Leveleinkből

Mire jók az itt közölt levél-részletek?  Mivel a legtöbb a feleségem híradása az itthoni rokonságnak, közvetlenebb és életszerűbb leírása embereknek, gondolkodásmódnak, viselkedésnek és persze tájaknak. Az időszak: 1974-78, a Bombayban töltött négy év:  Lássuk csak! Személyzet - Szelaja, a szakács: ...Érdekes figura ám! Akkora, mint én, a fejeteteje kopasz, egyébként természetesen fekete a haja meg a szeme és kackiás bajusza van. Fehér nadrágban és ingben jár és a lakásban mezítláb. Ha kérdezek tőle valamit, akkor egyik lábát rakja a másikra, mint otthon a rossz gyerek, ha számon kérnek rajta valamit. Éppen valamelyik nap mondta, hogy negyvenhárom éves (*és annyi maradt, amíg velünk volt!). Olyan rendben tartja a konyhát, hogy öröm nézni. Az edények csak úgy ragyognak! Állandóan súrolja őket. Erről jut eszembe, elmesélek egy aranyos történetet... Szóval ez a ház, ahol lakunk, egy hatalmas bérház, azt hiszem, kilenc emeletes. A ház karbantartására külön személyzet van, liftesek, szemetesek és takarítók. Természetesen egyenruhában. Ezt nagyon szeretik, azt hiszem, ez is a gyermetegségükből adódik. Így aztán van egy csomó alkalmazott és ezek egymással többnyire jóban vannak. Na, a lényeg az, hogy az elődünk búcsúajándékként adott Szelajának egy táskarádiót. Valamelyik nap délután nézek ki az erkélyről, látom ám, hogy öt-hat férfi veszi körül a barátunkat, s megy vele együtt. Szelajából nem láttam mást, csak a kopasz fejét és egy hatalmas antennát. A fickók bámulattal szemlélték, s szinte tisztelettel nézték társukat, akinek ilyen csodálatos jószág van a birtokában. Szelaja pedig, fontossága teljes tudatában ment előre, nem nézve se jobbra, se balra, kezében a rádióval és a kihúzott antennával....  ...Szegény fickó Madras-ba való, ott él a családja, felesége 4 gyerekkel. Madras ide kb. 1000 km, így aztán évente egyszer látja őket, amikor mi szabadságra megyünk.... Szörnyű dolgok vannak itt. Ez a szerencsétlen a garázsban lakik, mert ehhez a hatalmas lakáshoz nincs személyzeti szoba. Ő még a szerencsések közé tartozik, mert van olyan, aki a lépcsőházban, az ajtó előtt tölti az éjszakát, mint egy hűséges házőrző kutya. (*Legjobb tudomásom szerint csak indiai 'gazdáknál' fordult elő.) - ...A sofőr pedig, bizonyos Velu, huszonnyolc éves, végtelenül szimpatikus fiú egy karórát kapott. Amikor a következő nap délután feljött megkérdezni, megyünk-e este valahová, majd a kérdés után rögtön, minden átmenet nélkül, csillogó szemmel mutatta, milyen szép órát kapott. Nem tudom leírni azt a végtelen örömet, ami a hangjában volt, s azt az arckifejezést... Velu egyébként magas, vékony fiú, szerintem nagyon csinos, csak olyan, mintha sosem lakna jól. A szemük! A szemük olyan megható, olyan végtelenül alázatos, hogy az szinte fáj az embernek!... (* '75 július, szabiról visszaérkezés után:) A sofőrünk bejelentés nélkül lelépett, elment Dubaiba dolgozni, most keresgélünk újat. ... felvett minden lehetséges pénzt, azzal, hogy megnősül, tőlünk elfogadta a lemezjátszót, amit nászajándéknak szántunk, s aztán szó nélkül eltűnt. (* Sokra vitte, minden bizonnyal.) - ...naponta jön a takarítófiú, aki cinege, bajuszos fickó, fog egy söprűt, olyat, mint otthon a cirokseprű, illetve vesszőseprű, amivel az udvart takarítják, de ez valami egészen finom növény, ezzel guggoló helyzetben végigsöpri a lakást, aztán fertőtlenítős vízzel végigmossa, a fürdőszobát lesikálja, a WC-t kisikálja... - ...Kétszer jön hetente a dobi, a mosóember, ez is jó figura! Mos és vasal, de gyönyörűen. Hatalmas vasalója van, jó nehéz, s azt csapkodja a ruhákon végig. A múltkor nem hozta el, s a miénkkel dolgozott, hát úgy szenvedett, az meg könnyű volt neki.... Szépen, tisztán, majdnem elegánsan jelenik meg, a karján hanyag tartással hatalmas fekete esernyőt hord, azt szertartásosan felakasztja, az ingét vállfára teszi és kiakasztja az ablakba, s aztán nekilát dolgozni. Alig ért pár szót angolul, de ha mondunk neki valamit, kedvesen mosolyog és billegteti a fejét, mint a falióra ingája, tudniillik itt ez jelenti az igent. nem rázzák a fejüket, hanem valami furcsa kígyózó mozgással ingatják, mintha mi nagyon bizonytalanul intenénk nemet. - Bérek:    - Az utcákon éhező és rongyos emberek tömege... A sweeper a havi takarításért 40 rúpiát kap (*cca. 5 USD), a szakács pedig 170-et (*cca. 20 USD) havonta, s ők jól keresnek! A gyümölcs-zöldség piac - ...hatalmas csarnok, tele-tele áruval. A gyümölcs olyan gyönyörűen kifényesítve, darabonként felhalmozva, mint otthon a legelegánsabb üzletben. S annyi féle, hogy elmondani nem lehet. Mangó, banán, piros banán, meg bébi banán, alma, körte, narancs, szilva, grapefruit, kókusz, ananász, s olyanok, amiknek a nevét sem ismerem. Amikor az ember kiszáll a kocsiból, rögtön jönnek a kulik, s versengve ajánlják fel a szolgálataikat. Ha kiválasztasz egyet közülük, az követ végig a piacon és cipeli, amit vásároltál, aztán beteszi a kocsiba, s mindezért adsz neki egy rúpiát. Maharashtra Éppen most olvassa Tóni, hogy Maharashtra államnak 1971-ben 50 millió lakosa volt. Ebből 70% élt falun, összesen 35779 településen.  A faluk átlaglétszáma 1409. Az 50 millió 6%-a tartozik az 'elmaradott' kasztokba (*nyilván érinthetetlen) és ezek férfitagjainak 56%-a, a nők 92%-a analfabéta. A gyerekek 68%-a nem jár iskolába, a családok 40%-a földnélküli, 90%-a a faluk nyomortelepein él. A családok 50%-a használhatja csak a közös vízforrást, 25%-a a falvak szokásai, kaszthagyományai és vallási szokásai miatt még ma se mehet közös üzletbe, élelmiszerboltba! S mindemellett a mai napig ki vannak téve a hindu kasztok inzultálásának. További 6% az un. törzsi lakosság, akik törzsi szervezetben élnek. Ők dzsungel-tisztásokon termelnek hántolatlan rizst, vagy mint örökölhető rabszolgák dolgoznak, jobb esetben a földesúr részesként alkalmazza őket, a betakarított termés 1/4-ét juttatva nekik, emellett általában kötelesek mindent ellátni a ház körül. Hát ez csak egy kis ízelítő volt, saját használatra. Bombay - Így vasárnap délután olyan a város, mintha búcsú lenne. Utcai árusok különféle magokat sütögetnek, cukornádból valami furcsa préssel hűsítőt sajtolnak, képeket, rózsafüzéreket, színes láncokat, mézeskalácshoz hasonló anyagból színes figurákat árulnak, s rengeteg ember sétálgat. A tengerpart a Marine Drive-on tele-tele pihenő emberekkel, gyerekekkel. Nők tarka száriban, gyerekek még színesebb ruhákban, csillogó réz- meg arany láncokkal a karjukon, a lábukon, a nyakukon, sőt az orrukban is. tegnap nem tudtuk lefotózni őket, mert már sötét volt kicsit, de legközelebb megtesszük. A város közepén, a felhőkarcolók árnyékában gyönyörű park van, ahol színes rongyokkal és szalagokkal feldíszített lovacskák várják kis utasaikat egy kis sétalovaglásra. Van néhány ősrégi gumirádlis fogat is, s az ünneplő közönség kedvére végighajtathat - no nem a Stefánián, hanem a Churchgaten vagy a Colabán. Innen-onnan dobszó és csörgők hangja hallatszik, éppen apró kis majmokat táncoltatnak pár fillérért, vagy kígyót bűvöl valaki. Igazi Kelet ez, s ilyenkor nem érzi sem a bűzt, sem a koszt az ember. Csak meg tudnánk örökíteni úgy, ahogy mi látjuk, olyan életszerűen, olyan elevenen! - V. L.-ékat elvittük abba a városrészbe, amiről már írtam Nektek. Itt van a közelünkben és olyan, mintha kétszáz évvel ezelőtti helyre került volna az ember. Hát képzeld el, most, amikor odamentünk, az út mentén, szorosan egymás mellett ültek a leprások, úgyhogy én is majdnem rosszul lettem a látványtól, de nekik még a lélegzetük is elakadt, olyan iszonyatos volt a kép! Bár hoztak filmfelvevőt és fényképezőgépet, egyiket se vitte rá a lélek, hogy fotózzon. Nem is csoda, az ember valóban szégyelli magát, hogy egészséges és jólöltözött, jóltáplált, s hogy nézelődik, bámészkodik mások nyomorán. - ...tegnap este is vacsorázni voltunk a Tadzs Mahal szállóban, s utána, hogy megmutassunk valamit a városból, ismét elmentünk a rossz lányok utcájába. Az ellentét leírhatatlan volt.... a vendégeink arcára az iszonyat és döbbenet ült ki. most, hogy hidegebbek az éjszakák, az utcán alvó emberek mindenféle rongyokba, pokrócokba csavarodva alszanak, behúzódva a kapuk, a portálok alá. Akad azonban olyan is, akinek talán takarója sincs, mint annak a kisfiúnak, akit este láttunk, a testéről ítélve 3-4, de öreges arcocskája szerint talán több is lehetett. Ült az utca közepén, nappali lárma és nyüzsgő embertömeg között, s aludt. Ülve. Egy kis rongy a dereka körül, s időnként leesett a kis feje. Olyan ártatlan, olyan kiszolgáltatott és elcsigázott volt, hogy ez még nekem - a már megkeményedett ember szívének - is sok volt. S mindez a Tadzsban elfogyasztott, ezüsttel szervírozott vacsora után, ahol a vendéglátónk felesége olyan gyémántnyakéket és karkötőt viselt, amelyeknek az árából újra megvehetnénk a lakásunkat, vagy talán többet is. Nem tudom, lehet-e szavakkal érzékeltetni ezeket a dolgokat, s le tudom-e festeni egyszer is a úgy a képet, amint azt látom. - (*1975) ... most már nyugodtan mondhatom, hogy a vendégek elégedettek, s minden alkalommal agyondicsérnek bennünket. ... Az új lakásunk nagyon-nagyon kedves lett, szemmel láthatóan mindenki jól érzi magát benne. ... Tény, hogy éjfél előtt nemigen távoznak, pedig itt az a szokás, hogy vacsora után szinte le sem ül senki, hanem az édesség elfogyasztása után felpattannak és elrohannak. Nálunk azonban erről szó sincs. Tegnap este is vacsora volt ...kaja után békésen letelepedtek, s beszélgettek tovább. - A 'Republic Day' tiszteletére kivilágítottak pár nagyobb épületet Bombayban, dacára az egyébkénti energiakorlátozásnak. Neki is indultunk, hogy megnézzük. Hatalmas tömeg volt az utcákon, rengeteg rendőr irányította a forgalmat, s a látvány valóban megdöbbentő volt. Számunkra a díszkivilágítás mindig elegáns fényeffektusokat jelent, feltétlenül hideg fehér fényben. Itt azonban ebből semmi sem igaz! Emeletenként más színnel megvilágított ablaksorok, lila, sárga, piros, kék, zöld, s mindehhez az épületek ablakai és kontúrjai körülfogva színes karácsonyfa égőkkel. Olyanok voltak a házak, mint a mesében, némelyik még vibrált is.  - Intelligencia-vizsgálatot tartottak a Bombay környékén élő törzsi lakosság körében. Ebből azt állapították meg, hogy kb. 30-35%-uk a normális szellemi szint alatt van. Amrita - Bár mostanában nem írtunk erről, ez nem jelenti azt, hogy letettem a dologról. Találtam egy remek orvosnőt, aki minden vizsgálatot megcsinált, amit szükségesnek érzett, így összes vezetékeim kipucolásra és lefényképezésre kerültek. - Ez a gyerek téma lassan elural mindent, családot, leveleket, kirendeltséget, itteni ismerősöket! Szerintem ezért nincs és most már én nem is akarok, dec. 31.-vel azt hiszem lehúzzuk a redőnyt, mert 43 éves koromban már nem akarok csecsemőt és főként nyugdíjas koromban férjhezadandó lányt vagy gyerek(el)csinálásokra koncentráló fiúcskát. 43+23 az akárhogy is nézem 66, olyankor az ember már örül, ha a fogsorát a helyére tudja rakni, meg a papucsába bele tud találni, nemhogy gyerekkel vesződjön. na meg a gyerkőcnek se mindegy, hogy felnevelik-e, vagy félúton leköszön a szülő és elteszi magát a legközelebbi aeon-ra (ez a buddhisták kozmikus időszámításának egyik piciny egysége, 70-76000 Buddha földrejövetele következhet be alatta és két Buddha között a szünet 30-40000 év, tessék kiszámítani). (* Most megtettem: 2.100.000.000-3.040.000.000 év, azaz 2-3 milliárd év. Ilyen és hasonló tudásuk volt a világ dolgairól cca. két és félezer évvel ezelőtt!) Lakmé A múlt héten meglátogattam egy kozmetikai üzemet, a 'Lakmé' készítmények gyárát.... Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a gyár ragyogóan tiszta, jól szerevezett, a munkások csinos egyenruhában dolgoznak és szépen berendezett étteremben, nagyon olcsón olyan ebédet kapnak, amit otthon is megirigyelnének. Ez a gyár egyébként India 10 leggazdagabb családjának egyikéé. Érdekes módon Tata a nevük. Naszik (újabban Nasiknak ejtik, mondja egy indiai site) Hazafelé (* Ellora-Adzsantából) megnéztük Naszikot, ez egy kisváros, persze a város nem olyan, mint otthon, hanem éppen ellenkezőleg. Egy templom, egy istálló, egy klozet, s ezek váltják egymást (* tényleg riasztók a benyomások, pedig Naszik a második legnagyobb magyar város is lehetne: a kilencvenes évek elején közel 300 000 lakosa volt). A város érdekessége, hogy itt folyik a Godavari folyó, amit szentnek tartanak, s ezért, mint Benares-ben a Ganges vizében, a hinduk itt végzik szent fürdőjüket. Egyszerűen leírhatatlan, amit ott láttunk! Bár negyedik hónapja vagyok itt, s láttam már egy-két dolgot, ez sok volt! Elsápadtam, szédültem és hányingerem lett, lépni alig mertem, levegőt is ritkán vettem. Ha rágondolok, most is elfog az iszonyat. Amit ott látni lehet, az döbbenetes. Az emberek ott fürdenek, ott mosnak, a kutyák és tehenek ott isznak, s szerintem még másra is használják... (*Másik levélből:) ...hazafelé meglátogattuk Nasikot, ami jellegzetes indiai kisváros. A közepén folyik a Godavari, szent vizével, ahol szent fürdőjüket veszik sánták, bénák, vakok és nyomorékok. Hát megnéztük. Én rosszul lettem a bűztől és kosztól, meg a látványtól. A víz olyan mocskos, hogy elmondani nem lehet. Éppen egy vak ember is fürdött, s tapogatózott a ruhái után, imát mormolva, egy asszony az edényeit mosogatta, tehenek, kutyák és legyek tömege, földön fekvő gyerekek és felnőttek, mérhetetlen kosz és bűz mindenütt. Egyszerűen nem találok megfelelő szavakat. Nem nyomor volt ez, hanem valami más, valami szóval ki nem mondható iszonyat, olyan életforma, ami számunkra érthetetlen és felfoghatatlan. Hogy ők mit éreznek, amikor látják a bámuló turistákat, nem tudom. Én szégyelltem magam, hogy rendesen vagyok öltözve, hogy tiszta vagyok, s hogy úgy bámulom őket, mint a cirkuszt. Úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygóról jött. (* Újabb levélből:) Zarándokhely, ahol szent fürdőt vesznek a hithű hinduk a Godavari folyó elmondhatatlanul koszos vizében, mutatványosok a hasukon átszúrt karddal, szent tehenek színesre mázolt és csengőkkel feldíszített szarvakkal. Poona (Puna) Az első megállóhelyünk a hegyek után (*Ellora és Adzsanta felé haladva) Poona volt, a Mutha és Mula folyó partján. Igazi poros kis fészek, 850000 lakossal (*ma 4 millió). A városból nem sokat láttunk, megálltunk azonban a folyó partján, ahol egy régi hindu templom áll, s a vízparton fürödnek és mosnak az emberek, a borbély hajat nyír, a szent guru pedig a templom bejárata előtt üldögél. Tóni készített pár felvételt, többek között a borbély felkérésére őt is megörökítette, amint éppen az utolsó tincset metszi le a páciens fejéről. Ez a város egyébként ipari központ, tele iskolákkal. Katonai központ is. Daulatabad ... A vár azonban megmaradt, igazi középkori szépségében. Útveszejtők, sötét barlangok, amelyeknek az egyik nyílása a mélységbe néz, a folyóra, a másik előtt pedig tüzet égettek, hogy ha jön az ellenség, a kiáradó hőségtől a hideg felé meneküljön, ahol a folyóba zuhan, 20-30 m mélységbe. Hatalmas kapuk, mérgezett szögekkel kirakva, hogy elhárítsák az elefántok támadásait, s hasonló mesebeli dolgok. Radzsasztán - A novemberi kirándulásunk során Maharashtra államot láttuk, ami  - amint akkor írtam is - nagyon szegény, műveletlen földek, szürke, sivár falvak, sovány, rosszul öltözött emberek hazája. A mostani (* dec. vége) utunk pedig Radzsasztán államon keresztül vezetett, s itt homlokegyenest mást tapasztaltunk. Minden csupa szín, zöld földek, hullámzó rizsföldek, színes rajzokkal díszített falak, színesen, tükrös ruhába öltözött asszonyok, még a legszegényebb is tele ékszerekkel, jóllehet nem arany és ezüst, de csillog. Hatalmas lábperecek, rengeteg karperec, fülükben, orrukban ékszer, s ebben a férfiak se kivételek, mert fülbevalót ők is hordanak. - A  '94 decemberi kirándulásról:  Az újév első napján, este nyolckor érkeztünk meg csodálatos utazásunkról, s most amint kicsit visszanyertem emberi formámat, azonnal leírok mindent, amit láttunk, nehogy valami is kimaradjon. Talán azzal kezdem, hogy utunk elő állomása Udaipur volt, amely Bombay-tól északra van, Rajastban-ban, s az álmok városának, azaz "City of Dreams"-nek is nevezik. Maga a város nevét alapítójáról, Udai Singh Maharanáról kapta, aki 1568-ban tette ide székhelyét, s egyben az akkori állam, Mewar fővárosává léptette elő. Festői hely, magas hegyek között csodálatos kék tó, s a tó közepén a maharaja nyári palotája, a Lake Palace, mely ma - a turisták gyönyörűségére - szálloda. Hideg reggel érkeztünk meg, a reptérről a szállodához vezető úton végig mezítlábas, de pokrócokba burkolt indiaiak végezték reggeli teendőiket, az utcára nyíló kis kávézókban már gőzölgött a tea és a kávé, s a jobb pénzűek már iddogáltak is. A város maga a reggeli hideg fényben nem sok jóval bíztatott, s első pillanatban csalódást okozott a tő közepén álló fehér palota is. A partról motoros csónakok szállítottak a szállodába, amely sajnos messziről is elég ütött-kopottnak látszott. Ahogy közelebb értünk, a rossz érzést elfújta a szél, mert a festői környék, a fehér tornyocskák, tetejükön féldrágakő díszekkel igazán csodálatos látvány. S a bejárattal szemben, a vízben álló hatalmas kőszobor köszönti a látogatót, amint éppen félrehúzza a fehére borított szári-fátylat. A vállán és a kezén galambok üldögélnek, s a szobor titokzatosan mosolyog. A palota belseje aztán minden kételyt eloszlat, nyugodt pompájával, hatalmas kristály csilláraival, márvány falaival és szobraival. Legnagyobb meglepetésünkre egy egészen különálló, külön terasszal rendelkező lakosztályt kaptunk, külön ebédlővel, nappalaival, hálóval és természetesen fürdőszobával. A bútorzat, a dús függönyök, a két méteres metszett tükör és a pár lépcsővel följebb  lévő  fehér faragott hálószoba láttán a szívemhez kaptam, s Tónin is látszott, hogy kétes az öröme. Rögtön felhívta tehát a recepciót, s megkérdezte nincs-e tévedés, mert mi sima szobát, és nem lakosztály kértünk. A válasz azonban megnyugtató volt: Önök a mi vendégeink, s ezért csak annyit fizetnek a lakosztályért, mint egyébként egy kétágyas szobáért. Mondanom sem kell, hogy ez rögtön helyrebillentette lelki egyensúlyunkat, s ettől kezdve zavartalanul élvezhettük a környezetet. A palota négyszögletes építésű, s közepén egy csodálatos kert van, szökőkutakkal, tóval, s a tóban márvány utacskákkal, virágzó lótuszokkal, pálmákkal és bougenvilleákkal. Zöld papagájok és hosszúlábú bóbitás madárkák repkednek mindenfelé, s a vízben díszhalak úszkálnak. Egyszerűen leírhatatlan látvány! Szikrázik a napfény, csillog a köveken, kék az ég, és minden békés. Megnéztük aztán a kertet este is; sejtelmes fények világítják meg a falakat, a szökőkutat, s a szent bikát, Nandi-t, aki márványba faragva üldögél a számára épített márvány baldachin alatt. Első álmélkodásunkból felocsúdva visszamentünk a partra, megnéztük a tó fölé magasodó Maharana palotát, mely amint fent írtam, több száz évvel ezelőtt épült, csodálatos belső falfestményekkel, féldrágakő mozaikokkal, tükrös szobákkal. Egyébként egész Rajasthan-ra a sok szín, a csillogó tükrök jellemzőek. A palota után taxiba ültünk, s elkocsiztunk mintegy 20 km-re a várostól, s megnéztük a 8. században épült Nagda templomot, amely a hindu építészet egy remeke. Homokkő és márvány, dúsan faragott külső és belső falakkal, hatalmas faragott kapuívekkel, melyek egy tömbből készültek. Itt találkoztunk egyébként első ízben szexuális szobrokkal a templom oldalán. Visszafelé betértünk Eklingji-be, mely egy kb. 60-70 kisebb-nagyobb templomot tartalmazó kis faluközösség, a 15. század végén épült. Csodálatos belső márványfaragások, négyarcú fekete Síva és egy hatalmas Nandi (bika). A főtemplomban éppen szertartás volt, úgyhogy félve mentünk oda, s legnagyobb meglepetésünkre az imádkozó hívők mosolyogva hívogattak befelé. Így tehát szertartást is láttunk. Érdekes módon, a szentély közepén ül a pap, aki valami szent könyvből olvas, s a hívők hallgatják. A szertartás végén az egyik "ministráns" az áhítaton résztvevők homlokára piros festéket ken, s szenteltvizet ad nekik egy kis pohárkából. - Ez a víz állítólag a Ganges szent vize. (Ilyen víztartó poharat és kanalat már beszereztünk, úgyhogy majd megmutatjuk). Hozzá tartozik még természetesen, hogy a hindu templomokba nem lehet cipővel bemenni, úgyhogy zokniban közlekedtünk. Sajnos ez a szokás természetesen leginkább az idegenekre hátrányos, mert ők legtöbbnyire egyébként is mezítláb járnak. Képzelhetitek ezek után, milyen koszos lett a zoknim. Ezt persze csak halkan merem még leírni is, mert a Tóni rém dühös, ha  ilyesmiket szóba hozok, mert szerinte az élvezet és az érte elszenvedett piszok nem állnak arányban, tehát szóra sem érdemes az egész história. Udaipuri tartózkodásunkhoz hozzátartozik természetesen az üzletnézés is, ahol aranyos faragott szobrokat láttunk, sikerült is lealkudni az árát, de nem eléggé, így aztán nem vettük meg őket. (Örökké sajnálni fogom.) Ebéd után pedig, felfogadtuk Tónit evezősnek, és átcsurogtunk a tavon lévő másik palotába, amely a 17. század végén épült, sárga homokkő, belül pedig fehér márvány. Igazi nyári lak, díszes kúttal a közepén, mely egy kis tóba folyatja a vízét, a tavon virágzó lótuszok, fehére, rózsaszínek. A falakok színes arabeszkekkel díszítve, csodás virágok, színek, s béke és nyugalom. Amikor kifelé jöttünk, hogy beüljünk csónakunkba, egy kb. 12-14 éves kisfiú mindegyikünknek adott egy-egy illatos virágot, kedves mosollyal, mert beszélni nem tudtunk egymással. A nap már lemenőben volt, amikor eleveztünk a palotától, s a piros napsugarak narancssárgára színezték a fehér márványt, s a palotát védő kőelefántokat. Azt regélik, hogy aki iszik a tó, - Pichola Lake - vízéből, az visszatér Udaipurba. Egészen természetes okokból ezt kihagytuk, azonban nem vitás, hogy szívesen eltöltenék akár egy hetet is ebben a mesevilágban. Másnap, azaz 26-án továbbrepültünk Jaipurba, ahol egy kedves indiai férfi várt minket, s végigkalauzolt az egész városon. Nos, a nevét ez is alapítójáról, Maharaja Jai Singh-ről kapta, aki 1727-ben alapította a jelenlegi Rajasthan fővárosát. Jai Singh mindössze 13 éves volt, amikor Amber trónjára került - ez a neve a várnak, ahol a maharaják éltek. Úgy emlegetik, hogy kiváló katonát, építészt és csillagászt. A várost teljesen modern elvek szerint építtette, egyenes, széles utakkal, melyek között 110 láb (egy láb kb. 30 cm) is van, az ember csak ámul, mennyire megfelel a mai városi építési leveknek. A domináns színek a narancs és a rózsaszín homokkő, ezért Jaipurt "Pink city"-nek, azaz rózsaszín városnak is nevezik. Ragyogó tisztaság, világos színek, szép üzletek, rengeteg drágakő és a jellegzetes rajasthani ruhát viselő emberek teszik meseszerűvé az egész várost. Tevék húzzák a kétkerekű homokfutókat, s cipelik a terheket, majmok szaladgálnak föl-alá, időnként piros feneküket mutatva az emberek felé. Nem is tudom, mivel kezdjem a város  bemutatását, annyi szépség van ott. Talán a híres Szél Palotával, amely a rózsaszín-város közepén van, 5 emeletes épület, s nevezetessége abban áll, hogy mindössze egy szobányi mélységű. Valójában csak építészeti ritkaság, semmi gyakorlati haszna nincs. A formáját tekintve engem egy hatalmas orgonára emlékeztet, ahol a sípokban nyolcszögletű ablakok vannak. A nevét onnan kapta, hogy ha fúj a szél, zenél az épület, amint keresztülszalad az ablakokon. (Hozzá kell tennem, hogy ez kb. olyan, mint a mi tihanyi visszhangunk, azt sem lehet ma már hallani, mint ahogy ezt sem, a nagy lárma miatt.) Egyébként természetesen rózsaszín homokkő, fehér díszítéssel. Nem messze a szélpalotától áll a csodálatos City Palace, mely nem régi, 1900-ban épült, ehhez képest csodálatosan ép és szép Olyan pompa és gazdagság tárul az ember szeme elé, amely leírhatatlan! Csupa márvány, csupa kristály és arany, hatalmas tükrök, elefántcsont intarziával díszített kapuk, akkora szőnyegek, hogy azt hiszem a lakásunk falak nélkül is kicsi lenne ahhoz, hogy kiterítsük. Faragott oszlopcsarnokok, csodálatos pávás kapu, üvegmozaikok, miniatúrák. Ma múzeum, s így láthattunk régi ruhákat, fegyvereket, kincseket is. A városon kívül, a hegy tetején áll az Amber Palace, a régi vár, ahová elefántháton mentünk fel. Az út szerencsére nem tartott sokáig, mert mindössze 10-15 per alatt felértünk. Azért írom, hogy szerencsére, mert szegény elefántot annyira sajnáltam! Ki volt festve még a füle is, s olyan szomorúan ballagott, közben a "lovasa" egy hegyes végű vassal ütötte a fejét, lent meg egy másik ember baktatott, aki hatalmas doronggal bíztatta gyorsabb járásra. Tóni szerint az elefánt nem különösebben érzékeny állat, mégis, szörnyű volt látni, hogy szegénynek már sebes a füle meg a feje a sok ütéstől. Hát sajnos, ez nem volt a legszebb élmény. A palota azonban annál inkább. A 17. században épület, erősen mogul befolyás alatt, s ennek megfelelően csodálatos: találkozik benne a mogulok fényűző ízlése és intimitása, és rajasthan minden ékessége. Leghíresebbek a tükrös szobák, ahol a falak a padlótól végig, s a mennyezet is csupa tükör, úgy hogy ha belépsz, mindenütt magadat látod. Többek között a hálószobájuk is ilyen. A régi részben pedig láttuk a maharaja 13 feleségének lakosztályait, amelyek egymásról teljesen elkülönültek, egy négyszögletes épületben vannak, s az épület által közrefogott udvar közepén volt a találkozóhely. Egy pillanatra beleképzeltem magam az életükbe, s meg kell mondanom, egyáltalán nem találtam vonzónak, még azzal együtt sem, hogy a folyosókon is hordszékeken hurcolták őket. A palotán belül - mint általában mindegyikben - tilos a fényképezés, így vettünk pár kész diát, hogy mégis maradjon valami emlék. Visszafelé jövet az Amber-től megálltunk Gaitor-ban, ami a maharaják mauzóleumainak helye. Szebbnél szebb csodálatos hófehér márvány síremlékek, dúsan faragva, s mindegyik faragás az elhunyt életének jellegzetes eseményeit idézi. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az egyiknek 120 gyereke volt, sajnos azonban egyik sem a feleségétől, de a faragások között erre semmiféle utalást nem láttunk.) Most épül az utolsó jaipuri maharaja síremléke, aki két-három éve halt meg Angliában, pólózás közben szívinfarktusban. A felesége most is ott él Jaipurban, egy magas hely tetején a várában. Úgy mondják, a világ harmadik legszebb asszonya. Nem tudjuk persze, látta-e valaki, s azt sem, hogy ki a két legszebb asszony. Tény az, hogy látva a várát, szinte úgy érezte az ember, mintha egy mesebeli történetet hallana. Kimentünk a maharani (a maharaja felesége) nyári palotájába is, egy teraszos kertben, a hegynek támaszkodva áll egy ugyancsak teraszos, csupa oszlop, csupa faragás palota, teljesen berendezve. Valahogy ott nem éreztem jó magam. Minden avittnak és kopottnak tűnt, s enyhén szólva kicsit koszosnak is. Hogy manapság is használja-e ezt nem tudom. Mindenesetre egy dunai faházat többre értékelnék. Jártunk a múzeumban, amelyet az angolok alapítottak, s ezért hála nekik. kőtártól miniatúrákig és az emberi test felépítéséig minden megtalálható, természetesen rézholmik és faholmik társaságában. Jaipur egyébként állítólag a féldrágakövek hazája, ezért minden üzletben kapható. Mi is megnézegettük őket, sajnos azonban nem értünk hozzá, így aztán nem nagyon mertünk vásárolni. (Na meg pénzünk sem volt hozzá elég.) És még valami: láttuk az egyik maharaja képét és ruháját. A pasas 500 fontot nyomott (250 kg) 7 láb magas (210 cm) és 4 láb széles vállú (120 cm) fickó volt. Olyan szörnyen nézett ki, hogy ki nem mondható. A kaftánjába azt hiszem az egész családunk békésen beleférne. S az obszervatórium, amit - amint az elején írtam - az alapító maharaja építtetett. Sajnos mit sem értek a csillagászathoz, így csak a hatalmas méretű, kőből készült műszerek formáját és pontos méretezéseit tudtam megcsodálni. Tény az, hogy sok közülük olyan pontos, hogy a mai műszerek sem adnak jobb adatokat! A parkban pedig rengeteg majom, kicsi és nagy. A délutánt vásárlással töltöttük, mi ugyan nem vettünk semmit, de a titkárnő is velünk volt, így őt kísértük. Az este pedig a csúcspontja volt a Jaipurban töltött két napnak: kísérőnk meghívott magukhoz vacsorára. Család közösségben élnek, ötven vagy ötvenkét ember együtt, egy több száz éves házban, a régi városrészben, szemben a Szél Palotával, természetesen rózsaszínű. Hat fiútestvér, ebből öt nős, a hatodik még nem, mindegyik felesége és gyerekei. Fogadásunkra összejött az egész társaság, s tiszteletünkre a legidősebb báty is ott üldögélt, aki ugyan egy szót sem tud angolul. Végignéztük a családi fényképalbumokat, a fiúk esküvői szertartásáról, egyik érdekesebb, mint a másik. Jöttek a feleségek sorjában, a gyerekek, kicsik és nagyok. A nők azonban csak álltak. Én ugyan mondtam az egyiknek, hogy üljön már le, miért áll, de közölte, hogy a legidősebb testvér jelenlétében nem szabad leülnie. A vacsora igazi rajasthani, vegetáriánus kaja volt, amit nem a cselédek, hanem a fiatalabb férfitagok szolgáltak fel. Az asztalnál csak hatan ültünk, kizárólag a férfiak és mi, s azok a férfiak, akiknek nem jutott hely, mellettünk állva asszisztálták végig a vacsorát. Igazán remekül éreztük magunkat, annál is inkább, mert ilyen érintetlenül indiai famíliához ritkán jut el az ember. Büszkén mondta a második legidősebb, hogy a családjuk valamint hercegi származék, s hogy annak idején a maharaják belső emberei voltak (Régi dicsőségünk...) S aztán másnap reggel elindultunk Delhibe. Erről nem akarok sokat szövegelni, hiszen jobban, mint ahogy Tóni elmesélte, és sem tudnám, s én mást nem tudok mondani, így csak annyit, hogy Delhi egészen más, mint Bombay, szinte nem is tűnik Indiának. Széles utak, kertes házak, kis forgalom és szervezett, tisztaság mindenütt. Na és jó hideg. Láttuk az Akbar mauzóleumot, a Red Fort-ot, a Qutab Minar-t és a Mecsetet, de azt csak kívülről, mert már naplemente után érkeztünk, amikor kizárólag a muszlimokat engedik be. Annyit azért élvezhettünk, hogy a müezzin megkezdte az ájtatosságot hangszórón keresztül. Egy pillanatra megborzongtam, s eszembe jutott, hogy valaha régen a mi hazánkban is hallani lehetett ezt a hangot. Csak a módszer változott, a tartalom semmit. 28-án mentünk kocsival Agrába. Erről megint nem sokat mesélek, ezt is elmondta már Tóni. Lényeg az, hogy végignéztünk mindent, ami látható. A többlet a Taj Mahal holdfényben, s az egész monumentális épület légiesen könnyűnek és káprázatosan szépnek tűnt. Csak álltunk hosszú ideig szótlanul, és néztük. A lelkem tele volt békével és gyönyörűséggel, és talán legszívesebben sírtam volna boldogságomban, hogy láthattam. Az egész mintha még magasabb és fehérebb lett volna, mintha nem is emberek építették, hanem csak a meséből lépett volna elő. Néma csönd volt mindenütt, s a kupolák visszatükröződtek a fehér csoda előtt lévő folyócska vizében. A feleség, aki a tizennegyedik gyermek szülésébe halt bele, kivételesen szép asszony lehetett, s Mumtaz Mahal-nak, azaz a Palota Díszének, vagy Mumtaz Zamani-nak, azaz a Kor Csodájának nevezték. Igazi neve Arjuman Banu volt, és egyébként unokatestvére Jahangir-nek. Második felesége volt a nagy hadvezérnek Sahjahan-nak. Szerelmük legendás: a feleség halála után a férj néhány hónap alatt fehérre őszült, nem hordott ékeket, csak egyszerű, fehér gyolcsot. Elhatározta, hogy a felesége emlékére valami olyat épít, amit szem még nem látott, s azt hiszem ez sikerült is neki. Építészeket hívott Perzsiából, Itáliából, Törökországból és Franciaországból. 20 ezer ember építette, mintegy húsz éven keresztül. Mindez 1630-ban kezdődött. Mai árakon számítva mintegy 70 millió dollárra számítják a költségeket. S a Taj Mahal, a paloták gyöngye, mint ahogy más szóval nevezik a Szerelem emlékműve, nem kopik, nem veszít a fényéből és ékességéből. Mumtaz Mahal békésen pihenhet, most már férje oldalán, a fehér márvány hűsében, csupa virágintarziával díszített falak között. Sajnos bennem mindent elnyomott a látvány, s ha erre a kirándulásra gondolok, csak ez az érzés fog eszembe jutni, s az, hogy talán egyszer ismét láthatom. S egy kis érdekesség még, biciklis riksával mentünk ki este a Tajhoz. A kuli egy négygyerekes apa volt, aki az út végén benyúlt a zsebébe és kivett egy kézzel írott névjegyet, melyen a neve szerepelt s hozzá a foglalkozása is, nevezetesen, hogy "Driver business". Ez magyarra fordítva valami vezetési üzletet jelent, amiről az embernek persze nem a biciklis riksa jut eszébe. Utunk utolsó állomása Kajuraho volt, a híres neves templomaival, ami megfelelne a szexuális továbbképző tanfolyamok anyagának is. Érdekes volt, izgalmas volt, sajnáltam volna, ha nem látom. Erről azonban inkább képekben fogunk beszámolni, leírni ugyanis lehetetlen. A végét tehát egy kicsit összecsaptam most, még annyival tartozom, hogy 31-én este érkeztünk vissza Delhibe, s itt köszöntöttük a követségi és kirendeltségi emberek közös szilveszterén az újévet. Magamban arra gondoltam, hogy kívánom azt, hogy ez az év jobb legyen, mert elégedett vagyok a tavalyival, s gondoltam Rátok, s kívántam nektek egy jobb újévet, Pityunak egészséget, Palinak piros salakot a  futáshoz, Zsoltinak soványságot, Marikámnak jó állást és szófogadó gyerekeket, kevesebb anyagi gondot. Másnap még szakadó esőben megnéztük a delhii nemzeti múzeumot, s éppen elértük a repülőgépet. Holt fáradtan érkeztünk haza, s ma már kezdődik a megszokott élet. Közlekedés - A forgalom elképesztő! Nem kizárólag az autók tömege miatt, hanem a teljes zűrzavar miatt: autók, kézikocsik, gyalogosok, szekerek, itt-ott tehenek, koldusok, nyomorékok, sorban ülő emberek tömege (olajra várnak), s az utcán fekvő nyomorultak sokasága teszi egésszé a képet. Mindehhez járul, hogy indexet nem használnak,...  minden helyett dudálnak. Itt a duda legalább olyan fontos műszaki kellék, mint a fék. S végül, de nem utolsósorban baloldali közlekedési rend. Monszun - Szeptember 15: Itt a monszun az utolsókat rúgja. Jóval ritkábban esik, a hőmérséklet viszont fokozatosan emelkedik. Ma délben már biztos volt 33-34 fok és mivel a páratartalom még mindig 75-80%, elég nehéz elviselni, tulajdonképpen csak nyakig vízben érzi jól magát az ember. Már második este nyárias zivatarok vannak, azt mondják, hogy mindig így kezdődik és így fejeződik be a monszun. Közben ugyanis minden kísérőjelenség nélkül ömlik az eső, talán csak a szél erősödése jelzi. - Szeptember 16: Vége a monszunnak, s állandóan hétágra süt a nap. Tegnap és tegnapelőtt este még igazi trópusi vihar volt, de az itteniek szerint ez csak a biztos jele a monszun végének. Igazi gyönyörűség volt nézni a teraszról! Pillanatok alatt esti sötétség lett, kb. negyed 7 lehetett csak, még naplemente előtt vastag, fekete felhők borították el az eget, s nem szállhattak magasabban 50 méternél. Szinte kézzel elérhette volna az ember. Tompa dübörgések és nappali fényt árasztó villámlások tarkították a képet. Döbbenetes élmény volt, ahogy itt-ott átvilágított a nap a felhők mögött, de naplemente lévén alulról világított, s ennek következtében valami egészen díszletszerű képet adott! - 1975 július 14: Itt elég lehangoló időjárás fogadott minket, az eső szinte egyfolytában esik és a 95-97%-os páratartalom miatt az ember folyton vízben úszik. A lakás - annak ellenére, hogy a kirendeltség egyik alkalmazottja rendszeresen kondicionálta a levegőt - olyan penészes és áporodott levegőjű volt, hogy a bútorzat egy része teljesen tönkrement, a fal sokhelyütt peregni kezdett. ... Az ég most teljesen fura, negyedórája még zuhogott az eső, most meg körben az ég alja sűrű felhőkkel takart, középen meg az ember, mint egy vulkán belsejéből, teljesen tiszta kürtőt lát, középen süt (vagy sápadozik?) a Hold. Nem telt el még három perc, s az ég teljesen beborult, rögtön esik az eső. - Július 31: Amikor elkezdtem írni, még egész csendes eső volt, közben hatalmas széllökések kíséretében igazi trópusi vízözön keletkezett. A ház előtti utcaszéles folyóvá dagadt, teljes szélességében hömpölyög a víz. Az autók hegynek fölfelé alig bírnak menni, akkora a lefelé zúduló víz sodra. Igazán elképesztő látvány! ... Szinte percek alatt 100-150 mm víz zuhant a városra. ..az ember attól fél, hogy egyszerűen elmos embert, házat, járművet, mindent. ... Érdekes, hogy az ember mennyire beleéli magát az itteniek gondolkodásmódjába ..., idén már nyugtalanok voltunk, mert kb. 10 napid nagyon lanyha volt a monszun, együtt izgultunk az indiaiakkal, hogy megjön-e a második szakasz és igazán tiszta szívből örülünk, hogy biztosítottnak látszik most már a jó termés... - Aug. 8: A monszun dühöng, reméljük, idén nem fognak panaszkodni. Egy hete ki se lehet mozdulni, szinte állandóan esik, a tenger teljesen viharos. - Aug. 16: Eddig több eső esett, mint az átlagos években az egész időszak alatt. Úgyhogy abbahagyhatná. - Aug. 24: lassan csendesül a monszun, időnként néhány órára kiderül az ég és napsütést is tudunk élvezni. Azt hiszem, évről évre jobban fogjuk várni a telet.... - Szept. 2: ....ilyenkor abba szokta hagyni. Erre fel az elmúlt éjjel úgy ömlött, hogy hihetetlen. S nemcsak éjjel, még reggel is. Amíg Tóni odament a kocsihoz, bőrig ázott. Ráadásul a kocsi nem indult, mert minden elázott benne, az utcákon nem lehetett közlekedni, mert sok helyen térdig ért a víz, a kenyeres nem jött (*!) és az indiai alkalmazottak fele hiányzott a hivatalból. - Szept. 29: Ez a monszun valami szörnyű dolog! Gyilkos idő! Megöl mindent, tönkretesz mindent. A ruhák megpenészednek a szekrényben, a mosott ruha megsavanyodik, ahelyett, hogy megszáradna, a tavaly gyönyörű fehérre festett házunk fekete a víztől (* penésztől). Nincs ember, nincs anyag, ami ellenállna neki! Iszonyat! A mai újság szerint az idei monszun alatt itt 2.597 mm eső esett, ami 915 mm-el több az átlagosnál. - Október 4: Végre véget ért a monszun, már két napja újra süt a nap, a pára is alábbszállt, tegnap már csak 77% volt, ami irtó nagy javulást jelent. ... Egyik nap még ömlik, aztán egyik percről a másikra eltakarodnak a felhők, kisüt a nap és ez most már így lesz júniusig. - Június 2: .... megjött a monszun, tegnap hatalmas hullámzással a tengeren, idegesítő volt a hangos döngés, s ma reggelre lehűlt a levegő és szakad az eső. Én is ünneplőbe öltöztem, az idegeim kisimultak, s úgy néz ki, mindenki megnyugodott. Nem hiszitek el, milyen érdekes ez a monszun előtti időszak, szinte pattanásig feszül a az egész város, úgy érzi az ember, hogy egy szál gyufától lángra lobbanna az egész! S ma reggel, - mint amikor az anya megszüli a gyerekét, s nyomban elfelejt mindent - lehűlt a levegő, elcsendesedett minden, és ömlik az eső. Az ég sötétszürke, így a kondis szobából kinézve olyan, mintha október lenne otthon. és az éghajlat egyéb vonatkozásai - Október 22: Érdekes módon annyira megszokjuk ezt a klímát, hogy van eset, hogy fázunk éjjel. Pedig akkor se megy alább 23-24 foknál. - Nov. 18: Nevetni fogtok, annyira megszoktuk a meleget, hogy kezdjük hűvösnek érezni a 22-23 fokos estéket, komolyan vigyázni kell, hogy meg ne hűljön az ember. A 26 fok körüli vízbe vacogva mászunk be, mert olyannak érezzük, mint a csillaghegyi strand vize. - 1975 január 15: A január rendkívüli hideggel köszöntött Indiára, északon komoly havazások voltak és Bombayban is lehűlt a levegő: nappal mindössze 26-28 fok van, a hajnalok majdnem, hogy deresek, 14-18 fok a hőmérséklet. Akármilyen röhejesen hangzik, annyira megszoktuk a meleget, hogy a napokban egy szabadtéri vetítésről teljesen átfagyva elmenekültünk és talán két hete, hogy vízben voltam, mert a 22-23 fokos uszoda csípősen hidegnek tűnik. - Február 8: Sajnos az idő erősen melegszik, már megint 32 fok van nappal, s este is 27, úgyhogy a víz is kb. 26 fokos. - Március 2: Az idő teljesen felmelegedett, nappal 34-35 fok van, s sajnos már este se nagyon hűl le. ... Elképzelni is szörnyű, mi lesz itt májusban! - ... Itt állandóan zöldek a fák, állandóan nyílnak a virágok, s állandóan süt a nap. Olykor-olykor vágyakozva gondolok az otthoni ködös, hideg, szürke téli napokra, amiket felvált a gyönyörű tavaszi idő. Az első tavaszi napsütés, az első tavaszi séta jelentőségét csak itt érzi igazán az ember. ... nem tudtam elképzelni, hogy ilyen is létezhet, hogy egyszer azt kívánja az ember, ne ébredjen verőfényes napsütésre, borítsa már egyszer felhő az eget, s ugyan hadd húzzam össze magamon a borzongva a télikabátot. Most, hogy ezt írom, látom magam előtt a sarki virágárusokat az első piros tulipánnal, kankalinnal, s a Petőfi-szobrot tele virággal és zászlócskákkal március 15.-én. A jeges Dunát, a hegy tetején elegánsan álló szobrot, a kivilágított hidakat, s a Várat. S azt hiszem, nem kellene sokáig elméláznom ezeken a dolgokon ahhoz, hogy sírni kezdjek.  - Április 16: Itt végleg beköszöntött a meleg évszak, ami nem is olyan rémes, mint amilyennek vártuk. Nagyon kiegyensúlyozott az időjárás: nappal 31-33 fok körülre melegszik fel és az esték elég 'hűvösek', 24-25 körül van. Tulajdonképpen csak azért nehéz elviselni, mert 80% körüli a páratartalom. Szolgáltatások - Tegnap voltam fodrásznál. Az egyik szállodába mentem, hát mondhatom, nem hiszem, hogy otthon van ilyen. Kondicionált, hűtött levegő, gyönyörű tisztaság, aranyos kínai fodrászlányok csinos ruhában és kellemes zene teszi teljessé az élvezetet. És ugyanazzal a módszerrel vágják a hajat, mint otthon. - Éppen az előbb néztem ki az ablakon, mert valami éles hangot hallottam, hát képzeld el, köszörűs ült itt lábbal hajtott köszörűn, olyan volt, mint az otthoniak 50 évvel ezelőtt. Igazi vándorköszörűs, aki éneklő hangon jelzi az érkezését. ... És más mesterek, például fülpucolók, akik járdán ülve valami tűkkel tisztítják a páciens fülét... A lábát satunak használó asztalos... - Sikerült szereznem egy ügyes szabó bácsit, aki házhoz jön és nagyon jól varr, nem beszélve arról, milyen olcsón. Legutóbb nyári ruhát és egy hosszú ujjú selyemblúzt varrt, összesen 100 rúpiáért, béléssel és zipzárral együtt, ami nem tesz ki többet 350-400 forintnál. - Dél felé jár az idő, a kapu előtt a legkülönfélébb árusok kínálják utánozhatatlan éneklő hangon a portékájukat... A szemben lévő ház árnyékában a fa alatt cipész üldögél és sarkalja, foltozza az elszakadt 'csaplikat' (*egyszerű bőr-szandál, általános viselet)... a házi uszoda felügyelője egyenruhában valami lepkehálóval tisztítja a víz felszínét (* és hosszú bambuszrúdra szerelt kefével a medence falait és fenekét)... - .... Reggelenként megjelenik a halárus, a zöldségárus, a köszörűs és a többi házaló iparos. .... mellette egy másik 'üzletember', forró teát árul szamovárból. A 'neni'-k, azaz a dadusok sétáltatják a legkülönbözőbb nemzetiségű gyerekeket. Időnként megjelenik egy-egy vándor énekes család, akik néhány fillér - itt pajsza - reményében szomorú indiai dalokat énekelnek. A papa szitározik (*?) és rázza a kis csengettyűket, a mama, karján a gyerekével, énekel. S érdekes megfigyelni, hogy sosem a gazdagok adnak nekik, hanem a szolgák, a szegények. Ünnepek, népi játékok - ...imádják az ünnepeket, amiket nagy vígalommal töltenek, táncolnak, énekelnek, dobolnak, az éppen soron lévő istennek oltárt készítenek úton, útfélen, színes lámpákkal, meg virágfüzérekkel feldíszítik, s különféle füstölőket égetnek. Ha tehát ünnepelni lehet, akkor nincs köztük különbség, egymás ünnepeit kölcsönösen megtartják. Képzelhetitek, mennyi van, ha megegyezéses alapon a kirendeltség 16 ünnepet fizet az alkalmazottaknak, s azt szabadon (*? téves, államonként meghatározzák a 'hivatalos' ünnepeket, a személyzet 2-3 ünnepet választhatott, a többi - nemzeti, állami ünnepek, banking holiday és hasonlók - így meghatározott volt) választhatják ki a ki tudja hány ünnep közül. - Gudzsarati táncdráma: ...A delegációval együtt láttam egy gudzsarati táncdrámát, illetve annak a felét, mert ki kellett mennem a reptérre, fogadni a delegáció második részét. Szokatlanul érdekes az előadásmód: a szereplők kizárólag nők, részben férfiaknak maszkírozva és öltözve nők játsszák a férfi szerepeket is. A színpad baloldalán, annak kb. egynegyedét méternyi magasságú fallal leválasztják, mögöttük foglal helyet törökülésben a zenekar (ősi indiai hangszereken: szitáron, fúvós hangszereken, dobokon játszottak) és az énekesek, akik az éneklést imitáló szereplők helyett, azokkal szinkronban énekeltek. Maguk a szereplők részben énekbeszéddel, részben tánccal adták elő a mesét: a Ramajana isten-dráma egyik emberközelbe hozott változatát (* elég távol van tőle). Egy békésen élő házaspár életét egy mogul uralkodó zavarja meg, elrabolja a szép feleséget és a háremébe hurcolja. A nagymogul házassági ajánlatot tesz (?), az elrabolt asszony feltétele, hogy ez vallási szertartás keretében történjék. A szertartás végén leszúrja az uralkodót és elmenekül. Az őserdőben bolyongva épp akkor találkozik össze a keresésére indult férjével, amikor azt egy kobra megmarja. A férj a karjai közt hal meg. Az asszony bánatában a tengerbe veti magát, ahonnan azonban halászok kimentik. Megbabonázva az asszony szépségétől, az egész falu felbolydul és a halászok versengésbe kezdene a kezéért. Szegény asszony azonban egyikhez se akar férjhezmenni (hiszen az egész történetnek a lényege, hogy a hindu asszony egész életében csak egy férfit szerethet, ezért kellett megölnie az uralkodót is). A falu 'bölcse' azt a megoldást választja, hogy átadják az asszonyt a falu 'tea-házába', ahol táncosnőként szolgálva mindenki 'felesége' lehet. Az asszony fia, aki időközben férfivá érett, szülei keresése közben eljut a halászfaluba és megmenti az anyját. Az egész sokkal élvezhetőbb, mint gondoltam volna, a történet fonalát végig lehetett kísérni annak ellenére, hogy az ember egy szót sem ért az énekekből. A legizgalmasabb, hogy a zene szinte pontosan ugyanúgy fejezi ki az érzelmeket, mint az európai.  Házasság (arranged marriage) - Szinte hihetetlen, hogy még mindig úgy házasodnak, hogy nem ismerik egymást a fiatalok. A sofőrünk, aki már 28 éves, csak nem tud nősülni pénz híján, elmondta, hogy talán jövőre mégis sikerül. A 'menyasszonya' gudzsarati, szerinte nagyon helyes, 18 éves vékony nő, de nem beszélt még vele, mert a szülők nem engedik az esküvő előtt. S úgy tervezi az életüket, mintha ez már közös elképzelés lenne.... S Velu mindehhez felvilágosult ember, európaiak közt él évek óta, mégis zokszó nélkül veszi tudomásul a körülményeket. - ...jellemző az egész népre, hogy még az igény se nagyon van meg bennük a változtatásra. Lehet azonban, hogy csak a formális dolgokat őrzik rendületlenül, s belül már másként gondolkodnak. A vallási szokások és kötöttségek azonban kétségkívül béklyóba kötik őket. Bár tagadják, hogy vallásosak lennének - legalábbis van már ilyen ismerősünk -, mégis vegetáriánusok, hisznek a lélekvándorlásban, s úgy gondolják, az a helyénvaló, ha maguk választanak házastársat a gyerekeiknek. Éppen most ment el a legkedvesebb indiai barátnőm, aki közben meglátogatott, míg ezt a levelet írtam, egy nagyon szép, 33 éves asszony, három gyerekkel, egyik szebb, mint a másik. A férje Angliában jogot végzett, itt meg a gyárait irányítja. Szóval megkérdeztem G.-t, mit fog csinálni a kislánya, ha elvégezte az egyetemet? Most érettségizik, s utána orvosi egyetemre fog járni. Azt mondja, hogy gondban vannak a kislány miatt, mert nagyon szép, s ezért alig tudja elhessegetni a fiúkat mellőle. Valóban gyönyörű gyerek! Tény az, hogy az egyetem elvégzése után férjhez fogják adni, s mint mondja, ő keres majd férjet neki. Elmondta, hogy az ő férjét is a mamája választotta, amikor 17 éves volt, s az esküvő napján megmondta búcsúzóul, hogy úgy igyekezzen boldoggá tenni a férjét, hogy haza nem mehet többé. Szerintük ez így természetes, kisgyerek koruk óta abban a tudatban nőttek fel, hogy a nő feladata boldoggá tenni a férjét és gyerekeket ajándékozni neki. Aki nem boldog, magában keresse a hibát. Kérdeztem tőle, hogy ezek szerint teljesen mindegy, hogy ki a férj, mindenképpen szeretni kell? A válasz egészen megdöbbentő volt: teljesen mindegy, akit választottak a szülők, az a megfelelő, ha hibája van, a nő feladata, hogy megváltoztassa és hogy szeresse. A szeretet szerintük egy kizárólag rajtunk múló valami. Amint az anya a gyermekét akkor is szereti, ha az lop, félkarú vagy csúnya, úgy kell a feleségnek szeretnie a férjét. Ha nem tudja boldoggá tenni és a férfi mégis mást kíván, vagy a nő nem bírja ki mellette az életet, jobb, ha megválik az életétől. Őrületes erővel hiszik ennek az igazságát, bár ma már nem égetik el magukat a férj halála után. A kislánya nem járkálhat fiúkkal, de még telefonon sem engedi beszélgetni őket, mert ha a fiúk látják, hogy együtt jár valakivel, akkor többé nem tudja férjhez adni. Így aztán szegény gyerek még születésnapi partikra se mehet olyan helyre, ahol fiúk is előfordulhatnak. Ő maga boldognak érzi magát, ami nem is csoda, mert nagyon szimpatikus férje van, de azért mégis szinte hihetetlen, hogy két vadidegen ember így össze tudjon szokni. ... Képzelheted, milyen élete lehet, együtt lakik az egész család (* nagycsalád-rendszer!), azaz a férj családja, apja, anyja, bátyja, annak a felesége és 6 gyereke, valamint ők öten. Tavaly sikerült elérnie, hogy külön konyhája legyen, mert addig együtt főztek, s esetenként 25 ember ült az asztalhoz! A vidék - Ami a legizgalmasabb, az a vidék látványa. Olyan faluk, hogy az első láttán azt hittem, csak valami nyomortanya, de aztán kiderült, hogy mind ilyen: vályogházak, monoton sárszínben, olyanok, mint amilyeneket óvodás korában rajzol az emberház címén. Egy ajtó, egy kis ablak és ezzel kész. Faekével szántanak, a boronát nem ismerik, falunként egy-egy kút van, amiből ökrök segítségével húzzák fel a vizet. Rengeteg kecske, birka és tehén, és még több gyerek. Átmentünk hidakon, kiszáradt folyómedrek felett, ahol a monszun után alig egy hónappal már csak a víz nyomait lehetett felfedezni. Iszonyatos a szárazság: repedezett földek, sovány, rongyokba burkolózó emberek. Megálltunk egy helyen, mert Tóni azt hitte, elhagyott városra bukkant, kiderült, hogy a szárazság miatt elhagyott falu volt. Pillanatok alatt nagy sikerem volt, egy csomó kis pásztorgyerek állta körül a kocsit, s bámész szemekkel nézegettek, mint egy marslakót. Éppen krumpliszirmot majszoltam, de kinézték a számból, s szétosztottam köztük, ami csak növelte a népszerűségemet, úgyhogy még szóba is álltak velem, persze a hindu sofőrünk közvetítésével. Kiderült, hogy összesen egy tudja, hány éves, a többi még azt sem. A nevüket azért tudták. Iskola nincs, írni, olvasni nem tudnak, s nem is fognak tudni, egész életük ebben az őskori állapotban fog eltelni. Pedig olyan értelmes képe van némelyiknek! Aztán egy másik alkalommal megálltunk inni, konzervsört vittünk, s Tóni elhajította a dobozt (* szégyen és gyalázat!). A közelben a földet túrkáló egyik fiúcska felugrott, felszedte, nézegette, forgatta, aztán ránk nézett, s mint aki kincset talált, magához szorította a dobozt és elszaladt vele. - Az első faeke okozta megdöbbenés után a későbbiek már nem okoztak meglepetést. A magyar faluhoz szokott szem számára ezek a falvak teljesen érthetetlenek. Pár házikó, egy-egy ablak és ajtó, villany sehol, egy kút a falu közepén, s esetleg egy vadsóskaszerű kúszónövénnyel befuttatott kunyhó, azaz a vendéglő. Az emberek a fák alatt üldögéltek az árnyékban, vagy éppen durungokkal puhították a rögöket, mert a boronát nem ismerik.  - Képzeld el, hogy a legelegánsabb szállodában, a Rambagh Palace-ban, amely most szálloda, de korábban maharadzsa-palota volt, ahol Széchenyi Zsigmondunk is gyakran időzött az itteni vadászatai során, még ma is birkatömlővel öntöznek, nem pedig gumislaggal. S Kadzsuráhóban, ahol megcsodáltuk a templomokat, érdekes volt látni a rizsföldek öntözését. A kútra hatalmas kereket szerelnek, a kerékre cserép-korsókat kötnek, a kereket ökör forgatja. A korsók merítenek a kútból és háromnegyed fordulat után vályúba ürítik a vizet, amelyik elvezeti a földekre. Őskori módszer! Mivel a templomok egy része a faluban volt, végigjártuk az utcákat, s közelről láthattuk a házakat. Roppant tiszta, takaros kis vályogházak, előttük agyaggal letapasztott kis előtér, benne tűzrakóhely, némelyik házikónak bambusszal megtámasztott tornáca is van. Ezek se fehérek, mint a mi régi falvaink, de tiszták, ami a múltkori (* Maharashtra) kirándulásunk során látottakhoz képest igencsak meglepő volt. Az út mentén, akár nálunk otthon a Krisztus-szobrok kis fülkékben, itt a saját isteneik vannak, természetesen jóval nagyobb méretben és vörösre festve, néha zöld háttérrel. Nekem nagyon tetszett, különösen Hanumán, az embertestű, majomfejű, vörösre festett alak. Szép számmal akadhat hívője, mert tele volt virággal a fülkéje. Apróságok (?) - Őszintén szólva azt hiszem, igazán jól érezzük magunkat, de ezt csak halkan írom, mert az itteni magyarok szinte kultuszt űznek abból, hogy szidjanak mindent, ami indiai. ... Általános dolog siránkozni, panaszkodni, ócsárolni az indiaiakat, szidni mindent, ami itt van, utálkozni és nagyképűsködni. ... mi eddig még sikeresen megúsztuk, mindketten szeretjük az indiaiakat nyugalmukért, kedvességükért, melegszívűségükért. - ...fekete festékkarika a gyerekek szeme körül szemmelverés ellen... - Festeni nem tudnak. Amrita Sher-Gil három fejjel emelkedik ki a mezőnyből... Reinkarnáció Nos a professzor úr megérkezett, mintegy negyedórás késéssel, amit egyébként nem lehet itt zokon venni, az idő ugyanis teljesen lényegtelen komponense az életnek. Magyarázkodott persze, hogy a taxi nem tudott közlekedni a tömeg miatt, stb. de ezt nem szabad komolyan venni. A kezdő gyakorlatot magas szinten oldottam meg, meg már untam kicsit az ügyet, s mondtam, jobb  lenne ha valami komolyabb dologgal foglalkoznánk, s meg is kérdezte, akar-e valamint inni. S ekkor előadta a következőket: a mai napon nem iszik, mert ha iszik, akkor utána ennie kell, s ma már nem fog enni. Minden hétfőn böjtöt tart, mert Shiva isten hívője, s ezt a fogadalmat tette. Egyébként egyszeri étkezését este költi el, de ma rendkívüli napja volt, mert eben az évben erre az időszakra esik a 14 napos "halottak ideje.", ami azt jelenti, hogy e két hétben megemlékeznek a halottakról. Ha pedig a naptárnak ezeken a napjain - egyébként bármely hónapban - meghalt valakijük, akkor azon a napon vallási ceremóniát tartanak. A hindu naptár szerint ma kilencedike van, s ezen a napon halt meg az édesanyjuk. Az ő tiszteletére tehát a legidősebb bátyja ma ebédet rendezett, mely abból áll, hogy meghívnak egy brahmint, aki valamilyen vallási ceremónia kíséretében megkóstolja az ebédet, majd az étel egy részét felviszik a ház tetejére, s megvárják, amíg egy varjú azt megeszi. A hitük szerint ugyanis az édesanyjuk lelke a varjú képében megjelenik, s azzal, hogy megeszi az ételt, jelzi, hogy jelen volt. Na, amikor a varjú tehát elfogyasztotta az tetőről a kaját, akkor ők is nekilátnak enni. Nincs kétségem afelől, hogy varjú mindig akad, mert annyi van itt belőlük, mint égen a csillag, s hogy pillanatok alatt felfalják amit látnak, az sem vitás. A döbbenet az egészből az, hogy egy egyetemet végzett, professzor beosztású, és saját bevallása szerint öt nyelvet beszélő ember ilyesmiben hisz. Gudzsarat - Radzsasztán  Azt hiszem, harmadik úti beszámolómat kezdem meg ezzel, s talán ez az út volt a legszebb. Lehet, csak azért tűnik így, mert ez a legfrissebb emlék.   Az utazás az utolsó pillanatig bizonytalan volt, elsősorban azért, mert a mintegy két és félezer kilométerre tervezett autóútra sofőr nélkül nem indulhattunk el. Drága sofőrünk pedig még a nyár elején szó nélkül lelépett Dubai-ba, s azóta állandó keresésben élünk. Volt ugyan egy mezítlábasunk, aki olyan büdös volt, hogy nem lehetett megülni mellette, de tőle meg kellett válnunk, éppen az előbbi okok miatt. Na, és aztán jött egy új, aki fiatal is, meg szép is, meg tiszta is, csak éppen nagyot hall és nem tud vezetni. Végső elkeseredésünkben az iskolás gyereket szállító kocsi vezetőjét kérdeztük meg, de közölte, hogy ő is Dubai-ba megy, s így nem tud jönni. Szóval ilyen előzmények után döntött a ház ura és parancsolója úgy, hogy mégis csak elvisszük ezt a szép Menino-t, jobb, mint a semmi. Aztán elérkezett az indulás reggele, hajnali ötkor keltünk, hogy hatkor már úton legyünk. Ebből persze semmi sem lett, mert Menino csak fél hétkor keveredett elő, de addigra a Tóni már lángot fújt. Szóval november elsején, halottak napján indultunk el, és északra hajtottunk a szomszédos állam, Gujarat fővárosába, Ahmedabadba. Ez mintegy 500-520 km Bombay-tól, itt-ott esővájta lukakkal tarkított úton. Annyira azért nem volt rossz az út, hogy ne gyönyörködtünk volna a környékben! Össze nem lehet hasonlítani a tavaly látott Maharastra-i tájakkal! Itt színesek a házak, zöldek a földek, lombos erdők fedik a hegyeket, hatalmas banánligetek szegélyezik az országutat, szépen műveltek a szántóföldek, s a faeke mellett traktorok is vannak. Gyerekkori tehénpásztorkodásom idejét is beleértve, összesen nem láttam annyi tehenet és bivalyt, mint ezen az úton! Olyannyira, hogy első éjjel már álmomban is tehéncsordát kerülgettem az utcán. Tehenek, kecskék, birkák és bivalyok ballagnak a "nemzetközi" főútvonalon, s ha az autós kicsit sietni akar, s dudálni kezd, a pásztor csak ámuldozik, de egyébként legalább olyan bambán nézeget csak, mint a rábízott állatok. Így tehát legegyszerűbb kivárni, amíg maguktól arrébb ődöngenek. Összesen félórás országúti ebédszünet mellett délután fél ötkor érkeztünk meg a városba, ahol aztán jött a keresgélés. Nem szállodába, hanem úgynevezett kormány-vendégházba mentünk. A Fodor-féle útikönyv ugyanis ezeket kiválónak minősítette. Mondanom sem kell, hogy az első feliratos táblánál kiderült, hogy kedves Menin-unkat teljesen feleslegesen vittünk magunkkal. Magunkban ugyanis azt mondtuk, hogy ha vezetni nem tud, legalább megérti a nyelvet, és meg tudja kérdezni, merre visz az út ide vagy oda. Sajnos azonban kiderült, hogy gujarati nyelven nem ír, nem olvas, és nem beszél. Ennek következtében a várost keresztül szelő folyó hídjait végigjártuk oda-vissza, s amikor az egyiket már éppen harmadszor autóztuk volna át, akkor gyanússá vált a dolog, s kiderült hogy egészen rossz irányban tekergünk. Nem szaporítom a szót, mintegy másfél órás városban való tekergés után megleltük a szállást. Utólag bevallottuk egymásnak, hogy mindketten féltünk kicsit, milyen lesz az a fogadó, de olyan kellemes meglepetés ért, hogy csak nevettünk aggodalmainkon. Egy hatalmas angol-kert közepén volt egy egyemeletes, tornácos illetve árkádos épület, ahol egy szépen berendezett, légkondicionált szobát, gardrób szobát és fürdőszobát kaptunk. Rögtön megrendeltük a vacsorát, s azonnal hozták a finom teát. Teázás után még egy kísérletet tettünk, hogy lássunk valamit a városból, de ismét elkeveredtünk, bár ekkor már Tóbiás ült a kormánykeréknél, de semmivel sem jutottunk előbbre. Behajtottunk egyirányú utcákba, parkoltunk ahol tilos volt, s ráadásul belekeveredtünk a legzsúfoltabb bazár-negyedbe, ahonnan alig bírtunk kikecmeregni. Hogy milyen egyébként a város, azt nem tudom, számomra nyomasztó élmény volt! Egyetlen dolgot sikerült akkor este látnunk, a Sidi Sayyid Mosque-t, ami egyébként teljesen jelentéktelen, kizárólag az ablakai érdekese, áttört faragású kőablakok, s a faragás egy fát formáz, ágakkal és levelekkel. A vacsorát egy mosolygós arcú férfi szolgálta fel, magas, erős testalkatú fickó, aki büszkén közölte, hogy ő nem gujarati, hanem rajastani, - ez a szomszéd állam, s annak lakói közismerten szép szál emberek, a harcos rajput-ok. Bevágtunk fejenként négy-négy üveg szódavizet, - szeszt nem tartanak - legyűrtünk két-három kanál kölnivízzel illatosított pudingot, s aztán a szobánkban három perc alatt elaludtunk. Az u.n. "early morning tea"-t, azaz a kora reggeli teát öt órára kértük, s pontban ötkor a szobapincér megjelent a tálcával, a gőzölgő teával. Ami engem illet, persze bekaptam egy kupica konyakot is a tea előtt, de Tónikám - gondolom legnagyobb bánatára - nem tudott csatlakozni, mert égett éppen a gyomra. Szóval másnap reggel hatkor, még korom sötétben indultunk útnak, Udaipur-Ranakpur-Mount Abu útvonalon. Talán azzal kéne kezdeni, hogy Udaipur már Rajastan államban van, tavaly télen jártunk már ott, a csodás tavi palotában laktunk. Idén csak ezért mentünk, mert arra vitt az út, s mert tavaly nem láttunk ott egy templomot, s nem vettük meg a fa szobrokat, amit szerettünk volna. Szóval Ahmedabad és Udaipur között kegyetlenül hosszú és rossz volt az út. Kopár, félsivatagi hegyvidéken vezetett keresztül az út, minden száraz volt és sárga, mint a homok. Az út keskeny és rázós folyton meg kellett állni, ha jött valami teherautó, stb. Szóval nem mondhatom, hogy ott élvezkedtünk. De aztán elértünk Udaipurba, és az kárpótolt mindenért. Diwali előtti napon voltunk ott, s az egész város ünnep előtti lázban égett. A házak frissen meszelve, s rajtuk frissen festve pompáztak a színes rajzok. Az utcákon diadalkapuk, amik tarka-tükrös rajastani hímzéssel voltak díszítve, s a villanydrótok között sűrűn-sűrűn színes lampionok és zászlócskák. Az emberek ott nyüzsögtek az utcákon, a leprások, nyomorékok, akik tavaly télen elrémítettek a templomtól, most eltűntek, bent éppen öltöztették az istent ünnepi díszbe, s közben egy asszonyokból álló gyülekezet énekelt dicsérő éneket, egyikük dobbal diktált ritmusára. Na, szóval csodás volt és aranyos! S ott voltak a régiségüzletek, az üzletesek, ugyanazok akik tavaly, megint megnéztük a faragásokat, s megint letoltuk a pasast a sárga földig, hogy egy rabló, és nem vettünk semmit, aztán egy másiknál láttunk két aranyos figurát, csillagászati áron, otthagytuk, visszamentünk, megint otthagytuk, s végül féláron megkaptuk, most itt lógnak a falon. Ella és Bella névre hallgatnak, dinnye keblük van, az egyik kisfiútól fillérekért egy Káli istennő szobrot zsírkőből kifaragva, Tóni becsmérelte, s itthon jött rá, milyen jópofa. Na, alig tudtam Udaipurt otthagyni, annyira megfogott a hangulata megint. Káli egyébként egy rettegett istennő, a régi szép időkben emberáldozatot szoktak bemutatni neki, manapság már beéri kecskékkel is. A legnagyobb temploma Calcuttában van. Alig egy-másfél órát töltöttünk Udaipurban, aztán mentünk tovább Ranakpur felé. Csodás utunk volt, sajnos nem tudom milyen helységen keresztül mentünk, szép hűvös hegyi szerpentinen vezet az út a völgyben lévő "monostor" felé. Ranakpur ugyanis egyetlen templomcsoportból és a papi lakásokból áll. Az útikönyv szerint a 15. század elején épült Jain templom 29 hajóból áll, amelyben mintegy kétszáz oszlop áll, s mind a kétszáz másként van faragva. Mondanom sem kell, hogy a kívülről jelentéktelen kőfallal körülvett templom belül hófehér márvány, csodálatos belső elrendezéssel, két szinttel, körbejárható galériával, dúsan faragott falakkal és mennyezetekkel. Az egész annyira monumentális és mégis olyan légies, hogy az ember nem hiszi el, hogy kemény márványból van. A templom Adinath-hoz van címezve, aki az első jain próféta, vagy apostol. Egyébként a szentélyekben is mindenütt egy ilyen apostol üldögél, egyforma pózban és egyforma arccal, lótuszülésben, drágakő szemekkel, hol márványból, hol aranyból "szoborva". Amilyen izgalmas és érdekes maga a templom, annyira egysíkú a szentély része. Legfeljebb az tesz érdekessé, hogy alkalmanként felöltöztetik és felékszerezik őket, mindig az ünnepnek megfelelően. Biztosan több mesét is megtudhattunk volna Ranakpurról, ha igénybe vesszük az "idegenvezetőt", aki éppen egy piros dhotiba öltözött brahmin (csak hindu papok) csoportot vezettek körbe. A kísérő egyébként egy egészen fiatal fiú volt. Kifelé jövet megállított és megkérdezte, honnan jöttünk stb. Aztán közölte, hogy a templom főpapja, aki ugyan csak 18 éves, de a többi pap mind iskolázatlan, s ezért őt választották főpapnak, mint egyedüli tanult embert. (Akkor már bántam, hogy a komoly főpap idegenvezetéséről lemaradtunk.) Ő mesélte el azt is, hogy a papok, így ő is, mind ott laknak a négyszögletes udvarban, ami a templom mellett van. A monostor irodájában, ahol éppen bérfizetés folt az ott dolgozó munkásoknak, kikunyeráltam egy képeslapsorozatot, amit egyébként nem lehet megkapni másutt. Egy tízesért adták, 12 gyönyörű lap. Már jól benn jártunk a délutánban, amikor innen tovább indultunk, s előttünk állt még egy jó darab út. Verseny futottunk az idővel, féltünk, hogy ránk esteledik mielőtt megtalálnák a hegyre felvezető utat. Így aztán jól meghajszoltuk a paripát, pedig igencsak nem volt könnyű út, volt egy olyan rész, illetve folyó felett áthaladó híd, ahol a hidat elöntötte a folyó, s a vízen kellett keresztülhajtani. Azt hiszem, hogy a zabszem próbát egyikünk sem állta volna ki. Fogalmunk sem volt, hogy milyen út van a víz alatt. Szerencsére baj nélkül megúsztuk, s még a sötétség előtt elértük a hegyi utat is. Mount Abu ugyanis egy 1.300 m magas hegyi üdülőhely, hol ugyancsak csodás márvány templomok vannak. 25 km hosszú szerpentin vezet fel a hely tetejére, sajnos teljesen sötét volt már, így nem láttunk semmit. Este nyolc felé járt mára felértünk, törődötten, fáradtan, s hátra volt még a szokásos program, a szálláskeresés! Itt is a kormány vendégházban foglaltunk szobát, aminek a neve igencsak biztató., Nyaraló-ház volt. Elvoltunk tehát készülve a legjobbakra, különösen Ahmedabad-i kellemes tapasztalataink alapján. Hosszas kérdezősködés után felértünk a helytetőre, út sem vitt már tovább, s akkor megláttuk a házat, széles lépcsősor vezetett föl, a lépcsők mellett kopott. lukas fazekakban különféle virágok, az ajtó tárva-nyitva, az ablakok kopottak, szakadt függönyösek, s egyáltalán sehol egy lélek, a szél ki-be szaladgált a házban, olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt kastély. Na mondom a Tóninak, hogy ha csak te mész be először, hátha nem ez az (még reménykedtem). Aztán kiszólt, hogy csak jöjjek, jó helyen járunk. A ház belülről még siralmasabb képet mutatott, mint kívülről. Olyan hideg volt mindenütt, mint a veremben. Hatalmas társalgóterem, a sarokban szakadozott huzatú fotelokkal, abból nyílt egy még nagyobb hodály, ahol hosszú asztalok, körbe székekkel, ez lehetett az ebédlő. Idáig jutottam a szemlélődésben, amikor megjelent egy gengszter külsejű úr fekete posztó zakóban és fehér vászon nadrágban, felkapta a csomagunkat és vitte az egyik ajtó felé, mondván hogy ez a szobánk. És ekkor keresztülmentünk egy sötét helyiségen, abból nyílt egy másik, abban volt két ágy meg egy asztal, a fala zöldre és rózsaszínre festve, itt-ott penészfoltokkal, s abból nyílt még egy helyiség, az volt az öltöző-szoba, s onnan nyílt a fürdőszoba, ahol egy zuhanyozó szomorkodott, tikkadtan a szárazságtól és a rozsdától, jelezve, hogy hosszú ideje nem használta már senki. Egy WC, olyan volt, hogy guggolós és egy tücsökcsalád a lefolyócsőben. A világosság örömére aztán tücsökék rázendítettek, ettől a helyzet még aggasztóbbá vált, Tóni rögtön a tőle megszokott megfontoltsággal módszereket dolgozott ki a tücskök elpusztítására. A kettes számúval rögtön eredményt ért el, ez abból állt, hogy bedugta a csövet. Nahát nem szaporítom tovább a szót, alig eszméltünk fel a rémülettől, amikor bekopogtak, a közölték, hogy a vacsora tálalva van, mégpedig pompás lakosztályunk szalonjában, magas támlájú és stoppolt huzatú karosszékek kíséretében. Felgyújtották az összes csillárokat is, nevezetesen egy darab kb. huszonötös égőt, s a szobafiú felszolgálta a kaját kis fekete télikabátjában. Mindent összevetve jót mulattunk a dolgon, a holt fáradtan feküdtünk le úgy kilenc óra felé. Már hét óra előtt felkeltünk, s akkor láttuk meg tulajdonképpen, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk. Már ami a környéket illeti! Körben hatalmas hegyek, kristálytiszta levegő, csendes igazi nyaralóhely. Fényképeztünk is, reméljük,  jók lesznek a képek, álmélkodásunkból a kis kedvencünk kopogása riasztott fel, aki közölte, hogy hozná a reggeli teát és a meleg vizet a fürdéshez. Az már nem is lepett meg, hogy a fürdővizünk egy bádogvödörben érkezett, s a vizet egy bögrével öntöztük egymásra. Csak széntüzelésű, illetve fatüzelésű kályhájuk volt, s ettől még a víznek is faszén szaga volt. Reggel persze minden barátságosabbnak tűnt, a kopottsága mellett is. A ház kívülről kifejezetten kedves, majd a képen meglátjátok. A táj szépségén kívül Mount Abu híressége a két hófehér márvány Dilwara templom, de ezeket csak déli tizenkét órától nyitják ki, ki tudja miért? Így tehát a délelőttöt másként ütöttük el. Megnéztük Achaleshwar hindu templomait, és Achalgarh jain templomait. A hindu templomok semmi különösebb élményt nem jelentettek már, a hegytetőn álló jain templomcsoport azonban bűbájos volt. Nem is beszélve arról, hogy az elmondottak szerint az ott található istenszobrok legtöbbje arany, összesen mintegy hét mázsa. Fantasztikus kincsek vannak összehordva még mindig a templomaikban. Arról nem is beszélve, hogy az ünnep miatt itt is éppen öltöztették a szobrokat, azaz ékszerezték inkább, meg az egyébként is arany szobrokat teleaggatták arany ékszerekkel.  Hihetetlen és teljesen érthetetlen ez az egész vallási ceremónia, s az, hogy a vallás még midig így tatja magát. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy csak az egyszerűbb, tanulatlan emberek vallásosak. A templomlátogatók között többnyire a gazdagabbak láthatók, már csak azért is, mert ezeket a helyeket elég költséges megközelíteni. Achalgarh tulajdonképpen egy hegyi "vár", erődítmény, 900-ban épült, s a várfalon belül, a hegyhez ragasztva, kicsit a hegybe vájva vannak az ott lakók lakásai, azt hiszem nem nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az életmódjuk nem sokat változott az elmúlt századok alatt. A nők színes, jellegzetesen gujarati szárikban, mindkét karjuk végig telerakva elefántcsont karikákkal, lábukon lábperecek, orrukban, fülükben ékszerek. Sajnos fényképezni nem engedik magukat. A férfiakat már könnyebb rávenni, meg is kíséreltük. A templomok egyébként későbbi építésűek, a 15. század elején épültek. Ezek után lecsurogtunk a Dilwara templomokhoz, s ott ért a legnagyobb meglepetés, kívülről teljesen jelentéktelen, szürke falú kupolákat és falakat láttunk. Aztán beljebb mentünk, megláttuk az első templomot, semmi különös, faragott ugyan, de semmi izgalmas. Már kezdtem biggyesztgetni, amikor bejutottunk az egyik főtemplomba, a Vimala Vasihi-ba. Ezt a templomot Vimalashah nevű miniszter, később kormányzó építtette 1032-ben, mintegy 14 évig épült, 1500 szobrász és 1200 munkás keze nyomán. A történet szerint a szobrászok annyi kiló aranyat kaptak a munkájukért, ahány kiló márványt kifaragtak. Még az is lehet, hogy igazat mondanak, mert ilyen csodát sehol másutt nem látni. A "templom" tulajdonképpen egy négyszögletes, illetve téglalap alakú "udvar", amelynek a közepén áll a szentély. A szentélyben egy csodálatos rézből készült Adinatin szobor, drágakő szemekkel és briliánsból készült nyakékkel. A szentély körül nyitott oszlopcsarnok, 48 oszloppal, s az egészet körülveszi egy zárt oszlopokkal alátámasztott árkádsor, ahol 52 kis szentély van, mindegyikben egy-egy - egyébként teljesen egyforma - szobor. A döbbenet az egészben az, hogy mindegyik oszlop másképpen van kifaragva, csodás szobrokkal, virág- és levéldíszítésekkel. A körbefutó oszlopcsarnok a kis fali szentélyek méreteinek megfelelően van osztva, s egy-egy szentély előtti folyosórész mennyezete a legváltozatosabb díszítéssel faragva. Olyan márványcsillárok, hogy csak ámul az ember, hihetetlen, hogy ember azt meg tudja csinálni. S az egész hófehér, csodálatos és lassan ezer éves! A templom bejáratával szemben, de ahhoz tartozóan van egy külön terem, az un. Elefánt-terem, ahol a bejárattal szemben egy életnagyságú lovasszobor áll fehér márványból, de életszerűen kifestve, rajta életnagyságú lovasával, a templom építtetőjével. A teremben a lovas körül pedig 10 márvány elefánt, rajta állítólag az építtető családtagjai. A másik templom a Luna Vasihi, két testvér építtette Vastupala és Tejpala 1231-ben. Rendszerében és anyagában azonos a másikkal, legalább olyan csodás, van aki szebbnek tartja, de nem hiszem, hogy egyáltalán különbséget lehet tenni a kettő között. Abuból visszafelé mentünk Ahmedabad felé, de még menetközben beugrottunk Modhera-ba, a legősibb hindu Nap-templomba. Sajnos nagyon rossz állapotban van, a tetejét már megette az idő, belsejében denevérek és galambok ütöttek tanyát. Régi pompájára már csak az előtte lévő, körben lépcsősorokkal és kis fali szentélyekkel díszített szent fürdőmedence emlékeztet. Az útikönyv szerint a híres Konarak-i templomot erről mintázták. Ami a templomnál nagyobb élmény volt, az a környék. Meleg, napsütéses délután végén, naplementekor mentünk már visszafelé a falun keresztül, pirosra festett már mindent a nap, s az asszonyok az enyhülő időben elindultak vízért a kúthoz. Hosszú sorban mentek, fejükön felfelé kisebbedő 4-5 fényesre dörzsölt gyönyörű rézedénnyel, nevetgélve, megbékélve a világgal, tele a már előbb említett elefántcsont karikákkal, lábpereccel, piros, hímzett tükrös ruhákban. Csábító volt a jelenet, Tóni elő is kapta a gépet, de egy szempillantás alatt elillantak a szemünk elől, mosolyogva, de félreérthetetlenül tudtunkra adva, hogy nem lehet "elvenni az arcukat". Ahmedabadban már ismerősként köszöntöttek, s legnagyobb meglepetésünkre nem a régi szobánkat, hanem egy VIP, azaz "Very Important Person" (nagyon fontos személy) jelzéssel ellátott lakosztályt kaptunk. Jó vacsora és alvás után reggel elindultunk utolsó állomásunk, Palitana felé. Mielőtt elhagytuk a várost, megnéztük a Gandhi-ashramot, a helyet, ahol Gandhi élt és tanított. A Sabarmath-i folyó partján, nagy kertben, szép tornácos házak, a konyhája, a dolgozószobája, munkaeszközei, szövőszéke. S a bejáratnál egy képe, feje fölött glóriával, mint az isteneknek. Ehhez nem fűzök kommentárt. Viszonylag rövid - négy-öt órás - autózás után elérkeztünk Palitanába. Nem akarom ismét előadni a helyet ahol laktunk, tény az, hogy szép tiszta volt és szúnyogháló volt az ágy körül. Szóval olyan két óra és fél három között indultunk el, hogy megnézzük a templomokat. Ezek is jain templomok egy rakáson 890 templom. A könyv szerint csodálatos, egy domb tetején. Ennek megfelelően úgy gondoltuk, hogy Gellérthegynyi magasságban lehet. Az első meglepetés akkor ért, amikor közölték, hogy kocsival nem lehet felmenni. A második, amikor megjelentek a kulik és közölték, hogy hajlandók az embert felcipelni. Tóni igyekezett ugyan rábeszélni erre a szállítási módra, de amikor közölték mennyibe kerül, arra gondoltam, ezért az árért felmegyek magam is. Így aztán a kocsiban hagytam a táskámat, mindenemet, mert bőrt nem lehet bevinni. Tóni még a nadrágszíját is levette, s vidáman, egy szál zsebkendő nélkül elindultunk. Széles lépcsősor vezetett felfelé, tűzött a nap, lehetett úgy 35 fok árnyékban, de az nem volt. Csak mentünk vidáman felfelé, szedtem a lábam gyorsan, hogy mielőbb túl legyek rajta. Aztán egyre lassabban, s akkor megláttam a hegyet, aminek a tetején templom-város állt. És akkor megállt bennem a légoszlop: több száz méter magas meredek hegység, végig lépcsőkkel! Hát ez nem igaz! Kb. egy órás felfelé haladás után megállított minket egy indiai, és közölte, hogy nem menjünk tovább, nem fogjuk bírni, mert még a felénél sem járunk az útnak. De akkor már olyan messze voltunk lentről, hogy visszamenni eredménytelenül legalább olyan iszonyú gondolatnak tűnt. Hát ezen az úton megértettem, mit szenvednek a szomjazók: egy idő után már magam előtt láttam a Bécsi söröző reklám sörös korsóját, ahogy gyöngyözik rajta a víz, s csurog le a hófehér hab, azt mondogattam magamban, hogy azt még ki kell bírni, milyen jó lesz, ha már visszafelé jövünk, de a kálváriánk nem akart véget érni. A templomtornyok olyanok voltak a hegy tetején, mint a Kaffka Kastély-a, úgy tűnt, sose érjük el, minél tovább mentünk, egyre távolibbnak tűnt. Aztán a lépcsőn keresztben feküdt egy bivalycsorda, később tehenek, mind-mind egy rakás izgalom. Egy-egy hosszabb útszakasz után friss vizet kínáltak hideg agyagkorsóból, boldog indiaiak ittak is belőle, de mi csak ballagtunk tovább cserepes szájjal. Summa summárum fél ötkor értünk fel, a hegy, vagy inkább hegyek, mert kettőt kellett megmászni, kb. Dobogókő magasságban volt, s mindez tűző napon. A templomváros persze gyönyörű volt. Senki nem volt már ott, a papok is kifelé jöttek, a kulik is hazamentek. Csak a papagájok röpködtek és rikoltoztak. És valóban egy városnyi kisebb-nagyobb templom van ott egy rakáson, a legváltozatosabb díszítésekkel. A tarkára festett giccs-parádétól a legnemesebb márvány és ezüstmunkáig minden megtalálható. Sajnos halálos fáradtságunk kicsit lerövidítette a látogatást, nem is beszélve arról, hogy rettegtem a gondolattól, hogy ránk sötétedik és egyedül kell lemennünk a hegyeken keresztül. Így aztán rávettem Tónikát, hogy iszkoljunk le mielőbb, s röpke egy óra alatt le is értünk. Szomjúságunk mértékére mi sem jellemzőbb, mint hogy kis sétánkat követően ketten mindössze 16 üveg üdítőt ittunk meg! Goa  Időközben elmúltak a karácsonyi ünnepek is, amit az idén igazán főúri módon töltöttünk. Lementünk Goa-ba, ez Bombay-tól mintegy 700 km-re van délre. A tenger csodálatosan kék és meleg, aranyszínű homokos part, és a part mentén pálmaligetek. Egyszerűen elképesztően gyönyörű. S mindehhez hozzá kell tenni, hogy a szálloda egy tizenhetedik századi portugál erőd maradványaira épült, kicsit dél-európai stílusban, kis virágos passzázsokkal, enyhe boltíves kapualjakkal, s magasságában követve a terep vonalát, szinte belesimul a domboldalba. Fogalmam sincs, hogy ki tervezte, de eljöhetnének hozzá tanulni hazánk nagyképű építészei, akikből csak annyi telik, hogy egy elefántot ültessenek a törpék közé a Duna partjára és hogy elrútítsák a Vár-hegyet a förtelmes Hilton szállójukkal. Annyi fantázia sincs bennük, hogy egy lóban. De hát mit tegyünk, el kell viselni ezt a borzalmat. Csak dühíti az embert, amikor látja, hogy miket lehet csinálni, ami azért modern, minden kényelmet kielégít, s nem borzolja az ember idegeit. Aztán a másik érdekesség, hogy a szálloda előtti tengerparton meztelenül napoznak és fürdenek az emberek. Félreértés nem essék, ez nem nudista strand, ez a szállodai strand, ahová elegáns európaiak járnak. S mindez olyan természetes, hogy biztosan állíthatom, hogy még két napig maradunk, mi is levetkőzünk. Szóval az első pillanatban kicsit meglepődtünk, nem is mertünk hová nézni, de aztán teljesen megszoktuk, s egyáltalán nem tűnt ízléstelennek, vagy szemérmetlenségnek a dolog. Édes dolog volt például, hogy egy német házaspár egy kb. 7-8 éves fiúcskával napozott ott, a szülők meztelenül, s a kisfiú volt egyedül felöltözve, azaz fürdőnadrágban. Szóval a Karácsony-estét korán kezdtük és fejeztük be, mert hajnali indulást terveztünk. Felpakoltuk a hűtőtáskát, Kata is adott egyet, megtömtük minden jóval, s korán reggel elindultunk. Sajnos az út  nagyon rossz, nagyon unalmas és nagyon hosszú volt. Halálosan törődötten és fáradtan érkeztünk meg este hétkor. Amint azt írtam már korábban is, Maharastra nem tartozik a legszebb országok közé, sőt! A Ghatt-ok hegyeinek csak a formái érdekesek, egyébként teljesen kopárak, csupaszok. Inkább riasztók, mint szépek. A falvak koszosak, szegények, az egyetlen nagyváros amin keresztülmentünk Poona, valami olyan szörnyű összevisszasággal fogadott, hogy úgy döntöttünk nem vesztegetünk időt rá. Így tehát valójában semmi értelme nem volt annak, hogy kocsival utazzunk, gyorsabb és kényelmesebb lett volna a repülő. Az útnak mindössze egy szakasza volt szép és élvezetes, s az már Goában volt, keresztül a hegyeken, egy vadrezervátumban, mintegy 80 km-es szakasz, gyönyörű! S aztán később, amikor az ember megérkezik Goa-ba, egy szempillantás alatt minden megváltozik: csodálatosan zöld rizsföldek, bambuszfedeles házak, pálmaligetek, és dél-európai stílussal kevert tornácos kúriák. Goa portugál gyarmat volt, csak valamikor a hatvanas években csatolták Indiához. A többszáz éves portugál uralom mindenütt érezhető: a vallásuk katolikus, templomaik zöme is katolikus ennek megfelelően, a házaik, amint írtam az előbb, inkább európai módban épültek, s egyáltalán, az egész hangulat oldottabb, mint India többi részében. Sajnos a monszun itt is pusztít, s ennek következtében a színesre festett zsalugáterek és házfalak foltosra koszolódnak évente, de nyomaiban látni a vidámságot és a különbséget. Maga az a tény, hogy a hindu tenger közepén egy kis keresztény világ van, döbbenetes! Össze-vissza kapkodok, de ide tartozik, hogy vasárnap este érkeztünk vissza, azaz korán reggel indultunk, amikor a falvakban a hajnali misék kezdődtek. Mintha a magyar falu ébredezett volna a párás zöld hajnalban, tisztára mosdott, ünnepi szárikba öltözött lányok-asszonyok indultak, kezükben imakönyvvel, a templomba. Nem volt idő beugrani, de így is megfogott a kép, s látom magam előtt most is. A főváros Panjim, itt van szent Xavier temploma és bebalzsamozott holtteste egy velencei ezüstveretű koporsóban. A fejét lehet látni egy üvegen keresztül, de nem valami nagy élmény, szegény igencsak összezsugorodott már az évszázadok során. A testét egyébként 10-évenként mutogatják, de ez a tizedik éppen 74-ben volt, így erről lemaradtunk, de sebaj, az is elég ronda volt, amit láttunk belőle. Roppant érdekesen keveredik viszont a katolikus templomokban hideg keresztény vallás s a színes "emberközeli" kelet. Külsőre és formára a megszokott katedrálisokat látod, de ha belépsz, rögtön tudod, hogy ez valami más, mint amit megszoktunk. A szobrok sötétbőrűek és fekete hajúak, a képek többnyire színesek, teltidomú alakokkal, s a díszítő elemek indiaiak. Az egyik templomban például a szószéket díszítő domborművek ugyanolyan, lábukat a nyakukban hordó angyalkák, mint bármelyik hindu templomban, vagy jain templomban. Nagyon szomorúan kellett azonban tudomásul vennünk, hogy az annyira áhított goai keresztény elefántcsont szobrokat eltüntették a láthatárról, s itt kell venni Bombay-ban. Mindenképpen szeretnénk belőle, azt hiszem ez olyan kuriózum, amit nem szabad kihagyni. A keresztény vidékek legtöbbjén ugyanis nincs elefántcsont, s így  ritkaság. Azt hiszem, hogy ezzel be is fejeződött az építészeti, illetve műemléki érdekességek sora Goában. Annál izgalmasabb volt viszont a többi! Amikor este 7-kor megérkeztünk, halálosan fáradtan, nekem nem is tűnt fel, milyen csodás helyre kerültünk. Amint lepakoltunk, s felhajtottam egy pohár szíverősítőt, s végre 12 órai kihagyás után elmentem egy jóízűt pisilni, rögtön jobb kedvem lett, s akkor már értette, miért szeretik úgy az emberek Goát. A szálloda a tengerparton van, egy XV. századbeli portugál erőd romjaira épült. Az építész igyekezett tartani a formát, legalábbis fő vonalaiban. Így tehát nem egy hatalmas toronyházat ültetett a partra, mit sem törődve a környékkel, hanem egy bástyaszerűen elhúzódó, a terep lejtését követő épületet, vagy inkább épületcsoportot, amelynek a part felőli oldala kétemeletes, de másik oldalról alig egy. S körben, a rétegvonalakat követve kis ikerházak állnak, a főépülettel azonos stílusban, mintegy körülölelve a partot, a domboldalon. Az egész területen nincs egyetlen reflektor sem, mind csupa-csupa alacsony gombalámpák, ragyogóan megvilágítanak mindent, mégsem hivalkodó fényár van, olyan az egész, mint egy kis város. A neve is az valójában: Fort Aguada Beach Resort (Fort Aguada Fürdőtelep). A szobák belső kialakítása igazi nyaralóhelyhez illő: bambusznád bútor, natúr, lakkozatlan, beépített szekrények az ágyak mellett, kakas formájú vörös cserépedények. Alaposan végiggondolt és jó ízléssel tervezett valami. A hosszan elnyúló épületet szakaszonként kis átjárók törik meg, a ház szélességének megfelelő kis virágos, kovácsoltvas lámpás udvarokkal, hatalmas cserépkorsókkal. A ház előtt édesvizű uszoda, bambuszfedelű kerti bár, színes kerti bútor, s Karácsony lévén, a teraszt díszítő alacsony pálmákat színes karácsonyfa-égőkkel díszítették. Délután, - másnap, azaz Karácsony másnapján - megérkezett a helybéli fúvószenekar, talán tűzoltók, s térzenét adtak, csupa dél-európai muzsikát. S a lényeg: a tenger maga! Olyan csoda, amihez nincs fogható! Az ablakunkból végigláttuk a 7 km hosszú partot, csodálatosan sárga aranyhomokjával, s hajladozó zöld pálmaligetével. A víz kék, mint a tinta, s selymes, mint a Balaton. Reggel rögtön lerohantunk, elfoglaltunk egy árnyékvetőt, és nem győztünk betelni a látnivalókkal: Tóni a meztelen nőkkel és én a vízzel. Meztelen férfiak is voltak szép számmal, vörösre égett fenékkel, talpig szakállban, de nem tetszettek különösebben. Az viszont nem vitás, hogy volt pár igazán csinos, szép nő, akiket jól esett nézni. Most is magam előtt látom például, ahogy az egyik lement kényes léptekkel a vízhez, ott levette a bikinijét, s belerohant a tengerbe. Így leírva nem hiszem, hogy érdekes, legalábbis nem adja vissza a hangulatot. Leírva azt hiszem, hogy csak a meztelenség dominál, holott valójában nem ez a lényeg. Egészen furcsa és érthetetlen módon, még titkon, belül sem volt olyan érzése az embernek, hogy ez természetellenes, hogy nem való, hogy illetlen. Sőt, annyira természetesen jöttek-mentek az emberek, s olyan jólesően élvezték a tengert és a napsugarat, hogy valóban olyan volt, mint - itt mondta egyszer valaki - az Édenkertben. Sajnos mi nem tudtuk levetni a konvenciókkal együtt a ruháinkat, bár bennem már ágaskodott a kívánság, hogy csatlakozzam, de rövid volt az idő. Talán legközelebb.   Bombay Azt hiszem, mindent megnéztünk már itt Bombay-ban, amit lehet, a múlt vasárnap megnéztük a még hátramaradt két templomot. Igazán érdekes volt. Az egyik a Malabar Hill oldalában, majdnem a tetején van. Egy lépcsősor vezet fel, s a lépcső két oldalán emeletes házak vannak, a lépcsőre nyíló körfolyosóval. Így aztán az út száradó szárikkal van szegélyezve, meg meztelen fenekű gyerekekkel, lépcsőn pihenő emberekkel. A templom rettenetesen koszos, a pap benne legalább olyan, az egyébként narancssárga színű dhotija inkább szürkének tűnik. Fotózni nem engedtek, pedig érdemes lett volna megörökíteni az emberméretű színezüst szobrokat. Messziről csábító, közelről inkább taszító látvány ez a templomcsoport. Ráadásul éppen nagytakarítottak, azaz felmostak, s tudod, hogy hindu templomokba nem lehet cipővel, csak mezítláb bemenni, na erre nem voltam hajlandó, hogy a koszos lével megáztatott kövön mászkáljak. A másik templom pedig a Mahalaxmi Templom, szinte a lakásunk szomszédságában van. Éppen szertartás volt, rém érdekes látvány. A templomhoz vezető út - inkább egy szűk sikátor - két oldalán virágárus bódék. Áldozati koszorúkat árulnak illatos virágokból, ahol a papok állnak a szentélyben elveszik tőlük az áldozati tálakat, a virágokat ráakasztják az istenek mellére, fejére, a kókuszdiót felvágják, a tejet kiöntik, a héját pedig a virágok mellé teszik. A hívőnek meg adnak olyat, ami már "meg van szentelve", azaz ami már rajta volt az isten fején, s megkenik a tageszok homlokát piros festékkel, annak jeléül, hogy a napi áldozatot bemutatták. Közben természetesen énekelnek, harangoznak. Akkora a tömeg, hogy sorban állnak. Amikor megláttak minket, rögtön felénk nyújtott az egyik pap szentelt virágot, a másik meg Tónit kínálta szentelt kókusztejjel, de hát mondanom sem kell, nem fogadtuk el. A virágot ugyan hazavittem, s nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam, annak ellenére, hogy ragacsos volt a ráfolyt kókuszlétől, meg hervadt is volt szegény. Mindenesetre meg kellett állapítani, hogy ezek a hindu papok valamivel nagyobb munkát végeznek a templomokban, mint a katolikusok, csakúgy csurgott róluk a verejték. Furcsa az egész, ahogy ott nyüzsögnek, abszolút mozgalmas, egyáltalán nem hasonlítható a katolikus templomok hűvös csendjéhez és áhítatához. Ki tudja melyik az igazi? Az új szakácsnő Képzeld el, hogy a szakácsnőnk a múlt hét közepén bejelentette, hogy elmegy haza, mert írt neki az édesanyja, és hazahívta. Mondanom sem kell, hogy úgy ért a hír, mint derült égből villámcsapás, de szerencsére itt ez nem túl komoly probléma - sajnos elég nagy a munkanélküliség. Így aztán két nap alatt sikerült találni egy nagyon helyes kislányt, aranyos, mosolygós gyerek, csak az a baj, hogy sose volt még szakács. De hát úgy gondolom, hogy majd megtanulja, végső soron ha érzéke van, akkor pillanatok alatt belejön. Na, de hogy mégse vegyük fel látatlanba, valamelyik nap délutánra odahívtam, és mondtam neki, hogy főzzön zöldbab levest, mert éppen az volt otthon, s képzeld el, hogy egész gyorsan és jól megcsinálta, elmondás alapján. Most majd hasznát veszem az angol nyelű szakácskönyvnek is, mert Rozi - így hívják - korábban egy amerikai családnál volt neni, azaz a gyerekek dadája, s így nagyon szépen, - sőt túl szépen - beszél angolul. Megjegyzés: 1. A (* közlések tőlem származnak, H.A.; 2. Nem gyomláltam ki az ismétlődéseket, a leírások hangulata érdekesen változik.