A kormányépületek közül a miniszterelnöki hivatal, a Raj Bhavan (Radzs Báván = a királyság palotája) és az energiaügyi minisztérium volt a legfontosabb. A Raj Bhavan már ottlétünk alatt közel kétszáz éves volt, az angol gyarmatbirodalom egyik jelképének számított. A múlt század elejéig a mindenkori alkirály székhelyeként funkcionált. Az indiaiak is rendben tartották, bár a szerepe Nyugat-Bengálra szűkült, ebben az óriási palotában lakott és dolgozott a központi kormányt képviselő kormányzó, akit elfogadható, tiszteletet parancsoló pompa vett körül. A palota akár parknak is mondható kertjében adott fogadást minden évben, a Függetlenség Napján a kormányzó és felesége, meglehetősen szerény, vagy másként kifejezve nem pazarló körülmények között. Azt hiszem, ez volt az a kivételes alkalom, ahol elegánsan kellett megjelenni, bár a kiutazásom előtti frakkal, szmokinggal ijesztgetés nem bizonyult megalapozottnak, az a korszak a korábban nagyon ortodox, előkelősködő Kalkuttában is elmúlt. Mint Magyarországot egyedül képviselő személynek, családnak - és így a diplomáciai testületbe is besoroltaknak - kötelező volt a megjelenés, nagy sértés lett volna a távolmaradás. És persze kapcsolatépítés szempontjából is fontos esemény volt, pár szó és névkártya-váltás itt többet ért, mint másutt félnapos. Az öltözködés, a 'felvezetés', a kormányzó megjelenése, a himnusz, minden, ami fontos előkelő volt, harapnivalókként kanapékat, indiai szamószákat (fűszeres zöldségekkel töltött tészta-táskák) hordtak körbe, a felszolgált italok pedig szigorúan frissítést szolgáltak. Utánozni kellene szerte a világon!

A kormányzóval kapcsolatban megjegyzek még két momentumot. Érdekes módon nem lehetett komolyabb csatározásokról hallani a kormányzó és a helyi kormány között, pedig hát a központi és helyi kormány tűz és víz kellett legyen. A központi 'polgári' (milyen megfoghatatlan fogalom Indiában) alapokon kormányzott, a helyi kommunista volt a javából. Jyoti Basu-nak (Dzsoti Baszu, általában Dzsotidzsi-nek becézték) nem csak az indiai munkásmozgalmat, annak lényeges erőit sikerült összefognia, hanem a kommunista mozgalom két legerősebb áramlatát (Moszkva-barát és Kína-barát) és sok forgács-erejét, közte szélsőségeseket is, akik - azt hiszem - a második ciklusukat töltötték West Bengal kormányzásával. Kisebb összekoccanásokról lehetett hallani, de az általános hangvétel kultúrált, egymás tiszteletén, megbecsülésén alapult. Pár hónapra ki kellene oda zavarni az egész magyar Parlamentet, tanuljanak tisztességet. Kormányzó-váltás történt a kintlétem időtartamának közepe körül és az új kormányzó sorban bemutatkozó látogatáson, vacsorán fogadta a diplomáciai testület tagjait, érzésem szerint nem köntörfalazva nem alfabetikus vagy egyéb mondvacsinált, hanem szigorúan fontossági sorrendben. Kezdte az USA-val és a Szovjetunióval (ki volt az első, nem tudom már), mi valahol a végén kerültünk sorra, és bennünket már összecsapott a román kirendeltség-vezetővel. Utánunk már csak a kerti törpék következtek. Hogy miért éppen Romániával ikresítette Magyarországot, nem derült ki. Tudta talán, hogy a románnal mi kivételesen jól megértjük egymást vagy kíváncsi volt, hogy viseli magát a nem problémamentes viszonyokkal kínlódó két nép helyi képviselője közös megjelenésen vagy így húztak ki minket a kalapból a protokollosok, ki tudja? A román fiúval egyeztettünk, hogy jóbarátként kell megjelennünk és viselkednünk és hál'isten remekül abszolváltuk a bemutatkozás akadályát. Ez mellékes, ha szívmelengető oldala is a kérdésnek, amiért tulajdonképpen írok az eseményről, az a kormányzó és felesége. Kiöltöztünk, ami nálam sötét öltönyt és nyakkendőt, a feleségemnél (kis vagy) nagyestélyit jelentett. A nagyon előkelő 'felvezetést' lenyűgözőnek találtuk, aranysújtásos fehér katonai egyenruhás tiszt fogadott a főkapunál, átadott bennünket annak a tisztnek, aki az ősi, de nagyon szép, kovácsoltvas keretben mozgó körben-üveg liftig vezetett, ott a személyi adjutáns szerepét betöltő tiszt fogadott tisztelgéssel, és kísért a kormányzó lakosztályához. Úgy emlékszem, ott polgári alkalmazott vette át a kísérő szerepét és az ajtót (nappali vagy mindjárt ebédlő? nem emlékszem!) kinyitva hangosan mondta el a nevünket és hogy kik vagyunk. Kifogástalan angolsággal (sajnos, jobbal, mint a mienk) és nagyon kedvesen üdvözöltek és a perceken belül megérkező román házaspárral együtt megindult a könnyed, laza csevegés. A kormányzó pár rendkívül intelligensnek bizonyult és egyértelműen készült a találkozóra, minden lényegeset tudtak a két ország helyzetéről, az egymáshoz való viszonyról, mintha teljesen érintőlegesen megemlítették volna a jelentős romániai magyar etnikumot, nem vártak tőlünk ezzel kapcsolatos véleményt, még az is villan, mintha annak összekötő szerepére is utalt volna a kormányzó. Az ilyenkor természetes lámpaláz lassan felszívódott, a nem túlzóan gazdag, de igen finom és 5-6 fogásból álló vacsorát a feszélyezettség érzése nélkül fogyasztottuk. Kalapot le, ismét elbűvölt egy indiai.

A két kormányépület nagy hodályként nehezedett az emberre, alig takaríthatták, minden poros, ápolatlan benyomást keltett. Illetlenül sokáig várakoztattak néha az alacsonyabb rangban lévők, Dzsotidzsi viszont Naval Tatához hasonlóan rendkívül ügyelt arra, nehogy kényelmetlenül sokáig késsen. A tárgyalója húsz négyzetméternél nem lehetett nagyobb, vak, ablaktalan és igencsak alacsony helyiségben fogadta a vendégeit, félkör kanapé és alacsony asztal, álló-ventillátor, nagy ernyővel tompított fényű állólámpa és vastag szőnyeg, ebből állt a bútorzat. Ha nem jelzett semmit a titkára, akkor perceken belül besuhant Dzsotidzsi, igen, enyhén hajlott testtartással, puha cipőjében alig hallhatóan lépett be és pár üdvözlő szava után a tárgyra kellett térni. Ha késett, a körülbelüli időtartamot azonnal jelezték az emberei, ha tovább csúszott volna az elfoglaltsága, újabb jelzést küldött. Nem emlékszem, hogy negyedóránál tovább várakoztatott volna. Halkszavú emberként nem beszélt sokat, meghallgatta a mondandót, kérést, ritkán, pontosítást kérve közbekérdezett, megjegyezte, hogy kérdezzek vissza x időpont múlva vagy ő jelentkezik (!), nagyon ritkán hárított, de soha véglegesen, legfeljebb egy lépcsővel lejjebb utalta az ügyet. Ő többnyire a hivatalos témák lezárása után, ha volt ideje, kérdezett rá magánjellegű dolgokra, családra, közérzetre. Figyelmes ember hírét soha nem hazudtolta meg. Nem lehet véletlen, hogy a nagytőke is áldotta az egeket, hogy ő áll a kormány élén.

Rendkívüli élményt jelentett számomra az Asiatic Society-ban tett látogatásom, ahol Kőrösi Csoma Sándor emlékünnepséget rendeztek. Megmutatták azt a szobának nehezen nevezhető helyiséget, amiben a nagy tudós éjt nappallá téve dolgozott. Írtam már, de megismétlem: a nagy szellemeknek Indiában kijáró tisztelettel, szinte szentként kezelve beszéltek róla a Society nem utolsó tudású emberei. Saját hazájában nem övezi olyan mély elismerés, hódolat, mint ott, ahol közvetlen emlékeket dédelgetnek róla. 1837-től 42-ig, öt évig dolgozott Kalkuttában, a tudomány robotoló szolgájaként. Tudtam, hogy a magyarok eredetét kutatni, eredeti tervét teljesíteni indult útnak, amikor Dardzsilingben utolérte a halál. Nem emlékeztem azonban, hogy malária ölte meg. Furcsa,... á, dehogyis az: egy ember, aki a mellékvágányokon rekedve többet és fontosabbat alkotott, mint tehette volna, ha egyenesen az úticéljához jut. És miközben számtalan nyelvet megismerve építette a kapcsolatot Kelet és Nyugat között, kegyelemkenyéren nyomorgott.

Nem untatom tovább az olvasót a város nevezetességeivel. Úgy tűnik az idő távlatából, hogy a sok munka és egyéb, annak nem nevezett társasági elfoglaltság kevés időt hagyott kulturális programokra, vagy kikoptak az agyamból fontos látnivalók. Felsorolok néhányat, amiket a Kalkutta iránt érdeklődőnek látnia kell: Zoo Gardens (Alipore-ban, Alipúr, a város egy része), Nakhoda Mosque, Nehru Children Museum Botanical Gardens (Shibpur = Sibpúr, ugyancsak városrész), Birla Planetarium. Inkább leírok néhány olyan 'látnivalót', ami útikönyvekben, Web-lapokon nem szerepel.

Mielőtt azonban áttérnék erre a 'hétköznapi' témára, megjegyzem, a kalkuttai értelmiségi körök szerint a város India kulturális központja. Odakint nem tudtam ezt felmérni, nem érzékeltem, hogy igazuk volna. Most, hogy ilyen messzi távlatból és távolról foglalkozom vele, erre is rányílt a szemem: minden időkben a költészet központja lehetett, a festészetet tekintve pedig az újjászületés, a modern festészet bölcsője. Nem lehet vitás!

A mindennapok látnivalói közül a közösségi temető, a Cemetery szinte omladozóban lévő kapuja néha felvillan ismertetőkben, de arról egyáltalán nincs szó, hogy belül nem lát a látogató mást, mint sík területet, ahol a halottégetés folyik. Egyedül mentem be, tudva, hogy nem örülnek idegeneknek. Jöttek is felém néhányan, fenyegető testtartással és hessegető kézmozdulatokkal, de aztán két embernek adtam 5-5 rúpiát és visszavonultak, csinálták tovább a dolgukat, sőt, a fotózás ellen is mértékkel tiltakoztak. Nincsenek sírok, építmények, urna-tárhelyek. Két-három máglyán égették a halottakat, láthatólag szegényeket, a máglyák kicsik voltak, az egyik hulla kilátszott a fahasábok közül. Kuporognak a máglyák körül, mintha tábortűz lenne, piszkálgatnak, igazítanak valamit rajta. Nem sír, sőt nem könnyezik senki, nincs igazi szomorúság, teljesen hétköznapi esemény a halál. Mennyivel másként távoznak az életből, mint a keresztények. Most, hogy ezt írom, sajnálom, hogy nem láttam se arab, se indiai mohamedán temetést, de a hozzánk közelebb álló zsidót se, pedig érdekes lenne összehasonlítani a ceremóniákat.

Hivatalosan és magánügyben is többször jártam a Salt Lake City-hez, illetve a bőrfeldolgozó üzemekhez vezető, elég jó úton, ami valami szeméttelepen keresztül vezetett. A bűz ezen az útszakaszon is és a bőrösöknél is elviselhetetlen méreteket öltött, ugyanakkor érdekességgel is szolgált: zöldségeket, elsősorban káposztát termesztettek több négyzetkilométer területen. Akkora káposztafejek nőttek, mint egy-egy vödör, csak bámultam. Láttam nőket - száriba öltözötten - dolgozni, és az út szélén néha hatalmas hegyekben állt a káposzta. A bőrösökhöz ismerkedni, meg a lehetetlenül primitív 'üzemeikkel' megismerkedni, párszor a bőrátvevőt kísérni jártam, tiszteltem a magyar bőr-importőröket, hogy bátran mozogtak technológiai és egyéb szennyben úszó, kétségbeejtő bűzt árasztó hántoló-cserző (jól mondom?) üzemekben. Megismétlem, hogy ez tipikusan az a terület, amit csak érinthetetlenek vállalnak, mert a bőr erőszak terméke. Ezért sok köztük az amúgy - mint idegen - is érinthetetlen kínai. A magyar bőrösök legfőbb partnerének mégis becsületes bengáli névvel illették: Banerjee (Benerdzsí). Kellemes ember volt, nem mertem a kaszt-hovatartozása iránt érdeklődni. A hivatalos látogatásom másik oka az akkor befejezéséhez közeledő Salt Lake Stadium volt. Foci-stadionnak épült, ami elég egyedülálló jelenség Indiában, mert alig űzik ezt a sportot, kivéve a bengálokat. Százezer néző befogadóképességre emlékszem, az elektronikus hirdetőtáblákra kiírt tenderre készülődött egy magyar cég, őket próbáltam segíteni. Műszaki adatgyűjtésre érkeztek és a felmérés közben igyekeztünk minél több információ besöpörni. Sikerült is gazdag zsákmányra szert tenni, a műszakiak ott is közlékenyebbek, mint a hivatalos gárda.

*

Az elején kellett volna ezzel kezdenem, csak elfeledtem. Pár Kalkuttáról szóló népesség-adatot gondoltam előrántani a szivarzsebemből, kemény keresgélés lett belőle. Mert hitelesnek minősíthető adatot nem könnyű találni. A keveset, ami összejött - és ami érdekeset találtam keresgélés közben -, mindjárt elmondom.

A szigorúan vett város lakosságát az 1991. évi népszámlálás 4,4 milliónak találta, a metropolitan area (Nagy-Kalkutta) viszont 10,9 millió embert tartott el, ha ezt annak lehet nevezni. Másutt a pontos terület körvonalazása nélkül a nyolcvanas évek közepére 7 milliót adnak meg, mára pedig tizet. Indiát megjárt emberként azt mondom erre, hogy már megint európai kérdéseket próbálok boncolgatni. De: Kalkutta a nyolcvanas években nagyjából Bombay nagyságrendjét képviselte, növekedésben azonban elmaradt mögötte. Valószínűleg ennek és a metróépítés befejeztének köszönheti a város, hogy - a fotók alapján, amiket nézegetek - tisztább, rendezettebb képet mutat, mint amilyen az ottlétünk alatt volt. 1773-tól látta el az angol-India fővárosának tisztét és 2000-től viseli az állítólag eredeti nevét: Kalkota. A Chowringhee-ről készült felvételek a metropolis-jelleg növekedéséről tanúskodnak, több olyan felhőkarcolót látok, amelyekre nem emlékszem. Szép, modern épületek. A Dalhausie-ról viszont azt olvasom, hogy a legtöbb kormányépület ott található és hogy tó van a téren. Szinte naponta jártam arra, mégis elmosódtak az emlékek.

Még egy adatsor Kalkuttáról: 1943-ban a japán bombázások nagy károkat okoztak és a háborús éhínségnek 1,3 millió áldozata volt. Elképzelhetetlen, de leírták, el kell hinni!

India összlakossága mára túlhaladta az egymilliárd 65 milliót, gyorsan közelít Kínához. Mobil-telefonja 26 millió lakosnak van.

*