Bhubaneswar

Minden jog fenntartva!           All rights reserved!

Életem egyik legizgalmasabb, egyszerűen lenyűgöző, felkavaró, megdöbbentő élménye a Bhubaneshwar - Puri - Konarak háromszögbe tett kirándulás volt. Felejthetetlen, és sajnos most már megismételhetetlen. (Lényegtelen, de megtaláltam a szállásfoglalást kérő cetlim, a körút pontos időpontja 1983.10.13-14: Bubanesvár és 14-17: Puri)

Már az indulás, a Kalkuttából a Howrah-hídon és magán Howrah-on átvergődés is új csúcsot jelentett abból a leckéből, amit Indiának hívnak és amit tanulni muszáj, de megtanulni nem lehet. Az anyósom annyira jól írta le (fentebb), hogy sokat nem lehet hozzátenni. Tényleg pokoli zűrzavaron lábol át az utazó, ha van valami gyakorlata benne. Ha nincs, ne induljon neki, mert leblokkol. Nem szabad semmire figyelemmel lenni, mert nem patika, hanem ember-állat-primitív eszközök birkózása a lehetetlennel, ugyanakkor mindenre figyelemmel kell lenni, mert különben elgázol valakit vagy valamit a kocsi és akkor mindennek vége. Akár lincselés áldozatává is válhat a sofőr vagy mindenki.

Haladva dél felé, Orisszába, autóval vergődve a keskeny és rossz, emberrel, állattal zsúfolt úton, egy nyomorult falucskában meg kellett állnunk, mert a látványtól földbe gyökerezett a lábunk: varázslatos szépségű 'pipli'-k, piros-sárga-kék színű, népi mintázattal és csillogó csillám-tükröcskékkel díszített textil-faliszőnyegeket árultak a főutcát ellepő sátrakban. Gyorsan vettünk is egy hatalmasat, amely csopaki nyaralónk egyik falának kimagasló dísze, büszkén mutogatjuk, mert párját ritkítóan különleges, ízléssel, művészi alkotó fantáziával készített, ugyanakkor egyszerű díszítőelem.

Amint a piplik feletti csodálkozáson túlestünk és kicsit körülnéztünk, újabb meglepetések értek bennünket. Az egész falu, a vásári bódék melletti szabadabb területek a főút partján, a bódék, kunyhók közötti keskeny utak, akár ösvények mentén szerteszórva remekmű-roncsok sokaságát, picinyke templomok romjait találtuk, egyik ámulatból a másikba estünk. A falucska lakóinak valószínűleg fogalmuk se volt, milyen értékek között tesznek-vesznek, milyen sok évszázaddal korábbi alkotások mellett élik nyomorult életüket. Óhatatlanul felmerült az emberben, ha itt, egy akármilyen nyomor-fészekben ennyi kincs van, mi lehet még Indiában, amit az elnyomó hatalmak egyszerűen nem értek el, nem szereztek róla tudomást, nem raboltak el. Ha egy pillantást vet, olvasó, a baloldalt található Bubanesvár fotógyűjtemény 'Úton Bubanesvár felé' című felső részére, megismerkedhet egy indiai falu képével és ezekkel a meglepő alkotásokkal. Jé, most olvasom, Konarakra készülve, hogy magát a falut is Pipli-nek hívják és ott van a három híres város háromszögében!

Összesen öt nap állt rendelkezésünkre, a hindu Újév ünnepe, amely összecsúszhatott egy hétvégével.

A három helyszín külön-külön is a legnevezetesebb látnivalók közé tartozik Indiában, együtt azonban teljesen rendkívüli élményt nyújtanak, mert más-más arcot mutatnak, mindegyiknek különleges, jellegzetes karaktere van. Hindu vallási központok, de mintha más-más világból származnának, annyira eltérnek egymástól. Mindhárom Orisszához tartozik, ahol a természeti kincsek is oly pazarul ontják gazdagságukat, ami párját ritkítja az egész világon. Egyetlen példát említek csupán, az indiai sajtó kürtölte világgá: egy paraszt faekéje csillogó kövecskéket forgatott ki a földből, a koldus-emberke jelentette a hatóságoknak, a geológusok kicsit megturkálták a földet és a világ akkor ismert leggazdagabb felszíni féldrágakő-drágakő mezejét tárták fel.

Bhubaneshwarban megszálltunk egy éjszakára, hogy megcsodálhassuk a hétezer (!) templom városát (Balaram Mishra az 52. füzetében olyan leírást idéz, amelyik 9999 templomot említ, talán mindkét szám túlzó rege). A hétezerből mára 500 maradt meg a vallási központ szent tavának partján az útleírások (1) szerint, abból az ajánlott legszebbekre, legépebbekre telt az időnkből.

Mielőtt azonban ezekkel foglalkoznék, megemlítem, hogy Balaram Mishra szerint (52) a város neve érdekes átalakulásokon ment keresztül, mindegyik név hordozott valami jellegzetességet. Az első fennmaradt név 'Mangó Erdő' volt, amit 'Aranyhegy' követett, majd 'Síva Lakhelye' mutáció szerepel az emlékekben. Orissza viszonylag békés történelme a Kr. előtti IV. évszázadig nem jegyez fontos történést, akkor játszódott le viszont a világtörténelem egyik legjelentősebb eseménye, a 'Kalinga háború', amikor a Maurija-dinasztia legnagyobb alakja, Asóka császár elfoglalta a helyiek által ma is Kalingaként ismert területet, Orissza keleti részét, A csata olyan szörnyű volt, hogy az irtózatos hullahegyek láttán Asóka megrendült és soha többet nem indított háborút, feladta a katonai hódítás, a 'Dig-Vijaya' elvét és a szellemi hódítást, a 'Dharma-Vijaya'-t tette kormányzása iránytűjévé. Ezt aztán olyan sikerrel gyakorolta, hogy uralkodása idején az általa birtokolt területeken, a mai India jelentős részén a buddhizmust államvallás szintre segítette. India meghökkentő történései sorában nem utolsó érdekesség, hogy a buddhizmust alig egy évszázad múltán elsöpörte a dzséjnizmus és uralkodó vallássá vált a Kharavela dzséjn király által az Agra melletti Mathurától a szubkontinens legdélibb csücskéig kiterjesztett Kalinga-birodalom egész területén. A Kr. utáni második évszázadban viszont a dzséjnizmus indult hanyatlásnak, az uralkodó vallás szerepét ismét a buddhizmus vette át és tartotta magát a VII. századig.

A sokezer templomot az orisszai civilizáció csúcsszázadai, a IV. és XIII. század között uralkodó hindu dinasztiák, a Kesari-k (Készári) és Ganga-k alatt épültek, sok más orisszai építészeti emlék mellett. Tehették az egész Indiát átható építészeti vágy mellett azért is, mert szerencsésen kívül estek az indiai történelem főbb áramlatain, békében gyarapodhattak. Végül azonban Orisszát is elérte a végzet, a Delhiben székelő muszlim szultánok - akik több évszázada fenték a fogukat erre a területre is, ma meglepőnek tűnő okból: a harci elefántok kimeríthetetlen beszerzési lehetőségét látták benne - a XVI. században legázolták a királyságot. A későbbi Nagymogul korszak viszonylagos toleranciájával szemben a Delhi Szultanátust bigottéria jellemezte, a 'bálványimádók' templomai alaposan, módszeresen rombolták. A szent tó körül megmaradt 500 templom állapota ennek megfelelően nagyon eltérő, alig pár tud a hívők rendelkezésére állni, a többi romos vagy félig rombolt állapotban maradt az utókorra. (Érdekes hindu-muszlim vonatkozásban találkozni a bálványimádó kifejezéssel, amit eddig csak az egyébként szerintem ugyancsak bálványimádó kereszténység által bármilyen más vallásra szórt átokként hallott az európai?!)

A bubanesvári emlékeim - lehet, hogy mert nem a legelbűvölőbbek körébe tartoznak - eléggé homályosak és szórtak. Nem emlékszem például sem Asóka császár sziklába vésett törvénykönyvére, amely pedig a 14 híres törvény-leírásból tizenegyet tartalmaz, sem az oszlopára, amelyek pár kilométerre Orissza fővárosától láthatók. A törvénykönyvet Kr. előtt 260-ban vésette sziklába a nagyon bölcs uralkodó. Bölcsességére nem csak a fegyveres hódításról lemondása utal, hanem például az is, hogy a 'törvényei' között itt nem szerepelteti a 13.-at, amely ennek a területnek a sok vérrel és kegyetlen szenvedéssel járó meghódítását dicsőíti. Bölcsebbnek bizonyult e tekintetben is, mint a világ hódító uralkodói vagy kormányai általában, egészen napjainkig (Hitler, Sztálin, Bush), akik azt követelték a meghódítottaktól, hogy imába foglalják a nevüket. (Megjegyzem, találkoztam ellenkező előjelű traktálással is, nem tudom kideríteni a teljes igazságot. Bízok Asóka bölcsességében.) Ott kellett járnunk, nem hagyhattuk ki, de nem ködlenek fel az idő távlatából. A templomnézést az ugyancsak közeli sziklatemplomokkal kezdtük, amelyeket az udayagiri és khandagiri dombok sziklafalaiba véstek, faragtak. Elég hosszú emelkedőn kapaszkodik fel az aszfaltozott út, sok lépcsővel fűszerezve, szép természeti környezetben. A majmok ott ugrabugrálnak a látogatók között, nagy örömmel fogadva banánt, süteményt. A templomok érdekesek, az udayagiriek főként a buddhista korszak szülöttei, a khandagiriek pedig jellemzően dzséjnek. Szépségben, művészi értékben messze elmaradnak az ellora-adzsantai testvéreiktől, inkább a fontosabbakat 'őrző' ember- és állatszobrok, valamint a hozzájuk fűződő történetek, nevek érdekesek. Van köztük Mennyország, Elefánt, Tigris és A királynő lakosztálya. Az utóbbi tényleg egy vezeklő királynő otthonául szolgált.

A város ősi része tényleg templom-csokrok világa. Nem kell keresgélni, a csokrok vagy gomba-fészkek többnyire párszáz méterre vannak egymástól. Egy-egy nagyobb templom köré számtalan kisebbet telepítettek, sokhelyütt gyalogosan is szinte alig lehet közlekedni a templomfalak között. Amellett, hogy érdekes, különleges a látvány, bizony, meg nem értem, mi célt szolgálhatott ez a töménytelen templom? Van valami hasonlóság a palitánai templom-sokaság és a bubanesvári templomok által kiváltott hatás között, azzal a különbséggel, hogy az előző dzséjn, az utóbbi hindu. Mégpedig a hindu templomépítészet legszebbjeiként tartják számon az itteni nagyobb templomokat. Ha lapozgatnak kicsit a 'Bubanesvár' fotógyűjtemény 'Bubanesvár és környéke 83' című részében, képet kapnak mind a szikla-, mind az épített templomokról. Nem tudtam még időt szakítani a beazonosításra, melyik fotó melyik templomot ábrázolja, a fontosabbak köztük vannak. Anyósom feljegyzéseiből tudom, hogy egyetlen templomba se jutottunk be, ránk esteledett, be voltak zárva, mint ahogy másnap a múzeumot is zárva találtuk. Legszebbnek a Lingaraj (Lingaradzs) néven ismert templomot tartják, amelyet cca. 160x140 m területet védő magas fal vesz körül. Sívának szentelt, ha jól értem, Síva 'lingam' megjelenési formájára utal a név, másként Krutivas-nak, illetve Tribhubaneswar-nak is hívják. Az enteriőr gazdag lehet, több hajóból áll és nyolc istenség-szobron kívül a teljes falfelületet reliefek díszítik. A névadó istent jelképező lingam természetes, 2,5 m átmérőjű szikla, amelyet a női nemiszervet ábrázoló, egy pontba összefutó kőpárkány fog közre. Az ilyen természetes megjelenítést külön névvel illetik: Swayambhu (Szvajambu, önmegvalósító). A főtorony masszív felépítésű és közel 46 m magasba emelkedik, igazán tekintélyes építmény. Csak e körül a templom körül, a falakon belül 70 kisebb templom található. Egyet, a Parvátinak szenteltet kiemeli közülük Mishra (52), mint művészileg nagyszerűt. Említést tesz Síva 'hordozójáról', a bikáról is, amelyik rendkívüli méretével tűnik ki. Érdekes Mishrának az áldozatokat leíró mondata, amelynek lényege, hogy a Lingaradzs templomban felajánlott áldozatok 'Mahaprasad' (=szentelt rizs) értékűek és ugyanolyan szentnek tekintik őket, mint a puri Jagannath templom (l. lentebb) 'Bhoga' áldozatait.

Itt megállok egy pillanatra. Megkísérlem a saját tudatlanságom fényében megvilágítani, hogy egyetlen ilyen egyszerű mondat mennyi titkot tartalmaz az idegen számára (Emlékeznek? Ne hivatkozzon az angolokra, azok egy életet töltöttek Indiában, de csak a felszínt tudták vakargatni.). Én is csak kapirgálok ismét, pedig az étkezési szokásoknál már foglalkoztam vele: a 'Mahaprasad' olyan étel, 'nagy áldozat', amit isteneknek ajánlanak fel meghatározott megszentelési eljárással. A 'Bhoga' ismeretlen fogalom volt ennek a könyvnek a megírása előtt, tessék - angolul tudók - kikeresni az (L5) Bhoga offering címszót a linkben, ami arra utal, hogy a bhoga áldozat az adott istenség etetésének művelete, rendkívüli pontossággal előírt szertartások betartása mellett. Milyen pokolian egyszerű megérteni Indiát, nem? Szegény angolok, akiknek többsége kísérletet se tett arra, hogy megértse, felfogjon valamit belőle, netán megszeresse. Annál nagyobb kalapot kell emelni néhányuk, a tudósok, kutatók előtt, akik rendkívül sokat tettek ennek a bonyolult világnak a megismeréséért, feltárásáért.

A Lingaradzs templom közvetlen közelében lévő templomok közül feltétlenül említésre érdemes (angol átírást használok:) a VIII. században épült Vaital templom, amelynek a szentélye 'tantra ezoterikus gyakorlatok' színhelyéül szolgált, a koponya-fűzérrel díszített nyolckarú Chamunda és az enteriőr sötét hangulata az emberáldozatok és fekete mágia emlékét idézik (52., 14. old.). A Parasurameswar templom a megmaradt építmények közül az egyik legkorábbi, Kr. után 650-re teszik a létrejöttét. A kicsit távolabbra eső csoportból a Mukteswar-templomot az orisszai építészet ékköveként, illetve 'homokkőbe vésett álom'-ként emlegetik.

Két csoport megtekintéséhez néhány percet kell autózni. Az egyikből talán a Bhaskareswar-templomot érdemes megemlíteni, amelynek a tornya a hagyományoktól eltérő görbét rajzol az égre, mert a központjában elhelyezett lingam szokatlan méretű: 2.74 m magas. A másik csoport három temploma, a Laxmaneswar, Bharateswar és Satrughneswar ugyancsak a legkorábbról fennmaradtak körét gazdagítják, a VI.-VII. században épültek, a negyedik, a Rameswar pedig a mögötte található Ashok medencéről híres, amit ottjártunkkor már üdülőtelepként (is?) használtak.

Este, hazatértünkkor a szálló halljában árusítással egybekötött filigree (filigri) kiállítást találtunk. Olyan finom és szépmívű ékszereket és kisebb használati tárgyakat csodálhattunk meg, hogy nem lehetett ellenállni, a hölgyek kisebb vásárlást csaptak. Másnap délelőtt, miután a múzeummal kudarcot vallottunk, sétáltunk egyet az város újnak nevezett szektorában, annak is a főutcáján. Alacsony, elhanyagolt épületek, nyüzsgés, de bolt hátán bolt. Amint beléptünk az első indiai emléktárgyakat árusító üzletbe, azonnal tudtam, hogy vásárolni fogunk. Igazi művészi faragásokkal lepett meg bennünket a kínálat, különösen a bazalt- és szappankő szobrok tetszettek, magukban hordozták az ősi faragómesterek kezenyomát, az indiai faragóművészet szépségeit. Ma is sokszor megpihen a szemem a majdnem fekete Ganés-szobor vonalain, amivel távoztunk. Úgy emlékszem, nagyon színes, nagyon kellemes mintázatú selyem-áruk is vonzották a hölgyeket. Nagy meglepetés számomra a felfedezés, hogy szinte mindent, ami ebben a tárgyban Orisszában készül, az egyik legnépesebb és legelmaradottabb 'lajstromozott' hegyi törzs, az adivasi-k kezemunkája. Kedvenc termékeik még a játékok és fafaragások. Nem hagy nyugton megint két gondolat: milyen fantasztikusan ősi eredetű az indiai művészet, mennyire a génjeikben van a primitív törzseknek a színek és formák varázslatos világa és milyen morzsák juthatnak nekik az értékesített munkáik árából.

A körút következő állomása és egyben központja Puri volt, ahol az Indiai Vasutak közvetlenül a tengerparton épült üdülőjében kaptunk szállást. Sugárzott mindenről, hogy nem a pórnép részére készült, mégse lehetett luxus-szállónak értékelni. Különösen a hálószobákat találtuk furcsának a földre rakott ágybetétekkel, de hát nem ez vonzott oda, hanem a város és különösen a templom híre. Mert Puri India négy legszentebb városának egyike. Volt már egy felsorolásom, azt hiszem a hat legszentebb zarándokhelyről, ne tessék kérdezni, hogy Purival kapcsolatban melyik a másik három város? (Megtaláltam: Dwarka, Rameswaram és Badrinath. Hogy a hatok és négyek közül aztán melyek a legfontosabbak, maradjon feladatul a olvasóknak.) Annyira szent, hogy állítólag az, aki eltölt itt három napot és éjszakát, felszabadul a reinkarnáció körforgása alól, azaz eléri a nirvánát. Mi egy nappal rövidebb időt töltöttünk itt, félnünk kell a reinkarnációtól.

A templom egy furcsa istenről, Jagannath-ról (Dzsagannat), Visnu inkarnációjáról, másként 'az univerzum uráról' kapta a nevét, akinek az oltára a templom központja és nagy méretéről nevezetes. Két mellékalakot tisztelnek közel azonos szinten, fiú-testvérét, Baladeva-t és húgát, Subhadra-t (Szubadra). A 'Puri-1' linken megtalálható az arcképük és a szent hintóik méretsora, amiből a fontossági sorrendre is lehet következtetni, Baladeváé a méretben második és Szubadráé a harmadik. Az istenábrázolásokat színük szerint is szokták emlegetni: a fekete isten, a fehér isten és a sárga. Nem tudom, melyik melyik, India-érzékem azt mondatja velem, hogy Dzsagannat a fekete, de tévedhetek. Egyikőjüket tanulmányozni lehet az India-fotógaléria felső sorában, ő a jobbról második!

Valami sorrendet kell találnom a fantasztikumok ecseteléséhez. Kezdjük talán a templommal.

Nem hindu nem teheti be a lábát. Én, remélve, hogy fekete képem és hindu öltözékem lehetővé teszi, hogy besurranjak, megkíséreltem a lehetetlent. Ájtatos tekintettel lassan elindultam a főtérről nyíló bejárat felé. A nagy tömeg ellenére is azonnal észlelték a merényletet és hamar egy ember-gyűrű közepén találtam magam. Nem bántottak, még csak nem is jeleztek semmit, csak néztek, mint egy rakoncátlan állatot. Álltak és néztek. Hm, jobbnak láttam visszavonulni. Lassan megfordultam és a gyűrűnek a templomtól távolabbi része szépen megnyílt előttem. A szemük se rebbent, csak elhátráltak előlem. Utólag visszagondolva, nagy szerencsém lehetett, hogy nem bentebb vettek észre. A templom leírásai hihetetlen dolgokról adnak számot. Mi nem sokat láttunk és még kevesebbet 'érzékeltünk' belőle. A templomot ölelő tereket-utcácskákat nappal is olyan tömeg árasztotta el, amitől mozogni se nagyon lehetett, nemhogy látni valamit is. Már a nappali nyüzsgés is leírhatatlan, pedig csak a hindu Újévet ünnepelték. Mintha óriási hangyaboly készült volna valami forradalomra, itt is, ott is kis csoportok keringtek valami láthatatlan mágnes körül, az utca kövezetén máglyákat raktak és körülöttük csoportosultak, minden második lépésnél valamit áruló, kis asztalka mögött álló vagy nyakában áru-tálcát tartó mozgó árusba ütköztünk. A tereket méter magasságban füstköd vagy csak kúszó füst borította, időnként négy-öt kis emberke nekilódult és futólépésben loholt valami távoli cél felé. A pokol is hasonló lehet, kicsit forróbb kivitelben. Elképedve botorkáltunk, kerestünk valami stabil pontot. Az útikönyvből (1) tudtuk, hogy ha valamit látni akarunk, fel kell menni a könyvtár (hogy is hívják? híresen gazdag irodalmi gyűjteménnyel büszkélkedik) felső szintjére, ahonnan belátni a mintegy 7 m magas falakon túlra, a templom udvarára. Ott keringtünk körülötte, mígnem egy hippi kinézetű nyugati kölyök rá nem bökött (a 'Puri' fotók között megtalálható). Szűk lépcsőkön felküzdöttük magunkat főként fehér emberek között először egy emeleti, oszlopos körfolyosóra, majd a tetőre. Nem sokat lehetett látni onnan se, csupán magáról a templomról tudtam pár jobb képet csinálni. Baktay felismerte, hogy "...A Dzsagannátha-templom formáiban a nágara és a drávida típusok keverednek..." Azaz, ahogy én mondanám, az árja-hinduk és a dravida népek templomépítő művészetének ötvözete. Két forrásban is olvasom, hogy a legutóbbi évtizedekig nem értették, miért olyan szokatlanul egyszerű, sima a templom homlokzata, mígnem rájöttek, hogy távoli évszázadokkal ezelőtt valamelyik uralkodó - hogy megvédje a díszítőelemeket a sós tengervíz maró hatásától - vakolattal boríttatta be azokat. Ottlétünkkor, és talán azóta is folynia kellett a rekonstrukciónak, kibányásszák óvatosan a szobrokat, domborműveket és alakkövető védőréteggel látják el az újra világra kerülő szépségeket. A főtemplomot a falakon belül 30 kis templom veszi körül. A főbejárat előtt egy 11 m magas oszlop emelkedik, az 'Aruna Stambha', amely a konaraki 'Sun Temple' (Naptemplom) előtt állt és csak a XVIII. században vitték át Puriba. Az oszlop tetején látható alak Aruna, a Mahabharata egyik főhőse, itt a Napisten hintójának kocsisa.

Csak Baktay tájékoztat arról (u.o.), hogy "újabban az a feltevés merült fel, hogy Puri a buddhizmus egyik fontos szenthelye volt, ahol különösen becsült Buddha-ereklyét őriztek; amikor a buddhizmus kiszorult Indiából, a puri papok hindu istenségképek alá rejtették a buddhista ereklyéket és a hinduista látszat alatt továbbra is a buddhista kultuszt szolgálták. Állítólag a beavatott papok Puriban ezt jól tudják, de a világiak elől elrejtik." Nagyon furcsán hangzó elmélet vagy rege, mert egyrészt ellentmond annak a valószínű ténynek, hogy a hinduizmus nem tűzzel-vassal hódította vissza a híveket a buddhizmustól, hanem bekebelezte azt, másrészt viszont magyarázatul szolgálhat arra a nehezen kezelhető tényre, hogy a Dzsagannat-templom az egyetlen Indiában, ahol mindenki egyenlő, ahol nincs kaszt-megkülönböztetés. Annyira, hogy a templomban üzemel a világ legnagyobb konyhája, amelyik a 'Rath Yatra' fesztivál alatt 100 000 hívőt lát el, de egyszerű hétköznapokon se ritka, hogy 25 000 főre főznek.

Maga a templom egyéb vonatkozásokban is különleges intézmény. Ha igaz, 6000 pap, őr és a zarándokokat kalauzoló férfi áll a templom szolgálatában és 20 000 ember függ valamilyen módon a templom bevételétől. A papok 36 rendre és 97 osztályra tagozódnak, élükön áll a puri rádzsa (király), akit 'a mozgó istennek' tekintenek és kiváltságai közé tartozik Dzsagannat ernyőjének és egyéb kitüntető jelvényeinek a viselése. A templom életének minden mozzanatát szigorú rendszerben működtetik. És még azt mondtam, hogy a hinduizmusban ismeretlen fogalom az egyház?! Hát, ha nem is létezik Indiát átfogó, hierarchikus rendbe ötvözött egyház, ilyen mini-egyházak hálózhatják át a hívők mély áhítatának kihasználására szolgáló gépezeteket.

A templom-környéken kívül végigsétáltunk az igen széles főutcán, hát, nem Champs-Elysées, a fotógyűjtemény elég jó képet ad az alacsony, rendkívül elhanyagolt épületekről, a sok kis boltról, az utcán nyüzsgő vagy számtalan esetben semmittevő tömegről. Nem nagyon húztuk fel a szemöldökünk a békésen sétálgató elefánton és a kolduló leprásokon se. Az egyik leprás látványa azonban még az Indiához szokott szemnek is riasztóan hatott. Ezt is nehéz leírni, mint India csodálatos szépségeit. Akkora ládikóban közlekedett, amibe épphogy belefért, a láda-kocsi kerekei kis tömör gurigák voltak, a gézzel bekötözött végtagjai közül a jobb lábáról már lerohadt a lábfej: iszonyat, iszonyat. Őt is megörökítettem, bár a szerencsétlenek fotózását nem nagyon kultiváltam.

A hosszú út túlsó végén rátaláltunk a parkká szélesedő térre, ahová a három istenséget telepítik át a minden júniusban sorrakerülő 'Rath Yatra' (Rat Jatra) tébolyult, eszeveszett vallási menet alkalmával. A helyszínt, az istenségek 'nyári rezidenciáját', a Gundicha Mandir-nak (Gundicsa Mandír) nevezett isten-kertet az emlékezetem nem sorolta a jelentősebb varázslatok körébe, de a felvonulás miatt, amit mindjárt megkísérlek - laikus tollal - leírni, meg kellett említenem.

Itt megint megállok egy pillanatra, mert a nem indiai agyvelő számára talán a legelfogadhatatlanabb, megemészthetetlen a három isten. Puriból távozásunk előtt megvettük a papírmaséból készült szobrocskáikat, egyet most magam elé teszek és úgy írom, mit látok, mit gondolok. A feje felfelé tartott lapátot formál, a felül vízszintes síkban elvágott felületből középen kis kúp, egy púp nő ki. Az arca lapos, az orra alig türemszik ki a függőleges síkból, az arc közepét két hatalmas, kerek (a másik két istennél mandula-) szem foglalja el, a körök kívülről indulva vörös csíkból, masszív fehér 'szemfehérjéből' és fekete pupillából állnak. A fej nagyobbik fele, a homlok, orr és az arccsont környéke fekete. Az orrnak alig nevezhető kitüremkedés alatt félhold alakú vörös száj és az alatt a száj ívét követő fehér csík látható. Alul áll helyett tarka 'nyakörv' zárja az arcot, ebből - és nem a testből - ugrik előre, vízszintes tartásban a kéz-csonk, igen, a karok sárgára festett csonkokban végződnek, mintha amputálták volna a kézfejeket. A legkisebbnek ilyen csonkjai sincsenek. A nyaka négyzet-keresztmetszetű rövid összekötő-elem a nem is tudom, minek nevezhető, a fejnél kisebb, lekerekített sarkú zöld kocka-testhez, aminek se keze, se lába. Tessék ránézni a 'Puri-1'-ben látható fotójukra, jobb, mint a leírásom.

Miért foglalkoztam kivételesen ilyen részletesen a három isten egyikével? Mert ezeket az igazán primitív megjelenésű isteneket emberfeletti módon imádják, valószínűleg már a templomban. Az ünnepi felvonulás azonban minden emberi képzeletet felülmúlhat. Nyugodtan állíthatom, mert mindjárt rátérek az esti történések, látvány leírására, amiből én következtetni tudok, mi játszódhat le a Rath Yatra alatt. És most idézem Baktayt (5., II. kötet, 18-19. old.): "...A szentélyben három primitív, emberi alakokra emlékeztető, tarkára festett fakoloncot őriznek - a hagyomány szerint Krisnát, feleségét és fivérét (megj.: két tévedés, egyértelműen Visnuról és két testvéréről van szó!) ábrázolják és legenda fűződik hozzájuk. Kezdetleges őskultuszok emlékei olykor elválaszthatatlanul összevegyülnek egy magasabb rendű szemlélet megnyilatkozásaival a hinduizmusban; Puri jó példa erre, s az idétlen alakzatok ezúttal ugyanúgy elvont belső élmény serkentői, mint a legmagasabb rendű művészet alkotásai." Ismét kalapot le Baktay előtt!

És ezek az ősprimitív isten-fantáziák olyan imádat tárgyai, hogy a templom nevének angol torzításaként nyugaton elterjedt 'juggernaut' kifejezés "...az eszeveszett fanatizmus szinonimájaként szerepel..." (5., II. kötet, 18.old.). Én nem ismertem, de Baktayn kívül - aki egy 'g'-vel írja - Fodor (1) is megemlíti - két 'g'-vel - ugyancsak mint a fanatizált istenhitet idéző kifejezést. Ami az istenek át- és egy hét múlva visszaszállítása körül zajlik, az tényleg a végtelenségig felkorbácsolt fanatizmus diadala. Többszázezer ember özönli el a várost, a három isten-szobrot szent hintóikra, a rathákra emelik, azok fölé "...nágara sikharák (megj.: észak-indiai templomtornyok) formájára alakított mennyezetek, ernyők borulnak..., hívők ezrei tolonganak oda, hogy megragadják a hosszú köteleket és vontathassák az istenek járműveit." Több forrás utal arra, hogy a világon másutt elképzelhetetlen a tömeg, a küzdelem, amit a szekerek köteleiért vívnak - merthogy az annak húzásában való részvétel megdicsőülést hoz - és hogy a közelmúltig sokan vetették magukat a rendkívüli méretű hintók embernél magasabb kerekei alá, mert a szent kerekek alatt meghalni megváltást jelent. Kivétel nélkül mind finomítja a dolgot, állítva, hogy csak a tömeg nyomása okozta szerencsétlenségekről van szó, én azonban, hét év Indiával a hátam mögött állítom, jóval valószínűbb, hogy önfeláldozásról van szó és nem csodálkoznék, ha a mai napig előfordulnának fanatikus öngyilkosságok. Ha van olyan olvasó, aki végigböngészte az Indiával foglalkozó írásaimat, emlékezni fog a szatí ma is élő gyakorlatára, a rituális gyilkosságokra, a fanatikus hit egyéb megnyilvánulásaira. Hozzáteszem, hogy olyan olvasmányra is emlékszem, amely szerint a tömeges önkorbácsolás ma is kísérője az ünnepségnek.

Nem tudom nem idézni megint Baktayt (u.o. 19-20. old.), akinek Purival kapcsolatban jut eszébe összefoglalni: "A hinduizmus tág, rugalmas keret, amely mindent magába tud foglalni, ami a tömegek gondolatában évezredeken át hagyománnyá gyökeresedett; mély bölcsesség, a lét ős tényeinek ösztönös átélése, magasztos jelképek közkinccsé vált értelmezése, kőkorszaki vad és sötét kultuszok, emberáldozat és orgiasztikus kicsapongások kísértő emlékei, primitív babonák és gyerekes hiedelmek mind jól megférnek egymással." Nagy ember, mind nagyobbra nő a szememben!

Másnap este - a nappali fürdőzés és pihenés után - visszamentünk a templom főbejáratához. Valaki felhívta a figyelmünket, hogy igazi élményben akkor lesz részünk. Igaza volt! Olyan látvány fogadott minket, amit ember nem tud elképzelni, még kevésbé leírni. A silány közmegvilágításnál több fényt adtak a változatlanul égő tábortüzek, amellett mindenütt olajmécseseket gyújtottak, falak tövében, ablakokban, lépcsőkorlátokon. Kisebb oltárokat emeltek az isteneiknek, díszítették azokat, imára kulcsolt kézzel hajlongtak előttük. A sok alig vagy rosszul felöltözött mezítlábas ember, félmeztelen hívő látványa lassan félelmet költöztetett a szívünkbe, mind közelebb húzódtunk egymáshoz. Szinte percenként szaporodott a valahová nagyon siető emberek, kis csoportok száma. Komolyan megijedtünk, amikor a könyvtár-lépcső közelében, a ház sarkánál álldogálva majdnem nekünk rohant egy magának kurjongatással utat törő négyes, vállukon hord-oltárra ültetett Ganés szoborral. Futólépésben fordultak be a keskeny utcáról a térre. És a hatalmas térséget elborította a füst, a virágszirmok és olaj csúszós keveréke. Félve lopakodtunk, lassan szótlanná válva, a tengerpart felé. Soha nem sajnáltam, hogy nem foglalkoztam videózással, most nagyon. Ezt a leírhatatlan kavalkádot, a hit őrületté válását az alig-fényben a videokamera még éppen felvette volna. Most módomban lenne levetíteni a felfoghatatlant.

Teljesen mellékessé és felejthetővé vált, hogy közben az útleírások szerint India egyik legnagyszerűbb tengerpartján pihentünk. Igazi szörfözők paradicsoma lehetne (esetleg mára azzá is vált), mert itt is fáradhatatlanul dübörgött a tenger, mint Digában vagy a távoli Hawaii-szigeteken. Egy fuvallatnyi szélmozgást se lehetett érezni, de a 3-4 m magas hullámok nem fáradtak el, nem csillapodott támadó kedvük. Itt is (vagy csak itt és az én emlékezetem vetíti át Digába is?) süveges, egyenruhás, inas, cserzett emberkék segítették a száris hölgyeket a víz élvezetében, itt is fáradhatatlanul dolgoztak a halászok. Egy kilométerrel arrébb a világ egyik legszentebb, legfanatikusabban imádott temploma, a tengerpart pedig a béke és nyugalom szigete. India.

Életemben három hely varázsolt el annyira, hogy elhagyva sokáig bennem maradt a gondolat: ide vissza kell jönnöm. Benáreszbe és Barcelonába sikerült újra eljutnom, Puri beteljesületlen álom maradt. Pedig a Rath Yatra megérne egy misét!

Érdekes, hogy az anyósom feljegyzései ismét tartalmaznak olyan megfigyeléseket, amik bennem nem maradtak meg. Idézem néhány mondatát:

"...Az egész város tele volt kisebb-nagyobb oltárokkal. Az első, amit megcsodáltunk, egy kis utca elágazásánál volt. Igen díszes, virágokkal teleaggatott oltár, élénk színekkel kifestett istenekkel és pazarul kivilágítva....Alig tudtunk kivergődni a tömegből, a kocsit ott kellett hagyni, rendőr irányította egy sarokba és mi kézen fogva mentünk tovább a város főtere felé, ahol a nagy templomkomplexum bejárata van. Ezt a tömeget nem tudom leírni. Félelmetes volt. Leprások nyújtogatták csonka végtagjaikat, taligákon tolták, aki már menni se tudott... én is iszonyodtam, de nem lehetett kikerülni (a leprásokat), mert a tömeg valósággal sodort maga előtt... Hogy valamit mégis lássunk, felmentünk egy épület tetőteraszára, ahol belépődíj fejében megnézhettük felülről a templom udvarát. Nagyon érdekes látvány, ahogy hömpölyög a sok ember és viszi az ajándékait. Minden színes és kavarog, fentről nagyon szépnek látszik, de lent egész India látható minden szépségével és iszonyával. Tarka sátrakban mindenféle csemegéket árusító, kiáltozó árusok, mellettük rühes kutyák és meztelen koldusok hada, nem beszélve a tehenekről... A templom bejáratánál rendőr állt, mellette egy elefánt... A szülők ráültették a gyerekeket az elefánt hátára, majd megsimogatták, utána megérintették a homlokukat és a mellüket, úgy mentek be a templomba."

"Megérkezésünk után még javában sütött a nap, úgyhogy lementünk a tengerhez. Én csak álltam és bámultam, mert ehhez foghatót nem lehet látni, hatalmas víztömeg zúg, harsog. Óriási hullámok csapódnak a parthoz, szinte porzik a víz.... a víznek olyan ereje van, hogy az embert, mint egy tollpelyhet sodorja magával. Tónit is elkapta egy hullám és úgy sodorta, hogy tenyérnyi helyen lehorzsolta a bőrt a combjáról..."

"Másnap este visszamentünk a főtérre Puriban és megnéztük, hogyan gyűjtik egy helyre az összes istent, teszik állványokra, majd szertartás kíséretében a folyóhoz viszik és bedobják őket a vízbe. este minden másként hatott. A tömeg ugyan nem volt kisebb, de nem láttunk annyi koldust. Minden csillogott-villogott, úgy ragyogott, mintha itt nyomornak nyoma se lenne, pedig töményen jelen van. A mellékutcákban gyertyák pislogtak a kis bódékban... Füstöltek a bádogvödrökben égő trágya-lepények, ezeken főzték az ételeiket, rizst és mindenféle zöldséget. Kísérteties látvány volt, mert együtt volt kutya, tehén, kecske, no meg a szutykos gyerekek. Ami a legérthetetlenebb, hogy ugyanitt csodás paloták állnak... az egyik mellékutcából hoztak egy oltárt, számtalan fiatal férfi cipelte és mi nem tudtunk már kitérni, felugrottunk egy ház lépcsőjére, hogy el ne tapossanak. Akkor mondtuk, hogy ebből elég, menjünk vissza a szállodába."

Konarak, a híres Fekete Pagoda vagy Naptemplom, a szekérként megformált hatalmas építmény volt a körút harmadik állomása. Elfelejtett építészeti csoda. Mindjárt utánajárunk hány évszázadon át aludta békés álmát. Két mércét vagy legalább kettőt emlegetnek vele kapcsolatban. az egyik, hogy Orissza öt legszentebb helyének egyike (megint keresgélhetek, melyik a hiányzó négy?), a másik szerint ha nem 1902 körül fedezik el újra a világnak, őt választották volna be a világ hét csodája egyikének a Tadzs Mahal helyett. Ez persze balga beszéd, legalábbis szerintem az, de a híre tényleg a legjelentősebb indiai építészeti emlékek sorába emeli. A 'fekete' jelzőnek semmi köze a sok sötét feltevéshez, ami a templomot övezi, egyszerűen az évszázadok ilyen sötétes árnyaltúvá nyűtték a falait, a tengerészek kezdték 'fekete templomnak' hívni, hogy megkülönböztessék a puri fehér templomtól. Annyit máris tudok, hogy a XIII. században építették, a regék szerint elég nehezen. A ma az orisszai templomépítés csúcsának, végkifejletének tartott templom sehogy se akart engedelmeskedni az építőmesterének, Sibai Santra-nak (Szibaj Szántra), mert a megszokott méreteknél jóval nagyobbra tervezték. A tornya nem maradt fenn, illetve csak romokban. A magasságára a romokból, a hagyományos formákat követve következtetnek és 70 méterre teszik. Vannak, akik szerint sohasem sikerült befejezni, de Fergusson (a neves angol hivatalnok-régész) 1867-ben még majdnem épségben látta. 1869-ben azonban összeomlott és ettől félve a 'kihallgatási csarnokot' is telehordták törmelékkel. Így a három alapelemből, a toronyból, ebből a csarnokból és a 'tánc-teremből' csak az utóbbi enteriőrje látogatható.

Állítólag az is vita témája, hogy miért is építették tulajdonképpen. Surya (Szúrja) Napistent tisztelte-e meg a templommal a világszerte híres király, Narasimha Dev (a Dev sűrűn elmarad, ki tudja, miért?) vagy önmagának állított-e emléket? Világi célok takargatását szolgálta-e, mert hírek szerint orgiáknak tekinthető szexuális tobzódás folyt a 'tánc-csarnokban' vagy a mély istenhit bűvöletében élő 'szent prostituáltak', devadaszik szolgálták-e odaadóan a Napistent és a zarándokokat. (Találkoztam olyan véleménnyel, hogy a devadaszik nem voltak szex-szolgák.) Szürke agyam és India-ismeretem azt sugallja, hogy mindkét vita mondvacsinált. Naraszima, a Ganga-dinasztia kiemelkedő alakja, aki a legnagyobb muszlim nyomást is állta, sőt, Bengál déli részének elhódításra is maradt ereje, eléggé birtokában lehetett a népbutítás csiszolt módszereinek ahhoz, hogy úgy állítson magának világméretű emlékművet (amely 12 évig, amíg a templom épült, a királyság teljes büdzséjét kimerítette), hogy annak vallási szempontból is észbontó jelentősége legyen. Másrészt nem lehetett bolond, hogy világi vagy tantrikus élvezetek takargatására költse a 12 év alatt összerabolt, összeharácsolt töménytelen vagyont, amikor a vallási köntösben emelt 'isteni mű' az adott szokásrendben önmagában is teljesíteni tudta ezt a feladatot is. Az istenek csak azokat büntetik, akik a szomszéd asszonyát bolondítják el, akik nagyban művelik a dolgot, dicső fejezetei a történelemnek!

Végül is hogy hatott rám ez a remekmű? Enyhe csalódást éreztem, amikor a helyszínre érkezve nagy rét közepén elég romos állapotban lévő egyetlen nagy épületet, mögötte egy romos épületrészt és szerteszórva szobor-töredékeket láttam. Az se hatott vigasztalólag, amikor kiderült, hogy a kisebbik csarnokba nem lehet bejutni, mert teletömték hordalékkal. Aztán körüljártam az ép épületet, rácsodálkoztam a magas platóra, amire épült és amire olyan hosszú lépcsősoron lehetett feljutni, mint mondjuk az egri székesegyház bejárata előtti. A csarnok belső terei is ámulatot ébresztenek az emberben, a belső díszítőelemek azonban elmaradnak a gazdagabb hindu templomok szobraitól, faragásaitól. A templom építészeti megoldása, az, hogy szent szekérnek ábrázolta végül a kínlódó építőművész a monumentális épületet, több, mint elképesztő. Tele van szimbólumokkal: oldalanként 12-12 keréken 'gördül' (Baktay csak 6-6-ról tud), ami a hindu naptár kéthetes szakaszolását ábrázolja, hét ló vontatta, a hét napjai, a kerekek küllőinek száma, nyolc az ősi indiai nap-felosztásnak felel meg. Csillagászati és technikai csodák sorára talál az érdeklődő. Az épületeket úgy helyezték el, hogy Szúrja isten csodálatos bronz (vagy talán csak részben bronz, nem emlékszem) szobra sziporkázva csillog mind a felkelő, mind a lenyugvó Nap fénysugaraiban, sőt a holdfényben is. A templom soktonnányi építőblokkjait messzi távolból hozták, senki se tudja, milyen bravúros megoldással. A művelet elképesztő nehézségére jellemző, hogy amikor a rekonstrukciónak nekiláttak, a XIX. században több ilyen blokkot kettévágtak, mert a puha talajról áttelepítésen vagy ki tudja min gondolkodtak, a fél-blokkokat pár kilométerre se tudták elszállítani, az egész műveletet félbehagyták.

Amint a részletekbe is elmerültem, azonnal megértettem, tulajdonképpen mitől is világhírű Konarak. Részben persze az erotikus szobrok miatt, amelyek méretben túltesznek Kadzsuráhón, bájban és fantasztikumban talán nem. A külső falfelületen végigfutó frízek ember- és állatfigurái azonban gyönyörűek és mívesek, leheletfinom felületekkel kifaragott igazi művészi értékek. Ugyanígy, minden porcikájukban pazar kivitelezésűek az India-szimbólummá vált kerekek. Más szempontból, monumentalitásukat, életszerűségüket, erőt sugárzó megjelenésüket tekintve mesterművek a megmaradt nagyobb szobrok, mint a lovát megfékező lovász, az ormányával embert a levegőbe emelő elefánt.

Lenyűgözve hagytam el Konarakot. Most is elképzelem magamban, milyen emberfeletti csoda lehetett a Naptemplom épen, akár csonka toronnyal is!?

Orisszától búcsúzva kivételesen megemlítek egy várost, egy nagy ipari létesítményt, Rourkela-t. Nem láttam, csak tudom, hogy az indiai ipari potenciál egyik óriása.

Amrita iskolájában dolgozatot írattak a szünidőről. Két oldalt írt a kirándulásról, amit a pedagógus felolvasott. Csillagot kapott a kis műre, nagyon boldogan jött haza.

XXXIII.3. A nagy utazás: Dardzsiling - Nepál - Benáresz

"Életem egyik legizgalmasabb, egyszerűen lenyűgöző, felkavaró, megdöbbentő élménye a Bhubaneshwar - Puri - Konarak háromszögbe tett kirándulás volt. Felejthetetlen, és sajnos most már megismételhetetlen." - írtam néhány oldallal feljebb. Visszagondolva az egy évvel korábban, egy magyar házaspárral együtt tett Dardzsiling - Nepál - Benáresz túránkra, nem kell nagyon győzködni magam, hogy leírjam: ez az út képes elhomályosítani az Orisszában átélt bűvöletet. Amikor visszaérkeztünk Kalkuttába, bizony tudatában voltam, milyen szerencsés ember vagyok: olyan élményekben volt részem, olyan elvarázsolt mesevilágot láttam, ami kevés embernek válhat kincsévé, különösen így, egy csokorba kötve. És Dardzsiling kivételével újra eljutottam ide, felnőtté cseperedett Amrita lányommal együtt.

Hamar döntöttünk kocsi mellett, az előrelátható nehézségek ellenére. Nem akartunk átrepülni a természeti szépségek felett, mindenképpen látni akartuk Dardzsilinget és környékét, amit repülővel bonyolult lett volna megszervezni. Óvatosságból vittük magunkkal Nandut, kiváló sofőrünket. Utólag is nagy öröm, hogy így választottunk, rendkívüli természeti szépségek sorát és több pótolhatatlan látnivalót hagytunk volna ki. Velünk volt az akkor ötéves Amrita, sajnos kevés maradt meg benne a látottakból. Pedig élete első igazán nagy utazásán vett részt.

Hogy miért szakítottuk meg az utat Sziliguriban, nem tudom pontosan. Talán mert nem tudtunk korán elindulni, talán mert tudtuk, hogy onnan Dardzsilingig hegyi utakon kell felkapaszkodnunk 2000 m fölé, talán, mert előre beterveztük Ghoom-ot (Gúm) az eljövendő Buddha kolostorát, de így volt jó. Sziliguriból annyi maradt meg, hogy Kalkutta után tiszta városnak tűnt és a szálló folyosójának a végén nyíló ablakokból, a többszáz kilométer távolság ellenére látni lehetett Annapurnát, a Himalája egyik legszebb csúcsát. Ez a város és a valamivel délebbre fekvő New Jalpaiguri a Nepál - Szikkim - Bhután - Bengál - Bangladesh körzet közúti és vasúti elosztó központja, nem mondhatók tipikus üdülőhelyeknek. A mindjárt ismertetésre kerülő 'Toy Train', magyarul 'Játékvonat' eredetileg Sziliguriból indult, majd - miután Dzsalpajguri nagyobb vasúti központtá fejlődött - meghosszabbították odáig. Egy éjszakát töltöttünk Sziliguriban, ott nem találkoztunk a Játékvonattal. Reggel nekivágtunk a hegyeknek.

Mind sűrűbb erdei-hegyi világ vette körül az utat. Elkoptak a tropikus jellegű fák, a pálmafélék, a helyüket sűrűbb erdőségek vették át. Tulajdonképpen a Himalája előhegységei vettek körül minket, aki járta már az Alpok útjait, az maga elé tudja képzelni a hegyeket, bujább, még déliesebb növényzettel, kis fecskefészek falvakkal. Az erdők helyét lassan átveszik a tea-ültetvények, kis, kerekfejű gomba-cserjék, mélyzöld tüzet sugározva, a lankásabb hegyoldalakat szeretik, de meredekre is felkúsznak. Aztán valahogy kinyílt, kiszélesedett a világ, ott találtuk magunkat egy tiszta, ápolt kisváros főutcáján, ahol a jobboldali járda és házak helyén ott pöfögött vidáman a XIX. századi személykocsik kicsinyített, közvetlenül a fellépőre nyíló fülkéjű másait húzó picinyke gőzmozdony. Ez a világ talán legsikeresebb vasútja. Már a történelme az, különösen ha egybevetjük a drága kis hazánkban induló építkezésekkel, mondjuk az M4-es metróval. 1878-ban terjesztette a Kelet-bengáli Vasúttársaság az állam kormánya elé a kisvasút tervét, amit az bizottság elé utalt. A bizottság 1879-ben megvalósíthatónak minősítette az elképzelést. Még abban az esztendőben (!!!) meg is indult a kivitelezés, kb. az egyharmadát megnyitották 1880-ban, majd még abban az évben a következő szakaszt is addig a kisvárosig, Kurseong-ig (1475 m), ahol mi találkoztunk vele. 1981-ben befejezték az építkezést, megnyílt az akkor egyetlen komoly személy- és áruforgalmat lehetővé tévő vasútvonal Sziliguri és Dardzsiling között. Nem mese ez olvasó! Egy és negyed évszázaddal ezelőtt angol hivatalnokok és mérnökök, majdnem biztos, hogy indiai vállalkozók és munkások az első gondolattól számított 3 év alatt megépítettek cca. 85 km hegyi vasutat, amely mind a mai napig üzemel és amelyik - mint India utolsó gőzvontatású és minden egyéb vonatkozásban muzeális értéket képviselő vasútja - most éli élő múzeummá válásának korszakát. Egy vasút, amelyik alagút nélkül, tűkanyarok sorával kígyóként emelkedik a világ legmagasabb vasútállomása, Ghoom magasságába, majd ereszkedik le a 7 km-el távolabb és valamivel mélyebben fekvő Dardzsilingbe.

Pár, pontosabban 24 kilométer választja el, Dardzsiling felé haladva tovább, Kurseong-ot Ghoom-tól (2247 m), az eljövendő Buddha, Maitreya kolostorának székhelyétől. A kolostorban a tibeti 'sárga szektához' tartozó szerzetesek imádják a 4,8 m magas oltár-szoborként megjelenített és valamikor 30 000 év múlva születendő következő Buddhát, akinek a neve egy sziklába vésve is imádat tárgya valahol a Himalája indiai lejtőin. A kolostorba minden további nélkül be lehetett menni, meg lehetett nézni Buddha szobrát, az előtte két sorban ülő és halk dobpergetés közben imákat mormoló szerzetesekkel, akik mögött több polcon, valószínűleg pálmalevélre írt könyvek sorakoztak. A könyvállományuk híres, itt tárolják például a buddhizmus tibeti szentírásának (?), a Kangyur-nak 108 kötetes eredeti példányát. Gondolom, nem minket üdvözöltek a szerzetesek, amikor a kolostor udvarán megjelentek 3-4 m hosszú 'havasi kürtjükkel' és megszólaltatták azokat, hosszasan hallatva búgó, öblös, de hangszínét tekintve fakó hangjukat. Nem mindennapi látvány és hangulat, nem mindennapi hangok.

Dardzsilinghez érve - Nandunak köszönhetően - hamar rátaláltunk a városon kívüli szálláshelyünkre, a nyugat-bengáli kormány teaültetvényének vendégházára. Elfogadható út vezetett fel a hegyoldalra, amelyiknek egyik teraszán állt a kis és hűvös épület, közvetlenül a teacserjék fölött. Azt hiszem, esteledett, mire odaértünk, a kipakolás, a szobákkal ismerkedés után csodálkoztunk csak rá az elbűvölő látványra: a tölcsért formázó lejtő alján a város házai már csak sejlettek, egymás után gyulladtak ki a fények, balra nézve viszont ott magasodott a fehér köpenybe burkolózott Kanchenjunga (Kancsendzsunga), amelynek a csúcsáról vízszintes fehér füstgomolyagok szakadtak le, mintha füstölgő gyárkémény lett volna. Ez a látvány aztán végigkísért bennünket az egész úton, fent, 8000 m fölött szinte állandó az erős szél és az fújja le a csúcsokról a havat. A Kancsendzsunga egyébként a Himalája egyik legmagasabb csúcsa, sokáig abban a hitben voltam, hogy a második, de az igazság az, hogy talán a harmadik. Az őslakos lepcsák számára azonban ő az isten vagy az isten lakhelye. Ma Indrával azonosítják a szellemet, nem lehet tudni, mikor feledték el az ős-istenüket és az ki-mi lehetett? (Talán kutatók tudják, én nem találkoztam vele.) A lepcsák teremtés-legendájának is szereplője a csúcs. Szerintük az isten hógolyót gyúrt és a jobb kezébe vette, majd szólt: "Légy férfi!" És megszületett az első ember. Ekkor újabb hógolyót gyúrt és balkezébe vette, majd szólt: "Légy nő!" És megszületett az első asszony. Nem mondhatók feministáknak a lepcsák se, a nőknek csak a balkéz jutott.

Dardzsiling nem turisztikai érdekességként vált híressé - bár annak sem utolsó -, hanem a teájáról. Nem akarok most féltudományos vagy inkább majdnem teljesen laikus értekezést írni a teáról, bár sok érdekességet megtudtam az állami ültetvény menedzsereitől is, meg a Tata Tea magyar-nosztalgiával is átitatott első emberétől. Most csak annyit, hogy az angolok telepítették át Kínából és - mint az annyiszor történik a tudás, a know-how átültetésekor, az utód jobbnak bizonyult az ősnél: ma a világ koronázott (!) tea-királya, minden vitán felül a dardzsilingi. A Tokaji borhoz hasonlítom legszívesebben, a dardzsilingi tea a tea Tokajija. Aki megszerette a teát, kultuszként fogyasztja, az nem szívesen ereszt le a torkán más minőséget, mint a dardzsilingit. Óriási területeken művelik és borzasztó munkaigényes, nem is tudhat másutt megmaradni, mint a koldusként fizetett munkaerő országaiban: Indiában, Sri Lankában, Kínában, volt szovjet köztársaságokban és (nem tudom, csak gondolom) a nem-fehér kontinenseken.

A teások vendégháza - mint említettem - a teaültetvény tetején, egy teraszon ült. Amrita és a másik család két rakoncátlan gyermeke lefekvés előtt kint játszott, mintegy 10 méterre a háztól, a szakadék szélén emelt korlát mellett. Nézem, békés fehér felhők gomolyognak a tölcsér-völgyben, a túlsó hegyoldalon sompolyogva, majd onnan leszakadozva alulról felfelé közelednek a teraszhoz. Alig lepődtem meg a szép látványon, amikor észrevettem, hogy a topolyához hasonló fák, jobbról, a város felőli oldalon másodpercek alatt tejföllé válnak, majd eltűnnek. Rohantam a gyerekekhez, kettőt szó nélkül átnyaláboltam, a harmadikat magam elé parancsoltam és rohantunk a házhoz. Az utolsó lépéseket tej-ködben, félig vakon tettük meg. Észbontó élmény volt! Ne menjen magas hegyre, aki nem találkozott még ezzel a száguldó szörnyeteggel, a felhő-köddel. Halálos veszélyt jelenthet minden hegymászó számára.

A Kancsendzsunga hajnalban mutatta meg igazi szépségét. Derengett csak, amikor kiléptem a házból, hogy körülnézzek, 'megszagoljam' a hajnali csípős levegőt. Fagypont körül lehetett, visszamentem pulóverért. Lépek ki az ajtón, villan a csúcs hósapkája és le nem tudtam venni a tekintetem róla. A szivárvány legszebb színeiben játszott, fokozatosan átöltözve kékesfeketéből vörösesbe, abból narancsba, majd a sárga minden árnyalatát bemutatta, míg végül újra a fehér füstöt pipáló csillogó fehér hósapkával üdvözölte a világot. A természet két oldalát szerettem gyerekkorom óta: a vizet és a hegyeket. Ilyen szépséggel azonban csak a Himalája csúcsai ajándékoztak meg.

A városban kétszer jártunk, ködös emlékek között kutatok, az egyetlen onnan származó útikalauz (54) kicsit másként írja le a fekvését is, mint amint a lelki szemeimmel látom. A füzetecske valami gerincről beszél a völgy alján, amire a város épült, bennem viszont egyértelműen fecskefészek-kép maradt róla, mint a bulgáriai Veliko Tirnovoról is. A történelméről csak annyit, hogy az angoloknak megtetszett a vidék és megajándékoztatták magukat, azaz az Kelet-Indiai Társaságot vele nevetséges évi ellátmány fejében, amit valamelyik kis helyi nagyságnak fizettek. Igaz, aztán gyorsan megépítették a Himalája egyik gyöngyszemének tartott üdülőhelyet. Ma is az angol építészet emlékei uralják a városképet. Érdekesek voltak viszont az arcok: az átlag-indiainál világosabb bőrű, mongol arcú a lakosság jelentős része. Helyiek, mint a lepcsák, akiknek - mint az útikalauzból kiderül - írásuk és irodalmuk létezett, de nyomtalanul eltűnt, nepáliak (gurungok), Szikkimből átszármazott bhutiák. Az utóbbi évtizedekben a régóta ott élő tibeti szerzetesek mellett számos menekült telepedett le a környéken. Tarka világ, sok keleti szín, 4-5 jól ismert nyelv (nepáli és hindi, bengáli és angol) és számtalan nyelvjárás.

Kőrösi Csoma Sándor sírját is megkerestük. Nem különleges, se méreteit, se kivitelezését tekintve, de rendben, takarosan kezeltnek láttam. A kopjafa jelezte, hogy a sírmentő magyarok kitűzték a zászlajukat. Ez is rendben van tehát. Azóta persze egy szót se hallottam Magyarországon Kőrösiről, félek, nem is nagyon fogok. De nem kell a sír tönkretételétől félni: biztos vagyok benne, hogy a kalkuttai Asiatic Society és a nyugat-bengáli kormány rendben fogja tartani. Nem csak számunkra különlegesen nagy ember ő, hanem Ázsia és a világ számára is.

Dardzsilingből vissza kellett ereszkednünk a síkságra, valahol Sziliguri környékén kellett nyugatra fordulnunk és rövidesen elértük a nepáli határt.

Nepál-t hosszas gondolkodás után mégiscsak kiemelem Indiából és az itt adott linkkel megnyíló fotógyűjteményben írom le mind a '82-es, mind pedig a '96-os élményeimet. Csak előbb befejezem Indiát. A most íródó szöveg alján megjelenő dátumot követően 2-3 héten belül elkészülök Nepállal is.

A visszaút Kalkuttába fárasztóbbnak bizonyult, mint gondoltuk. Pokhara-ból (Pokara, Pokra) nem mentünk vissza Kathmanduba, hanem egyenesen leereszkedtünk délre, de annak ellenére, hogy a hegyi utakról hamar sík terepre értünk, lassan haladtunk: az út elkeserítően pocsék volt, a forgalom nőttön nőtt, Benáresz előtt szinte teljesen bedugult. Mégis örültem, hogy autóval közlekedtünk, megismerkedtünk Uttar Prádés félsivatagos, bozótos vidékeivel, hébe-hóba láttunk a földeket faekével kapirgáló parasztokat. Itt csodálkozhattunk rá a legtöbb és legősibb öntözésre használt eszközre: bivallyal hajtott fakerekekre a rájuk kötözött kerámia-korsókkal, amelyek csatornából merték és a szántóföldre ürítették a vizet, bőrtömlős csúszdákra, amelyek a primitívizmus csúcsának jelképeként szerepelhetnének a világ bármely múzeumában. Nem emlékszem pontosan, hogy is működtek? Próbáljanak elképzelni olyan faácsolatot, amely csúszdát formál. Annak egyik vége csatornába ér, abba engedik bele a tömlőt, a szerencsétlenül hátráló-faroló igavonó bivallyal vagy ökörrel, a másik vége vízszintesbe megy át egy vályú fölött, oda húzza fel az igavonó, abba ürítik a tömlőt és az szállítja az életet adó vizet a termőföldre. Évezredek óta használhatják ezeket a módszereket. Felfoghatatlan, hogy kis befektetésekkel, az ősprimitív módszerek kiváltásával meg lehetne duplázni az ország mezőgazdasági termelését, mégse történik (történt a 80-as évekig?) érdemleges változás ezen a területen. A Gangesz több mellékfolyóján hajtottunk át, a legnagyobb a Gaghara volt, ezeknek a folyóknak a mérete még emberinek tűnt.

Ránk esteledett, mire megtaláltuk a szállónkat, utcai fények mellett kerestük a sok riasztó, 'Hotel'-nek kitáblázott förmedvény között a miénket. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre rátaláltunk: kellemes, kultúrált épület, jól bútorozott szobák. Nagy kertjében jó lett volna sétálni egyet, de hullaként estünk ágynak. Másnap dél előtt tovább kellett utaznunk, hogy időben Kalkuttába érjünk, ezért akkor nem egészen fél nap állt rendelkezésünkre, hogy 'megkóstoljuk' India legszentebb városát. Megreggeliztünk és az autót útra pakolva próbáltunk minél közelebb jutni a Gangeszhez. Elég messze kellett leparkolni, mert a város ugyan 7-8 km hosszan nyúlik el a folyó bal partján és a vízhez állítólag 80 utca vezet le, de tartott még a hindu Újév, a Diváli, a korareggeli órákban is áthatolhatatlan tömeg özönlött a szűk, kis boltokkal teletűzdelt utcákon. Leírhatatlan látvány fogadott bennünket már a lépcsők felé közeledve: kis terecskébe nyílt 2-3 utcácska, a teret toldozott-foldozott ponyvák fedték, annyira, hogy félhomály uralkodott. Minden talpalatnyi hely foglalt volt valamivel, pulton kínált áldozati kellékekkel, gyertyákkal, füstölőkkel, a pult alatt heverésző és sarkokba húzódó emberekkel. Hosszú szakállú, még hosszabb botra támaszkodó, a fél testüket takaró nyakláncokat viselő, Síva-jellel festett homlokú szadúk és pöttöm gyerekek koldultak, fiatalemberek, idősebbek kínálták a csónakjaikat. És pár lépéssel lejjebb 'tábori konyhának' se csúfolható tákolmányokon főztek, az étel mellett vizet, Cola-t és egyéb hűsítőket kínáltak.

Azt hittük, pár lépés és kitárulkozik a part látványa, de a lépcsőkhöz érve csak a folyó közepét és a parti ernyőtömeget láttuk, amik takarták a partot. Oldalazva és lefelé haladva végre eljutottunk addig a pontig, ahonnan a folyó partja és a jobbra eső épületek is láthatóvá váltak. Nehéz tudomásul vennem, hogy akkor nem készítettem használható fotókat a feltárulkozó látványról, így hát itt is mellékelem a baloldali oszlopban a '96-ban készülteket, mert közülük a vízközeli fotók, a fürdőzők, a mosó nők, a konyha és társai érzékeltetik, mit láthattunk. Hoppá, megtaláltam a mindössze 7 fotóból álló '82-es gyűjteményem és felraktam a '96-os képek fölé. Az első három kép a városban készült, a többi a parton zajló életet és a jobbra-balra nyíló kilátást kapta el. A 'megírandók' vázlatának összeállításakor, amikor kicsit mélyebben elmerültem a gondolataimban, a szemem ideghártyájára vetítettem a 'fel nem vett fotókat', ott nem jártak számára biztos nagyon furcsán csengő megfogalmazások csúsztak ki az ujjaim közül, sorolok, idézek néhányat: "a pokol bugyrai, a folyón úszó hullák, megtisztulók fürdője, a napsugárba feldobott víz, guruk és tüzek, pernye, mosó nők, ernyőtömeg, a szennytől átitatott templomok és a mindezt átható alázat és áhítat" - jegyeztem fel magamnak. Hát igen, tömören ezt láttuk akkor, lehet, ha megpróbálom kifejteni ezt a leírást, csak rontok rajta. Talán-talán érdemes azért kicsit többet mondani róla. A 'pokol bugyrai' azokra a sarkokra, homályos fülkékre, beugrókra vonatkoznak, ahol emberek vagy azoknak tekintendő lények 'laktak', láthatólag ott töltötték egész életüket. Rongyokon heverészve, 'semmi' ruhában, ápolatlan hajzattal, mintha hosszú hajukat és szakállukat soha nem mosnák, körülöttük néhány használati cikk, edény, evőeszköz, tükör. És semmi jele, hogy szenvednének, hogy ezt az egész világot többnek hinnék, mint valami álmot, lebegést a semmiben. 'A folyón úszó hullák' - írtam és lehet, hogy ez így nem is igaz, mert hát a halottakat elégetik és csak a hamvaikat szórják be a vízbe, akit pedig el nem égetve engednek át a szent folyó hullámainak, arra nehezéket kötnek, de valamit láthattam, ami ezt a képet vetítette elém, valamik úszhattak épp a vízen, amiknek nem volt köze az általunk ismert kultúrvilághoz, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyetlen helyes világlátás. Ki tudja, mik keltették bennem ezt az érzetet? 'A megtisztulók fürdője' - emlékeztem és ez így egy csöpp abból a tengerből, ami évezredek óta folyik Benáreszben, illetve hát a mindinkább kedvelt ősi nevén Varanasziban, ez az, amiért Varanaszi Varanaszi: évente milliók zarándokolnak oda, hogy megmosakodva a folyó vizében, megmerítkezve benne lemossák a múlt és jövő bűneit magukról. Odabandukolnak hajnalban a folyópartra, még szappant is visznek magukkal, mosakszanak derékig a vízben állva, míg mellettük egy namasztéba merült hívő mormogja a könyörgését, imáját, majd a szinte álom-áhítatból ébredve két tenyerét felfelé fordítva és összerakva vizet merít és azt a felkelő Nap sugarába dobja, amiben sziporkázó gyöngyökké esik szét. Ima Sívához, mert Varanaszi Sívával egyenlő, ima a mindenhez és a semmihez, ima a vagyonhoz és a nincstelenséghez, ima a meg nem érthetőhöz, a fel nem foghatóhoz, ima a feloldozóhoz. Istenem, milyen megrendítően mély hit! Az se zavarja egyikőjüket se, hogy a folyást tekintve pár méterrel 'feljebb' asszonyok - amellett, hogy fürdenek is - hatalmas mennyiségű szennyest mosnak ki a folyó vízében. Mitől is félnének, mitől is undorodnának, amikor a folyó szent, mindent megáld és megtisztít, Síva pedig most biztosította őket bűneik feloldozásáról? Isznak is a vízből. Állva benne merítenek belőle, a fejükre hintik a nagyját, a maradékot pedig felszürcsölik a tenyerükből. 'Guruk és tüzek, pernye' - írtam, mert jellemző kép a parton is, kijjebb is: 'szent emberek' tábortűz mellett (törökülésben) ülve fogadják a hívőket, az adományaikat, idő sincs nagyon igehirdetésre, mert jön az újabb hívő, de hát ő a szent ember, elég, ha rád néz, ha áldását adja, ha elfogad tőled akármit. És a halottégető 'ghat' tüze, a guruk-szaduk tábortüze, a 'konyhák' pernyét termelnek, a vízen is valami olajos réteget képez, a lábad alatt is érzed. Templom templom hátán, csak betekinteni van idő, de érzékelhető, hogy a nagy tömeg, az áldozatokkal mindig velejáró virág és olaj valami szennyes vagy annak tűnő réteget képez a padlózatán, de nem érdekel senkit és semmit, mert csoda történik, csoda zajlik, a hit és áhítat, az istenek világába kábulás ésszel nem követhető pillanat-csodáiba látsz bele. "Hihetetlen" - mormogtam és nem szabadultam se a látványtól, se a hittől, se a kábulattól. "Hihetetlen" - mondták a többiek is és fejünket rázva vonultunk vissza a kocsihoz. Hogy láttunk-e valamit is abból az épület-csodavilágból, ami Varanaszi másik arca, nem tudom, ezért itt nem is foglakozom vele. Tíz év múltán több időnk volt Amritával, ott foglakozom majd az építészettel is.

Most csupán annyit Varanasziról, hogy valószínűleg a kis földgolyóbisunk legősibb, megszakítások nélkül élő városa. Fodor (1) szerint (330. old.) Babilon, Ninive és Théba kortársa, de míg ezek a városok ősidők óta csupán műemlékek, addig Varanaszi nem később, mint a Kr. előtti VII. évszázad óta a hinduizmus legszentebb zarándokhelye vagy a legszentebbek egyike. Buddha Kr. előtt 500 körül látogatott ide és már akkor ősi városnak számított. Nyugodtan ki lehet jelenteni: aki nem látta Varanaszit, nem látta Indiát, aki nem látta Varanaszit, nem láthat mélyre a hinduizmus titkaiban, ha eljutsz Indiába, nem hagyhatod ki Varanaszit. Ez a város az indiai élet mikrokozmosza.

Feleségem elképedve nézett rám, amikor Benáreszből kiverekedve magunkat csendben megjegyeztem: "Itt szívesen tölteném nyugdíjas éveimet". Senki nem érti, akinek ezt mondom, pedig nem üres viccelődésként említem néha. Nem, mintha a titkok tudója lennék, de ennek a hittel és békével átitatott városnak a döbbenetes kisugárzása örökre rabul ejtett.

Benáresz környékén elmentünk Sarnath mellett, legalábbis csak annyira emlékszünk, hogy foglalkoztunk a gondolattal, vessünk legalább egy pillantást a buddhizmus egyik legszentebb városába, ahol Buddha, miután 'megvilágosodott' Bodh Gaya-ban, elmondta első prédikációját. Az idő nagy úr, a buddhista tanítások indító-állomásáról nem maradt megfogható emlékünk. Ezt pótlandó adom itt a szövegben is és a baloldali oszlopban a szent helyről szóló linkeket.

Ugyancsak 'elmentünk mellette' emlékként maradt meg az India két legszentebb folyójának, a Gangesznek és Yamunának az összefolyása (sangam), ahol, Allahabad városánál tartják a hinduizmus legnagyobb, fürdés-tisztulással egybekötött fesztiváljait, évenként a Magh Mela-t, tizenkét évenként pedig a Kumbh Mela-t (bonyolultabb, de ez a lényege). Láttam egy filmet a legutóbbi Kumbh Mela-ról, ajánlom mindenkinek a figyelmébe, ha rátalálna, szentelje rá az órácskát, megéri. Elmesélni ugyanis rendkívül nehéz lenne. Milliók vak hite, tolongás a szent víz cseppjeiért, hit, hit és hit.

Elég ügyetlenül raktam időrendbe a Kalkuttából tett kirándulásokat, de - gondolom - nem tragédia, hogy 1982 őszéről átugrunk az 1985 nyári búcsú perceire.

Feleségem szerint szörnyű évek voltak, nem menne vissza Kalkuttába semmi pénzért. Megértem. Számomra azonban három munkás év és sok siker helyszíne.

A sikerre jellemző és nem tartom szerénytelenségnek, hogy ismét megemlítem, sőt azzal zárom beszámolómat, hogy Jyoti Basu, Nyugat-Bengál miniszterelnöke, az indiai munkásmozgalom vezéralakja, India XX. századi történelme 100 legkiemelkedőbb személyiségének egyike és felesége velünk töltötte az elutazásunk előtti estét, nálunk vacsorázott. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet embert és az általa képviselt országot Nyugat-Bengálban.

Ezért számomra a búcsú fájdalmas volt.

Felvethető a kérdés, mit kaptunk Indiától, mit köszönhetünk Indiának?

Felsorolhatatlan!

A külföldiekkel szembeni befogadóképességet, az elnyomottakkal szembeni toleranciát, a más vallások, idegen gondolatok tiszteletét.

Az erőszakmentesség filozófiáját.

A tudás előtti mély hódolatot!

A legfontosabb, hogy megtanultuk: nem biztos, hogy Európa a világ közepe, nem biztos, hogy a zsidó-keresztény vallások helyes utat járnak vagy mutatnak a világnak, hogy teljesen más, ősibb kultúrák, gondolkodásmód, világlátás létezik és el kell fogadnunk őket, sőt tanulnunk és tanulnunk kell tőlük.

Ez a megváltozott világlátás a legnagyobb kincs, amit magunkkal hoztunk Indiából. Soha ki nem törölhető, el nem lopható kincs.

Hozzáteszem, mert a kezembe akadt egy margó-firkám (ezúttal talán tényleg saját gondolatom): "Nem a másság befogadása a lényeg, hanem az azonosság keresése és megértése." Magyarul: aktív kutatás vezethet igazi 'valamennyien egy tőről fakadunk' felfedezésre!

Lezárva: 2004.11.21

***

Most kivételt teszek, eltérek saját szigorú rendemtől. Összehozott a véletlen a három magyar egyikével, akinek a fotógyűjteményében találkoztam először Mandawa-val és annak palotá-jával. Annyira szépnek és különlegesnek találtam, és annyira jók a fotók, hogy nem tudtam ellenállni, felraktam a fotókat és kikerestem két Web-oldalt, amik fentebb megnyithatók.

***