A SOROMPÓ

I.

A hotel első emeletén üresen állott egy csomó szép szoba. Szebb, mint a többi, mert ezeket idegen királyoknak vagy minisztereknek, milliomosoknak szánták az alapítás rózsás reménységei közepette. Ezek az urak azonban csak nem akartak érkezni s ha jött is egy-kettő, másfelé szállott. A hotelnek tudniillik rossz hire volt. Azt mondták, hogy mindennap elvihetik belőle a liftet, mert még mindig nincsen kifizetve az ára s általában sok még a számla, a mi az építés meg a berendezés után fönnmaradt s az egyezkedés annyira nem megy simán, hogy néha a folyosón dulakodnak a mesteremberek a pénzükért. A szép szobákat tehát kamatoztatni kellett akárhogyan s egy délelőtt négyet közülük egy gyönyörü szép asszony foglalt el. Előbb a szobalány jött és egy inas sok ládával, skatulyával, meg egy nagy sárgaréz kalitkával, a miben papagály bóbiskolt. Aztán könnyü, simán robogó, gummikerekü kocsin megérkezett az asszony. A portás, egy pinczér és a szobaasszony fogadta, de nem igen szivesen. Nem volt titok tudniillik, hogy a szép asszony egy másik fogadóból hurczolkodott át. Ott már nem akartak tovább hitelezni neki. Azonban hát meglehet, hogy éppen most akad majd valami nagy szerencséje és fizet - s ha egy ilyen szép asszony elkezd fizetni, az sok pénzt jelent, mert még a borfiut is békítgetnie kell azért, hogy a királyok szobáiba költözött.

A kocsis lenn pokróczot dobált a lovaira, aztán ezüst tárczából czigarettát szedett elő, rágyujtott s bement a kávéházba a pinczérekkel barátkozni. Hosszu, angolos felöltő volt rajta, a fején kis vadászkalap, hátul a zergeszőr pamacscsal, a kabátja gomblyukában nagy bokréta vörös szegfü, a lábain sárga czipő és bokáig felgyürt nadrágja alól csikos harisnyát mutogatott. Semmi kocsisos nem volt a ficzkóban. A szép asszony fönn ruhát váltott s lejött. A mikor a kocsis meglátta a kapu előtt, minden sietség nélkül szippantott még néhányat a czigarettából és sétálva ment a kocsijához. Mig tovább mentek, a szomszéd trafik kis vézna kisasszonyának a szeme az asszonyra tapadt s lelkendezve, az égre emelt rajongó pillantással suttogott a leány: - jaj be szép!

Ez a kis, száraz, csontos leány rabja is lett az asszonynak. Ha jött a kocsi vagy ment, a trafik ajtaja körül ólálkodott s alázatosan meghunyászkodva várt, a mig föllép a kocsiba s elhelyezkedik a sárga bőrülésen. Szomjas nagy vágy volt a szemében, hogy bárcsak a lábaihoz borulhatna egyszer és imádhatná benne a maga nemét, a miből ő ilyen félbemaradt szegényes kis mustra lett. De már nem egyedül imádta az asszonyt.

A szomszéd üzletből a gyalogjáróra szaladtak a borbélylegények is s a kávéház ablakába összefutott a sok vendég. Hallgatag nagy udvar verődött össze a kocsi körül, megállottak a sietők is és várták, amig jön. A szép asszony pedig egy pillantást se pazarolt el a tömegre. Egyszerüen elfogadta a hódolatot, mint egy királyné. Terhére se volt a népség a kapu körül, de nem is érdekelte.

A nagy szerencse azonban nem igen akart megérkezni s egy-egy szombaton már hétfőre igérte a fizetést, a mikor eléje terjesztették a számlát. Vasárnap aztán csakugyan teremtett valahonnan egy kis pénzt. Néha elutazott érte. Az is megesett, hogy több hordárt is foglalkoztatott egyszerre, a kik levelekkel szaladgáltak erre-arra, fönn azonban csak a szobalánynyal érintkeztek, mert a szép asszony nem állott mindenféle népséggel szóba. Volt benne valami a pávából. Kissé kihivóan, egyenesen járt. Gömbölyü vállai közül valamicskét hátraszegett hófehér nyaka ugy kivilágított, mint az alabástrom, kevélyen hordta gyönyörü fejét, a mit mintha a magas kontyba erőszakolt dus szőke haj huzott volna hátra s a hogy ment, merészen, kissé gőgösen uralkodott az egész rugalmas, tökéletes formáju test fölött a magas, domboru keble. Igen szép volt, tulságosan szép s talán ezért késett a szerencse. Egy szobrász talán térden csuszott volna utána, hogy engedje meg agyagba gyurni a gyönyörü testét, de a férfiember elhuzódott tőle. Mintha félelmes lett volna kissé s a hogy utána néztek az emberek, nem vágy lángolt a szemükben, hanem sunyi, együgyü meghódolás. Nem is mertek közeledni hozzá.

Itt-ott akadt egy-egy udvarlója. Rajta nem lehetett észrevenni, hogy mikor, csak a cselédségen. A portás mélyebben hajolt meg előtte. A hotelnek mindegy volt, hogy hogyan szerzi a pénzt, csak fizessen. Sokáig azonban sohase tartott a pénz. Jött, elment, aztán ujra szájtátva várta a hotel, hogy mikor kamatozik ujra az asszony szépsége és elhidegült, valósággal megdermedett a viselkedésük, ha észrevették, hogy a kis kulcsos fiókból már minden pénz kifogyott s a szép asszony a hotel vendéglőjébe küldött le ebédért. A kerítő kapzsiságával lesték az uj embert s a sok frakk meg libéria zsebében számlák zörögtek, a mikkel egyszerre rohannak majd rá a szép asszonyra, ha eltávozott az az ur, a kire hetekig vártak. Lenn az utczán a kocsis mulatott a kapzsi, tisztességes népen, a kik ha az utczáról tévedt volna be hozzájuk egy nem egészen elfogadható leányszemély, nagyképü méltósággal mutatták volna meg, hogy merre van az ajtó kifelé, de egészen rendjén valónak találják azt, hogy azokból a futó föllángolásokból éljenek, a miket a szép asszony szeme gyujtott föl és a melyek itt a szép szobákban alszanak ki. A ficzkó vigyorgott a dolgon s a pinczérekkel meg is tárgyalta az ügyet. Magára nézve pedig teljességgel nem csinált titkot abból, hogy ő az üzlethez tartozik, a ló is, a kocsi is. Együtt hajszolják föl a gavallérokat, hogy jóllakjék a hotel.

Azonközben mindig sürübb lett a szükség. A szép asszony arczán unalom ült, néha meg mintha fáradtság telepedett volna a mozgásába. Egyszer három napig feküdt betegen. A feje kendőkbe volt bónyálva, erőszakosan lüktettek benne az idegek, mintha a falat verték volna, hogy kiszabaduljanak. A hotel azonban meg volt győződve arról, hogy csak tetteti a betegséget. Nincs pénze tudniillik. És az igazgató ur dühös volt. - Miért nem szerez? - kérdezte. - Ide helybe senki se hozza neki.

Csakugyan nem is kereste föl senki, csak negyednapra jött egy fiatalember. Hosszu, szőke fiu, alig pelyhedző bajuszszal. A ruhája nem volt éppen kopott, de meglátszott rajta, hogy régen viseli s a hogy még a tornáczon levette a kalapját és ugy kopogott be az előszobába, abból nyilvánvaló lett, hogy nem az az ur, a kire a hotel várt. A szobaleány elkedvetlenedett, a mikor meglátta.

- Jaj gróf ur, - mondta - nagyon roszkor jött. A nagyságos asszony beteg. Görcsei vannak.

A fiatalember arcza elborult s bevizesedtek a szemei, mintha rájuk lehelt volna a szomoruság.

- Nagyon szenved?

- Nagyon. Jól teszi a gróf ur, ha most nem zavarja. Be se jelentem.

- De igen.

- Nem én! A világért magamra nem venném azt a haragot.

Belülről gyönge hang szólott ki:

- Te vagy, Ernő? Gyere be.


II.

A fiu valami nagyon szegény gróf volt, egy olyan familiából, a mi már egészen a végét járja. Ő se igért valami sokat. Nem volt az a bizonyos utolsó sarj a családban, a ki majd talpra állítja a nemzetséget, például olyanformán, hogy szerephez jut a politikában, vagy eladja magát férjnek valami polgári kisasszony mellé. Kis hivatalhoz jutott a miniszteriumban s szép lassan baktat majd előre, hogyha addig egészen meg nem bolondul.

A hogy megállott az ajtóban, ugy látszott, hogy hajlandósága van rá. Valósággal rábámult a szép asszonyra, mintha megrészegítette volna a szoba illata s lassan indult meg. Olyan ritkán bocsátották be, hogy a lépésekkel takarékoskodott. Az asszony az ágyban feküdt, márványból faragott, finoman erezett, fehér karját nyujtotta a fiu elé s mintha nem is igen vigasztalná az, a mit mondott, panaszosan szólott:

- Te csak hü vagy hozzám.

A fiu az asszony karját csókolta meg a keze helyett, de olyan alázatosan nézett reá, hogy mindjárt bocsánatot is kért tőle a pillantásával.

- Hü, - mondta - mindig az leszek. Engem nem veszítesz el soha.

Az asszony ugy mérte végig, mintha az erejét taksálná s elgondolkozva, inkább magában kérdezte.

- Soha?

A fiu mohón ragadta meg az alkalmat arra, hogy feleljen.

- Soha, - mondta ujra s leült az ágy szélére és a mellére szorította az asszony karját, mint hogyha az egész gyönyörü testet ölelné. - Ha kiversz, akkor is visszajövök. Semmi se vagyok melletted, csak te vagy minden. Ha kedved van rá, komédiát csinálhatsz belőlem. Mulathatsz rajtam. Egy kicsit talán rosszul esik, de nem menekülhetek tőled semmiképen. Mindig a vállamon a kezed s én alig hogy föl merem emelni rád a szemem. Olvastam regényekben, hogy a férfi ugy hódíthatja meg az asszonyt, ha észre se veszi. Dehogy merném tenni. Megbolondulnék, ha egyszer hiányoznám, a mikor pedig véletlenül éppen azt akarnád, hogy melletted legyek. Magam is elbámulok azon, hogy hogyan szeretlek. Nem magamért, hanem magadért. Nem is tudom elképzelni, hogy egyszer te, a ki olyan gyönyörü vagy, a milyen egy sincs több, egyesülj velem. Ha a tükörbe nézek, nevetek rajta. Én, én... én... Hát igy van.

Az asszony a másik karjával közelebb vonta magához a fiut s mosolygós szomorusággal nézett rajta végig.

- Szegény fiam, de bolondul csinálod.

- Te talán csakugyan azt hiszed, én pedig ugy érzem jól magam. Mondhatsz magadról vagy mondhatnak rólad nekem akármit, én nem hiszem. Ugy vagyok berendezkedve. S ha sok pénzem lenne, akkor se vennélek meg. Már nem te lennél nekem az, a kit kifizettem. Inkább légy mindig a másé.

A szép asszony fölült az ágyban s most már mind a két karjával magához szorította a fiut. Az védekezett s lihegve tolta el magától. Izgatottan beszélt, remegett a hangja.

- De ilyesmit ne csinálj, megbolondítasz.

Az asszony visszahuzódott. Erősen hullámzott a keble s a szőke hajáig pirosba borult az arcza.

- Fordulj el, felöltözöm.

A fiu bement a szomszéd szobába. Az asszony átkiabált hozzá...

- Mondok neked valamit. Mindjárt. - Suhogtak, zörögtek a szoknyái, a hogy magára dobta a sok fehér holmit s idegesen kiáltott be a fiuhoz. - Gyere már!

Az ágy szélére ült s maga mellé vonta a fiatalembert is. Csak a kezeit fogta meg, mind a kettőt s a hogy szorította, meg ujra elbocsátotta, lázba, ideges izgalomba borult, meg nyugalmat erőszakolt magára.

- Unom az életet, - mondta. - Ezt az életet. Magam se tudom, hogy hogyan cseppentem bele, csak egyszer benne voltam. Ments meg kicsi fiam. Vigyél el valahová, ahova nem jönnek utánam a gavallérok. Ments meg s nem lesz károd belőle. Az anyád leszek, a feleséged is leszek. Mindig azt érzem, hogy voltaképpen tisztességes asszonynak születtem - s most csak igazán.

A fiu szeme ragyogott, elhuzódott tőle, hogy jobban lássa. Egymásra torlódott benne a sok szó s alig tudott beszélni.

- Igazán eljösz velem... El? - Egyszerre megijedt s föl akart ugrani. - Ne csalj meg!

Az asszony magához ölelte, hogy mozdulni se tudott s nem is felelt neki, hanem mig meg-megremegett a teste, mintha hideg futott volna át rajta, egyre azt hajtotta: unom, unom... Egyszerre görcsös, fuldokló sírásba tört ki s hogy ne hallják, a fiu mellére szorította az arczát és ugy beszélt, mintha egyenesen a szivébe keresné az utat.

- Magamat is utálom, mindenkit. Vigyél valamerre. Egy kis tisztességet akarok már. Aztán akár pusztuljunk el. Te is. Ugy se vagy életrevaló, ha hozzám kötöd magad.

A fiu fülébe sugdosott.

- Dehogy pusztulunk. Élünk, élünk, csak most kezdünk élni.


III.

Azonban egy kis pénz kellett az utra és valamicske azutánra is. A hogy az asztalon összeszámlálták a vagyonukat, kisült, hogy hetven forint az egész pénzük. A fiu ezüstórát is tett a pénz mellé, de azt az asszony visszaadta.

- Tiz forintot se adnak érte, - azt mondta s mosolyogva dugta vissza a fiu mellényzsebébe. Az meg belepirult abba, hogy ilyen nyilvánvaló a nagy szegénysége s egyebek után kutatott a zsebében. Az asszony a szekrényekben nézett körül, de eszébe jutott, hogy ruhanemüt nehéz kivinni a kapun. Egyéb holmi nem igen akadt. Végre is abban állapodtak meg, hogy holnapig majd kitalálnak valamit. Mindenesetre azonban össze kell szedni minden pénzt, a mi csak kapható. Mielőtt elbocsátotta volna a gyereket, a két vállára tette a kezét, eltolta magától s hosszasan a szemébe nézett. Ezalatt megteltek a szemei könynyel, de mosolygott. Mulatott ezen a különös eseten.

- Látod, nem könnyü a becsület, - mondta s nógatta kifelé a fiut. - Hajhássz föl, a mit tudsz. Majd én se pihenek.

Aztán nem is engedte többé közel magához, hanem becsapta mögötte az ajtót. A szobalány azt hitte, hogy haragszik s bement mentegetőzni.

- Mondtam neki, hogy beteg a nagysága. Miért tetszett behivni.

Az asszony jókedvüen nézett reá. Azon mulatott, hogy kit fog lopni majd ezután ez a leány és micsoda nagy szemeket mereszt, ha látja, hogy eltünt a jó médium, a bánya, a miből mindig ki lehet aknázni egy kis aranyat. Elvonultak előtte a hotel szigoru tisztességü figurái is. A kapus, a ki pohosra hizott pókja volt az ő tisztességének, a pinczérek, a szobaasszony, ez az örökké papucsban csoszogó keszeg, a ki valósággal portékának nézte, aztán az impresszárió, a kis hoteldirektor, a ki maga szaladt az ő vendégei elé... S valósággal tombolt benne a gyönyörüség, ha arra gondolt, hogy micsoda megrőkönyödés lesz itt holnap. Hogy kifizesse őket, arra gondolni se lehet. Nem tudta magába fojtani a jókedvét s kaczagott. Azonban hát pénz mindenképpen kell. Mig a leány öltöztette és fésülte, azon gondolkozott, hogy honnan vegyen. Hogy ki adna még... Pár bankár jutott az eszébe. Talán el lehetne érni náluk valamit. Belemosolygott a tükörbe. Nagy gyönyörüséggel gondolt arra, hogy ez egyszer ő rabolja meg őket. Belenyul a bugyellárisukba, kivesz belőle annyit, amennyit csak lehet... Vad kéjjel gondolt arra, hogy ha tönkre tehetne közülök valakit, mint a hogy őtet tönkretették... Micsoda gyönyörüség lenne. Hogy nyögjenek egy kicsit utána. Erről azonban nem igen lehet szó. Idő sincs rá. Hát csak pénzt, pénzt...

Lenézett az utczára. A kocsi várta. Lement, előbb kihajtatott egy kicsit a ligetbe, aztán pedig a városba indultak el mindenfelé. Mindig lehangoltabban ült vissza a kocsiba. A bakról szemtelenül pislogott rá a kocsis. Ezt is észrevette és most már elkeseredetten, fékevesztett vad gyülölettel ment tovább az utján. A fátyol alatt sziszegve követelőzött: pénzt, pénzt s mosolyogva libbent le a kocsiról, hogy ujra kezdje az ostromot valami tömött tárcza ellen.

Azokat az embereket hagyta későbbre, a kikre a legnagyobb utálattal emlékezett. Ebben az állapotban már az is emberfölötti munkát adott neki, hogy egyáltalában szólani tudott hozzájuk. Pedig kedves akart lenni, belesimult a karjaikba s nem mondta, de a szemeiből ki lehetett olvasni, hogy háládatos lesz. Azalatt pedig majd összeesett. A körmeit szerette volna belemélyeszteni egy-egy hizott, mosolygós arczba és lehuzni róla a hust. A szive pedig, a hogy a mellén dörömbölt, mint a pőröly kalapálta: - pénzt, pénzt. Zugott bele a füle és az agya zsongott, mintha egész raj hangya lepte volna el.

Egy szépen leborotvált kövér képü urnál szerencséje volt. De az is alkudni próbált.

- Ezer forint. Sok pénz, nagyságos asszony, sok pénz... Korona, korona...

- Forint, - kiáltott az asszony s keztyüs kezével a pötyögös, kövér arczot simogatta. - Forint.

- Hát majd elviszem. Este a lakásán lesz. Magam viszem.

- Nem adhatná ide?

A kövér arcz kifényesedett s benne a kis vizes szemek majd elnyelték az asszonyt.

- Este! Előbb nem nélkülözhetem.

Az asszony visszamosolygott reá:

- Várom!

Egyenesen a hotelbe hajtatott s ki sem mozdult többé. Délután a fiu járt az eszében s arra gondolt, hogy holnap ilyenkor már messze lesz. Valami utat szeretett volna keresni a menetrendben, de a cselédektől nem merte elkérni a kalauzt. Különben is mindegy, hogy merre mennek. Akárhová, a hol el lehet felejteni ezt a hitvány várost. S csöndes nyugalom szállotta meg arra, hogy megy. Lassan elszunnyadt a széken s álmában a fiut ölelte. Egyszerre azonban fölriadt. Mást talált a karjaiban. Azt hitte, hogy a délelőtti ember, az ezerforintos, de senki se volt a szobában, csak egy csomó árnyék, a hogy az alkonyat végignyujtott a padlón meg a falakon minden butort. Hanem a vendég mindjárt jön. Az utolsó. Több aztán egy se lesz. Egy kicsit végigszaladt rajta a hideg, de azért becsöngette a leányt s a kezébe adta a haját, hogy tüzze föl egészen a fejére. Mig a leány ujjai a fején babráltak, megint a holnapra gondolt. - Vajjon hol leszek? - kérdezte magában. - Kis drágám, - suttogta, a mint a fiu került elébe valahonnan s összeborzadt, a hogy bepillantott a puha, az egyetlen szines lámpa alatt alig derengő világosságu másik szobába. Megrázta magát és fölkelt. - Mindegy, - mondta magának. - Még egyszer a másé, aztán mindig az övé. Holnap kezdődik az élet. Nem ma.

Csöngettek. A kövér ur jött. A hogy a szuszogását hallotta, elrémült s támolyogva ment eléje. A mikor a zsiros, nagy marokba belesüppedt a keze, egyszerre olyan undor fogta el, hogy kiáltani kezdett: - jaj, jaj... - A férfi megrémült s csitítani igyekezett.

- Talán igen megszorítottam? Fáj?

- Fáj, - mondta panaszosan az asszony s elfordult és most már szivrepesztően, iszonyu keservesen tört ki belőle a szó: - Fáj, fáj...

Most érezte csak, hogy mindennek vége. Legalább ma nem lett volna szabad ide beereszteni senkit. Egyszerre átnyilalott az agyán az egész borzasztó hazugság, a mivel a megtisztulásra, a becsületességre készült. Pénz kell hozzá, eladta magát. S ha majd ujra kell? Hogyha elkezdődött, akkor folytonos a gyalázat véges végig, mig csak él. Nincs ut kifelé, másfelé. Le vannak eresztve a sorompók minden oldalon. Bele kell pusztulni. Egyszerre nagy tüz gyult föl benne. Látta a pocsolyát, a mibe magához rántja a fiut. Látta, hogy igyekszik kimászni belőle, de visszabukik ujra. És a jó, a mi megmaradt benne, egyszerre az arczára, a szemeibe telepedett ki, mosolygott és megszánta ezt a mohón pislogó kövér embert is.

- Menjen innen, - mondta neki. - Menjen szépen haza.

- De hiszen azt mondta, hogy vár...

- Mondtam, de menjen. Nagyon rosszul járna, hogy ha itt találnák. Pedig ide mindjárt sokan fognak jönni.

- Elhoztam a pénzt is.

- Nem kell. Menjen, jól teszi, ha vigyáz, hogy ne vegyék észre. Belekerülne az ujságokba.

Nógatta kifelé, az előszobán is végigkisérte s utána nézett a folyosóra is.

Aztán visszament a szobába. Pár percz mulva csattanás hallatszott ki, mintha egy ajtót vágtak volna be s a szép asszony végigzuhant a szőnyegen. A szobalány lármázta föl a házat. Mindenfelől visszakongott a folyosókról, a hogy kiabált:

- Jézus Mária, Jézus Mária...



A GABALYI KIS KÁPLÁR

I.

Az én kis városkámtól már sokszor el akarták venni a huszárságot, mert a város semmiféle biztatásra se akart kaszárnyát építeni. A századot bérházban helyezték el s a nagy üres telek végében hevenyészett istállófészerben laktak a lovak. Utóbb azonban már nem lehetett kimozdítani a katonákat ebből a vidékből, mert a környék szénbányáiban mind szaporább lett a sztrájk. A bányásznép különösen kezdte viselni magát. Teszem fel, ha beszakadt egy-egy tárna s harmincz-negyven pajtást mozdulatlanul, csunyán összetörve huztak ki a föld alól, a többi semmi kedvet se mutatott arra, hogy lemenjen az ugy a hogy föltámogatott fekete folyosókba, sőt némelyek a mérnök urakon keresték a halott társak életét, a mi pedig hiábavaló dolog, mert egész rendesen meg voltak már azok halva. Aztán meg keveselték a bért, sokallották a tizennégy órát, a mit lenn kellett tölteniök a bányákban és néha vasárnaponkint nem annyira inni, mint inkább panaszkodni gyültek össze a kantinokba, a hol olyan bankóval fizettek, a mit nem a közös pénzügyminiszter ur, hanem a bányadirektor irt alá s a miért annyi ételt és italt ad a kantinos, a mennyire éppen kedve van. A nagy, kopár mezőkön köröskörül csenevész, sáppadt gyermeknépséget püföltek parasztfiuk és görnyedt kicsi asszonyok sétáltak vagy veszekedtek, mivelhogy a nélkül már nem igen tudtak meglenni egy piczi félórára se. Valami örökké sivalkodó, ideges tempó vette be magát ebbe a nyomoruságos népbe. Nyugtalan volt még az éjszakájuk is. Mintha a sok hosszu, egymás végtében épült gőzölgő házikó fölött rémek lebegtek volna a sötétben.

Az urak is észrevették, hogy eddig idegen mérges párákat gőzölög ki magából a föld és a szénporos fekete népben tulságosan meggyült a panasz. Körül mindenfelől katonaságot kértek a telepek s kiürült a kis rozoga kaszárnyánk. A legénységet egy-egy őrmester rendelkezése alá adták s szerteküldték a falukba. Otthon alig maradt valaki.

Husz legény ment Gabalyra. Recsegő trombitaszóval vonultak be a faluba kettesével, hogy többet mutassanak. Ellenségesen bámult rájuk a kapuk léczein keresztül a sok paraszt. Éppen a sovány kis termést csépelték az udvarok közepén keményre tapasztott szérün. Egy-egy sóhajtás volt minden suhogása a cséphadarónak. A vékony kévékben alig volt valamicske szem, talán éppen hogy a jövő esztendő nyomoruságához elég vetésnek, de kenyér még sehol. A tikkasztó őszi napban léha polyva kóválygott s messzebb a tárnánál meg finom fekete homályban szénpor. Az uton pedig ha összetalálkozott egy fekete ember meg egy fehér ember, valahogy igy beszélgettek:

- Maguknak se sokat adott az Isten. A gazda dolga is szegényes.

- A bányász se uszik a zsirban.

- Nem, igazán nem. Ezt jól mondta. Most meg huszárok is jöttek...

És belemeredve tekintetével a hosszu utba, a minek a végén akkora kis porgomolyag fogyott egyre, mint a mennyi füstöt egyszerre kifuj az ember a pipából, szomoruan felelt a paraszt:

- Jöttek, jöttek...

A huszárok egyenesen a telepre mentek. Ott a végtelen hosszan körbe futó deszkapalánk kapujában, a mi magába ölelt igazgatóságot, magánlakást, munkásvityillót, mázsaházat, tárnakaput, mindent, az igazgató és a hivatalnokok vártak rájuk. Be az udvarba csak az őrmester ment velük, de azt aztán megbecsülték. Fölvitték az igazgatósági irodába, az igazgató kisasszonyleánya konyakot és szivart adott neki. Aztán a főkönyvelő karonfogta s elvitte a telepre.

A talicskások félre huzódtak előlük és összepislant a szemük a kardcsörtetésre, mintha idegesek lettek volna tőle. Azután még sunyin bámultak utánnuk, a mikor a tárnakapu tornyos czifra házába bementek. Fenn a toronyban kis harang csilingelt s a nagy lift kosarában egymásra zsufolva huszankint buktak elő a föld alól a munkások. A kosár rögtön lement s uj csoportot hozott fel. Egy felügyelő pedig minden uj szállítmánynál eldarálta az igazgató utasítását, hogy senki se menjen el, mig meg nem hallgatták a parancsot. A munkások kiszéledtek az udvarra, pusmogva tárgyaltak s nehéz gondban várták, hogy mi lesz. Mikor az utolsó csoport is előkerült a föld alól, az igazgató eléjük állt a tornyos ház lépcsőjére és beszélni kezdett.

- Hallottam, hogy maguk a kantinban meg benn a faluban is sok ostobaságot beszélnek össze-vissza s többek közt a mellett, hogy képtelen követelésekkel állanak elő, tiszteletlenül nyilatkoznak rólam is, meg a hivatalnok urakról is. A ki nincs megelégedve a bérével, az mehet a pokolba. Visszafizeti az előlegét s elmegy. Nem tartóztatom. De a ki itt marad, az tisztességesen viselje magát s ne rontsa a többit. Ezeknek az üzelmeire figyelmes lett az államhatalom is és ideküldte az őrmester urat egy csomó huszárral, hogy ha nem akarnának rendet tartani, hát akár erővel is biztosítsa azt. Itt van maga az őrmester ur, megmondhatja.

Az őrmesternek ragyogott a szeme, hogy ilyen fontos ember lett egyszerre. A vastag szivart ki se vette a szájából, hanem azon keresztül beszélt le az emberekhez.

- Ha majd én kezdek itt söpörni, meg nem köszönik. Azért hát csak meg kell hallgatni a szép szót.

Azzal a hivatalnokkal átment a telepen ki az utczára. Nádpálczáját suhogtatva magyarázott a czivilnek, hogy majd csinál ő rendet, csak üzenjenek, ha baj van.

Az ut tulsó felén sorban állottak a huszárok. Mindenik a lova mellett. Az egyik elővezette az őrmester lovát. Esetlen, nagy csizmás fiu volt a legény, a sapkáját a füléig a fejébe huzta s mintha nem birta volna a testét, görnyedt háttal állott meg az őrmester előtt. A többiek azalatt nyeregbe ugrottak s pillanat alatt a ló hátán volt az őrmester is. Szuverén gőggel nézett le a lóról a huszárra s ráordított, a mikor olyan nehézkesen indult vissza a sorba, mintha zsákot czepelne.

- Ki a mellel!

A kiegyenesedés nem sikerült elég hamar s az őrmester végighuzott a pálczával a fiu hátán. Azzal ott hagyta, előre lovagolt, a többi pedig komoran utána, mig a nagycsizmásnak hátul sikerült a nyeregbe jutni és ő is beleügetett a sorba.


II.

Reggel trombitaszó keltette föl azután a falut, este pedig mintha valami nagy óramü lett volna a kaszárnya, a mihez az egész falunak alkalmazkodni kell, a takarodóval feküdtek le. Azután patrol indult el az utczán le a telepig, meg vissza, végig a falun s megszólítgatta a bányászt meg a parasztot, hogy mit keres az uton. Ez elől komoran tért ki a népség. Lassan szokták meg maguk között a katonát, de idegenek maradtak egymáshoz mindig. Ha találkoztak, ellenségesen vizsgálták egymást, mint két birkozó, a ki az egymás erejét lesi és különösen a sok pórázon tartott bányász számára valóságos katonai uralmat jelentett a kis huszárkaszárnya, a mire félelemmel pillantottak, mert azt hitték, hogy a kapuja mögött valami készül ellenük.

És a földeken, meg a bányában forrott, sustorgott valami. Az őrmester néha magában lovagolt ki a faluba, inkább csak azért, hogy végigtánczoltassa a lovát az utczán. Mulatott azon, hogy megbámulják s ha bement utközben egy pohár italra a korcsmába, vagy a telepen a kantinba, ugy dobta oda a kantárszárat a parasztnak, vagy a bányásznak, mintha az az inasa lenne. Le is tegezte őket és durva gőgös ember lett az őrmester. Azt is mondta:

- Tartsd ezt a lovat, te barom!

Egyszer egy éjjel, a mikor egy paraszt elszalasztotta a ficzánkoló állatot, végig vert rajta a pálczájával, hogy a képén vörös vonalak maradtak az ütések nyomán.

A paraszt torkonragadta és vadul ordított. Hallotta az egész utcza.

- Megütöttél! Kutya! Kitaposom a lelkedet, ha van.

A korcsmáros választotta szét őket és az őrmester a kertek alatt szaladva jutott el a kaszárnyáig. Akkor már otthon volt a ló és a káplár, a kicsi Sós Ferke éppen nyergeltetett, hogy utána nézzen a dolognak.

Sós Ferke jólelkü gyerek volt, kicsike, szelid, sima arczu fiu, a ki már tizenkilencz esztendős korában állott be katonának, mert mostoha anyja volt, a ki nagyon rosszul bánt el vele. Csak most kellett volna kezdenie a katonáskodást s már káplár lett, pedig minden kengyelszijba lyukat kellett furni a bicskával, hogy eléggé fölhuzhassák neki a kengyelt, olyan kurtalábu mosolygós gyerek volt még.

Az őrmester dühöngve, a nagy indulatban reszketve nyitotta be a hátulsó kis ajtót s egész mérgével a káplárra rontott.

- Mit röhögsz? Engem?

- Nem. Egyedül jött haza a lova, őrmester ur...

- Azon mulatsz?

- Nem mulatok. Maga után akartam menni. Attól féltem, hogy megverték.

- Engem?

- Az őrmester urat.

- Aztán te akartál megvédelmezni?

- Én.

Az őrmester fölemelte a zubbonyánál fogva a gyereket s az istállófalához verte. Az jajgatott és kiabált:

- Mit akar?

- Ha utánam leskelődöl, agyonverlek.

- Bocsásson!

Az őrmestert még őrületesebb dühbe hozta az a kezei között vergődő kis test. Az öklével az arczába vágott s aztán félre dobta. A fiu nem tudott fölkelni, arra meg rugdosni kezdte és a fülébe ordított:

- Leskelődöl utánam? Igen? Spiónkodol...

Benn az istállóban nyeríteni kezdtek a lovak s fölijedtek a katonák. Akkor már talpra állott a kis káplár s botorkálva ment be a házba. Az őrmester most az istállóba rontott s fölváltva a lovakat meg a katonákat verte. A lovak nyihogva tánczoltak, tompán kongott patkóik alatt a hidlás gerendája s egy huszár veszettül káromkodni kezdett és fölkapta a vasvillát a sarokból, hogy védekezzék a verés ellen. Erre az őrmester a kardját rántotta ki s a jászolhoz szorítva a legényt, a kardlappal verte. A többi bután bámult, benn a házban pedig a fejükre huzták a pokróczot a huszárok, hogy ne halljanak és ne lássanak semmit. Sürü, fekete éjszaka volt és csak most bukkant ki a hegy mögül a hold.

Mikor az istállóval végzett, vissza ment a tornácz végére, abba a kis szobába, a hol a kis káplár aludt. A fiu az ágy szélén ült s komoran bámulta maga előtt az agyagos padlót. Mikor az őrmester benyitott, a revolvere után kapott. Nem volt elég ideje arra, hogy lekapja a szegről, mert az őrmester félreütötte a kezét s leült az ágy szélére. Lihegve beszélni kezdett.

- Ferke, ne haragudjál. Összeakadtam egy paraszttal, a ki megtorkolászott. Nézd, itt a nyoma. Bennem is van erő, de nem birtam vele. Aztán azt hittem, hogy kaczagsz rajtam, meg hogy kilestél. Azért jöttem olyan dühbe, hogy bántottalak. Jó embered leszek mindig, hogy ha nem haragszol. Mondd, hogy nem fáj már.

- De fáj.

- Azért mondd mégis azt, a mit én kivánok. Szeretnék veled kibékülni.

- Ellehetünk egymás mellett.

- No látod. Hát add a kezet.

Mikor a fiu habozott, ujra féktelen dühbe jött s fölemelte az öklét, hogy üssön.

- Velem ne komázz!

A fiu lassan feléje nyujtotta a kezét, de nem szorította vissza. Mikor az őrmester kiment, lefeküdt és beletemette az arczát a párnába, mert különben hangos lett volna a sírása. Azon gondolkozott azután egész éjjel, hogy most már mi lesz vele? A dagadt arczát tapogatta s tehetetlenül, fájdalmasan nyögött, a mikor ujra elképzelte az egészet ugy, a hogy történt, a hogy ráütött az a durva, nagy állat. Néha ijedten ült föl az ágyában, mert egyszerre nehéz és zavaros lett a feje s félt, hogy megbolondul. Igy talált reá a kis szük szobában a hajnali napfény is. A felső két ablakszemen át kandikált be hozzá és egy csomó sugarat tánczoltatni kezdett a durva pokróczon, hogy mulasson rajta a kis káplár, ha rossz kedve van.


III.

A biró és a jegyző irást szerkesztett össze, a miben arra kérték az alispánt, hogy vitesse el tőlük a katonákat. Ha az ő hatalmától nem telnék ki, menjen fel az instánczia akár a miniszterig is, de ők már nem birják tovább. Egy az, hogy a falu szegény, meg aztán ha csak ok kell, hát van elég. A kérelem elindult az utjára, másnap pedig a bányadirektor is elutazott, egyenesen fel a fővárosba s elvágta az utját a falu kérésének. Egyik igazgatósági tag személyesen járta ki a minisztériumban az elutasító határozatot, a mit ráirtak a kérelem hátára. Mikor visszament az irás és a faluházán busultak fölötte, éppen az ablak alatt lovagoltak el hangos, diadalmas trombitaszóval a huszárok.

A káplár a kis szobában betegen feküdt. Töprengő, csendes ember lett belőle. Viruló, piros arcza megfakult, a nagy, örökké mosolygó szemei fátyolosak lettek és a megfeszített gondolkozástól redőkbe borult a homloka. Rendesen az ágya szélén gubbasztott vagy az ablakon át a tornácz penészes sikátorára bámult s pár nap alatt meggörnyedt, megvénhedt a jókedvü gyermek. Kivülről alig hallatszott be hozzá valami abból, a mi történt, pedig sok minden megesett a kis kaszárnya udvarán.

Az őrmesterben lassan-lassan őrjöngésbe ment át a nagy uraság. Hallott az instáncziáról is s ugy érezte, hogy föllázadt ellene a falu. Olyasvalamire gondolt, hogy éjjel kimegy a legényekkel a sötétbe s négy felől fölgyujtatja a sok ócska házat, hogy a falu közepén majd egyesüljenek egy lobogó tömbbe a lángok s ő a kaszárnya tornáczáról nézi majd, hogy hogyan omlanak össze a vityillók. Vagy ugy képzelte el a dolgot, hogy egy tömegbe hajtatja össze a falut s aztán addig lövet közéjük, mig csak egy is marad közülük s aztán lefekszik a halottak közé és belefüröszti a haját a vérbe. És lázas volt az egész nagy ember... Önkivületben dühöngött és estére nem tudott számot adni a napjáról. Eddig ellentmondás, feleselés, vagy a hanyagságnak legalább valami látszata volt szükséges ahhoz, hogy egész vehemencziájával törjön ki belőle a düh, most csak rájött a féktelen méreg, mintha rohama lenne egy agybetegnek. Egyszer a legények csavarták ki a kezéből a karabélyt, a mivel közéjük akart lövöldözni. Félelmetes, vad lovag lett belőle, a kitől egyformán remegtek a bányászok, parasztok meg a katonák is...

Csak akkor vett rajta erőt a meghunyászkodott állat gyöngédsége, ha a kis szoba felé pillantott a tornácz végén. Egyszer megint be akart menni a káplárhoz, de az nem bocsátotta be. Belülről kiáltott ki hozzá.

- Maradjon künn, őrmester ur, jobb lesz magának is, meg nekem is.

Akkor a trafikba küldött az őrmester egy huszárt, sok drága szivart hozatott s beküldte a kis káplárnak. Azután bort is küldött be hozzá, egy reggel pedig még virágot is. Mindig izent is valamit.

- Ne haragudjék, mondd meg neki, hogy ne haragudjék. Megbántam azt, a mit tettem.

Máskor meg igy:

- Ne legyen gyermek. Az ilyen kis ficzkóra még ráfér a verés. Én izentem, én...

A káplár csak nehezen határozta el magát arra, hogy kijöjjön a szobából. Beteg volt még mindig. A gyermekemberben tönkre ment valami. Mikor a katonák meglátták, rábámultak, alig ismerték meg. Meggörnyedt és botra támaszkodott, pedig a teste egészséges volt, hanem olyan gyöngének érezte magát, hogy azt hitte: rögtön összeesik, a mint kihull a kezéből a pálcza. A kis szobában megnőtt a bajusza, szakálla és a sipkája alól nagy haj lógott ki. Nagyon elhagyatott formája lett, meg össze is soványkodott. A csizmái majd leestek a lábáról és lötyögött sovány mellén a zubbony.

Mikor először fürdött a napban, a mi pedig már késő őszies volt és nem birta fölmelegíteni, szomoru mosolygással fogadta a katonafiuk részvétét.

- Hát aztán mi lesz káplár ur? - mondta egy öreg huszár. - Most már elkellene menni valami kis szabadságra, pihenni.

- Lesz, a hogy lesz.

- Nem ugy van az.

- De ugy van.

- Egy nagy marsban egészen kilovagolja magát a világból, ha itt marad.

- Az se a te dolgod.

- Nem.

Az őrmesterre nézve aztán nem is volt más katona a szakaszban, mint a káplár. Folyton körülötte forgolódott. Ráerőszakolta a szivességeit, aggodalmasan leste el az elhallgatott kivánságait s félve huzódott el mellőle, ha látta, hogy nagyon terhére van. Ez a máskülönben vadállati szenvedélylyel megvert ember valósággal olyan volt a gyermekkatona mögött, mint egy óriás komondor. A mellett mintha félt volna a gyermektől. Néha sunyin figyelt minden mozdulatára s összegörnyedt, mintha kikunyorálni akarna tőle egy kis jóakaratot.

A fiu pedig szórakozottan járt erre-arra, észre se vett semmit. Háromszor kellett kérdezni, hogy feleljen s a mint ott az udvaron vagy az istálló körül bódorgott, meglátszott rajta, hogy idegen lett a házban.

Sokat járt ki a faluba is. Előbb csak a boltba, meg egy öreg paraszthoz, a ki borotválni tudott, aztán betért a korcsmába is, meg a kantinba. Meghuzódott egy sarokban, onnan bámult át a többi asztalokhoz és hallgatta szórakozottan, csak lassan-lassan erőszakolva reá az agyát arra, hogy odafigyeljen, a mit összebeszéltek a parasztok meg a bányászok a maguk bajáról. Azok előbb gyülölettel pislogtak át hozzá, de lassankint megszokták, hogy ott van. Jóképü legényke is volt. Nagyon meglátszott rajta a betegség, sáppadt volt és kimeredtek az arczából a bágyadt nagy szemei. A mint ott ült az asztalra könyökölve, azt is észrevették, hogy bántja valami. Lassankint közeledtek egymáshoz.

Jóformán a korcsmárosné volt a közvetítője a barátságnak. Az ült le egyszer a huszár mellé, a mikor már jó vendég lett belőle s lassankint ellágyult, a mint beszélgettek.

- ...Aztán csakugyan olyan fiatal még a káplár ur?

- Husz éves.

- És nem sajnálta otthagyni az édes anyját?

- Akkor nem, most már igen.

- No, hiszen majd hazamegy.

A fiu rábámult s gépiesen motyogott a fogai között.

- Haza, haza...

Mikor egyszer sok volt a vendég, az ő asztalához is letelepedett egy csomó bányász. Báránybőr sapkáikat, a mire elől a keresztbetett két kalapács volt fölvarrva, végigrakták maguk előtt az asztalon sorjába s aztán szólottak egyet-kettőt a katonához is.

- Jó itt nálunk, vitéz ur?

- Nem, ugy-e?

- Hát miért nem mennek akkor innen?

Csendesen felelt a sok kérdésre, csak akkor lett igazán figyelmes, a mikor egy vén bányász kezdett el beszélni. Az öreg keservesen sóhajtott s egyenesen neki mondta el a mondanivalóját.

- Minden az uré, a szegény emberé meg semmi. Az uraké még a katona is, pedig mi is fizetjük az adót s többet, mint az urak, mert nekünk a kenyerünkből vágják le a profuntot. Éppen annyival jut kevesebb a gyerekeknek. Az ember határozna valamit. Mondaná, hogy no most, ha már sehogyse megy szép szóval, meg kunyerbálással, hogy igy, meg ugy, hát legyen másképpen. Vegye a bányász a kalapácsot, aztán ne a hegyet üsse vele egyszer, hanem egyebet, a ki kiabál is utána. Csak egyszer, hogy megtudná mutatni a sok ember, hogy ő az, a ki nélkül éhen hal a direkczió meg a sok részvényes, mindjárt más lenne a sora. Hanem akkor elhozzák a katonákat, attól pedig az Isten őrizzen. Nem magától, öcsém uram, maga jó fiunak látszik, hanem mindtől, együtt...

A káplár mereven bámult reá az öreg emberre s csak a fejével bólintott, hogy érti.

Az öreg tovább beszélt s most már ráhallgatott a többi is.

- Nem mai dolog ez, hanem réges-régi. Verje meg az Isten azt a napot, a mikor kitalálták az első bányát. Az csak az igazi tömlöcz. Hanem hát az ember próbál. Vén legény vagyok, vele lármáztam a többivel én is egynehányszor, hanem olyankor mindig jöttek maguk, öcsém. Szegény katona-ember a szegény munkás-ember ellen, aztán megint csak az uraknak lett igazuk. Egyszer-másszor aztán mégis másként volt. Ezelőtt tizenhét vagy tizennyolcz évvel Rigyén volt egy kis baj s a katonák is a mi pártunkra állottak. Lőni kellett nekik s mind a fejünk felett repült el a sok golyó s a mikor nekünk jöttek a bajonettel, mind közibénk szurtak s nem belénk. Most már nem lehet azt elvárni. Kitől? Ez az őrmester, a maguké, nem is ember. Farkas volt annak a dajkája, öcsém. Ránk lovagol az, ha összemegyünk s aztán lássa, azért vagyunk mi olyan nagy bajban.

A káplár sáppadtan, tágra nyitott szemekkel hallgatta a beszédet. Látszott rajta, hogy megérti minden szavát a vén embernek. Az pedig tovább mondta a bajukat.

- Hát ugy van. Maguk megkötik a mi kezünket, minket pedig nyuznak... Pedig magukkal se bánik valami emberségesen. Nem a káplár urral, mert hát az altiszt már csak mégse hagyja magát...

A fiu kipirult és nagyot kiáltott:

- Nem!

- ...de a szegény legénység. A kutyának is jobb dolga van...

Serczegve égett a lámpa s a vén óra, a miből hosszu inga nyult ki ketyegőnek, egymásután ütötte a tizet, tizenegyet... A nagy szobában sürü gőz gomolygott, már magában elég arra, hogy belerészegedjék az ember s a kis huszár most már elveszett a sok bányász közt. Mind neki beszéltek csupa keserves nagy panaszt s a fiu mosolygott. Valaki mondta is, a ki félreértette az arczát.

- Nem kaczagni való ez.

- Nem, nem...

A káplár a homlokát törülte s bágyadtan felelt:

- Valamit gondoltam, azon mosolyogtam...

Éjfél volt már, a mikor hazament.


IV.

Otthon még sokáig tett-vett.

Kipakkolta a ládáját. Az extraruháját szép sorjában végigterítette az ágyon, egy csomó levelet átkötött piros pántlikával s betette a láda fenekére, felül elhelyezte a többi holmit s aztán lezárta a láda födelét. A mikor ezzel rendben volt, mellé térdelve levelet irt a ládán. Ez sokáig tartott. A katonaságnál egészen kiszokott az irásból. A mikor ezzel is megvolt, egy kapcsos öreg könyvből olvasni kezdett. Nem hangosan, de ugy pusmogva, hogy az ajkai folyton hang nélkül beszéltek. Le se feküdt... Reggel behozta a kutról a vedret. Megmosakodott, szépen kifésülte a haját s ő is a legényekkel együtt várta az őrmestert. A lovát mellette tartotta egy huszár. Ahoz beszélgetett, mig nyeregbe ült.

Mikor a ló hátán volt már, széles kedve támadt. Tánczoltatta maga alatt a pihent állatot, körülnyargalt az udvaron s parasztosan, ugy a hogy otthon megszokta, nagyokat rikkantott, hogy vaduljon és esze nélkül rohanjon a ló. Az őrmester erre jött elő s ugy beszélt hozzá, mint valami lábbadozó beteghez.

- Próbálgatod, próbálgatod... No hogy megy?

- Jól, hála Istennek.

A trombitás hátra ment s kiindult a szakasz a rétre. A káplár jó kedvvel lovagolt az őrmester mellett, az pedig rábámult.

- Mi lelt?

- Semmi. Jó kedvem van.

Az őrmester közelebb lovagolt hozzá s sugva kérdezte:

- Nem haragszol már reám?

- Nem, senkire.

Künn a pirkadó hajnalban ő állította föl a huszársort. Akkor már ideges lett kissé. Kapkodott, ide-oda nyargalt, egy-egy pillanatra megállott, nem csinált semmit... A legények nem tudták, hogy mi van vele. Egymásra bámultak és csak lassan lett rend. Az őrmester már indult is a szakasz felé, de a káplár megelőzte. Sebesen lovagolt hozzá. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. Hebegett s mikor az őrmester rákiáltott, hogy mi baja van, lihegő melléből vad ordításban dült ki a hang:

- Az, hogy meghalsz!

Előrántotta revolverét s majdnem az őrmester mellére nyomva sütötte el. Az előbb jobbra, aztán balra ingott egyet s hang nélkül bukott le a nyeregből. Messziről vágtatva jött a sok huszár. Mire odaértek, a kis káplár a maga halántékára szorította a revolvert s még egyszer lőtt. A paripa elrohant vele, a többi utána...



FELLEGEK

I.

Balog Ádámról igazmondással nem lehet azt állítani, hogy rossz férj volt. Szerette az asszonyt, de utálatosnak találta azt, hogy ezzel minduntalan előhozakodjék, mintha bizonyítani akarná. Elfordult, ha csókolózó párokat látott, például a testvérét, egy nyalakodó kis cziczát, a ki mindig az ura nyakán csüngött s egy másik pár embert, fiatal házasokat, a kik a terített asztal alatt egymás kezét szorongatták, szerelemről pusmogtak és ugy összefolyt a pillantásuk, mint a nyulós czukor. Nem tudta megérteni, hogy mit tartozik az másokra, hogy szereti-e ő a feleségét vagy nem. - Az ágyamat se viszem a piaczra, azt se teszem hát a kirakatba, a mit érzek - ezt mondta az asszonynak egyszer, a mikor a sógornő példáján felbuzdulva, az ölébe ült és élőszóval, legalább sugva, akart feleletet arra, hogy szereti-e? - Meg kell érezni - mondta Balog. Vagy érzed, vagy nem. Ha igen, akkor nem kell mondani. Ha nem, hát hiába mondom. A leány anyja, egy igen összeaszott képü, kicsi, de csillogó szemekkel ellátott, magas, szikár asszonyság, ilyenkor csipős megjegyzéseket hallatott a régi időkről, a mik tudvalevőleg egészen más idők voltak. Balog azonban nem is vette észre, hogy beszél.

Általában a nagyerejü, izmos, vállas, magas testü emberek csendes nyugalmában élt. Keveset beszélt és sohase hiábavalóságot, éppen csak azért, hogy beszéljen. A mi érdekelte, ahhoz is ugy szólott hozzá, hogy meghányta-vetette magában előbb a dolgot. Ezért azt hitték, hogy lassan dolgozik az agya, holott csak a könnyelmüen kimondott szótól félt. Felületesség vette körül s huzódozott attól, hogy ő is léha legyen, mint a kik sokat és mindenről fecsegnek s a nyakkendőikkel együtt változtatják a véleményüket. A felesége meg is értette s másképpen beszélt hozzá még a közömbös dolgokról is, mint máshoz. Tudta, hogy ez a szép, nagy, erős ember bizonyos szalonformák között tartott szellemeskedő csicsergéssel nem vesztegethető meg. Be kell neki bizonyítani, hogy a szép, nagy, hullámos szőke haj alatt dolgozik az agy.

Azonban a mama sokat rontott a viszonyukon. Az izlésének sehogyan se felelt meg ez az ember s gyakran közölte a véleményét a leányával is. - Nem az ő dolga ugyan - szokta mondani - s végezzék el a fiatalok egymás közt, a mi a bajuk és nem is akar beleszólani semmibe, hanem mégse türné, hogy csak ugy semmibe vegyék. Az asszonynak is érvényesülni kell a házban. Ő a tulajdonképeni lélek s férj uram huzza meg magát. S egyszer, a mikor Balog jóval éjfél után ment haza, csakugyan ébren találta az asszonyt. Az ebédlő-lámpa alatt olvasott és iszonyu jelenetet csinált az urának. Azt mondta, hogy akár el is pusztulhat itthon, a kutya se néz feléje, hogy otthon nem ilyennek képzelte el a házaséletet - és még nagyon sokat mondott, végül görcsöket kapott, sírt is, meg kaczagott is egy sort. Mindezt azonban már nem látta az ura, mert a mikor észrevette, hogy itt voltaképpen a mama keze dolgozik, szó nélkül bevonult a dolgozó-szobájába s eltemetkezett egy csomó irás közé. Harmadnapra azonban, már csak reggel felé ment haza. Az asszony az ebédlő asztalra borulva sírt. Balog recsegő lépésekkel ment át a szobán a magáéba - s egy hétig alig beszéltek egymással. A nyolczadik napon haza küldte a mamát. Ebédnél nyomasztó csöndben, csendes nyugalommal átszólott hozzá az asztal tulsó oldalára:

- Mama, a vonat hétkor indul. Hatkor itt lesz a kocsi.

Elhülve bámult rá az öreg dáma s még szerette volna azt hinni, hogy valami tévedés van a dologban.

- Én nem utazom.

- De igen.

- Hogyan?

- Mert nem türöm meg a saját házamban az ellenségemet.

Az asszonyok összeölelkezve sírtak s a mama este elutazott. De már későn, mert itt maradt a munkája. A leányában egész csomó félszegség gyülemlett meg s az állandóan megbántott, jogaiban megrablott panaszos asszony lett belőle. A férfi lassan-lassan csakugyan elszokott tőle s csak hallotta, hogy az asszony is társaságot keresett magának. Egy csomó menyecskét, özvegyet, meg elvált asszonyt látogatott válogatás nélkül, pedig voltak közöttük olyanok is, a kikről nem ok nélkül beszéltek rosszat. Szerette volna visszahivni. Elborult arra a gondolatra, hogy ez a tiszta, becsületes asszony bemocskolja magát, ha igy beletelepedik a piszokba, de már egyikük se találta meg a szót, a mivel közeledhettek volna egymáshoz. A férfi parancsolt, az asszony pedig előkelően adta a szenvedőt, a ki nem az oka semminek és ment tovább a maga utján.

Végre is egy estén, a mikor Balog egyedül vacsorázott otthon, levelet talált a tányérja mellett. A felesége irta s az állott benne, hogy ezt az életet igy nem birja s az ügyvédjével már megbeszélte a válás dolgát. Kéri, hogy ne gördítsen akadályokat az utba s egyszersmint tudtára adta azt is, hogy holnap a mamához utazik és ott várja be a szabadságát. Balog a levél aljára azt irta, hogy: - a többi majd az ügyvédek dolga.

Becsöngette a szobaleányt.

- Itthon van a nagysága?

- Nincs, az Operába ment.

- Egyedül?

- Nem, a Gelitz nagysága jött utána.

Ez a nagysága kikapós nőcske volt. - Balog vállat vont s elkomorodva ment aludni. Előbb azonban egy borítékba tette a levelet s odaadta a cselédnek, hogy juttassa majd el az asszonyhoz. Reggel korán kelt, egy-két levelet irt, aztán a vadászruháját kérte s abba öltözködött. Az inasának megmondta, hogy mit kell összecsomagolni és hogy a táskákkal, meg a puskával az állomáson várakozzék reá. Aztán az ügyvédjéhez ment, elmondta neki a dolgokat s azzal végezte a mondanivalóját:

- Nekem addig ne irjon, a mig itélet nincs. Semmire se vagyok kíváncsi. Ennek az életnek itt vége van, lezárom a számadásokat. Aztán talán másik következik...


II.

Esztendőkre egy oduba bujt el. Kis birtoka volt a Bakonyban, hatvan-hetven hold terméketlen, sziklás talaj, a min régen tuladott volna már, ha megvette volna valaki. Egy béresgazda iparkodott kisajtolni a földből valamit, az uriház pedig, a mi köré talicskával hordták föl a földet, hogy egy kis kertet plántálhassanak bele, évek óta üresen állott. Ide költözött be egy csomó könyvvel s várta a levelet. S hirtelen, alig egy esztendő alatt összeroskadt a szép nagy ember. Megszürkült a feje, az arczára apró, vékony barázdákat szántott az egyedülvalóság. Álmatlansággal küzdött. Ugy megszokta az unalmat, hogy már nem is unta. Ugy talán elbóbiskolt volna valahogy. Megpróbálta a munkát. Nagy tanulmányt akart irni az asszony jogairól, azokról a jogokról tudniillik, a melyek nem léteznek. De nem látta az asszonyt, a nemet, csak mindig egyet, az övét. Érezte, hogy félember lett nélküle, nem mellőle, hanem belőle hiányzik valami, a mióta az asszony elment. Mig volt felesége, észre se vette, hogy megtelik vele a ház. Most látta, hogy az az egy szoba is üres, a miben élt. Ennek azonban már vége. Arra nem is gondolt, hogy csak egy lépést is tegyen az asszony felé. A mi el van végezve, akármilyen rosszul is - azt megbolygatni többé nem szabad még akkor se, ha belepusztul az ember. És itt komor nyugalommal megállapodott.

Nyáron hosszuak, forrók, télen pedig dermesztők voltak az éjszakák. Egyiken azt hallotta, hogy a szomszéd szobában pohár koczczan. Benyitott s az inasát az asztal mellett találta. Előtte egy nagy üvegben bor és egy ujságot betüzgetett. Felugrott, a mikor a gazdája jött.

- Hát iszol, iszol? - kérdezte Balog.

- Mit csináljak egyebet?

- Igazad van.

Attól kezdve ő is inni próbált. Egyedül telepedett le egy-egy nagy üveg bor mellé - s megundorodott tőle. Az inasát látta maga előtt. Észrevette, hogy iszonyuan züllik, de már nem igyekezett változtatni a dolgon. Minden mindegy. Akkor jött meg a vastag, hivatalos irásokkal megtömött levél.

Minden fórum kimondta a válást. Az asszony megy jobbra, ő meg balra. Megpróbált elindulni. Már akkor homályosan az a terv kóválygott az agyában, hogy ujra nősül. De gyorsan. Szeretett volna egyenesen a templom elé utazni, körülnézni egy kicsit s megesküdni az első szemrevaló leánynyal. Nem igen hitt abban, hogy nagy a különbség az asszonyok között. Ugy nagyjában mindenik egyforma s nem is a nőre gondolt voltaképpen, hanem arra vágyott, hogy egy szoknya suhogjon körülötte. S a hosszu csendben, mig szakadatlanul egyedül volt, egyéb ürességet is érzett maga körül. Kellene még valaki az asszony mellé. A feleség egyedül még nem minden, amint hát ime itt van rá a példa. Gyerek, gyerek.

Megint a régi lakásába költözött, leánycselédeket fogadott az inas mellé, csinos, fehérbóbitás szobalányt, hogy asszonyélet legyen körülötte s belevegyült maga is a zajba, de ugy, mintha valaki a tömeg közepén az elveszett holmiját keresné. Nem a tolongás érdekelte, a zsibongó, nyári pihenőjében felfrissült társadalmi élet, hanem a szoknya, a mit ki akart választani azok közül. Sokat járt asszonyok közé s minél inkább mániájává lett az, hogy egyik olyan, mint a másik, mindegy, hogy ez vagy az lesz-e a házban az asszony, annál inkább válogatott. Elidegenítette a legkisebb félszegség, egy merész pillantás vagy a többi közül kirivó kaczagás és azzal végződött minden nap, hogy majd holnap, majd, majd... Közben futólag, mintha megfogta volna itt-ott egy-egy leány vagy asszony, a kinek a közönségesnél szebb volt az arcza, meg a szemei, meg a haja, de ez csak inkább a nagy szomjuság miatt esett meg. Mohón itta volna a szerelmet s kapkodott erre-arra. Ott azonban mindig visszahökkent, a mikor rá kellett volna határoznia magát valamire. Nem az, ez se az, egyik se az, a kit keres.


III.

Fél esztendeje lehetett már itthon, a mikor egy délután az inasa Kuthy Istvánt jelentette be. Afféle kaszinóbeli barátja volt Kuthy, a milyen sok van a társaságban élő embernek. Szép, magas, elegáns, de kissé hideg, nem egykönnyen megközelíthető. Olyanforma ember volt, a ki talán sokszor megbánta a barátkozást és most már nem váltja föl apró pénzre a bizalmát. Balogot megbecsülte, szerette elfogni egy kis beszélgetésre, hanem itt meg aztán ő talált az emberére. A sebzett ember röviden, egy-két szóval felelt neki. Nem tudta, hogy miért, de ellenszenvet érzett iránta.

Meglepetve nézett reá, a mikor belépett s mig szivart adott neki, az arczába kémlelt, hogy vajjon mit akar. Amaz komoly nyugalommal nézett vissza rá, leült vele szemben és beszélni kezdett.

- Illenék, hogy kissé izgatottabb legyek, de olyan a természetem, mint a rosta. Leszürődik, elsimul bennem minden, akár egy éjszaka alatt, még az olyan elhatározás is, a milyen most, egy-két napja született meg bennem. Nősülök.

A Balog pillantása azt mondta, hogy: - mi közöm hozzá?

- Azt az asszonyt veszem nőül, a ki a te feleséged volt.

Balog elkomorodott. Fárasztotta a beszéd, elbágyadt. Elfordult, hogy ne vegye észre a vendége az iszonyu levertséget, a mi az arczára telepedett. Semmi köze se volt már ahhoz az asszonyhoz és most mégis egyszerre csak azt érezte, hogy összeszorul a szive s mintha fojtogatnák. Alig tudott kinyögni valami feleletet.

- Szabad, azt teszi, a mit akar.

- Tudom - felelte a másik férfi - s nem is ezért jöttem.

- Hát miért? - kérdezte Balog és felállott. - Vedd el... - Magában pedig megvetéssel gondolt arra az izléstelenségre, hogy ez az ember idejön neki bejelenteni, hogy most már ő lesz a férj. Önkénytelenül is kaczagott rajta, de emberfeletti erővel szögezve le magát a padlóra, mert azt érezte, hogy most mindjárt tombolni fog, összezuz itt mindent, a vendéget nyakon fogja, kiveri s aztán ő maga is utána ugrik a kövezetre. Közben biztatta: - vedd el, vedd el...

A másik férfi csendesen, nyugodtan felelt:

- Azt teszem s nem is azért jöttem, hogy neked akár örömöt, akár fájdalmat okozzak ezzel a hirrel. Egyszerüen csak a gyerek miatt.

Balognak a félig kimondott szó közben tátva maradt a szája. Leült s tétovázva, zavaros pillantással bámult a másik emberre. A hogy összegörnyedve, lihegve körülpislogott a szobában, mintha eszelős volna, a másik önkénytelenül tovább tolta előle a széket s most már ugy beszélt tovább, mint a ki nem érti, a mi történt, de el akar járni a dolgában.

- Esetleg van valami kivánságod a nevelésére vonatkozólag? Ide s tova négy esztendős. Nem akarhatom azt, hogy neked ne legyen beleszólásod a dolgában. Azért jöttem, hogy rendelkezzél a tetszésed szerint...

Balog még mindig csak bámult reá s magában motyogott.

- Gyerek, gyerek... - Egyszerre, mintha megijedt volna, hirtelen szólott rá a vendégére. - Azt mondtad ugy-e?

Az fölállott s menni készült.

- Keress föl, vagy irj pár sort, ha lesz valami mondanivalód, - mondta és a keztyüi után nyult.

Balogból pedig harsányan tört ki a szó:

- Gyerek.

Aztán nem is törődött a másik emberrel többet. Kirohant az inasához s kiabálva, kaczagva lármázott reá:

- Pakolj! Este utazunk.


IV.

Ugy rontott rá az asszonyra, mintha tegnap látta volna utoljára.

- Nekem nem szólottál róla! Letagadtad.

Kis szalonban ült az asszony, a mibe vagy négy másik szobán keresztül lehetett eljutni. A hogy az erős, dobogó lépések közeledtek, már elhalványodott. Menekülni szeretett volna, de föl se tudott emelkedni a székről. S szobáról-szobára, közelebb és közelebb jött a nagy hang, a dühnek és az örömnek valami különös vegyüléke. - Letagadtad... És az ajtóban tiz esztendővel vénebben, a karjait széttárva, sírva is, meg kaczagva is, kiabált az ember: - Letagadtad, letagadtad...

Remegve tett feléje pár lépést az asszony. Nem tudta levenni róla a pillantását és suttogva szólítgatta, mintha csitítani akarná:

- Ádám, Ádám...

A férfi se birta már tovább. Lerogyott egy székre s hátravetve a fejét, az arczán elömlő boldog mosolygás alatt pihent. Közben hol suttogva, hol meg kiabálva, örömben, szomoruan, szemrehányással, pillanatonkint változó más és más hangulatban tört ki belőle a szó: - Letagadtad. - Egyszer-egyszer azt hitte az asszony, hogy most rögtön rárohan és megfojtja, máskor meg körülzsongta lázban égő fejét a puha, meleg hang, a hogy a tuláradt, sokáig kinzott férfiből kiömlött s végtelen szeretettel, szélesen, lágyan hömpölygött végig a kiaszott négy esztendőn. Csak lassan-lassan tért annyira magához, hogy felelni tudjon.

- Azt hittem, hogy elveszik majd tőlem, hát nem szóltam semmit.

A férfi egyszerre erélyes akart lenni, de nem sikerült neki. Elolvadt a szava, mire kimondta.

- Add ide.

Halálos sápadtság suhant át hirtelen az asszony arczán és messze elhuzódott a férfi mellől.

- Elveszed?

Most már fölállott az ember is és utánament.

- El, az enyém.

Az asszony rémülten hátrált. Ijedtség is volt a szemeiben és elszántság is.

- Nem adom - mondta.

Többször nem is ismételte, de a hangja remegésén és a hogy az ajtó elé állott - annyi volt a panasz, hogy a férfi felelni se tudott neki, csak nézte.

- De veled, - mondta aztán - téged is elviszlek.

Az asszony sikoltva rohant hozzá, átfonta a nyakát a karjaival és fékevesztett vad örömben kiabált: - Ádám!... Drága, szegény, édes. Menjünk, a hova akarod...

- Engem szeretsz?

- Téged.

- Senki mást?

- Téged.

A férfi körülnézett és sugva szólott az asszonynak:

- A mama, hol a mama?

- Nincs itthon.

Gyerekes, vad jókedvvel kurjantott az ember.

- Szökünk!

Az asszony sietve szólott be a másik szobába: - Dada, dada! - A férfi pedig végigszaladva a szobákon, a verandáról lekiáltott az udvarra:

- Az én kocsimba fogjanak be ujra!

Az ebédlőben találkoztak össze s kunczogva a gyönyörüségben, remegve sugtak össze:

- Szökünk.




A ROSEN TESTVÉREK MALMA

Az egyik Rosen Bécsben lakott, a másik pedig molnár volt Gerenden. A falutól sétálva tiz percz alatt jutott el az intelligenczia a malomig. Arra sétáltak tudniillik, mert négy sor juharfa között remek ut vezetett el odáig. Közbül széles, a kocsiknak, kétfelől pedig keskeny, porondos, a gyalog járóknak. Vasárnaponkint persze kissé vegyes volt a társaság. A csizmadia segéd is erre sétált a szeretőjével és buzgón hármonikázott s a felső udvarbeli czifra cselédség is az urak utját rótta és pedig szemérmetlenül kiöltözködve. Máskülönben naponkint kétszer még a malombeli hizómarhákat is meg kellett türni a szép egyenes uton s ez mód felett kellemetlen volt az uri népségre nézve. Valahol másfelé is végighajthatták volna azt a sok barmot. A jegyző szólott is ebben az irányban Rosen urnak, hanem a vén molnár a szemébe kaczagott.

- Ugyan kérem, hát mit gondol, hogy mire való az a négy sor fa? Hát arra való, hogy a marhát ne csipje a légy, a mig végigmegy rajta. Nem ültettem én azt arra, hogy az urak sétáljanak benne. Nekem az urakból semmi hasznom, az urakat pedig velem együtt a malom tartja el, meg az istálló.

S a vén molnárnak igaza volt. A falu a malom révén jutott pénzhez. A négyemeletes rengeteg épület udvarára bejárt a vonat. Apró mozdonyok tolták ki meg be egész nap a hosszu sor kocsit, a mit liszttel raktak meg vagy pedig kigömbölyödött szép fehér hizott ökörrel s aztán lassan, kényelmes pöfékeléssel megindult egy-egy ilyen vasuti kocsikból összeaggatott hernyó a végtelen sineken és eltünt valamerre, hogy aztán visszajöjjön nagy pénzben, meg hogy mindenfelől összevásárolt csontos, sovány ökrök verjék fel ujra az ut porát a falutól a malomig, a hol hust, zsirt építenek rájuk. A falu voltaképpen csak a malom kedvéért létezett. Egymagában rég elzüllött volna. Semmi ipara nem akadt s a határa, a min örökös pörösködéssel állandóan osztozkodott a parasztság, még a sovány tehénkék számára se termette meg a takarmányt. Arról meg tudni se akart, hogy kenyeret is adjon. Lézengő, rosszkedvü, örökké a tarisznya gondjaival nyügösködő nép lakott itt. Komor, egyik udvarról a másikra átkiabáló tunya asszonynép, a ki, ha egy-két sovány csibe miatt nem veszekedhetnék naphosszat, belebódulna az unalomba. A gyerekek is csendesek, sok közöttük a nagy potrohu, a mi azt jelenti, hogy emészthetetlen, rossz táplálékkal tömi meg a hasát s az egész nyomoruság tetejébe föltelepedett a felső udvar. Annak bőségesen volt földje, gyönyörü fogatok nyargaltak ki belőle kis fitos kisasszonykákkal és mindenféle külsőországbeli nevelőnőkkel és sok gazdasági fuvar hordta össze bele az asztagot, boglyát. A felső udvar egy városi báróé volt és az övé a határ is és a döntő szó is abban, hogy esztendőről-esztendőre kiteleljen a falu, vagy pedig a szalmás viskók alá temetkezve elpusztuljon szép csendesen éhen. A gazdaság diktálta a napszámot, a részeket, a mikkel az olyan földeket kiadták, a melyekkel nem volt érdemes bibelődni. Volt ilyen is. Messze, félnapi járóra, a hójai hegy mögött. Nyuzta a gazdaság a falut s ha száraz őszi éjszakákon lobbot vetett a szérüs kertekben egy-egy kazal, az azért történt, mert valamelyik csendesen dörmögő paraszt ráhatározta magát a megtorlásra. Máskülönben azonban behuzták a fejüket a vállaik közé és némán hordozták a hátukon a maguk rongy kis gondjai mellett azt a gondot is, hogy miből teljék ki a báró ur pesti telelése, meg öt esztendőnkint a választási költség.

Arra változott meg a falu képe, hogy a két tényező, a falu és a felső udvar mellé megtelepedett a határban a harmadik, a malom. A két Rosen sok urral jött le. Köztük volt a báró is, de kedvetlen, morózus és a parasztok látták, hogy szörnyen hadonászik, lármáz a sok csendes ember között, a kik aztán végül nélküle határoztak valamit. A báró fölugrott a kocsira s otthagyta őket. A munka azzal kezdődött el, hogy a vasuti vonalból beleépítettek egy szárnyat a mezőbe, a semmibe. Azon hordták aztán a téglát meg a követ s egy esztendőre rá megépült a malom, meg a rengeteg raktárak, istállók, szinek, hivatalnoki lakások, cselédházak. Egy kicsit messzebb nagy kazánház, közben sok gép érkezett, gépészek, fütők, kőmüvesek jártak be a faluba enni, inni, mulatni. Föllendült a korcsma, a boltok s ha a felső udvar parádés lovai végigtánczoltak a kocsival a falun, mindig kedvetlenebbül nézett szét a birodalmán a báró. Lassankint közeledett a malomhoz a falu is. Fuvart kaptak. Előbb az építéshez hoztak a szomszéd mésztelepekről meszet, aztán vasat. Ha gyönge volt a lovuk, kicserélhették. Kaptak rá pénzt előlegbe. Az egyik Rosen, a molnár, állandóan a faluban maradt, mióta az első ásónyom után megindult az építkezés és szörnyü vastag bugyellárisból fizetett. Azután, a mikor egy reggel éles, hosszu fütytyel megindult az egész nagy gépezet, állandóan a malom adta meg a népnek a kenyeret. És pedig bőségesen. Rosen, a bécsi zsidó azzal kezdte meg az üzletet, hogy átfestette a vidéket. Fél esztendő alatt még a külső képe is más lett a falunak. Az asszonyokat elfoglalta a maguk háza tája, a férfiak derekas munkában fölszabadultak annak a pár holdacskának a nyüge alól, a mibe eddig hiábavalóan, rossz kedvvel beleölték a verejtéküket s a Hója mögött megmüveletlenek maradtak az uraság földjei. Egy-egy erős szél fölszaggatta a báró házának tetején a cserepet s kongatva hordozta végig a kavicson s ha a vén Rosen egy-egy lisztes kocsi tetejéről tisztességesen megsüvegelte, hát mindig hidegebben és komorabban biczczentett neki vissza köszöntést a hintóból a báró.

Egyszer aztán már le se jött többé a faluba. A fia jött csak le. Egy huszonötesztendős, csinos gyerek a kinek az arczát azonban ellenszenvessé tette valami erőszakos, durva vonás. Nem csinált semmit. Lovagolt egész nap, hazanyargalva kicserélte a fáradt lovat másikkal s aztán őgyelgett erre, arra. A parasztok megsüvegelték, de nem is köszönt nekik vissza. Annál nagyobb volt aztán a dühe, a mikor a süvegelés is elmaradt. Magában ezt is a bécsi zsidónak rótta föl s egy este, a mikor jól beborozott, a cselédség előtt mondta, hogy golyót röpít ebbe az emberbe, aztán nem bánja, ha tömlöczbe jut is, de legalább végzett vele. A cselédek elódalogtak mellőle s később alig tudott előkiabálni egy béresgyereket, a ki még egy kis bort hozzon.

Másnap délelőtt ócska bricska kanyarodott a veranda elé és az öreg Rosen szállott ki belőle. A báró urfi még egy lépcsőfokot se lépett lefelé elébe. Az öreg fürgén szökött le a kocsiról s nem várva be azt, hogy megkérdezzék tőle, hogy mit akar, a verandán kezdett el beszélni. De halkan, hogy ne hallja meg lenn a kocsis, meg körül más cselédek, a kik esetleg figyelnek rájuk.

- Rosen vagyok, az a bizonyos Rosen, a kinek a hasába revolvergolyót tetszett kilátásba helyezni. Eddig nem törődtem a báró urral, meg a kedves papával se, mert nagyon elfoglalt a magam dolga, hanem most már érdekel a dolguk, meg a hasam dolga is. Tetszik tudni, erre a hasra szüksége van az üzletnek. A testvérem sok pénzt költ. Leánya van, nagy házat visz, azt ki kell szerezni. Meg aztán ennek a falunak is van egy kis szüksége rám. Hát szeretném, ha biztonságban tudnám a hasamat.

A báró vállat vont s türelmetlenül intett.

- Ugyan kérem, hagyjon nekem békét a hasával.

- Hát arról ne is beszéljünk már többet, igaza van. Fiatalos könnyelmüség azt mondani, hogy egy ilyen vén polgárban csak ugy kárt teszünk, csak ugy, mintha veréb lenne. Egyébért jöttem. Csak annyit akarok mondani, hogy sohase késő ujra kezdeni azt, a mit az ember egyszer elrontott. Mi háromszor mentünk tönkre, mi, a két Rosen. A bátyámban volt is hajlandóság arra mindig, hogy másban keresse a hibát, de én visszatereltem arra az utra, a melyen mindig ujra megszedtük magunkat. Én mondom, hogy sohase késő ujra kezdeni. S mondhatom is, mert éppen a hatvanadik születésnapomat töltöttem be, a mikor egy füttyszóra megindult ez az uj vállalkozás, a mi arra való, hogy visszahozzon egy csomó egyébképen elveszett pénzt. Sohase késő.

A báró önkénytelenül bellebb vezette a vendégét s leültette. Ő maga is letérdelt egy székre vele szemben.

- Mihez kezdjek én?

- Ugy-e! Hát a birtok már nem menthető meg, az bizonyos. A mint itt átalakultak a munkásviszonyok, vége volt neki. Hát kezdjen valamit. Próbáljon belekezdeni valami vállalkozásba. Akkorába, a mennyihez elég a pénze meg a hitele. Ha nem ért semmihez, hát tanuljon meg valami üzletet. Itt van például a malom. Érteni kell hozzá, mert különben elszámítja magát az ember. Nagyon kell érteni hozzá. Hogy az ember mikor vásároljon, mikor küldje a piaczra a maga produktumát. Tanulja meg a malom mesterségét. Szép az, tiszta, becsületes munka...

- De hol? Itt csak nem maradhatok...

- Dehogy nem. Kérem, nem vette-e észre, hogy a nélkül, hogy én belevágyakodtam volna az önök pozicziójába, az öreg Rosen zsidó lett az ennek a népnek, a mi eddig az uraság volt. Engem süvegelnek, engem tisztelnek s ennek semmi egyéb oka nincs, mint hogy látják, hogy dolgozom. Kezdik megérteni az olyan urat is, a milyen én vagyok. Sőt most már csak ezt értik. Próbálja meg visszaszerezni a kalapemelintésüket ezen az uton. Szóval: ha önnek is ugy tetszik, ajánlok önnek valamit. Szükségem van egy olyan emberre, a ki ellássa a franczia és az angol levelezésemet. Nem sok még az egész, olyan piaczokkal csak most próbálkozom, a melyeken ezekre a nyelvekre van szükség. Azonkivül szükségem van valakire, a kire pénzt bizhatok olvasatlanul. Egy emberre, a kinek odaadom a kasszakulcsot s azt mondom, hogy vegyen ki harminczezer forintot s szaladjon föl Pestre rideg marhát venni. Magam már nem vagyok eléggé mozgékony s szaggatások is bántják a lábaimat néha. Ön ilyen ember volna. A mellett erélyes, agilis és a mi a fődolog, az a tőkéje is megvan, hogy már egyszer tönkrement.

A báró most már leült a székre s hosszu fekete szempillái alól figyelmesen nézte a vendégét. Idegen volt neki nagyon az, a mit hallott, de tetszett is. Különösen az a szó: vállalkozás, meg az, hogy megtanuljon valamit. A hiuságának pedig imponált az, hogy ime ezek az emberek is mágnáshoz mennek, ha valami olyan tökéletes becsületességü embert keresnek, a kire aggodalom nélkül rábizhatják a pénzüket. Közöttük - ugy látszik - nem akad ilyen fajta. Azért huzódozott még kissé a dologtól. Diadallal gondolt ugyan arra, hogy visszahódítja a parasztok kalapemelését, de a mód kissé fáradságosnak tetszett neki. Különösen a mikor tovább beszélt az öreg Rosen.

- Aztán még csak egyet. Én a munkát jól megfizetem. Fizetést adok érte s részt abból a haszonból, a mit az ön munkája révén érünk el. Hanem van egy kikötésem. E nélkül se nekem, se önnek nem érne semmit a szerződés. A munkában válogatni nem szabad. Ha szükség van rá, fölkelünk hajnalban s ha ugy adja elő magát a dolog, hát három éjszaka egymásután a lisztes zsákon alszunk. Ha az én csontom nem birja már ki, az ön csontjának kell ahelyett is szenvedni. Ha én nem tudom éjjel végigjárni az istállókat, önnek kell kiugrani az ágyból. Szóval: nincs kimélet se mással, sem magunkkal szemben. Ugy dolgozunk, hogy a cseléd rajtunk felejtse a szemét.

A fiatal báró mosolyogva intett.

- Tetszik - és kinyujtotta a kezét.

- Ne siesse el. Gondolkozzék rajta három-négy napig. Aztán mondja majd meg, hogy mit határozott.

Azzal rövid, peczkes, öreg lépésekkel kiment s elhelyezkedve az ócska bricskában, kikoczogott az udvarról.


* * *


Rá egy héttel már a malomban dolgozott a fiatal báró. És dolgozott minden este számot adva magának arról, hogy vajjon nem maradt-e a kis öreg ember mögött a munkában. Ha észrevette, hogy valami olyast mulasztott el, a mit elvégezhetett volna, pirult magában és sokszor megesett, hogy éjjel kiugrott az ágyból s fölment az irodába és még hajnalban is levilágítottak az ablakai az utra. Vagy az istállókban bukkant föl, vagy a malom padlásán lepte meg alvásban a tüzoltókat. Az egész nagy személyzet lelkiismerete lett, a kitől jó volt félni. Oda csapott le, a hol legkevésbbé várták s kérlelhetetlen szigorral büntetett. Haragudni azonban mégse tudott rá a cselédség. Nem kisérték engesztelhetetlen pillantások az utjában s jól érezte magát a megfeszített nagy munkában. Voltak olyan napjai is, a melyek végén meg volt elégedve magával s ennek a megelégedésnek értéke elbájolta. Valahogy egészen másnak képzelte magát, mint a mi azelőtt volt s rémséges szánalommal gondolt az apjára, a ki még mindig azon fáradozott, hogy valahogy, akárhogy megtartsa a kastélyt, az udvart, meg a földeket s még egy lovat se adott el ahoz, hogy csökkentse a kiadásait. Próbált is beszélgetni vele erről, a mikor egyszer pénzért ment ki hozzá a malomba az öreg, de minden okoskodása hiábavaló volt. Az öreg azt se tagadta, hogy az az ut nem tetszik neki, a mire a fia rálépett. Nem illik az uri emberhez, hogy itt ispánkodjék egy zsidónak. A hogy a fiu utána nézett, csakugyan érzett maga is valami ilyest. Az apja határozottan ur volt. Hogy meddig birja még, az mindegy, de remek két pej zörgette az ezüst szerszámot a hintója előtt s a hogy belesüppedt az ülésbe s finom, ősz fejét ráhajtotta a sötét párnára, egészen az uraság volt még mindig. Nem hiányzott belőle semmi... A lovak gyönyörü fordulóval kanyarodtak be a juharfasorba s valahogy egészen másképen mentek, mint a más ember lova, például az öreg Rosené... A fiu fejét elzsibbasztotta s aztán fölkavarta az összehasonlítás az apja urasága meg az övé között. Nem tagadta, hogy annak már semmi alapja sincs, de mégis csak szép. Sokkal szebb, mint itt beledolgozni a nappalt az éjszakába s az éjszakát a nappalba s ez a Rosen nevezetü ember mégis csak közönséges boltos. Lisztes meg marhakereskedő és semmi uri formája nincs. Mikor rányitott az öreg Rosen, ugy érezte, hogy gyülöli.

Az öreg telegrammot hozott.

- Szépen vagyunk, - kezdte. - Móricz jön és pedig a lányával. No ezek majd fölforgatják itt a házat. Legalább a pozsonyi vásárral végeztünk volna már. Éppen ma akartam mondani önnek, hogy jó lesz, ha fölkészül az utra, mert aztán, amint rendelkezésünkre áll a pénz, mennie kell. Ezek most felforgatják az egész számításomat. Az ördögnek kell a vendég...

- Hiszen azért mehetek. Itt nincs szükség reám.

- Igaz, igaz, hanem én itt egyedül... Hiszen majd meglátjuk.

- Mikor jönnek?

- Holnap reggel. Azért ön csak tartsa bepakolva a bőröndjét.

Azon az éjszakán néhányszor fölriadt álmából a fiatal báró s csodálkozott azon, hogy egyedül van. Tudniillik a másik Rosennek a leánya járt az eszében s a leánynyal együtt még formátlanul, olyanformán, mint a méhzsongás, valami olyas idea vette be magát az agyába, hogy egyszerre sok pénzhez lehetne jutni a házassággal. Végre is báró és csinos fiu s az a bécsi leány nem kivánhat többet a pénzéhez. Hogy milyen, az mindegy most, ahogy a sötétben még egyszer maga előtt látta az apja kocsiját, feleségül vett volna akárkit is a pénzéért. Sőt még olyan részletekre is kiterjeszkedett a jövendőre nézve, hogy lehetőleg egyedül ül majd kocsira. Az asszony otthon marad vagy másik fogaton megy ki, csak hogy ne mutogassa magát vele együtt a pénz, ami őt urrá tette. Aztán az sincs kizárva, hogy elválik az asszonytól, ha egyszer rendben van a birtok s másodszor majd a kedvére nősül. Ezenközben kábult, mély álomba merült s egész csomó mindenféle leányt látott elvonulni az ágya mellett, akik közül találgatta, hogy: ez az, ez az...

Pedig egyik se volt olyanforma, mint amilyet másnap behozott az öreg bricska a vonatról. Egy csöpp volt az egész, egy csöpp fehérség a bundák között. Akkorácska, mint egy tizennégy esztendős gyermek, pedig már bágyadt, öreges vonás volt rárajzolva az arczára, a szája szögletétől le az álláig. Lába, keze majdnem nevetségesen kicsi s a haja olyan dus, hogy hátrahuzta a fejét. A legérdekesebb volt azonban benne a vértelen, végtelenül finom bőre. Ha egy hajszál esett rá a homlokáról az arczára, attól lehetett tartani, hogy elvágja és kiserked a hajszál nyomán a vér. Különben mosolygó és jókedvü, egyszerü teremtés volt, aki olyan hevesen ölelte meg az öreg Rosent, amikor leugrott a kocsiról, hogy majd ledöntötte. S szorította a vén szürke fejet olyan sokáig, hogy már unalmas volt bevárni a végét. Aztán a bárónak nyujtott kezet s félbeszakította a bemutatkozást.

- Ó, ismerjük már. A bácsi sok szépet irt önről.

Ez olyanformán hangzott, mintha valami instruktorról vagy efféléről nyilatkozik előnyösen a család. A báró kipirult s aztán egy gonosz pillantással mérve végig a leányt, azon gondolkozott hirtelenében, hogy hogyan fizeti majd vissza ezt a hangot. Nősülni akart csak azért, hogy legyen az érdekeinek egy áldozata. Valaki, aki megfizessen a tönkrement felső udvarért mindenképpen. Pénzzel is, meg szenvedjen is érte. A reggelinél is az járt a fejében s azután egész délelőtt, munkaközben is. Az emberrel, a bécsivel, hamar leszámolt. Jelentéktelen figurának látszott, aki máris a szükségesnél többször ismételte, hogy: báró ur, báró ur - s gratulált a vállalkozásnak egy olyan kiváló erőhöz, aki amellett előkelőségben is csak előnyére szolgálhat a malomnak. Az ilyen nyilatkozatok tetejébe jeges zuhanyt öntött az öreg Rosen. Olyasfélét mondott, hogy mindenki annyit ér, amennyit tud s hogy nem az a fontos, hogy báró-e valaki vagy nem, hanem ki lehetett sejteni azért szavaiból az elismerést is. A báró bosszankodott is, de szeretettel nézett az öregre. Megszokta már, hogy mesterének tekintse és az érdesség annyira hozzátartozott az öreghez, hogy anélkül igazán el se tudta volna képzelni.

Délután azt mondta a leány, hogy szeretne itt mindent látni. A báró vállalkozott arra, hogy kalauzolja s negyedóra mulva már vissza is jött, hogy mehetnek. Csinosabb volt, mint délelőtt. Szép nyakkendőt kötött fel s mosolygós önbizalommal, kissé leereszkedőleg nyujtotta a karját a leánynak. Attól kezdve aztán késő estig járták a malmot. Csapóajtókon segítette át a leányt, nyitott lifteken vitte fel meg le, villamos lángokat gyujtott meg s aztán rögtön ujra sötétben maradtak, mig uj csaphoz nem értek. Rengeteg buzarakásokon bukdácsoltak át s estefelé már olyan fáradt lett a leány, hogy valósággal a karján czepelte. S csodálatosképpen semmi részvétet se érzett iránta. Sőt az járt folyton a fejében, hogy: majd adok én neked. Nem tudta elfelejteni neki, hogy már ismeri az öreg Rosen leveleiből, hogy az öreg sok szépet irt róla... Csak ugy irkálnak róla...

Azonban erősen tartotta a leányt, hogy érezze, hogy arravaló férfikarba kapaszkodott és beszélt neki mindenről azon a behizelgő, lágy hangon, a mit raktáron tart minden férfi és elővesz alkalomadtán. A vacsora után pedig valósággal pajkos volt. A jó fiu, a kivel mulatni lehet s a ki egy leány társaságában megfeledkezik arról, hogy micsoda komoly küzdelem az élet. Arra is volt gondja, hogy a leány vegye észre, hogy nem minden leánynak tud ilyen jó pajtása lenni. Néhány megvető nyilatkozatot engedett meg magának a környék mágnás leányairól s csak ugy elejtve, egy-két szóval, a müvelt középosztály leányait dicsérte ki azoknak a rovására. Mikor pedig este lefeküdt, mosolyogva nyugtatta meg magát, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig olyan könnyü lett volna egy-két meggondolatlanságot odavágni ennek a kis tejcsöppnek.

Másnap ugy rendezte el a dolgát, hogy egész nap együtt voltak. Sőt ha neki el kellett mennie valamerre, a leány kereste. Ezt kipróbálta néhányszor s megelégedetten látta, hogy a leány fölvidul, ha jön. Igy már rendben van. Jól kezdődik, mondta s arra gondolt, hogy másnapra valami ujat kellene kitalálni. Egyébképpen beszélni, uj oldalról mutatkozni be - s ezenközben elaludt.

Reggel, még négy óra se volt s valaki már megzörgette az ablakát. Az öreg Rosen állott künn, mögötte pedig a még alig derengő hajnalban, homályos körvonalakban a bricska.

- Csak hamar, hamar, öltözzék föl. Menni kell. Félóránk van már csak a vonat indulásáig.

- Hova?

- Pozsonyba.

A fiatal ember morogva csapta be az ablakot s gyorsan magára kapkodta a ruhát. Még remélte, bár ebben nem igen bizott, hogy itthon maradhat valahogy. Gondolta, hogy szól az öregnek, hogy talán ezuttal menjen más, de már azt is tudta, hogy nem fog szólani. Nem szokott hozzá az ilyesmihez. Azonban rossz kedvü volt s ezt nem is titkolta az öreg előtt, amikor már a kocsiban ültek.

- Ilyen sürgős ez az ut?

- Persze. Most kaptam a telegrammot az ügynöktől, hogy egy nap is ezrekbe kerülhet. Itt a pénz. Ne olvasgassa most, ugy se lát. Negyvenezer forint. Fele ezres, fele százas. Aztán végezzen minél hamarabb. Vásárolja fel az egészet és vonaton hozza haza a marhát, hogy ezzel is előbb legyünk.

Hallgattak s messze már kikukucskáltak az állomás piros lámpái. Egy vonat el is ment, de nem az övé, hanem az, a melyik az ellenkező irányba rohan, az öreg lovak azonban minden fölösleges buzgalom nélkül koczogtak tovább a hüvös, ködös reggelen.

Mikor már az állomáshoz értek, az öreg az órára nézett és sétálni indult meg a fiatal emberrel a perronon.

- Nem is olyan sürgős ez az ut, - mondta hirtelen. - De azt akarom, hogy ne legyen itthon. Önök mindig házasodni akarnak. Amit másképpen elrontottak, azt még inkább tönkre akarják tenni valami olyan házassággal, ami tisztán csak pénzkérdés. Ezzel aztán nem csak a vagyonukat, hanem magukat is belesodorják a romlásba. Látom, hogy ön is ilyesmit akar elkövetni. Erre pedig én nem tanítottam. Ugy-e nem?

- De kérem...

- Ne mondjon semmit. Másképpen kell a vagyont megszerezni. Már próbálgatta s jól indult. Önök mindig házasodnak, mindig. Érdekes emberek.

Mikor berobogott a vonat, a lépcsőig elkisérte s halkan beszélt hozzá:

- Én szeretem magát, fiam. Hanem maguk különös emberek. Hisznek az efféle házasságban. Különös emberek.



AZ EMBER, A KI HAZABALLAGOTT

Kinyilt az ajtó s a nyiláson át keskeny, de tovább mind szélesebb, végül a messzibe belevesző fénykéve ömlött ki a hóra. Aztán egy ember rettenetes árnyéka illeszkedett bele a fénypászmába s lötyögött benne, a hogy az ember dülöngött az ajtó két oldaldeszkája között. Egyszerre bennről visszarántotta valaki s ujra tiszta, ragyogó az ajtóból kiinduló fénysáv a havon. - Hanem az ember ujra jött. Bennről kiabáltak: - Csak nem mégy Jóska! Dehogy mégy! - Valaki a karjába kapaszkodott s huzta vissza, de az ember most már erőszakos lett. Kitépte magát a másiknak a kezéből s nekiesett az ajtófélfának s aztán inkább csak magának motyogott: - Hazaballagok. - A másik ember méregbe jött: - Hát ballagj - s becsapta az ajtót.

Sötét nem lett azért. Köröskörül a messze hegyekig frissen esett szüz hó világított. Csak valamivel világosabb csipkeszerü, finom, csillogó bokrétaképen váltak ki a mezőből a fák. Az épület előtt kerítés se volt, csak épen két czölöp között guzs-sarkon járó ajtó. Amellett szoktak azonban járni, valamicskét a rendesnél nagyobb lépéssel jutva át az árkon. A domboldalon le egészen az utczáig még csak egy vityilló se volt s köröskörül meg benn a faluban is mélységes csend. Jobbra, talán száz lépésnyire a háztól szürke, komor templom, a mit mintha belesüppesztett volna a fehér földbe a tetejére rakódott hóréteg. A házoldalból, az ablakból gyöngén rávilágított a fény s ebben egy csomó jégcsap csillogott az ereszen. Mintha az orgona kisebb sipjait ideragasztották volna fel sorjába. A templomig a nagy fehér testbe valamicskét belemélyedt ösvény vezetett s onnan tovább, aztán másik ösvény egy kis házhoz a lejtő tulsó szélén. Abban a házban a harangozó lakott, ebben a nagyobbikban, ahonnan az ember kijött, a pap. Lenn a lejtő alján egyetlen hosszu utcza a falu. Kezdődik egy uriforma háznál, a minek a kéményéből vékony, magas füstoszlop ágaskodott az égre s egy nagy kanyarodónál bevégződött a malomnál. Az utcza tulsó oldalán ujra széles, füzfasorokkal keresztbeszeldelt rét következett s aztán a nagy teknő másik falaképen lankás emelkedés. A réten hosszában füzes között csavarogva folyt a patak.

Az ember az ajtótól pár lépésnyire megállott s füttyenteni akart valami kutyának, a minek ugy látszik Vipera volt a neve. Bosszankodva vette azonban észre, hogy nem tud füttyenteni. A száját nem volt képes olyan hegyesre összecsucsorítani, a mint ez szükséges a füttyhöz s a nyelvével se tudott bánni. Iszonyu nehéznek érezte. A legszivesebben kilógatta volna a szájából, hogy járja a hideg. - A fütytyel tehát nem kisérletezett tovább s belenyugodott abba is, hogy nem jön a kutya. Éppen csak szólítgatta még párszor: - Vipera, Vipera, - de aztán megindult a kis ajtó felé. A mikor már majdnem belevágta magát, félrekanyarodott s mondván: pardon, keresztül gázolta az árkot. Azon tul megállott tájékozódni s arra indult meg hirtelen, hogy a ház ajtaja ujra fölnyilt. Most már egypáran jelentek meg aközben az urak közül. Az egyik a pap volt - s kiabált utána:

- Gyere már vissza. Ne bomolj.

A másik is kiabált.

- Igyuk meg a Szent-János áldását, aztán mi is megyünk.

Látták azonban, hogy megy, hát azt mondta a pap: bogaras ember s ujra betették az ajtót. Künn a havon az ember ujra megállott körülnézni s szörnyü álmosan kereste a harangozó házát. - Ahá - mondta, a mikor meglátta s megindult az ösvényen a templom felé. Hanem, hol az egyik, hol a másik oldalára dülöngött az utnak s egyszer féltérdre esett valami kátyuban. Nagy erőlködéssel mászott ki a hóból s ujra megindult. - Mindegy no, mindegy - mondta - s ujra megindult az ösvény mentén s zavaros, borgőzzel küzködő agyában az fordult meg, hogy csak a harangozóig jusson el. Onnan aztán már könnyebben hazatalál. A harangozó kertje végén másik kert kezdődik tudniillik, léczkeritéssel, hát csak a mellett kell tartani s kijut a Dancs-féle belsőség kvadrátjáig. Annak az istállóinál fölfelé fordul, átvág a mezőn - s otthon van. Vipera talán eléje is jön. - Olyan kutya az, de olyan kutya... Sajnálta, hogy nincs körül senki, a kinek elmondhatná, hogy milyen kutya, ő maga azonban elérzékenyedett. Sürün ömlött a szeméből a könny, a hogy a kutya az eszébe jutott - s végigfolyva fakó, beesett arczán, jégcseppekké fagyott a szakállában. Rettenetes hideg volt, szurt mint a tű - s az ember gyorsabbra próbálta igazítani a lépéseit. Erre ujra elesett. Megcsóválta a fejét, a hogy félkönyökére támaszkodott a hóban s azt mondta: - Ejnye. - A mikor pedig végre sikerült fölállania, békétlenkedve indult meg. - Hát csak ballagjunk.

Mert fázott, lóbázta a hosszu karjait. Valami a hóba süppedt lomha varju fölijedt erre s lassu, kényelmes libegéssel továbbszállott. Az ember utána bámult s lekapva a fejéről a kalapot, hessegetett. Erre azonban már csak félszemmel pislogott oda a madár. Az ember bosszankodott s feléje indult. A háta mögött kiemelkedett a rémitő fehér mező alól a hold. Óriás félgömb, a mi rárajzolta az embert az egész nagy mezőre, mintha valami félszeg óriás kapálódzott volna a havon. A madár után menve egy kicsit kitért az utból, hát megállott ujabb tájékozódásért. Jókedve támadt, a mikor a rét alján fölfedezte a harangozó házát. - Ahá, nem futsz el - s elindult arrafelé. Azt is gondolta, hogy ott majd pihen. Mert fáradságot, rettenetes zsibbadást érzett. Minden tagja olyan nehéz és merev volt, mint a milyen nehezen forgatta a szájában a nyelvét. Hát majd ott pihen s keresztül vágott a réten.

A pihenésnek különben azért is szükségét érezte, mert egynémely dolgokkal rendbe szeretett volna jönni. Nem tudta tudniillik egész bizonyosan, hogy a postát elkészítette-e reggelre. Ugy volt tudniillik, hogy ő ötkor nézett föl a paphoz épen csak egy szóra s a postahivatalra kivül ráfordította a kulcsot. Arra már nem emlékezett, hogy odabenn rendbe hozta-e a zsákot, a mit hajnalban tovább visz a kocsi. Aztán, a mint ittak és ujra ittak, egészen elfelejtkezett a hivatalról. S éjféltájban riadt fel arra, hogy talán nincs is rendbe a zsák. Azért indult el oly hirtelen, bár érezte, hogy nagyon részeg - s most komolyan ráhatározta magát arra, hogy a harangozó kertjének palánkjához dülve, gondolkozni fog a dolgon. Addig elég, ha abban az irányban tartja magát, a merre a ház van.

A palánknál csakugyan számot vetett magával. Lassan, rettenetes ködben motoszkálva, kinban dolgozott az agya, a hogy a feje tetejének nyomása alatt emlékezni próbált. - Bágyadt szeme egyszerre felcsillant. - A lakat, a lakat volt a kezében. Onnan tudja olyan bizonyosan, mert leejtette s a felesége, a ki az asztal mellett valami gyolcsot öltögetett, odasietett és azt kérdezte: - No mi az? - Egyszerre aztán ujra elborult az arcza. A zsákra nem emlékezett. Sehogyse... Az öklével dörzsölte a homlokát s előbb jóformán csak azon gondolkozott, hogy milyen is voltaképen egy zsák. Ha tapinthatta volna akkor eszébe jut. Aztán lassan derengett valami az agyában. Most már volt fogalma a zsákról, az üresről is, meg a teliről is, hanem arra nem tudott emlékezni, hogy a postazsák a kezében lett volna. Vagy talán mégis... Hát mindegy, most már csak előre.

A palánk mellett jobban tudott sietni. Csak arra vigyázott, hogy a deszkának essék, ha eldül - s megtapogatta a zsebében a kulcsot, a mivel majd kinyitja a hivatalt. Gyufa lesz az asztalon. Vagy nem lesz? Hát már mindegy... Csak azt tudta volna, hogy hány óra van. Fogalma se volt arról, hogy mennyi ideje annak, hogy ballag s iszonyu rémület fogta el arra a gondolatra, hogy a kocsis nyitva találja a zsákot. S elviszi ugy, a hogy van. - Majdnem futott s bámulva állott meg a palánk végén. Egészen más világ tárult eléje, mint a mit várt. Nem a Dancs-féle belsőség, hanem messze egy mező, s rajta kétfelől is üres juhakol. - Hát ez mi? - kérdezte s megindult jobbra. Arrafelé tudniillik ismerősebbnek tünt fel a világ. Most már csak abban reménykedett, hogy meghallja majd a postakocsist. A legény tudniillik keményen trombitál, a mikor megindul a felső udvarból. S most már, mintha minden lépésnél hallotta volna a trombitaszót, megállott és figyelt s aztán ujra nekivágott a mezőnek. Rettenetes nyugtalanság fogta el. Most már figyelni se tudta maga körül a tájat, csak elszorult szivvel bukdácsolt a havon. A hogy elfáradt, mintha mindég részegebb és részegebb lett volna. Érezte, hogy egészen eltompul az agya. Nem ismert meg semmit maga körül s fohászkodott: - Uram Jézus, Uram Jézus...

Egyszerre csak maga se tudta, hogy hogyan, kijutott a Dancs-féle udvarhoz. Erre megállott egyet szusszanni s megkönnyebülve sóhajtott. - Rendben vagyunk - s megindult a kerítés mellett az ösvényen, de éppen csak addig tartott az öntudata. A hogy a kerítés véget ért, ösvény kezdődött a hóban. Azon bukdácsolt s most már elővette a kulcsot is a zsebéből. Éppen hazajut s bágyadtan, a megkinzott ember kimerültségével szemeit is lehunyta egy perczre menetközben. Mintha már aludt volna, csak vitték a lábai s nem is igen bámult el azon, hogy egyszerre csak utját állotta a patak. - Motyogott magában, a hogy nézte a befagyott vizet. - Nem is tudtam, nem is tudtam... - Azt tudniillik, hogy át kell menni a patakon. - Ejnye, ejnye - s kereste, hogy hol keskenyebb a viz. Jócskán leballagott azonközben a malom felé és sehogyse merte megkoczkáztatni az ugrást. - Részeg vagyok, nem lehessen tudni, rosszul lépek... Ezt hajtotta magában s végre is mosolyogva állott meg egy füzfa alatt. Magán mulatott. Hogy erre nem gondolt. A füzfa ága a levegőben áthidalta a patakot. Csak megfogja s átkapaszkodik rajta a tulsó oldalra. Hát persze, s már föl is kapaszkodott az ágra s mosolyogva, önfeledten élvezte azt, hogy hogyan hajlik lejebb és lejebb az ág. Arra se riadt föl, hogy ropogva szertehasadt alatta a patak kérge, csak eleresztette az ágat és végig feküdt a vizben. Most már az egész teste alatt betört a jég, de pár percz alatt már uj képződött a helyébe. Vékony, finom ablak - s fenn valahol a felső-udvar kapujában recsegve szólalt meg a trombita. Elindult a legény a postáért.



A PÁRBAJ

Magas, barna asszony tudakozódott a minisztériumban a portásnál Gáll Farkas számtiszt után. - Harmadik emelet, kétszázhetven. - Fölment a harmadik emeletre s a kétszázhetvenedik számu szobában nagy csomó embert talált. Csupa számtisztet. Föl se néztek a nagy könyvekből s a mikor az asszony megszólalt, akkor is csak egy kapta föl a fejét. Ez volt Gáll Farkas. Még fiatal ember, - bár csak két oldalon, a fülei mögött, meg hátul egy tenyérnyi karikában volt egy kis haja. Annál dusabb volt a fölkefélt, fekete bajusza. Hatalmas mellét még nem horpasztotta be a hivataloskodás. Általában valami lovassági kaszárnyában sokkal inkább otthon találta volna az ember, mint itt, a minthogy, mint az asszony később megtudta az urától, csakugyan katona is volt s csak azért hagyta ott a katonaságot, hogy feleségül vehessen egy kis czukrászleányt. A polgári életben szerényen meghuzta magát s éppen csak párbajok rendezésében vállalt szerepet. Ha kishivatalnokok összezördültek, hozzászaladtak s Gáll Farkas mosolyogva, peczkesen állott mellettük a meztelen karddal a vivóterem parkettjén. Bizonyos fölénynyel hagyta ügyetlenkedni őket s aztán olyan jegyzőkönyveket diktált, a mikben az ő felének morális előnyöket biztosított a másik verekedő rovására. Vele persze nem mertek kikezdeni. - Az asszonyt végigmustrálta s nehézkesen indult meg feléje.

- Mi tetszik?

Az asszony halkan beszélt:

- Valamit mondani szeretnék Gáll urnak, de négy szem között. Ha sziveskednék talán egy pillanatra kijönni.

- Kihez van szerencsém?

- Azt is künn mondom meg.

Kimentek az előszobába. Ott is volt azonban ember, pár szolga s egyéb népek is körül a padokon. Az asszony előre ment a folyosóra, a hivatalnok követte. Az asszony rákönyökölt a vasrácsra, a férfi pedig elővette a bajuszkeféjét s némi rendet igyekezett csinálni vele a bozontos szőrpászmákban, a mikben minden szál más csapáson haladt, mint a másik.

- Kővári Imréné vagyok. Az uram ma önnek levelet küldött. Egy hordárral. A hordár után futottam s láttam a levelet. Hát ne is próbálja meg letagadni.

A számtiszt meg se próbálta ezt, hanem nagyot mosolygott és csóválta a fejét.

- Hát persze, hogy küldött. Miért ne küldött volna?

- Csak ne legyen olyan ártatlan. Abban a levélben rettenetes dologról van szó. Kérem, nekünk három gyermekünk van s az én rokonságom is szegény, meg az uramé is. Az ugyan el nem tartja őket, egyik se. Hát az ilyen embernek nem szabad könnyelmüen bánni az életével. Az ilyen ember menjen a törvényre, ha valami baja van s ne párbajozzék. Reszketek, tisztelt Gáll ur, láthatja, hogy reszketek. Iszonyuan féltem az uram életét s szemrehányásokat teszek magamnak, hogy ha minden rossz szándék nélkül is, de miért vagyok ennek a kellemetlenségnek én az oka? Tetszik tudni, egy kicsit, valamicskét minden asszony kaczér, mig fiatal. Talán akkor is, ha már vén. S nevetgéltünk s társas játékot játsztunk s az ember ilyenkor többet enged meg magának. Hát az a bárgyu Salamon, Salamon István, a ki különben az urammal egy hivatalban dolgozik, azt hitte ebből, hogy most már másképpen viselheti magát és illetlenkedett és én elég bolond voltam ahhoz, hogy elmondjam az uramnak. Ennyi az egész. Ez csak nem ok arra, hogy két családfenntartó ember egymásra rohanjon éles karddal. Sokkal egyszerübb volna, ha az egészet tudtára adná az ember Salamonnénak, hogy vigyázzon az urára. Majd adna az neki.

Gáll ur vállat vont s nagyot bámult.

- Kérem, én mindenről nem tudok semmit.

Az asszony fölegyenesedett a korlát mellett s a szemébe nézett a férfinak.

- Nem illik öntől az, hogy engem félre akar vezetni. Ha én idejövök s elmondom önnek ezeket a dolgokat, hogy egy ember illetlenkedett velem szemben s én, a ki először látom most önt, mindjárt be is vallom azt, hogy én se viselkedtem ugy, a hogy kötelessége viselkedni egy háromgyerekes asszonynak, hát akkor önnek se volna szabad egyszerüen csak egy hazugsággal utrabocsátani engem. Ez nem lovagias. S ezek között az urak között ön a mustrája a lovagias embernek. Hát öntől nem vártam ezt...

A férfi elkényszeredetten vonta föl a vállait. Egy perczig olyan volt, mintha pupos lenne.

- De hát mit csináljak!?

- Lássa be, hogy nekem nagyobb elhatározásra volt szükségem ahhoz; hogy idejöjjek, mint a mennyibe önnek egy kis őszinteség kerül. Tessék igazat mondani.

- De kérem engem nem hatalmazott föl az ura arra, hogy levele tartalmáról önnek is referáljak. Én azt nem tehetem. Az nem volna uri dolog.

- S kétségbeesésbe kergetni egy asszonyt, az uri dolog?!

- Az asszonynak nincs beleszólása az efélébe.

- Nekem? Nekem nincs beleszólásom abba, hogy van-e holnap uram vagy nincs? Hogy a gyermekeimnek lesz-e apjuk vagy pedig árván maradnak? Nekem ebbe nincs beleszólásom? Hát akkor mibe szólhatok bele?

- Ebbe nem. A férfiak maguk között intézik el az efélét. S rólam azt mondják, hogy értek kissé a párbajügyekhez, hát hozzám fordulnak. S mindjárt kisülne, hogy fogalmam sincs a lovagiasságról, ha egy még el nem intézett ügyről beszélgetnénk. Ne is tessék tőlem ilyesmit kivánni.

- Én pedig kivánom.

- Én pedig nem beszélek. Ha holnap kérdezősködik a dologról, szivesen elmondom mindazt, a mi érdekli. Akkor már megtörtént...

- Holnapra? Hát már ma meglesz a párbaj?

A férfi észrevette, hogy elszólta magát s most már menekülni igyekezett.

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom...

Az asszony megmarkolta a korlátot s határozott eltökéltséggel szólott:

- Én pedig keresztülvetem magam ezen a korláton, ha csak igy itthagy. Nem szabad neki párbajozni, jöjjön haza, vágjon pofon engem, szidjon össze, mert én voltam mindennek az oka, s azzal vége. Az ő élete a mienk is, azt nem szabad kitenni a veszedelemnek. Értse meg. Ha ő bolond, hát nekem kell a bolondságának utját vágni. Ha erre nincs mód, hát én nem akarom megélni azt, hogy holtan hozzák haza.

A hivatalnok már az előszoba ajtajában állott s elképedve látta, hogy mire készül az asszony. Az arczáról leolvasta azt is, hogy nem puszta fenyegetődzés az, a mit mond. Visszament hozzá s halkan beszélt neki.

- Kérem, itt nem beszélhetünk már. Figyelnek is reánk. Fölveszem a másik kabátomat s lekisérem. A sarkon van egy kis korcsma, oda beülünk egy pohár sörre s mondok önnek valamit, a mi megvigasztalja.

- Miért a korcsmában?

- Hogy ne lássanak kettesben sétálni az utczán. Nekem is van feleségem s odahaza én se vagyok olyan vitéz, mint a mikor a párbajokat vezetem.

Az asszony gyöngén elmosolyodott s lassan megindult a lépcső felé. A kapu alatt már utolérte a férfi s mig a vörösterítékes asztal mellett nem ültek a kis korcsmaszobában, pelargoniás ablak mögött, nem is szóltak egymáshoz.

- Kérem - kezdte a hivatalnok s megint a bajuszkefével babrált - engem nagyon mulattatnak ezek a párbajok. Ez a gyöngém. S jól mulattam azon is, a mit kegyed az elébb mondott, hogy: két férfi egymásra rohan, meg hogy az ura élete az önöké, meg a kedves kicsikéké... Hárman vannak, a mint mondani tetszett. - Én tudniillik katona vagyok, kérem. Még most is az vagyok s hogy itt a minisztériumban számfejtéssel foglalkozom, az csak azt jelenti nálam, hogy másik abtheilungba osztottak be. Elvégzem a dolgomat tisztességesen, a lelkem azonban nincs a mai munkámban. A minthogy ezt nem is kivánja tőlem senki. Az ma is katona s a mint ezt már belenevelik nálunk a katonába, magamban, a hivatalomtól különélő lelkemben, megvetem, utálom a czivilt. Az ő kabátját hordom, mert egy leányt még a pályámnál is jobban szerettem, de mértföldes lépésekkel távolodtam tőlük, a mióta köztük élek. Tessék megérteni, még messzebb állok tőlük ma, mint akkor, a mikor még katona voltam. Több alapja van a megvetésemnek, a melylyel irányukban viseltetem. S ezekkel a párbajokkal, a melyeket előttem két lépésnyire haloványan, remegő inakkal megvivnak, - folyton és folyton gyül bennem a jogosultság ahhoz, hogy külömb embernek tartsam magamat, mint a milyenek ők és - tessék megbocsátani az illetlen kifejezésért - jusst érezzék magamban arra, hogy egy nagy köpéssel adjak kifejezést az irántuk érzett érzelmeimnek. - Ha komolyan kellene, hogy vegyem egy feleségnek és anyának aggodalmát, hogy: egymásra rontanak a férfiak, hogy: nem kimélik az életüket, - jobb czivil válnék belőlem. Meg tudnám becsülni a mostani állapotomat. Azonban, kérem, ez mind csak mese.

- Miért?

- Azért, kérem, mert ez az én népem gyáva.

- Az én uram?

- Egytől-egyig mind. A párbajok után rendesen megesik egy kis iszogatás s ott nekem végig kell hallgatni, a hogy elbeszélik a verekedésen szerencsésen tulesett urak, hogy ki a másiknak milyen terczet adott s hogy hogyan parirozta ki a vágást és a többi s én csak a virzsiniám füstjének mondom el azt, a mit láttam. Hogy néha össze kell lökdösni őket, mert semmiképpen sem akarnak - a mint ön mondja - egymásra rontani, hogy egyiknek sincs fogalma se arról, hogy mit csinál, a vak véletlen intézi a sorsukat s remegnek, mint a nyárfalevél és ha vitás a sebesülés, hát könyörögve pislognak az orvosra, hogy nevezze sulyos sebnek a karczolást... Nem ismerem az előkelőbb czivil társadalmat. Ott bizonyára akad igazi bátor ember is. De itt még nem fordult elő a praxisomban egy se. Talán a folytonos függés teszi ezt, talán a szegénység, de mondhatom önnek, hogy ezek a párbajok csöppet se veszedelmesek. Néha szeretnék végigverni a kardlappal a két nyavalyáson, a ki ott előttem ügyetlenkedik. Hanem jól mulatok a mellett. Nagyszerü nép ez a czivilbagázs...

Az asszony föl a hajáig elpirult s megbántottan szólott az emberhez:

- No hát akkor nem ismeri az uramat. Az nem aféle ember. Ilyennek én nem is lettem volna a felesége. Ön elfogult, maga mondja, hogy elfogult...

- Nem tagadom.

- Az uramat nem ismeri. Igaz, hogy egy kicsit kényelmes ember, már a termete miatt is, hanem nem ismeri a tréfát. Láthatja, hogy most is hogy fölpattant.

- Mind fölpattan. Mind lármáz, mind legénykedik, mert tudja, hogy nem érheti valami különösebb veszedelem. A kedves férje jól megtermett ember, kissé kövérkésnek is mondható, hanem ma olyan lesz, mint egy gyapjaszsák. A hasára még egy hasat kötünk, valahogy hozzá ne férkőzhessen a másik ur. Vattát, sok vattát kap a hóna alá is, meg az ütőereire, bepólyázzuk. Ez már igy szokás - itt. S még egy emberem sem akadt, a ki letépte volna magáról a kötést s azt mondta volna, hogy: ne csináljanak belőlem komédiát az urak. Nagyon szépen eltürik magukon a kötést, sőt olyan is akadt, a ki még egy kicsit kért az orrára is, hogy annak se legyen bántódása. S én nagyon jól mulatok emellett. Én tudniillik magam is nagyon szeretem a küzdelmet s nem sok, de egy kis részem volt is benne. Végigcsináltam a Bosznia okkupacziót s ott párbajoztunk egy keveset magunk is. Egy-egy bosnyákkal, de ugy, hogy egyikünknek a melle a másik melléhez tapadt s nem az volt a kérdés, hogy kinek hány öltéssel varrják össze a bőrét az orvosok. Hát ezekben a rettenetes párbajokban mindig azokra a másik párbajokra gondolok s nem mulasztom el megmosni a kezeimet, ha már kezet fogtam a lovagokkal. Hát csak hagyja, kérem, nyugodalmasan párbajozni az urát. Nem esik benne semmi kár.

Az asszony fölállott s hátraszegezve a nyakát, indulatosan, büszkén szólt a férfihoz:

- Hagyom is. Majd megmutatja, hogy miféle ember!

A katona vállat vont és mosolygott.

- Mutassa meg.



VALAHOGY ÉLNI

Küküllői Dénesnek egyszer csak nem is annyira fájni, mint inkább elaludni készült a szeme. Zsibbadt volt. Könnyezett s néha nyilallás szaladt végig rajta. Mind a kettőn egyszerre s lassan, fájdalmasan. Küküllői különben is igen-igen rosz szemü ember volt. Nagyon vastag szemüveget hordott az utczán s még vastagabbat tett föl otthon, a mikor irt. Iró volt tudniillik. Nem népszerü, kapós, hanem töprengő, józan és lelkiismeretes ember. Azzal a két rossz szemmel mindennek a mélyére nézett. - A mikor először észrevette, hogy a papiroson maga előtt nem látja a betüt s voltaképen csak találomra ír, végigsuhant a lelkén a hideg. Egy kis katonasipka hevert az asztalon, a kisebbik fiáé, a hogy pedig fölállott, kis takaréktüzhelybe botlott bele, körül szétszórva hevertek a fazekak meg lábosok, tepsik, tortaformák, a legkisebb lányának a játéka. - Rémülten kérdezte: - Mi lesz ezekkel? Mi lesz ezekkel? - Aztán járta a tanárokat s egyszer, a mikor délben tapogatva vak módjára kereste maga előtt a kést az abroszon, elszólta magát:

- Én vakon nem élek, fiam. Ezt nem követelheti tőlem senki. Ha nem tudnak segíteni rajtam, agyonlövöm magam.

A felesége hebegve, lélek nélkül felelt:

- Dehogy nem tudnak.

Pedig nem tudtak. Fejében közvetlenül az agy alatt, a mi adhatott volna egy kis világosságot nekik, lassan-lassan elhalt a két szem. Még derengett neki valami a világból. Nagyon közelről nézve s ha a háta mögött ráárasztotta a világosságot az ablak, meg tudta különböztetni egyik arcztól a másikat. A gyerekeket egymásután hivta be s nézte őket s mukkanni se volt szabad nekik. Unták is. Kedvetlenül jöttek, az apjuk pedig rossz szemein át bele akarta temetni magába a képüket. Hogy az emlékében azután is elővehesse. Addig tudniillik, mig meg nem gyógyul a szeme. Ha ez nem következnék be, hát nem akart élni. A két lábát, meg a két kezét is szivesen odaadta volna az egyik szemének az épségéért, a természetben azonban nincs alku. Tehát meg fog halni. Ebben tökéletesen megállapodott s jót mosolygott azon, a mikor az iróasztal fiókjában megtapogatta a revolverét s látta, hogy kiszedték belőle a töltényeket. Az ágya fölött vadászkés lógott. Biztosra vette, hogy az sincs a helyén. Dehogy nem, ott volt, hanem letörték a hegyét. Mikor az asszonyt kérdőre vonta, az hihetetlenül naiv mesét talált ki. Hogy a cseléd éppen türülgette a kést szarvasbőrrel s jött a pék s megakarta ijeszteni s leejtette a kést s lepattant a hegye... A férfi mosolygott. - Hát jó. Ha lepattant... Egy kis gunyos lenézéssel hallgatta az asszony lépéseit, a hogy kiment a szobából s magában konstatálta: - ahá, most megy sírni. Ha nem félt volna attól, hogy elsírja magát, itt maradt volna. - Aztán leült egy rengeteg nagy székbe az ablak mellett s azon töprengett, hogy vele, vagy nélküle jobb-e a családjának. Nélküle, bizonyára nélküle. Egy vak ember csak czöllönk. Különösen egy ilyen szenvedélyes dohányos. Mindig vigyázni kell reá, hogy fel ne gyujtsa magát. S eszik, anélkül, hogy megdolgozna érte. Utjában van mindenkinek. Hát természetes, hogy nem kér ebből az életből. Fölállott s ki akart menni. Az utban iszonyuan belevágta homlokát a kályha élébe. Összeharapta az ajkait, hogy ne kiáltson s inkább csak a tehetetlen nagy dühben nyögött. Erre beszaladt az asszony s hozzásimult.

- Mi az, fiam?

A férfi az íróasztal felé indult s azt mondta neki:

- Tégy egy levélpapirt a kezem alá s vigyázz, hogy le ne csuszszék róla a toll.

- Kinek akarsz irni?

- Kallernek. Megigértem neki, hogy hirt adok, ha bekövetkezik.

- Mi?

- A vakság.

Az asszony kaczagott.

- Ujjé, messze vagyunk még attól. Schultz tanár ma is azt mondta...

A férfi türelmetlen lett.

- Ne politizáljunk. Nem mondott semmit. Tudom én, hogy hol állunk. Egyébként a levél nem lesz hosszu. Éppen csak hirt adok neki. Hát nem tartóztatlak sokáig. Mehetsz, ahova akarsz.

Az asszony engedelmesen elkészítette a levélpapirt s a férfi idomtalan, nagy betüket kezdett rajzolni rá. Ezt irta: - Kedves Tivadar, a mint megállapodtunk, hát ime megirom önnek, hogy megvakultam. Emlékezzék becsületes szeretettel rám s látogasson meg minél hamarabb. - Az irás alá odakaparta nevét is s hátradülve a széken, intett az asszonynak, hogy menjen. Az azonban tanácstalanul állott a levéllel.

- Hiszen mostanában nem is vagytok olyan jó viszonyban.

- Megigértem.

- Mikor?

- Huszonhét éve. Együtt laktunk volt, beszéltünk effélét. A szemem rosszacska volt abban az időben is. Czimezd meg a borítékot s küldd el neki. Ha becsületes ember hát eljön. S ha egy kicsit részvéttel vagy a szerencsétlenségem iránt, hát nem beszélsz többet. Küldd be a gyerekeket.

A gyerekek rohanva jöttek be s minden észrevehető eredmény nélkül sápítozott egy vén asszony, hogy besározzák a papa ruháját meg efféle. Az apjuk egészen nekik adta magát és sóvárogva sugdosott a fülükbe: ölelj, szorítsd a nyakam, erősen. - Maga pedig ugy nem tudott betelni velük, mint torkos ember az étellel.

Másnap délután csöngettek künn s ismerős hang kérdezte a cselédet: Mi van a nagyságos urral? - Az valamit mondott és nyilt az ajtó s jött Kaller. Nem látta, csak a szapora, apró lépéseit ismerte meg. Csak kinyujtotta a kezét a levegőbe s megszorította a másikat. - Üljön le - mondta és sugva kérdezte: - Egyedül vagyunk?

- Igen. Nincs itt senki.

- Elhozta?

- Nem, én nem voltam elkészülve a hirre. Jóformán el is felejtkeztem arról a szamárságról és hát nem is megy az csak ugy, hogy maga azt irja nekem, hogy: megvakultam, s azt én csak ugy elhigyjem. Hány ujj van itt? No mondja. De becsületére, nem látja? Nem?

- Azt se, hogy fölemelte a kezét.

- Ugy? Hát én állom a szavam, csakhogy hát ezuttal sokkal inkább meg voltam lepve, mint semhogy arra gondolhattam volna. Csak rohantam ide. Holnap holnapután, egyszer eljövök, aztán elhozom. Én ezt becsületbeli kötelességnek tartom, ha elég könnyelmü voltam ahhoz, hogy szavamat adjam rá, de nem sietek vele. Végre is még fordulhat a helyzet. Lehet ez valami vértódulás, vagy tudja az Isten, hogy mi s felszivódik. Hát én elfogok jönni, ebben nyugodt lehet.

A férfi világtalan szemeit rámeresztette a vele szemben ülő másik emberre s lassan meggondoltan beszélt.

- Csak a maga érdekében. Nem becsületes ember, ha nem tartja meg szavát. S én tudom, hogy a harmadik emeleten lakom. Hát ha maga nem jön, el tudok menni a nélkül is. Kinyitom az ablakot, felállok a párkányra - aztán agyő, te fekete világ... S ha egy szegény vak ember előtt válik becstelenné, hát az épen annyi, mintha az egész világ tudna róla. Nem?

- De igen. Hiszen eljövök.

Hirtelen bucsuzott azután s ugy ment, mintha menekülne. Az asszony rögtön bejött s vele egy kis meleg is abba a fagyos valóságba, hogy köröskörül fekete a világ. Puha volt a keze s bizalmasan, bársonyosan tapadt rá a férfi homlokára. Kicsit elbágyadt és jól érezte magát. Azután a szék karjára ült az asszony s átfonva karjával az ura nyakát, okoskodni kezdett.

- Nézd, a hogy te mondod, mert hát én nem hiszem s a tanár is... Hát a hogy mondod, hogy nem látsz, hát...

- Hazudok.

- Nem, csakhogy most igy van. S aztán megjavul. De addig is meglehetne próbálni, hogy diktál, nekem. Hát mi hiányoznék a munkából? Éppen csak az az egyszerü technikai rész, a mi az irás.

- Látnom kell a papirt, a nélkül nem tudok gondolkozni.

- Képzeld a papirt. Az csak könnyü. Egy darab hosszukás fehér lapot, mint a milyenre én tényleg leirom a mit mondasz. Ha eddig nélkülözhettél s mérges is voltál, ha néha bejöttem, hát most leszek csak igazán társad. Csak gondolj ki szépeket... S én meg addig is, mig meggyógyulnál, elvégzem a szemed dolgát is. Tudom, hogy mi érdekel, ismerem a gondolkozásodat - s ne hívjál ide nekem efféle népeket, mint ez a Kaller. Ne folyamodj te máshoz, ha emberre szorulsz, mig én itt vagyok. Mit akarsz tőle? Mert csak ugy egyszerre nem jutott eszedbe, hogy irj neki. Mit akarsz tőle? Hát a tizenöt esztendő, a mit együtt éltünk, csak annyit ér, hogy a mikor először szerencsétlennek érzed magad, idegenért küldesz? Vagyok én annyira ember, mint ez az ember. S neked sokkal több. Ha én megölellek, nem vagy egyedül. Mi tudunk neked világot csinálni addig is, mig visszanyered a magadét. Én meg a gyerekek. Nem lesz olyan nagy, mint a milyen az eddigi volt, de sokkal melegebb. Hát minek hozol közénk idegent?

A férfi a két kezét összekulcsolva, könyörögve fordult az asszonyhoz.

- Menj ki.

Az fölállott s ment.

- Ha ugy kívánod.

A hogy elment, a férfi hirtelen fölemelkedett, mintha utána akarna menni, de aztán visszaesett a székbe s magában ismételni kezdte mindazt, a mit az asszony mondott. Csendes derü ömlött el az arczán s életében először, bámulva érzett ilyesmit: - nini, hogy szeretnek... Érdekes - s összegubbaszkodva a széken, tompa, fáradt, de csendes, vihartalan gondolkozásba merült. Mintha megindult volna egy hajón csendes vizekre s mintha olyan végtelen ur lett volna a kivel a napfény se rendelkezik. Nem olyan világot lát, a milyet az akar mutatni. Olyat, a mi neki magának tetszik. S ez az asszony például... Meg kellett vakulni ahhoz, hogy idejöjjön igazában összeegyesülni a nyomorékkal. S talán nem is olyan nagyon rosz igy élni... Kicsi a világ, de meleg... Hát... Nagyot kiáltott:

- Fiam! Fiam! Gyere csak!

Az asszony bejött s egy szót se szólott. Csak leült eléje a szőnyegre s térdeire hajtotta a fejét. Sejtette, hogy ezt a csendet nem neki kell megtörni. Az ember két keze közé fogva, magafelé fordította az asszony fejét s beszélt neki.

- Fiam, egyelőre, ha jön ez a Kaller, hát nem vagyok itthon. Vak se vagyok, kimentem sétálni. Mert ugy van a dolog, hogy akkoriban, a mikor mi együtt laktunk, én a kórházba jártam, éppen a szememet illetőleg s mert a tanár azt mondta, hogy előbb-utóbb megvakulok, becsületszavát vettem, hogy: a mikor tudtára adom, hogy vak vagyok, revolvert hoz nekem. Talán majd el is hozza, hanem egyelőre nem kell. Próbáljuk meg igy előbb. Aztán még ráérek. S ha nincs fegyver, hát egyébképen is könnyü meghalni. Hát voltaképen nincs is szükségem ő reá. Nekem ne tegyen szivességeket.

Kifáradt s halkan folytatta:

- Majd meglátjuk. Talán mégis jobb lesz valahogy élni, mint sehogyse élni. Ugy-e fiam?...



HÁROM LEÁNY

I.

Gedeon Pál már két leányát vesztette el egy és ugyanazon módon. Elmentek. Az egyik Moszkvából irt nemrégiben. Jól folyik a sora, megismerkedett egy rémgazdag herczeggel, a ki talán el is veszi. Ez a leány valami olyas kishirdetésre szökött meg, a miben egy ur jóhangu énekesnőket keresett külföldre. A másikról csak sejtette az apja, hogy hol van. Egy ismerős utazó kereskedő beszélte, hogy Bukarestben mintha olyanforma leányt látott volna, s azt is mondta, hogy talán még meg lehetne menteni. Végre is itthon senki se tud semmit. Másik házba kell költözni. Át lehet menni pár évre Budára. Ennek a falunak a hire is alig jut el Pestre.

Az öreg ember azt mondta, hogy nem megy sehova. Kocsmában folyt le a beszélgetés. Gyorsan fizetett és sok zeg-zug utczán átvágva, sietve ment haza. A hogy fölkapaszkodott a lépcsőn s minden szusszanással közelebb ért a lakása ajtajához, iszonyu levertség telepedett az arczára. A fordulóknál bevilágítottak a szakállába a lámpák, keményebben megrajzolta a világosság a homlokán a redőket s szemei és a kidudorodott csontok alatt a kétségbeesett sovány arczot. Mire a folyosóra ért, nagy munkát végzett el a fejében az agy. Elszámolt ezzel a dologgal. Nagyot rántott a vállán s belesuhintott a botjával a levegőbe. Vége.

A lánya már a terített asztalnál ült. Csinos, tizenhat-tizenhét esztendős szőke gyerek volt, puha hullámos hajjal, kövérkés, fehér kezekkel. Formás, a csuklóban finom karjait az asszonyos, bőujju köntös majdnem a könyökéig megmutogatta. S a tapadós vékony szövet sejteni engedte keblei gömbölyüségét is. A homloka kissé keskeny volt, ez rontotta a szépségét, de e helyett aztán piczi volt a szája és gyönyörü fogak csillogtak ki az ajkai közül, a mikor beszélt. Tulajdonképen nem is volt szép, de illett neki minden, a bágyadtság is, a mi melegen áradt ki a szemeiből s mintha elálmosította volna körül az egész szobát. Egyáltalában olyan volt ez a lány, mint valami szép nagy fehér czicza, a mikor békességesen dorombol. A mikor kis piros nyelvével körülnyalta az ajkait, még hasonlított is reá.

- Mi ujság papa? - kérdezte, mikor az apja is letelepedett az asztal mellé.

Szárazon felelt az öreg.

- Semmi.

De meg lehetett érezni a hangján, hogy volna még mondanivalója. A lány lopva figyelt rá, a mig ettek. Tudta, hogy majd magától előáll a hireivel. Mindig ez volt a hallgatás vége. Ivott az öreg pár pohár bort, meggyujtott egy szivart s beszélgetni kezdett.

- Nincs már senkim, csak te. Idegenhez nem mehetek ezekkel a dolgokkal. Örülök, ha nem kell beszélni róluk. Végre is az ember nem szivesen hozakodik elő azzal, hogy hát: igenis kérem, a három lányom közül kettő megugrott. Hallgatni se tudok, vén ember vagyok már, nem bir el a hátam ennyit. Hát Esztit látták.

Ujság után sóvárogva, tágra nyitott szemekkel bámult rá a lány és sürgette.

- Hol?

- Bukarestben. Ha hinni lehet egyáltalában annak, a ki mondta. Tudniillik ő maga se biztos benne. Azt mondja, hogy olyanforma nő volt.

Elhallgattak. Közben ki- és bejárt a cseléd, egy cseppet sem rokonszenves, sunyi nézésü, alattomos forma asszony. Dolga nem igen volt, külön vitte ki az abroszt, a tányérokat s hosszasan rakosgatott a szekrényen. Mikor végre kiment, mintha hangosan gondolkoznék, inkább csak magának beszélve mondta a leány.

- Utána mennék.

Az öreg fölriadt s rákiáltott.

- Te?

- Nem, neked kellene elmenni érette. Moszkva bizony messze van s azt se tudjuk, hogy ott micsoda szokások vannak. Csak ugy könnyen bezárják az embert, azt se kérdik, hogy mit akar. Oda nem is engednélek. De Bukarest itt van a szomszédban. Ma leszaladsz, holnapután itt vagy.

- Nem megyek.

- Hát majd én...

- Megbolondultál?

- Nem én.

- Hallgass, többet ilyent ne mondj. Ott pusztuljon mind a kettő.

A lány konokul ragaszkodott ahhoz, hogy utazik. Harmadnapra ujra előállott a tervével s olyan makacsul tudott akarni, hogy az öreg ember megrémült s egymásután egész sor ostobaságot csinált, csakhogy utjába álljon. Előbb beczézte. A térdére ültette esténkint, mint a gyereket és ugy könyörgött neki, hogy ne vigye a sirba. - Mert ez most már egészen bizonyos. Nem éli tul s elpusztul itt egyedül, mint egy beteg kutya. Aztán ajándékba ölte a pénzét. Ugy viselte magát, mint egy eszeveszett öreg szerető. Mindig csomagokkal érkezett, selymet, csipkét hordott rakásra s remegve leste a leány szemében az örömöt. Az pedig elnézett valamerre s csendes, töprengő teremtés maradt akkor is, ha az apja iszonyuan szitkozódva önkivületben átkozta a fajtáját. Hosszu pillái alól félig lehunyt szemeiben olyan makacs nyugalom ült, a mit nem képes megzavarni semmiféle emberi okvetetlenkedés. Azon is épen csak elmosolyodott, hogy egy reggel az apja rázárta az ajtót. - Egy rongyos zárral akarnak gátat vetni annak, a mi a keskeny homlok mögött lassankint akarattá formálódott. Micsoda naiv nép a férfi. - S csakugyan kisült, hogy a cselédnek van egy kulcsa, a mi véletlenül beleillett a zárba. Egy hétig folyt ez a tréfa. Az öreg ember lakat alá tette a leányát s alig ért le a kapuhoz, már megnyilt az ajtó. A két nő sohase beszélt össze s mégis ugy megértette egymást, mintha már régen együtt kovácsolták volna össze a terveiket. Egy-egy pillantással értekeztek. A leány eleintén nem is szivesen ment bele ebbe a közösségbe a cseléddel. Érezte, hogy háborog benne valami ez ellen a lealacsonyodás ellen, de aztán lassan-lassan egészen beleilleszkedett a rendjébe ez a csendes járásu, mindig lesütött szemü leány. Várt tőle valamit. Bizott benne, megértette, hogy ő az, a ki megold számára egynémely kérdést, például azt is, hogy merre induljon meg. Olyanforma cseléd volt ez, hogy valakit sejtett mögötte a leány. Valami nagyobb hatalmat. Talán egy szörnyet, valami uj minotauruszt, a ki szép leányok vérét iszogatja jó bor helyett. Remegés futott át rajta, ha behunyta a szemeit s ugy érezte, hogy valaki iszonyuan öleli, hogy minden csontja ropog és meggyul benne a vér - s türelmetlen sóvárgással leste a cselédet. Kiszökött utána a konyhára, pedig azelőtt az ételszagtól émelygett a gyomra. Órákig elült a ládán s nézte, hogy egy lábast, fazekat, serpenyőket surol az asszony, aztán vizet hoz be, fát, szenet, a lapítódeszkára hajolva tésztát reszel - s minden dolgában elkisérte a pillantásával, mig maga csak ült. A cseléd néha rápislogott, minden bizalmaskodás nélkül. Csak épen hogy figyelte. Mintha tanulmányozta volna s elfordult, a mikor látta, hogy könyörögve néz rá a leány. Azt is hihetné az ember, hogy megsajnálta a kicsikét, mint a hogy a halász visszadobja a vizbe a kis halat. Hadd nőjjön még.

Egyszer aztán megszólalt magától.

- Ha mindenki elmegy Pestről, ki marad itt az uraknak? Nagy város ez. Élhet benne, a ki tud. A ki nem arravaló, az másutt se boldogul. Az ember keres valami kis alkalmazást magának. Az ilyen szép nagy lánynak nem kellene bizony itthon ülni. A ténsurnak nem igen van annyi fizetése, hogy arravaló ellátást adhasson.

A lány halott halvány lett s tátott szájjal figyelt oda, mintha enni akarná a szót.

- Hát aztán hogyan? - kérdezte s most már majd áttörte az arczát a vér. Piros lett, mintha tüz égett volna benne.

- Elvezethetem délután egy ismerősömhez. Az majd szerez valami alkalmatos állást s addig is ad kosztot, kvártélyt. - Fitymálva intett befelé. - Nem ilyent. Hát ebben csak tessék megbizni.

A leány szó nélkül indult befelé, mintha rögtön pakolni akarna. A küszöbön azonban megállott.

- Hát apám?

A cseléd vállat vont.

- Arról nem tehetünk. A ténsur majd csak eléldegél valahogy.


II.

Az ebédnél semmi különöset se vett észre az öreg. Szó nélkül kanalazták fel a levest, aztán megcsikorogtak a tányéron a villák meg a kések s a cseléd ki és bejárt a tálakkal. A leány sápadt volt és keveset evett. Mikor fölkeltek az asztal mellől, megkérdezte az apja, hogy nem beteg-e.

- Nem.

- Talán a fejed...

- Igen, egy kicsit.

Az öreg keresgélt a tárczájában s három kis adag port szedett elő.

- Nesze. Én is ezt használom. Elmulik a fejfájás tőle. Feküdj le, aztán óránkint végy be egyet-egyet. Ne egyszerre mind a hármat. Abból baj lehetne. Csak pihenj, az a fő.

Megcsókolta a leányát mind a két arczán s még a két keze közé fogta a fejét és ugy nézett a szemeibe. Erre elérzékenyült az öreg s remegett a hangja, a hogy beszélt.

- Vigyázok rád. Majd egyszer megköszönöd nekem. Ha visszajön a másik kettő lerongyolva, összetörve s kopognak az ajtón, hát majd megcsókolod a kezem.

A lány már is megcsókolta s egy forró könycsepp is hullott a szikár, csontos ujjakra a szeméből.

Mikor Gedeon ur betette maga után az ajtót, minden sietség nélkül bejött a cseléd. Az előszobából behozott egy koffert, letette a fehérnemüs szekrény elé s válogatni kezdett a frissen mosott holmiban. A lány nézte és amikor összecsukta a zárat, gépiesen állott föl, hogy menjen. Előre indult meg s a cseléd szó nélkül utána ment a táskával. Nehéz volt. Nagyokat szuszogott, a mig lefelé baktatott a lépcsőn a kisasszonya után, mindig épen csak egy lépcsőfokkal mögötte és folyton pusmogott a fülébe.

- Ha ir a kisasszonyoknak, azok majd megmondják, hogy jól helyeztem el őket is. A ki rám bizza magát, az nyugodtan alhatik.

A lány mormogva felelé: jó, jó, és sietve ment lefelé a lépcsőn. Reszketett az izgalomban. Valami másik utczában szeretett volna már lenni. Ez a föld égett a lábai alatt s előre nyujtva a nyakát, kémlelve nézett körül minden fordulónál. Valami ismerős ha jönne.

Már a kapu alá értek, a mikor egyszerre iszonyu sikoltás tört ki belőle s azzal össze is esett. Az apja jött vele szembe. A vén ember rábámult s a mikor a lány mögött meglátta a cselédet a táskával, egy pillanat alatt megértett mindent. A leányra nem is nézett, csak rohant fel a lépcsőn a másik után. Az eldobta a táskát, hogy menekülhessen, de a vén ember folyton a nyomában volt. Hörögve rohant utána, leesett a fejéről a kalap s lobogott a haja. Egy fordulónál utánavetette magát, hogy elkapja a szoknyáját s elesett. Az asszony erre pár lépésnyi előnyhöz jutott s futás közben előkeresve a zsebéből a kulcsot, kinyitotta a lakás ajtaját s a mikor beugrott rajta, becsapta maga mögött. A vén ember egy ökölcsapással bezuzta az ajtó üvegét s a sok szilánk között a hust tépve le a kezéről, benyult a kilincsért. Az asszony tovább menekült előle a belső szobákba, de a vén ember erejének egy ajtó se tudott ellenállani. A vállával törte, zuzta maga előtt a deszkát. Az utolsó szoba, a lányé, nyitva volt. Az asszony ereje itt már elfogyott s a ványadt és a vad hajszában iszonyuan kimerült test összeesett egy sarokban. Csak a szemei éltek. Az ajtóra pislogott s várta, hogy mi lesz.

A mikor az öreg váratott magára, fölugrott s be akarta zárni ezt az ajtót is. Egy csomó fehérnemüben azonban megbotlott s térdre esett a halomban, csupa friss, hófehér alsóruha között.

Arra lépett be az öreg ember. Bezárta az ajtót, zsebretette a kulcsot. A kezeiről vér csurgott, de észre se vette. Benyult a kabátjába a revolvere után s a hogy megállott az asszony előtt, éppen csak a lihegése árulta el az iszonyu izgalmat, a melyen átesett. Félelmesen nyugodt volt.

- Ha van egy imádsága, hát mondja el, - mondta az asszonynak és leült egy székre.

Az hebegve mondani kezdett valamit, de a vén ember beleszólott.

- El kell mondani, ha van.

Az asszony visítva segítségért kiabált s halálos rémülettel tapadt rá a szeme a revolverre.

- Meg akar ölni, meg akar ölni, - motyogta magában oly eszelősen, mintha nem is értené hirtelenében, hogy miről van szó.

- Meg.

- Hát miért. Vétettem én az urnak...

Az öreg ember ugy fordult meg, mintha nagyon megundorodott volna tőle. Hanem azért szemmel tartotta s mig átszaladt az agyán az egész kegyetlen história, a mi tönkretette, a két lány, a ki elment s ez a harmadik, a ki már uton van, - rekedten mormogott.

- Imádkozzon, ha tud.

Most már látta, hogy ez az asszony mutatta meg az utat a lányainak a fertő felé. Egy kis aprópénzért szállította a portékát. Megborzongott s fölállott. Az ajtó mögött egyszerre megtelt emberrel a szoba. Döngetni kezdték a deszkát is s az asszony arczán reménység rohant végig. Föl akart ugrani, de abban a pillanatban eldördült a lövés és a sok csipkés holmi véres lett alatta.

Künn a dördülésre eltakarodtak az ajtó mellől. Tanakodás hallszott. Bizonyosan a módokat keresték, a hogyan majd be lehetne jutni...

Arra jött ki az öreg. Revolvere sem volt már, azt is beledobta a fehér holmiba s megszólította a házmestert.

- Hozzon egy kocsit. Aztán jőjjön maga is velem.



A DRÁMA

Gács Sándor drámát irt s miután elkészült vele, pénzt akart csinálni belőle. Valami kis előlegre számított egyelőre, pár száz forintra, a mire éppen igen-igen nagy szüksége volt. A mint az asszony mondta otthon, föl kellett volna frissíteni kissé a házat. Gács ur tudniillik tizenegy esztendővel ezelőtt házasodott meg s ma is az a berendezkedése, a mit akkor szerzett be. Persze olcsó és hitvány holmit, a mi talán éppen csak hogy egy hurczolkodást bir még ki. Pedig a szegény ember sokat hurczolkodik. Ezek az életében a viharok, a miket más a tengeren tapasztal végig. Ki az egyik házból, be a másikba, felhajszolni a pénzt, hátralékra, előlegre... Hát fel kellett volna frissíteni a lakást s akadt ennél sürgősebb fizetni való is, hanem a darabból nem igen lehetett pénzt csinálni. Az igazgató ur rendesen egyébképen volt elfoglalva. Aztán meg elutazott egy darab premierjére Párisba. Aztán meg gyöngélkedett, aztán meg éppen konferenczia volt nála, aztán meg a felesége érte jött s együtt kimentek a versenyre, szóval: sok minden közbejött. Gács egyszer azt vette észre, hogy a mikor jön, az ajtónálló szolga ur mosolyog. Iszonyu dühvel járta végig párszor a szük kis előszobát s hirtelen kifordult az ajtón. Azt vette észre tudniillik, hogy most már mindjárt tombolni fog és ordítani s tökéletesen elrontja aztán a dolgát. Pedig hát akárhogy is, pénzt kell csinálni a darabból, mert hát a darab ezidőszerint az egyetlen tőkéje volt. Micsoda tőke, hogy kellett összehordani...

Gács Sándor tudniillik ujságiró volt. A rendőrséghez járt hirekért s mig a felső irodákból lehozták az ujságok számára szánt dolgokat, elővette a papirosait és irkált rajtuk. Meg olvasgatott belőlük s egy kicsit kábultan törte a fejét egy-egy kifejezésen, a mi még mindég homályos volt. A redakczióban is irkált, meg otthon is, közben azonban megrendelései akadtak, hát azokat látta el. Irt a hentesek közlönyébe és a pékszaklapba is. Egy gyermeklapba is liferált közleményeket s négy, öt, néha hatforintos honoráriumokat vágott zsebre. Ezzel persze nem lehet frissíteni az otthont. Az errevaló tőke a darab volt, a mit előkapkodott a zsebéből sok összefirkált czédulán s hozzákanyarított négy-öt sort. Vagy összetépte a tegnapi munkáját s ujat próbált csinálni a helyébe. - Azonban hát mégse lehetett pénzt csinálni belőle. Azt mondták, hogy hagyja ott, aztán majd értesítik. Erre elvitte a darabot másik szinházhoz s ujra kezdte az előszobázást. Belesüppedve egy fotelbe, várta, hogy megnyiljék előtte az ajtó, s közben megundorodott önmagától. Te, te minden emberi önérzetből kivetkőzött ficzkó, itt kuczorogsz, a helyett, hogy berugnád az ajtót s megkérdeznéd, hogy: kellek-e vagy nem? Tessék magyarul beszélni. - De várt. A gyerekek jutottak eszébe, meg a felfrissítés, meg a váltók, a mikre vagy tiz százalékot fizetni kell, ha azt akarja az ember, hogy megmaradjon legalább a felfrissíteni való. Közben visszanézett a másik szinházhoz is, eljárt ide is, oda is és most már ebben a vergődésben semmi irodalmi ambicziója sem maradt. Csak pénzt akart. Egy tál lencsét, de mindjárt, s mint a villám czikázott át az agyán a gondolat, hogy egészen máskép fogja értékesíteni a darabot. Eladja valakinek.

Már az embere is megvolt a vásárhoz. Régen elfelejtkezett róla, de most egyszerre eszébe jutott a neve. Külföldön ismerkedett meg egy gazdag pesti boltos fiával, a kinek az volt az egész becsvágya, hogy beszéltessen magáról. Kissé félkegyelmü forma volt a gyerek s hülyeségeket irkált össze. Akkoriban javítgatott neki s női ujságok számára összeszerkesztett tőle egy-két irásmüvet. - Ezt a fiut kell megkeresni... - Elment az üzletbe s egy kicsit elkedvetlenedve jött ki. Azt mondták, hogy még mindég külföldön van a gyerek. Ezidőszerint Svájczban.

Most azonban már nem állott meg ennél az akadálynál, hanem mindjárt ott a boltajtóban elhatározta magát arra, hogy megy Svájczba. Még azzal se pocsékolta aztán az időt, hogy kijárja magának a vasuton a kedvezményeket. Több oldalról összeszedte az utiköltséget s másnap este már a vonaton ült. Innen kezdve aztán már szerencséje volt. A fiut hirtelen megtalálta s rendbe is jöttek gyorsan.

- No Artur - mondta neki - ha valaha, hát most hires emberré lehetsz itthon. Van egy darabom, senki sem tudja, hogy én irtam. Még az se, a ki lemásolta. Akkor még nem volt ráirva a nevem. Ötszáz forintért neked adom. Csinálj vele aztán, a mit akarsz. Adasd elő, dobd a tüzbe, bánom is én. Ha megbukol, vele, akkor is forgalomba kerül a neved, én aztán irok neked uj darabot is. Vagy talán neked akad majd valami eszméd, miután igy benne vagy már, az is megeshetik - s aztán kidolgozom.

A fiu előbb kellemetlenkedett, hogy ő látni akarja a darabot. Zsákban macskát nem vesz, tartozik azzal a családjának, hogy megnézze, hogy mibe fekteti bele a pénzt... Másnapra már tetszett neki az üzlet, csak még bele akart iratni a darabba egyet s mást - a minek persze semmi akadálya se volt. - A mi csak eszedbe jut, mondd, beleirjuk - mondta Gács - s irt. Egy József nevezetü figurának Zuárd lett a neve. Mégis csak szebben hangzik ez igy, s egy szobaleányból komornyik lett a korrekturában. Végül pedig kapott Gács egy levelet a pesti házhoz, hogy e sorok felmutatójának fizetendő egyezer korona... Azzal aztán vonatra ült s szaladt haza.

Egy hónap se telt bele s már hirek jelentek meg a darabról az ujságokban. A czég belefeküdt a dologba. Mondják, hogy maga a főnök járt fenn néhányszor az igazgató urnál. Pohos kis emberke, a kinek vastag aranyláncz feküdte végig a hasát és a ki nagy megvetéssel járta ezt a házat, hanem hát mégis tudni akarta, hogy mit alkotott voltaképen a fiu. Kiváncsi volt különben az egész városrész, a nagy boltok, nagy raktárak kerülete s hirtelen divatba jött a drámai mü. Az előadásra persze hazajött a szerző is. Egy kicsit előbb, hogy benézhessen a próbákra is s hogy kissé együgyü mosolylyal végigsétálhassa az utczákat. S érdekes figura lett belőle, s nézték - s mivelhogy buta fiatalembernek látszott, hát bámultak azon, hogy hogy jutott idáig. Nagyszerü, milyen fiatal és semmit se mutat - ezt mondták. Az öreg boltos azonban már egy kis önérzettel nézett utána, ha a kapu előtt föllépett a kocsiba s elment. A rengeteg pulton végig, töméntelen posztó meg selyem, meg efféle alatt végigment a hir: megy a szinházhoz. S a kalmár kezdte megbecsülni a szinházat. Végre is másképen ugyan, mint az üzletben, de ott is diadalmaskodik az ész. Az pedig imponáló dolog minden tekintetben. Egy ember diktál s a többi végzi a dolgát. Hát ez igy nagyon jól van s a ki diktál, hát az a fiu. Micsoda fiu...!

A premiérre elment Gács is. Hát akkorára bizony már fölfrissítésről nem igen volt szó. Csunya czafatokban lógott ki a diványból a szőr s egy-egy ajtócsapásra megmozdult a szobában asztal szék, minden. A pénzt elvitték az ügyvédsegédek meg a boltosok, a kiknek egy kis számlájuk volt, s Gács szomoru lehangoltságban bandukolt a szinház felé. Most már nem értette, hogy miért csinálta ez a bolond üzletet. Elvégre ő rá is rá került volna a sor. Egyszer csak mégis bejutott volna az igazgató urhoz, - mintha csak ugy belopta volna magát a szinházba, azzal a szégyennel ült a széken, hogy itt mindenki észreveszi rajta, hogy micsoda szerencsétlen szamár, s a hogy fölhuzták a függönyt, rámeresztette szemeit a szinpadra s iszonyu szomorusággal hallgatta, hogy megindult, aztán meg folyik, gyors iramodásban rohan le a maga utján valami darab. S mikor leeresztették a függönyt és tapsoltak, jött egy hosszu, vékony elegáns ur és hajlongott - s Gács rettentő keserüséggel bámult rá. Aztán ujra, a mikor az ismétlődött, de sokkal vehemensebbül. A második felvonás után. A hosszu ur jött, ment, megint jött, megint ment s a közönség fölállott és ugy ordított: éljen.

Mikor harmadik felvonásra huzták föl a függönyt, kiment. Egy kicsit bámult a szinház előtt, jobbra-balra nézett s legalább a kocsisoknak szerette volna megmondani, hogy: - hej emberek, ezt a darabot én irtam. De nagyot nyelt s átvágott az utczán, a tulsó oldalon pedig nekiesett egy hirdetési oszlopnak és elkezdett fékezhetetlenül, keservesen sírni. Ebben a pillanatban tisztán látta az egész züllést, a mi a része. Hogy sohase megy semmire... Hogy nyavalyás, tisztán csak talentumos, de szerencsétlen nyomorgó marad egész életében, arravaló ember, hogy kihasználják mások. Akárki, a ki előbb jön valami pénzzel, a mi szükséges ahhoz, hogy folyton és folyton befoltozza a nyilásokat, a mi ugy támad a szegény ember egzisztencziáján, mint a folytonosan viselt vén csizmán a lyuk - és igy fog meghalni... Soha semmise lesz belőle. Még egy iskolakönyvben sem említik meg azt, hogy egyáltalában élt e világon...

De rászólt valaki. Egy rendőr.

- Hé, hé, hé, ne ölelgessük már azt az oszlopot!



A ZSADÓ UR LÁNYA

Ez a történet kissé zord. Fönn a magas Északon esett meg, a hol nemcsak hogy nem virul a czitrom, hanem még a jobb időkben is hármat adnak egy hatosért belőle, a hol a hideg napfény fehér hómezőn pihen meg delente a hegyek tetején, a hol állandóan fagyos szelek fujnak s a hol minden falu klimatikus gyógyhely. A ki kiállja, vásárol négy kutyát és elindul az északi sarkra. A lányok ezen a tájon tömérdek üveggyöngyöt hordanak s mivelhogy nincs, a mi lesüsse a bőrüket, fehérek, puhák. Ha végignézed a földeket, mintha csupa herczegkisasszony kapálná a krumplit. Szépségük azonban némi nehézségekbe ütközik, a mennyiben mintha mindnyájának belapította volna kissé az orrát még egynapos korában a bába-asszony. Ott történt az eset, a hol kánikulában is jeges esők zuhognak s nemcsak lehülnek, hanem a rozszsal egyetemben meg sem teremnek a szenvedélyek. A mi odakerül, import az Alföldről, a Bánságból, melegebb tájakról s meg is bámulja vizes, nagy, értelmes, de mégis üres pislogásu szemeivel a tót benszülött, mint a vásári bódéban a kétfejü kutyát. A szerelmeket tudniillik, a melyek hőst formálnak némely, máskülönben szimpla emberből. A szerelmet, a mi kitartó s leöklezi az utból az akadályokat. És ott történt az eset, a hol - hogy jobban megvilágítsam a képet - többrendbeli vasutak járnak. Czikczakban kicsi vasutak, fiacskái, leánykái, kutyuskái a fővonalnak, aztán meg sok oldalágbeli szegény rongyos rokon, ötöd-hatodrendü, keskeny és még keskenyebb vágányu viczinálisok, a mik mind valami gyógyhely eresze alatt lehelik ki lelküket, hogy aztán egy lapát friss szénnel tultömve a gyomrukat a kazánnak mondott leveses-fazék alatt, visszabugyborékoljanak a keresztbe fektetett késhez, meg villához.

Egy ilyen, hogy ugy mondjam: jó igyekezetü, de gyönge kis vasutacska szelte át Zaplaczinánál a trubaduvinai viczinális vonalát. Ez a viczinális igen előkelő alkotás. Hatvan kilómétert jár be rajta naponkint két vonat. Egy vegyes és egy délutáni vegyes. Az állam is kezelte egy darabig, de aztán visszaadta a direkcziónak, hogy csak müködjenek vele ők maguk. S az állami kezelés idejéből fenmaradt némely konczesszió is a truba-duvinai számára. Például az is, hogy ő a fővonal s többek közt a kis vasutacska, a mely Zaplaczinánál átvágta a sinjeit, várni tartozik, a mig a truba-duvinainak átbocsátani méltóztat a pályán. A kis vasutacska, a Zaplaczina-Jerika-Firacska-Dubsa-Sunerika gyógyfürdői helyiérdekü, nyolcz kilóméterre tervezett, de utóbb egy kilenczedikkel megtoldott pálya békességesen várakozott a lebocsátott fehér korlát előtt, ha éppen közlekedett valamelyik vegyes, de megvolt a maga kedves igénytelenségében mindaddig, mig az átjáró melletti kis állomásocskára uj főnök jött. Egy bizonyos Takács István nevezetü hirtelenbarna, tüzesszemü, csinos gyerek, gondolom kecskeméti fiu, a ki szörnyen roszul érezte magát eleintén ebben a fészekben. Azután aztán jobban. Bejárogatott a faluba, megismerkedett a családokkal, hol itt, hol ott flótázott egy-egy kertben licziombokrok között, meg azon a vidéken roppantmód szép virággeorgina-bokrok alatt s dalolva, olykor a czigánynyal kisértetve haza magát, kedélyesen ment ki az állomására. Azután aztán megállapodott egy családnál s szörnyü mérgére a többinek. Egy lányos háznál, a minek az udvarán rózsák is nyilottak. A lányt Esztikének hivták. Azóta már asszony.

Egy szép napon tudniillik, a mikor az első vegyes már elment - Takács ur fölvette a jobbik zubbonyát s egy kicsit legényesen, peczkesen beballagott Zsadó Ferencz urhoz, az Esztike apjához. Az eléje siető s egy kicsit már a helyi viszonyokhoz alakult, nagyon pisze, de a mellett kedves, tömzsi kislányt komolyan elintette magától s a ház hátuljára került, a hol egy ajtóra az volt irva: iroda. Beljebb egy másik ajtón, másik tábla: vezérigazgató. Zsadó ur volt a vezérigazgató és pedig annak a titulusban nem, de a kilóméterekben annál inkább takarékoskodó vasutacskának a vezérigazgatója, a mely a Takács ur sineit átszelte. - Takács ur bekopogott s nem ült le, hanem egyenesen a dologra tért.

- Igazgató ur, öt percz alatt végezhetünk. Esztike szeret engem, én szeretem Esztikét. Adja nekem. Becsületes ember vagyok, nem bánja meg.

A vezérigazgató ur fölállott s hogy jobban lásson, letette szemüvegét maga elé az itatóspapirosra.

- Tessék?

- Már elmondtam, hogy miért jöttem.

- Hallatlan.

- Mi a hallatlan?

- A mai fiatalság egyszerüen bolond.

- Én?

- Ön is. Hát ki az ur, mi az ur? Kis alárendelt emberke a trubainál. Hát mi az, kérem? Ez is jogczim már ahhoz, hogy valaki beállítson egy tekintélyes, vagyonos emberhez és a lányát kérje? Hát mi az a lány? Rongy, hogy csak ugy akárkinek odaadjuk?... Én vezérigazgató vagyok...

- Kilencz kilométer.

- De hét az enyém belőle és Sunerikán az enyém a nagyszálló meg a Sóhajok villája, meg a szinkör. Van szőlőm, házam a községben, benne van ebben a vasutban meg a fürdőben vagy kétszázezer forintom...

- Ugy?

- Ugy. S egyszerre csak előáll egy Szakács nevezetü ur...

- Takács.

- Mindegy.

- Nem egészen mindegy. Hát annyi pénze van ebben a vasutban.

- Az enyém az, öcsém.

- Hát Isten áldja meg.

Indult, de Zsadó ur utána ment s megfogta a kezét.

- De nem haraggal válunk meg egymástól?

- Dehogy. Csak nem tartok az apósommal haragot.

- Mondom, hogy...

- Ne mondjon semmit. Jó napot.

Másnap reggel hétkor a kis vonat gépésze nagyot nézett, a mikor a trubai vasut fehér póznáját maga elé fektetve találta az uton. Várt, aztán sétált, aztán pipált, végül jött egy lokomotiv Truba felől. Nemsokára visszatért, de akkor már egy üres deszkáskocsi is oda volt akasztva a hátuljához. A pózna azonban még mindig nem emelkedett föl. Arra a kalauz, jótorku legény bekiáltott az állomásra:

- Hej, mi lesz?

Válasz, nem jött, hanem valami bakter megindult a sinek közt s a korláthoz czammogott. Pipált s rákönyökölt a korlátra, belebámulva a szintén nyugodalmasan pöfékelő kis masina üvegszemeibe.

- Mi lesz, hej? - kérdezte ujra a kalauz.

Az ember nyugodalmasan felelt.

- Tolat.

- Mi? Mit tolat?

- Kocsit. Tán látod, hogy forduljon ki a szemed!

Csakugyan látni lehetett, hogy kocsi jön. Ezuttal is ugyanaz, a mi az elébb elment, de vagy tiz szál deszka volt rárakva. A gépen pedig ott állott maga a főnök ur is. Ezen a vonaton, a kicsin, hátul utazók is voltak. Minden ablakban két-három fej is, a mi mind kiabált: - Az istenit neki! Hát mi lesz? Ez is vasut? - A főnök ur csak csóválta a fejét s tovább döczögött. A mikor visszajöttek, még egy kocsi zakatolt mögöttük. Ez háromnegyed kilencz tájban történt, akkor aztán megnyilt a sorompó a kis vasut előtt is. - S ez aztán igy ment azután mindig. A két vegyes között igen sok egyéb munka akadt a vonalon s a szegény kis vasutacskának várnia kellett. Két-három óra hosszat. A vezérigazgató ur egymásután küldte a sok följelentést a direkczióhoz a főnök ellen, de a vizsgálat csak igen lassan haladt. Sok jegyzőkönyvet vettek föl, ezalatt pedig üresen járt ide-oda a maga kurta pályáján a kis vonat s a gyógyhelyen, a nagy szállóban fölmondták a szobákat az emberek.

Ilyen körülmények között a szinkörre se akadt eléggé kiéhezett vállalkozó és Zsadó ur kegyetlenül izzadt. A mikor végigbámult ezen a hirtelen beállott fordulaton az üzletben. De nem aféle ember volt, a ki enged. Előbb bejárt a direkczióhoz, veszekedett, lármázott, hogy már a kis diurnisták is mosolyogtak, ha jött, azután pedig, mig várta, hogy mit határoznak odabenn, maga is meg akart győződni arról, hogy van-e csakugyan valami határa a szemtelenségnek. Korán kelt, a lokomotivon töltötte a napot s iszonyu mérgében kiabált rá egy este a lányára, a mikor hazajött.

- Ne röhögd ki a tulajdon apádat, te, te trubai, a ki velük tartsz.

A pisze lány ezuttal igazán kedvesen mosolyogta le az apját s mindössze ennyit mondott:

- Csak vele.

- Hát annyira kedvedre való az a bitang?...

- Annyira.

- Mars!

- Kezét csókolom.

Másnap reggel már megint a lokomotivon utazott ki a vezérigazgató ur odáig, a hol keresztbe feküdt a sineken a fehér korlát. Aztán várta. Hát egyszerre csak igen nagy szemtelenség következett be. Trezinán jött a főnök ur. Két munkás hajtotta a kis szerkezetet, a mi lendületet adott a kerekeknek s hátul mozdulatlanul, kissé komoran ült a főnök ur. Arra elevenedett meg az arcza, hogy meglátta a korlát mögött veszteglő lokomotivon Zsadó urat. Erre felállott és tele torokkal kezdte énekelni, hogy: - megérdemli az a lány, a kiért sáros a trezinám... Azzal már tovább is ment s lassan, szörnyü méltóságosan a levegőbe emelkedett a korlát. De mielőtt megindult volna a kis vonat, Zsadó ur leugrott a lokomotivról s lassan megindult a sinek mellett a trubai irányban, arra felé, a merre ütemesen, másodperczenkint egyet lódulva, tovább ment a trezina.

A mikor az állomásra ért, nagyon hümmögött, csóválta a fejét s kedvtelenül mondta a főnöknek, a ki kinézett eléje a perronra:

- Vőm uram, maga nagy zsivány.



A ROSSZ GOLD ÉS A JÓ KAPORNAY

Gold Salamon ur elgondolkozva állott egy huszárfőhadnagy előtt, a ki a nagy bőrszékbe belesüppedve, mindent elmondott már, a mit mondani akart. Ujjai között hamuruddá füstölgött el a czigaretta, s egy kis szorongás s a szája szélén ellenszenv látszott az arczán az öreg emberrel szemben. Bántotta az, hogy olyan soká kell várnia a választ, s párszor türelmetlenül és kicsinyléssel, majdnem megvetőleg nézett végig az öregen. Az öreg öklével az asztalra támaszkodott, s miután egy kicsit rágcsált ősz bajuszán, beszélni kezdett:

- A méltóságod ajánlata nagyon megtisztelő reám nézve, bár magam jobban szerettem volna azt, ha a leányom a mi körünkben marad. Nem képzelem el tudniillik azt, hogy abban a társaságban, amelybe méltóságod bevezeti, zavartalanul élvezhesse a boldogságát. Ha megmarad az apja hitén s feleségül megy valami jóravaló kereskedőhöz, ünnepelt asszony válik belőle. Odaát, a másik társaságban azonban sokszor fogják éreztetni vele azt, hogy csak az én leányom. Ezt én tudom, kérem. Üzleti dolgaimban sok érintkezésem volt az urakkal, ha nem csalódom, az öreg méltóságos urral is, s iszogattunk is együtt s vacsoráztunk is együtt, ha már ki nem kerülhettem, hanem még ha akartak, akkor se tudtak egészen leereszkedni, vagy fölemelkedni hozzám. Én tudniillik tanultabb ember voltam, mig el nem maradtam a világtól, mint azok az urak. S valami kis becsülést talán éreztek is velem szemben, hanem azt is tudtomra adta a viselkedésük merevsége, hogy valahogy el ne bizakodjam, mert csak Gold vagyok. S ennek daczára állanak velem szóba az urak. Hát én ezen mosolyogtam, hanem a leányom finomszivü, érzékeny kis teremtés. Félek, hogy igen sokat fog sírni.

A tiszt türelmetlen mozdulatot tett. Mintha fel akart volna állani, s véget vetni az egész beszélgetésnek.

- Sziveskedjék határozott feleletet adni.

A vén ember nem sietett. Komolyan nézte a fiatal embert, s meggondoltan beszélt.

- Ha erre nézve meg tudna nyugtatni...

- Kérem, én becsületes ember vagyok. Nem kérném feleségül a kisasszonyt, ha nem volnék biztos abban, hogy a feleség minden jogait biztosíthatom neki. A családom már kijelentette, hogy minden körülmények között beleegyezik a választásomba, a társaság pedig mindenképen elfogadja az én feleségemet.

- Szép tőle, hanem ha biztosítani tudna erről. Ha megnyugtatna és pedig mielőtt ellenségemmé válnék. Mert hát a vége az lesz a dolognak. Még meg se ismer és máris meggyülöl engem.

A tiszt rábámult az öreg emberre.

- Nem értem.

- Ha méltóságod...

- Hagyjuk kérem a méltóságot...

- Dehogy hagyjuk. Ez a házasság nem hoz közelebb bennünket egymáshoz, hanem - ha lehet - még inkább elidegeníti egymástól ezt a két idegen embert: önt, meg engem. Ha ön nem verte volna el vagyonát, meg se ismerkedett volna a leányommal. Ön, a kamarás, aki, mint mondani szokták, az egészen jó Kapornayak közül való, el se járt volna a társaságokba, amelyekben megismerkedett vele. Ne nehezteljen, hogy ezt mondom. Ez a tény. Méltóságodnak a rangja, a jövője érdekében van szüksége erre a házasságra, sőt ha nem csalódom, e nélkül a hadseregben se maradhatna meg. Ezt ön tudja, s magában le is számolt a körülményeivel, de hogy velem is beszélnie kell erről, azt nem bocsátja meg nekem. Ez olyan egyszerü igazság, amit megértünk mind a ketten. Hanem a leányom szereti önt. Nem a méltóságát, sem az uri nevét, hanem önt. Ez a vergődő, gyönge kis lélek annyira önhöz tapadt már, hogy én meg se kisértem letépni az ön melléről. Tehát szives ajánlatát elfogadom.

A tiszt fölállott, ahogy összecsapta a bokáit, pengtek a sarkantyui s a biczczentésnél épen csak valamivel mélyebben meghajlott a vén ember előtt. Az mosolyogva bólintott s egy kis melankóliával telepedett le szemben a másik székre. Ő is meggyujtott egy szivart talán csak azért, hogy egy kis bizalmas füst kavarogjon a levegőben, a miben jobban megértik egymást. A fiatal ember feszesen, mereven ült vele szemben, mintha még csak a hajlandóságot is visszautasítaná arra, hogy valamicskét bizalmasabban tárgyaljanak. Látszott rajta, hogy áldozatot hoz, a mikor itt ül s csaknem fizikai fájdalmat jelent számára az a megalázkodás, hogy ezt az embert hallgatja. A legszivesebben hátat fordított volna neki, hogy kifejezze a megvetését irányában, de összeszorította a fogait s elnézve a feje fölött, hallgatta, hogy mit beszél. Ezen, ugy látszik, át kell esni. A pénzeszsák csak némi türelem árán nyilik meg. S a pénzeszsák szomoruan bólogatva szólalt meg ujra.

- Hát lássa, kérem, megboszulja magát a sok pénz. Elvesztettem a leánykámat s szereztem egy elkeseredett ellenséget magamnak. Ne mondja, hogy: nem. Önt bántja az, hogy valaki másnak a pénzén lesz ujra ur s ha rám gondol, hát a legszivesebben megfojtani szeretne, hogy eltüntesse a föld szinéről a terhelő tanut. S egészen elhódítja tőlem majd a leányomat is. Erre szüksége lesz önnek, mert a feleségének abban a hitben kell élni, hogy voltaképen ön tett nekem szivességet, a mikor eljött hozzám leánykérőbe. Az asszonynak még az apját se szabad a férje rovására becsülni. S én tolakodó parvenü leszek már egy esztendő mulva is, ha önök közé megyek. A vén zsidó, a kit el kell dugni valami udvari szobába, ha véletlenül látogatóba érkezik a gentry. Ezek a kilátásaim a jövendőre nézve, hanem az mindegy, kérem. A fődolog az, hogy a leánykám boldog legyen. Hogy ő vele sohase éreztesse az ura azt, hogy micsoda rongyos famíliából való. S ezért szükségem van arra, hogy ön ne viseltessék irányomban olyan nagy gyülölettel, ami, akár akarja, akár nem, kipattanna önből a leányom előtt is és fájdalmat okozna neki. Ezért van önhöz egy alázatos kérésem.

- Tessék.

- Ha elintézzük most az anyagiakat s ön az apanázs daczára megszorul néha, ne jöjjön hozzám pénzt kérni. Kérni... Ez megalázná önt önmaga előtt s a hogy ujra, meg talán ujra meg kellene köszönnie nekem valamit, uj meg uj méreg gyülemlenék föl önben nemcsak ellenem, hanem a leányom ellen is. Hanem átadom ennek a szekrénynek a kulcsát s ha akármicsoda ok miatt megszorul, jöjjön ide, nyuljon bele. Vegyen ki annyi pénzt, a mennyire épen szüksége van s épen csak egy czédulát hagyjon a pénz helyett a szekrényben, a mire ez van irva: Kivettem ennyit meg ennyit. Alá se kell irni. Épen csak a rend kedvéért, hogy tudjam, hogy mit kell elkönyvelni a magam szükségletei közé. Ha talán gyakrabban esik meg az, hogy rászorul a szekrényre, legfönnebb azt mondják majd az emberek, ha meghalok s átnézik az irásomat: - az öreg Gold megbolondult vénségére. Bizonyosan valami lányt tartott ki, a ki kanállal ette a pénzt. Csak ne kérjen tőlem semmit. Mentsen föl engem ettől.

A fiatal ember egy ideig tétován bámult az öregre s szorongva, ujra meg ujra visszapillantva rá, elfordult. A nélkül, hogy észrevette volna, összemorzsolt a markában egy czigarettát s a szőnyegre szórta a dohányt. Aztán az iróasztal mögött álló hatalmas pénzszekrényre is vetett egy pillantást, ami tele volt idegenkedéssel, gyülölettel, magában pedig azt érezte, hogy egyszerre megcsappant az önérzete. Azt hitte, hogy alkudni kell majd s ime, ez az ember azzal az alázatos kéréssel áll elő, hogy ne alázza meg magát kéréssel, ha pénzre lesz szüksége, csak nyuljon a kasszába. Szemtelenül nagylelkü zsidó. Elpirult s merően a szemébe nézve a vén embernek, határozottan jelentette ki:

- Ezt nem fogadhatom el. Nem kártyázom, nem vagyok korhely, az apanázson kivül nincs szükségem pénzre.

- Igy óhajtom, s kérem, hogy ennek az egy kérésemnek ne álljon utjába. A mi az egyéb kérdéseket illeti, azokkal hirtelen rendbejöhetünk és pedig tanu se kell hozzá. Ha meghalok, minden a leányomé. Százezer forintot kap most. Önnek hetvenötezer forint adóssága van. Ugy-e, ennyit mondott?

- Ennyit.

- Mindjárt átadhatom a pénzt, mert ezt az összeget idefenn őrzöm a magam pénztárában. A kaucziót egyik birtokomra tábláztatjuk, minthogy több készpénzzel most nem rendelkezem. Évi járadékul pedig tizenkétezer forintot adok előleges havi részletekben. Ezt a bank kézbesíti önnek minden hónap elsején. - Fölkelt, s a zsebeiben megzörgetve a kulcsokat, nehézkes, lassu, meggondolt lépésekkel indult meg a pénzszekrény felé. Egy csomóban vette ki belőle a pénzt, meg egy könyvet, hetvenezer forint van, ez itt meg: hetvenegy, hetvenkettő - s olvasott százig. Százezer.

A tiszt gépiesen gombolta be a könyv lapjai közé rakott pénzt a belső zsebébe, s kezét nyujtva a szu embernek, azt kérdezte:

- Átmehetek a kisasszonyhoz?

- Az előbb láttam elmenni. Aligha jött még haza.

- Akkor majd délután feljövök.

Kezet fogtak, s a tiszt elgondolkozva indult meg lefelé a lépcsőn. A kassza járt az eszében, a mihez kulcsa lesz, s borzongás futott végig a testén arra a gondolatra, hogy ő abba még bele is nyulhatna. Iszonyu lealacsonyodott embernek érezte magát. Hogy igy a kezébe nyomják a kulcsot. Hogy ő csak olyan ember, a kit jól kell tartani pénzzel... Hát nem néz ki belőle egyebet ez a szimpla zsidó?... Dühösen csapta be maga mögött a lépcsőház üvegajtaját s hirtelen elhatározta, hogy Gold ur azt ugyan meg nem éri, hogy arra a czédulára vigyorogjon, a mit a pénze helyett talál a szekrényében. Ó, nem, Gold urnak nem lesz meg az öröme.

A kapu előtt elegáns fiakker várta. Csak most jutott eszébe, hogy várakoztatta a kocsit. Kivett a tárczájából egy tizest és odaadta a kocsisnak.

- Elmehetsz.

Mikor a kocsi elment, átment a tulsó sarokra, az egyfogatu bérkocsik állomására, s megkérdezte az egyik kocsist:

- Mi jár magának a lovassági kaszárnyáig?

- Egy ötven.

- Egy is elég. Nem?

- Ha nem tetszik többet adni...

- Nem, - s megkönnyebülve, a magában érzett elégtételtől sugárzó arczczal telepedett be a rozoga kocsiba.

- Nem, ez a zsidó nem éri azt meg, hogy hozzányuljak a pénzéhez. Ha száz évig élek, akkor se.



A SZERENCSE

Az ablakon át előbb csak csoszogás hallszott, mintha valaki papucsban jönne le a hegyoldalból. Jön a Tóbiás - mondta Klein Márkus, a szabómester s egy pillanatra fölnézett a térdeire fektetett nadrágról. Előtte az ócska varrógépen nagy skatula volt, tele mindenféle rongygyal. - Csakugyan! - mondta, amikor az ablak előtt elcsoszogott az ember s belehajolva a skatulába, rossz szemeivel hunyorgatva, valami a nadrághoz illő foltot keresett. Többet is hozzápróbált, de mindenik más színü volt. Arra egy köteg egyéb rongyért ment s most már az udvar felől hallotta a csoszogó lépéseket s az ablakkal szemben levő falon lassan elvonult egy árnyék. Ide jön - konstatálta a szabó. - Talán fizet. - Rögtön kijavította azonban magát. - Fenét fizet. - S fel se nézett a rongyokról, amikor nyilott az ajtó s lassan, föl se emelve a lábait a földről, hanem minden lépésnél végigsurolva a padlót, bejött Tóbiás. Vörösbajuszu, nagyon ragyás, elhizott képü ember, a fogai közül hosszu pipaszár lógott ki, a görbe megyfaszár végén fehér gipszpipa. Az állán ujjnyira megnőtt a serte. Az arcz hajpárnájába belepöttyentve, kis vakondokszemek csillogtak. Hosszu, térdig érő zsiros fekete kabát volt rajta s alul kirojtosodott nadrág. A mellényén két gomb volt, a kabátján három. A szabó végre talált valami foltnak valót s visszaülve a gép mellé, munkájára hajolva, minden bevezetés nélkül siránkozni kezdett:

- Nézze, Tóbiás ur, nekem gyenge a szemem, én abból élek, amit a mesterséggel keresek, hát fizessen. Egy forint hetven meg kettő husz. Maga se kivánhatja a munkát ingyen.

Tóbiás ur méltóságos mozdulattal emelte karjait az égnek s lepisszegte a szabót.

- Csak maga hallgasson. Magából én boldog embert csinálok. Mire magának az a pár forint? Hoztam én magának többet. Pszt, pszt... Csak ne beszéljen. Most már rendes nyomon vagyunk. Csak maga ne legyen válogatós. Csak maga ne mondja mindig, hogy maga iparos. Foltozó-szabó maga. Hanem iparos lesz. Én mondom. Kell tizennégyszáz korona?

A szabó rosszkedvvel legyintett.

- Már megint kezdi? Maga idejön egy ilyen szegény emberhez, akinek gyenge a szeme is és mindent összebeszél, hogy elbolondítson... Maga győzi szóval, azt tudom. Tud beszélni reggeltől estig, csak hogy levegyen a lábáról egy ilyen szegény embert. Mindig jön a pártikkal s nem is igaz, hogy gondol rám. Csak bolondít... Hagyjon engem békében. Fizesse meg azt a pár forintot.

- Pszt, csak hallgasson. Van egy megfelelő lány. Itt sülyedjek el, ha nincs. Mondja, sürgős az a nadrág?

- Az hát.

- Az? Én hozom magának a tele bugyelláris pénzt s maga egy piszkos nadrággal vesződik. Mit kaphat ezért a foltért? Husz krajczárt. Azzal nem lesz boldog. Ide figyeljen. Tegnap beszéltem a szülőkkel. Finom nép... Kérdezték, hogy maga nincs-e tekintettel erre meg arra... Mondtam, hogy nincs, gyenge a szeme, jámbor ember, jó dolgos, megcsókolhatná a kezem, olyan informácziót adtam. Az ember, már mint az örömapa...

A szabó megátalkodottan öltögetett a nadrágon, de néha fölnézett Tóbiásra. Látszott az arczán, hogy kezdi érdekelni a dolog. Minthogy azonban mégse akarta letenni a varrást, Tóbiás sértődötten fölállott a székről s fejébe csapta a kalapot.

- Egyébként el is mehetek, ha unja. Aztán keressen maga feleséget magának a vaksi szemével.

A szabó meghökkent, de igyekezett eltitkolni ezt. Azért félretette a nadrágot s mintha nagy áldozatot hozna, lemondással mondta: - No hát beszéljen.

Tóbiás ur hirtelen visszafordult s mint akinek egyszerre valami jó gondolata támadt, odatoppant a szabó elé.

- Vagy tudja mit? Ha már nem tudja megállani, hogy ne babráljon valamivel, hát szegje föl az én nadrágomat. - Hirtelen lehuzta a nadrágját s a szabó ölébe dobta. - Vágja le róla csinosan a foszlást s szegje föl. Azalatt megbeszélhetjük a dolgot s ha akarja, holnap már meg is látogathatjuk a családot. Hány éves maga?

A szabó az olló után nyult, lassan nyirta le a nadrág alját s a jobbik szemével kedvtelenül, gyanakodva pislogott az emberre.

- Éppen megfelel - mondta a vendég.

A szabó megint panaszosan nyekergett:

- Megint nem lesz semmi s én fölszegem a nadrágot. Nekem gyenge a szemem...

Tóbiás a szavába vágott:

- Azt már ő tudja.

- Ki?

- A jövendőbelije. Én informáltam mindenről. Ők se árulnak zsákban macskát, mi se tagadunk le semmit. A pénzt befekteti az üzletbe. Tizennégyszáz forint, egy krajczárral se kevesebb. Előbb kezdtek háromezerről beszélni s hogy ennyit kap most s a többit majd igy meg ugy, hanem én nem mentem bele az effélébe - mi becsületes emberek vagyunk, mondtam, tudni akarjuk hogy mire számíthatunk. Velünk nem lehet handlérozni. Tessék fix összeget mondani. Inkább kevesebbel megelégszünk s ugy és most vasalja le egy kicsit. - A lánynak van egy öccse is. Egyetemre jár. Ugy megtetszett neki a modorom meg ahogy védtem a maga érdekeit, hogy azt mondta, hogy ha majd kész lesz, ő is hozzám fordul. Én ugyan nem csinálok üzletet az efféléből, mondtam neki, csak a barátomnak teszek szívességet... Ugy, jól van. Adja ide.

Felhuzta a nadrágot s most már a kabátját meg a mellényét vetette le.

- Ezt a pár gombot is felvarrhatja.

- Még mit nem?

- Magának az tiszta időtöltés. Aki igy érti az iparát. - Hát mondom nekik: szolid ember, már mint maga, nem mulatós, jó kezekbe teszik le a leányuk sorsát. Két szobára való butor kell s inkább tartós legyen, mint mutatós. Nem szereti a flanczot, már mint maga. Itt nincs pipere meg efféle. Az asszonynak is segíteni kell majd az üzletben. Egy kis ujjabélést bevarrni meg efféle... Ugy, ugy, azt a bélést megtüzheti egy kicsit. Majd ha itt lesz az asszony s benézek magukhoz, hát ő látja el az ilyen apróságot.

Jámboran, de mindinkább növekedő keserü gyanuval nézett föl rá a szabó, amikor átnyujtotta neki a mellényt s Tóbiás kényelmesen feszengve belebujt.

- S a számla? Hát ez is ingyenbe megy?

- Jut is magának eszébe a számla. A tiz ujját lenyalhatja, olyan az a lány. Csontgombot varr a kabátra? Már mindegy no. Kezet csókol maga még nekem ezért a lányért. Hát azt mondták, hogy holnap menjünk el az Admirál-kávéházba s aztán összeismerkednek. Csak maga is öltözzék fel egy kicsit csinosan. Kiszégyenli az ember a szemét, ha látja, hogy valaki ugy elhanyagolja a külsejét. Lássa, én élemedettebb ember vagyok s mégis bibelődöm a ruházatommal. Hát én holnap estefelé majd eljövök magáért... Megvan? No lássa, egész más a kabát, ha gomb van rajta. Adja ide. - Én mondom magának, hogy még mindig szép darab fehérnép...

- Még mindig? Mit akar ezzel mondani?

- Az idejéhez képest. Hja, az bizony nyomot hagy az ember arczán. Van tán negyvenéves.

- Hát akkor... Hiszen azt mondta, hogy megfelelő...

- Mit akar maga? Már megint válogat? Megállapodott koru nő illik az üzletemberhez. Csak nem ültet be valami gyereket a mühelybe. - A homlokára ütött, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Az ám, ezt el is felejtem. Őszintén megmondták, hogy két gyermeke van. Egy fiu meg egy leány.

A szabó gyámoltalanul siránkozott.

- Azt mondta, hogy leány.

- Leány, csakhogy szerencsétlenül járt. Megesik az. Hát én eljövök magáért estefelé...

A szabó elkeseredve nyult a félretett nadrág után.

- Maga, Tóbiás ur dolgoztat. Mond nekem meséket. S tudja, hogy gyenge a szemem. Nekem hagyjon békét.

Tóbiás ur mérgesen rántotta fel a vállát.

- Hát jó, ha mindenképen eldobja a szerencsét magától.



A BÜNTETÉS

- Nem lehet, nagyságos ur. Nem lehet és pássz, tessék megelégedni ezzel.

- Nincs pénze, azt akarja mondani?

- Van.

- Hát csak nem akar adni?

- Nem akarok adni.

- Azt kivánja talán, hogy kunyoráljak magának?

- Akkor se adok. S ha nem jött volna ide, hát én mentem volna el a nagyságos urhoz, hogy elintézzünk valamit. A váltókkal tudniillik, amiket a multkor tetszett rendezni prolongáczióval. Hogy hozzáirtuk a régiekhez a kamatot. Ezek helyett kérek ujat.

- Legfönnebb hozzáirjuk az uj összeget. Rongyos ezer forintért csak nem kellemetlenkedik. Ha apám meghal, hát a lajbizsebemből kifizetem az egészet. Én magával tartok összeköttetést efféle dolgokban. Most hirtelenében nem kereshetek másik embert. Ha ki akarja használni szorult helyzetemet, beszéljen magyarul.

- Nem akarom. Nem akarok nagyságos ur semmit.

A fiatal ember megfordult s az ablakhoz ment és kibámult rajta a magas szürke, nyirkos kőfalra, amin innen mint valami kiszivattyuzott mély kut feneke, sötét, pocsétás, piszkos volt az udvar. A másik ember fáradtan nézett utána s egy ládáról a mellette levő székre nyalábolt át egy halom ócska ruhát. A láda hatalmas vaspántokkal volt körülszögezve, nagy rozsdás kulcs nyitotta s pár szivarskatula volt benne, meg könyvek és kötegekbe kötve sok irás. Ezek közül vett elő egyet s miután lecsukta a ládát és megint rádobta az ócska holmit, szétrakosgatta az irásokat az asztalon. A hogy zizegett a papir, a fiatal ember is visszafordult az ablaktól, leült a kis ócska iróasztal külső oldalán arra a székre, amelyről az imént fölkelt s fölkapva a fejét, egy türelmetlen vállvonítással kérdezte, hogy: mi lesz.

A bolt mögötti kis szobában voltak. Künnről néha hallatszott egy kolomp, amit megütött a boltajtó, a mikor kinyitotta egy-egy vevő. Innen zöldfüggönyös alacsony üveges ajtón át lehetett a kis, homályos szobába bejutni. Ebben a mocskos lyukban végezte a voltaképeni üzleteit Bodor Gergely, a boltos. A külső helyiség ennek csak olyan detailja volt, aminek révén fenn lehetett tartani az összeköttetést a köznéppel is. Onnan is cseppent valami a kis szoba sarkában levő vasas ládába a korlátlan hitel révén, amivel például a pálinkát valósággal kiöntötte az utczára Bodor ur, hogy aztán aratás után pörrel, liczitáczióval beszedje az árát. Az üzlet igazi publikuma azonban az urakból tellett ki. Megszorult urakból, gyerekemberekből meg könnyelmü idősebbekből is, akik ismerve a járást, épen csak átmentek a bolton s a kis sötét iroda zöld függönye mögött tüntek el. Két nagy, telhetetlen, sóvár szem világított utánuk a pult mögött foglalatoskodó boltosné sovány száraz arczából. Bodor kölcsönöket adott rettenetes kamatra. S olyan gyanus váltókkal manipulált, amelyek már csaknem tömlöczbe juttatták néha. El volt adósodva azonban nála a birói kar egy része is, a városka egész kaputos osztálya. A sötét zugban meghuzódva, hetekig át se lépve a háza küszöbét, penészszinü, fakó arczából kicsillogó parázs szemével átlátta az egész várost. Keresztülnézett a házak falán s oduja sarkába, az ócska iróasztal mögé huzódva nem várta, hanem leste, hogy ki jön. S kitanulmányozta a remegő meg olykor dölyfös, parancsoló, máskor alázatos sokféle hangot, ami künn megkérdezte, hogy: itthon van Bodor ur... Ismerte a kolompot, ahogy kongott, tudta, hogy paraszt-e vagy ur és micsoda ur, aki jön s gyülekezett a ládájában a sok irás-paksaméta, kötelezvény, váltó, betáblázás. Ő volt a pók, a ki a városka vérét szivta, mig látszólag még csak nem is gyarapodott. Se földet, se házat nem vett, betétei nem voltak a takarékpénztárban. A felesége esztendőkig hordott egy-egy kopott réklit, őt meg senki se látta más kabátban, mint egy hosszu, bő, szürkében, amiről foszlányokban csüngött ki a bélés. Panaszos szatócsnép voltak, ő meg az asszony, a kiket tönkre tesz a sok czifra bolt. A ház másik szárnya, a lakás azonban már némi jólétre vallott. Ennek a salukáterei mögül fehérbőrü, finom, a szobai levegőben felnőtt halovány gyerekek néztek ki az utczára s mintha külön urnője lenne a háznak, mint a boltnak, egy katonás, száraz vén kisasszony strázsált mögöttük. Egyáltalában olyanforma látszata volt a dolognak, mintha a szép ház nem is tartoznék a bolthoz s csak néha nézett át napközben hol az asszony, hol a férfi a gyermekekhez. Hátul, a konyha felől, mintha csak besurrantak volna s más ember lett mind a kettő arra a kis negyedórára, a mit ellopott az élettől. Az asszony még tartózkodóbb, mintha a vén kisasszony előtt restelte volna a nagy elérzékenyedést, a férfi azonban egészen felolvadt a gyermekei között. Néha az ölébe, a mellére rántotta mind a négyet, leányt, fiut vegyesen s valósággal belefulladt a gyermektömegbe, ami elömlött rajta. Végigfolytak az arczán a könnyek s végtelen boldogságban mosolygott, ha a haját tépázták vagy ölelték, simogatták később, amikor nagyobbacskák lettek. Nagy pénzeket adott a vén kisasszonynak, rendeleteket, hogy kinek mit kell venni s megigért mindent, amit csak kértek. Mikor beszólott a boltból a csengő, ugy megremegett, mintha valami nagy kötelességre figyelmeztették volna és sietve ment át az udvaron a rozoga, piszkos kis épületbe. A kik figyelték ezt az életmódot, azt mondták, hogy a gyermekeit távol tartja a mocsoktól, amiben könyökig vájkált s egyszer majd, ha olyan gazdag lesz, amilyennek lenni akar, elmegy valamerre becsületes embernek. Virilista lesz valami idegen városban. Addig is azonban néhányszor még meg kellett jelennie a város publikuma előtt. Egy pár temetés indult ki a házból. Két leánya halt meg rövid egymásutánban. Ő se gyászolt azonban s az asszony se, csak hirtelen megőszültek. Aztán később ujra meghalt egy leánya - s most már csak egy fiucska, meg egy kilencz-tiz esztendős leányka mögött zsandárkodott a vén kisasszony.

Ahogy ült az asztal mellett s mereven bámulta maga előtt a papirosokat, a fiatal ember izgatott lett s hogy magára fordítsa a figyelmét, megrázta karjai alatt az asztalt. Bodor mintha csakugyan erre ébredt volna föl. Megborzongott s majdnem csodálkozni látszott azon, hogy nincsen egyedül. Lassan elgondolta, hogy miről is volt szó s a fiatal ember feje fölött elnézve, mintha a mestergerendának beszélt volna.

- Igen, ezt intézzük el, - s kihuzott a papirosok közül két váltót. - Nehogy szólani tessék róla az asszonynak, ahogy kimegy, mert megöl engem. Nem tud róla. Azt hiszi, hogy még mindig gyül a vagyon, pedig apad. Az egyik váltó ezerkilenczszáz forintról szól, a másik kétezernégyszázról. Ez négyezerháromszáz. Kapott érte a nagyságos ur hatszáz, négyszáz, nyolczszáz, háromszáz, tehát kétezerszáz forintot. Ennyiről adjon egy váltót s ezt a kettőt visszaadom.

A fiatal ember eltátotta a száját.

- Csak nem?

- De igen. Nyolcz százalékot fizet érte. Igy cseréltem ki már néhány urnak a váltóját s lassanként mindenikre rákerül a sor. Nem kell a pénzük. Csak a magamét akarom. Nem akarom, hogy akárki is tudjon róla, mert akkor fülébe jut az asszonynak is, hogy mit csinálok és megöl. A multkoriban alig tudtam elhallgattatni egy parasztot, aki idejött hálálkodni, mert kiigazítottam az adóslevelében a summát annyira, amennyit becsülettel követelhetek tőle. De hát az paraszt volt. Az urak azonban megértik, hogy miről van szó...

A fiatal ember elképedve bámult rá a penészes arczra s majdnem magában mormogott:

- Én nem.

Bodor lassan emelte föl rá a pillantását. Az arcza majdnem ijesztően komor volt, szomoru, majdnem kétségbeesett, de mintha a barázdái mélyén derengett volna valami megnyugvás. A fiatal ember nézése konokul rátapadt s erre lassan, perczről-perczre elhomályosodott a pillantása s nehezen törve magának utat az össze-vissza szántott arczon, megindult a szemeiből a könny. Fölállott s lassan, nem is törődve azzal, hogy hallgatják-e vagy nem, beszélni kezdett. Épen csak kifigyelt néha, hogy nem hallgatja-e a beszédét az asszony.

- Én már egészen becsületes ember leszek. Engem ugyan nem kap rajta semmiféle gazságon se a törvény, a mire fütyölök, mert amig pénzem van, az enyém a törvény, hanem az Isten. Nagyon vigyáz engem tudniillik s olyan szépen berendezte a dolgot, hogy amint valami nagyobbfajta gazságot csináltam, rögtön elvett tőlem egy gyereket. Az a szamár asszony ott künn a reczepteket vizsgálja éjszakánként, meg mindenféle doktorkönyvekkel rontja a szemét, hogy vajjon mi bajuk lehetett, én azonban napra ki tudom mutatni, hogy az én megbüntetésemre jött a halál ujra meg ujra. Azt se mondom, hogy tessék elhinni. Ne higyje. Azonban itt vannak tények.

A fiatal ember önkénytelenül hátrahuzódott a széken s gyanakvó pillantással, félszemmel nézett föl az emberre.

- A dátumok. Nyolczvannyolczban, augusztusban rendeztük a donga- és épületfaüzlettel azt a bukást, aminek a vagyonom alapját köszönhetem. Ha ugyan van köszönni való benne. Rengeteg kisiparost és munkást károsítottunk meg. A bőrüket lehuztuk. Én meg a társam tudniillik. A mikor a mi megvesztegetett embereink megcsinálták a számadásokat s az iroda ablakai alatt egy csomó ember a feleségével összebujva sírt, - azt mondja itthon este az asszony, hogy a Tóni a torkát fájlalja. Majd elmulik. Három napra rá kiterítve feküdt Tóni. Ugyanazon a héten halt meg a kompanistámnak az egyetlen leánykája. Hát ez csak tiszta dolog. Akkor még nem tudtam én se. Most a nagyságos ur, ugy-e azt mondja, hogy véletlen is lehetett...

- Persze.

- Jó. Aztán elkezdtem forgatni a pénzt. Az asszony künn a boltban forgatta, én idebenn. Hogy hogyan, hát azt tudja a nagyságos ur. Szeretnék nem beszélni róla. Elég az, hogy huszárönkéntes ur is volt az adósaim között. Nem mondom meg a nevét. Ugy is rájön arra, hogy ki volt, ha tovább mondom a történetét. Tartozott már rengeteggel s egyszer aztán ennek a tetejébe egy olyan váltót is hozott, a mire az apja is ráirta a nevét. Én tudtam, hogy hamisította a váltót s épen azért adtam rá valamit. Mikor lejárt, odaadtam az ügyvédemnek, az bemutatta az öregnek s én vártam itt, hogy majd jön a vén ember, lármát csap, egyezkedni akar. Dehogy. A gazdag nagy ur egy pillantást vetett a váltóra, fehér lett mint a fal s bement a másik szobába és szégyenében, gyalázatában agyonlőtte magát. - A Vilma leányom régen köhécselt már, hanem aznap esett ágynak. Akkoriban én nem sokat törődtem ezzel. Nagy pénzt vesztettem s félőrülten adtam rá magam arra, hogy behozom a veszteséget. Ami gyanus, piszkos váltóm volt, azt egyszerre pöröltem. Aki agyonlövi magát, hát jól teszi. Én nem maradhatok kárban. Nekem gyermekeim vannak. Négy gyermekem. Nekem gyüjteni kell. Le kellett hozatnom Pestről egy arravaló ügyvédet, mert itt senki se vállalta s éhesen lestem a pénzemet. A leányomhoz is csak ritkán mentem be. Észre se vettem, hogy napról-napra halványabb, gyöngébb s hogy hozzá hasonló kezd lenni a kisebbik is. Nyertem a pöröket, rettenetes diadalt éreztem, tapostam a könnyelmü urakon, itt sírtak nekem, hogy ne tegyem tönkre őket, de tönkretettem őket s rengeteg pénzem volt és el se hittem, nevettem, amikor azt mondták, hogy mig én benn voltam az egyik pörben Szurákon, meghalt a leányom. Egy hétre rá a másik. Hogy lehet az, amikor ennyi pénzt szedtem nekik össze. S megbutulva, mintha kalapácscsal fejbevertek volna, kábán ültem itt a szürkületben hetekig s töprengtem a dolog felett, s beláttam, hogy: hohó, igy ez nem megy. Az uzsoratörvény nekem nem imponál, hanem hát ugy látszik, hogy ezt találták ki ellenem. Maga az Isten szólt bele a dologba. - Jól van, - mondta s mintha csakugyan mondta volna is itt egy este, mintha azon a széken ült volna s fenyegetett - ha te nem félsz az emberektől, hát majd megtanítlak én, még van két gyermeked. Az se lesz. Aztán edd meg a pénzedet. Fald fel. - Megrendültem uram - és azóta próbálom engesztelni. Hát ez az kérem s ezért nem adok én kölcsönt arra való számítással, hogy majd valaki meghal. Mint a hogy a mostani esetben a nagyságos ur az öreg nagyságos ur halálával biztat. Egyebekben pedig nekem a nagyságos ur egy krajczárja se jó. Saját birtoka nincs. Arra adnék nyolcz perczentre. Azt megteszi a takarékpénztár is. Nem? Azt nem veheti rosz néven az Isten. Vagy igen?

A fiatal ember fölkelt s vette a kalapját is.

- Nem.

A boltos kisérte az ajtóig és a fülébe sugdosott:

- Odakünn ne szóljon semmit. Köztem és az Isten között ez a dolog egészen privát ügy. Csak elrontaná az asszony, ha beleszólana. Pedig hát az övé is ez a két megmaradt gyerek.



AZ ÖZVEGY JAVÁRA

A községnek az országut felőli végén, szabad téren, gyönyörü pázsiton, a mit épen csak a falak körül mocskolt be a mész meg habarcs meg a téglapor, szép házba kezdett bele valaki ezelőtt három esztendővel. Azon a nyáron nem jutott messzire. Épen csak az első emeleti ablakokig huzta föl a falat. Ugyszólván: alkalomszerüleg dolgoztatott. Ha volt egypár forintja, hát épített, ha pedig nem volt pénz, hát repedezett, omlott a fal s a tetejéről vigan söpörte le a téglákat a szél. Egyébként - ugy mondták - spekuláczióra épült a ház. Eladásra, hitelbe vásárolt telken, ócska téglából s a városból kihordott olyan ablakokkal és ajtókkal, a miket félig-meddig már fölfalatozott a szu. A másik nyáron megint hozzájuthatott pár száz forinthoz az a valaki, a ki a házat építette. Akkorára azonban rájött arra, hogy mégis igen nagy arányokban fogott a munkához. A banknak nem imponált a széles alaprajz. Az alap tehát némileg módosíttatott. Négy szoba maradt alul, három felül s fölkerült a félbehagyott falra az emelet is. Akkorára azonban már némi sülyedés volt észlelhető az alapozatban, a mit rövidesen ugy magyarázott meg egy pesti építész, hogy a talaj futóhomok. Kifutott a kövek alól. A ház azonban - a mint mondám - spekuláczióra épült, tehát még ráraktak néhány kocsi téglát s miután holmi ácsmunka is következett, egy ócska gerendának a repedésébe zöld galyakat dugtak s a spekuláns átküldött a kocsmába öt liter borért, hogy majd holnap aztán, ha arra jár, hát beviszi az árát. Akkor épen nem volt neki váltott pénze. A kőmüvesek meg a két ácslegény megitták a bort, aztán egy kis szitkozódás hallszott, hogy: - ezzel akarja kiszurni a szemünket, ezzel? - A hetibért követelték s abban se nyugodtak meg, hogy a spekuláns azt mondta, hogy ugy legyen egészséges a gyermeke meg az egész családja, hogy hétfőn fizet. A bokréta-ünnep tudniillik szombaton ment végbe. A munka pedig szünetelt az idei tavaszig. Azalatt a ház, bár a tél folyamán semmi táplálékot se vett magához, épen csak ivott, némi potrohot eresztett. Az történt tudniillik, hogy egy építész, a kit kihivtak, hogy befejezze a müvet, kidugta a botját félig az egyik sarkon s a segédjétől, a ki a fal másik végén, a ház tulsó sarkán állott, azt kérdezte:

- Látja?

- Mit?

- A botom.

- Nem.

- Mer' azér' - s azzal a kalapja karimája alól mosolyogva intett bucsut a háznak s a nélkül, hogy a tulajdonos urral beszédbe ereszkedett volna, sietve továbbállott. Kis egylovas kocsija a kapu előtt várta. A segédje is a házat lehetőleg messze elkerülve jött utána. Utközben valami zsineget csavargatott egy darab fára s felült a gazdája mellé s mig a spekuláns bután bámult utánuk, az építész csettintett a lónak: - gyü kicsi, gyü...

Egyébként most már épen csak valami kis aprólékos munka volt hátra. Lesimítani a falakat, hogy jöhessen a mázoló. Hát ugy történt, hogy egy ácslegény dolgozott fenn a tetőn a zsindelyezéssel s egy kőmüves benn a házban. A kőmüves nótás gyerek volt, az ács komoly és egy kicsit savanyu ember, a ki mindenféle gyülésekre járt s állandóan gondba borulva sok borért küldte az inast s madzagon huzta föl magához a tele üveget. Az üresét ugyancsak madzagon bocsátotta le. Bosszantotta azonban komor gondolataiban lentről az ének. S dörmögött meg kiabált: - repedj meg, te kulimász lovag! - meg efféléket.

Egyszer meg azt kiáltotta le, a mint később a feje körül nagy csomó vattával s ferdére görbült szájjal maga elbeszélte:

- Fordulj fel, te...

Tovább nem mondhatta, mert akkor már fordultak mind a ketten. A ház fején félrebillent a kalap. Az ács legurult róla a szomszéd kertbe a kalarábé közé s azután nagy zuhanás következett és iszonyu por, a miből egy nem is emberi ordítás hallatszott ki, a kőmüvesé. Azután meg csend, a mi lassan, lassan elevenedett meg. Emberek jöttek a szomszéd földekről s a mikor egy kicsit elült a por, ott állott felében a ház. Az emelet lefordult róla s este lett, a mire a sok tégla közül kikaparták a kőmüvest. - Párizs Mihály volt a neve. Huszonhétesztendős mindössze s felesége volt meg két gyermeke ezen a világon. A harmadik még csak jönni készült. A hogy az asszony fehéren, tátott szájjal ott állott a törmelék előtt, szomoruan néztek rá az emberek. A két gyerek a szoknyáját czibálta, ő azonban észre se vette. Ugy állott ott, mint a czölöp. - Egy ember, valami rokona a megboldogultnak - fölrázta s kiabált neki, hogy: hát sírjál legalább, Tercsi... A mikor azonban vér mutatkozott a téglán, a mit leszedtek a rakás tetejéről, valami urféle félrehuzta az asszonyt.

Abban az időben történt az, a mikor egymásutánban érkeztek meg Pestről az esti vonatok és sok urat hoztak. Itt lakó urakat, meg nyaralókat is, a kiket csipkés napernyők alatt szép asszonyok vártak s megrohantak azzal, hogy a cselédek ma megint szemtelenek voltak s a hus itt is drágul, s aztán a karjaikba fogódzkodva vitték befelé őket, mint a zsákmányt. - Olyik szerelmes volt, olyik csak méltóságos és kövér és voltak epések, kellemetlen sárga nagyságák, a kik mellett unalommal baktatott a férj... Az ut melletti csődületnél mindenik elmondta, hogy mi történt s az emberek csóválták a fejüket: ejnye, ejnye... A promenádnál lassabban mentek, összetorlódtak a párok s a férfiak átszóltak egymáshoz: - hallottad, az a szegény ember... S a felesége várandós... - Csakugyan szomoruak voltak s a hol sok mindenféle nagyon olcsó disznövény körül kétfelé válva kiszélesedett az utcza, megállottak és fejet csóválva, hümmögve, rossz kedvvel beszéltek a dologról. Végre is azt mondta az egyik, hogy valamit kell csinálni. A szegény asszonynak kell valami kis tőkét teremteni, a miből egy kis üzletet csinál vagy effélét... Talán kertészkedik, vagy mi, nem igen tudja az ember, hogy hogyan él az effajta nép... Pár száz forintot legalább, hogy legyen valami a kezében, a mikor fölkel majd s körülnéz a világban s nincs ura. Mert most talán még fel se tudja fogni a csapást, a mi érte. Az ember elbárgyul az első pillanatban, mintha fejbekólintották volna. - Hát megbeszéljük - mondta egy hivatalnok. - Gyertek el vacsora után a Szoracsekhez... Mindenesetre kell valami kis intézőséget összehoznunk, a mely majd magára vállalja a továbbiakat...

Az egyik asszony lenyelte a mérgét és az ura karjához simulva, felmosolygott a többi urra.

- Az én uram nem megy. - Aláirsz valamit, a mennyit akarsz, én abba nem szólok bele, de nem hagysz otthon, Misukám, ugy-e?...

A Misukának nevezett ur fölháborodott.

- De édes fiam, valami akczió csak kell. Az efféle nem megy csak ugy mirnix, dirnix. Azzal, hogy én megajánlok az özvegyen maradt nőnek tiz fo... tiz koronát, még nem vettem ki a részemet a munkából. Arra kell törekednünk, hogy belevonjuk a munkába az egész intelligencziát... Az nem lehet a czél, hogy pillanatnyilag segítsük föl... Azzal még éhenhalhat későbben, a mikor eltünik a szemünk elől. Az ilyen szegény asszonyt hányja-veti a sors. Ti ezt nem értitek... Hát este összejövünk, aztán kieszelünk valamit.

A másik mondta:

- Igen.

A többi bólintott.

- Mindenesetre csak valami kerti ünnepélyről lehet szó. Nyár van, a szobában megfullad az ember. Valami kis bazár jó volna.

- Erről még korai a beszéd...

- Persze, hát éppen csak pedzem, hogy én hogyan képzelem el a dolgot. Sátrak, meg az asszonyok árulnak pezsgőt, effélét, hüsítő italokat... - Az asszony huzta, de még visszaszólott... - Hát ebben a keretben gondolom...

- Majd megbeszéljük.

- Igen, Szoracseknél...

A vélemények azonban nagyon eltérők voltak. Néhányan pesti irókkal felolvasásokat akartak, azután meg tánczot. Mások egyszerüen csak gyüjtést, mert hogy az efféle asszony nem várhat, mig programmokat csinálnak meg efféle... Ezzel szemben sokan azt vitatták, hogy éppen az efféle népnek mindig van valami kis félretett pénze. Az urnak nincs, hanem az ilyen iparos eldugdossa a garast. - Mer' nincs neki igénye - mondta valaki. - Hozzon csak, öcsém, még egy üteget. Bitang, a ki nem issza. - Ugy látszott, hogy a kerti ünnepnek határozott többsége van, egy kis sánta fiatalember azonban azt mondta, hogy nem kell elsietni a dolgot. - Megáprecziáljuk holnapig - azt mondta, aztán esetleg meg uj ideák is felmerülhetnek.

Aminthogy merültek is. Másnap este valaki azt mondta, hogy paraszt-lóversenyt kellene csinálni... Hát ezen lehet gondolkozni. - Mindenesetre többet érne azonban, ha csinálnánk panorámát, meg panoptikumot meg effélét s belevonnók a népet is az akczióba. Valami kis czirkuszt is lehetne hozni. - Hát lehetne. Nem áll utjába semmi. No, öcsém, még egy üteget - csakugyan szép üteg vonult fel. Sok bor s melléje savanyuviz.

- Ex! - kiáltotta a kis sánta s mig a csutkája tánczot járt a nyakán, leöntötte a borát. A többi ur is mind az öblével lefelé borítva tette vissza az asztalra a poharat. - Most meg Icsu bácsi, egy Somorjay Ignácz nevezetü öreg ur állott föl s azt mondta, hogy miután ilyen szépen megindult a dolog, az a fő, hogy permanencziában kell maradni. - Végre is mindenkinek akadhat valami mondanivalója és hát tudni kell neki, hogy hol találja az illetékeseket és hát ez az idő a legalkalmasabb. Kilenczre-féltizre már összejöhetünk s aztán, a mig épen szükséges, együtt maradunk. Végre is az ügy szenvedne azzal, ha elhamarkodnék - s kinézett a széles eresz alól valami asszonyfélére, a ki egy oszlop mögül rámeresztette a szemeit. - Mi, mi? Ki maga lelkem, mit akar?

Künn az udvaron, pirosabroszos asztal mellett néhány mesterember forma is ült. Egyiknek a székéhez fürész és szekercze volt támasztva, a másiknak pedig csupa mindenféle festékkel kikeményített pánczél volt a ruhája. Azonkivül volt ott még másféle mesterember is - és egyszerre mind odafigyeltek, a mikor a hangosabb szó megütötte a fülüket.

- Mit akar, lelkem? - kérdezte ujra az öreg ur.

Az asszony egy kicsit pihent, azután eleresztette az oszlopot s előbbre jött.

- Tekintetes ur! - mondta, de alig hallották. Ő is észrevette, hogy a hangja nem elég engedelmes, hát nagy igyekezettel próbált hangosabban beszélni. - Tekintetes ur, én nem vagyok koldus. Én arra sohase gondoltam, hogy egyszer idejövök, hanem ugy segítsen az isten, tekintetes ur, hogy tegnap dél óta a gyermekeim se láttak egyéb ételt, mint kenyeret, én se... Én a Párizs Mihályné vagyok s azt hallottam, hogy a tekintetes urak segíteni akarnak rajtam az özvegységemben, hát azér' jöttem, hogyha tán lehetne...

- Abba' járunk lelkem, hát abba járunk. Láthatja. Hanem olyan hirtelen az nem megy. Nem lehet azt fölfujni, lelkem.

Az asszony kiaszott arcza bólogatott.

- Nem, ugy-e?

- Nem hát. Az ember megokoskodja a dolgot...

Künn az asztalnál pénz csörgött. Az egyik nyujtotta a markát s a többi beleadott valami kis ezüstöt. Az tudniillik, a kinek a székéhez a fürész volt hozzátámasztva s a mikor az asszony csüggedten kiment, utána szaladt. Hallszott, hogy nagyokat nyelve, szörnyü formátlanul beszél: - hát asszonyság, ennyi van most egyelőre, csakhogy táplálhassa a magzatjait meg magát, édes asszonyság, mer' ne felejtkezzék el az állapotáról... Majd lesz még. Hamarosan. Ne féljen, tudjuk mi, hogy mivel tartozunk... S megfogta az asszony kezét és erősen szorította s nagy igyekezettel kereste a szemeit, hogy odabeszéljen, egészen bele az asszonyba...

Benn pedig öblösen hömpölygött a szó.

- Hát fiuk, most már permanencziában maradunk. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtök, péntek, szombat, aztán majd meglátjuk. Ennyi beszédből majd csak kisül valami.



EGY EMBER A GYÁRBAN

A Granischek-féle gyertyagyárban nemrégiben sztrájk volt. Béremelést követeltek a munkások meg egy bizonyos Kulitz nevezetü felügyelő elbocsátását. De azonnal. Az a baj azonban a gyertyagyárral, hogy ott nem egymagában dolgozik a munkás, hanem a feleségével egyetemben. Olyiknak még a felesége és az anyja, vagy az anyósa is a gyárban van alkalmazásban. Az igazgatóság tehát azt mondta, hogy: hát jó, csak renitenskedjetek. Annak azonban, a ki sztrájkol, minden pereputtyát kidobjuk a gyárból. Erre a hirre éhes asszonyokkal, lányokkal telt meg az utcza a nagy, komor épület előtt. Sováron bámultak a kapura, a mi előtt aranyzsinórzatu portás állott. Várták, hogy már dobják ki a bennlévőket és ők belülkerüljenek. Az éhes ember nem szolidáris a jóllakottal. Benn pedig megijedtek és a sarkukra állottak az asszonyok. Akkor történt, hogy az egyik vezéralakot, bizonyos Dubics nevezetü gyertyaöntőt iszonyuan pofonvágott egy kicsi, vézna, de mérges asszony, az egyik igáskocsisnak a felesége. S leszerelték a mozgalmat. Minthogy azonban időközben mégis kimaradtak némelyek, néhány uj munkást fogadtak. Többek között egy Gulyár István nevezetü embert is.

Egy kicsit elhagyatott formáju fiu volt. Olyanforma, a kin az első pillantással észre lehet venni, hogy régóta faczér. Erős, dagadós izomzatu lábszárain rövid is, meg szük is volt a nadrág, egészen kilátszott alóla a czugos czipő, a mit a bőrére huzott fel a harisnya hijján. Azonkivül egy nagyon piszkos, nyitott elejü ing fölött kék zubbony volt rajta, a fején pedig olyan fekete selyemsipka, a milyet a gépmunkások hordanak. Hanem gyönyörü szál gyerek volt. Az asszonyok eltátották a szájukat, a mint a többi jelentkező között megakadt a pillantásuk rajta a csoportban s némelyik mindenféle munkát keresett magának, csakhogy ujra meg ujra átmenjen az udvaron. Egy kicsit csak ugy a nagyjából kifaragott volt a termete. Nem finom, hanem izmos, csupa erő. Az arcza azonban szép. Piros, egészséges, szemei nagy fekete golyóbisok dus eresz alatt s a szája kicsi és olyan pirosak voltak az ajkai, hogy mintha rögtön kiserkedne belőlük a vér. S fekete, egy kicsit rendetlen, tisztán csak a természetre bizott bajusza volt... Ember, a kit se nevetségessé, se szánalmassá nem tudott tenni a nyomoruság, amiben pedig nyakig gázolt. Ugy látszott.

A direkcziónál mindjárt eleintén nem igen tetszett a viselkedése. Rövid feleleteket adott a kérdésekre s a hogy a menyezetet, meg oldalt a falakat nézte, a mig mondott egy-egy igent vagy nemet, nyilvánvalóan kimutatta, hogy utálta az uraságokat. Épen csak kényszerüségből áll velük szóba, mert hát másképen még se lehet bejutni a munkába. Gőgös s az afféle magunkfajta, ugynevezett burzsoának ellenszenves mosolygás ült az arczára, amig a munkakönyvét vizsgálták s aztán rántott egyet a vállán.

- Hát egy hét nem sok, annyi idő alatt már látják az urak, hogy érek-e valamit, vagy nem. Mit vesztenek? Elcsapnak.

Az egyik ur vállat vont s végignézett a többin.

- Igaz. Csakugyan igaz.

- No hát.

Besorozták a többi közé s Gulyár István másnap már beállott a gépházba. Nagyon utolsó embernek. Gépészek voltak fölötte, meg régebbi fütők s küldözték ide meg oda. Ugy bántak vele eleintén, mintha utban lett volna, hanem aztán hirtelen, mintha meghódoltak volna neki. Összenéztek a háta mögött s bizonyos tisztelettel szólottak hozzá. Megérezték benne a férfit s mintha valami olyast is sejtettek volna, hogy üldözött emberrel van dolguk, nem valami romantikus alapon üldözöttel, hanem csak ugy közönségesen. Kell hogy valami oka legyen annak, hogy ez az ember igy bódorog s a kazán alá füt és vasakat tisztogat, ha épen bebocsátják valami gyárba... Egy ilyen ember... S a vele egy nagy fülledt csürben, rengeteg kemenczék előtt együtt izzadó emberek önkénytelenül egyesültek az izgató kiváncsiságban, hogy micsoda ember ez a szép figura, akinek a feje köré néha egy-egy kinyitott kemenczeajtóból fény ömlött.

Estig kellett várniok. Akkor aztán megtudták. A fütőházban fölváltották egymást az emberek. Ujak jöttek utczai ruhában s egy nagy szekrény előtt levetkőztek s épen csak egy kék nadrágot meg zubbonyt vettek magukra, a nappaliak pedig felöltöztek. Az uj ember azonban nem. Annak - ugy látszik - nem volt válogatni való ruhája. Csak ugy ment ki, ahogy végigdolgozta a napot... Talán előbb egynémely zálogházakból kellene, hogy összeszerezze a holmiját. Nem nézett azonban se jobbra, se balra, csak ment. Délczegen, de komolyan... Majdnem azt mondanám, hogy mint egy király, aki rongyokba öltözött. De hát annyi satnya király van, hogy ez a hasonlat már igazán nem sokat mond. - Mint egy férfi. Mondjuk igy.

A kapunál azonban várnia kellett. Megtorlódott az ember a szük kijáróban. Egyenkint eresztették ki őket. Elől sok asszony volt meg leány, aztán férfiak, legénykék, akik pajkosan lökdöstek egymást, aztán ujra pár asszony, olyanok, a kik megvárták az urukat, aztán megint néhány fiatal leány, akik tátott szájjal bámultak rá a legényre. Különösen az egyik, egy kicsi, valamicskét hibás vállu, rossz növésü szőke, a kinek azonban szelid kék szeme volt. Mosolyogva bámulta a fiut s kilépett az utból, a mikor a kis ajtóig jutottak, hogy az menjen előre. Egy kis anyáskodás is volt a viselkedésében. Okvetlenül kis testvérkéi lehettek otthon, különben nem tudott volna ilyen simogató pillantással nézni a fiura. Meg aztán ugy elrémülni...

A kis ajtóban tudniillik mindenkit megtapogatott a portás. A mellét, a derekát, a czombját, hogy vajjon nem visz-e ki valamit a gyárból. Ezért jutottak ki csak olyan lassan. Persze nekiment a fiatal embernek is, hanem az messze eltolta magától s azt kérdezte tőle:

- Tudsz magyarul is?

A portás egy kicsit gondolkozott s aztán azt mondta:

- Iken.

A fiatal ember komolyan a szeme közé nézett s lassan, nyugodalmasan mondta neki.

- Hát engem nem szabad megmotozni. Mert én munkás vagyok és nem tolvaj. Értetted?

A portás vállat vont. Rábámult a fiatal emberre, elfordult s megint ránézett. Kiváncsian, mosolygó, felsőbbséges érdeklődéssel, mint a hogy az ember a gyerekek némely mondását lefigyeli.

- Hogy mondod?

- Ugy. Engem nem kutatsz ki. Ha lopni akarnék, nem szegődtem volna be hozzátok egy forint husz krajczárra és ha lopni akarok, hát nem lopok faggyut a zubbonyom alá. A mellett, hogy komisz emberek vagytok, hát ostobák is vagytok. Mert a ki munkás, az nyilvánvalóan nem a lopásból akar élni. Ha könnyü kenyér kell neki, hát mi a fenének álljon oda tizennégy óra hosszat a ti kazánotok alá füteni?... Hát minek? Nem mondanád meg? - Aztán elintette az utjából az embert. - Odább! - és lassan kisétált s megindult balra a város felé.

Előbb senki se ment utána, aztán szapora tipegést hallott, a mi megszünt egy-egy perczre, aztán ujra megindult, de még szaporábban, mintha be akarná érni. - Hát megállott és várt. A kis, egy kicsit leütött vállu lány jött mögötte s elment mellette és csak messze, tiz lépésre fordult vissza. A szegény kicsi vállába belehuzta a fejét és ugy várta be a fiatalembert. Aztán fölnézett rá s a pillantásával hirtelenében bocsánatot kérve azért, hogy beszél, beszélt.

- Minek csinál effélét? Lássa, hát ha az a szokás és hát olyan szokás, hogy hát a mióta van a gyár, azóta mindig csinálják... Hát akkor mit akar maga?

- Ki vagy te?

A lány zavarba jött s megint nagyon félszeg lett. A feje besüppedt a puha husba a vállán s onnan mosolygott föl.

- Hát hogy ki vagyok? Mit akar velem? Egy ilyen nyomorékkal?

- Egy? Mind nyomorékok vagytok.

- Miért? Hát lássa, mi türünk. Nem azért, mert nekik van igazuk, hanem hát, mert csakugyan történtek lopások.

- Loptál?

- Én? Nem. Mér' gondolja?

- Mert odaadod magad a tolvajok közé.

- Ők nem tudhassák...

A férfi lemosolygott a lányra.

- Hát eredj a pokolba haza.

A lány nézte a fiut és szomoruan próbálkozott meg azzal, hogy hátha meggyőzné olyasmikről, a miket ő nem akar megérteni.

- Hát, - mondta - hát mit akar maga? A portás végigtapogatott minket is. A csunyát nem igen nagyon, de a valamirevalót alaposan. A keblünket, meg a szoknyánk zsebébe is belenyul és hát mit csináljak én, hát mit szóljak?...

- Ne szólj semmit te szegény...

- Hát akkor maga?...

A férfi fölvette a fejét s mosolyogva nézett le a gyerekre.

- Én? Én már csak a magam utján járok.

- Maga, magát holnap kicsapják a gyárból. Ki bizony.

- Hát akkor isten áldja meg... Hogy hivnak?

- Guszti.

- Juj de szép neved van. Hát áldjon meg az isten.

S elindult, neki a sötétségnek. A lány nézte. Mikor már messze járt, visszanézett és intett a kezével.

- Szervusz Guszti.



A KIS CSALÁDI HÁZ

Gabora János ur megvett egy lakáshirdető ujságot s böngészett benne az uton. Mikor már néhányan meglökték, egy a villamos megállóját jelző póznához támasztotta a hátát s elment a hirdetett lakások között egész a négyszázforintosakig. A villamos kocsikról leszálltak az emberek, mások fölszállottak s a kalauz még mindig várt egy kicsit Gabora urra. Aztán morgott valamit, hogy: ha nem utazik, hát mit tátja itt a száját. - Gabora ur különben jegyzeteket is csinált az ujság margójára, három-négy rovatot egymás alá, keresztet, felkiáltójelet s egy helyre azt irta kérdőjellel: spájz? A hirdetésben tudniillik nem volt külön kitüntetve az, hogy van-e kamra is a lakásban. - Aztán megnézett néhány lakást s elégedetlenül, bosszankodva jött ki belőlük. - Nem tetszik a nagyságos urnak? - kérdezte a házmesterné. - Nincs levegő, - mondta Gabora. - Levegő, itt nincs levegő? Na már ne tessék olyat mondani. Direkt a Dunáról kapjuk s ha kikönyököl az ablakba s egy kicsit jobbra csavarintja a fejét... - Köszönöm, köszönöm - s Gabora ur reménytelenül nézett szét az utczán s komoran bandukolt tovább, mig egyszer csak azt hallotta, hogy valaki ablaküvegen kopogtat mögötte. Egy másik ur volt, egy bizonyos Kulimann nevezetü ur. Gabora bement hozzá és sört ittak, azonközben megbeszélték a lakáskeresés dolgát.

- Járok reggel óta. Lejárom a lábam s még megvettem az ujságot is és kérem, csupa piszkot talál az ember három-négyszáz forintért. Sötét s penészes lyukak s az ablak mintha a kéménybe nyulna. S micsoda népek... Nekem mindegy, nem igen vagyok otthon, hanem az asszonynak kell egy kis társaság. Hát szabó meg suszter meg efféle lakik a folyosókon jobbra-balra. Szóba se állhat velük. A példabeszéd is azt mondja, hogy ne elegyedj a korpa közé, mert megesz a disznó. Hát igy is van.

A másik ur mosolyogva hallgatta s legyintett.

- Én már tul vagyok az effélén. Hál' istennek, megjött az eszem. Veszek egy kis családi házat. Nem is képzeli, hogy milyen olcsón jut hozzá az ember. Lefizet egy rátát, a többit meg részletekben...

- Már vett is?

A másik ur egy kicsit zavarba jött.

- Még nem. Van még némi akadálya tudniillik a dolognak. Az asszony nem akar mozdulni Pestről. Ő nem megy Budára lakni. Nem temeti el magát elevenen. Efféléket beszél, ha tudniillik arról van szó, hogy átmenjünk Budára lakni. Lakni, de hát nem erről beszélünk. Ha már a máséban kell lakni, hát akkor mégis csak inkább Pesten marad az ember. S ebben az irányban én már abba is hagytam a dolgot. Egészen más azonban a dolog, ha az ember a magáéba költözik. Neki terem a kert s nem is képzeli, hogy egy ilyen pesti asszony hogy megszereti azt a babramunkát, a mi a kerttel jár. Az igaz, hogy keztyüt huz, ha gyomlál, de gyomlál szorgalmasan meg kapálgat, meg nagyra van a termésével. S tart az ember egyet s mást. Egy kis majorságot meg disznót s csak épen egy a kellemetlen. A sok vendég Pestről. Nem azért, mert ne lenne az ember vendégszerető, hanem hát mindennek van határa. Magunk is ugy voltunk vele, a mikor a sógornőm odaát lakott a Városmajorban, hogy csak felszedelőzködtünk s mentünk át. Néha mondtam is az asszonynak, hogy: no ezen a vasárnapon itthon maradhatnánk, az idő se arra való, - de azért csak mentünk. Hát ezzel számolni kell s ez kissé megdrágítja a dolgot, hanem hát mégis nagy dolog az, hogy az ember a maga gazdája. Ha elromlik a kut, hát az övé romlik, ki parancsol benne s ha gyerekek beletaposnak a gyepbe, hát kié a gyep? Az enyém, a szentségit. - A mellére ütött az öklivel s elégedett nagy mosoly terjeszkedett el az arczán. - Meg a gyümölcs is az enyém s ha későn megyek haza, hát nem tartja elém hatosért a markát senki. Van kapukulcsom - s az ember locsolgat a kertben. Egész passzió, hogy locsolgat s három-négyszáz kvadrát az enyém a természet ölén. - Hát ezen az oldalon kell megcsipni az asszonyt. Mer' az mind olyan, hogy szereti, ha van valami kis ingatlana. Ha kicsi, hát kicsi, de mégis önérzetet ad. Nem is polgár addig az ember, mig nincs egy kis telke. Ezt mondom én...

Gabora ur elbámulva hallgatta s áhítatosan rebegte: - bizony.

- S ezek a házak olyanok, kérem, hogy ha birnák, hát az ember után hajigálnák. Mert nem értik, hogy micsoda kincscsel rendelkeznek bennük. Már mint a budaiak. Az meg mind Pestre vágyik. Hogy: ez a központ s jobb, ha az ember a hivatala mellett van... Hát jobb? Mondja meg maga. - Jobb? Bánom is én, hogy hol a hivatal. Felülök a villamosra, belebuvok az ujságba s mire elolvastam a hireket, hát már talán tul is mentem a hivatalon. S mondhatom magának, hogy potom pénzért lehet odaát csinos kis családi házhoz jutni, már ki is néztem egyet magamnak.

Gabora lelkesedve, de kissé irigykedve is nézett a másik urra. Ebben a pillanatban már tisztában volt azzal, hogy házat vesz s az villant át az agyán, hogy ez az ember talán épen azt a házat vásárolja meg, a mire neki van gusztusa. Bosszankodott is reá s ha az most azzal kelt volna föl a székről, hogy átmegy nyélbeütni a vásárt, hát talán megütötte volna rettenetes irigységében a guta. A másik azonban nem sietett s Gabora sunyin kérdezte:

- S megveszi?

A felelet határozott volt.

- Meg. - Hanem aztán egy kicsit gondolkozott a másik ur s hozzátette: - A lakáspénzből törleszti az ember. Meg se érzi. A helyett, hogy valami pesti uzsorásnak fizetné oda a pénzét, félreteszi. Beleteszi az ingatlanba. S hogy emelkedik annak az értéke! - Hova fog elférni ebben a városban csak tíz év mulva is a sok ember... Terjeszkednek. Mennek kifelé. A mi ma kültelek, az tiz év mulva már rendes, aszfaltos utcza s akkor kiállok a kapuba s ha kérdik, hogy hogy adom a házat, hát röviden csak annyit felelek: százezer...

- Korona...

- Fenét neki. Forint. A leányokat férjhez adom, a fiuk urasan járják ki az egyetemet, mind csak a házból. Épen csak az első ráta... Ha az meg van, az egyéb fizetség megy, mint a karikacsapás. Mert arra egy kicsit több kell.

Mohón, de kissé szorongva is kérdezte Gabora ur:

- Mennyi?

- Ki a milyen, már mint a ház. S voltaképen az első részlet adja meg az eladóknak a bizalmat, hát abból nem szabad kérdést csinálni. Ha ő azt mondja, hogy kell neki nyolczszáz vagy ezer pengő, meg az átiratási illeték, meg efféle apróság, hát nem szabad a garasra nézni.

- Ugy?

- S ezen mulik a dolog - ebben a pillanatban. Már mint nálam - és mondhatom, hogy nálam is csak pillanatnyilag. Mert igértek pénzt. Egy öreg nagynénim van, nagyon tehetős asszony, hát azt mondta: - fiam, rajtam ne muljék. Ha kihuzzák valamelyik sorsjegyemet...

Gabora vállat vont.

- Ha a sorsjegyét kihuzzák?...

A másik azonban majdnem hogy méregbe jött.

- Tudja maga, hogy hány sorsjegye van annak? Negyven is, török meg olasz, meg mindenféle. A legjobb sorsjegyek. Meg másfelé is biztatnak. A multkor egy ilyen pénzügynöknek szóltam a dologról s azt mondta, hogy neki előbb látni kell az illető területet s egy bizalmi férfit is visz magával s előlegül tizenhárom forintot kért... Na, na, csak ne csóválja a fejét. Ez nem afféle ember, mint a milyenekre most gondol. Évi lakása van s az ajtaján tábla s azt mondja, hogy hatóságilag is be van jegyezve s egyáltalában finom ur benyomását teszi az emberre. - Hát csak az első ráta irányában vannak némi nehézségei az embernek. De ha magának van pénze...

- Nincs.

- Nincs? Mi az, hogy: nincs? Ha az ember igy leereszti a fülit, hát persze, hogy nincs. Lássa, én a rokoni összeköttetésekre vetettem magamat s mindenkinek akad valamicskét jobbmódu nénikéje vagy bácsija, a ki alkalomadtán hajlandó némi áldozatra. Teszem fel: az én néném. Vagy pedig elvegyül az ember az üzleti világban. Manapság utánahajigálják az embernek a pénzt. Csak kissé gyakorlatilag kell gondolkozni. Én a jövő májusra már a magam házában lakom. Erre mérget vehet.

- Ha kijön a sorsjegy.

- Van annak negyven. Abból csak kijöhet. S aztán ha akar egy jó pipa dohányt, kerti dohányt, a mihez nem szagolt hozzá a fináncz, hát legyen szerencsém.

- Köszönöm.

- Jut majd mellé egy kis borocska is. Saját termés. Három-négyszáz kvadráton már finom kis szőllőcskét lehet berendezni. Finomat. Csak praktikusan kell megmarkolni a dolgot. Az a fő.



A SZOBAUR

Gogicsár István urnak a felesége egy szép napon abban állapodott meg az urával, hogy nagyobb lakást vesznek föl s szobaurat tartanak ezután. Az asszonyság ezt voltaképen csak tudtára adta az urának, a mikor már egymagában elhatározta az ügyet. Az asszonyság tudniillik szörnyen erőszakos nő volt. Kicsi, vékonyka, sápadt, olyan átlátszó, fehér arczu, mint egy vérszegény leányka, pedig már elmult negyvenöt esztendős, hanem nagy akaratu. Ha rögtön nem teljesítették azt, a mit kivánt, görcsökbe esett. Siró- és kaczagórohamai támadtak, mint az uri dámáknak, a kik után komorna hordja a kölni-vizes üveget. Vagy egy kis ájulással is készen volt s ezt ne tessék ugy gondolni, hogy talán lehunyta a szemeit, hanyattvágta magát valami széken s aztán a pillái alól leste a hatást. Dehogy. Ideges, beteges nőcske volt, valaha jobb sorsban, most meg szegénységben, a mi szintén hozzájárult ahhoz, hogy állandóan rosszul érezze magát e világon. Gogicsár ur annak idején jobbfajta hivatalnok volt a megyénél, most meg dijnok idefenn. Az asszony egy nyugdijazott számtiszt leánya. Ez az előkelőség magyarázzon meg némely olyan dolgokat, a melyekhez én nem értek. Például azt, hogy hogyan lehet egy negyvenötforintos diurnista felesége ideges, görcsre, ájulásra hajlandó, állandóan lekonyult fejü, sápadt asszony, a kire remegve pislog az ura.

Tehát szobaurat vesznek a házhoz. A cselédnek amugy sincs sok dolga egy pár emberrel. Mig a szomszédokkal trécsel, kitisztogathat még egy pár czipőt meg egy szobát. A pénz pedig jól fog esni. A mi haszon marad, azon majd tartalmasabb leveseket kap az asszony, meg husocskát. A szoba berendezése részben kitelik a meglévő butorból, pár jobbfajta darabot pedig vásárolnak még abból a pénzből, a mit körülbelül hét esztendő alatt helyezett a takarékban Gogicsár ur. Ötszáz és egynéhány forintból végre is el lehet venni ilyen befektetésre hetven-nyolczvan pengőt. - Gogicsár ur maga elé bámult s egyszerre csak azt kérdezte:

- De hátha egyszer nem fizet a szobaur? Futhatunk aztán a pénzünk után.

Az asszony rámeresztette a szemeit az urára s halkan, de halálos meggyőződéssel felelt.

- Abba én belehalnék.

- Már pedig az megesik. Az ilyen fiatalembernek van egy nyári ruhája meg egy téli, meg néhány inge. Azon ugyan meg nem veszed a pénzedet, ha a maga jószántából nem fizet.

Az asszony hangja elhalt s kétségbeesetten intette le az urát.

- Ne is mondd. Majd fizet.

- Hát jó.

A lakót Böszörményi Manónak hivták, orvosnak készült, a mint ez a berendezkedésén is meglátszott. Abban a skatulában tudniillik, a melyikben a gallérjait meg kézelőit tartotta, egy koponyát is hozott. Ezenkivül volt egy koffere is meg négy-öt könyve, czukorspárgával átkötve egy csomó irománya. A mint utóbb kisült, kataszteri irások, a melyekkel pénzhez jutnak némely szegény diákok. Jóképü fiu volt, lesült arczu vidéki legény s jókedvü a mellett, hogy csakugyan tanulgatott is néha. A cseléd visítva, röhögve szaladt előle, az asszonynak azonban nagyon tetszett az, hogy vele szemben meg volt a komoly tisztességtudás. Kezet csókolt s ha megállott beszélgetni, minden mondatba beleszőtte azt, hogy: - nagyságos asszonyom. Csak Gogicsár ur nem tudott fölmelegedni a lakóval szemben. Sandán nézett utána s azon gondolkozott, hogy vajjon nem ez-e az a szobaur, a ki sirba viszi a feleségét. Ha nem fizet tudniillik.

S nem fizetett. Elseje elmult s Gogicsár ur összecsukta meg hirtelen szétnyitotta a tenyerét, mutatva az asszonynak, hogy: semmi. A lakó nem jött be a pénzzel. Az asszony azonban egyszerre méregbe jött.

- Hagyj neki békét! Ne gyanusítsd mindjárt!

- Én nem!

- Nohát. Fizet holnap. Bizonyosan nem kapta még meg a pénzét.

Másodikán és harmadikán is hiába várták be a lakót a husz forinttal. Akkor már az asszony semmit se szólott, hanem egész nap a szobát rótta keresztben, hosszában és leste az ajtót. Estére már iszonyu düh tombolt benne. Elsápadt, mintha meszelővel huztak volna végig az arczán, aztán egyszerre csak égő piros folt jelent meg a szemei alatt. Tiz órakor még nem feküdtek le. Vártak - s Gogicsár néma remegésben leste az asszonyt. Iszonyuan aggódott. Egyszer aztán mintha épen csak ugy kinézne, kiment s besurrant a szobaurhoz. - Nála szokatlan erélylyel épen csak kurtán köszönt s aztán egészen közel huzva a diákhoz egy széket, leült és halkan belebeszélve az arczába, csendesen elkezdte mondani, hogy miért jött.

- Kérem, doktor ur, nálam fizetni kell és pedig pontosan, nem azért mintha a pénz nem volna akármikor jó, hanem mert az én feleségem beteg asszony, a kit minden izgalomtól meg kell óvnom. Ennyivel legalább is tartozom neki szegénynek, a ki jobb napokat látott valaha s miattam jutott ennyire. Hát kérem, ha gondolja, hogy tud fizetni, maradjon meg a lakásban. Ha nem, hát hurczolkodjék ki.

- Hogyne, kérem. Hogyne tudnék...

- Hát akkor fizessen.

Böszörményi ur hátratolta a fején a pirosbojtos török fezt, a melyet otthon viselni szokott s a hajában kaparászott az ujjaival.

- E pillanatban, kérem, nincs.

Gogicsár ur keservesen mosolyogva nézett végig rajta s csak ugy a maga mulatságára bólintott egyet.

- Hát ha már igy áll a dolog - gondolta magában - viczczeljünk. Az órára nézett s azt mondta: - Egy pillanatig elvégre várhatok.

A diák feszengett a széken.

- Nem ugy értettem, kérem.

- Hát hogy?

- Nekem most nincs.

- Mikor lesz?

- Nemsokára. Egy pályamunkán dolgozom, a mivel a legnagyobb valószinüség szerint elnyerem a dijat... Aztán otthon a község is megszavaz valamit...

Gogicsár fölállott.

- Ugy? Kérem, én nyugodt éjszakát akarok a feleségemnek biztosítani. Itt van husz forint. Ma vettem ki a takarékpénztárból, abból a pár garasból, a mit összegyüjtögettem hét év alatt negyvenöt forint fizetés mellett. Legyen szives átjönni hozzánk egy negyedóra mulva s fizessen ki ezzel a husz forinttal. De nehogy észrevegyen valamit az asszony.

- Ó kérem.

- Hát várom.

Gogicsár ur visszament a maguk szobájába s nagyon szórakozottan olvasni kezdett valami ujságot. Az asszony pedig csendesen járt le és föl, egy-egy pillanatig fürödve a lámpa fényében, aztán meg el-eltünve a homályban a szoba két végén. Csak a lihegéséből hallatszott, hogy készül benne valami - Istenem talán ma hal meg... - gondolta Gogicsár s vállai közé huzva a fejét, gyámoltalanul leste az ajtót. Most adott volna még tiz forintot a diáknak, csak azért, hogy jöjjön már. Egyszerre aztán jött is. Hangosan kopogott, mosolyogva lépett be s mintha Gogicsár ur a szobában se lett volna, csak az asszonyhoz beszélt:

- Kezét csókolom, nagyságos asszony. Elhoztam a pénzecskét s bocsánatot kérek, hogy ezuttal egy kicsit pontatlan voltam. Tudja nagyságos asszonyom, annyi minden baja van az embernek. Hanem ezután nem fog megtörténni. Igazán mondom...

Az asszony nyugodalmasan mosolyogva hallgatta, belesüppedve egy régi nagy karosszék rugói közé s a mikor kiment a fiu, kedélyesen odacsapkodta az ura fejéhez a két tizest.

- No, oktondi. No mit mondtam... A kire én egyszer ránézek, abban tudom, hogy mi lakik. Szegény fiu, van neki elég baja.

Az ember ráhagyta, hogy ugy van, de előre elkészülve az ellentmondásra, rideg határozottsággal mondta ki:

- De azért holnap felmondok neki.

Az asszony ránevetett s a hogy azután még sokáig rábámult az emberre, abban annyi kérdés volt, hogy Gogicsár ur szégyenkezve lesütötte szemeit.

- Neki? Hát minek? A ki olyan szépen behozza a pénzt és bocsánatot kér. Ennek felmondani? Hát hol találsz még egy ilyen becsületes embert?...

Gogicsár ur tempósan hántotta le magáról a kabátot, mellényt s morgott közbe: igaz, igaz.

S a lakó maradt. Mig az uj hónap eltelt, Gogicsár ur szerette volna kiismerni az emberét. Járt utána, szaglászott, hogy vajon micsoda legény s iszonyu aggodalommal várta az elsejét. Titokban, a mikor az asszonytól nem kellett tartani, bele-belepislantott a takarékpénztári könyvbe, hogy hátha egyáltalában nem igaz az, hogy kivett a kincsből husz forintot s a mikor egyszer a hátamögött az asszony tipegő, csendes lépéseit hallotta s hirtelen becsapta a szekrényfiókot, kaczagva kezdett bele valami viczczbe, a mit az nap hallott az irodában. Az asszony minden gyanu nélkül hallgatta s mulatott az elbeszélésen, a mikor pedig Gogicsár ur elhallgatott, egyszerre egészen más ember lett belőle. Kétéletü ember. Más az asszonnyal szemben és más egyedül. Hazudozásba fogott s a hogy előre nézett arra az időre, a mit még élni fog, tisztában látta, hogy ő most már mindég hazudni fog. Most elkezdte s hol annak a vége!...

Elsején délben már bement a lakóhoz a husz forinttal.

- Nincs pénze, doktor ur?

- Nincs.

Gogicsár vállat vont.

- Hát itt van, hozza be.

S szó nélkül kiment. - Pár percz mulva már jött a diák a pénzzel. Az asszony jóakaratu, csendes mosolygással fogadta s lassan hajtogatva össze hosszában a két bankót, helyet kinált neki és megkérdezgette, hogy mikor lesz készen az egyetemen s hogy aztán hova megy, de egyszerre, mintha megijedt volna valami eshetőségtől, majdnem lecsapott rá ezzel a kérdéssel:

- Addig nálunk marad, ugye?

- Ha önöknek is ugy tetszik, nagyságos asszonyom.

Gogicsár urnak egyszerre ránczokba szaladt össze a homloka. Számításokba merült. Az asszonyt azonban, maga előtt látva ezt a derék, szépszál fiut s valószinüleg arra gondolva, hogy neki egy csepp gyermeke sincs, egyszerre valami meghatottság fogta el. Sóhajtott s bizalmasan megkérdezte a fiut:

- S miből él? Miből fizeti nekünk ezt a tenger pénzt?

A diák egy kicsit elkényszeredetten mosolygott.

- Hát igy is, ugy is akad valami, a község is megszavaz egy kis pénzt, meg egy pályamunkán dolgozom...

A mikor kiment, az asszony még mindig jólelkü mosolygással csóválta a fejét.

- Szegény! Ugy élnek ezek itt. S milyen szépen fizet!

Ebben nagy gyönyörüsége tellett s az ember is majdnem jókedvvel mosolygott, a mikor a nyugodt megelégedést megpillantotta a felesége arczán. Azt gondolta, hogy hát ilyenformán nem is olyan nagyon drága a dolog.

A diák körülbelül két esztendő mulva lett orvos. A község hivta meg valami állásba s elment. A szegény, most már kissé megpihent idegzetü asszonyra hirtelen jött ez a csapás. Könnyekben állott az arcza, a mig bucsuzott.

- Édes fiam, - mondta - maga most már el is felejt minket.

- Dehogy.

- S mi meg - Istenem - vajjon kit kapunk? Olyan szépen összeszoktunk.

- Bizony - mondta Gogicsár ur.

- Ha valakit tudna ajánlani a szobára, jó lenne. Rendes hely, sohse volt egymással semmi vesződésünk...

A doktor gondolkozott.

- Volna egy barátom. Azt hiszem, hogy éppen kvártélyt keres...

- Szól neki?

- Ha tetszik...

S már ment is. Vitte a kofferjét s már az első emelet táján járt a kanyargós lépcsőn, a mikor kisurrant utána a lakásból Gogicsár ur s áthajolva a korláton, lekiáltott:

- Hallja, azt a bizonyos barátját valahogy ide ne küldje.



VAN IGAZSÁG

Darab Mártonnak földerült az arcza, ha napfényt tapasztalt odakünn. Ugy tapasztalta tudniillik, hogy egy kicsi bejött belőle a szobába is a kis, négy apró rámába foglalt ablaknak azon a két üvegén keresztül, a mi nem ujságpapirossal volt beragasztva. - Az ágy lábánál az agyagpadlón tánczolt a napfény, a mi hogy szebb legyen, azt is megcselekedte Darab Márton, hogy az ablak párkányára állította a poharat a vizzel. Arra aztán kék, sárga, vörös foltokban ugrált az agyagon a nap, mig egyszerre aztán megint elment s várni kellett rá sokszor hetekig. Darab Márton vén ember volt és beteg. Abból élt, a mit az asszony szerzett, a ki uri házakhoz volt bejáratos nagy vendégeskedések idején. - Ha nagyon jól érezte magát Darab Márton, nyakába kanyarította a subát s a ház falát tapogatva, egyszer-egyszer neki is esve a falnak, kibotorkált a ház elé, a padra. Nagy, üres, szomoru szemei mintha halálfejből pislogtak volna ki. A csontig lesoványodott az öreg ember s a hogy a szobában is remegve, hideglelősen bámulta az utczát, nyilvánvaló volt, hogy bucsuzik a világtól. A hogy elmentek előtte az emberek, tudákosan konstatálták, hogy: már nem viszi sokáig. Erre ő is bólintott: - nem bizony - s a paraszt embernél szokatlan meleg gyöngédséggel töprengett el azon, hogy mi lesz az asszonynyal, a ki már szintén vén és beteges s egyszer csak odajut, hogy semmi munkára nem vehetik hasznát. És senkije sincs. Még csak egy ital vizet se visznek majd az ágyához. Se gyerekük, se unokájuk - s neki még jó, mert az asszony itt van, de az asszony éhenpusztul majd. A szegény vén ember becsületes arczát elöntötte a gond s a mikor lepergett a szemeiből a könny, szomoruan czepelte be magát ujra a rengeteg suba alatt a hideg, nyirkos házba.

Amikor egyszer megint künn ült a padon, Árkosi János ment el előtte. Egy lovat vezetett. Ugy látszik, hogy a kovácsnál volt. Megnézte a vén embert s lassabban ment tovább, aztán ujra visszanézett. Mintha gondolt volna valamit, de nem mondta el. A tétovázó s aztán mind határozottabb menéséből látszott ez. A bolt mögött pedig fölkanyarodott a szederfás utra, a minek a végéről nagy, fehér kőház világított le a falura. Az Árkosi háza. Azelőtt valami uré, a kit hosszas pörösködés után liczitált ki belőle a gazdag vén paraszt. A hogy Darab Márton utána nézett a ló előtt mereven lépkedő embernek, keserüség fogta el. - Lám, ez az ember gond nélkül halhatna meg. Sok jószág marad utána, meg pénz. Az igaz, hogy nem valami becsületes ember, de hát mit ér a becsület! Ide jut vele az ember, ebbe a keserü gondba. - Árkosiról sok mindenfélét pusmogtak a vidéken. Azt is, hogy annak idején összeköttetésben állott az alföldi haramiákkal s igy szerezte a vagyona alapját. Idegenből került a faluba, hát nem igen lehet tudni, hogy mi igaz a beszédből, mi nem. Az egyik fia azonban tömlöczben ül. Már négy esztendő óta. Valami rablógyilkosság sült ki rá. Egy szebinyei boltost öltek meg a falu mellett, az országuton s az Árkosi-fiura esett a gyanu. Olyan sulyos gyanu, hogy el is itélték a tagadása daczára. Akkor egy ideig kissé megrokkant az öreg paraszt, hanem amikor észrevette, hogy kárörvendő pillantások kisérik végig az utczán, megint a megközelíthetetlen, merev, büszke ember lett belőle. Csak az arcza nem tudott hazudni. Bosszusággal vegyes bánat telepedett a vonásaira s hirtelen, napról-napra őszült.

Másnap csak ugy minden czél nélkül ment végig az uton délelőtt s bosszankodott, a mikor nem találta a ház előtt a beteg Darab Mártont. Délután ujra lement az utczára s maga mögött huzva a botját, elgondolkozva ballagott le a malom felé. A Darab háza előtt még lassabban ment s jól megnézte a vén embert. Az szorongva bámult utána s valósággal megdermedt a félelemben, a mikor az ember néhány lépés után visszafordult s előbb feléje tartott, aztán befordult a vele szemben levő házba, a korcsmába. Látta, hogy odaát az ablak mellé ül s kis sunyi szemei őt vigyázzák. Nem tudott fölkelni, hogy bemenjen, pedig hideg köd ereszkedett le, a miben kinosan köhécselt. Onnan tulról az ablak mögül a két szem mindent megfigyelt. A vén beteg érezte ezt s várt valamire.

Már szürkülni kezdett az ég, a mikor kijött a másik ember a korcsmából s egy kicsit körülnézve előbb átment a másik ház elé. Nyujtotta a kezét s majdnem kiabált, olyan hangosan beszélt.

- Hogy van kigyelmed? A hideg rázza? Paprikás rumot igyék. Az kurált ki engem is.

- Nem kurál ki engem semmi.

- Dehogy nem. - S az öreg ember fölé hajolva, halkan, gyorsan kezdett el beszélni. - Csinálja ugy hogy estére egyedül legyen. Ne lásson engem senki. Beszélni akarok kigyelmeddel. Nem bánja meg. A maga dolgáról van szó.

A vén ember nehezen nézett föl reá s nem tudta felfogni, mit akar. Hanem aztán vállat vont s azt mondta: jól van.

- Egyedül lesz? S az asszony?

- Az ugy se jön ma haza. A jegyzőnél van nagy vacsora. Reggel előtt nem szabadul.

- Világot ne gyujtson.

Azzal merev, tempós lépésekkel indult meg a háza felé, a feje egy-egy biczczentésével köszönve vissza azoknak, a kik köszöntötték az uton. Darab Márton pedig bevánszorgott a házba s aggodalmasan várta az estét. Mikor már egészen besötétedett, csendesen megnyilt az ajtó, besüvített a szobába a hideg s tapogatózva kereste meg a gazdát a vendég. Darab megfogta a karját s az ablakhoz huzta, a hol már elhelyezte a két székét. Leültek s mert hosszasan tartott a csend, Darab megkérdezte:

- Mit akar tőlem, halódó embertől?

Árkosi még közelebb huzódott hozzá s a fülébe beszélt.

- Épen azért alkalmatos ember nekem kigyelmed, mert már nem viszi sokáig. Mert azt már csak tudja doktor nélkül is, hogy a halálán van. Nekem azonban még egy jót tehet, a miért cserébe aztán én is leveszem a válláról azt a gondot, hogy miből él meg az özvegy. Mert hallom, hogy panaszolt ennek is, annak is, hogy gyámoltalanul marad az asszony. Hát én adok kigyelmednek ötszáz pengőt s épen csak egy pár szót kell hogy mondjon érte. Nem most, hanem a mikor elérkezik az órája. Kell?

- Nem értem.

- Hát értse meg. Itthon akarom látni a fiamat. Szükségem van rá, meg az a zsidó nem is ért annyit, hogy egy ilyen derék gyerek tiz esztendőt üljön érte. Ha más vállalja a gyilkosságot, mindjárt kieresztik.

- Én vállaljam?

- Maga. Mit veszít vele? Magát akkor már nem lehet becsukni, mert már majdnem kivül van a világból, az én fiam pedig hazakerül.

- El se hiszik.

- Dehogy nem. Ugy kell hogy csinálja, hogy legyenek tanuk, bizonyosan itt lesz a pap is meg a szomszédokból egy-két ember vagy asszony s kigyelmed megbánta a bünét, nyomja a lelkét a bün, hát mielőtt átadná a lelkét az istennek, megvallja az esetet. S kap ezért tőlem ötszáz forintot, a miből szépen megélhet az asszony, ha valamibe belefog vele. Tegye a ládájába, ugy adom, mintha sok esztendő alatt rakosgatta volna össze. Sok aprópénzben. Nézze. - Egy zsebkendőbe kötve sok ezüstpénzt nyomott a beteg kezébe. Az csak nézett s halkan szólalt meg.

- Aztán ugy beszélnek rólam...

A másik belevágott a szavába.

- Mit bánja! Mi köze van ahhoz már magának? De az asszony nem lát szükséget.

Az ember engedni kezdett s bólintva, inkább csak a maga vigasztalására, elfogadta az okoskodást. - Mi közöm nekem már ahhoz?...

A másik ember megint beleszólott:

- A becsületes ember is épen ugy meghal, mint a másik. Nem tud semmiről.

- Persze. De nem hiszik el. Nem olyannak ismertek engem.

- Dehogy nem hiszik. Mondja azt, hogy elásta a pénzt meg a holmit, a mit elvett a zsidótól. A temető mögött a két nagy füzfa között. Háromszáz forint volt a zsidónál. Azt én beásom oda, hogy megtalálhassák, meg az egész batyuját. Üsse a kő. A fiam mégis csak előbbrevaló. Hát mit szól hozzá? Nem bizalmatlankodom, itt hagyom magának a pénzt s épen csak igérje meg, hogy megteszi...

Az öreg, fejét a mellére csüggesztve, mormogott:

- Becsületes ember vagyok.

A másik türelmetlen lett.

- Ugyan hagyjon békét azzal a maga hires becsületével. Kell a pénz vagy nem?

A beteg ember tétovázott, nemet intett s aztán egyszerre, hirtelen elhatározással ráhagyta, hogy: - igen.

A másik felállott.

- Jól van. Tegye el. Én még az éjjel beásom a föld alá a pénzt meg a holmit. Ne felejtse el. A temető mögött a két füzfa között. Én megbizom kigyelmedben. Én tudom, hogy becsületes ember...

- Csakhogy valaki tudja legalább.

Attól kezdve gyakran eljárt a ház előtt a gazdag vén paraszt, de oda se figyelt. Hallomásból tudta, hogy az öreg Darab már fel se tud kelni az ágyból s egyszer látta, hogy többen is mennek be a házba s egy gyerek kiszalad s lihegve fut föl a dombra a bolt mellett. Majd leverte a lábáról. Mérgesen szólt reá: - Hova szaladsz? - A gyerek futtában kiáltott vissza: - A papért. - Erre a vén ember betelepedett a korcsmába az ablak mellé és várt. Szurós szemei átfigyeltek a szomszéd házra s szorongva leste, hogy mi történik. Végigfutott a testén a hideg, ha arra gondolt, hogy előbb talál meghalni... S a pap se jött. De egyszerre csengetyüszót hallott s a fiu, a ki előbb fölszaladt a paplakba, levett kalappal, csöngetve ment el a korcsma ablakai alatt, utána pedig a szentséggel a pap. Most már fölállott és remegve várt.

Egyszerre kijött egy ember a házból, kinos töprengés volt az arczán s erősen törülte a homlokát. Aztán másik ember jött és asszonyok is s összebujtak és izgatottan tárgyaltak valamit. Bennről a házból visítás hallszott s komoran, sápadtan lépett ki az ajtón a pap is. A korcsmáros leánya pedig beszaladt s lihegve mesélte az apjának:

- Ő ölte meg a szebinyei zsidót. Most mondta a papnak meg az embereknek. Elásta a pénzt...

A vendég hörpintett egyet a borából s mig egész testében remegett, közönyösen nézte maga előtt a poharat.



A KENYÉR DOLGÁBAN

Éjfélkor, a mikor már lomhán készül az ujság, éppen csak itt-ott cseppen bele valami kézirat, egy jól öltözött, testes ur ment be a redakczióba. - Nini, Király ur! mondta a szolga s szélesre gömbölyödött ábrázattal állott föl a székről. - Ezt felirjuk a kéménybe. De ritkán tetszik jönni mostanában!

- Itt a Pista?

- Itt.

A vendég benyitott a szerkesztő ajtaján. Az rövidlátósan hunyorgatott elő a zöldernyős lámpa mögül s nem tulságos örömmel, de barátságosan szólott: - Ejnye Berczi, éppen jókor jösz. Elkel egy kis vidéki pénz. Micsoda nyomor. IV. Béla óta nem volt ekkora...

- Még mindig a régi vicczeken élősködtök?

- Ühüm. Helyezd magad kényelembe. Rugd le azt a sok ujságot a diványról. Hoztál valami ügyes dolgot?

- Eh, hagyj békét...

A szerkesztő inkább csak egészen magában, hogy éppen csak az arczának egy kis elmosolyodása árulta el, megkönnyebbült. Szárazon, minden érdeklődés nélkül kérdezte, hogy: hozott-e valamit, s aztán jól esett neki hallani, hogy: nem. Mintha azonban attól félne, hogy mégis előkerül a zsebekből valami, egyébről kezdett beszélni.

- Igyunk egyet? - s ábrándosan bámult bele a szivarfüstbe. - Te, szeretnék még egyszer hajnalban menni haza. De nem innen, hanem a kocsmából. Hanem hát nem lehet. Barátom, az én részemet add ki szivarban. Küldjél két skatula szivart tizennégy forintért s aztán...

A vendég szomoruan legyintett egyet s fátyolozott, rekedtes hangon, szaggatott, egy kicsit rapszodikus és épen azért gyanus hangon kezdte előadni a maga történetét.

- Ugyan hagyd. Sok baj ért az utóbbi időben. Már mint a feleségemet s az ő révén engem is. Hiszen hát voltaképen egyek vagyunk. Elég az, hogy az asszony nagyon sok veszteséget szenvedett. Becsapták itt valami házzal, meg a birtokán jég volt...

A szerkesztő sóhajtott.

- Bár az én földemet verte volna el.

A másik kedvetlenül vont vállat.

- Ugyan kérlek, a vagyon is baj, hidd el. Sok kellemetlensége van vele az embernek. Különösen az én helyzetemben. Mert hát igaz ugyan, hogy az asszony nem szól bele semmibe s azt csinálom, a mit akarok, de - hát mégis az övé minden. Az ember érzi ezt. S én hát éppen csak iró vagyok. Mig itt voltam nálatok, csináltam az ujságot, volt fizetésem, ha kicsi is, de volt. S mesterember voltam és nem müvészkedtem. Az én feleségem azonban nem a mesteremberbe szeretett bele, hanem a müvészbe. Kérlek szépen, egy ilyen gazdag özvegy, a ki a mellett csinos is, az igaz, hogy egy kicsit beteges, de csinos, határozottan mondom neked, hogy csinos, hát az ilyen asszonynak nem kell a csizmadia. A hirlapiró, a kit ide-oda küldenek s a kinek mindenféle szemétmunkát kell végezni, hogy megkeresse a maga száz forintját. Hát ő arról semmit se tudott, hogy én effélét dolgozom, hanem beleszeretett az iróba. Már tudniillik belém. Ő ugy gondolta, hogy az vagyok. - Az igaz, hogy mondtam is neki affélét, hogy ez a napszámos-munka mennyire lenyügözi az emberben az irodalmi vénát s meg hogy mi mindent tudna az ember csinálni, ha nem kellene például a rendőrséghez járni hirekért, meg effélét... Hát ő gyönyörüen elképzelte azt magának, hogy micsoda szép lesz az, hogy ő fölszabadítja a kenyérkeresés járma alól az irót s az aztán alkot és alkot és tudja a fene, hogy mit csinál... Szóval: költ s mondhatom neked, hogy voltaképen ő kérte meg a kezemet. Én nem mertem volna. Akkora láncz volt a nyakában gyöngyökkel, meg szikrákat hányt a fülében a brilliánt s előkelő megjelenés, hát nem mertem volna. - Elég az, hogy a férje lettem s elhurczolt mindenfelé nászutazni. Még Turinban is voltunk, Isten bizony. S neki sohse volt egy krajczárja se. Egy világért nem mutatta volna, hogy az övé a pénz. Ha valami számlát kellett kifizetni, hát hozzám küldte a szobalányt, hogy: - kérjen az urtól. S ha én tudja az Isten hogy min elgondolkoztam, vagy éppen csak bámultam a levegőbe, vagy az járt az eszemben, hogy de jó volna most a fiuk között iszogatni, - hát láttam, hogy tátott szemmel bámul rám s egy óráig is képes mozdulatlanul ülni, csak hogy meg ne zavarjon a gondolataimban. Azt hitte, hogy talán valami eposzon töröm a fejem, vagy effélén. Istenem, ez az asszony csakugyan megérdemelt volna valami olyan férjet, a ki regényeket irjon neki, meg szindarabokat, meg... szóval, hogy kapjon is valamit a pénzéért. - Kérlek, én csak rád rontottam s efféle intim dolgokkal untatlak, azonban elhatároztam, hogy beavatlak a dolgomba s megkérlek, hogy légy segítségemre s a mennyire aztán ugy találom előadni magát a dolgot, hogy én is szolgálatodra lehetek valamiben, hát csak légy bizalommal...

A szerkesztő bólintott.

- Persze, természetes. Kéz kezet piszkol...

- Ne kedélyeskedj. Ha el akarsz kergetni...

- Dehogy akarlak.

- Hát a mikor haza jöttünk, akkor láttam csak igazán, hogy micsoda ur vagyok. A kocsi várt a déli vasutnál s nem jött át Pestre, hanem porondos, tiszta, világos utakon fölkanyarodott a villához a hegyre. A kerti kapu mellől, kis házból lámpafény derengett ki. Nagyon barátságos, a legszivesebben mindjárt ott telepedtem volna meg, onnan szaladt ki egy ember, hogy kétfelé tárja a nagy rácsos kaput a lovak előtt s aztán még jócskán mentünk, mig a ház elé értünk. Ott inas várt kettő is, szobalány, annak a háta mögött valami házvezetőnőféle s messzebb, jobbra egy a pinczébe nyiló ajtóból erős fény tört elő s a fényben egy pillanatra a fehérsipkás szakács feje. Arra kukkantott ki, hogy megjöttünk-e csakugyan. S egészen különös formáju ház. Az asszony még akkor este megmutatta. Végigjártuk az egészet. A földszinten van talán tizennégy szoba. Nem... De mégis. Annyi. Az emeleten pedig egyetlenegy. Abba a nagy ebédlőből lehet följutni kis, egy sarokban függönyök közé rejtett csigalépcsőn. Bámultam, hogy vajjon mire való ez a bolond építkezés, s a mikor fenn vagyunk a szobában, a mi szép, nagy s csupa bőrbutorral van tele, meg egy rengeteg iróasztal van a sarkában, hát azt mondja az asszony: - Édesem, ha csendre, nyugalomra van szüksége, hát azt itt megtalálja. - Azt mondtam, hogy hát igen, igen, ez csakugyan nagyszerü hely az iráshoz, de azonközben igazán mondom, hogy bambán bámultam körül az én dolgozótermemben. A mit én akarok irni, a néhány levél havonkint, a testvéremnek meg anyámnak, hogy hál' Istennek jól vagyunk, hát ahhoz igazán elég volna egy hatodrész akkora iróasztal s egy egészen kicsi szoba valahol a konyha mellett. Megijedtem, hidd el, hogy egész komolyan megijedtem s a mikor egyedül maradtam a szobámban, hát rengeteg nagy szomoruság fogott el. - Nekem végem van, gondoltam. - Nekem végem, hanem ez a szegény asszony... A ki, ha megindulok járkálni a kertben, a függönyt egy piczit félrehajtva, les utánam. Azt lesi tudniillik, hogy vajjon min gondolkozom. Nekem végem, van. Erkölcsileg tudniillik. Én le se köpöm magamat, annyira utálom magamat. S egyszer elkövetkezik majd az is, hogy ez a szegény asszony észreveszi, hogy ki vagyok. S akkor aztán én nemcsak magam előtt vagyok semmi ember, hanem előtte is. Hát én magamra nézve leszámoltam a világgal. Nekem hiába ad akármicsoda asztalt meg szobát, én nem tudok irni. Ha csak ugy irok, irok a magam esze szerint, hát azzal nem sokra megyek, mert okos. Meglátja, hogy nem sokat ér az, a mit a nagy nyugalommal teremtett. Tudniillik mondhatom neked, hogy néha azt veszem észre, hogy lábujjhegyen jár és suttogva beszél az egész háznép. Olyankor engem kimélnek. - Hogy én irok, - azt mondják. - S én már el is szökném, hanem nagyon, de nagyon sajnálom ezt a szegény asszonyt. Akárhogy lesüti is a szemét, a pillái alatt ott van a hisztérikus, elnyelt, visszafojtott, de már-már kitörő követelés, hogy: mi lesz? - Én tudom, hogy mi. Semmi. Neki azonban rettenetes lesz rájönni arra, hogy mesterlegény vagyok. Hogy csak egy - ő bizonyosan ugy gondolja - csinos fiut kapott és én szeretném odáig elodázni ezt a kiábrándulást, a meddig csak lehet. Csak érette. Én rosszul érzem magam s még sokkal rosszabbul, ha hazudni kezdek majd. - Hát kérlek, kellene nekem egy fiu, valami nem tulságosan tehetséges ember, semmi esetre se olyan, a ki zseniáliskodik, valami jóravaló fiu, a kivel összeüthetnénk holmit. Apró kis munkákat, meg nagyobbakat, akármit, a mi éppen előadja magát... a kihez én eljárnék... Van néked valami ilyen embered?

A szerkesztő gondolkozott.

- Hát van, van...

- Beszélhetnék vele? Vagy talán informálnád?...

- Igen. Majd inkább én. Az a fiu tudniillik tele van ambiczióval s én mégis inkább ki tudom ölni belőle. Annál is inkább, mert az egyetemre is jár s pénz kéne neki... Egy kis pupos.

A vendég felállott s bizonykodott:

- Nálam meglesz neki a kenyere.



KIFELÉ

A szörnyü meleg napokra egyszerre hideg következett. Sokfelé jég esett s a vizes, fagyos csapadék elölte azt a kis napfényt, a mi kikivánkozott a fellegek mögül. Annak a bizonyos Bojth doktornak, a ki sok-sok háznak régi, becsületes öreg orvosa, egyszerre rémsok dolga akadt. A nehézkes vén batár a két szürkével egész nap trappolt erre-arra, különösen az olyan házakba, a hol gyerek van s az öreg ur, a ki maga is nyugalomba kivánkozó zörgős csontu, majdnem egészen fehér fejü ember volt, egymás után ültette a térdére a gyermekeket s a csepp népséget: - Tudsz-e nyelni? Fáj-e, ha iszol? mond: - á, hosszan, igy: - áááá s aztán alattomosan, mintha csak játszanék velük, belopta a gyerek szájába a lápiszt, a miről pedig azt hazudta, hogy czeruza s végigkente a duzzadt mandulákon s a dagadt torkok falán, miközben alaposan megrugdosták a gyerekek. Némely helyre aztán holnap már nem is ment el. Csak beszólott a házmesterhez megkérdezni, hogy vége van-e már a gyereknek. S egy-egy becsületes, szomoru köny pergett ki a sötét szemüvege alól, ha valamelyik kis barátjának kialudt a szegényes mécse. Ez az a bizonyos Bojth doktor, a ki már akkor is öreg ember volt, mikor az én torkomba nyomta be a czeruzáját annak idején s a kit mi mindig megijesztettünk, a mikor jött. Előugrottunk az ajtó mögül és azt kiáltottuk, hogy: hamm! Ez azt jelentette, hogy mindjárt bekapjuk. Ő pedig rendesen összerázkódott, iszonyu rémülettel bámult reánk s vaczogott az a néhány foga, a mi megvolt még neki, azt rebegte: - Jézus Máriám, ugy megijedtem, hogy egy krajczár se maradt a zsebemben. - Ugyanez a Bojth doktor... szóval, ide-oda döczögött a kocsi s némely házból nagyon szomoruan jött ki az öreg doktor.

Az Iszákék kapuját is csöndesen huzta be maga mögött, még arra is vigyázva, hogy a kilincs ne csattanjon nagyot az ütközőn. Mintha elszontyolodott volna, nagy szomoruság, szégyen, bosszuság borult redős arczára s az orvos tanácstalanul tapogatódzva lépte meg a batárt s néhány lépést. Olyan pillanata volt az öreg urnak, a mikor nagyon a szivére vette azt a nagy nyomoruságot, hogy az orvos a természet ellenében semmi. Az őserő keresztülgázol a tudományon és teremt és gyilkol.

Az imént épen gyilkolt.

Benn az Iszák-féle kis házban mindössze három nap óta arról panaszkodott a gyerek, hogy valami szurja a torkát. Minthogyha tü akadt volna meg benne. Igy informálták az öreg Bojthot is, az pedig azt mondta: - Igen, hát majd megpróbáljuk kivenni. - S belenyult a czeruzával a gyerek torkába, aztán háromszor-négyszer is megállott naponként a ház előtt a két vén szürke. Azonban hiábavaló volt az utjuk. A mikor utoljára ment ki a kapun a gazdájuk, már együtt volt a kis rácsos ágy mellett a család. A gyerek anyja megüvegesedett, zavaros, merev pillantással bámult a mindig halványabb kis szőke fejre, az apja komoran a kis czipőt, a komikus kis nadrágocskát nézte, messzebb a nagyszülők suttogtak és egy pap, az Iszák ur bátyja.

Az ágy szélén pedig egy apácza ült s néha letörülte a gyerek homlokát. Finom, fehér kezeit néha a gyerek mellére tette. Alig-alig ketyegett már a kis óramü alatta. Egyszer aztán egészen megállott, az apácza másik keze a kendővel letévedt a gyerek homlokáról a szemeire. Iszonyu csend lett s valami dohos pinczeszag árasztotta el a szobát. A papé volt az első szó, a mi elhangzott.

- Az Isten adta, az Isten elvette.

A férfi az ágy lábánál elkényszeredett mosolygással nézett rá.

- Nekem beszélhetsz.

Az asszony pedig észre se vette, hogy mi történt.

Harmadnapra magukhoz tértek egy kicsit. Csak az asszonynyal nem birtak. Iszonyuan össze volt törve, sokszor elaludt, hacsak leült, már mindjárt elnyomta az álom. Föl kellett rázni belőle, mivelhogy az öreg Bojth azt mondta, hogy az ilyen álom-kórság veszedelmes, semmiképen se kell eltürni.

Aztán meg valósággal tulságosan élénk lett. A temetés délelőttjén maga vigyázott a takarításra, mert a mint mondta: - jön a sok vendég, aztán semmi sincs rendben, még megtalálják szólani. Porolt, törülgetett, a cselédek sarkában járt, kiment a konyhára is az ebédet megkóstolni s majdnem derüsen fogadta délben az urát. A férfit nyugtalanította kissé a gyors átalakulás, de azt hitte, hogy miatta játszik szinházat az asszony. Iszonyuan sajgott benne a fájdalom s csodálattal nézett föl a feleségére.

Magában azt gondolta: - lám, lám, lám, ők mégis jobban birják.

Délután sok kocsi jött. Jóbarátok, ismerősök, a komáék is, a kik a gyereket a keresztviz alá tartották, aztán kollegák a miniszteriumból, sőt egy államtitkár is. Ez a körülmény a gyülekezetben bizonyos megelégedést, ugyszólván csendes büszkeséget idézett elő. Valami förtelmes kék kocsit is küldött a temetéses vállalat, a minek a bakja mögött üvegszekrény van. Ebbe semmiképen se akarja bebocsátani a gyereket az asszony. Összegubbaszkodva, irtózattal nézett rá s a mikor a kocsi mégse mozdult, rekedten kiabált: - vigyék innen, vigyék...

Egy fiakkerbe ült be az urával, a térdeikre fektették a kis koporsót s erre megnyugodott. A férje iszonyuan szenvedett mellette, de erősen tartotta magát s azon gondolkozott, hogy micsoda müvészettel lehetne valahogyan könnyebbé tenni az elválást az anya és a gyermek között. A kocsi lassan, lépésben haladt, mögötte a többi s a hosszu, terhes hallgatás után megszólalt az ember:

- Látod fiam, csakugyan igaz az, hogy az Isten adta, hát szabad is neki visszavenni. Ad másikat majd; fiatalok vagyunk, előttünk áll még az egész élet...

Az asszony gépiesen rámondta, hogy igaz; de mintha oda sem hallgatott volna, kibámult kétfelé az aszott, most már ujra forró napsugárban sárgálló világba.

- Aztán édes fiam, a gyerek bizony csak gyerek. Gyönge szervezet még a legerősebb is. És a hogy itt körös-körül nézel, minden arra tanít, hogy minden elmulik. Miért lehessünk mi épen azok a büszkék, a kik kivételt akarunk magunknak a nagy rend alól. Aztán meg fiam...

Az asszony ráhagyta.

- Igaz, igaz...

- ...Annyian, de annyian temettek már az idén. Jóformán mindenki. Ha mind kétségbe esnénk, senkise maradna már ezen a világon, a ki tovább dolgozzék. Nem igaz?

- Igaz.

- S jóformán azt se tudjuk, hogy mit temettünk. Ez az édes kis gyermek csak szép volt, meg kedves s mostig nem is kivánt tőle senki egyebet. De honnan tudhatná megmondani azt az ember, hogy vajjon az életre volt-e teremtve? Lett volna-e benne elég erő, akarat, kitartás, hogy váljék belőle valami. A világban már verekedni kell, vajjon birta volna-e az ökle?... Az igaz, hogy derekas kis ökle volt.

Az asszony a könnyein át mosolyogva ismételte:

- Derekas kis ökle...

- De hogy fejlődött volna tovább? Drága, édes kicsi aranygyermek volt, de vajjon mi lappangott benne? Valami olyan, a mit se tőlem nem örökölt, se tőled, épen csak hozzájutott valahogy. Ki tudja?

Az asszony ujra ráhagyta.

- Igaz.

Azonközben befordultak a temető kapuján s csupa nagy sir, magas oszlopok, keresztek között járt a kocsi. Ezeket csak nézte az asszony, de nem igen látta. Előre figyelt, hogy hol kezdődik a gyermektemető, a kicsi dombon, kis kövek. Ugy kihajlott a kocsiból, hogy az ura megfogta a karját s gyöngéden rákényszerítette arra, hogy reá figyeljen. Megint beszélt hozzá. Most már még tovább ment a következtetéseiben, valósággal belehajszolta magát annak a bizonyításába, hogy voltaképen nincs is veszteségük, vagy ha van, hát nem lehet tudni az igazi értékét annak, a mit vesztettek.

- Édes fiam, - mondta - édes fiam, csak próbálj gondolkozni. Próbáld meg. Lásd, hány meg hány ember lett valósággal szerencsétlensége a családjának, pedig gyereknek épen olyan drága volt, mint ez itt. Hátha sok esztendő könnyhullatását előzzük meg azzal, hogy most sírunk...

Az asszony hirtelen megragadta a férfi kezét, ugy megszorította, hogy az fölszisszent s remegve, nyögve vágott a szavába:

- De sírj és ne beszélj.

A férfi elhallgatott s a kocsi lassan egy mellékutra kanyarodott be, a kis kövek közé. Már fátyolos volt az ő szeme is, a mig végignézett a széles nagy mezőn.

- Hogy el fog itt veszni... - mondta fuldokolva az asszony. - Hogy elvész itt minden.



A VÉNSÉG

A pinczében, falusi parasztház alatt élt a többek között két bogár. Házaspár. Jólelkü népek voltak, mert megosztották szegénységüket egy harmadik bogárral, a ki pedig nem is volt a fajtájukból való. Sokkal szebb volt, mint ők. Valami vén harczos czinczér, aranyos pánczélban s hosszu, vitézi aranybajusszal piczi feje két oldalán. Ugy kell lenni, hogy csak véletlenül került le a pinczébe az agyagszinü, földhöz tapadó, egyszerü népség közé. Ott aztán egy kis baj esett vele. Valami ászokfa megmozdult egy kicsit, talán egy vonalnyit, éppen akkor, a mikor az öreg bogár végigmászott mellette s lecsippentette két lábát. Ilyen állapotban találták meg az agyagosok s gondját viselték aztán. Igazában azt kellene mondani, hogy voltaképen meghódoltak neki, mert a mikor már fölépült és éppen csak bicczentett egy kicsit, - maradt neki elég lába, - éppen ugy kiszolgálták, mint azelőtt. S a szép és tekintélyes öreg harczos kegyesen fogadta a gondoskodást. Érdemei elismerésének tekintette azt, hogy a szájába hordják a falatot s ezzel persze megsokszorosodott a szegény kis szürke házaspár gondja. Mert ez a kis bogár-pár szolid, becsületes nép volt. Állandó lakással, arra való ambiczió nélkül, hogy sokat lássanak a világból, bár ők is megtehették volna azt, a mit például igy nyáridőn megcselekszenek a legyek, hogy fölszállva egy-egy vasuti kocsiba, elutaznak északra, délre. Az élet egyhangu volt a pincze homályában. Néha találkoztak rokonokkal meg ismerősökkel, a kiket persze elsősorban a megbénult agg harczos érdekelt. - Ugyan dobják már ki kendtek azt a herét, - mondták a házaspárnak. - Kendtek lesoványodnak, ő meg poczakot ereszt. - A két jámbor azonban megbotránkozott az ilyen beszédeken s most már szent kötelességének tekintette megkettőzött buzgalommal állani az agg harczos szolgálatára. Az tudniillik jóllakottan és ha éppen kedve volt rá, nagy meséket mondott el nekik a háborukról, a melyekben részt vett. A két kis buta bogár elálmélkodva hallgatta.

Néha megnyilt a pinczeajtó. Ilyenkor szörnyü világosság lett, a mi elől hordók, ócska vödrök, gerendák mögé menekültek a bogarak s csak félszemmel pislogtak ki, hogy mi lesz. Különös formáju lények jöttek le a garádicson. Fenn az udvaron, meg a szobában is láthatni őket. Nem olyanok, mint azok a négy oszlopon járók, a melyek esténkint a kut mellett vályuhoz sorakoznak inni. Ezek két oszlopon járnak. Némelyiknél az oszlop magas s félig valami állatbőrbe van bujtatva, azután meg posztóba. A hol az oszlopok egyesülnek, ott elől sok piczi fényes pityke borítja az otrombát. Igy nevezték el a különös földfeletti lényeknek ezt a fajtáját a bogarak. A pitykék felett két oldalt ujra két hatalmas, de az alsó oszlopoknál mégis kisebb nyulványnyal rendelkeznek s ezt a nyulványt használják fel arra, hogy a különös teremtmények másik, de kevésbbé otromba fajtáját magukhoz szorítsák. S ilyenkor - ugy látszik - harapnak is, vagy valami ilyest csinálnak. Mindenesetre erőszakoskodnak, mert a másik fajta teremtmény visítani szokott: - Jani, eltöröd a derekam. A másik fajta tudniillik gyöngébbnek látszik, azért vesz magára sok kemény, ropogós vásznat. Italért szoktak jönni. Otromba fordít egyet valami pöczkön, a mi a hordóba van ütve s a másik alá tartja a bögrét. Azután azonban nem mennek mindjárt föl, hanem leülnek a legalsó garádicsra vagy a hordók mellé az ászokgerendára s beszélgetnek. Megesik, hogy fennről leszól egy másik otromba: - gyertek mán, - de oda se hallgatnak. Az a másik odafenn egészen másik fajta lehet. Három oszlopon jár, két vastagon és egy sokkal vékonyabbon s ennek daczára alig czipeli magát. S mintha hóval volna behintve, ámbár ez nyáron alig hihető.

Egyszer az öreg czinczér csendes volt és szomoru. Nem beszélt a csatákról, a miket megvivott. Mintha magába szállott volna, elkomolyodott. Mintha megcsapta volna a sejtés szele, hogy el kell mulni. Ott hagyta az eléje hordott jó falatot s elkezdett beszélni a két kis szürke bogárnak a vénségről. Bölcsen.

- Lássátok, ez a világ szörnyü nagy. Bejártam belőle egy darabot, de az nagyon kicsi az egészhez képest. S mindenféle állat él rajta, nem csak bogár. Sőt mondhatom, hogy a bogár a leghátramaradottabb. A bogár nem tud semmit. Még azt se tudja, hogy mivel tartozik az öregségnek. Hallottam néhányszor, hogy titeket arra ingerelt a többi, hogy engem dobjatok ki a lyukból s dicsérem a sziveteket, hogy meg nem tettétek. De az eszeteket is. Pedig milyen könnyü lett volna egy ilyen magával tehetetlen öreggel elbánni. A vénségnek tudniillik tartozunk annyival, hogy nyugalmat adjunk neki. Annak, a ki nem tud dolgozni, meg kell adni azt a tudatot, hogy a munkájára már nincs is szükség. Ezt más mindenki tudja a világon, csak a bogarak nem. Hiszen tegnap nélkül nincs ma, a muló élet nélkül nincs ébredő élet. A vénekről gondoskodni nem szivesség, hanem kötelesség. Ezzel becsüljük meg valamicskét az életet. Akármicsoda élet is az. Bogárélet? Mindegy. A felsőbb lények tudják ezt. Mind tudják. Csak mi szegény bogarak vagyunk olyan alacsonyak, hogy a véneket elpusztítjuk a föld szinéről.

Nyilt az ajtó, a vén czinczér elhallgatott s csápjai árnyékába huzódott meg a két kis agyag-szürke bogár. Odameresztették a szemüket azokra, a kik lejöttek a garádicson a bögrével s hallgatták, hogy mit beszélnek ezek a különös teremtmények, a kik bizonyára azokhoz a felsőbb lényekhez tartoznak, a kikről az imént az öreg hős beszélt. Azok megtöltötték a bögrét s aztán nem is igen közel egymáshoz, leültek a gerendára. Nagy szünet következett s lassan mondta az egyik, a kinek sok fényes pityke volt a mellén.

- Kiesz mindenünkből. Járni se tud már, de három helyett eszik. Meg a sok bor. Mire hozzájuthatnánk, hogy beleüljünk a magunkéba, hát fölfalja a vagyont. Telhetetlen vén döge.

- Jani, az apád, - mondta a másik feddőleg.

- Bánom is én. Agyonverem. Vagy ha te tudnál valamit szerezni, a mit beadhatnánk neki.

- Hogy a tömlöczbe kerüljek?

- Nem kell azt ugy csinálni.

- S aztán különben is ő szerezte a birtokot. Szegény zsellér volt s megszedte magát. Az övé minden, a mig él.

- Eleget élt már. Vagy ne adj neki enni. Éppen csak hogy tengjen. S bort se. Cziberét neki. Majd csak elpusztul. Vagy csak lassan keverj bele valamit az ételébe. Minden nap egy csöppet... - Nagyot csapott a gerendára. - Nem akarom már látni.

A másik a vállai közé huzta be a fejét és remegett.

- Majd kitalálunk valamit. Délután elmegyek a Tecza nénihez. Annak van sok mindenféle orvossága. Porban is, meg vizben is.

- Bánom is én, csak pusztuljon.

Fennről leszólt a három oszlopon járó fehérfejü.

- Gyertek mán.

A fiu visszaszólt neki:

- Várjon. Majd még magáért sietek is. Megyek, ha akarok.



AZ ÉG S A FÖLD KÖZÖTT

Konta urnak könyökbe hajló lakása volt a negyedik emeleten. Két szobának az ablakából messze el lehetett látni a budai hegyek felé és közben egy egész világot. Egy kicsit balra a pályaudvar, aztán egymásba futó rengeteg sok fényes vonal a földön, a sinek, a melyeken állandóan vonatok jöttek-mentek, meg egy csomó mozdony szaladgált ide-oda, összeszedve a szerteszéledt kocsinyájat. S az egész testet átszelte egy széles, karcsu vaslábokon álló hid, hogy két forgalmas városrész között meg ne akassza a közlekedést a pályaudvar. Lenn a hid innenső végében szánalmas kis szökőkut a nedves téglafalba belevágva és a még kissé bemélyített fülkében egy vetkőző márványhölgy, a kire a sekély vizecskéből bamba teknősbékák bámultak föl, hogy: csak nem akar fürdeni... Lenn az utcza a hid feljárója miatt összehorpadt s látni nem lehetett a magasból, csak hallani, hogy villamos kocsik járnak rajta, ki a liget felé, az utcza végében már kormos fák között. - A harmadik szoba két ablaka egészen keskeny mellékutczára nyilik. Itt már a szem egész világa a szemben levő háromemeletes házba vész bele. Veszedelmesen ki kellene nézni, hogy lenézzen az ember a mindig párákban uszó piszkos utczára. Hanem a másik ház szemben érdekes. Konta ur nézte például, hogy mi mindent varrnak egy nagyságának a harmadik emeleten a szabónék s hogy az egyik redőnyt már hónapok óta nem lehet leereszteni. S mert pedáns ember volt, mérgelődött. - Istenem, hogy lehet ennyi ideig türni ezt a rendetlenséget...

Ez a szoba volt a gyermekeké. Négy volt a gyerek. Egy kis fiu s egy még kisebb. Aztán egy annál is kisebb leány és egy egészen piczi, kétesztendős leány. A legnagyobb gyermek se nyolcz éves még, mély pillantásu, okos fiu. A másik inkább zseniális. Buta is meg bölcs is egyszerre s fékezhetetlen. A nagyobbik leány szép, a kicsi: bájos. - A mint egy délben hazament Konta ur, egyenesen hozzájuk nyitott be. De lassan, hogy lehetőleg észrevétlenül benn legyen s egyszerre rohanják meg valamennyien. A hogy azonban benyitotta az ajtót dermedten állott meg a küszöbön. A nyitott ablak párkányán feküdt a három nagyobb gyerek. A kurtalábu kislány lábacskái támasz nélkül kalimpálnak benn az ablak belső párkányán s a két fiu is térdelt a deszkán, a mint a széles párkányon elnyulva lebámult az utczára. A két fiu összeilleszkedett teste közötti mélyedésben pedig a legkisebb gyerek nyujtózott el. A lehajtott szőke fején látni lehetett, hogy ő is lenéz az utczára. Az ablak mellett kis gyerekasztal állott, mellette szék, mutatva az utat, a melyen ez a csöpp hölgy eljutott az ég és a föld közé.

Konta ur egy pillanatig arra gondolt, hogy pár nagy lépéssel az ablakhoz rohan s egyszerre megfogja valamennyit, hanem ismerte a padlót. Tudta, hogy recseg, s attól tartott, hogy az első lépésnél már megrémülnek és kilódulnak az ablakon - s nem jut el elég gyorsan hozzájuk. Hiányozni fog valami a másodperczből, a mi alatt meg kell ragadni őket - s mint a tolvaj, olyan lassan csukta be maga mögött az ajtót. A szőnyeg nem ért el egészen az ajtóig, hát egy nagy lépéssel lépett reá s aztán szó nélkül elmenve az egyéb ajtók mellett, kibotorkált a folyosóra. Lopózkodva, minden pillanatban megállva és valami talán bennről vagy lennről érkező neszre figyelve - surrant le a lépcsőn. Az első emelet párkányánál már tisztában volt a hanggal és a miről szó lehet. Fennről iszonyu visítást, lennről pedig egy tompa puffanást, aztán lassanként, de rohamosan gyülekező elszörnyüködést várt. Erre megállott a szive dobogása s a kalapja alól nehéz cseppekben ömlött az arczára meg le a gallérja alá a viz. - Az Isten egyébként segíthet - mondta s előbb jobbra is, balra is pislogva, kiment az utczára.

Csend volt. Mind a két oldalon villamos kocsi bontakozott ki a ritkás szürke ködből s a hid kocsiutján nehéz lépésekkel baktatott föl két nagy pej egy tégláskocsival. Konta ur várt s azt gondolta: - hát hiszen nem megy az olyan egyszerre. Előbb játszanak, lökdösődnek egy kicsit... Szóval: semmit se jelent az, hogy még csendesség van. Lesz itt még ma egyéb is - s a tenyerével törülve az arczát, zavaros pillantással nézte az utat, hogy merre menjen. Gondolta, hogy a kis utcza felé volna a legokosabb s aztán megállani a tulsó gyalogjárón, felkiáltani, hogy: takarodtok be! - De hát esetleg épen ebből származnék a szerencsétlenség! Hát lassan ráhatározta magát, hogy az ellenkező irányban indul meg, a mikor azonban a hid alatt hosszan fütyülve elment egy vonat, már kész volt a terve arra nézve is, hogy mit csinál azután. - Rögtön elutazik. Neki itt nem kell semmi. Azon fog igyekezni, hogy elfelejtse azt, hogy valaha gyermeke volt. És aztán nem is kell több. Nem érdemes. Néhány ilyen félóra és megbolondulhat az ember. Lemegy a tenger mellé. Tudni se akar itthon senkiről. Remete lesz. A leveleket felbontatlanul küldi vissza, ha utána mennek, megszökik. Nem kell semmi ebből a városból.

Azt nem annyira kiszámította, mint inkább elhatározta, hogy egy félóra alatt rendbejön a dolog. Vagy igy, vagy ugy. Azt kell kivárni valahogy, nem messze innen, benne abban a gyürüben, a miben hullámot vet az ezen ponton történő minden esemény. Figyelve a hangokat, az utczát, hogy nem puposodik-e fel rajta az izgalom, nem vet-e hullámokat a most csendes zsibongásban a hirtelen támadt elszörnyedés... Egy kis korcsmába tért be a legközelebbi sarkon s lehetőleg nyugodtan ült le az ablak mellé.

- Rossz szinben tetszik lenni - mondta az asszony, a mikor eléje tette a sört.

- Rosszban, igen... De elnézett, hogy ne kelljen tovább beszélnie s egy pillanatra mosolygás szaladt végig az arczán. Arra gondolt, hogy sokszor olvasta mindenféle könyvekben, hogy: a kétségbeesés fájdalma meg az ilyen szivfájdalom, meg olyan szivfájdalom - és lebecsülte az efféle virágos beszédet. Pedig hát csakugyan. Iszonyu szurásokat érzett a szivében. Ütemesen, hevesen összehuzódott, a mikor érezte, hogy megint jön egy, meg ujra egy. Fizikai kin, mintha a teste is belebetegednék a kétségbeesésbe. Aztán meg egyéb gondja támadt. Érezte, hogy neki ebben a pillanatban csak lesujtott embernek volna szabad lenni vagy olyannak, a ki arra vár, hogy minden pillanatban agyonverhetik, s megrémült attól, hogy még ebben az állapotban is okoskodik. - Hát mi lesz velem, ha igy élek? Ha mindig figyelek... Hiszen én akkor mindenképen hamar elpusztulok. Hát ha én már szerencsétlen se lehetek, olyan igazán szerencsétlen, hogy ne vigyázzam a jelenségeket, hát akkor mért élek... S most egyszerre magába mélyedt s átkozta az eszét, a mi igy berendezkedik a maga különös czéljaira és még annyi nyugtot se ad, hogy belemerülhessen a nirvánába, hogy minden számvetés nélkül sírjon...

Messziről csöngetés hallszott s erre felugrott.

A korcsmárosné a szomszéd asztal mellé telepedve bámult rá, azt kérdezte meg: - A mentők? - Az asszony figyelt s egy kicsit bámulva nézett rá. - Dehogy. A villamos. De csakugyan rossz szinben tetszik lenni. - Magában pedig elgondolkozott, hogy mi baja lehet? S valami csendes sejtés fészkelte be magát a kövér polgárasszonyba abban az irányban, hogy nincs kizárva az, hogy itt készül valami. Egy ilyen máskülönben rendes ember egyszerre ugrálni kezd meg kiabál... Az ilyen esetek sürün előfordulnak az ujságban. - Egyszerre meg sok ember jött. Konta ur ujra fölállott s a száját eltátva bámult bele az utczába. Hanem az emberek nem siettek. Valami mühelyből jöttek ki, táskája is volt mindeniknek, hát csak visszaült a székre s minél elfogulatlanabbul igyekezett szétnézni a helyiségben. Az idegességét már csak az mutatta, hogy sürün nézte az órát. A mikor azonban letelt a félóra, csak a belsejében háborogva, de a külső viselkedésében csendes nyugalommal indult meg haza. S a hogy benyitotta az ajtót a gyermekekhez, épen csak nagyon szomoru volt. Tönkrevert ember, a ki egy kis gyermekszékre kuporodva, bágyadtan nézett szét a szobában. Csendesen, minden indulat nélkül mondta a nagy fiunak:

- Téged agyonverlek.

Erre elétalpalt a piczi leány.

- Engem nem, ugy-e nem?

Az ember egy öleléssel összetapadt a gyerekkel és sugdosott neki.

- Téged nem. Te jó vagy.



A SZIKLA

Az iró regényt irt. Minden csalafintaság nélkül való egyszerü történetet, a mi simán, az egyszerüségében valami megkapó méltósággal hömpölygött le a maga medrében, mint valami nagy folyó, a minek a tetején fehérvitorlás, kedves kis hajó uszik. A hajócska kis, ártatlan szerelem volt, belecsöppentve az életről rajzolt nagy képbe, pihenőnek az olvasó számára, a hogy a komor valóságok közül ki-kibukkant a leány meg a fiu kis regényének egy-egy foszlánya. - A mint ez már szokás, az iró előbb egy ujságnak adta el a regényt és pedig száz forintért. Többet sehol se akartak adni, mert azt mondták, hogy: - a regény, hát az olyan dolog, hogy lehet fordítani idegenből is. - Sőt - mondta az egyik szerkesztő - az idegen regények jobbak is. Inkább kelletik magukat. Magyart közölni jóformán csak patriotizmus és ráfizet az ujság. Tessék meghinni. Az asszonyok lemondják a lapot.

Azonban hatszáz forintért mégis elkelt a regény és a pénz hirtelen elment régi számlákra. Olyan husra meg kenyérre, a mit már régen megevett az iró meg az asszony meg a gyerekek, a kik öten valának. Valami uj forrás után kellett tehát nézni s mig az iró azon gondolkozott, hogy mihez fogjon, az asszonynak az jutott az eszébe, hogy most már ki lehetne adni könyvben is a regényt. Ez a második bőr, a hájasabb bőr, a mit le lehet nyuzni róla. - Hát csakugyan - mondta az iró s másnap bement a városba kiadót keresni. Az egész dolog tudniillik Budapest mellett történt, egy kis faluban a Duna mellett, pázsitos udvar közepén épült kis házban, a hol az iró nyaralt.

Azonban részben azért, mert nyár volt, részben pedig azért, mert a kiadók is ugy gondolkoznak a magyar regényt illetőleg, mint az ujságok, sehol se fogadták valami tüneményes örömmel. Voltaképen csak kis hivatalnokokkal beszélt, mert a főnök urak nyáron nem igen néznek be az üzletbe s az emberkék savanyuak voltak, mint a czitrom. - Regény? Ugyan kérem, ki olvas végig manapság egy regényt? Szaladnak az emberek a kenyér után. Regény, a mikor ilyen termésre van kilátás? Tessék elhinni, hogy megérzi ezt az egész ország. Mind a földből élünk. Dehogy kell nekünk efféle az idén. Talán jövőre. - Másutt azt mondták: - egyelőre nem igérhetjük.

- Legalább olvassák el.

- Még azt se.

Végigjárta a várost s estére fáradtan és elkeseredve ment haza a hajóval. Az asszony a hidnál várta s a gyermekek közül is három. A másik kettő nem jöhetett ki, mert rongyos volt a czipője. Egyébként is nyomasztó volt az anyagi helyzet. A sváb asszony, a kitől a tejet vették, egyszerre csak megbolondult s azt mondta, hogy meggondolta a dolgot s fizessék ki s ezután mindennap fizessék ki, mert egy másik sváb asszony azt mondta neki, hogy a pestiekkel vigyázni kell. Ordítva ment el s a többi sváb igazat adott neki. Reggel óta azt érzi az asszony, hogy szemmel tartják. A cselédnek is itt van a hónapja és most már halomra gyült a ruha, mosni is kell - és több efféle. - Az iró fásultan hallgatta, szó nélkül ette meg a vacsorát is s aztán kiült a czigarettával az eresz alá. Meleg volt, fülledt fekete este, a miben a szomszéd pajták büze rátelepedett a házra. Egyszerre fütty hallatszott a Dunáról. Az asszony megjegyezte: - a bécsi hajó. - Ezt minden este konstatálták. Szegény ember szegény az eseményekben is. Aztán megint nagyot hallgattak. Hirtelen azt kérdezte az asszony:

- Tauber és társánál is voltál?

- Hogyne? Az volt az első dolgom. Hanem még csak el se olvassák. Azt mondják, hogy ők most az iskolakönyvre adták magukat, egyáltalában nem foglalkoznak az irodalommal. Megszedték magukat rajta - s most már iskolakönyvre adták magukat.

- Velük mégis lehetne csinálni valamit.

- Hogyan?

- A háziur, a mi háziurunk a Tauber házában házmester.

- És aztán?

- Nem is olyan bolond dolog. Szóltam neki. Te, ez nem is olyan házmester, mint a többi. Tisztára uri formája van. Aranyláncza s a hogy ő mondja, tizennégy év óta van a házba. Tisztára bizalmi ember. Azt mondja, hogy néha hónapokig se számol vele Tauber. Ő csak viszi be a pénzt a takarékpénztárba s Tauber mindenben hallgat rá. Talán ebben is.

- Eredj, te bolond...

- Nono, én csak azt tudom, hogy pénz kell s mit árt az neked, ha kihasználod az összeköttetéseidet? Mert házmester? Hát az is összeköttetés. Holnap kijön. Beszélj vele - s ha komikus neked a dolog, hát kaczagj rajta. Neki talán éppen csak egy szót kell szólni...

- Hagyj már békében ezzel az ostobasággal!

Másnap csakugyan kiment a háziur a feleségével együtt. Előbb körülszimatolták a kertet s különösen az asszony gyilkos pillantásokkal vigyázta meg a fákat és a szőlőtőkéket, hogy nem hiányzik-e róluk a gyümölcs. Az iró gyermekei mellette tipegtek, de rájuk se nézett. Miután azonban a baraczkfákkal is tisztába jött, az egyikre rámordult: - Menjen innen, összetapossa az ugorkát!

Azalatt a férfi a kosarakkal az udvar egyetlen lombos fája alá telepedett, kacskaringós tajtékszipkából szivarozott s időnkint bort ivott vizzel. Invitálta a lakót is.

- Szerkesztő ur, egy pohárral. Csak nem veti meg! Szegény ember vizzel főz s a bort megissza. Nem igaz? Hát miken töri a fejét mostanság? Olvastam a multkor, nagy tréfa volt az, a mibe a férfi fojtogatja a leányt, halálra kaczagtam magam. A biz megtépázta egy kicsit a fehérnépet, de jól tette, a kell nekik. Ha én nem volnék olyan gyönge szivü, hát én is a képükre másznék. Egy olyan nagy házban sok alkalom adódik rá, mert a Tauber eleintén spekuláczióra vette a házat, de aztán látta, hogy szépen hoz a kezemen, mert van egy kis részem benne, hát megtartotta. Kérem az az ember...

Az iró hallgatta s közelebb huzódott hozzá. Lehevert ő is a gyepre s éppen akkor jött a kertből ki az asszony. Erre felugrott s azt kérdezte tőle: - Nem tetszik egy szék, ténsasszony? Hogy be ne piszkolja a toalettjit. - Benn az egyik ablakon egy kicsit félrelebbent a függöny. Érezte, hogy az asszony lesi s ez elkeserítette. - Micsoda undok helyzetben látja az urát, azt az embert, a kitől öt gyermeke van!... Hanem aztán vállat vont s kinyujtotta a kezét a pohár után, a mit ujra odanyujtott neki a háziur.

- Adj Isten.

- Adj Isten.

- Hát biz' én éppen akartam valamire kérni Krupper urat, éppen a Tauber irányában, a kivel nagyon jól van...

- Ujjé, az már kérem nem is barátság, hanem még annál is több. Kérem, ha én azt mondom a Taubernek, hogy ezt a partájt nem kell bántani, hát nem bántja. A Taubert én az ujjamra csavarom. Hát amennyiben ebben az irányban tetszik valami, én egy szót szólok. Annyi kérem, mintha már meglenne. Egyébként...

- Arról van szó, hogy egy regényt szeretnék eladni neki. Jártam is ott tegnap, hanem mindenféle haszontalanságot beszélt össze s még csak látni se akarja.

- Ugy, ejnye, ejnye... Egy egész uj regény lenne. Most irta a szerkesztő ur, talán éppen az én házamban?...

- Nem, régebben s ujságban már meg is jelent. Most könyvnek szeretném értékesíteni...

- Ugy? Hát szólok neki, csak az a baj kérem, hogy - hogy is mondjam csak - minden szenzáczió nélkül tetszik irni. Eddig nem igen olvastam a történeteket, a miket tetszett irni, hanem hogy most lakónk lett, hát mondom a feleségemnek, hogy: lássuk, hogy mi lakik benne? - Hát egy regényt mink is olvastunk szerkesztő urtól, a minek szikla volt a neve.

- Ez az.

A házmester nagyot szivott a szivarból a kacskaringós szipkán keresztül, aztán lassan ráfujta a tajtékra a füstöt, az asszonyra nézett s fanyar képet vágott.

- Ez? Hát ebben az irányban nem inter... inter... - hogy is mondják? - nem interpell... nem interveniálhatok. A nőm is olvasta azt a müvet, meg ideadta nekem is mindennap az ujságot, hogy: nézd csak, azt mondta, hát minek olvassa ezt az ember? Némely folytatásban semmi, de éppen semmi se volt, csak hogy igy meg ugy... Az ember mégis azt várja a regénytől, hogy egy kicsit tüzbe jöjjön. Kérem, én egyszer olvastam egy regényt vagy hét éve s mindig, mikor nyitottam a kaput, azt hittem, hogy most jön a lovag s keresztüldöf a kardjával, mert hogy a kisasszonyt akarja. Ebben semmi efféle nincs. Ugy van, asszony, hát beszélj, van benne? Akkorákat aludtam közben, a hogy olvastam, de mekkorákat, no nem, hát mondd!

- Igen.

- Ebben nem állhatok rendelkezésére a szerkesztő urnak. Hanem ha másikat tetszik irni.

Az iró fölállott és azt mondta: - majd irok. - Bement a házba és iszonyu dühvel, gyülölettel nézte végig az asszonyt, a ki még mindig az ablaknál felejtette magát. Azután hosszan és igazán jóizüen kaczagott.

Arra fordult vissza az asszony.

- Mi az? Mit mondott?

- Nem ajánlhatja.

- A regényt? Hát miért?

- Nem tetszik neki.



HAJNALODÁS

Valahol messze, éppen ott, a hol az égnek az éjszakából még sötétes s itt-ott egy-egy már fényevesztett csillaggal pettyegetett burája ráborul a földre, pirosodni kezdett a hegy teteje. Előbb csak ugy, mintha rálehelt volna a szinéből valamicskét valami nagy rózsavirág, aztán nyersebb és rikítóbb lett a fény s a mikor az apró házakból egymás sorjában kiindultak a káposztás-kocsik s nekivágtak az országutnak, nagy tüzfejét kiemelte a végtelenség óczeánjából a nap. Mintha bugyborékolt volna utána a nagy viz, megtelt finom, rózsaszinre átszőtt párával a világ, élni kezdett minden s a meleg diadalmas hatalmassága lassan-lassan karjaiba ölelte a hüvös, borzongós, harmatos mezőket meg a falut, amiben mintha csak szikrát fogtak volna az örök lángtól a tüzhelyek, vékony pászmákban füstölögni kezdett a sok kis rozoga kémény.

A közepén csupán kicsi világ van, ott, a hol kettőbe görbül a nagy utcza, fölébredt a kastély. Zöld mohával befutott zsindelyes tetejü régi ház nagy széles verandával, aminek a széléről komló kuszott föl az ereszre s ott azután tovább mászott és elkarikált a maga buta fantáziája után be, még a padlás-ablakokba is. Hátul szürke, vedlett falakon kicsi ablakok voltak kivágva, apró, pislogó szemek, mintha valami alattomos támadás ellen akart volna védekezni, minden oldalon a nagy ház, átfigyelve rajtuk a vidékre. Pedig nem volt abban semmi gyanus. Beláthatatlan messze csupa káposzta-, krumpli-, karalábé-, babtáblák vették körül a kicsi ablakos, hátulsó oldalt. Itt-ott tarkította meg a csupa zöldet a saláta és a magvirágágyak kórós, magas fehérsége. Csupa rend mindenfelé, még elől is, a hol a rezeda és bojtárka szegte be a kerek meg a csillagformáju virággruppokat s elevensövénybe nőtt össze a virágoskert védelmére a buja és unalmas georginaburján. Igy volt minden ezelőtt tiz esztendővel is. Ez a vén ház egyáltalában nem igen alkalmas támasztékpont arra, hogy reformok forgassák föl benne az emberek békességes világát. Ugy rátelepedett idomtalanul magas, kicsi ajtókkal, meglyukgatott fundamentumával a zöldségvilág kellő közepére, mintha maga lenne a megtántoríthatatlan nyugalom.

Még kukorékolt itt-ott néhány későnkelő kakas, a mikor egy fiatal ember már leindult a recsegő lépcsőkön az udvarra. Az egyik kuvasz dühösen ugatva rontott neki s aztán vinnyogva a lábai elé vetette magát. A szép, nagy szál fiu gondolkozva hajolt le hozzá, valamit mondott is neki, mert a falusi ember tud beszélni az állattal s nekiindult a hátulsó kertnek. Előbb csak a nagy uton ment végig, aztán bekanyarodott az ösvényekre, amerre épen a lába vitte s valami nagy gondban főhetett a feje, mert tétovázva, czél nélkül bandukolt és különösen bámulta a földet, a mi pedig akkor hajnalban éppen csak olyan harmatos, üde és zöld volt köröskörül, mint máskor.

Arra riadt föl, hogy elől tüntető zajjal kinyitottak egy kicsi ablakot s violás cserepek mögül szép, fiatal leányfej hajlott ki a kertbe.

A bájos, tiszta szemü, mosolygós kis arczot pirosra csapta meg a friss levegő s jobbra, balra, a feje fölött, meg előtte az ablak párkányán, mintha ő is a virágokból emelkedett volna, ilyen üdén és frissen, virág nyilott, piros, kék, fehér. Csengőn kiáltott rá a szép nagy fiura, a ki tátott szájjal, meglepetten bámult reá.

- Korán kelt föl, Sándor ur.

A fiu közelebb jött s még borongósabb lett az arcza, a mikor megállott az ablak alatt.

- Mondja csak, ugy-e Sándor?

- Nem akarom.

- Hát ne mondja. Nekem mindegy.

- Ha mindegy, akkor ugy sincs értelme.

Ezzel egyelőre alaposan kifizettetett a Sándor urnak nevezett ur.

De mégis eléggé alaposan arra, hogy föladja előnyös poziczióját s megint bevegye magát a békességes vetemény közé. Egy kicsit hallgatott, jól megfontolta a mondanivalóját s aztán ujra fölszólt az ablakra:

- Különben a lányok életében van egy bizonyos pont, a melynél megszünik az, hogy akarom, nem akarom. Azután már ugy mondják, hogy ő akarja, neki nem tetszik, szóval leszámolnak a maguk kis eszecskéje mellett valaki másnak az akaratával is.

- Hol van az a bizonyos pont?

- Azt az okos kis leányok maguktól is kitalálják.

- A buták nem?

- Ebben a kérdésben nem észre, hanem szivre van szükség. Ha az nem kalapál, akkor hiába a sok beszéd.

- Pedig biz az nem kalapál.

- Elég baj.

- Kinek-kinek.

- Nekem nem annyira, mint magának, mert szörnyen szomoru dolog, ha egy gyermeknek üres a szive.

- Az nem bizonyos.

- De bizonyos. Beszéljünk okosan, hajoljon kinnebb egy kicsit, hogy meg ne hallja valaki más is azt, a mit beszélek.

- Hallhatja akárki.

- Maga nekem tegnap este azt mondta, hogy szeret. Most meg ugy látszik, meg is bánta már.

- Meg. Ebben igaza van, Sándor ur.

- Valószinüleg nincs igazam, mert az ember máról holnapra nem hazudtolja meg magát, ha igazán érez. Maga azonban már tegnap hazudott és megcsalt egy ilyen szegény szerelmes fiut, a milyen én vagyok. Minek tette? Nem kényszerítette rá senki. Csak azért, mert a szive üres és korát meghaladó éles elmével bolondít mindenkit, a ki közelébe férkőzik. Lehet, hogy akadnak ezután is olyan naiv emberek, a kikkel szemben sikerül a politikája, de én nem tartozom azok közé. Megmondtam már tegnap is.

- Meg, és éppen azért ki nem állhatom már. Magára se tudok nézni.

- Nem sokáig néz már ugy se reám.

- Elmegy?

- El.

- Hová?

- Az mindegy. Elég az, hogy nekem azt mondta, hogy szeret...

- Nem mondtam.

- Nem, de gondolta. A fejével is intett, meg el is pirult, lángba borult az egész arcza, éppen mint most... Ennél csak nem kell többet mondani. S aztán egész este rám se nézett. Kaczérkodott mindenféle fiatal emberrel, a ki csak ott sifitelt.

- Ne mondja igy, azt nem türöm.

- Pedig ugy volt, kaczérkodott s velem annyit se törődött, mint valami inassal. Hordoztam maga után a legyezőjét s bizonyosan kaczagott rajtam mindenki, olyan fura legény voltam.

- A maga baja, Sándor ur.

- Az, s hogy ne támadjon kedvem arra, hogy továbbra is bolondíttassam magam, rögtön el is bucsuzom. Már nyergeltettem is...

Mintha bizonyságul akarna jönni, éppen kidugta a fejét az istálló ajtaján egy nagy, karcsu ló s elindult vezetés nélkül a kert felé. - Utközben fogták el a kocsisok, mig az egyik a kantárszárat tartotta, a másik a hevedert huzta össze az idegesen remegő szép állat hasán. A leány pár pillanatig odabámult, szép gyermekarczára fellegek gyültek, de azután daczosan fölvetette a fejét s egy kicsit remegő ajkakkal adta ki a nagy szomoru fiunak az utat.

- Isten áldja meg.

- Ha én elmegyek, sohse jövök vissza.

- Isten áldja meg.

- Kérem szépen, mondja meg az édes apámnak, hogy utánam küldtek, mennem kellett. Mondjon a mit akar...

- Nem nekem kell beszámolni arról, hogy maga megy-e vagy marad...

- A mint gondolja. Legyen boldog.

És elindult a ház alatt kifelé, szomoruan, mintha fáradt lenne. Csak utána kellett volna kiáltani, rögtön megfordul, de a leány nem szólott, csak tágra nyitott nagy szemeivel bámult utána s a mikor egy kicsit tétovázva befordult a ház sarkán, behuzta az ablaktáblákat, nehogy kihallatszon a hang a csöndes reggelbe és elkezdett keservesen sírni. Görcsös haldoklás lett a zokogása, a mikor behallatszott hozzá, hogy gyors iramodásban kiindult az udvarról a ló, beletemette a fejét a párna puhaságába s olyan fájdalmasan pihegett, mint egy nagyon megkinzott kis galamb.

Egyszerre fölkapta a fejét s feszült figyelemmel hallgatózott valami uj lármára. Mintha megint ló nyargalt volna a ház felé, most már a köves utczán, mert olyan gyors tempóban csattogott az állat patája, mintha vashadarókkal csépelnének kőszérün, aztán egyszerre csönd lett, egy pillanatnyi mély hallgatás és erre nem messze, valahol az udvaron, fájdalmasan följajdult valaki. A hörgésforma panaszos hang félelmesen nyögött bele a csöndbe. Azután többször is ismétlődött:

- Jaj, jaj...

A leány elrémülve rohant le a lépcsőn s lihegve kiabált segítségért.

- Apám! Anyám! Kocsisok!

Előbb a lovat látta meg. A szép, finom fejü állat valami fekete test fölé hajlott s arczába fujta a párát. Nyihogva, óvatosan körül is járta a gazdáját s föl-fölvetette a fejét, mintha ő is segítség után nézne. A leány gyors iramodással szaladt oda, a hol a szép nagy szál fiu végigesett a porondon s melléje zuhant a porba. Mikor látta, hogy a keze érintésére nem mozdul, eltikkadva suttogott a fülébe:

- Sándor, ébredjen, no ne legyen rossz. Én is jó leszek, nézzen reám... Sándor...

A fiu fölnyitotta a szemeit és bágyadtan mosolygott. Csak egy pillanatra engedett föl az arcza, mint ha azt akarta volna tudomására adni a leánynak, hogy hallja, a mit beszél - s ujra lehunyta a szemeit. Akkorra már emberek jöttek elő s az elszakadt kantárszárat maga után huzva a földön, megindult az istálló felé a ló is. A leány halványan, hang nélkül nézte, hogy mit csinálnak s átnyilallott a szivén a fájás, a mikor hörögve nyögött a sok durva kezü ember karjai között a lovas. Mikor megindultak vele a ház felé, mintha beteg lenne, ugy ment utánuk, ugy, mint valami egészen összetört gyászos mátka, a ki nem tud sírni.

Az apja fönn a karjaiba vette és beczézte.

- Ne vedd ugy a szivedre a dolgot. Egy hét alatt kutya-baja.

Lenn, sokat kiabálva, sietve bujtak be egy kis kocsiba s vágtatva iramodott ki az udvarról két könnyü lábu deres. Az orvosért mentek. Az összetört embert a nagy vendégszoba fehér ágyára fektették s vén cselédek abban igyekeztek sok sápítozással, de lassan haladva előre a munkában, hogy lehuzzák róla a mellén és a lábain vérbetapadt ruhát. A fejét bebónyálták vizes ruhákba és jajgattak:

- De oda van!

Mikor letakarták, bejött a leány. Erre fölnyitotta a szemeit és suttogott olyan halkan, mintha éppen csak lehellet hagyta volna el az ajkait hang nélkül.

- A ló hozott vissza. Elszakadt a kantár. Átugrotta a kerítést...

A leány ráhajolt s a szájára tette az ujjait, hogy hallgasson.

Aztán egy nagyon szomoru, csöndes hét következett. A kis kocsi a két deressel délelőtt, délután, néha éjjel is bezörgött a városba s hozta a sok doktort, a ki mind komolyan, keveset beszélve vizitálta a beteget, lovászlegények vágtattak be a patikába orvosságért, átjött a szomszéd faluból a család is - és a nagy hajsza közepén lázban vergődött a szép, nagy fiu. Csak lassan, lassan tért magához s bágyadt, csöndes mosolygással kezdett el élni a csupa fehér szobában, a miben lábujjhegyen jártak az emberek és nesztelenül tipegett nagy aggodalmasan a sápadt, kis leány.

Aztán megint hosszu, de már nyugodalmas, boldog csönd következett. A beteg mellett egy-egy tréfát is megkoczkáztattak az orvosok, meg a háznép. Egy okos lóról volt szó, a ki koczkaczukron hizik, a mióta nincs baj s pirult a fiu is, meg a leány is, de azért egymásba tapadt a szemük s ellágyulva boldogan folyt össze pillantásuk... Sírni szerettek volna és összeborulni egy nagy ölelésbe. Az öregek pedig ott pislogtak mellettük nagy alattomosan s esténként hosszu beszélgetésekre vonultak vissza egy kicsi meleg szobába.

És aztán nagy, hosszu boldogság lett az egésznek a vége.



AZ ÓRIÁS ASSZONY

A kis viczinális vonat beérkezett, a kik jöttek rajta, gyorsan indultak be a város felé, az utolsó volt közöttük néhány asszony, a ki szörnyen nehéz kosarakat czepelt a karján. Az egyik kosárból fiatal libák nyujtották ki a nyakukat s elálmélkodva néztek körül a világban. A sín mellett tempósan járt le és föl a rendőr s az ut tulsó oldaláról kiabálva kinálkoztak az egylovas bérkocsik kocsisai. Előbb mind, de gépiesen, szokásból, remény nélkül, aztán kevesebben, végül elhallgatott az utolsó is. - Most már csak az elutazók maradtak az állomásnál, meg a rendőr, aztán egy kis pupos ember, a ki pereczet árul s egy másik ember, aki a lámpaoszlopnak támasztotta a hátát s közönyösen bámulta maga körül a munkát, a minek meg kellett előznie a vonat visszaindulását. Vasutassapka volt a fején, nagyon ócska, talán valami bakter hajította el. Abból azonban, a hogy nézte a vasutasok munkáját, az látszott, hogy ő is idetartozott. A szemei kritizáltak, irigykedtek s keserü megvetéssel mosolyogták le azt a piszmogást, a mi a két sínpáron végbement, mig előállították a vonatot.

Az iroda ajtajából rászólott a főnök:

- No Gyuri, hát hogy megy?

Az ember intett valamit a vállával és elfordult. Ugy látszott, hogy haragban van itt az emberekkel. Olyan ember, a ki most már nem köteles felelgetni, ha kérdik. Senkinek semmi köze hozzá. Épen csak idejön, mert a kedve tartja, hanem azt nem türi, hogy mókázzanak vele. - Arra fordult megint vissza, hogy az utról gyermekek jöttek be az iroda elé. Egy talán nyolczesztendős leány, a kit három kisebb fiu követett. A legkisebb négyéves lehetett, de elsőnek csörtetett át a kis, alig néhány lépés szélességü porondon az iroda előtt s tátott szájjal odaplántálta magát a lány elé. Valami mese szakadhatott félbe, mert a kis ember izgatottan lármázott: - hát mondd, hát mondd! - s a mikor a leány elbámult a kis lokomotivra, a mely lassan döczögött az állomás épülete felé, a kötényét rángatta: - hát mondd! - A két nagyobb fiu egy lépéssel hátrább bámulta a leányt. Egy szomoru pillantással végignézte őket az ember is a lámpa mellől s azután is visszapislogott rájuk. Előbb türelmetlenül, mintha ki akarná zavarni őket az utra, aztán meg olyan nagy érdeklődéssel, hogy most is eltátotta a száját.

A kicsi meg toporzékolt.

- Mondd már!

A lány folytatott valamit. Szakadozott, apró mondatokban, egy kicsit rekedtes, de hangos kaczagással, a mi láthatólag arra való volt, hogy alatta megkonstruálja a következő mondatot. A gyerekek nem kaczagtak, csak bámultak rá. Azonközben a lokomotiv tetején valami lyukba csövet tettek s vizet bocsátottak bele. Nagy pocsolya támadt alatta. Szuszogott, folyt mindenfelé, mint a kilyukadt gummilabda. - Erre jutott eszébe a lánynak valami.

- Hát - kezdte - egyszer köpött. Akkorát köpött, mint a városligeti tó. Aztán elment sétálni. Felhuzta a czipőjét. A czipője akkora volt, akkora, - mint a Kossuth Lajos-utcza... Aztán beléakadt egy szögbe, hát egy lyuk lett rajta. Egy kis lyuk, akkora, mint a Thonet-udvar. Méregbe jött, hogy aszongya, minek állsz mindig az utamba - s felrugta a lipótvárosi bazilikát. - Sántikálva megindult az iroda felé s visszaszólott a gyerekeknek: - A lábomra esett a kereszt, juj de fáj. - A nagyobb fiuk kaczagtak s fenn a masinán elmosolyodott a gépész is. Aztán átment a tulsó oldalra s leszólt az emberhez a lámpa tövébe.

- Van-e már valami kondicziója, Gyuri?

- Fene van.

A gép nagyot fütyült s a hogy a gépész fordított valami csapon, megnyilott a hasa és egy csomó gőz sistergett ki belőle, bele a lugasba, a miben utasok söröztek. Aztán csendesen megindult, hogy a kocsik elé kerüljön s belefogózkodjék az istrángba. - A beszéd abbamaradt, mind a masina után néztek, de csak gépiesen, szokásból, olyanformán, mintha valami kis ellenőrzésről lenne szó a gépet illetőleg. Csupa olyan ember volt ott, a ki itthon érezte magát az állomáson s az utasokat, a kik jöttek-mentek, mosolyogva nézte le. - Mert hát a vasutinak meg annak, a ki akárhogyan is otthon van valami akármicsoda pályaudvaron, komikus elem a pasasér. A hogy csetlik-botlik a sínek között, meg rohan, a mikor semmi szükség sincs reá, meg a hogy nyugalmas bugyutasággal elnézi, hogy elmegy a vonata. - Hát most már megint mentek az utasok. Hátul ujra nagy kosarak usztak s a bakterforma nézte őket, de egyszerre visszafordult a gyerekhez.

- Hát aztán? Hogy volt még? Mit is beszélsz te, a helyett, hogy elhordanád magadat a strekről...

A kis leány szélesen, a maga kis találmányán mód felett mulatva, mosolygott. Szétvetette a lábait és státuája lett valami mocskos kis koboldnak. Nem igen egészséges, de nagyon mozgékony arczu, gyikszemü gyermek volt. Valami rongyos rékli volt rajta, a mi alól kilógott az inge, aztán kurta, egy kicsit a térdén alul érő szoknya. Kihivóan, komázva nézett az emberre s neki vetette a hátát a lugas léczfalának, egyszerre összezuzva a vadszőlőből egy csomó gyönge venyigét...

- Hát, - kezdte, - hát - aztán megfésülködött.

- Ki?

- Megfésülködött. Hát...

A bakterforma most már a másik gyermekhez fordult.

- Ki?

Az egyik fiu türelmetlenül felelt.

- Az óriás asszony. Mit szól mindig bele!...

- Ha hullott a haja. Akkora hajak maradtak a fésüben, mint a telegráfdrót innen Czinkotáig. A bontó fésü pedig akkora volt mint innen a Nemzeti Szinházig és a mikor kitört a foga, hát mintha szemben az a ház kidülne. - Mind megnézték a házat. - Aztán vette a fogkefét és kipuczolta a fogát, hát a hogy puczolta, azt hitték a csömöriek, hogy az eget reszelik, aztán föltette a slájerit, hát a slájer akkora volt, akkora, mint a kerepesi temető...

A bakterformának tátva maradt a szája, aztán meg lógott a feje jobbra-balra s nagyon bámult. Most már egészen odaadta magát a dolognak s e nagy csodálkozásban azt mondta, hogy ez, ez, ez, ez, ez. És előre nyujtotta a nyakát s leste, hogy mit mond a gyerek. Az alatt másik vonat jött. Megint csak hirtelen elmentek róla az emberek be a város felé, onnan belülről pedig jöttek mások s a lokomotiv jött vizért s megint belelőtte a gőzt a lugasba s a főnök ur az ajtóban sipolt, a vonattól visszasipoltak... Egész rendben folyt az üzem, a gyerek pedig, a ki - ugy látszik - az utcza humoristája - ezenközben uj képeken gondolkozott, a mikkel tovább rajzolja az óriás asszonyt. Az ő saját külön teremtményét. A mivel áthozta az utczáról ide a vadszőlő alá a publikumot. Hirtelen csakugyan eszébe jutott valami.

- Hát aztán álmos volt, végigfeküdt a városon. A mi ház alája került, azt benyomta a földbe, mert nehéz volt és a Dunába egy kicsit belelógott az inge, hát vizes lett és...

Cseppenkint, csendesen, nyáriasan esni kezdett az eső. A gyerek kaczagott. És most - mondta - most kicsavargatja az ingit. Aztán éhes volt, hát kitátotta a száját, hát elkezdte enni Pestet, mert hogy azt hitte, hogy hus, de ugy ette, de ugy... Leharapta az orrát, kivágta a szemit és mindent és hát ő ette és ette...

Az egyik gyerek kiváncsian beleszólott.

- És hogy hivták?

A kislány meglepetten nézett oda. Erre csakugyan nem gondolt még. - Hát izének, hát... - Nagyon gondolkozott s most egyszerre rut lett, annyira gondolkozott. - Ugy hivták, hogy...

Beleszólott a vasutas sapkáju ember.

- Ugy hivják, hogy Nyomoruság.

Most már a kisleányt lepte meg az idegen hang. Erre nem tudott felelni. - Hát lehet, hogy ugy hivják. - Persze.



AZ IGAZI UR

Ezek urak? Ezek? Miért? Illetőleg nem is azt kérdem én, hogy miért azok, mert hiszen nem urak, hanem miért tartják annak magukat? Mi joguk van erre? Az ötös, meg a tizes, amit adtak, semmit sem jelent. Tessék elhinni, hogyha egyenként jönnének ide, ha nem állanának az egymás ellenőrzése alatt, a hatosból is visszakérnének öt krajczárt. Igy azonban az egyik bankót ad, mert ki akar tenni magáért s a többi se akar elmaradni mögötte. Némelyik talán az utolsó bankópénzét dobja ide s magában sír is utána, de azt egy világért föl nem venné, hogy holnap arra emlékezzenek a kompániájából valók, hogy ma nem viselkedett uri módra. Ez tudniillik az uri módi. Az ő hitük szerint. Pedig micsoda más ember az igazi ur.

Mindezt egy czigányprimás mondta nekem és pedig kis magyar vendéglőben - idegen földön. A föld a mienk ugyan, a törvényes kikerekített mappán hozzánk tartozik, valójában azonban éppen csak a hivatalos pántok, lánczok, lakatok kötik hozzánk. Az utczák nyelve zagyva benne, s ebben a zagyvaságban itt-ott magyar szót is hallani, magyar a hivatalok fölött a fölirás, a trafik, a vasut, a posta. Ide a világ végére czigányból éppen csak a legutolsó jutott. - Szörnyen czinczogott a szerencsétlen, fizikai kint okozott az embernek a játéka s megkönnyebbülést az, ha letette a hegedüt. Az urak, akikről beszélt, egy távolabbi asztalt ültek körül s nagyon is éreztették a czigánynyal, hogy lenézik. Kikaczagják a muzsikáját. Egy-egy rettenetes gixernél, a minek a nyomában szerteszaladt s csak nehezen találkozott ujra össze a négy-ötféle hangszer, kegyetlenül összekaczagtak, mintha a vizben fulladozók kinjában gyönyörködnének, ugy nézték, hogy mikor kerül ujra egy mesgyére a prim, meg a kiséret, a miből egyébként különösen ambicziózusan visított ki a klarinét. Azt hiszem, hogy vasuti hivatalnokok voltak. Az egyiknek a fején volt az aranyzsinóros, repülő kerekes sapka. Hátratolva a tarkójára s alóla nehéz csöppekben pergett le az izzadtság. Mikor azonban már jócskán ittak, megbékültek a czigánynyal, bort adattak neki s később papirospénzzel fizették ki. Hozzám, a ki a mulatság néma szemlélője voltam, azután jött a primás, a mikor már elment a lármás társaság s szép sorjában egymás mellé rakták a hegedüket a czigányok. Érdekes, feltünő ember volt. Inkább hivatalnoknak néztem volna. Nem a muzsikus czigány sunyi értelmessége volt az arczában, hanem nyiltság, komolyság. Olyan kifejezés, a mi majdnem ellentétes azzal a mesterséggel, a mely az emberi gyöngén tapogatózva keresi a pénzt. S mint minden a világ megszabott rendjével összeütközött akármicsoda jelentéktelen ember is, szánalmas volt. Mintha tapogatózna az élete pályáján, mint a vak.

- Én kérem - kezdte ujra, egy kedvetlen tekintetet vetve hátra a bandára, melyből csendes, de indulatos verekedés hallatszott, - én kérem, egyetemre is jártam a külföldön, Svájczban. Apám ott muzsikált évekig s végigjáratta velem az iskolát, ő urat akart belőlem csinálni. Nem sikerült. A muzsikus czigány fiából nem lehet egyéb, mint muzsikus. Ez az a törvénye a kasztnak, a melyet az élet szentesített. A legtöbbnek eszébe se jut, hogy valami egyebet is kitalálhatna a gyermeke számára, mint a muzsikusságot. Fogalmuk sincs egyéb müveltségről, mint a mi abban nyilvánul meg, hogy a mulató embernek a szeméből kiolvassák a nótáját. A zenén kivül nincs számukra világ. Nem értik azt, hogy az emberek egyebet is csinálhatnak. Az én gondolkozásom is mögötte maradt annak az öreg brácsásénak, a ki az apám volt. Vonzott a czigányélet. Muzsikus lettem. És pedig rossz muzsikus. Nincs ezen mit tagadni. De hiábavaló is volna, mert észrevettem az uraságod arczán is, hogy fölszisszent néha, amikor más hangot adott ki magából a hegedü, mint a mit én kivántam volna. Valamicskét talán intelligensebb ember vagyok, mint a fajtám legtöbbje, zenész intelligenczia dolgában azonban tultesz rajtam az utolsó igazi muzsikus is. Ezek itt nem igazik. Mindenfelől elcsapott, a rendes bandákból kidobott élhetetlenek. Azért nem érünk mi együtt se semmit és külön-külön se semmit. Azonban élni nekünk is kell. Sőt nemcsak nekünk, hanem mindazoknak, a kik hozzánk tartoznak. Mindenikünknek meg van a maga családja. Nekem is és ez az oka annak, hogy most már nem is gondolok arra, hogy hasznát vegyem az egyéb tanulmányaimnak s valami más pályára lépjek. Én már a czigánytársadalomhoz tartozom. S mi változás, mi előny állana be az életemben, ha urrá lennék. Ezt kérdezem, a mikor az ilyen urakat látom... Az ilyeneket...

Az ajtó felé billentett, a melyen át kimentek az urak. Az ilyenek. Aztán fölkelt, hátrament a czigány asztalhoz, magába öntött egy pohár bort, valamit rákiabált a többire, czigány nyelven s visszajött. Ugy látszik, hogy az uraság kérdésébe különösen belemélyedt. Szeretett beszélni róla. Ott folytatta, a hol elhagyta.

- Nagyon kevés igazi urral találkozik az ember az életben. Ebben a kérdésben, tessék elhinni, a czigány a kompetens. És pedig azért, mert ő éppen abban az állapotukban szolgálja ki az embereket, a mikor ur igyekszik lenni mindenki. A paraszt is, mesterlegény is. S bor mellett, czigány mellett, aztán kisül, hogy kinek van és kinek nincs talentuma hozzá. Az igazi ur sohse bánt meg senkit, de különösen nem azt, a ki neki ki van szolgáltatva. Az igazi ur első sorban másnak igyekszik kellemessé tenni az életet s csak azután gondol magára. Mennyi finomság, gyöngédség lakik az igazi urban? Mit tudnak ezek ahhoz...

Megint hátrament a czigányasztalhoz és ivott egyet. Amikor visszajött, fejével az elhagyatott, borral felöntözött hosszu asztalra mutatott, mintha előbb meg akart volna ismertetni a helylyel, amelyről szó lesz s most már, az ázott asztalnak hátat fordítva, beszélt.

- A multkoriban muzsikáltam itt, ezen a helyen egy urnak. Csak ugy betévedt ide s azon kezdte ő is, hogy idegessé lett, a mikor pár taktus után már megállapíthatta, hogy nagyon rosszul muzsikálunk. Kin vonaglott végig az arczán, ha a klarinétos minden ok nélkül, belerikoltott a nótába s mintha megfájdult volna a feje is, hunyorgatott. Láttam, hogy valami finom érzékü, tiszta muzsikához szokott ember lehet s egy kicsit elszomorított az, hogy ilyennek én nem szolgálhatok. Csüggedten tettem le a vonót, meg a hegedüt s még magam is fáradtan az asztal mellé roskadtam egy székre, végiggondoltam az én egész életemen. Istenem, milyen silány élet... Az idegen ur az alatt néha rám pillantott s mintha ő is eltöprengett volna valamin. Talán azon, hogy miért rossz az én kedvem. S mintha egyszerre csak fölfedezte volna a kapcsolatot az ő jelenléte és az én rossz kedvem között, hirtelen megütközéssel, zavartan nézett szét. Mintha meg akart volna kérdezni valakit, hogy hát csakugyan benne keresendő-e az oka annak, hogy ez az alárendelt szegény ember egyszerre annyira szárnyaszegett lett. S láttam, hogy mosolyogva biztat az arcza. Majdnem rám erőszakolta a hegedüt, s attól kezdve mulatott. Láttam, hogy nehezen megy eleintén, de lassan-lassan beletanult. Az asztalon könyökölve, ránk bámulva, szomoruan, majd duhajon, jó kedvben hallgatta a nótát s valósággal tüzbe hozta a bandát. Csak én láttam, hogy mi történik voltaképpen. Elégtételt szolgáltat azért, mert megszomorított. Az uri mivolta kényszeríti erre, a maga benső nemessége. S most már én se maradhattam mögötte. Mig belül égő fájdalom gyötört, mosolyogva, jó kedvvel, a fejemet jobbra-balra kapkodva, szilajon, nekiindulva játsztam. Minden mozdulatommal azt akartam bizonyítani, hogy: ime uram, már eszembe se jut, hogy megvetettél. Ime, uram, ragyogó jó kedvem van.

Kivülről nagyot ütött valaki a kilincsre. Vendégek jöttek. Már jócskán ihattak másfelé. Az egyik nekiesett a borpocsétás asztalnak s mintha az asztal ellökte volna magától, valamicskét odább egy székre zuhant. A többi még a szoba közepén nyüzsgő csoportban rendelkezett. Mást kiabált mindenik. Az egyik ur pedig a czigányt rántotta maga mellé s egy kicsit dülöngve adta ki neki a rendeletet:

- Féllábra állsz, értetted s ugy huzod. Az asztal tetején állsz féllábra...

A czigány bólintott.

- Igenis, instálom.



VIHAR

A zsombolyai bárókisasszonyok nyitott kocsin mentek hazafelé Dabonyból, ugy, a hogy reggel kijöttek a bálból, csak egy-egy kis bolyhos hófehér gallért dobva a vállaikra. A két leány meg az asszony nénjük, a ki voltaképen csak azért ment velük, hogy magára haragítsa a világot, a miben a makacs asszonyoknak különös gyönyörüsége telik, meg az öreg tante, a ki az illendőség kedvéért kisérte el őket a bálba, olyanforma csoport volt, mint egy nagy fehér, itt-ott szines virítós bokréta - a tante helyén nagy kopott georginavirág - belehelyezve szép óvatosan a batár öblébe. A szél egy-egy fehér meg rózsaszin szallaggal játszott a sebes hajtásban és jókedvüen csicsergett a két leány. Azon fáradoztak, hogy belevonják a gyermekes pajkos történeteikbe a testvérüket is, az asszonyt, de az nem igen hallgatott reájuk. Hátradült a kocsi vánkosára, behunyta a szemeit s a dabasi dülőnél, pontosan ott, a hol az ut letér Halmágy felé, sírni kezdett. Nem hangosan, csak a könnyeivel, a melyek egymás nyomába folyva, végigmosták az arczát. A gyermekek összehuzódtak az első ülésen, félénken néztek föl reá s mivel a tante is elaludt, nehéz csönd lett.

Fönn az égen, mintha letért volna utjáról a nap. Befordult egy nagy fekete fellegbe. Egyszerre sötét lett és hüvös. A leányok fáztak s a kisebbik, a Margit, megérintette az asszony nénje kezét.

- Petyko, drágikám, vegyünk magunkra valamit.

Az asszony fölrezzent, gyorsan pislogott, hogy fölihassa szemeiben a sírást s mosolygott. Olgának hivták s hogy ebből a névből hogyan lett Petyko, azt csak a szeretet tudná megmondani. Sehogy, egyszer ugy mondták neki s azóta rajta maradt. Igy ismerte meg az ura is, a kit ezelőtt két hónappal ott hagyott. Fölrezzent a tante is és az ülés mögül előkeresték a nagykendőket, beleburkolóztak a melegükbe s ujra csönd lett. A tante beszélt volna, de nem felelt neki senki. A leányok aggodalmas kandisággal néztek a nénjükre, a ki most már megfordult s majdnem egészen beleburkolva szép szőke fejét a kendőbe, ugy tett, mintha aludni akarna. Még jó két órai ut volt előttük, pedig a lovak is megérezték a közeledő vihart s galoppba iramodtak egy-egy kaptatón. Perczről-perczre sötétedett, olyan barna lett a világ, mint késő alkonyatkor s egyszerre előbb csak nehéz cseppekben, aztán özönnel esett az eső. Pár percz alatt tele lett a kocsi vizzel, a kendőkből lucskos rongy lett. Most már dörgött s villámlott is, valahol közel a hegyek közzé becsapott a mennykő, attól megvadultak a lovak s őrült vágtatással ragadták magukkal a kocsit, a mi a sikos uton olyan czikczakokat irt bele a hig sárba, mint télen a szánkó. A tante imádkozni kezdett, a testvérek pedig összebujtak s ebben a nagy vizben arra gondoltak, hogy most már bizonyosan meg kell halni.

Köröskörül locsogott az eső s csak egyszer hallották, hogy hátul ló nyerít. Azután uj lárma vegyült a viz zuhogásába, kocsizörgés s egyszerre mindjárt a hátuk mögött valaki rákiáltott a kocsisra:

- Megállj!

Mikor a kocsi megállott s a leányok kidugták a fejüket a nagykendő alól, már a kocsi felhágójánál állott Tary István s a hátsó ülés mögül szedegette ki a holmit. A szép fehér asszony megkövülve bámult rá, a tante pedig valami haragosat akart mondani, hogy: mit akar itt az ur, vagy valami ilyest. A férfi azonban nem várta be azt, a mig más beszél, hanem az inasának átadogatta a hölgyek holmiját s intett a kocsisnak, hogy hajtson elő a másik kocsival.

- Szálljanak át, elolvadnak valamennyien. - Hogy ne nézzen Olgára, a kis Margitra kacsintott tréfásan. - Maga is kis Dézi, pedig szép kicsi leányról volna szó.

Az asszony még mindig nem mozdult, pedig a tante már fölkászolódott. A két leány is a testvérét leste, hogy az mit tesz s ők se indultak. Most már az asszonyhoz fordult Tary s könyörgött a hangja, a mig hozzászólott:

- Menjen át, nagyon megfázik.

A mikor felállottak s testükhöz tapadt a vizes ruha, a férfi elrémült.

- Betegek lesznek valamennyien. Igy elindulni! Hamar, hamar...

Mikor a másik kocsiban ültek már, ő a bakra ugrott föl a kocsis mellé s visszafordította a lovakat Halmágy felé. Az inas szemére huzta a kalapját s elindult a gyorsan tovairamodó kocsi után gyalog. Benn a hölgyek kiabáltak, különösen a kis leányok:

- Hova visz? Tary! - Az egyik elfeledkezett magáról s ugy szólította, mint a mikor még a családhoz tartozott.

- Pista! Hová visz?

Tary nagyot csördített a lovak közé az ostorral s visszakiáltott a bőrfedél alá.

- Hozzám.

A leányok elrémültek s megrohanták a nénjüket.

- Petykó! Hazavisz...

Az asszony is rémült arczot vágott s kikiáltott.

- Tary! Nem akarom, forduljon meg!

Az már nem is hallgatott reájuk s odáig várt a válaszszal, a mikor már bekanyarodtak a halmágyi ház kapuján s nagy ivben a nagy ajtó elé hajtott.

- Hazaküldünk ruháért, átöltöznek s aztán tovább mennek, a mikor éppen tetszik. Ha ugy akarják, rögtön elmegyek hazulról s egyedül maradhatnak.

Az asszonynak majd kiserkedt az arczán a vér, olyan piros lett. A tante még leszedegetett egyet-mást a kocsiról. A leányok a nénjük mellé huzódtak s mikor az öreg asszony is elvégezte a dolgát, födél alatt voltak már valamennyien a széles terrászon, csak éppen a házigazda állott lenn a zuhogó záporban, feleletre várva.

A kisebbik leánynak villogott a szeme, mulattatta a kaland, most, hogy már nem esett fejére az eső. Kaczagott s ujra tegezte a sógort, mint azelőtt.

- Te azalatt főzzél teát az ebédlőben.

- Jól van.

Mikor az asszonyok meg a lányok egyedül maradtak, a kis ördög levetette magát a diványra és kaczagni kezdett.

- Roppant kedves, nagyon kedves...

- Mi?...

- Ez az egész, minden... Hogy itt vagyunk, ő főzi a teát, vetkőzünk, öltözünk nála...

A nénje rászólott:

- Hallgass gyerek, - s gépiesen ment át a másik meg a harmadik szobába, olyanformán, mint a ki otthon van. Egy asztalfiókból előkereste a kulcsokat s egy kis szobából, a minek csupa régi nehéz szekrény volt a fala, ruhákat hozott be.

- Vegyétek föl leányok. Nagy lesz, de nem baj. Nem várhatjuk, mig hazulról hoznak szárazat, megfagytok. A néninek nem tudok adni, nincs semmi, a mit magára vehetne. Talán ez a bluz, próbálja meg.

Ujra másfele indult el s most már a konyhára kiabált ki.

- Nacza? Gyere gyujtsál be!

Mikor visszajövet poros holmit látott, kedvetlenül elfordult s rászólott a cselédre.

- Szép rend van itt. Szégyelheted magad.

A lányok után a padlóra folyt le a hosszu nagy ruha, de már nem fáztak. A kályhában pattogni kezdtek a nagy száraz hasábok s az ebédlőből Tary átkiáltott hozzájuk.

- Készen van a tea!

A tante pedig pusmogott a fülükbe:

- Legyetek komolyan. Mindenből komédiát csináltok.

Erre csak még jobb kedvük lett. Tary szertartásos akart lenni. Komolyan és ügyetlenül töltögette meg a csészéket. Az egyik kis lány kikaczagta és a nénje után kiabált.

- Ugyan Petykó, vedd el tőle.

A két furcsa arcz ingerelte őket s mert a testvérük nagyon komoly volt, hozzá se mertek szólani, Taryt fogták közre s körültánczolták vele a nagy asztalt.

A férfi nedves szemmel kaczagott rajtuk.

- De hóbortosok vagytok. - Annyi köny gyült a szemébe, hogy egyszerre elöntötte az arczát is a viz.

- ...Belőletek nem válik majd haragtartó asszony... Ti jók lesztek, egy kis rosszaságért nem hagyjátok az uratokat ilyen egyedül.

Egyszerre csönd lett. A leányok komolyan, nagyon megilletődve bámultak össze.

- Nini, sír a Pista.

Az asszonytestvérüket nézték, hogy ő mit szól ehhez a dologhoz. A kis leány hozzászaladt s mikor lefejtette az arczáról a kezeit, melyekkel eltakarta a szemeit, kaczagva kiáltott.

- Petykó is!

Arra aztán összetaszigálták őket, nagyokat paskolva a hátukra.

- No, pityeregjetek együtt, két bolond...



PITYU BÁCSI

A müterem ajtaján magyarosan kopogtak. Olyanformán tudniillik, hogy a külső küszöbön álló ember ujjának bütyke alatt beszakadt a vékony deszka. A festő összerezzent a kopogásra, kedvtelenül nézett az ajtóra s intett a modellnek, a ki egy pódiumon ült előtte, hogy: pszt. Abban reménykedett, hogy majd csak tovább áll a vendég, ha látja, hogy nem nyilik meg az ajtó. Annak azonban, a ki igy tud kopogni, határozott szándéka az, hogy beljebb kerüljön. A kopogás tehát ismétlődött és pedig, ha lehet, még erélyesebben. A festő kedvtelenül rakta le a palettát, meg az ecsetet s vállat vonva intett a leánynak. Az fölállott, összekötözte a derekán a szoknyája zsinórját s átszaladt a mütermen, hogy elrejtőzzék egy függöny mögé. Akkorra kinyilt az ajtó is s az, a ki a küszöbön állott, hirtelen a leány után pislantott s elképedve, tátott szájjal állt meg továbbra is a küszöbön. Lassankint azonban a méltatlankodás váltotta fel az arczán a meglepetést. Csóválta a fejét, ujra meg ujra a függöny felé nézett, mintha azon gondolkoznék, hogy csakugyan látta-e a derékig felöltözött, azonfelül pedig meztelen leányt, a ki eltünt a függöny mögött. Egy szép, gömbölyü, fehér kar kinyult a függöny mögül valami fehér ruha után, a mit egy székről vett fel. Erre a vendég belemerítette a fejét a levegőbe, mint a hogy a levesben megmerítik a kanalat, sokáig és kitartóan bólingatott, mint a ki most már mindennel tisztában van, komoran, szigoruan lépett be. A piktor, kis, vézna, nagyon fiatal, szőke emberke, olyanformán hátrált előtte, mint a kinek csakugyan van némi oka arra, hogy féljen egy ilyen hatalmas megjelenés kritikájától. Rendetlenség volt körös-körül, egy lavorban szappanos viz, a sarokban, az iróasztal tetején nagyon fényesre kefélt czipők, mellettük fésü, hajkefe, kézelők, gallér, ide pakolta le a kalapját a leány is; a széles, magas ablak alatt pedig frissen mosott fehérruha volt halomba rakva. Hirtelen letakarított egy széket s elkényszeredett szivességgel kinálta meg üléssel a vendéget. Megpróbált örülni is. Összecsapta a kezeit, de ügyetlenül, minden őszinteség nélkül s lelkendezni kezdett.

- Száz esztendeje, hogy láttam, kedves Pityu bátyám. Hol veszi magát erre mifelénk? No de igazán, ez a szerencse! - Nyögve tette hozzá: - El se hittem volna, ha valaki reggel mondja, hogy ma itt lesz Pityu bácsi. Tegye kényelembe magát...

A vendég azonban csak állva maradt s komoran, sőt kissé szomoruan is a függönyre meresztette a szemeit. Volt a nézésében valami lesujtó, fagyos méltóság, a minek dermesztő hidegében fázva huzódott meg a piktor.

- Hát az a személy akkor se takarodik el, a mikor a családból való élemedett, tisztességes ember látogat meg? - kérdezte végre és még szigorubban bámulta a függönyt. Még mindig egy helyben állva, az egyik lábát egy kicsit előre csusztatva, olyanformán, mint egy szobor.

A piktor lelkendezett: - Dehogy nem... Most már Pityu bátyámnak szentelem a napomat - s beszólt a függöny mögé:

- Öltözzék fel, Ilona. Mára már nincs szükségem magára.

Ugy látszik, hogy a leány hallotta a beszélgetést, mert sírva felelt:

- Igenis, de künn maradt a réklim.

- Hol?

- Ott valahol. Miért vagyok én személy? Miféle személy? Én tisztességes leány vagyok. Hogy ez a keresetem? Hát tehetek róla! E mellett is becsületes maradhat az ember. A fásláda mögött keresse. Az én becsületem se rosszabb, mint a másé...

A piktor csitította: - Ugyan Ilona, hát ne vegye olyan komolyan. Nem ugy gondolta ez az ur. - A vendég azonban hidegen hallgatta végig a csuklással, sírással meg-megszakított kifakadást s gunyosan ilyen megjegyzéseket tett rá: - Ugyan, ugy-e? No lám! Netene! Hogyne cziczám! - s a mikor végre elment a leány, végignézte tetőtől talpig s a kezével is utána intett, a mikor már betette maga mögött az ajtót. Azután leült végre s hosszu hallgatás, fejcsóválás, hümmögés után méltóztatott végre a szemébe nézni a piktornak, a ki vele szemben összegöngyölgetett szőnyegre telepedett le.

- Hát öcsém, bizony éppen hogy idejében hunyt el az édes apád. Mer' ugyis meghalt volna szégyelletibe, ha efélét kell látnia. Minden gyermekéből tisztességes embert nevelt, hát nem igen tudta volna elviselni azt, hogy éppen a legkisebbik a züllés posványában henteregjen.

- Én? De hát miért, Pityu bátyám?

A patriarkát nem hozta ki sodrából ez az értetlenség. Csendesen, meggondoltan beszélt tovább s a hangjából nem annyira szemrehányás, mint inkább egy elveszett élet felett érzett mély bánat hangzott ki. Szemei a távol jövendőben révedeztek, mintha keresné, hogy vajjon mi lehet az ilyen elvetemültség vége. S valami borzasztó képet láthatott, mert lehunyta a szemeit s felső testét a szék hátához szorítva, kihátrálni igyekezett ebből a megfertőzött világból.

- Te és sejtettük ezt mi odahaza is. Anyád is sok keserü könnyet sírt éretted, meg másvalaki is. Te már tudod, hogy ki. Valaki, a kinek mindenféle szépeket összebeszéltél, a kinek azonban nem sok befolyása lehetett reád. Futkosnak itt a fehérnépek fényes nappal. De hogy ki nem ég a szemed...

A piktor türelmetlen lett, de türtőztette magát.

- De hát a pályám, Pityu bácsi. Nekem szükségem van az ilyen fehérnépre. Ugy hozzátartozik a mesterségemhez, mint az ecset meg a vászon...

Az öreg ur felállott s abból a magasságból sujtott le a kis fiatal emberre:

- Derékig purdén?

- Néha még azon alul is purdén. Az a kérdés, hogy mit festek.

- Ugy? Hát ha ez a kérdés, ebben is el tud igazodni egy jó családból való fiatalember. Régebben is volt piktura, kedves öcsém. Többet mondok, még hölgyek, jóravaló uri kisasszonykák is müvelték. Teszem fel, az apámmal szomszéd birtokos volt egy báró, annak a leánya is föstött. Hanem illedelmesen, szem előtt tartva a családi tekinteteket. Az azonban, a mit te csinálsz s a minek - mondhatom - eljutott a hire haza is, nem tisztességes, földbirtokos szülék gyermekéhez illő. Egy parasztnak, vagy valami zsidónak a gyereke ha teszi, hát megjárja, de a kinek tisztes hozzátartozói vannak... A pályád... Ez az. A pálya ilyen tulzásaitól féltettelek én, a mikor az állatorvosi pályát javasoltam neked. Hamar készen lettél volna, megállapodol... Itt azonban, még ha a legnagyobbak közé is emelkedel, disznó életed van. - Öltözzék fel, Ilona. - De hol a réklim? - Már engedj meg, de ilyen társalgás semmiféle hivatalban nem folyik. Hát ilyen a te hivatalod? Nem is tudom, hogy mit képzeljek róla... S a kik veled egyivásuak, milyen szépen előrehaladtak. Pozicziójuk van. Ki joggyakornok, ki egyéb...

A piktor most már elvesztette a türelmét.

- Én is vagyok valami.

A vendég jobbkeze mutatóujjával hirtelen az ég felé mutatott s az esetlen gesztussal annyira meglepte a fiatalembert, hogy az elhallgatott.

- De hol, öcsém, hol? A szemeten. Mert végre is csak valami egészen tisztességes dolognak nem tartod azt, ha leányokkal adod össze magadat. Hiszen megvan ennek is a módja, de ilyen nyiltan... Ilona, vegye fel a réklit, Ilona vesse le a réklit... Az én időmben kezdő piktorok gipszminták után rajzoltak virágot meg efélét s nem botránkoztatták meg a családjukat nőcskékkel, a kik a réklit kérik. Pfuj! Én mondom neked, a ki pedig egyébként felvilágosodott ember vagyok. Pfuj, mondom s a szivem fáj, hogy ilyen mélyre sülyedve talállak s nem szivesen bár, de rosz hirekkel kell megkeserítenem szegény édes anyádat. És más valakit is. Az igazat azonban én le nem tagadom. Arra kapható nem vagyok, fiam. Pfuj! A mikor benyit az ember, jobbra-balra szétrebbennek a nőstények... S ilyen életmód után akarsz te a házasélet szentségébe beevezni... Ó, nyomorult fiatalember...

- De Pityu bátyám...

- Nyomorult fiatalember.

Már kezében volt a kilincs s még egyszer visszanézett. Szomoruan, egy kis utálattal és mégis kiváncsian. A szemei szögletében benne volt a vágy, hogy felkutatni szeretne minden sarkot, kiszaglászni a titkokat, fölszedni az illatokat, a mik kiáradtak a sok mindenféle szoknyából, a mi itt megfordult, de méltóságosan, komolyan távozott. A piktor vállát a fülére vonva, elkényszeredetten hallgatta, hogy hogyan recseg a lábai alatt a lépcső.



BOLDOGSÁG

A nagy füstben sok szürke czivil ember között egy-egy kicsi asztalnál katonák ültek. Egy hosszu asztalnál többen is, nem valami magas ranguak, csak két-három csillagosok, kapitány volt köztük a legnagyobb ur. A nagy ablakon keresztül rájuk bámult a kaszárnya, a sok ablakfiókos nagy sötét sublót s áthallszott a trombitaszó is... Éjféltájban ketten közülök fölállottak és összeránczigálva egymás hátán a köpönyeget, hogy szép redőkben essék, mint valami kárpit, köszöntek és elmentek. A többi utánuk mosolygott.

- A szolidok... Ugy éljen a fejük, a hogy hazamennek.

Általában nevetős jó kedvük volt. Valami vacsoráról jöttek a tiszti-kaszinóból. Valamennyien ki voltak pirulva. Adomákat mondtak egyszerre ketten is, olyanokat, a minek sugva mondták el a végét, mivelhogy a füstön keresztül a sarokban asszonyokat láttak s aztán harsogó hangos kaczagással honoráltak minden ötletet. Volt köztük egy huszártiszt is, az egy széken lötyögve azt mutogatta, hogy hogyan lovagolnak a bakatisztek. A bakák egymás hátán áthajolva nézték és kaczagtak, de hogy ne maradjanak egészen adósai a tréfáért, közülük meg egy a huszárt produkálta el, a ki a feldübong-ban a tarlón botorkál. Közben a pinczérek ujra meg ujra konyakot hoztak, apró poharakkal telerakott tálczákat s körül az asztaloktól a mulató társasághoz csatlakozott még néhány tiszt, a fejük fölött pedig szürke gomolyagban nagy füstfelleg kavargott lomhán, mintha a csákók hegyén a rózsákra helyezkedett volna le s csak egy-egy finom pászma hullott ki belőle az asztalra, mint valami nagyon finom, könnyü porzó.

Egyszerre nagy vita kerekedett. Valahol ott zsongott a levegőben és érezni lehetett előre, hogy eljön s lecsapott. Egyszerre beszélt mindenki, csupa szenvedély lett az egész csöndes mulató társaság. Még az asztalt is megdöngették az ökleikkel s némelyik a szék lábához csapkodta a kardját árgumentumképpen. A huszártiszt fölvetette az örök kérdést, hogy katona-e egyáltalában az, a ki nem lovon szolgálja a hazát s a gyalogos tisztek kijelentették, hogy ők viszont a könnyü lovasságot nem becsülik valami sokra.

- Szép katona, de csak éppen hogy a pénzt eszi. Nem veszszük semmi hasznát.

- Ugy? Hát a földerítő szolgálat?

- Azt manapság elvégzi már három baka egy őrmesterrel bicziklin.

- S ha kilyukad a biczikli ráfja?

- S ha kitöri a lábát a lovad?

- No és ha te kitöröd a lábad?

- A gyalogságban, a hatalmas nagy tömegben az erő, a lovasság éppen csak körültánczol bennünket, hogy mulassunk rajta. Ha miniszter volnék, ma leszámolnék velük.

Már tulságosan mérges kezdett lenni a hangulat, a mikor a nagy karosszékben nyujtózkodó kapitány, a ki maga volt a tekintély, közbeszólt:

- Bolondok vagytok gyerekek, egyezzünk meg abban, hogy minden szép, a mi katona. Egy az ut, egy a föladat, mindegy az, hogy lovon-e vagy gyalog megy neki az ember.

Ebben meg is egyeztek. A kapitány szája szélén egymásba olvadó nagy szakáll és bajusz olyan impozáns módon lengett, hogy lefegyverezte a huszárt is. A bakák erre lassan-lassan belelovagolták magukat a lelkesedésbe s himnuszban örültek annak a különös kegynek, a mi megadatott nekik, hogy katonák és nem - teszem föl - valami kereskedő vagy hivatalnok népek, a milyenek körülültek a többi asztaloknál nagy szürkeségben. Ujra a tekintélyes kapitány vitte a szót, mosolygó, tántoríthatlan rajongással beszélt a portopéról, a kardról, a méltóságról... Mig hallgatták és lelkesedtek, ujra ittak s most már meg olyan rózsás hangulat szállott rájuk a mindig sürübb füstben, hogy ölelgették egymást a nagy gyönyörüségnek miatta, a mit lelki szemeik elé tárt a tekintélyes kapitány. A huszár is egészen ellágyult és könybe lábadt szemekkel bizonykodott azoknak, a kik mellette ültek.

- Szeretlek, jó fiuk vagytok.

És ebben a nagy jó kedvben csendes tartózkodással szólalt meg az egyik főhadnagy háta mögött egy még fiatal, komoly arczu szürkeruhás ember.

- Nem is tudom, hogy szivesen láttok-e még, de idekivánkoztam. Szervusztok fiuk...

A tisztek fölnéztek s néhányan nagyot rikkantva ugráltak föl a székről. A kapitány is mosolyogva integetett a czivil ember felé:

- Szervusz, szervusz...

Széket huztak az asztal mellé s barátságosan, mintha pártfogói lennének, a hátára veregettek a szürkeruhásnak. A mellett csodálkozva nézegették, mintha valami különös jelenség lenne, a mit meg kell bámulni s lassan, egymás hangján bátorodva mentek neki egy csomó kérdéssel.

- No hát, hogy vagy?

- Élsz?

- Mit csinál a posta?

- Nem vágyakozol vissza hozzánk?

A szürkeruhás békességesen hallgatta végig a sok kérdést, de csak a legutolsót találta alkalmasnak arra, hogy feleljen reá. Mosolygós szomorusággal, halkan beszélt, a tisztek előrehajoltak, át az asztalon, hogy hallgassák.

- De igen, néha visszavágyom. Ha az asszony kihordatja a ruhákat porolni, vagy bepillantok a régi szekrényembe s látom a szép ruháimat, szeretnék közöttetek lenni. De ez igen ritkán esik meg, inkább csak olyankor, ha beszédközben a baloldalamhoz kapok, mintha még mindig ott lenne a kard. Szóval olyan kényelmes vágyakozás, vissza a megszokásba. De máskülönben nagyon elfoglal a hivatal. Kérlek szépen, annyi levelet kell lebélyegezni, meg beirni a könyvekbe... Roppant rend van a postánál.

- Aztán jó ott?

- Hát jó, de nem nagyon. Üres nagy szobában dolgozom, rács mögött, hogy mindig mintha várnám a menazseriást, a ki bemutat a publikumnak: - ez a szürke itt katona volt azelőtt, harmincznyolcz éves. Meg tolakodók az emberek, rákönyökölnek az asztalomra, rámlehelnek. És sokan parancsolnak, meg vigyáznak az ember kezére, bántó, durva módon vigyáznak, hogy vajjon nem lop-e? A hivatal nem igen jó, hanem hát a posta voltaképpen arravaló tisztes intézmény, hogy az ember feleségül vegye azt, a kit szeret és aki szegény. De micsoda regény! Fiuk, nem volt annak a gyermeknek semmije, csak éppen a gyönyörü szeme, meg az arcza, csupa friss, üde rózsa és aztán éppen csak annyija, amije Dumbar Fannynak volt, egy szoknyája... Csak epekedtünk egymás után... Gondoltam, hogy elmegyek ő felségéhez és megkérem, hogy segítsen bennünket egymáshoz, de aztán meggondoltam a dolgot. Eszembe jutott a pósta... Két kicsi szobánk van. Nem ugy, hogy az egyikbe ő lakik, a másikba meg én, hanem csak éppen parádézunk, mert nekünk elég lenne egy is. Én leülök az ablak mellé s onnan nézem - gyerekek, mindig nézem - hogy hogyan törülget, csinosítja házikóját az én kicsi angyalom, micsoda ügyesen mozog kicsi keze... És néha, a jó melegben ellágyulva, belenyilalik a szivembe a boldogság s megered a könyem... Nektek talán unalmas is, de ez már gyöngém... Minden embernek van valami támadható oldala. Az enyém az, hogy szeretek az asszonykámmal dicsekedni, meg a gyermekemmel...

- Az is van?

- De milyen. Ha az valaha a katonáékhoz kerül, trombitás lesz belőle. Mennyit trombitál. És micsoda édes. Nézzétek meg egyszer. Hogy ébred az a kölyök! Fölül az ágyban, körülnéz, keresi az anyját, meg az apját, aztán kiabál: Kukk! És hogy eszik! Egy fél kifli neki semmi. Piczi egér fogai vannak, belekapaszkodik velük a kiflibe és tépi és a mellett folyton ott botorkál a lábunk alatt, s akkorákat puffan... Minden perczben elesik... Akkora az egész gyermek...

Valami nagyon kicsit mutatott, bal kezével elmetszve a jobb karjából egy darabot. A tisztek összemosolyogtak, s még közelebb bujva egymáshoz, lesték a száját, hogy mit mond tovább.

- Aztán okos-e? kérdezte az egyik, a mikor már hosszu lett a csend.

A szürkeruhás elbizakodottan vágott bele a levegőbe.

- Okos? Barátom! Hogy miket tud az a ficzkó. Mindent utánamond az embernek. Kérlek, szavamra mondom, hogy ha róla mondok valamit, németül beszélek az asszonynyal, ugy néz rám a két kis fekete szemével, hogy azt hiszem, hogy megért minden szót.

- Meg látnátok, hogy micsoda verekedést csap, ha egy kicsit biztatja is az ember. Fölkapom a levegőbe, aztán messze eltartva magamtól beszélek neki: ne verekedj pajtás, ne verekedj - s ő pufál... Olyan pofont ad a kicsi kezével, hogy csattan.

A huszár komoly tárgyalás alá vette az ügyet és tudákosan szólott közbe:

- Nem valami okosan neveled.

Idegesen pillantottak rá egyszerre hárman is, hogy hallgasson s kaczagva felelt a czivil.

- Kell is azt nevelni! Ember az a talpán... Nemrégiben nagyon keserves dolga volt szegénynek. Egyszerre talán öt-hat foga is jött. Csupa seb volt a kicsi szája s akkor nagyon szomoruak voltunk. Látni azt a cseppséget, hogy hogyan szenved s az ember nem tud segíteni... Lehozná az égről a csillagot, falba verné a fejét és mind nem használ... A kicsi kezét a szájába dugta és ugy jajgatott, mint egy nagy ember: fáj, fáj... Én még most is elkeseredem, ha eszembe jut.

- Szegény...

Ezt már többen mondták egyszerre s a mikor már sorra sajnálkoztak a piczi fiun, a ki ugy tud jajgatni, mint a nagy, indítványnyal állott elő a kapitány:

- Hozd el egyszer a kaszárnyába. Fölültetjük a banda lovára.

- Jaj, dehogy engedné az anyja.

- Hát csak te parancsolsz.

- Nem én. Minek az? Nem akarok én ur lenni, csak boldog ember.

Fölállott és menni készült. Egyszerre nyult utánna minden kéz, mintha leakarták volna huzni a székre.

- Maradj még. Ne menj.

A szürke ember megnézte az óráját és sietve gombolkozott be a kabátjába.

- Ugyan ne siess!

- Vár az urfi. Nem alszik el, a mig meg nem csókol.

És sietve ment kifelé. Némán, elborulva bámultak utána a tisztek.



A LECZKÉK

Szikora ur reggel egy levelet talált az ágya melletti széken, a mikor kiczihelődött az ágyból és az iszapos, szörnyen vedlett ruhák között a nadrágja után keresgélt. Van egy esztendeje annak, hogy nem kapott levelet se postán, se amugy. Kábán mosolyogva nézett rá. Még álmos volt. Ivott az éjjel s csak ugy hazatalált, mint ahogy máskor is hazatalált s éppen csak a ruháin látszott meg, hogy el kellett dülnie imitt-amott az uton. Elment a levéllel az ablakhoz s olvasni kezdte. Az állott benne, hogy báró Göllnitz ur, a fiatal, kéri, hogy látogassa meg a délelőtt folyamán.

Ez a név a Szikora ur életében vagy nyolcz, imigy-amugy rendes életet jelent. Az öreg bárónak rá esett a pillantása, amikor preczeptort keresett a fiának s adott neki husz forintot havonkint és egy szobát a kocsiszín mellett. A szoba azelőtt istálló volt, mint ahogy a kocsiszinből is mosókonyha lett időközben. A báró hivatalnok ember volt, szegény báró, a kinek csak ilyen tanerőre tellett. Mindazonáltal nyolcz esztendeig födél alatt volt Szikora ur. A cselédek csufot üztek belőle, ugyszintén a familia is, de ha egészen elformátlanodott a kabátja, a báró urtól másikat kapott. A báró ur nagy ember volt, ő meg kicsi és félszeg figura. Lopva járt a házban. Éppen csak besurrant a szobájába, közvetlen a kapu mellett s átszaladt az udvaron a másikba, a miben az urfi tanult németül, francziául no meg zongorázni is és ismételték az iskolai leczkéket is. Mindent ketten, mert ez a fura kis ember mindenhez értett. Jó kuvaszkutyának bizonyult. Mindenki rugdosta ide-oda s ő észre se vette. Nem léteztek számára az emberek. Egyéb se. Soha egy könyvet vagy ujságot fölöslegesen a kezébe nem vett. Félesztendő alatt fogyott el a gyertyája. Nyomoruságosan evett, néha szaladt egy-egy pohár vizért a kutra. Sunyi, ijedős állat volt szegény, a ki a báró urfival se beszélt nyolcz esztendő alatt három fölösleges szót.

Mikor az urfit kiküldték egy német gimnáziumba, csak elment a házból. Látta, hogy nincs dolga, hát tovább állott. Ennek kilencz esztendeje. Azóta is éppen ugy él, csakhogy szétszórja a tudományát. Tiz órakor például hazaszalad a hegedütokért s eliramodik ujra. Aztán másfelé szalad, zavarosan pislogva körül, ha utjába állanak például a gyerekek s ugy várja a rést, amin átsurranjon, mint ahogy a kóbor eb remeg, ha a sarokba szorítják. Ő az a nevezetes tanár, a kinél husz krajczárért is lehet órát kapni. Ha nagyon alkuszik a mesterember, a kinek a fogához kell verni a garast, mert kevés a garas, - tizenötért is kiszalad hozzá a város végére. Éppen csak annyit változott az utóbbi időben, hogy belekóstolt az italba. Lopva, mintha várná, hogy valaki jön és kiüti a kezéből a poharat. Aztán már bátrabban, de mindig csak éjjel. A mikor már alig lihegett a fáradságban, beesett valami lebujba, egészen hátra a sötétbe telepedett meg és ivott. A mikor bezárták a boltot, kitették a küszöb elé s miután a fejébe nyomták a czilinderét is, hazajutott.

A levél zavarba hozta. Derengés támadt az arczán. - Az urfi, mit akar az urfi... Olyast gondolt, a mivel közel is járt a valósághoz, hogy megint biztos fizetéshez jut s talán megkapja a régi szobáját is, a mi nem volna rossz. A melyikben most lakott, ez még amannál is nyomoruságosabb volt és a mi a legkellemetlenebb, egy világitó-udvarra nyilt az ablaka. Télen ugy meggyült ebben az udvarban a hó, hogy az ablak rámái mellett beolvadt a szobába. Olyankor a tanár ur nem szivesen szállott le az ágyból. És nyelves asszony volt a háziasszony is. Az is kellemetlen az olyan embernek, a ki szereti a csendet. - Nagy takarításon mentek át a ruhák, ki kellett mosni, kefélni őket a sárból, aztán mosakodott is a tanár, egy fésüvel hajat keresett a fején, a mit végigboronáljon. S miután felkészült, neki indult egy csomó utczának.

A fiatal báró abban a szobában fogadta, a hol nyolcz esztendeig hajoltak egy könyv meg egy kotta fölé.

- Tudja-e, hogy meghalt az apám? - kérdezte.

- Nem, nem.

- Hát meghalt. Most majd én fizetek önnek husz forintot. Egy leányt kell majd tanítani. Tanár ur, maga nem szereti a sok szót s nekem éppen ilyen ember kell, de annyit mégis meg kell hogy mondjak, hogy én azt a kisasszonyt feleségül veszem. Nekem ugy tetszik, hát elveszem. Azonban a kisasszonyt hazulról egy kicsit hiányosan nevelték. Magának az lesz a dolga, hogy hirtelen helyrehozza, a mit elmulasztottak. Nem alaposan, dehogy. Ahhoz sok idő kellene, csakhogy éppen müvelt legyen. Tudja, ugy gondolom, hogy mindenhez hozzá tudjon szólani s hogy én nekem abból ne legyen kellemetlenségem. Mindjárt maga jutott eszembe, tanár ur. Ilyen ember kell nekem. Valami urfit nem is engednék hozzá. Hát hogy ha tetszik az állás, hurczolkodjék be a kis szobába, aztán ezen a névjegyen van a czim. Oda jár el mindennap délelőtt is, délután is.

A vén ember elvette a kártyát, zsebredugta s már indult is. A fiatal ur azonban még utána szólott:

- Aztán - mondta, de kereste a szavakat - mondja meg, ha még más is jár oda.

A tanár intett: - jó, jó.

Délután már beállított a leányhoz. Egy kis cseléd nyitott ajtót neki s mig eltátotta a száját, már benn is volt a tanár ur a szobában. Egy szoba volt tudniillik a lakás, de az aztán nagyon furán összehordva. A fele nagy ágy volt, függönyös menyezettel és rendetlen, mintha most kelt volna ki belőle az, a ki leheverte. Aztán kis asztalkák voltak kuszán egymás mellett. Az egyiken pohár egy kis maradék kávéval, mellette rizsporos skatulya, fésü, a diványon egy czitera félig betemetve puhán omló, könnyü asszonyruhák alá, a sarokban, fogason sok fehér ruha, a székek szeszélyesen erre-arra taszigálva s az egészre nagy sugárban ömlött ki a tulságosan befütött kályha ajtaján a meleg. Abban fürdött a leány, beletemetkezve egy nagy karosszékbe. Két öklére támasztotta a fejét és a tüzbe bámult s mosolyogva nézett föl, a mikor megállott előtte a furcsa kis ember. Flanell szoknya volt rajta, a lábain papucs. Azután meg egy rékli is, a milyet délelőttre, szobatisztításhoz szoktak fölkapni az asszonyok. Borzas is volt és még mindig álmos, bágyadtforma. Mikor a vén ember csak sürgött-forgott az ajtó körül, kiváncsian szólott rá:

- Mi tetszik?

- A báró ur mondta, hogy ide jöjjek, hogy tetszik órákat venni.

- De nem most.

- Azt mondta, hogy délelőtt, délután, délelőtt... Mindig. És hogy tanítani kell...

A leány vállat vont.

- Olyan sürgős?

- Mondta, hogy jelentsem magam...

- Jöjjön holnap.

- Igen.

A hogy kifelé indult s hirtelen a fejébe csapta, aztán meg lekapta a fejéről a kalapot, kaczagni kezdett a leány és rákiáltott: megálljon. Aztán tovább kaczagott rajta. - Nem kergeti senki. - A mikor látta, hogy nem nagy hajlandósága van arra, hogy visszajöjjön, utána ment, megfogta a kezét és ugy hozta vissza. - Jöjjön no, nem eszem meg. Hanem a báróját... Leültette maga mellé s bizalmasan hozzáhajolva kérdezte:

- Mondja, van annak még valami pénze?

Az öreg hebegett.

- Van, van, nem tudom.

A leány az öreg térdére támasztotta a karját s a szemébe nevetett.

- Ránk férne. Mi, öreg, mi? Maga sincs valami jó bőrben, a mint látom.

Az öreg fölállott és gyér, fehér hajába vájta az ujjait. Mintha menekülni akart volna, az ajtó felé pislogott, aztán ahogy megfogta a kabátja szárnyát a leány, ujra leült.

- Hát csak oktasson, mondta a leány. Jöjjön, aztán akad egy kis sonka s efféle. Az a bolondériája, hogy feleségül vesz. Én ugyan nem bánom. Ha egyszer majd szétmegyünk, akkor se vesztettem semmit. Meg akarta ölni magát a multkor, itt, ezen a helyen. Hogy ő igy meg ugy - és hogy imád és hogy kitaníttat...

Az öreg keze lecsuszott, végig a leány karján és a kezéhez ért. Éppen csak megérintette a husos, lágy párnát s aztán el is kapta a kezét. Most már csak a kalapja lett az egyetlen gondja. Azt simogatta, gyürte és menni akart mindenképen.

- Hát csak jöjjön holnap, aztán nekikezdünk, mondta a leány s most már nem is mulatott azon, hogy hogyan botorkál ki az ajtón az öreg.

Azután elkezdődött a tanulás, de nem valami komolyan. A leány inkább mulatott azon, hogy mennyi mindenféle handabanda van a világon, a miről neki ez az öreg beszélget először és hamar megunta a czivilizácziót. Inkább pletykázni akart az öreggel. Bort adott neki, meg enni valót is itt-ott, ha maradt valamije s a vén ember is elfelejtette lassan-lassan, hogy mi a dolga. Küzdött, a mig tudott, aztán belefáradt s szürke, vizes szemei reátapadtak a leányra... A szoba is olyan szokatlan volt, minden, meg a meleg, a mi kiáradt ebből a szép, fiatal testből... Néha azt érezte, hogy a halántékán lüktetnek az erek, mintha részeg lenne és iszonyu mohósággal szeretett volna nekimenni a leánynak és szivni a vérét... De csak elbágyadt s ugy ment el, hogy az ajtófélfát fogta, nehogy elessék. Azután meg belekapaszkodott a lépcső rácsába. Lenn levette a kalapját és ugy itta a friss levegőt. Soha még ilyen jól nem esett neki az élet. És a hogy kinlódott, az volt a gyönyörüsége. Szaladva ment haza és elbujt.

Egyszer az ajtót döngetve verte fel a báró.

- No, mi ujság? - kérdezte.

- Hát, hát, minden jól megy - hebegte a vén ember.

- Haladnak?

- Igen, szépen tanul.

Elrémült, a mikor azt mondta a leány, hogy most már nemsokára meglesz az esküvő. Vén, sivár lelkében egyszerre iszonyu üresség támadt. Ezzel aztán vége mindennek. Ennek a szobának is, meg annak is, hogy igy együtt ülnek s néha a leány a vállára hajlik és az arczán meleget érez, a hogy a forró lehellet rátapad. Visszariadt a jövendőtől... Csak még egy kicsit akart élni ugy, hogy valaki simogassa az arczát. Egy ilyen kéz, puha, meleg... És ahogy hazament, éppen előtalálta a bárót.

Valamit akart, akármit s ügyefogyottan nyögött az udvar közepén.

- Az istenért, báró ur, még nem elég müvelt. Várjon... Az istenért, tessék elhinni...



HAT KIS FEHÉR PONNY

Mondhatom, hogy bizonyos megdöbbenéssel néztük a gyalogjáróról, a mikor végigporoszkált az uton az uj föltalálás szerint rendezett első gyermektemetés. A kofák fölállottak a kis melegedő zsámolyra, a miben - nagy kerek lyuk alatt - izzó parázs van a serpenyőben, a boltosok kiszaladtak a az ajtókon, nemkülönben a házmesternék és egyéb földszinten lakó asszonynépek is, teszem föl, a mi házunkból a masamódné meg a csizmadia felesége és tátottuk a szánkat. Istenem, hogy tátottuk, némelyikünknek a vére is megfagyott a szivében, különösen az olyan népeknek, mint jómagam, a kinek a nyakába két lurkó kapaszkodik, ha hazakerekedem és ölelnek, csókolnak, beszivnak magukba, hogy már éppen csak a csizmám sarka látszik ki belőlük. S vagyunk igy némelyek. Teszem fel, a hentes a tulsó szegleten, a kinek ugyancsak vigyázva kell lecsapni a tőkére a bárddal, nehogy hozzácsapjon a sonkacsontokhoz egy-egy gyereket is a maga termeléséből, meg a suszter itt mellettünk, a ki viszont a tűvel jár el óvatosan, mert esetleg hozzávarr az én vagy az uraságtok czipőjéhez egy-egy suszterfiut, annyi botorkál a lába alatt a mühelypadkán, a minek pedig szentnek kellene lenni minden avatatlan előtt, mivel hogy ott terem bőrből, csirizből meg kis faszegekből a kenyér. Az a gazember ugyancsak ránk ijesztett.

A gazember a temetéses ember volt. Komoly ur, rideg, mondhatnám, hogy ijesztő formáju. Egy rémületes nagy poczak körülkörítve az emberrel, fenn az arcz, éppen olyan széles, gömbölyü, mint a hasa, rajta két álmos szem meg két lefityegő oldalszakáll, s alul a lábak, egy-egy sing hosszu s talán éppen csak valamivel keskenyebb husczölöpök, melyeken ez az ember egész nap nyargalt, utczán le, utczán föl, szimatolva a szagokat, mint a vizslakutya. Hajdan, ezelőtt tán éppen tizenkilencz esztendővel, volt egyszer nálunk is. Halottunk volt. A szegény apám behunyta a szemeit tizenegy óra negyven perczkor délelőtt s Ketz ur öt minutával később már beküldte a névjegyét a bátyámhoz, egy olyan névjegyet, a mire felül hat lovas halottas kocsi volt rajzolva. A mikor megláttuk, eszünkbe se jutott, hogy Ketz urat az igazság szerint le kellene lódítani a lépcsőn, csak sírtunk friss, nehéz gyászban.

Ketz ur akkor még kicsi ember volt, kis czég, a mely azóta már megevett két nagyot. A szörnyü mód agilis gömböcz addig gurult sebes iramban szerte a városban, mig megszedte magát pénzzel. A kis boltot átvitte egy nagy, csupa ablakfából épített nagy helyiségbe s csodálatos gazdag és finom raktárat rendezett be az üvegek mögött mindenféle halottas holmiból. Vén emberek órákig elálldogáltak az ablakok előtt, nekidülve a fényes sárgaréz korlátnak, a mi arra való volt, hogy a nagy, ezer pengős üvegekhez ne férkőzzön egészen közel a gyönyörü habos selyempárnák és hullámos csipkék irányában érzett áhitata azoknak a szegényházbelieknek, a kik már le szeretnének pihenni. És vállalkozó szellemü, igazi modern üzletember lett Ketz ur. Némely befektetéseivel esztendőkig is elvárakozott, a mig hasznát látta. Teszem föl, egy üveges kocsival, a minek csak akkor jött el az ideje, a mikor a csendőrparancsnok bizonyos Freiherr von Kramm elhalálozott. Akkor az egyesült katonabandák, roppant sok lovastiszt, meg pap, meg mindenféle czilinderes ur között gyönyörü volt az uj kocsi. A konkurrenczia ebbe a temetésbe betegedett bele.

Az a temetés, a melyről a magam jószántából ime megemlékezem, szintén zseniális meglepetése volt az ötletes Ketz urnak. Valami csoda, finom gyermekjáték kocsi, akkorácska, hogy a tetejére könyökölhetne a magamfajta nem is tulságosan nagy ember, rokokó hintócska, csupa arany, olyan kerekeken, a minek virág az agya s liliomlevelek a küllői. Az ablakai tejüvegből, a miken keresztül éppen csak áttetszett a kis koporsó s a sok virág, a mit rászórtak. Valami ilyes kocsiban járhattak hajdanta a királyurficskák, a kis selyemharisnyás fehér babák, a kiket a szellő elől hermelinbe takargattak. S a kocsi előtt hat kis fehér lovacska poroszkált. A bakról egy emberke fehér gyeplővel dirigálta őket, olyan szijjal, a mi mintha pántlika lett volna. Micsoda drága kicsi lovacskák voltak. Szenzáczió lett volna közülük már egy is, ha véletlenül a katonabandába kerül. Hát még hat igy párosával egymás végtében. Mind fehér és egy se nagyobb, mint egy kis borju. De fürge, semmiképpen se hajlandó arra, hogy lépésben járjon. A szügyükbe verték a fejüket, fujták a párát, formás kis fejükön rázták a csattos szerszámot, a mi egy kicsit zörgősnek volt hagyva, hogy a hat együtt pajkos zizegésbe verődött össze s kicsi, frissen vasalt patájuk eleven tempóban verte a kövezetet, a hogy trappolva, de azért játékos lassu tempóban végighuzták a czifra kis batárt az utczán. Azután a nagy fekete lovak majd összetaposták a sürü tarka tömegben hullámzó gyereknépet, a mely a szemeivel majd elnyelte a lovacskákat s szájtátva, némán bukdácsolt a kocsi körül. S a kapukból uj csoportok rohantak ki, hogy a gomolygó gyermeksereg csipkés széle már a házak faláról surolta le kétfelől a meszet s egy hang se semerre, csak csendes bámulat, néma, áhitatos vágyakozás a lovacskák után. Hátul a menetben szép négyes rendekben az iskola jött s a plebánia-templom felé ez a gléda is megbomlott. Előbb csak egy-egy sor, aztán az egész. A kis pajtások előre rohantak, a lovak lábai alatt, rohanvást egymást gázolva el és sírt dühében, a ki nem tudott a kis ökleivel utat verni magának a lovacskákig. A csiklandós, kényes kis állatkák pedig még fürgébben szedték a lábukat, a tömzsi ember a bakon néha majd a hátsó lábaira állította valamennyit egy-egy mérges gyeplőrántással - s aztán megint koczogtak a lovacskák s mellettük a gyermekek. Ketz ur is ott lihegett a kocsi mellett. Folyt róla a verejték, hogy törülni se győzte, ha elmaradni nem akart. Vitte, hogy ugy mondjam, szárnyakat adott neki a diadal. Ehhez képest a Freiherr von Kramm-féle temetés szegényes eset volt a czég történetében.

És a nagy csendben, a mibe éppen csak a lovak patájának és a nehéz gyászos hintóknak dübörgése adott folytonos, változatlan hangot, egyszerre egy magas kapualjból belerikoltott egy asszony.

- Gyere vissza Pista! Letöröm a derekad!

A gyermeke után kiáltott, a ki elrohant mellőle a többi közé. - Aztán rekedten, sírósan kiabált még: - Pista! Pistuka!

Tovább másfelé is gyerekeket szólítgattak asszonyok, mosogató réklibe bujt egyszerü fehérnépek, - de minden eredmény nélkül, kis fiucskák, leánykák kirontottak mellőlük és neki az utczának, el a lovacskákhoz. A temető kapujában, a hol megállott a batár, lihegve, halálra fáradtan szorongott a tömeg is és simogatták a kocsit, falánk pillantással kukucskáltak be a sok rózsaszinü párna közé s a szavuk se hallszott. Az iskolát is csak alig-alig lehetett valahogy összeszedni.

S a kis batár a lovacskákkal egyszerre divatba jött. Ugy kell lenni, hogy a gyermekek tán lázukban beszélhettek róla össze-vissza, már a melyik abban az időtájban betegeskedett, mert a kit máskülönben spórolós embernek ismertek, az is a roppant drága lovacskákat követelte a kicsi temetésre. Később beszélték, hogy némelyik halófélben levő piczi sziv valósággal végrendelkezett a lovacskák javára. - Aztán vegyen mamuskám a lovacskáknak czukrot - mondta, a mikor már alig tátogatta az ajkait. (Ketz urhoz csakugyan érkeztek csomagok, tele finom czukorral, a melyeket azonban ő neje ő nagyságának küldött föl az emeletre.) A deliriumban ott poroszkáltak mindenütt a lovacskák. Pedig csoda, hogy ráértek, mert egész nap az utczán voltak. Órára kötötték le őket. Háromkor a Bástya-utczában, négykor a hegy alatt, ötkor a szénapiaczon fürgén rótták az utakat a kis nyihogó vadak. Az emberek dühvel, haloványan bámultak utánuk. Némelyik a szemét kimeresztve káromkodott bele a porba, a mit a kis aranyos kocsi vert föl, ha gyors iramodásban, neki eresztett gyeplővel rohantak a lovacskák valamerre ujabb rakodásra - s babonás félelem szállotta meg a várost. Nem mondta senki, de ragadós volt, mint a járvány, egyik arczról átsuhant a másikra a gyanu, hogy ezekben a fürge kis dögökben maga a csalogató, alattomos halál lakik.

Akkortájban szóltak a polgármesternek is, hogy csináljon valamit a tanácsban, hogy tán be lehetne tiltani ezt az izét, de az öreg ur nem arra való ember volt, a ki megértette volna, hogy miről van szó. Véleményt kért a tiszti orvosoktól s azok meg azt mondták, hogy torokgyik is van a városban meg kanyaró is, itt-ott együtt mind a kettő - hát nem lehet másként. Azonközben egynémely családok el is költöztek a városból, teszem föl a Gruberék, a kiknek pedig igen nevezetes szerepük volt a piaczon, meg a főtéri Máthék, egyszerre három testvér minden familiástól s a nagytekintetü Gáll Sándor, az árvaszéki ülnök, a ki egyelőre csak szabadságra ment, de aztán végképpen elpályázott valahová a felső vidékre. És következett egy iszonyatos hat hét. A gyermekek állandóan ugy jöttek haza az iskolából, hogy a jobbik ruhájukat kérték délutánra, mert nem iskola lesz, se nem torna, se nem szépirás, hanem temetés. Belébutultunk a tömjénszagba. S némelyik ostoba kis ficzkó vagy leányka még azt kérdezte este, ha hazakerült, szomjas nagy vágyakozással:

- Engem mikor visznek el a lovacskák, az édesek...?

S aztán egyszer egy nagy fekete kocsin hozta haza Ketz ur a lovait a temetőből, olyanon, a min a sok deszkaholmit meg a posztókat szokás elvinni a házakba. S egymásra voltak dobálva a lovacskák, a fényes aczélpatkós lábuk a levegőben kalimpált - és rajtuk ült egy gyékényen a kis hülyeképü kocsis és pipált.

Ugy esett, hogy a báró Szemenyeihez, a táblai biróhoz voltak megbestellálva délután négyre s a kis selymesképü fiucskával poroszkáltak ki a temetőbe. Hátul az urasági kocsiban, egy sarokba dülve, komoran bámult maga elé a báró. Sokan köszöntek neki, de oda se nézett senkire. Olyan ur volt, a ki éppen csak unalomból vállalt hivatalt, mondták is: - no a büszke. Ilyenkor megalázkodik az ember. Mikor az aranyos batárból kivették a kis koporsót, a miből messze folyt el a drága csipke, csak utána bámult s még akkor is bámulta az üres utat, a mikor a népek lekanyarodtak az Ösvényre, a nyitott száju éhes kripta felé. Akkor a maga kocsiját elparancsolta a kerítés mögé, nemkülönben a többi urasági hintókat meg a fiakkereket is, kivette a revolverét s a lovacskák közül egyiknek a füle alá lőtt. A puffanásra megiramodott mind, de nem birtak előre. A hatalmas nagy erejü ember elkapta a keskeny fehér gyeplőt s olyant rántott rajta, hogy a két első lovacska leült a földre. Arra megint puffant egyet a revolver s egy kis fehér állat ujra eldült. És igy csendesen, nem is igen sietve a báró agyonlőtte mind a hat lovat. - S azután bedobta a vergődő állatkák közé a véres pocsolyába a revolvert is és beült a kocsijába. Megint csak nem köszönt senkinek az uton s a kik jobban megnézték, azt mondják, hogy fátyolos, vizes volt a szeme.

Ketz ur pedig nagyon szuszogva zokogott le fennről, a hegyoldalról és a lovacskák mellé dülve ordított:

- A gyilkos, a gyilkos...

Csupa vér lett a szép fekete ruhája.



A GRÓF ÉS A KISASSZONYAI

A falunak mindössze egy utczája volt. Egy-egy rés belefolyt még jobbról-balról a mezőkből a mint a folyóba a patak, hanem azok el is vesztek a vetésben, meg a füben, mintha megette volna őket a zöld. Künn, a falun kivül, kusza ösvények szelték át egy-egy gorombán leásott faderékban a patakot s összekerültek valamennyien abba a pocsolyás, megyebeli igéretekkel hitegetett nyomdékba, a mi a vasuti állomáshoz vezetett. Jobbra és balra a falu két végéből városokba vitt az országut. Vásár akad mindakettőben s ezeken a piaczokon került eladásra a sok kis betegforma tehén, juh és rideg disznó, a miből a sok szegény ember kihuzta a telet. Mert rossz vidék ez. Nem igen terem s a mi föld megfizeti a gondot, meg a munkát, az nem a paraszté.

Fönn, a falu végén lakott a gróf. Derék, szép szál nagy ur, a ki egy nagy csontos lovon szokott kijárni a határba, s bár vén ember volt már, mindig friss virágot hordott a kabátja hajtókájára tüzve. Magának nem igen sok földje volt, talán négy-ötszáz hold s annak is legalább fele olyan erdő, a mit meg se lehetett közelíteni, a miben addig él a fa, a mig ki nem dül magától. Egy nagyobb birtokot is bérelt azonban, valami ezer holdast, a mit az árvaszék adott ki, mivelhogy kiskoru gyerekekre maradt örökségképpen. Ez aztán hozott valamicske hasznot. Ősz táján négy-öt napig akadt dolga a rossz cséplőgépnek a gróf szérüskertjében.

Négy nagy leánya is volt a grófnak. A legkisebb is husz éves már, a legnagyobb pedig közel a harminczhoz. Nem illenék ezt tudni, de meglátszott rajtok, igen-igen meglátszott. Ez a legidősebb például egészen olyan volt, mint a társalkodó kisasszony. Ha egy kocsin ültek, alig lehetett tudni, hogy melyik egyik, melyik a másik. Pedig hát az ilyen társalkodó kisasszonyok nem igen határozzák rá magukat a hivatásukra addig, mig valami egyéb kilátásuk is lehet a boldogulásra. A leányok azonban minden baj daczára se látszottak boldogtalanoknak. A szegénységgel nem tüntettek, a mi azt jelentette volna, hogy napról-napra vénülve, belesavanyodnak az életbe és nem csináltak nagy dolgot abból a méltóságból, a mi nekik hozzáillendő vagyon nélkül jutott ki. Egyszerüen csak megmaradtak magukban. Nem jártak sehova. Nem fogadtak senkit. Négy kis olcsó lovacskájuk volt. Négy hosszu sörényü, nagy fejü lovacska, valami mokányszármazásu állatkák, a melyek hüségesen szolgálták a kisasszonyokat nyereg alatt is, meg a kocsi előtt is. Különben egyszerüen, olcsón öltözködtek, rendesen egyforma ruhába, a mihez azonban a legöregebb kisasszony még valami öreges gallért vagy fekete csipkét is megengedett magának. Azt mondta, hogy kinőtt már a csirkék közül s erre szomoruan mosolyogtak össze a csirkék.

A másik ur - eltekintve az oláh pópától, meg a tanítótól, a kik nem igen jönnek urszámba - bizonyos Szohács Bertalan nevezetü ember volt. A falu közepén lakott, nagy udvar közepén, földszintes régi udvarházban, a minek egy részéhez örökség utján jutott. A többi örököst kifizette készpénzzel. Azután fölemeltette egy kicsit a ház födelét, nagyobb ablakokat vágatott bele, csinos, tornyos verandát ragasztott hozzá s beköltözött a birtokba. Ez a rész volt a határ legértékesebb része. Egy darabban háromszáz hold sarlós gabona, a mit a kert végétől kezdve szép nagy darab lankáson lengetett meg a szél zölden, aztán lomhábban, a mint sulyt kapott a kalász s végül alig-alig tudott hullámot verni rajta. Szohács urnak nagy pajtái voltak lenn a másik udvarban, hatalmas ökrökkel tele, aztán meg külön, másfelé gyönyörü tehenészete, a miből kétfelé indult el minden reggel a tejes kocsi, be a városokba s gyönyörü lovai. Ő maga egy kis fürge pejkanczán lovagolt s ha szükség volt rá, hat-hét régi fogatot tudott előállítani. Például a multkoriban is, a mikor erre járt a főispán.

Neki is lányai voltak, de csak kettő. Fiatalok, csinosak.

A két ház csak ugy lopva érdeklődött egymás iránt. A cselédek hordtak ide-oda egy kis pletykát, a mit mohón hallgattak ki itt is, ott is a kisasszonyok, de aztán ezen kivül semmi se történt, a mi közelebb vitte volna egymáshoz a két elemet. Tagadhatatlan, hogy a kastélybeliek még tartózkodóbbak voltak, mint a Szohács-lányok. Ezek bizony utána néztek a négy kis mokány lónak, ha elporoszkáltak a ház előtt a kisasszonyokkal s csendes odaadással suttogták: - a grófkisasszonyok. S ha egymagában jött a nagy sovány ló, a hátán a gróffal, hosszu pilláik alól félve néztek föl s tiszteletteljesen konstatálták, hogy: - a gróf, a bizony, a gróf ment végig az utczán. Csodálatosképpen ezekben a gyerekekben, Szohács urnak, a hajdani boltosnak a leányaiban nem fejlődött ki a gazdag polgár henczegése a szegény mágnással szemben. Megmaradtak zselléreknek a maguk jó módjában s hallgatagon elismerték, hogy a faluban a gróf az igazi uraság, ők éppen csak hogy szintén ott laknak és hát nekik is van földjük és ők is tartanak lovat. S az a vágy se ébredt föl bennök, hogy közeledjenek a kastélyhoz. Csöndes, józan megelégedésben éltek s megelégedten a csendes bámulattal a nagy szürke és a kis mokány lovacskákkal szemben és se a lovakon, se a gazdán, se a kisasszonyokon nem vették észre az olcsóságot, meg a szegénységet.

Közben a grófot egy csomó szerencsétlenség érte. Egy éjjel négy ökrét taposta el a vonat. A fiu, a ki vigyázott reájuk, elaludt, a bakter elfelejtette lebocsájtani a póznát s a barom rászaladt a sínekre. Egész csomó birkája hullott el valami gyilkos nyavalyában, a mi egy-két nap alatt végezett velük s hogy be legyen tetőzve a baj, egyszerre két leánya betegedett meg tifuszban. A két városból orvosok jöttek, aztán a vonattal tanár is érkezett s a hogy a gróf kifelé ment a földekre, mindig inkább előre esett derékban. Meggörnyesztette, összetörte a sok baj, a miből kijutott neki eddig is bőségesen, de nem ilyen egyszerre. Akkortájban történt, hogy a megyegyülésen összeszólalkozott Szohács urral. Valami bizalomról volt szó, a mit Szohács ur nem volt hajlandó megszavazni s mig a gróf ideges kapkodással erősítette a maga igazát, a nyakas polgár szárazon, röviden fejtette ki az álláspontját a kérdésben s kijelentette, hogy nem járul hozzá az inditványhoz. Valami megható egyszerüség volt azonban ebben az emberben. Tiszteletteljesen, csaknem meghódolással hajolt meg a gróf előtt s a hányszor kimondta a nevét, mintha gondolatban mindig megemelte volna a kalapját is. A polgár önérzetével egyesült benne a méltóság előtti meghódolás is. Nem a munkás embert, sem a derék embert tisztelte abban a másikban, aki a kastélyban lakott, hanem a grófot. És nem szégyenlette magát e miatt. Természetesnek vette. Ennek ugy kell lenni. Azzal se bolondította magát, hogy valami nagyon magas szinvonalon állana a gondolkozása. Dehogy. Azt mondta, hogy közönséges ember és hogy ugy is gondolkozik. S ennek is igy kell lenni. A boltos miért henczegjen, ha már megszedte magát. S csöndes nyugalomban ment le a vármegyeház lépcsőin s beleült egy kis sárga kocsiba, a mibe gyönyörü pejlovak voltak befogva. S békétlenkedett azon, hogy a feleuton elröpültek a lovai a gróf kocsija mellett. Azt mormogta magában:

- Ez már mégse illik.

Hát rápislantott, azt szerette volna látni, hogy vajjon nem haragszik-e a gróf? Ugy látszott, hogy nem haragudott. Összegubbaszkodva ült az ülésen, szomoru volt az arcza s fénytelen szemei a szürke pillák árnyékában semerre se néztek.

Talán két hétre rá történt meg az a hallatlan eset, hogy a nagy szürke ló a gróffal befordult a Szohácsék kapuján. Senki se volt kéznél, hát maga a gróf kötötte meg az állatot egy fához a kapu mellett s lassu lépésekben megindult a veranda felé. Látszott rajta, hogy erőszakosan egyenesedik ki, a mennyire csak tehette s mosolyogva köszönt az egyik kisasszonynak, a ki elébe szaladt.

- Az édesapját keresem. Itthon van Szohács ur?

- Itthon, méltóságos uram. Méltóztassék csak bejönni. Erre. Foglaljon helyet. Mindjárt előhivom a szérüről.

Pár percz mulva már bejött Szohács ur. Előbb künn egy kicsit rendbehozták. Az arczán meglátszott, hogy frissen mosakodott s gondosan kétfelé volt fésülve a ritkás, őszes haja. Ő is letelepedett a gróffal szemben s a mikor látta, hogy az zavarban van, türelmesen várt.

- Komoly ügyben jöttem önhöz, Szohács ur. Kérem, hallgassa meg s aztán mondja meg, hogy igen-e, vagy nem. Nem kérem, hogy megindokolja a válaszát, aminthogy én sem mondom el azt a sok miértet, a miért idáig jutott a dolog. Egy részét amugy is tudja. Arról van szó, hogy már három éve nem tudtam megfizetni az árendát a bérelt birtokért. Egy ideig legalább a kamatokat behordtam az árvaszékhez, hát vártak. Most azonban már arra sem vagyok képes. Ez az utolsó esztendő egészen tönkre tett. Bepöröltek tehát, természetesen meg is nyerték a pört s lefoglalták az én birtokomat. Tizenhétezer és párszáz forint a hátralék és a jövő hét szombatján lesz a liczitáczió. Egy ajánlattal jöttem önhöz.

Szohács ur szögletesen hajolt meg s azt mondta:

- Méltóztassék.

- Arra kérem, hogyha nem ellenkezik ez a számításaival és hogyha olyan befektetésnek találja ezt, a mi kifizeti magát, vegye meg a birtokot - s aztán hagyjon benne engem bérlőnek. Nagyon megszoktam azt a házat s a leányaim is. Most is kettő, Agatha és Zsófia grófnő, a ki beteg volt, mindakettő folyton a házzal bajoskodott lázában. Hogy azt itt kell hagyni. Pedig hát régi, kényelmetlen ház, de hát benne lakunk, a mióta élünk. Ez az egyetlen mód van arra, hogy benne maradjunk. A bérösszeget megállapítanók azután. A legutóbbi tiz esztendő termését ha alapul vesszük, kihozhatjuk belőle azt a kamatot, a mire az uj tulajdonos jogosan igényt tarthat. Én meg összehuzom majd magam még alaposabban. A lányok se nagy igényüek... kiteremtjük majd valahogy belőle az árendát és mi is megélünk.

Szohács ur elfordult, mert iszonyu szorongást érzett a mellében. Köny gyült a szemeibe s érezte, hogy nagy bántalom lenne ennek az összetört embernek az, ha észreveszi, hogy megsajnálták a szomoru sorsát. Olyan nagy lett a pauza, hogy a gróf kissé türelmetlenül sürgette a választ.

- Nos, kérem, mondjon valamit.

Szohács ur intett a kezével, hogy mindjárt s párszor keresztül ment a szobán, mig meggondolta a dolgot. Aztán megállott a széke mögött s egyszerü nyugalommal felelt:

- Ha fiam volna, azt mondanám, hogy nem tehetek a dologban semmit, méltóságos ur. Ha a gróf urnak volna fia, akkor is ez lenne a válaszom. A szivességnek ebben az esetben olyan lenne a külső formája, hogy meggyanusíthatnának engem is és méltóságodat is. Azt mondhatnák, hogy az én fajtám rangot akar, a gróf uré pedig pénzt. Hanem csupa leányunk van, akik soha össze nem házasodhatnak. Hát kérem szépen, én meg magammal nem viszem a pénzemet a sírba. Meg nem veszem a birtokát, gróf ur, hanem odakölcsönzöm azt a summát, a mivel kifizetheti a terheket. Ilyenformán én mégis elhelyeztem a pénzem és méltóságod is a magáéban gazdálkodik. Fogadja el igy a segítségemet méltóságod.

- És hogyan fizessek?

- Azt majd irásba foglaljuk.

A gróf gondba borult arcza lassan-lassan fölengedett s keményen megszorította egymás kezét a két ember.

Másnap a maga rendes idejében ujra végigment a nagy szürke a falun. A kis Szohács-lányok a ribizkebokrok közül bámultak utána. Délután meg a kisasszonyok kocsiztak ki. A két lábbadozó hátul ült. Fonnyadt, lesoványodott arczukbol kivilágítottak a nagy kék szemek. A kis polgárlánykák mosolygó megindulással néztek össze.

- Meggyógyultak, - mondta az egyik.

- Hála Istennek. Most már ujra együtt vannak, mind a négy kisasszony.

S félénk, szerény érdeklődéssel bámultak utánuk, mig csak el nem nyelte a kocsit a por.



A DOKTOR

Dancs Czézár urék már három hét óta voltak a tenger mellett. Egyedül laktak egy villában, talán öt percznyire a többi háztól. Ez állami épület volt s Dancs ur mint főerdész jutott a bérlethez, persze nagyon olcsón. A ház alapozása nem lehetett valami finom munka, mert még mindig nyirkosak voltak a falak. Ámbátor, hogy ilyesmivel az ember nem igen törődik a tenger mellett, mégse akadt a háznak lakója, valami idegen tudniillik, a ki bőségesen megfizeti a széles folyosót, a sok szines üveget, a mit beraktak az ablakokba és a parkot, a mi még nem adott ugyan árnyékot, de igért arra az időre, a mikor megnőnek benne a fák. Dancs ur tehát a gyerekekkel meg az asszonynyal egyetemben behurczolkodott. Itt akarta eltölteni a szabadságát. Pihenni jött, bár olyanformán járt-kelt, mintha voltaképpen inspicziálni küldte volna le a kormány. A kis, kurtalábu poczakos ember, állandóan a diszuniformisában, kardosan és nagyon peczkesen masirozott erre-arra, benézett a postára, végigjárta a termet, kritikusan szemügyre véve az ügymenetet, aztán a finánczok felett tartott szemlét, meg végig mustrálta a matrózokat, mindent nagyon szigoruan, olyan ember módjára, aki a rend dolgában nem ismeri a tréfát. Az egyéb közönséges vendégek mosolyogva néztek utána. Ugy látszik, hogy tetszett nekik, hogy a gondjukat viseli.

Az asszony azonban nagyon szenvedett. Látta, hogy mulatnak az urán. Azon az emberen, a kitől neki három gyermeke van, a ki vele egy asztalnál ebédel s a kihez ugy hozzá van kötve, hogy már nem menekülhet semerre se. Próbálta otthon tartani, az ember azonban nem engedett. Kell neki a járás. Ha egyébképpen nem, hát csak azért is, mert fogyni akart - s felöltötte a szép aranyzsinóros ruhát, magára kötötte a kardot s elindult reggel, délután, néha este is, bepillantani mindenfelé az ügykezelésbe. Az asszony egészen más forma teremtés volt. Szép, nagy, szőke nő, halvány, kissé beteges szinü arczczal. A nagy hajlékonysága is mintha inkább gyöngeség lett volna, a dereka pedig olyan karcsu, hogy Dancs ur félve ölelte meg, attól tartott, hogy eltörik. Általában bizonyos tisztelettel közeledett hozzá. El kellett ismernie, hogy az asszonynak sokkal több esze van, mint neki. Mindig olyan okosakat mondott, hogy az ember csak bámult rá. S ismerte a költőket s a korlátolt, szegényes eszü embernek imponált az az örökös szomoruság is, a mi ráette magát az asszony arczára az esztendők folyamán. Nem igen értette meg az okát, de tetszett neki, hogy a neje szomorkodni valót talál a világban. Bizonyosan müveltebben nézi az életet, mint például ő, a ki egészen jól érezte magát. Azonban makacs volt, mint az ilyen ember rendesen s nem türte el, hogy az asszony dirigálja. Ha a felesége azt mondta, hogy ne mutogassa magát olyan sürün a villák közt s ne fontoskodjék olyan nagyon, hát csak azért is fontoskodott. Végre is ő itt mint állami ember is érdekelve van.

Az olcsó lakásból azonban egy kis kellemetlenség is származott.

Egy reggel a középső gyerek, a kis lány szárazon, fulladozva köhögött és azt mondta, hogy a torka fáj. Dancs urat az ágyból zavarták ki, hogy hamar, hamar szaladjon orvosért. Keresse meg a legjobbat. - Azalatt az asszony kanalat keresett elő s a nyelével lenyomva a gyerek nyelvét, benézett a gyerek torkába. Csunya, nagy, vörös foltot talált benne. Belesáppadt az aggodalomba s az ajkait összeharapta, hogy ne sírjon. A másik kettő a szoknyájába kapaszkodva hurczoltatta magát szobáról-szobára, meg ki a verandára, a mikor le-leszaladt a lépcsőkön, hogy az uton végignézve lesse az urát meg az orvost.

Egyszerre öröm suhant át az arczán. Jöttek. A kis köpczös ember szaladva tartott lépést az orvossal, egy magas, vállas fiatal emberrel. Egyelőre csak ennyit lehetett látni belőlük, aztán mind élesebben és élesebben kibontakozott a figurájuk a reggeli párából. Mikor már meglehetett ismerni az arczokat is, az asszony rémült pillantással szegezte a szemeit az orvosra. Fehér lett az arcza mint a fal, aztán meg szürke, mintha hamuval szórták volna tele. Ugy támolygott, hogy a gyerekek félreállottak mellőle. A két férfi pedig már az udvaron jött fölfelé.

A orvos odabólintott az asszony felé s kurtán köszönt:

- Jó reggelt.

Dancs ur tartóztatni akarta.

- Hiszen ismered a doktor urat. Ő azt mondja, hogy még lánykorodban járt néha hozzátok...

- Igen, igen...

Az orvos közbevágott:

- Majd később kérem. Hol a gyermek? Azt mutassák.

Előre ment, a férj utána s utolsónak fölment az asszony is. Fenn sírást hallott a doktor, hát abba az irányba indult el s utközben kis ezüstlapátot huzott elő a zsebéből. Nem is kérdezte, hogy melyik a beteg, hanem megfogta a gyereket, a térdére ültette és belenézett a torkába. Az asszony pillantása minden mozdulatát hüségesen kisérte s félve nézett egyszer-egyszer az arczára.

- Nos? - kérdezte Dancs ur.

- Hát semmi, kérem. Nem nagy baj. Egy kis timsósvizzel öblögesse a gyerek a torkát. Nem veszedelmes a dolog. A házból azonban jó lesz kiköltözni. Nedves. Tisztára provokálják a nyavalyákat az ilyen lakással. - Az asszony felé fordulva mosolyogva kérdezte: - S nagyságos asszony? - végignézegette tetőtől talpig. - Egészséges? Szokott-e fürödni?

- Nem, nem igen.

- Rosszul teszi. A tenger szint adna nagyságodnak. Nem azért mondom, mintha nem volnék megelégedve a szinével, hanem egy kicsit mégis igen arisztokratikus a fehérség. Uszni, sokat uszni... S főerdész ur?

- Engedelmével, én már megyek is. Kináld fiam valami pálinkával a doktor urat. Nekem már a vizben kellene lennem. Ez a rendem. - Indult, de az ajtóból visszaszólott. - Lesz még szerencsénk, azaz hogy hát az orvos bizony nem szerencse. Azt akarom kérdezni, hogy eljön-e még?

- Nem. Nincs már szükség reám.

- Hát akkor mivel tartozok kérem?

- Öt forint.

A főerdész kissé lassan nyult a tárczája után s az orvos mulatott ezen. Szemei mosolyogtak vastag pillái alatt s ő is lassan, tempósan tette el a bankót.

- Hát csak beszélgessenek. A doktor ur talán ad majd neked valami könyvet is. Valami vidám olvasnivaló kellene neki. Kérjél a doktor urtól.

Azzal elment s együtt maradt a szobában az asszony meg a férfi. Leültek egymással szembe. Az asszony előbb körülnézegette az orvost. Fel a feje fölé, le a lábai alá, jobbra-balra, mindenfelé nézett, csak nem reá. Az pedig mosolyogva várta, hogy szóljon már valamit.

- Mit keres itt? - kérdezte végre rekedtesen, fáradtan az asszony. - Egyszerre elöntötte az arczát a vér s hirtelen fölkapva a fejét mereven rábámult a férfira. - Ugy-e nem miattam jött?

- Nem.

- Hát miért és miért éppen ide... Az én nyugalmam olyan szépen rendben van már. Ne zaklassa fel...

A férfi vállat vont.

- Kérem, már két éve asszisztens vagyok a szanatóriumban.

- Ugy?

Most meg elsáppadt az asszony, aztán meg hirtelen kigyultak arczán a rózsák. Egy kicsit nyitva felejtve az ajkait az orvosra bámult s a hogy megzavarodottan rábámult, látszott rajta, hogy nem érti a dolgot. Valahogy mégis tisztába akart jönni a dologgal.

- Mikor került el Pestről? - kérdezte.

- Három éve. Előbb lementem vidékre, aztán ide jöttem.

- Jól érzi magát?

- Jól.

Hosszasan hallgattak, aztán az orvos az ajtó felé intett, arról beszélve, a ki kiment.

- Derék embernek látszik.

- Az is - mondta az asszony olyan fölösleges hévvel, hogy az orvos ijedten pillantott reá.

- Az a fődolog - mondta aztán s már föl is állott s körülnézett a botja és a kalapja után. Az asszony szorongva leste a mozdulatait s várt még valamit tőle. Valami heves kitörésre számított. Kinos gyönyörüségben reszketett arra a gondolatra, hogy valami leszámolás féle következik. Néhány keserü szemrehányás s talán éktelen dühbe jön ez az ember és kiontja eléje az egész nagy keserüségét, a miért otthagyta és máshoz ment férjhez. Szerették egymást. Az orvos azonban akkor még az egyetemet járta, Dancs ur pedig már erdész volt. Az öreg és szegény őrnagynak a lánya nem várakozhatott. Ha most ez az ember összetörné. Pihegve várta, hogy mikor üt ki a vihar. Az orvos pedig indult.

- Hát ajánlom magam.

Az asszony tüzelő arczczal, lázban égve állott eléje.

- És semmi egyéb mondanivalója nincs?

- Csak timsósvizzel locsolja a torkát a gyerek. De szorgalmasan. A lobnak nem szabad elhatalmasodni.

- És semmi egyéb mondanivalója nincs? Semmi?

Az orvos ujra letette a kalapját, most már nekikomolyodott arczczal állott szembe az asszonynyal.

- Semmi. Maguk asszonyok azt hiszik, hogy a férfi semmi egyébre se való, mint hogy belepusztuljon a bánatba, ha maguknak ugy tetszik, hogy otthagyják, a faképnél. Dehogy kérem. Maga elment, én pedig maradtam, a ki voltam. Egy kicsit persze bántott a dolog.

Az asszony arcza elborult s tompán mormogott maga elé.

- Nem szeretett engem.

- Dehogy nem. Hanem a szerelem nem szól egy életre, hogyha nem ápolják. Kéz a kézben, sziv a sziven, az semmi. Kell hozzá egy pár gyerek, közös nyomoruság, közös öröm. Kell, hogy elmuljék ma és fölébredjen holnap. Meghalni kell neki, meg születni. A vágy, a mi egy mosolygásból, egy-egy félénk csókból táplálkozik, nem táplálhatja egy igazi férfi lelkét örökkön-örökké. Én bizony kérem busultam egy kicsit, ittam is egy csomó bort bánatomban, elhanyagoltam egy szigorlatot is, hanem aztán több nem tellett tőlem. Tessék megbocsátani.

- Nem szeretett.

- Dehogy nem. Valószinüleg megtudnék halni önért, ha az én feleségem lenne. Ha az enyém lenne ez a három gyerek és maga volna az anyjuk. Ha az életünknek tartalma lenne. Ha ugy szerettük volna egymást, hogy nem fordult volna el tőlem az első valamiféle jövedelmü emberért. Igy bizony nem tudok gyászolni halálom napjáig.

Kezet fogott az asszonynyal s ugy ment el, hogy vissza se nézett. Fenn sokáig utána bámult az asszony. Előbb villogott a szemében a düh, aztán mind homályosabb lett a pillantása s üres, nagy kétségbeesés töltötte el a szivét. Annál is inkább, mert már Dancs ur is hazafelé tartott s eszébe jutott, hogy mindjárt mellette fog szuszogni az uniformis és hogy véges-végig igy lesz. Bajos innen már elmenekülni.



RÓZA

Naláczy Dénes már délután frakkba öltözött s a fehér nyakkendőt a nagykabátja gallérjával takarva el, kószálni indult az utczára. Izgatott volt, bár mosolyogva tagadta le, ha brutálisan rátámadt egy-egy jó barát, hogy: - fél-e?

- Dehogy, ugy is mindegy. Ha agyon akarnak verni, ugyis agyonvernek.

Azonban estig még sok idő volt hátra s mintha vontatni kellett volna a félórákat. Alig mult el egy-egy. - Négy óra felé elhatározta, hogy átmegy Budára valami fürdőbe. Az ut oda meg vissza, meg a fürdés, ezalatt szép idő eltelik... A hidnál azonban leugrott a villamos kocsiról és felült egy másikra, a mi visszahozta. Sokkal türelmetlenebb volt, mintsem hogy lubiczkolni tudott volna a vizben. Inkább elnézett a szinház felé. Nem akart bemenni. Ugy gondolta, hogy körülkémleli kissé az épületet, hogy nincs-e rajta semmi különös. Csakugyan elsétált a szinház előtt és átment az utcza tulsó oldalára is, hogy onnan is lássa, de nem vett észre semmit, a mi különlegesen erre a napra tartoznék. Hátul vastag füstöt ontott ki magából a kémény, elől egy-egy ember jött ki a sötét csarnokból s jól megnézte még egyszer a jegyét, hogy vajjon nem adtak-e mást, mint a milyet kért s aztán elment ki-ki jobbra, balra. Egy szinházi szolga sört vitt be a szinpadi ajtón s ahogy nyilott az ajtó, durva, hangos kaczagás hallszott ki. A diszítők ugy látszik mulatnak. A szinház mellett egy virágos bolt volt. Kisasszony hajolt bele benne a kirakatba, egy másik leány nagy koszorut adott át neki s tartotta alul, mig bele akasztotta egy szögbe. Aztán még egyet hoztak elő a boltból, azt is kiakasztották és lenn a vörös posztón sok gyopár meg hosszu üvegekbe rakott rózsák között elteregették a szalagokat, hogy el lehessen olvasni az irást, a mi rajtuk állott.

A frakkos fiatalember bevárta, mig visszahuzódtak a kisasszonyok s átment a kirakat elé. Sejtette, hogy van valami köze a koszorukhoz. Végre is hát ebben az utczában nem járkál ez idő szerint más is, a kitől színdarabot játszanak este. Elolvasta a szalagokon a felirást és sietve tovább ment. Csakugyan neki szánták a koszorukat. Egyiket a kollégák, a másikat a rokonság. Ez kettő. Tudott azonban egy harmadikról is, azt is jelezték már jóelőre bizalmas mosolyokkal, hogy: - majd meglátja. Tudja az asztaltársaság, hogy mi a kötelessége. Tehát három. Most már nyugodtabban ment tovább s csendesen lenézte a népet, a melynek fogalma sincs arról, hogy ki jár közöttük.

Az idő is mulni kezdett. Öt óra lett. Nem volt éhes, de azért bement egy kávéházba és sok mindenfélét össze-visszagondolkozott, a mig kihült előtte a kávé s ugy megpihent az asztalkendőjén a kifli, a hogy odatette. - Siker - ugy látszik - lesz. Ezzel azonban nem tudott hosszasabban foglalkozni. Olyan közel volt már az előadáshoz, hogy nem törődött vele. Lesz, a hogy lesz, hanem azután... Végre is ez a darab mindenképen jelent valamit. Az sincs kizárva, hogy hirtelenében olyan hires emberré válik, a ki számot tesz lányos házaknál is. Rangbeli nők meghivják zsurra s kezdhet valamit. Okvetlenül pénzzel fog házasodni, berendezkedik polgáriasan. Különösen egy roppant nagy iróasztalt szeretett volna, hogy a ki bejön, az mindjárt lássa, hogy nem valami ügyvéddel, vagy efélével, hanem iróval van dolga. És minden szinháznak ad évenként egy-egy darabot. Könnyen ir. Éppen csak hogy megcsinálja a mesét, a többi már magától megy... Mindenekfölött azonban most már a legkomolyabban elhatározta, hogy elkergeti Rózát. A nyilvánosságé lesz az élete. Azzal hozakodnak majd folyton elő, hogy egy lánynyal lakik s az eféle viszony nem jó ajánlólevél az olyan fiatalembernek, a ki nemcsak hogy be akar lépni a világba, hanem a sikerhez illendő szerepre is vágyik. Lesz pénze és kifizeti Rózát.

Rózát egy kávéházból vitte haza magához. Nem egykönnyen. A lány inkább visszataszító volt, mintsem kedves s valami különös megvetéssel bánt el az irócskákkal, a kik a kávéskanalas veder és a likőrös palaczkok körül lebzseltek s vagy a szép stilussal, vagy pedig kanászos durvasággal akarták meghódítani. Egy mérnök volt a szeretője s kitartott mellette hüségesen, hanem a mikor azt áthelyezték a vidékre, körülnézett a fiuk között és Naláczyba kapaszkodott bele. Kellett neki valaki s azt a valakit a törzsvendégek közül kellett kiválasztani. Végre is nem mehet a másik kávéházba szeretőt keresni. - Különben nem igen volt terhére a fiunak. Pénz dolgában még ő állott szolgálatára néha apró kölcsönökkel, a melyeket azonban minden elsején pontosan visszakövetelt. A dolgaiba nem szólott bele. Elolvasgatta, a mit irt, de nem beszélt róla. Ha a fiatalember megkérdezte, hogy tetszett-e neki a novellája, kitérően felelt. - Ő ahhoz nem ért. Hogy tudna beleszólni ilyesmibe - s a mellett, mig a fiu ócska fehérnemüit foltozta, meg-megjelent az ajkai körül az a csendes mosolygás, a mivel az embere munkáját kisérte, mig az az asztal mellett fürgén irta tele a papirosokat. - A fiu se mondta, ő se, de ugy látszik, hogy nem valami tulságos tisztelettel viseltetett a szeretője munkája iránt. Egy derekasan megfoltozott hálóing föllelkesítette. Mosolygott rajta s mutatta: - Ugy-e erősebb, mint a mikor uj volt... Hanem a papirosok nem érdekelték.

A fiu ezek után ugy érezte, hogy a leány tulságosan müveletlen ő hozzá. Valami derék iparos ha elvenné, jól járna vele - s lassan-lassan konok és engesztelhetetlen ellenségei lettek egymásnak. Mintha mind a ketten vártak volna valamire, hogy felmondjanak egymásnak. Szerettek volna valami nagyot veszekedni. A fiatalember arra készült, hogy hozzávág valamit a lányhoz. A lavórt, a vizeskorsót vagy a kefét. Csak egy kicsi oka legyen reá. Szabadulni akart tőle mindenképen. Maga se tudta, hogy miért, de ugy érezte, mintha mindig zsandár állana a háta mögött... Mozogni se tudott tőle. Minden lépésével belebotlott s néha a hátán érezte a pillantását. S ha visszapillantott, azt látta, hogy a lány csendesen öltöget valami holmin s ugy el van foglalva, hogy észre se veszi, hogy ő is ott van a szobában. - Nem lehet ezt türni.

Miután az előadásnak vége volt, vacsorázni ment a szinészekkel. Ide persze nem vihette el a leányt, bár szörnyen bántotta az, hogy tósztokat fognak mondani rá, megdicsérik a munkáját - s a lány nem hallja. Pedig hát itt megtanulhatná, hogy az ilyen embert meg kell becsülni. Nem terem minden bokorban egy másik... A koszorukat különben hazaküldte már s a szinházban is hallhatta az a nőszemély, hogy hogyan tombolt a publikum.

Azt nem lehet letagadni. Különösen a harmadik felvonás után volt irtózatos a lárma... Nem hazudhatja le...

Egy kicsit bódultan ment haza. Bort is ivott, de inkább az szédítette el, hogy nagyon szépen megünnepelték a darabját. Sok iró volt a társaságban. Némelyiknek lesárgállott arczáról az irigység s egy-egy fakó szemből rááradt a féltékeny düh. Mindazonáltal nagyon szépeket mondtak neki. Már várta, hogy no most ki áll majd föl... Ragyogott az arcza s büszkén, a megelégedettség mámorával vágta bele otthon a zárba a kulcsot. Biztosra remélt legalább annyit, hogy ma este megvárja a leány. Mond neki legalább annyit, hogy ügyesen hajolt meg... Attól tartott tudniillik, hogy félszeg lesz - s erről semmit se beszéltek a vacsorán.

A leány azonban aludt. Egyik karja a feje alatt a párnába süppedt, a másikat pedig végighevertette a paplanon. Az ajtócsapásra éppen csak egy nagyobb lélekzetet vett, mintha jól akarna lakni a friss levegőből s egyenletesen, nyugodtan tovább szuszogott. A férfi megállott az ágy előtt és komoran bámult rá, magában pedig ingerülten mormogott: szemtelenség, szemtelenség. - A hogy ezt a meztelen karu lányt itt maga előtt feküdni látta, dühöngeni kezdett. - Ebadta, ebadta - s vagy háromszor is a hátára ütött, hogy ébredjen. Végre föltápászkodott a leány. Felült az ágyban és rábámult.

- Mit akarsz?

A fiu elfordult.

- Semmit. Ha azt sem tudod, hogy mit akarok, hát akkor nincs semmire szükségem. Végre is már másfél éve egymással élünk, hát részt vehetnél egy kicsit a dolgomban...

A leány fölvonta az egyik vállát a dus, nagy fekete hajáig és rábámult.

- Mit akarsz? Fölzavarod az embert, a mikor a legjobban alszik, aztán azt se tudom, hogy miért...

- Jól van no, csak aludj.

A leány hajlandónak is mutatkozott erre. Fészket gyurt magának a karjával a párnába s ujra lefeküdt. Már a szemeit is behunyta, de egyszerre csak mosolyogni kezdett s ujra felült az ágyban.

- Igen, a koszoruk. Hazahozta egy hordár... Holnap felakaszthatod a falra. Szépek...

A férfi arczán mosolygás szaladt végig...

- No és aztán... Egyéb nem volt szép?

- Mi?

- Az este, az egész este...

Vontatva felelt a leány:

- Szép. Szép, hanem hát nem értek én ahhoz. Egy ilyen kávésleány mit tudja, hogy ti hogy csináljátok. Én nagyon figyeltem, de mégse értek mindent. Ezt nem lehet nekem rossz néven venni. Kevés iskolát végeztem...

A fiu meg volt sértve. Türelmetlenül beszélt, hadonászott a karjaival.

- No hát mit nem értettél? Majd megmagyarázom.

A leány álmosan törülgette a szemeit s unta a beszédet.

- Azt se tudom, hogy a férj miért megy vissza az asszonyhoz. Nem magyarázod meg elég értelmesen. A többinek igen, a tanultabbaknak, hanem én nem értem. Jobb lett azóta az asszony, vagy aljasabb lett az ember? Hogy kerülnek össze? - Nem mondod, sehogyse mondod...

- Dehogy nem.

- Hát magyarázd egy kicsit.

A fiu kelletlenül nézett rá s vontatottan, kedvetlenül beszélt.

- Van hézag mindenben. Itt-ott egy kis hiba...

- Azt se értem, hogy minek tapsoltak olyan nagyon a harmadik felvonásban, a mikor az asszony olyan szépen beszél. Szép, szép, de nem mondd semmi érdemeset. - Mit akartál ott... Csupa szó. Vártam, hogy valami következzék már.

- Hiszen következett. Visszaveszi az ura...

- Abból következett? Minek?

- Tulságosan kritikus vagy.

- Dehogy, csakhogy ha nem értem, hát nem mondhatom neked, hogy tetszett. Én nem akarok neked ilyen csunyán hazudni. Az ember igy az üzletben hozzászokik ahhoz, hogy mindennek tudja az okát. - Rumot hozok fel, mert elfogyott, több czukrot rakok ki, mert több a vendég... Mert, mert, mindig egy mert... Hanem ebben a te szindarabodban, a hogy az ember odáig jut, hogy mert, hát mindjárt megakad. Nem ugy mondom, mintha rontani akarnám a kedvedet, hanem mert ugy érzem...

- Jó, jó...

A fiu kiabálva dobálta le magáról a kabátot, meg a mellényt.

- Beszélsz a levegőbe. Mit értesz te ahhoz.

- Hiszen nem is mondom.

A fiu dühösen pislogott reá. Utálta - s elfordulva tőle, most már ujra kiabált.

- Unom a komédiádat. Tartsd meg a véleményedet. Az irodalomba beleszólnak már a kasszirlányok is.

S most már véglegesen elhatározta, hogy kilódítja holnap.



A RÉSZEGES ORBÁN

Van nekem egy nagynéném. Azaz hogy azt se tudom, hogy van-e, vagy csak volt. Könnyen megeshetik, hogy meghalt azóta és én nem is tudok erről. Öreg volt és meghalt és - pássz! Az ilyen teljesen igénytelen embersemmiséggel nem törődik senki s ha igy beszélek, hát még szemrehányást se tehetek magamnak azért, hogy keveset gondolok az én öreg nénémmel. A természet sok kérlelhetetlen törvényei közé az is be van iktatva, hogy akik kevés helyet foglalnak ebben az életben, azok számára az emlékezésből is kevés jut. Mit akarhatna hát egy olyan szükmellü, sárgás pergamenné aszott arczu, összetöpörödött kis vén asszony, amilyennek én utoljára láttam ezelőtt tizenhat esztendővel a nénit. Most csakugyan ugy rémlik nekem, hogy kaptam is valami jelentést arról, hogy meghalt. Hanem az ilyesmit még se tudja biztosan az ember. Lehet, hogy valami egyéb papiros volt, amire emlékezem... Lehet... Különben tulajdonképpen nem is róla van szó. Csak ugy mellesleg emlékszem reá és egynémely különösségeire, amelyeket egy fehérre meszelt szobában, iszonyuan összetépett divány sarkába kuczorodva figyeltem meg gimnázista koromban, amikor sokszor, szörnyen sokszor nagyon fáztam és beszaladtam az öreg asszonyhoz melegedni. A divány, egyszer meg is gyulladt valahogy az a divány, éppen a nyitott tüzhely mellett volt. Hosszában, hogy a másik sarkán már hideg volt, mert hát rosszul volt építve az a ház s igen átjárta a szél. Hitelbe volt építve egy orvos számára, aki különben vidéken élt és csak a telek kedvéért vágott bele a pár száz forinttal a házépítésbe. Hát aztán, ugy a hogy, félig-meddig a mesteremberek jóakaratából meglett a ház, én istenem, ha nekem most annyi ezer forintom volna, amennyi árverést kiirtak erre a vityillóra, nem sokat törődném azzal, hogy jön a tél és meleg ruhácskába kell, hogy bujtassam a gyerekeket... A tüzhely mellett méltóságosan kavargatott a tepsikben meg a fazekakban bizonyos ételnemüeket Anna néni, annak a bizonyos nagynéninek az egyik lánya, akiről beszélek. Ez a nő irodalmilag müvelt hölgy volt, ismerte még az idegen klasszikusokat is s mig az ebéd körül foglalatoskodott, a füle mellé volt dugva a még tintás végü penna. Tudniillik állandóan fordítási munkákkal foglalkozott. Regényeket, humoreszkeket ültetett át magyarra, hanem olyan gyatrán, hogy senkinek se kellett a munkája. Ez az asszony idejekorán meglátta bennem az irót s azt mondta, hogy ha majd szerkesztő leszek, végre ő is érvényesülni fog. Gyerekség ez, de ha arról van szó, hogy lapot csináljak, mindig átborzongat ez a fenyegetés. Nem kell azonban azt hinni, hogy Anna néni valami légies tünemény volt, amint hogy hát illett volna, hogy az legyen azzal az irodalmi készültséggel... Hájas, tokás, hatalmas nagy asszonyság volt. Néhány törvényes és egy törvénytelen gyermekkel megáldott, a viharos multban elhizott s ez idő szerint az anyai házban pihenő gyermeke a kicsi, penészes öreg néninek. - A néni igazi leánya, az összegémberedett vén fának csenevész hajtása benn himzett a másik szobában. Két szoba volt tudniillik. A másik lány még lány volt, egyáltalában lány, olyan lány, akinek már többé soha se jön el az ideje. Az én gyermekkoromban harmincz esztendős s mikor már egyedül jártam el hozzájuk, negyvenkettő. Aztán tovább, tovább, vénség - fiatalság nélkül... Emlékszem, hogy néha iszonyuan összefacsarodott a szivem, hogy ránéztem erre a száraz, hosszu, vékony, fonnyadt teremtésre. Ez a lány varrt, állandóan egy kerek rámára hajolva öltögetett a vásznon. Kedv nélkül, a megelégedésnek a nélkül a bizonyos gyönyörüsége nélkül, amit állítólag megad a munka. Nem adott biz ennek semmit. Masina lett belőle, miután ugy élte le az életét, hogy nemcsak hogy valami regénye nem akadt, hanem még egy akármicsoda kis történetkéje se. Soha se tudta, hogy mi a férfi. Sejtelme volt róla. Ahogy hazajött a testvére fia, a kis bitanggyerek, hát fölgyult az arcza néha. Ugy sejtem, hogy már azt se bánta volna, hogy ha legalább igy válik anyává, ilyen illetlen módon s néha rajtakaptam, hogy sóvárogva bámul rá a sokat átélt Anna nénire. Ilyenkor kivörösödött a szemei alatt az arcza, virított rajta a láz, de a hogy szárazon, derékban kettégörbülve leült ujra a ráma mellé, vége lett mindennek. Csupa monogrammot varrt, meg gyönyörü ingeket, csipkés finom holmit asszonyoknak és lányoknak, a kik férjhez készültek. S maga volt a rend. Nem hullámzott körülötte a fehérnemü, nem temetkezett bele abba a töméntelen gyolcsba, vászonba, selyembe, a mikbe másokat felöltöztetett... A mint egy darabbal készen volt, eltette a szekrénybe s rágörnyedt a másikra... S ha néha kipislantott a munka mellől a másik szobába, hát ott ringott el a szemei előtt az Anna néni hatalmas keble, a miből gyermekek sok-sok tejet szopogattak, csámcsogva, beletapadva a puha husba s hozzádörzsölve az orrocskájuk a finoman erezett, erőteljesen lüktető fehér párnához... A lány ilyenkor egy kicsit zavarosabban látta maga előtt a monogrammokat s némely nagyon finom szál bele is veszett a vizbe, a mi ellepte a szemeit.

A másik házról még nem is szólottam. A telek tudniillik olyanforma volt, mintha egy szalag végéből nyesték volna le. Keskeny és hosszu. Elől, az utczára, egy kis utczára néző homlokzattal állott a ház, a hol a néni lakott, meg a két lánya. Aztán fáskamara meg tyukól következett és sok maszat, mindenféle piszok, a mi a favágások nyomán meg még az építkezésből ott maradt. Vakolat, tégla, mész... Aztán konyhakert következett. Kicsi s mivelhogy valami, a régi időkből fennmaradt bástya elzárta előle a napot, hát csenevész. Olyasmi termett meg benne csak igazán, a mi a földben gyümölcsözik: a hagyma meg a krumpli... Köröskörül még a georginák is betegen lógtak le a kocsányról. Hanem a bástya árnyékán kivül virgonczan ütötték föl fejüket a gyomból a boglárkák s ezen a tájon, a kerítés mellett, két-három ebédre valót megtermett a bab meg a borsó is. A kert másik végén ajtó volt s azon át ujra udvarba lehetett jutni - és ebben volt a másik ház. Régi, piszkos, hitvány épület, ma már ilyet nem is tudnak csinálni. Össze-vissza görbült a fala és a födele félrebillent. Olyanformán, mintha le akarna csuszni a házról. A fő-főajtó, a melyen át közös konyhába lehetett bejutni, madzagon járt és kétfelől a két ablak a házzal együtt dülöngött. Mind a kettő jobbra hajlott el, a bástya felé. A konyhából két lakásba nyilott az ajtó, egy-egy szobába tudniillik, a melyek közül különösen az egyiket, a bástyafelőlit ellepte a viz. A mestergerendáról folyt le s a falakon szétszórva sürün penész virágzott ki. Zölden, mint a gáliczkő és sárgán, rozsdásvörösen, meg itt-ott a szürkébe fehérrel beleilleszkedve... A másik szoba valamivel egészségesebb volt s ennélfogva tiz forinttal drágább is. Abban egy szabó lakott, aféle foltozó-szabó, a ki évekig nem lát uj posztót, ebben a másikban pedig egy bizonyos Keschek nevezetü ember, a ki mindig azt mondta, hogy kiköltözik, mert a felesége és a gyermekei tönkremennek a vizben, hanem azért maradt. Keschek ur különben gombkötő volt, hanem hát ugyan-ugyan, kinek kell már gombkötő munka. Ez az oka annak, hogy a gombkötő bérlőt is tartott az egyik ágyon. Egy bizonyos Orbánt. - Ez az Orbán az, a ki ugy cseppent bele a történetbe, hogy dolga is akad benne. Illetőleg nem is ő neki, hanem a torkának, a melyen az italok végtelensége csurgott le és a melyek miatt Orbán állandóan részeg volt. Azaz hogy volt egy-egy rendes pillanata is.

Egy ilyen tisztes pillanatában látta meg Róza, az én nagynénémnek a lánya. Az ablak mellett tüzdelte a monogrammot egy pénzügyigazgató lányának a fehérnemüjébe s arra pillantott föl, hogy egy szép nagy szál ember megy végig az udvaron. A lakó... Arról már tudott, hogy hátul uj lakót kaptak s megnézte, hogy milyen. Orbánnak szép nagy fekete szakálla volt, olyan szakáll, a mi eltakarja a nyakkendőt s tiszta kézelők lógtak ki a kabátja ujjából. A ruházata kissé vedlett volt. Igen bő, nagyon koczkás nadrág és hosszu kabát. Olyan hosszu, hogy nyilvánvaló, hogy nem reá szabták. Ez azonban mindegy, a ki a gombkötőnél vesz magának egy ágyat, attól nem is várhatta Róza, hogy igazán ur legyen. Afféle szegény ur volt Orbán, a ki ügyvédnél dolgozik... Akkoriban azt is hallottam, hogy melyik ügyvédnél, de bizony elfelejtettem a nevét azóta. Hanem - érdekes - az Orbán neve az eszemben maradt. Orbán érdekes ember volt. A züllött intelligenczia, a kit rombol, de ébren is tart az alkohol. Néha talán hanyatt vágta volna magát, mert éppen telides-teli volt itallal, de a csillagrendszerről beszélgettünk s talált valami mondani valót s abba belekapaszkodott és beszélt, beszélt, hogy be se állott a szája. Egyszer meg hátba ütött. Azt mondta, hogy én vagyok az, a ki rossz hirét költöm. S idegenkedve nézett körül, mintha még valamit keresne, a ki rossz hirét költi s tántorogva, az első ház falának neki-neki esve ment ki az utczára. Róza megint az ablakból, a ráma mellől azt is látta s ujra kettétörve esett neki a monogrammnak... Aztán vegyesen, hol részegen, hol józanon jött-ment Orbán s a lány mindig utánabámult, amire Anna néni bizonyos kellemetlenkedő megjegyzéseket tett. De nem hangosan, mert Róza volt az a ki a pénzt kereste. Nagyon sok öltéssel kevés garast, amikből tyuk és rucza és egyéb husok kerültek a fazekakba.

Az ismeretség azonban lassan-lassan megérett odáig, hogy egyszer Orbán nagyot emelintett a kalapján, a mikor elment az ablak előtt. A lány kurtát bólintott rá a fejével s rálapult az alsószoknyára, a minek a szegélyére virágokat himzett valami olyanforma szinü selyemmel, amilyen a frissen esett havon a bágyadt téli napnak a sugara. Egy kicsit bátortalanul sárgás, a mi vergődik a fagyban... Aztán egy hétig mindig részegen ment végig az udvaron Orbán. Valahogy pénzhez jutott és azt italokba fektette be. Ilyenkor nem köszönt s szomoruan nézett utána a leány. Azután józan volt, de megint nem köszönt. Restelte azt, a mi megesett vele. Rózának kellett kezdeni a barátkozást, ennek a szegény Rózának, a ki voltaképpen sohase beszélt még férfiemberrel. És ezt ugy cselekedte meg, hogy késő novemberben nyitott ablaknál varrta a monogrammokat, csakhogy még közelebb legyen Orbánhoz, a ki majd jön vagy megy, de elhalad az ablak előtt. Hátul az én nagynénim szürke gyapot kendőbe pakolta magát és regényt olvasott, csupa olyan regényt, a miről mi mosolyogva beszélünk, pedig hát ime az együgyüség elmulat rajtuk - és ez is valami. - Hát jött, csakugyan jött Orbán. A homlokára volt huzva a kalapja s csak átpislantott az ablakra és indult tovább. A lány előre hajolt, aztán hirtelen megrémülve huzódott vissza, hanem a mikor az ember elment, hirtelen elhatározással nyult ki hosszu, csunya szöglet-teste az ablakon s megbicsaklottan, halkan szólott.

- Orbán ur!

Egy kicsit tétovázva fordult vissza Orbán.

- Tessék?

Azonban visszajött magától és mire az ablak alá ért, elhomályosodott a szeme s meghatottság vett rajta erőt. Körülbelül sejtette, hogy miről van szó. Hogy ne igyék, hogy az csunya, hogy az ember állat lesz az italban, hogy egy ilyen jóravaló ember, mint a milyen ő, hát egy ilyen jóravaló embernek vigyázni kell magára... S rákönyököllött az ablakra s álmosan pislogva beszélni kezdett a lánynak, annak a szegény lánynak, a ki, a mint már mondám, akkortájban már szörnyü vén volt. Egészen otthonmaradott leány s hogy az Isten azóta elvette, hát igen nagyon jól tette. Mit csinálna itt, ha még egy afféle Orbánnak se kellett, a ki bekönyökölt az ablakon és azt mondta neki:

- Tessék nekem békét hagyni. A részeges emberrel mindenki törődik, hogy igy meg ugy segít rajta. Hogy már tudniillik, hogy a lelkire beszél. Hát nekem arra nincs szükségem. Én részeges vagyok. Ha hozzádülöngök ehhez a házhoz, hát nem a ház bánja meg, hanem az én vállam. Az pedig az enyém.

- De édes Orbán ur...

- Tessék nekem békét hagyni. Iszom, mert akarok inni. Egyébként kiköltözhetem...

A lány már ujra varrta a virágokat, Orbán pedig kissé bizonytalanul ment végig az udvaron meg a kerten.



A KLEINREITER UR SZABÁSZA

Özvegy Kertész Istvánné, a galambodi kántortanítónak e földön lézengő életpárja, ezt a levelet kapta a napokban a pesti postával:

- Édes szülőanyám! Kelt levelem Budapesten, ujabban a Baross-utcza száznegyvenhét számu házban vagyon lakásom, a miért is a választ oda kérem atreczelni - február hetedikén. Tudatnom kell, hogy állásomat a Kleinreiter urnál elvesztettem s ez idő szerint faczér vagyok. Nagy baj ez nekem, annál is inkább nagy, mert megtakarított pénzecskémet, nem gondolva arra, hogy ez a szerencsétlenség bekövetkezhetik, két öltözet ruhára és némely csekély aranynemüre költöttem el. Ez idő szerint tehát ugy állok, hogy van ruhám, meg ezüstórám és aranylánczom, de alig van ennivalóra pár hatosom, mig uj helyre juthatok. Ez pedig mostanság nehezen megy. Ha a magamfajta előmunkásnak kedve volna arra, hogy összeelegyedjék mindenféle közönséges néppel, hát hónapszámra álldogálhatnék a munkaközvetítő-intézet előtt. Ott ugyan senkinek se kell szabász. Ugy látszik, hogy ez idén mindenki a tavalyi ruháját hordja. - Ha csak valami szerencsém nem akad, hát aligha rendes kenyér nélkül nem várom be a tavaszt s ebben az állapotban persze nem is gondolhatok arra, hogy még valakit részeltessek a bizonytalan soromban. Nem volna éppen jó: koplalva kezdeni meg a házaséletet. Azért hát tessék elvégezni Eszterrel, hogy várakozzék békességben s imádkozzék az Istenhez, hogy kondiczióba jussak. Mert az én kenyerem az övé is, de az én szükölködésemben nem akarom az osztozkodást. Azt majd magam elhordozom az envállamon. Varrogasson odáig, inkább nappal, mint gyertyánál, magának is a jövendőre, meg nekünk is pénzért s aztán - ha lehet - hát vagyok én. Ne féljen. A fele gondolatom ott van nála, a másik felével pedig itt próbálgatok valamit, hogy harapnivalóhoz jussak előbb én, aztán meg mind a ketten.

A baj ugy esett... Egész hosszu története van, de hát édes szülőanyáméknak nem esik a terhükre, ha elmondom. Itt ugy se hallgatnak rám a népek. Mindenki a maga baját fájlalja, nem ér rá a más gondjával törődni. Hát igazán nyavalyás ember a szegény ember... Annak a sorsa nem is az Isten kezében van, hanem csak ugy fityeg egy-egy czérnaszálon... Az ég tudja, hogy mikor szakad le. - Hát a mult hétfőn azt mondja Kleinreiter ur, hogy menjek a Danczig és fiához s hozzak egy vég bélésselymet. Ettől vásárolunk, a mióta itt tudom az eszem. Az öreg Danczig már nem is él, a firma azonban csak ugy megy a régiben s szürke ember már a fiatal is, a kire az apja után az üzlet maradt. Nem nagy bolt, hanem finom. Csupa jó holmit tart s mi is éppen csak a nagyon jóravaló kabátok számára vásárolunk náluk bélést. - Elmentem, kiválasztottam a selymet, elkértem a számlát s aztán csak hirtelen haza... Nem szerettem az álldogálást még inaskoromban se. Otthon odaadtam a selymet, meg a számlát. Kleinreiter ur olvasta: husz méter...

- Husz? - kérdem én s csodálkozva néztem rá. A pakk sulyosnak tetszett nekem husz méterre. Nem először vásároltam nálok. De kuncsaft jött. Egy fiatal ur, a ki frakkot meg mellényt akar estére. Adtunk neki. Négy forintot fizetett érte... Jóformán ebből a frakkból meg mellényből meg lehetne élni. Ritka nap, a melyiken nem viszik el s piszkos dolog igy megvenni az árát, mikor már tizszer is kifizette magát, de ezeknek a pestieknek vannak ilyen üzleteik. Az ember jó lélekkel nem csinálná, de hát ők nem csinálnak kérdést az efféléből. Pénz: pénz. Minél több legyen belőle, az a fő s én ha egy kicsit kelletlenül is, de ráadtam a fiatal emberre a frakkot. - De furcsa urak ezek! - gondoltam magamba, de szólott hozzám Kleinreiter ur:

- Adja csak a métert!

Odaadtam. A frakkos ur kiment, láttam, hogy szemben, a virágkereskedés ajtaján tünik el. Egy kicsit vigyorogtam magamban, a mikor ujra kijött s gyöngyvirágot láttam a mi frakkunk gomblyukában. Nevetett a pult mögött Kleinreiter ur is. Ránéztem, hogy vajjon min mulat... A selymet mérte s számlált: - huszonhét, huszonnyolcz... harminczöt s lepislogott a számlára. Negyven méternél állott meg. Ennyi volt a selyem. A számlán pedig csak husz méterről volt szó s annyinak az áráról is. Ezen mulatott, meg azon, hogy jól becsapta magát a Danczig és fia. Rám csak félszemmel kacsintgatott s azt hiszem, hogy azt se bánta volna, ha nem veszem észre a dolgot. Ha csak egyedül ő tud róla. Aztán ujra lemérte a selymet husz méterig s ott kettőbe vágta. Az egyik felét bedobta a szekrénybe a háta mögött, a másikat pedig a pulton hagyta. Azután pedig leült az iróasztal elé és beirta a könyvbe a négy forintot a frakkért, meg a Danczig számláját s összeadott némely követeléseket, intézkedett velem, hogy mit vegyek munkába másnap s fennről lehivott két legényt s felmondott nekik, mert rosszul megy az üzlet, s ezen üzleti tevékenységében nyitott rá Danczig. - Jó estét, jó estét... - mondta neki Kleinreiter ur s belebökdösött a hasába, a mint azt már szokta tenni az ismerős üzletbarátokkal, ha jókedve volt. Az azonban nem igen volt kedélyes kedvében. Rám nézett, a mi alatt pedig én azon igyekeztem, hogy posztókat rakjak el a szekrénybe s elkerüljem a pillantását, a mig lehet, aztán meg a gazdára s nagyon szuszogva sétált a boltban. A mikor látta, hogy én a posztóval nem akarok elkészülni, Kleinreiter ur pedig a könyvre hajolva számol, maga kezdett el beszélni.

- Nézze, Kleinreiter ur - azt mondja - én mindig becsületesen kiszolgáltam magát, a mikor kezdő ember volt még, hát emlékezhetik rá, hogy hitelt is igénybe vett nálam s azért mégse taksáltam meg. Tudtam, hogy életrevaló ember, majd boldogul. Hanem hát én szegény ember vagyok, gondolja meg. Nincs utazóm meg személyzetem, a ki pénzt keressen nekem, magam járok Lyonba, Párisba, Zürichbe s nagy családot tartok fenn. Nekem husz méter abból a selyemből, a mit maga vásárol tőlem, nagy kár. Futhatok, a mig helyreütöm a léket, a mit a számadásaimban egy ilyen tévedés csinál. Hát ne vicczeljen... - mosolygott s egy kicsit erőszakoltan, nem a jó kedvéből nevetve, rám nézett. - No Kertész ur - azt mondja - ne vicczeljenek velem.

Én a gazdára néztem, az meg előbb rám bámult, azután meg Danczigra s nem akarta érteni, hogy miről van szó.

- Micsoda kár? Micsoda lék? Ha akarja, hát mindjárt kifizetem. Nálam nem kell várni a pénzre. Itt a számlája... Csak nem gondolja, hogy nálam elveszti a pénzét. Ha sürgős... - Indult a Wertheim-kasszához, a mi egy csomó felsőkabát alatt állott s nyitotta. Mintha szivattyuval huzta volna ki belőle a levegőt, nagyot szusszant az ajtó. Egy csomó bankó volt a kezében, a mikor visszafordult. Danczig pedig csak nézett, hol rám, hol meg Kleinreiter urra és egy kicsit szégyenkezve forgatta a kezében a kalapját.

- Hát igaz, - azt mondja - az enyém a hiba. Igaz, igaz, de hát nem kéne maguknak annyira kihasználni a tévedést. Nem először vagyunk üzleti összeköttetésben - s nem is utoljára...

- Mennyiről szól a számla? - kérdezte Kleinreiter ur s lenézett a papirosra.

Erre egy kicsit mérgesebben szólott Danczig.

- A számla, nem arról van szó. A számlában husz méter van, a valóságban pedig negyvenet küldtem. Dupla véget. Hát mondja meg Kertész ur. Ha van lelke, hát mondja meg...

A gazda erre méregbe jött, vagy legalább mutatta, hogy mérges.

- Micsoda beszéd az! A számla az irányadó... - A papirt verte és kiabált: - Mi van ide irva?

- Ami oda van írva, az nem igaz.

- Hát pereljen! Hát csak nem bizonyít a saját irásával maga ellen... Keressen egy birót, a ki elhiszi magának, hogy negyven métert küld s huszról ad számlát. Hát pereljen!

Csendesen állott a bolt közepén Danczig s látszott rajta, hogy valamit lassan őröl az agya, mint valami malom. Ugy látszik, hogy azon gondolkozott, hogy vajjon érdemes-e velünk összeveszni husz méter selyemért. S rájött, hogy: nem. Balkezébe fogta tehát a kalapot s a jobbját odanyujtotta Kleinreiter urnak.

- Csak ne tüzeljen - mondta neki. - Szó sincs itt pörösködésről. A hogy eddig meg voltunk elégedve egymással, hát meg leszünk ezután is. Tévedés van a dologban. Majd másfelé keresem a selymemet.

Kleinreiter ur lassan nyujtotta neki a kezét s egy kicsit kedvetlenül beszélt.

- Beront az üzletbe s efféle kellemetlenségekkel. Számítson csak utána, majd rátalál valahol. Keresse meg a könyveket, meg csináljon egy kis leltárt.

- Persze, persze - s Danczig indult kifelé, a mire én szörnyen elkezdtem kaczagni. Egy darabig tudniillik csakugyan azt hittem, hogy Kleinreiter ur tréfál. A mikor azonban láttam, hogy mérgesen hunyorgat rám, hát csak még jobban kaczagtam. Azt éreztem magamban, hogy én nem veszek részt abban, hogy meglopjuk ezt az embert - s mig kaczagtam, a hüvelykujjammal hátramutattam a szekrényre, a hova a selyem felét bedobta Kleinreiter ur. S nagymulatva kaczagtam tovább s aztán kinyitottam a szekrény ajtaját s kidobtam Danczig elé a pultra a félretett husz méter selymet. Az ugy kapott utána, mint a bolond s most már harsogó kaczagással mulatott az eseten Kleinreiter ur is. Alig tudott a kaczagásban beszélni.

- Máskor vigyázzon, öregem... - mondta az oldalát tartva. - Máskor vigyázzon!... s mindaddig nagyon jó kedve volt, mig Danczig gondosan összecsomagolta a selymet s hálás kézszorításokkal, boldogan távozott. Akkor azonban egyszerre mérges lett s ugy nézett reám, mintha föl akarna döfni. S kifizetett nyolcz napra s azt mondta, hogy mehetek. Az efféle buta becsületes embernek nem veheti hasznát.

Hát ilyen apróságok is beleszólanak az ember életébe, édes szülém, de hát nem baj, mert lesz még szőlő s lágy kenyér s az is akad, a ki megegye, már mint Eszter, én, meg édes szülém, a kinek a kezét csókolja

szerető hü fia
Imre.



RÁK

Az ágyban lesoványodott, sápadt férfi feküdt, mellette pedig egy másik férfi ült a széken. Menőben volt már, egyik kezében bot meg keztyü, a másikban a kalapja, a kihivó, kellemetlenkedő arcz azonban visszatartotta. A beteg gunyosan pislogott reá, szemei sürü pillantásán azonban látszott, hogy uj támadásra készül. Éppen csak összeszedi magát egy kicsit s ezalatt gyönyörködik abban, hogy a másik embert sikerült zavarba hozni. Magasabbra könyökölt a vánkoson s mosolyogva kezdett el beszélni.

- Fura ambiczió, majdnem a józanságát is kétségbevonhatná az ember...

A másik intett, hogy: lehet, lehet, minden lehet. Ez a lagymatag engedékenység egy pillanatra felingerelte a beteget. Lekicsinylést látott benne, azt, hogy mondhat akármit, ugy se veszik számba. Levegő után kapkodva, gorombáskodott tovább.

- Egyszerüen ostoba ambiczió. A beteggel elhitetni mindenféle ostobaságot az állapotát illetőleg. Ha halálos a baja, hát mosolyogva állani az ágy mellett s bizonykodni, hogy: egészen nagyszerü stádiumban van. Hitegetni a haldoklót... Gyöngédség? Mi ebben a gyöngédség? Éppen az ellenkezője ennek, durva, otromba sérelem egy olyan emberrel szemben, a ki ellenében még helyt se kell állani. A kit az ágyhoz szögez a kórság, a ki azonban azért éppen olyan egész ember, mint a doktor urak. Csakhogy fekvő ember. Az esze, a szive helyén van. Micsoda privilégiumuk van tehát az orvos uraknak arra, hogy engem jobbra-balra forgatva, kikutatva, bizonyosságot szerezzenek az állapotomról, a nélkül, hogy ezt a bizonyosságot megosztanák velem. Kit érdekelhet az inkább, mint engem? S ha megkárosítanak... Esetleg elintézetlenül maradnak fontos dolgaim. Csak azért, mert azt hiszem, hogy van időm. S az orvos ur azalatt ugy jár ki és be hozzám, mintha félvállról venné a nyavalyámat. Közönyösen diskurál, tapogatja az ütőeremet s annyira frivol, hogy szinházi eseményeket tálal föl nekem, meg uj könyvekről beszél, holott nekem abban a pillanatban mindegy, hogy nem ég-e lánggal minden szinház és minden könyv. S csak elképzelni is azt a sunyi megelégedést, a mivel egy-egy ilyen naiv ember otthagyja a beteget. Micsoda alattomos és - nevezzük a nevén - bárgyu vigyorgással huzzák be a fejüket a kabátjuk prémjébe... Sikerült, ujra sikerült elbolondítani azt a nyavalyást, a ki az utolsó napjait éli. Arról is megvannak tudniillik győződve, a maguk önteltségében, hogy a beteg mindenről csak az orvos utján értesülhet. Orvos nélkül nem férkőzhetik hozzá se a szellő, se a napsugár, s a halál ő felségét szintén csak az orvos ur jelentheti be. S ha nincs kedve bejelenteni, a beteg buta tudatlanságban fekszik, mint egy párnák közzé temetett lisztes-zsák. Hogy a betegnek is vannak állati érzékei, megfigyelései, következtetései s a doktor feje fölött messze elszárnyaló kifinomodott érzései, azzal nem vetnek számot. Tisztelt doktor ur, ha értem jelentkezik a halál, megismerem én őt ön nélkül is. Egy lehelletben, egy fuvalomban, a mit ön még akkor sem tud visszatartani, ha akkorára hizik, hogy befogja az egész ajtóközét. S meghalok a nélkül, hogy ön után kiabálnék. Erről különben már legközelebb meggyőződhetik. S ön gyönyörü elégtétellel távozik. A halálom pillanatáig sikerült becsapnia. Még egy utolsó pillantásommal kértem arra, hogy mondja meg, mi bajom van, a bölcs azonban begombolkozik s mosolyogva hazudik valamit. Ezzel élteti tudniillik a beteget. Engem éltet. Engem, a ki nehány nap, vagy talán egy-két hét alatt az éltetés daczára a legkomolyabban meghalok. Annak daczára, hogy ebben a szobában egész más arczot vesz magára, mint csak a másikban is. A kedélyeset tudniillik, a mivel a hipochondereket szokás kifigurázni. S annak daczára, hogy belátná, hogy nekem a tisztánlátás az elemem, s elárulná azt, a mit ugy is tudok, hogy mi a bajom. Rák, tisztelt uram, rák...

Az orvos mosolygott, s legyintett egyet.

- Betegség felismerését nem bizták a betegekre hál' Istennek. Miből élnénk mi...

A beteg gonoszul nézett végig az orvoson annyira, hogy az lesütötte a szemeit, s azután a szoba falán keresett valami nyugvópontot, a min megpihentesse a tekintetét. Csak lopva nézett vissza néha a betegre, de a mikor annak csufondáros tekintetével találkozott, hirtelen elkapta a pillantását megint. Egyszerre azonban megemberelte magát s most már - látszólag elfogulatlanul - ő kezdett beszélni.

- Igaza van. Vannak bizonyos elvek, a melyekhez ragaszkodunk. És pedig azért, mert azoknak helyességét szentesítette a tapasztalás. Sokakat életben tartott a maguk tájékozatlansága, holott menthetetlenül elpusztította volna őket az, ha tisztában vannak betegségük természetével. Azért semmi igaza sincs, ha gunyolódik. Inkább maradna csendesen...

A beteg intett.

- Mindegy az már nekem. Az a hibájuk éppen, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között. Nem is mondom, hogy valami vérszegény, ideges asszonykának tálalják oda, hogy: nagysága, még négy-öt napocskája van. S válogatni kell persze a férfiak között is, de a magamfajtának nem kell komédiát csinálni. Rák, punktum. Mind a két oldalon megcsufoljuk azt a kis férfiui méltóságot, a mire talán még föl vagyunk jogosítva. Egynémelyikünk. Ön nem meri a szemembe mondani az igazat, én pedig, mint az életfeltételeitől megfosztott csuka, reménytelenül, nevetségesen tátogatom a számat az élet után. Lealacsonyodunk, és pedig annak a bolond hiedelemnek a kedvéért, hogy az ember csak a más halálának okával lehet tisztában. A magáéval nem. Abban a pillanatban, a mikor legérdekesebb a tudás, a doktor nem kegyeskedik szolgálni vele. Nem ismerem az ellenséget a mi reám tör. Még az a lehetőség is meg van tagadva tőlem, hogy átkozzam. Illetőleg: nem tőlem. Én véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy a rák pusztított el, s csak kötekedem önnel. Mulattat a korlátoltságuk. A rettentő nagyképüség, a mivel ragaszkodnak a dogmákhoz. Tévedésben tartani a beteget az utolsó perczig. Még azontul is, s aztán diadalt látni abban, hogy ott fekszik mozdulatlanul, de képzelme sem volt arról, hogy mi volt a baja. Nagyszerü diadal! Nem veszi észre, hogy olyanforma, mintha hülyeség lenne. Legalább is valami közeli rokona ennek. Moliére orvosai csöppet se ostobábbak, mint egy-egy ilyen fontoskodó, komoly föllépésü, tiszteletet arrogáló, titokba burkolózó uriember...

Az orvos fölállott. Békéntürő, csendes mosolygás volt az arczán, vállai közé huzta a fejét s elkényszeredetten mutatta, hogy nincs mit felelnie. Indult, pár lépésnél azonban megállt, gondolkozott, egyszerre hirtelen elhatározással visszafordult s az ágyhoz lépett.

- Becsületszavamra mondom - kezdte, de a mikor a beteg arczára pillantott, hirtelen abba is hagyta. Bosszusan rántott egyet a vállain. - Hohó, ha a szavamra mondom, hát hinnie kell.

A beteg megfogta a kabátja szélét s nem engedte el maga mellől.

- Persze, hogy hiszek. Nos?

- Becsületszavamra mondom, hogy semmi aggasztó baja nincs. Érthető az, hogy nagyon elgyengült...

Nem beszélhetett tovább, mert a beteg most már ellökte maga mellől s a párnára hátraesve kaczagott.

- Mi az? - kérdezte meghökkenve az orvos.

- Mi? Ezt jól csinálta. Ej, - gondolta - ennek a fene gavallérnak odadobom a becsületszavamat. Imponálok neki. Azzal csak nem lehet hazudni. Megnyugtatom s a becsületemen ezzel az elpocsékolt szóval igazán nem esik csorba. Azonban, tisztelt barátom, én tudom, hogy mi öl meg. Nem sejtem, hanem tudom.

- Kitől?

- Öntől - s ezért mulattat engem annyira a nagy küzdelem után feláldozott becsületszó. Mikor itt volt a kollegája, a tanár vagy micsoda, még élénkebben mozogtam, mint ma. S a mikor nagy körülményesen megvizsgáltak s közben mindenféléről elcsevegtünk, elég kedélyesen, már nem tetszett nekem az önök tisztelt ábrázatja. - Mit komédiáznak ezek, - kérdeztem magamban - s a mikor átvonultak a másik szobába, hirtelen a kulcslyuknál termettem én is. Suttogtak odaát. Valahogy különösen. Ön kérdezte, de egyszersmind állította is: - Rák? - A tanár bólintott: - Az. - Azért hát velem felsült, doktorkám. Engem nem kisér ki azzal a boldog tudattal, hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia. Értem, hogy ez leverő önre nézve. Szegény ember. De vigasztalódjék. Az ön kellemetlensége csöppség az enyém mellett. Semmi mulatságos sincs abban, ha minden pillanatban vár az ember valakit, a kivel majd tovább kell menni. Addig is azonban alszom egyet, ha megengedi.



A SZÖRNYETEG

A csendes falusi éjszakába, a minek duruzsoló végtelenül finom muzsikája van, mintha a füvek köröskörül zizegve tárgyalnák le a nappalt, erőszakos rekedtes rikkantás szólott bele egy kis házban a Kossuth-utcza táján, a hol az itatókut gémje bóbiskolva ejti bele a vedret a vizbe igy éjszakánkint s a hosszu békanyálas vizü vályu falában perczegve őrli a szu a korhadt, öreg fát. Az idegen hangra vonítani kezdett egy kutya s benn a szobában a sok keszkenyőbe bónyált fejü asszony fölriadt a szendergésből. Az ágyban pihegve feküdt egy sovány, kicsi öreges képü asszony s behunyva a szemeit, boldog megelégedéssel mosolygott. Egy idegen asszony pedig, a másik faluból való és nagyon tudományos, a szoba homályos sarkába vitte a gyereket - s az lett volna a dolog rendje, hogy valami teát vagy micsodát öntsön a szájába, de nem tette. Csak rémülten bámult a csepp kölyökre, a ki most már ifjuságához mérten rendkivül durván ordított s eliszonyodott arczczal intett az asszonyoknak, hogy menjenek oda. A szomszédnék fölczihelődtek s most már a gyerek körül csoportosultak. Mikor az idegen asszony föltakarta a kapálózó kis embert, egy ideig szó nélkül egymásra bámultak az asszonyok, s aztán az egyik keresztet vetett magára. Lassan bontakoztak ki a rémületből s most már egyszerre jajgatott mind: - Uram segíts, Jézus Mária segíts! - s nem tudták levenni a szemüket a gyermekről, a ki pedig most már egy pillanatra elhallgatott s körülpislogva a sok idegenen ugy elbámészkodott, mintha a nagy megrökönyödés okait kutatná. A szegény kis poronty teste csupa hosszu barnás szőrrel volt benőve, csak éppen az arcza volt sima és fehérkés piros. Olyan volt, mint egy kis állat, valami majomféle... Egy asszony nekimerészkedett és simogatni kezdte, mint a macskát...

A sokféle hangra csodálkozva nyitotta föl a szemeit az anya, a ki pedig már majdnem elaludt. Gyönge hangon a gyereket kivánta magához. Az asszonyok egyszerre csendesek lettek s szorongva lesték egymás arczán, hogy mit kellene csinálni. Végre is a tudományos asszony találta föl magát. Sok frissen mosott gyolcsrongyba pólyázta a gyereket, hogy csak az arcza maradt szabadon s igy mutatták meg az anyának éppen csak egy pillanatra. A szegény asszony erre elaludt, a többi pedig kiment a pitvarba gyülésezni s elvitték a kis állatot is. Most már nem igen mertek hozzányulni, csak messziről nézték, mint valami csodát. Egyformán azon töprengett mindenik, hogy mi lesz holnap, ha hazajön az ember a szekerességből s itt találja ezt a kis szörnyeteget. Abban a bölcsőben, a mit már nyolcz esztendővel ezelőtt megvásárolt s szomoruan, elkeseredve mindig csak üresen látott mostanáig, mivelhogy az asszony beteges volt s már ugy látszott, hogy teljességgel nem született anyának. Mintha valahol messze zörgős, nehéz vasas kocsi közeledett volna. Hallottak valami olyas neszt vagy csak képzelődtek, de egyszerre olyan rémülten néztek össze, mintha valamennyien bünösek lettek volna abban, hogy ez a gyermek világra jött. Az idegen asszony is szégyenlette kissé a dolgot, de vigasztalta magát.

- Mi nem tehetünk róla, megcsodált valamit, vagy talán olyat evett, a mit nem kellett volna...

Egy asszony emlékezni kezdett, hogy csakugyan történt valami ilyes.

- A komédiában volt szegény, a lovas komédiában. Ott láthatott valami állatot.

Bennről sóhajtás hallszott s erre künn is nagyot sóhajtott egy asszony. Általában nagyon leverte őket az eset s aggódtak az asszonytársuk miatt, a ki előreláthatólag sokat fog még szenvedni azért, hogy anya lett. Töprengve törték gondolkozáshoz nem igen szoktatott agyukat azon, hogy hogyan lehetne segíteni a baján s vissza-visszatévedt a pillantásuk a gyerekre, a ki belefáradt a zajba s elaludt. Az egyik asszony valamicskét megvigasztalta őket. Tapasztalt öreg néni volt, a kinek el lehet hinni a szavát.

- Ugy is meghal - mondta. - Elpusztul az ilyen. Nem a világra való...

Az idegen asszony, a ki a kemencze előtt a tüzet fujta, beleszólott:

- Dehogy pusztul. Olyan erős, mint egy bivalyborju.

A nedves szalma föllobbant a leveses bögre alatt s a hirtelen támadt világosságra némelyik asszony behunyta a szemeit. Ugy ültek ott a gyermek körül, mint valami összeesküvők. Már egyik se beszélt, nem tudtak semmit kitalálni. Szomoruan, félve pislogtak az ajtó felé, a mi mögött most már nyugodalmas csend volt, s vissza a gyerekre. Némelyik már unni is kezdte magát s indulni akart, de aggodalmasan pillantott össze a többi. Érezték, hogy tenni kell valamit, akármit - s hogy az asszonyt nem lehet ugy egyedül itt hagyni. Akik indultak, szó nélkül visszaültek a helyükre s csak vártak, maguk se tudták, hogy mire. Lassan-lassan bóbiskolni kezdtek, némelyik a mellére ejtette a fejét és ülve elaludt, egy pedig keresztül feküdt az ajtóban. Aggodalmas nagy csend lett. A tudományos asszony is elkényszeredve járkált ki és be s kelletlenül pislogva a gyerekre, azt a mérges embert várta nagy szorongással, a ki Isten tudja, hogy mit csinál majd, ha megmutatják neki ezt a rémet.

S egyszerre most már mind hangosabban hallszott a nagy vasas kocsi zörgése. Az asszonyok talán megálmodták, mert egyszerre riadt föl valamennyi. A kocsizörgés rémületesen közeledett, már a nagy utczából hallszott, s hallszott, hogy lassabb lesz a lovak járása, befordult a kutnál. Az asszonyok kinos zavarban a ruháikat igazgatták, rántottak egyet a kötőjükön meg a szoknyáikon, mintha egyéb gondjuk se lenne s a szemük szorgos, sietős pillantással keresett valakit, a ki majd beszéljen. De senki se akadt olyan, a ki vállalkozott volna a nagy feladatra. Attól féltek, hogy a nagy erejü, indulatos ember az öklével csapja agyon azt, a ki ilyen nagyon megszomorítja.

Künn az udvaron türelmetlenül rugdosták a kavicsot a lovak és nyerítettek az istálló felé. Egy nagy, hangtalan ember segítette ki az egymás mellé fogott négy türelmetlen állatot a hámból. Rosszul illett neki az esetlen sietség, olyan volt a formája, hogy az ilyen nagy ember csak nyugodalmasan, bizonyos méltósággal végezheti a dolgát. A nagy sietségben nem is csinált mindent rendesen. Az istrángokat összebogozta s végre is, mikor az egyik sehogyse engedett, hatalmas rántással ketté tépte. Meglódult bele a kocsi is. Az asszonyok pedig félig kinyitották a pitvar ajtaját s ugy lestek ki az udvarra, a sötétbe, mivelhogy időközben fekete lett az ég. Csupa felleg, egy nagy vastag lepel, a mi sárgásan vibrált itt-ott, mintha a mennykövek utra készülnének benne.

Mig a lovakat az istállóba vitte, neszt hallott az ajtóból az ember s mély dörgéssel kiáltott be a házba:

- Hej, van ott valaki?

Bennről siránkozó, bátortalan hangon szólott ki egy asszony.

- Vagyunk, mi vagyunk.

A férfi megismerte a hangot s csendesebben, a szomszédok közelségén megnyugodva kérdezősködött:

- Van-e valami?

Az asszony ujra felelt:

- Van.

- Fiu?

- Az.

A férfi megállott az udvar közepén, eldobta a kötőfékeket, a miknél fogva a két fáradt rudast huzta maga után s magasra földobva a sapkáját, valósággal felbődült az örömben.

- Éljen!

A butafejü nagy lovak rábámultak s aztán a maguk hajlandósága szerint bekullogtak az istálló nyitott ajtaján. A gazda utánuk dobta a pokróczokat is, hogy ha tetszik nekik, vigyék magukkal és takaródzzanak be s futva ment a ház felé. Féktelen jó kedve támadt hirtelen. Még mindig kiabálta: éljen, éljen... A tudományos asszonyt látta meg legelőbb s mindjárt a bugyelárisa után kapott és kaczagva lármázott.

- De maga is kap ám tőlem egy ötöst, kap bizony...

Már adta is neki. Sok egyéb bankó közül hirtelen kereste ki, a markába nyomta s ment a gyerek felé. A kis paksaméta embert ugy fogta a karjaiba, mintha attól félne, hogy eltörik benne valami gyönge porcz s jelentette az asszonynépeknek:

- Miklós lesz, Miklós - - - Nem afféle rongyos Samu, mint én, hanem Miklós...

Hogy még mindig csend volt s körülnézve látta, hogy nem örül vele senki, ugy nézett végig az asszonyokon, mintha nem értené meg őket s csak magában ismételve, mérlegelve, fontolgatva, hogy talán nem elég szép-e a név.

- Miklós, Miklós... Elvégre más is lehet, ha tetszik.

Az asszonyok körülötte bámultak reá, a tudományos idegen pedig csendesen kötözgette be a kendője csücskébe a bankót. Nem sietett, tudta, hogy az már az övé mindenképpen. A férfi a gyermekre bámult s barnapiros arczára fektette az egész kis embert s most már, hogy még mindig nem hallotta semmi visszhangját a szavának, fürkészve, aggodalmasan jártatta végig az asszonyokon a pillantását. Azok meg most már megszökni szerettek volna, elsompolyogni haza a nyugalomba, a maguk egészséges szép gyermekei mellé - s lesütötték a szemüket. Végre is az öreg asszony emberelte meg magát a leghamarabb s egy kicsit akadozva, nyögve kezdett el beszélni.

- Egy kis baj is van mellesleg, öcsém. Egy kis kellemetlenség...

Az embernek csak most jutott eszébe a felesége s rémülten nézett az öregre.

- Mi, az asszony?

Már indult is befelé, de megállították az ajtó előtt.

- Nem. Ezzel a gyermekkel van egy kis baj. Nincs egészen rendben.

A nagy ember fölkapta a gyermeket és messze eltartotta magától, hogy jobban lássa.

- Ez, ez ne volna rendben? Hát mi a baja?...

- Semmi elvégre, nem is valami nagy eset, csak hogy csupa szőr szegényke. Mintha fej lenne az egész kis teste, ugy tele van nőve.

Az ember egyik asszonyról a másikra hordozta a pillantását, fáradtan, nehézkesen bámult ide-oda s aztán széles, durva mozdulattal, lomhán, mintha félne attól, a mit látni fog, tépni kezdte a gyerekről a sok fehér holmit. A közben mintha valakit fenyegetne, lihegve motyogott magában:

- Majd meglátom, meglátom én...

S a sok vászonból kihámozva ott feküdt előtte a gyerek, a kis harapós állat, a mihez mintha veszedelmes volna hozzányulni is. Olyan borzalmas volt, hogy visszariadt tőle s szoktatnia kellett a szemét ahhoz, hogy nézze. Akkor meg rátapadt és nyögött.

- Hiszen ez kutya, ez nem az enyém.

Valamelyik asszony a többi háta mögül csitította:

- No, no, ezt ne mondja...

Erre féktelen dühbe jött. Mintha éppen csak ez az idegen hang kellett volna ahhoz, hogy az igazi valósága kitörjön belőle. Olyan pillantással fordult el a gyermektől, a miben benne volt minden keserüsége a nyolcz esztendei reménység ilyen csufos csődjének s ugy nézett körül, mintha valami olyast keresne, a mivel verekedni érdemes. Körül remegve bámult rá a sok asszony. Ugy siklott végig a pillantása rajtuk, hogy meg se látta őket, messze elbámult, keresztül a falon, bele a sötétségbe s a mint nehézkesen, formátlanul fölemelte a karjait, hogy üssön, arra várt, hogy jön majd valami méltó ellenség. Maga a sors bikának öltözve, valaki, a kiből érdemes kitaposni a lelket ilyen csufság után... S lassan, lassan csillapodott le. Karjai lehanyatlottak, az arczán elerjedt a düh s most már végtelenül keserves panaszszal tele fordult az asszonyokhoz.

- Nyolcz esztendeje várom. Azért házasodtam. Gyermek kellett nekem, mert egyedül voltam s nem tudtam, hogy minek kinlódom. Miért tartom a lovakat, minek töröm magam, ha nincs senkim, a kinek majd megcsináljam a testamentumot. Vettem bölcsőt s aztán jön egy ilyen.

Keserves jajgatással esett neki a padkának, amin a fehér gyolcsok között a kis szőrös test rugdalózott s ökleivel döngetni kezdte a falat, hogy remegett bele a ház. Egy asszony fölkapta a gyereket s elvitte, a többi pedig körülvette és csitította a nagy, magával tehetetlen embert. Bemutattak a homályos szobába s egyik a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfogjon valamit a nagy hangból, a mi a nagy ember melléből kitört, a mint jajgatott és sírt. Az ember üresen bámult mindenfelé s egyszerre fölfedezte, hogy kit kell ütni. Bepillantott a szobába s már indult is. A melle zihált és hörgött a hangtalan keserves nagy dühben s ugy tolta el maga elől az asszonyokat, hogy nem is merészkedtek utána menni, csak eltátották a szájukat és bámultak be a homályba, a miben csendes, nyugalmas békességben aludt az asszony.

És a nagy bomlott agyu ember ugy ment neki az ágynak, hogy most mindjárt emberhalál következik. Az asszonyok behunyták a szemüket, hogy ne lássák, a mint lecsap s véres nagy roncs marad a keze nyomán a párnán. Az egyik imádkozni kezdett, halkan, inkább csak magában.

- Miatyánk... miatyánk...

S az ember bámulta az asszonyt, a halovány, sovány, beteg arczot és tántorogva elment az ágyig, lerogyott a deszkára, hogy majd összeroppant alatta az egész rozoga nyoszolya s ujra keseregni kezdett.

- Szegény lelkem, te nem tehetsz róla. Te nem...



A GYÁMOLTALANOK

Snur Ignácz ur valami táblázatos papirosokra hajolva figyelte a beszélgetést, a mi künn a másik szobában folyt a felesége és egy idegen ember között. Inkább az asszony beszélt, s az ura néha kedvetlenül bicczentett a papiros fölött, mintha azt mondta volna: - ezt is ismerem már. Szomoru lemondással nézte közben a papirost. Azt is tudta, hogy a beszélgetés végén, mint némely más esetekben is, neki is szerep jut a tárgyalásban. Az asszony házasságokat közvetített tudniillik. Teljesen önállóan intézte az üzletét s szép pénzeket szerzett a százalékokból, a mi kijárt neki buzgalmáért a hozományokból. Ebből a pénzből néha különösen jó ebédeket meg vacsorákat főzött, s mikor már letelepedett az asztal mellé, beszólította az urát is. Nem igen szivesen, inkább egy kis megvetéssel bánt vele. - Egyél, - mondotta neki, olyanformán pillantva rá hájas arczába belecsöppentett kis szemeivel, a milyen pillantásra az országutról bekérezkedett vándorlegényt taksálják a jómóduak. Snur Ignácz tudniillik nagyon jámbor, gyámoltalan emberke volt. Napidijas, a ki még otthon is dolgozott, azonban nagyon keveset szerzett. Az ő keresményéből nem igen telt omlós, rózsásra sült malaczra, a minek a hátában remegett a villa s a miből Snur Ignácz illedelmesen, szerényen eszegetett, a maga igénytelenségében, majdnem iskolásgyerekké törpülve a rengeteg asszony mellett. Egyébként Snur ur nem is igen szeretett enni. Lelkiismeretes ember volt, gondolatban bocsánatot kért minden falatért s állandóan azt számolgatta magában, hogy a viszonyai mit engedhetnek meg neki. S néha szorongva nézett az asszonyra, hogy vajjon nem sokalja-e máris azt, a mit ő megevett. Szóval: annak az embernek a gyámoltalanságával élt, a kire a kis lakás falai között meg primitiv életviszonyaiban ráfekszik egy nehéz egyéniség. Vigyázott minden lépésére, csendesen tette be maga mögött az ajtókat, igyekezett minél kevesebb helyet foglalni el a maga csekély személye számára s mintha állandóan attól tartott volna, hogy kikap. S az asszony néha csakugyan igen szigoruan bánt vele. Olyankor, ha éppen észrevette azt, hogy valami emberke jár és a lehetőségig szerényen szuszog körülötte.

Az asszony beszélt odaát.

- Az ötvennégy esztendeje ne aggassza kegyedet. Semmi az. Éppen csak férfikor. Egyébként mindenki éppen olyan vén, a milyennek érzi magát. Csapja össze kegyed a bokáját s mondja, hogy: - ifju legény vagyok s azzal rendben van kérem. Csak helyén legyen az embernek az esze, az a fődolog. Nem szabad tulságosan henczegni se azért. Teszem föl olyan igényekkel állani elő, mintha harmincznégy esztendős volna. Maga korabeli hölgy mindig akad. Meggondolt nő, a ki már megállapodott gondolkozásu, éppen mint kegyed. Nem fut a gavallérok után, mint a hogy kegyedről is föltételezem, hogy komoly gondolkozása van. Nem kirugós természet...

Az idegen tőle telhető erélylyel a vállai közé huzva a fejét, félszegen tiltakozott...

- Isten mentsen...

- No mer' azért, - mondta az asszony, - mert egyébképpen nem vállalhatok garancziát semmiért. Némelyek csak házasodnak, hogy legyen a ki mosson rájuk meg a ki megfőzi az ebédjüket... Efféle házasság nálam nem létezik. Ha én összehozom, hát annak szolidnak kell lenni. Mert hogy egyszer az asszony, aztán meg a férfi szaladgáljon ide nekem szemrehányással, hát abból nem kérek. Ha ugy tetszik, hát vállalkozom a kegyed számára is illendő nőt szerezni. Van is nekem éppen abból a brancsból való, a mi megfelelne. Csakhogy akkor előbb el kell utaznom Kecskemétre. Vidéki nő. Szemre is csinos. Nem afféle mutatós, hanem már élemedettebb koru. Éppen illik kegyed mellé. Van egy kis pénze is az első férje után, a mit ki szokott adogatni...

Az idegen ember a fejét csóválta s reménytelenül suttogott.

- Nem hiszem én kérem, nem hiszem...

- Mit nem hisz?

- Hogy hozzám jönne. Ne bolondítson engem asszonyság. Az Isten is megveri... Nézzen rám. Nézzen meg jól. Nem jön hozzám az a nő és semmiféle nő se. Nem arravaló ember vagyok én.

Az asszony felpattant.

- Ugyan kérem, ne becsülje le magát annyira. Csak jó modora legyen, meg szelid természete - s aztán ne törődjék a többivel. A nők futnak a férfiak után. Ismerem én a természetüket. Aztán még több az, a ki férjhez akar menni, mint a mennyinek férjet tud szerezni az ember. Kegyednek is jut belőlük. Mit is mondott? Hatszáz forintra megy föl? Szép pénz. Ha az asszony nem pucczos, meg össze tudja tartani a garast, urasan megélhetnek belőle. Előre pedig semmi költség nincs. Éppen csak hogy megfizeti az utazást meg az ellátást. Ad tizenöt forintot, aztán majd elszámoljuk. No, min gondolkozik?

A férfi aggodalmasan csóválta a fejét. Vizenyős szemeit az asszonyra emelte, szomoruan bólintott néhányszor, mint a ki meg van győződve valamiről, de mást meggyőzni nem is igyekszik már. Legyen ugy, a hogy az a másik gondolja. Ugyis fölösleges a beszéd. Ő tudja, a mit tud. Hasonlított szegény a vágóhidra hurczolt ökörhöz. Megnyult az arcza s szörnyen bánatos volt. Egyszer aztán mégis mondott annyit:

- Nem leszek én boldog, asszonyság.

Az asszony egy kicsit sértődötten vonult el tőle.

- Kegyed? Kegyed ne lenne boldog? Már miért ne? Engedjen meg kérem, de olyasmibe kotnyeleskedik bele, a mihez nem ért. Kegyednek még gyermeke is lehet.

- Nekem?

- Igen s ha nem lenne, hát annál nagyobb lesz a nyugalma. Kegyed jó férjnek igérkezik s az ilyet megbecsülik az asszonyok. Nem a külső teszi az embert, a csinos ember mind kikapós. A lányok után jár, otthon meg az asszony kisírja a két szemét. Kegyednek előnye az, hogy az asszonynak majd nem kell ilyesmitől tartani a kegyed részéről. Otthonülő ember lesz. Aztán mit akar még? Hogy egy kicsit formátlan? Hát tesz az valamit... Hogy nem vitte valami sokra? Nem lehet mindenki nagyságos ur. Egy kicsit gyámoltalan, annyi az egész. Mutatok én kegyednek még gyámoltalanabb embert is, a ki pedig boldog a házasságban. De milyen boldog! Ignácz! Hát ezt nézze meg. Ne szuszmókálj annyit. Gyere már.

Snur ur előbb egy kicsit lekefélte a nadrágját a tenyerével s aztán tájékozatlanul állott meg az ajtóban. Egy kicsit el is pirult s olyanformán nézett a másik emberre, mintha bocsánatot kérne tőle. Az asszony rá se nézett. Odabökött a hüvelykujjával az ajtó felé s a másik emberhez beszélt.

- Hát nézzen rá. Ennek kérem még a falatot is a szájához kell vinni, ez nem afféle ember, mint kegyed, a ki hát mégis ember a talpán. S ez is kapott feleséget. Az én uram... Mit szól hozzá? Gyere idébb. Mérje melléje magát, kérem. Már csak mégis kegyed a derekabb ember s nyugdij igénye is van, ha jól értettem a szavát.

Az idegen előbb csak félszemmel pislantott az ajtó felé, de aztán nagy érdeklődéssel tetőtől-talpig végigmérte a másik férfit.

Szórakozottan felelt azonközben az asszonynak. - Van, van...

Az folytatta.

- S hogy nem boldog. Hát kérdezze meg tőle, hogy nem boldog-e? Ignácz, hozzád beszélek.

A kis illedelmes ember hirtelen az asszony felé fordult s hebegett a nagy sietségben.

- Hogyne, hogyne.

Várta, hogy elbocsássak s a mikor az asszony megint a másik ember felé fordult, csendesen észrevétlenül ment el.

- Hát lássa kérem, mindenkinek jut asszony. Az ilyennek is - s kegyednek tán még inkább akad.

Az idegen még mindég az ajtóra mosolygott, a melyből eltünt a férj s egy kis önérzettel hagyta rá.

- Persze...



MIELŐTT AZ ÖREG BATÁR KIMEGY AZ UDVARBÓL

Vége felé közeledett az ebéd, a mi pedig amugy is későre kezdődött. Mindenféle habos holmit hordoztak körül, tornyos házakat czukorból, tortát, a mi köré rózsaláncz volt kanyarítva és a minek a tetején szemérmetlen galambpár csókolózott egy kacskaringós monogram fölött. Aztán édes borokat is adtak karcsu, finom üvegekben, hátul az óriás pohárszék árnyékában nagyot pukkant az első üveg pezsgő. Aztán sürübb lett a puffogás s az alkonyodás homályában csendesebb a beszélgetés. Félig elfojtott kaczagás hangzott az asztal végéről, a hol egy gimnázista fiu körül kislánykák ültek. A diák vendég volt, rossz fából faragott városi fiu, a lánykák közül pedig az egyik huga a menyasszonynak. Illetőleg azt is mondhatjuk már, hogy az uj asszonynak, mert délelőtt volt az esküvő s most már csak a kilencz órát várták be a fiatalok, hogy elutazhassanak. - Künn az udvaron már rendezték a málhát egy nagy batár bakján, meg a hátuljára kötve föl pár ládát, hogy ne kelljen majd az utolsó perczben kapkodni erre-arra. S egy öreg asszony jött ki néha a folyosóra rendelkezni. Erélyesen kiabált le az udvarra, azonközben meg a szemeit törülgette s elhallgatott, ha érezte, hogy megcsuklik a hangja.

Az istálló mellett, a szerszámkamra ajtajának kampós szögeire akasztva az ünnepi ezüstös hámot kenegette olajjal a kocsis s benn az istállóban türelmetlenül nyerített egy-egy ló, a mint a szerszámon egyet-egyet csörrentek a csattok. Mikor az öregasszony visszament a nagy ebédlőszobába, valaki éppen dikcziót mondott, valami családbeli ur. Egyáltalában nem is ült más az asztal körül, csak a szép, nagy, népes familia: öreg urak, fiatalok, két-három asszony, meg leány, a kinek ma az esküvőn szerep jutott, és a gyerekek. Az asztal közepén, a szörnyü nagy, bódító bokréta mögött pedig valósággal elbujva ültek az uj házasok. Az asszonyon már szürke utiruha, a férfin barna, kényelmes kabát. Az öregasszony megkereste őket s lágyan, szorongó, anyás gonddal simogatta végig a férfit egy lágy, mosolygós, alázatos pillantással. Benne volt ebben a nézésben a bizalom is, de a félelem is, hogy: Ugyan, micsoda ember vagy. Hova viszed el a lányomat...

A társaság mindig zajosabb lett. Most már többen is beszéltek egyszerre és az asztal fején, az öreg néni üres terítéke mellett elszörnyüködve hallgatta a zenebonát a pap. Éppen a feje fölött átbeszélgetve vitázott valamin a két apa. Politikáról volt szó. Egy fiatalabb ur a mellette ülő sógorasszony fülébe sugdosott s kunczogva nevetgéltek, mig a sógor az asztal tulsó oldaláról rájuk figyelt és hiába igyekezett kitalálni, hogy miről beszélhetnek. Az uj férj a felesége keze után nyult s megfogta, de hirtelen eleresztette s tovább huzódott mellőle. Az asszony rábámult s látva, hogy a férfi pillanatról-pillanatra sápadtabb lesz, megremegett és sugva kérdezte:

- Samu, mi baja van?

A férfi visszasugta.

- Semmi.

A hangja azonban remegett és a rekedtes kongáson meg kellett érezni, hogy nem mond igazat.

- Beteg?

- Nem. - Aztán az asszonyhoz hajolva, egy kicsit lihegve az izgalomban, lassan tagolva a szókat, azt mondta: - készülök valamire.

Az mosolyogni kezdett, mindjárt eltalálta, hogy miről van szó.

- Beszélni akar?

- Igen.

- Ugyan hagyja, hogyha terhére van.

A férfi erre már nem is felelt, hanem fölállott s a kezébe markolta a pezsgős poharat. Észrevették, hogy mit akar. A két apa elhallgatott, az öreg asszony, a ki éppen ki akart menni, visszafordult és megállott az ajtóban. A többiek is meglepetten néztek reá és gyöngén, bátortalanul hangzott el innen is, onnan is, nagyon szórványosan a biztatás, hogy: halljuk.

A fiatalember megvárta, a mig egészen csendes lett a szoba s remegő hangon kezdett el beszélni.

- Édes két apám, most már kettő is van, édes anyám, a ki most lett anyámmá a másik helyébe, a kit elveszítettem és édes feleségem Ilona. Valaminek itt történnie kell. Anélkül én nem tudok beülni melléd a ti régi, becsületes batárotokba. Nem tudlak innen elvinni ugy, hogy akárcsak egészen a szélnek eresztettek volna téged. Meggyötrött engem valami ebben a tisztességben, a mi körülvesz s bármennyire is érthetetlen nektek az, a mit teszek, elhatároztam, hogy elmondok nektek valamit. Hallgassatok meg türelemmel. Arról előre is biztosítalak, hogy se nem ittam sokat, se hirtelen meg nem bolondultam.

Most már olyan aggodalmas nagy csönd lett, hogy egy leány az asztal végéről türelmetlenül pisszegett rá egy keményfejü szárnyas bogárra, a mely minduntalan a lámpa üvegéhez koppant, mikor beleesett a lámpába és serczent egyet, megnyugodtak s a fiatalember folytatta:

- Hazudtam, egész sort hazudtam. - A feleségéhez fordult. - Megmondhattam volna ezt neked négyszem között, de... Itt ujból körülnézett. - De ti vagytok itt a család, a mely magába fogadott és nemsokára itt hagylak benneteket, összecsókolózunk az utra, utánam lengetitek a kalapot, a kendőt - s még azt se tudjátok, hogy ki vagyok. Nem, ez már sok volna. Tiltakozik ellene a lelkem.

A férfiak kelletlenül néztek össze, a pap fészkelődött a széken. A fiu apja még mindig nem értette, hogy mi következik s szemeit félig lehunyva merőn nézte a fiatalembert. Az uj asszony pedig az asztal szélébe kapaszkodott, mert sürün, pillanatonkint váltakozott forró és ideges vér lüktetett az agyában. Az ura szava pedig minden nyugvópontnál erősebb lett. Nem is remegett már. Kegyetlenül kezdte kivágni egymásután a sok kurta mondatot.

- Négy évvel ezelőtt hazajöttem. Az apám hivott. Anyám két évvel azelőtt halt meg. És én a jussommal éppen elkészültem Pesten. Szivesen jöttem haza, mert uj pénzt reméltem. Akkor azonban már rosszul állottunk. Ugy-e apám? Olyan rosszul, hogy - emlékszem - apám egész csomó irást rakott elém az asztalra, elmondta, hogy ennyi az adósság a bankokban, ennyi a privát hitelezők járandósága, ennyi a betáblázás és reggelig vizsgálva az irásokat, odalyukadtunk ki, hogy nagy erőfeszítéssel tarthatjuk magunkat még ideig-óráig. A hitel nem merült ki teljesen és talán van mód arra, hogy jövedelmezőbbé tegyük a birtokot. És aztán itt vagyok én. Ilona, a te neved akkor mondottuk ki először.

Az egyik a fiatalabb urak közül mormogott a fogai között. - Micsoda bolond dolog...

De nem folytatta. Olyan nagy volt körülötte a várakozás, hogy nem mert beszélni. A másik tovább mondta a mondanivalóját.

- Én azonban nem birtam ki a falusi életet, de különösen nem az olyan programot, hogy össze kell huznunk magunkat. Visszamentem Pestre. Két év mulva jöttem le ujra. Az állapot itthon csak annyiban változott, hogy sulyosabb lett. Most már hitelező is akadt olyan, a ki bennem kereste a megoldást. Apámat nem akartam tönkretenni, a türelem azonban végesvégig nem tarthat. Valahol van határa. Példálózgattak arra, hogy jó nevem van, most már hivatalom is és hogy csinos fiu vagyok s csodálatosképpen a mások pillantása is a ti házatokra esett. És én léha ember eljöttem hozzátok, eleintén egyszer-másszor, aztán gyakrabban s rövidesen azzá lettem, a ki a házhoz tartozik. Nem is sejtettétek, hogy kivel van dolgotok. De mielőtt az a vén batár kimegy az udvarról, tudnotok kell.

Mellette csendesen, hangtalanul sírni kezdett a felesége. Könnyek folytak végig az arczán s az ura keze után nyult. A férfi elértette a mozdulatát s szomoruan nézett le reá. Aztán megsimogatta a haját.

- Ha az maradtam volna, a ki voltam, tovább játszhatnám a szerepemet ma is. Nekem nincs szükségem arra, hogy ezeket itt mind elmondjam, csak a lelkemnek, ugy tele van, hogy megfullasztana, ha nem beszélnék. Akár okosat, akár bolondot, az mindegy. Csak hallgassatok meg. Olyan pillanatot élek most, a mi minden ember életében csak egy akad. Némelyikben egy se. Ugy érzem, mintha egyszerre megtanultam volna repülni. Értem az életem, látom a multat, a jövőt, a czéljaimat. Érzem a bünt, át akarom szenvedni a büntetést, a mi kijár érte. Vessetek meg, ti tisztességes emberek, de aztán vegyétek észre azt is, hogy mivé tett ez a per, a hogy itt ültem a feleségem mellett s hallottam, hogy huzgálják az udvaron erre-arra a vén batárt és elgondoltam, hogy én most már Ilonával mindjárt elmegyek... Én, a ki ugy jöttem ide. - Testvérek bocsássatok meg.

Leült. Nagy csend következett, de nem komor, hanem békülékeny, meleg, bizalmas hangtalanság, a miben mindenki magába mélyed és a mi lassan-lassan kellemes zsibongásba olvad föl. A diák az asztal végéről ajkait összeharapva mereven bámult a nagy csokor mögé. Mintha üvegből lett volna a homloka, ugy meglátszott rajta, hogy nagyon dolgozik az agya. Nem érti a férfit. A lányok az abroszra bámultak s néha lopva egy-egy pillantást vetettek az uj asszonyra, a ki különösen mosolygott az urára. Még szebb lett ebben a derüben s már egészen asszony. Mellette a teremtménye, az ember, a ki most már neki kezdett beszélni. Nem suttogva, hallhatta mindenki.

- A hosszu utra ugy nem indulhattam el. Hogy legyen akkor az életünkön áldás. Tudnod kellett, tudniok kellett nekik is, hogy nem ugy megyek ki innen, mint a hogy bejöttem. Megtisztultam benned.

Az asszony észre se vette, hogy mindenki rájuk figyel, csak hallgatta áhítatosan. Az öregek szeme megnedvesedett. A fiu apjának az arczát könnyek barázdázták végig s egyszerre az öreg asszonyt kereste a pillantásával. A hogy összenéztek, boldog mosolygásba olvadt össze a többinek a fején keresztül a könynyel itatott két arcz, bár az öreg ember meg is volt zavarodva egy kicsit.

Künn lovakat vezettek elő. Csattogott a kövezeten a patkó. Most már a háziur is fölállott. Szép, magas szál öreg ember, lengő hosszu, fehér szakállal. Mig elkezdődött az általános nagy bucsuzkodás, kifigyelt az udvarra. Hallgatta, hogy mikor vezetik ki a második pár lovat s a mikor a kocsi kanyarodva egyet, a ház elé állott, bucsuzkodott ő is.

- Az Isten áldjon meg téged édes fiam. Azzal aztán megáldott minket is.



LIZI

Harlicska urat, ugyanazt a Harlicskát, a ki ez ideig a mozgó postánál volt, de most három hónapja a fővárosba kérezkedett, idegen asszonynyal látták a minapában. Nem valami tisztességes fehérnéppel, a kire azt mondhatta volna, hogy a testvére, vagy sógornője a vidékről, vagy hogy egyáltalában az atyafiságból való. Az asszonynak nagy, félrecsapott kalapja volt töméntelen tollal, s dusan csipkézett szoknyái, amiket bőven mutogatott a finom harisnyákkal egyetemben, olyan bőven, hogy az már nem is volt illendő. És czigarettázott, a min mód felett elbámult Harlicska ur. Minden füstgomolyag után, a mit kifujt a száján, ugy elnézett, mint a gyerek s titokban a szomszéd asztalok publikumát kémlelte, hogy vajjon nem szólják-e meg az asszonynyal együtt őt is, a ki pedig nem is dohányos. Általában sokkal tartózkodóbb volt, mint a nő. A pinczérekkel is csinján bánt s mig az asztal alatt a kövéres, puha kezeket szorongatta, aggodalmasan sandított az ajtóra, ha jött valaki. El se tudta képzelni, hogy hogyan volna az lehetséges, de azon járt az esze, hogy egyszer csak a felesége jön be. S csakugyan az ablak alatt olyanforma asszonyok mentek el, kis tömzsi, kerekképü nők, hogy néha a Harlicska ur szivébe fagyosan hullámzott bele a vér és rémülten sugdosott: - Lizi, Lizi... A feleségének tudniillik Erzsébet volt a neve, de ő csak ugy mondta, hogy Lizi.

Nagyváros ide, nagyváros oda - azért bizony kétszer is meg kell gondolni az ügyetlen embernek, hogy mit csinál. Az emberek mindenfelé eljárnak. Teszem föl, az ügyvédjelölt Simon Károly néha még vidékre is kimegy foglalni meg liczitálni, hogyne fordulna hát meg mindenfelé idebenn a városban. Mert a ki a városnál dolgozik, hát annak is akad dolga a külső fertályokban, sohase tudhatja az ember, hogy honnan buvik elő valami gyárból, vagy üzletből, a mit végig vizitálnak, különösen adófelszólamlások idején... meg hát hiszen tavasz van, enyhe puha és csupa friss zöld holmi szagától terhes, bódító a levegő, mintha simogatná az ember bőrét... Elbódorgottak erre arra, kifelé, ahol sok varróleányka karonfogva sétál s a mesterlegények harmonikán játszanak... Nem lehet elég messze menni senkinek a titkával. Harlicska urat is meglátta valaki a szép kövéres asszonynyal, a ki pávásan lépkedett mellette, miután a vendéglőben nagyon jóllakott... Különben is feltünő pár volt. A férfi az asszony válláig ért csak s ugy fogta karon, hogy fölnyujtotta utána a kezét. Meg óvatosan fordult be az utczákba, miután sunyin körülpislogott s a mellett a világban járatos, mindenféle tapasztalatokkal teli urat játszta az asszonynak. Még a pálczáját is ugy forgatta az ujjai között, mint a nóbel fiatal urak s szaporán fecsegett. Aznap későn jutott haza. Az asszony a nagy szobában valami könyvet olvasott s ugy várta be.

- Hol voltál, fiam? - kérdezte. - Izend meg máskor, hogy ha elmaradsz.

Harlicska ur azt mondta, hogy: jól van, majd izen. - Aztán meg bosszankodva dörmögött: Mindig az az izenés. Mintha nem is lenne egyéb dolgom. Az embernek ugy fő a feje, hogy sustorog, aztán meg izenni.

- Azért mondom, lelkem, hogy megnyugtass. Végre is aggódom.

- Szép, szép.

Másnap mosolyogva fogadta a kompánia Harlicska urat. Az a Simon Károly nevezetü ügyvédsegéd, a kiről már volt szó, meg a várostól a fogalmazó, bizonyos Kun Sándor s egy még egészen fiatalos formáju, mindig mosolygó képü kereskedő ember, a kivel talán három gimnáziumot járt együtt az iskolában Harlicska ur. A fiut aztán inasnak vitte az apja, mivelhogy rosszul tanult s csak később került össze a pajtásokkal ujra. Már boltos volt akkor, sima, finom ember, a kit azok az uri dámák müveltek ki, a kiket kiszolgált, hogy keztyüt próbált a kezükre, meg a derekukat mérte a czentiméter szalaggal s azonközben szépeket mondott nekik... S nézték Harlicska urat, mint valami csodát. Rátapadt a szemük s mig végig mustrálták, csendes, áhitatos irigységet fejezett ki a sovár pillantásuk, meg meglepetést, hogy: ime, ebben az emberben mi minden lakozik. Nem is engedték meg neki, hogy mindjárt leüljön. Előbb megforgatták, hogy hátha valami különöset fedeznek föl rajta s a városi hivatalnok megtapogatta a kabátja posztóját.

- Persze, szépen öltözködöl... - mondta irigyen.

- Dehogy, - mondta a boltos. - Tud beszélni. Az a fő. Ha szépen beszél az ember, bolondul az asszony. - És elkomolyodott s nagyot sohajtott. - Én nem tudok az asszonynyal bánni, ha csak nem vevő. A boltban igen, de az utczán már sehogy se megy...

- Mit akartok? - kérdezte Harlicska ur. - Meg vagytok bolondulva?

Összemosolyogtak az urak s most már lármásan, egyszerre beszéltek mind a hárman.

- Tudunk mindent. Mindent! Majd elmondom a feleségednek!

S mulattak azon, hogy megijedt és most már összedugták a fejüket az asztal felett s pusmogva beszéltek.

- Hogy csináltad? - kérdezte Simon Károly. - Hogy kezdted? Csak azt mondd meg. Mindjárt nekimentél, hogy: nagysád, a mindenit!

- Hej, tudja ő! - sóhajtott a boltos.

- Meg csinos fiu is!

- Nagy betyár! - S mohón, a rendkivüli embert megillető bámulattal várták, hogy mondjon valamit. Hogy hogyan megy az, ha az ember megölel egy egész idegen asszonyt, a kinek talán ura is van! Nem fél, hogy jön a férj s azt mondja: - egyikünk meghal, vagy valami ilyenformát, ahogy már olvasni szokott effélét az ember. Meg az asszony... Az asszony, az idegen nő, a kinek éppen csak köszönni szabadna, ha ismerős vele az ember. A szép nagy hölgy, a ki bujdosik a csókért, a merőben idegen szép gömbölyü kebel, a mire lehajtja az ember a fejét, meg a tiltott csók, a miért az ember még egy golyót is kaphat az agyába, ha ugy esik, hogy rajtaveszít az elrejtett, izgalmas szerelmen... A hódítás, ahogy odáig eljut az ember, hogy szeretője van. Nem afféle közönséges, hanem veszedelmes, urnak való, lehetőleg egészen finom hölgy... Aztán a viszony... Hogy mindez csak ugy megcsinálódik magától, vagy küzködni kell utána annak, a ki egyáltalában arravaló ember, mint például Harlicska ur... Magának még a messze reménységben se tudott volna elképzelni egyik se ilyen sikert. Ők már csak megmaradnak a feleségeiknél, egyszerü, kicsi, nem is igen müvelt s nem is igen formás asszonykáknál, a kiktől gyermekeik vannak, meg a kikkel már szépen összeszoktak és a kik sokat pörölnek és mindig konyhaszaguak. Persze, hát a ki valami kis viszonyt kezd, hát azt más fából faragták. Ó, a Harlicska érti, Harlicska, Harlicska - s motyogták magukban a nevét és fölnéztek reá, a kit szerencséjük volt ott tisztelni az asztaluk mellett még azután is, hogy ime...

S Harlicska ur csakugyan nőni kezdett. Előbb inkább csak megrémült s arra gondolt, hogy ezek majd árulkodni fognak az asszonynál otthon, de aztán azt érezte, hogy megfeszül a kabát a mellén s hogy csakugyan van abban valami szép, ha az ember elmerészkedik idegenbe is egy kis tilos szerelemre s bár amugy csak egyszerü hivatalnok, kirugja a lábai alól az ostoba polgári morált. S lassan, kelletlenül határozta rá magát arra, hogy beszél ezeknek a népeknek, a kiről nem igen tételezte föl, hogy föl tudnak emelkedni hozzá. Azok habsolni szerették volna a szavát, ő pedig éppen csak hogy sziveskedett egy-két lényegtelen fölvilágosítást adni s azonközben gyönyörködött bennük, hogy milyen éhesek, hogy őt magát is szeretnék elnyelni.

- Hát - mondta - hát igen, csakugyan van abban valami, hogy megunja az ember örökösen otthon. A gyerekek bőgnek, mint a vadak, idegessé tesznek, hát kerestem magamnak egy hozzámvalót. Uri nőt... urit...

Pauzát tartott s ezalatt kellemetlenül szólt bele a szavába a városi hivatalnok:

- S a Lizi? Hát a Lizi?...

Harlicska ur rámordult:

- Nem kell belekeverni.

- Hát amint gondolod.

Harlicska is körülnézett s mert látta, hogy a közönséges ostoba polgárnép mind arra gondol most, hogy: Lizi... Lizi... - méregbe jött s merész, huszáros vágással akarta visszaszerezni az érdeklődést annak, a mit ő beszél. Az asztalt ütötte s méregbe jött.

- Lizi gondoskodjék arról, hogy vasárnap legyen tiszta ingem. Lizinek én konyhapénzt adok. Lizinek én többel nem tartozom. Lizi, Lizi, micsoda Lizi... Ki az a Lizi?

Elsőnek a kis boltos állott föl. Mosolygott, de valamicskét borongósan. Olyanformán, mint az üzletben szokott mosolyogni, ha már nagyon megszekirozta valami válogatós asszony.

- Hát - mondta és hajlongott, nagyon hajlongott Harlicska ur előtt - hát csak nevezetes fiu vagy, igazán nevezetes... Hát csak, te tudod, hogy mit csinálsz. Végzett ember vagy, diplomás...

S menni akart, de aztán a fején kalappal felöltőben leült még az asztal végén. Csak ugy véletlenül, mert ilyenkor már szalad az üzletbe. A másik két ur hallgatott s a hosszu, kinos csendben mintha valahonnan mindig azt hajtották volna: Lizi, Lizi... Nem volt az hangos szó, csak éppen hogy érezte az ember, a mint ezek az emberek neki könyökölve az asztalnak, komoran hallgattak. Lizi valahol, bizonyosan otthon sóhajtott, Lizi, a szegény tömzsi kis asszonyka, a kin semmiféle ruhának nem volt formája, a ki négy gyermeket végig szoptatott, a kinek kicserepesedett, durva keze volt, mert mosott, vasalt, főzött, hogy Harlicska urnak ebédje legyen és vasárnapra szép fehér ruhája, Lizi, az átlagos kis hivatalnokné, Lizi, a kinek a fajtáját tönkreteszi a házasság első néhány éve, a kit ugy kitapos a sorsa, mint ahogy ő kitapossa a topánkáját... S varázsa lett a szónak... A panaszos jaj, mintha csak azt várta volna, hogy megüssék a hurt, a miből kivijjog, vadul, fék nélkül rontott végig a közönséges népeken. Mindenféleképpen sírt, ugy is, mint a hogy a gyermek panaszkodik, meg ugy is, mint ahogy a harangok bomlottan összekonganak, ha a toronyba belecsap a menykő - s a közönséges kis átlagos népek most már tisztán hallották, hogy: Lizi, Lizi, ... ezer formában s az egyik dühbe jött és veszett haraggal csapott bele az asztal közepébe:

- Lizi! Az neked Lizi?

Az ő Lizije meg a többié mind ott nyögött a szavában. Mi lesz abból, ha már a szegény rongyos is szeretőt keres, a nyomorult patkány, a kinek abban az oduban van a helye, a melyikben az asszony megszüli meg táplálja a nyomoruság kölykeit. Mi lesz, mi lesz...

S Harlicska ur csak kapkodta ide oda a fejét s egyszerre meglepetve látta, hogy elhuzódnak mellőle és egyedül ül az asztal végén. Azok pedig ott diskurálnak és a szép uri nőre már senkise kiváncsi.



TOVÁBB

A nagyságos asszonynak pénteken elveszett egy kedves gyürüje. Nem igen értékes, de emlék leánykorából. Egy fiatalembertől kapta, a kivel annak idején, mig férjhez nem adták az urához, szivesen elbeszélgetett és a kire szivesen gondol vissza manapság is. Nagy kék kő volt benne, körül hulladék-gyémántok, akkorácskák, mint a homokszem. Itt-ott fény lövelt ki belőlük s ezért lopta el valaki, ámbátor manapság a cselédek között sok a tolvaj. Hogy pénteken veszett el, az bizonyos. Csütörtökön szinházban volt a nagyságos asszony, akkor az ujján volt a gyürü. Mikor aztán aludni ment, lehuzta és az éjjeli szekrényre tette. Reggel is ott látta még, délfelé pedig nyomaveszett. - Ezeket a körülményeket az urának vázolta kissé körülményesen a nagyságos asszony és pedig az ebéd alatt. A gyerekek is tátott szájjal hallgatták. A családban szenzácziót keltett az eset.

Az ur azonban, a nagyságos asszony ura, csendes nyugalommal eszegetett tovább. Almát hámozott, lassan, türelemmel, hogy egy darabban maradjon a szalag, a mit lekanyarított róla, a gyerekeknek is osztogatott belőle, aztán pár üvegen végignézve, kikeresett magának egy kis bort, a mi ebédutánra, a mondat után pontnak a legalkalmasabb, félig töltött egy poharat, kiitta, lekefélte a ruhájáról a kenyérmorzsát s fölállott.

- Délután megnézem a Kati ládáját, - mondotta az asszony.

- Hát nézzed, - hagyta rá az ember és nem is titkolta el, hogy unja a beszédet. Nagy, elhájasodott arczu ember volt, de a vonásaiban sok értelemmel, a mi átderengett a szeme alatti pufók zsirpárnákon. Látszott rajta, hogy tudna még beszélni erről a dologról. Volna egy pár megjegyzése, de a hogy csendesen mosolyogva tovább állott, mintha azt mondta volna: - Ugy se érdemes szólani. Az asszonynak tudniillik erősen szigoru formája volt. Sovány, hosszu nő, erősen befüzve, a nyaka körül keményített fehér gallér, a csuklóin férfias kézelő. Kis szürke szemei pedig fürkészve, örökké valami megróni való után kutatva pislogtak ki kissé, kidudorodott, szintén igen szigoru ránczokba szedett homloka alól. - Nem jó kikezdeni vele, - ezt mondta a férfi nyugodalmasan ringó széles háta, a mint csoszogva megindult a másik, valami irodaféle szoba felé, a miben sok könyv volt köröskörül a polczokon, néhány meg fölnyitva hevert egy nagyon rendetlen iróasztalon.

Mielőtt azonban elment volna betemetkezni a könyvei közé, mégis visszafordult. Olyanformán, mint a hogy a vár kapujából szembe néz még egyszer az ellenséggel az olyan vitéz, a ki nem nagy vitéz.

- Csak azt nem értem, - mondta - hogy te, a ki olyan korrekt vagy, hogy mindnyájan bámulattal adózunk neked emiatt, te igy eldobálod a holmidat.

- Eldobálom? Miféle beszéd ez?

- Hát, elhagyogatod erre-arra. Te, a ki diplomát szereztél magadnak, végzett hölgy vagy...

A gyerekek közül kettő szigoru merevséggel ülte meg a széket, de a harmadik, egy kis szöszke kujon elvakkantotta magát, mint a kis játékos kutya. A mama egy pillantása azonban belefojtotta a további jó kedvet s hirtelen illedelmes kis fiucska lett belőle is. Sunyin lesütötte a szemeit az abroszra s lopva, a szemeit kiforgatva pislogott az apjára.

- Hát ez a különös! - mondta az ur s behömpölygött a szobájába.

A nagyságos asszony ezek után csöngetett s bejött Kati a tálczával, hogy leszedje a holmit. Nagy csöndesség fogadta, valami aggodalmas csöndesség, a miben önkénytelenül is körülnézett a leány. Meglepte a nagy meleg barátság, a mi a kis fiu arczára olyan őszintén kirajzolódott, ahogy lágy, egy kicsit szomoru pillantással végignézett rajta, mint az öröm vagy a bánat. De fagyos volt a másik két gyerek s olyan merev az asszony, mint egy szál deszka. Mikor ujra bejött az apróságokért, azt mondta az asszony:

- Kati, mosogasson el hamar, aztán vigye le egy kicsit a gyerekeket az Erzsébet-térre. A dadának ma más dolga van.

- Igenis, - mondta a leány.

Künn a konyhán együtt ebédeltek a dadával. Kati sietett, keveset és gyorsan evett s közben tett, vett, hogy ne muljon el az idő, a mig megrágja a falatot. A másik ugy nekimelegedett az evésnek, mintha föl se akarna kelni egyhamar az asztal mellől, lustán majszolt, mintha kérődzött volna s terhére volt a leány sürgése. A hogy a lomha pillantása elkisérte egy-egy utjára, rosszakarat volt nézésében. Valami olyas, a hogy a paraszt nézi az urfélét. A leány fölötte állott mindenképpen. Vasárnap délutánonkint könyveket olvasott. Ezt nem igen értette s anélkül, hogy meg tudta volna mondani, hogy miért, lassankint konok gyülölettel telt el iránta.

Mikor a leány készen volt a munkájával, kis fekete kabátot vett magára, a fejére kendőt kötött s bement a gyerekekért. A két leányt kézen fogta, a kis fiut előrebocsátotta és megindult velük.

Még a lépcsőn lehetett, a mikor kijött a konyhába az asszony. Kémlelve nézett körül, mintha pókhálót keresne, vagy valami kis szennyet s a dada is vele együtt, pislogott körül, mint a kinek szintén az ellenőrzés a föladata. Valamit morgott is, a miből csak annyit lehetett megérteni: a kisasszony. Ez a leánynak szólott, bizonyosan valami olyast konstatált, hogy nem valami nagy a rend. Az asszony bólintott s a sarokban egy kis fekete ládára mutatott.

- Huzza csak ide azt a ládát!

A dada kiczibálta a ládát a konyha közepére és a zárat szimatolta körül. Az asszony megemelintette a fedelet. Nyitva volt.

- Tartsa, - mondta a dadának. Az tartotta a födelet, az asszony pedig idegenkedve pillantva a ládába, meg a kezeire, mintha undorodnék az eféle czók-móktól, lassan kezdte el kiszedegetni a ládából a holmit. Legfölül valami szoknya volt, fekete, alul zsinórral szegett, egy kicsit kopott. Aztán egy könyv Zolától. Az asszony félrelökte.

- Pfuj, disznóságokat olvas!

A dada szipákolt s ujra morgott valamit, aztán fehér ruhák következtek, sok zsebkendő, egy cselédhez nem is illik annyi, meg ingek, alsószoknyák, a miket mind szétteregetett a nagyságos asszony, aztán egy kis selyemzacskó megtöltve rózsalevéllel, egy pár viseltes topánka, kefék, többek közt fogkefe is, a min ujolag megbotránkozott a dada, egy bluz, kötények... Az asszony mindent kirámolt, de hiába. Aztán egy kis szekrényre bukkant. Diadalmas remény villant föl a szemeiben s a konyha aszfaltjára telepedve, az ölébe vette a szekrényt. Be volt zárva, de a zárban volt a kulcs s az asszony sovány ujjai belemarkoltak a sok apróság közé. Azonban hiába kutatott, a gyürü nem igen akart előkerülni.

- Jól eldugta, - mondta - és most már még vadabb kapzsisággal kutatott a ládában.

- Értik azt az ilyenek, - jegyezte meg a dada.

Pántlikák voltak egy csomóban összehajtogatva, aztán egy csomag levél keskeny szalaggal átkötve, egy kis kalamáris, hordóforma, a minek a tetejét le lehet csavarni, tollak, néhány skatulában tü, czérna, hárászok, alább összegöngyölve egy megkezdett kézimunka, valami kis asztalterítő féle, egy pár fakó keztyü is akadt egy sarokban, legalul pedig egy nagy iv papir feküdt összehajtogatva. A nagyságos asszony ezt is kibontotta. A mint belepillantott, mintha megbabonázta volna az irás, ugy nekimeresztette a szemeit az olvasásnak. Aztán a térdeire csapta az irást és kiabálni kezdett: - Jézus Máriám, Jézus... - Egyszerre fölugrott és szaladt az urához.

- Hallod, ide nézz! Ide... - A papirost verte és egyszerüen a nyitott könyvre ült az iróasztal mellett. - Ide nézz...

Az ura elvette az irást, belepillantott, jobban megnézte, meghatottság telepedett az arczára s mig a fejét csóválta a különös eseten, mintha kifelé beszélt volna valakinek: - Szegény, szegény...

Az asszony erre méregbe jött.

- Mit szegény? Miféle szegény? Tanítónő és elmegy cselédnek. Az ilyen teremtés csak hitvány lehet. Betolakodik a becsületes emberek házába. Nem is tudom, hogy mit akar...

- Ugy vettem észre, hogy kenyeret.

- Poklot, ismerem én az efféle népet. A cseléd legyen cseléd, nem pedig kisasszony.

A férfi megint a papirosra nézett s mosolyogva bökött az ujjával arra a rubrikára, a hol a kalkulusok voltak bevezetve.

- S csupa jeles. Neked nem volt ilyen.

Az asszony fölugrott s csunyán rikácsolva kiabált:

- Nem ám. Az ilyenek kaczérkodnak a tanárokkal. - Hirtelen eszébe jutott valami. - Reád is másképpen néz, mint másra.

- Mert én becsületesen bánok el vele.

- Én talán nem?

- Nem.

- Ugy? Hát keressen jobb asszonyt magának. Kidobom.

Az ura már egyéb irások között keresgélt s türelmetlenül szólott hátra, hogy ezzel aztán vége legyen a sok beszédnek.

- Hát dobd ki.

Künn csöngettek s az asszony kiszaladt az előszobába ajtót nyitni. A leány jött meg a gyerekekkel. Nem is engedte tovább, hanem az ajtóban kiabált rá:

- Maga tanítónő!

A leány fehér lett, mint a fal, aztán meg hirtelen tüz gyult ki az arczán. Előbb ijedten rebegett magában: honnan tudja, honnan? - aztán kiegyenesedett s nagyot nyelve, rekedten felelt:

- Az vagyok.

- Mindjárt megkapja a könyvét. Elmehet.

A leány rámeresztette a szemeit az asszonyra. Hirtelenében nem értette, hogy mit mondott.

- De kérem...

- Ne kérjen semmit. Egy-kettő, Isten áldja meg.

A leányban egyszerre lobbot vetett a büszkeség s kiegyenesedve felelt az asszonynak.

- Elmegyek, de nem tudtam, hogy az bün...

- A tanítónő menjen az iskolába.

A leány kaczagni kezdett, de olyan furán, hogy kis szőke fiu kiszaladt s rémülten kezdett el kiabálni az ajtóban.

- Kati, Kati, mit csinál...

A kaczagást most már sírás váltogatta föl s egy-egy csendes perczet fölhasználva, lihegve beszélt a leány.

- De ha nincs iskola. De ha nem neveztek ki sehova. Ha nem volt protekczióm... Valahogy csak élni kell...

Az asszony otthagyta. Indult befelé s az ajtóból visszaszólott.

- Hát csak éljen, de nekem nem kell kisasszony...



A JELLEM

Arról volt szó egy a jegyzői irodában megtartott értekezleten, hogy a tanítót egy kis ünneplésben kellene részesíteni. Tárgyalás közben benyitott a tanító. Száraz, komoly ember, a kiben az első látáson csak az lepte meg az embert, hogy a mikor levette a fejéről a kemény fekete kalapot, a kalap karimájánál egészen bevégződött a feje is. Kissé laposan, mintha leszelték volna a tetejét. Ilyenformán nem igen volt hely a homloka számára se a terjeszkedésre. Hangos, határozott szavu ember volt. Meg lehetett érezni a beszédén, hogy hosszu, lassu meggondolás után határozta rá magát, de akkor aztán biztos volt a dolgában. S nem volt szaporaszavu, mint igy általában a kis, köpczös emberek. A jegyző asztalának támasztva az öklét valami venyigét sürgetett meg s a mi közben azt is kijelentette, hogy: nem várhat itéletnapig, meg azt is, hogy: azután már kell a fenének. Meg kell gondolni, hogy ott ült az irodában a község egész intelligencziája, benne az iskolaszéki elnök s egy volt képviselő is. Az urak hallgattak, a volt képviselő érdeklődéssel figyelte a határozott fellépésü emberkét, a ki végre egy kurta köszöntéssel otthagyta az urakat. Látszott rajta, hogy kissé erőszakolja a ridegséget, a mivel az urakkal elbánt. Elvből gorombáskodik velük. Nem hunyászkodik meg senki előtt. Ezért aztán, a mikor elment, ugy néztek utána az urak, mintha különös, nem egészen rendes eszü embernek tartanák. Mosolyogtak a fonákságán, de minthogy abban valamennyien egyetértettek, hogy az iskolát rendben tartja s egyébként is rendes ember, a ki tisztán csak a hivatásának él, sorra abbahagyták a mosolygást s visszatértek az ünneplés megbeszélésére. Az ünneplésre pedig az adott okot, hogy éppen harmincz esztendeje annak, hogy a faluba került.

A mikor az üvegajtóval szembenyiló utczáról is eltünt az alakja, azt mondta az iskolaszéki elnök:

- Persze, hogy valami emléktárgyat kellene venni neki, de mit? Azt látom, hogy nincs órája. Tavaly még hordott egy nagy nickelórát, de az idén nem látom nála. Egy tartós, jószerkezetü órát kell venni neki s ha jut a pénzből, lánczot hozzá.

A volt képviselő még mindig a tanítóval foglalkozott magában. Mosolygott, de méltánylással. - Legény a talpán, - gondolta magában. Abból pedig, a mit az iskolaszéki elnök mondott, csak annyit hallott, hogy: ha jut a pénzből... - Mennyi pénz van? - kérdezte.

Egy fiatalabb ember fölállott s felelt:

- Harminczhét és fél forint.

A volt képviselő csóválta a fejét és mondani kezdett valamit: - no de igazán... Hirtelen abbahagyta azonban s körülnézett, mintha aggódott volna, hogy már is megbántott valakit. A mikor a várakozó arczokat látta, elővette nagy, sárga bőrből készült tárczáját s apró bankókban kiszedett belőle száz forintot.

- Én is hozzájárulok száz forinttal - mondta a fiatal embernek, a ki, ugy látszik, az akczió pénztárosa volt s átadta neki a pénzt.

Tulságosan nem kell csodálkozni ezen a bőkezüségen. A képviselő ur, tudniillik, kicseppent egy kerületből s most uj talajt keresett magának. A tanítót pedig az első látásra olyan embernek taksálta, a kivel jó lábon kell lenni. Nem azért, mintha a néppel másképpen bánt volna, mint az urakkal, hanem a kellemetlen modora daczára is, vagy talán épen azért utána ment egy csomó ember. Azután még egyszer nyilt alkalma a volt képviselő urnak arra, hogy foglalkozzék a tanító dolgával. A község valami káposztás dolgában bakafántoskodott. Azon a gyülésen, a melyen ez az ügy eldőlt, a képviselő ur szép beszédet mondott a népnevelés fontosságáról és arról a nem mindennapi lelkületü, derék férfiuról, a kinek kezeiben jó helyen tudjuk valamennyien ezt az egész jövendő nemzedékre nézve életbevágó kérdést. - Az urak bólogattak, a parasztok, mint a jégeső előtt a madár, behuzódtak a szobáikba s onnan figyelték, hogy mi történik. Az történt, hogy a tanító egy másik darab földet kapott, háromszorta nagyobbat a réginél.

Harmadnapra pedig a képviselő ur fiacskája kisírt szemekkel, szörnyü szomoruan jött haza az iskolából. Az anyja rémülten szaladt eléje s az udvar közepén melléje térdepelve a porba, vallatni kezdte, hogy mi baja. Mellettük állott a fehérkötényes, csinos pesti szobaleány az iskolatáskával, a képviselő ur pedig a tornáczról nézte a csoportozatot. Mivelhogy a gyermek még mindig annak a szédületes meglepetésnek a hatása alatt állott a mi érte, a szobaleány adott felvilágosítást az eseményekről.

- Lajoska nem tudott valamit s a tanító ur a szamárpadba küldte. Most addig ott fog ülni, mig ki nem tünteti magát. - A gyermek egy nagyot nyelt, s mikor látta, hogy az anyja visszahuzódik tőle és ugy néz reá, lángba borult az arcza s még lesujtottabban, valósággal összezsugorodva állott az udvar közepén. Az arcza egészen megváltozott, szemei megnőttek, vonásai megnyultak, s homlokára redőket szántott a szerencsétlenség, a mi ránehezedett. Tiszta, finom, a többi gyerektől is visszahuzódó, magábavonult, nagyon megnevelt, de e mellett eszes s rendkivül rátartós gyerek volt, a ki előtt még az álmok rémei között se jelent meg soha olyan képtelenség, hogy egy iskoláravaló mezitlábas, durva kölyök kaczag rajta. Az anyját is sziven találta a sértés. A gyermekkel együtt szenvedett, s ha nem méltatlankodott hangosan, annak az volt az oka, hogy még nem ismerte a dologban az ura álláspontját. A volt képviselő nyugodtan, sőt mosolyogva hallgatta végig az esetet, de azért neki se tetszett az, hogy az ő selyemhaju, szép kis fiacskája a szamárpadban ül s a rendkivül érzékeny gyermeknek szemébe röhög az iskola. A mint eltüntek előle az érdekeltek, boszusan hümmögött s elment, hogy valahol a kert végén, könyvei között megkeresse a nevelő urat. A gyerek mellett, tudniillik, nevelő is volt s a nyilvános iskolába csak azért adták be, hogy hozzászokjék a gyerektársadalomhoz arra az időre, a mikor gimnáziumba kerül.

A nevelő ur aztán elment s körülbelül egy félóra mulva jött haza.

- Kérem - kezdte magyarázni a tornáczon - nem akar megérteni az az ember semmit. Iszonyu nagy jellem. Csak azért nem vesztem össze vele, mert még nem tudtam, hogy mit határoz a nagyságos ur jövőre. Azt mondja, hogy voltaképpen tulságos szellemi tornát végeztetett Lajoskával. Olyasmit kérdezett tőle, a mit nem is tudhat még, de meg akarta mutatni a gyereknek, hogy neki nem imponál az, hogy az apja képviselő. Hogy a gyerek lássa, hogy előtte egyik iskolásfiu olyan, mint a másik. S eszébe ne jusson tőkét csinálni abból, hogy a nagyságos ur az ő kegyes pártfogója. Tudniillik a tanító kegyes pártfogója. Azt mondja, hogy a gyerek előtt bizonyára ismeretesek némely körülmények s könnyen elbizakodottá válik, ha hirtelen le nem töri a szarvát.

- A szarvát?

- Igen - s a szigorból ezután se enged. S a mikor ezt mondta, látszott, hogy nem komédiázik. Ugy állott előttem, mint egy szobor. Félelmetes jellem. Lajoskát itthon kellene tartani. Végre is sokféle gyerek van a világon s ő véletlenül abból a fajtából való, a melyet nagyon könnyen el lehet keseríteni.

A képviselő ur nem akarta elhirtelenkedni a dolgot. Mert már végérvényesen elhatározta, hogy ebben a kerületben lép föl, megijedt attól, hogy ellenségévé válik a tanító. Azt mondta tehát, hogy majd meglátjuk, hogy mit csinálnak. Az sincs kizárva, hogy ennek a különös embernek van igaza. A gyerek talán csakugyan hajlandó arra, hogy külön helyzetet képzeljen el az iskolában a maga számára. Nem árt, ha idejében észretér. Ilyenformán még hálával is tartoznak majd a tanítónak.

Másnap már nyugodtabban jött haza az iskolából a gyermek. Nem látszott az arczán, hogy sírt volna, de valahogy megkeményedtek a vonásai. Finom kis arczára rátapadt a kinos szégyen, s hogy elkerülje az emberek pillantását, lesütötte a szemeit. Néhány nap alatt azonban már beleszokott abba, hogy a szamárpadban ül s elhitte a tanítónak azt is, hogy ő voltaképpen elvetemült gyerek. Ha pedig már amugy is igy áll a dolog, nem érdemes változtatni rajta. Egyenesen a helyére ment az iskolában s a szobaleány mellett csendesen poroszkálva a földre bámulva állandó konok szomoruságban ment haza. Ha nagyon csufolták, sajgott a szive, de a viselkedése azért csak egyformán kedvetlen, érzéketlen maradt. Lelke mélyén lázongott ugyan, de hangtalanul, panasz nélkül türte a sorsát. Ezenközben azonban, mintha elidegenedett volna az egész világtól. Türte, ha az anyja csókolta, de nem csókolta vissza, s bujkált az apja elől.

Egy délben azonban, mintha kergették volna, eszeveszetten rohant át az udvaron, megállás nélkül, be a kert bokrai közé. Az utczán is igy jött végig. A szobaleány lihegve szaladt utána, de nem érte be. Az mondta el azt is, hogy mi történt. A tanító megverte a gyermeket. Kétszer végighuzott a hátán a vonalzóval. Megsokallotta tudniillik azt, hogy a gyerek nem akar változtatni a helyzetén. Mig végigvert rajta, azt kiáltotta: - Ha apád nem tanított meg önérzetre, majd megtanítlak én. Apád az én kegyes pártfogóm, de azért nem bujsz ki a fegyelem alól. - A mikor pedig a gyerek az első ütés után tátott szájjal, halványan rámeresztette a szemeit, mint a ki nem tudja hirtelenében fölfogni észszel, hogy mi történt, ütött rá még egyet. - A gyermeket a kert végéből, a licziom bokrok közül szedték elő. Még mindig értetlenül bámult maga köré s hirtelen remegés fogta el, a mi arra se csillapodott le, hogy az anyja magához ölelte. Most azonban már nyilt lázadásba tört ki a ház. A szobaleány felháborodva adta elő az esetet s a többi cseléd a lélegzetét is visszafojtva hallgatta. A mikor odáig jutott az elbeszélés, hogy: ráütött a gyermekre - nagyot visított a szakácsné. Az inas szemei vadul villogtak. - Majd elnyujtom én is! - szólott határozottan s körülnézett valami alkalmas pálcza után. Az utczáról azonban muzsikaszó és éljenzés hallatszott. Az urat kisérték haza a községházától, a hol kikiáltották jelöltnek. Mellette pedig egész komolyságát megőrizve, lépkedett a tanító, s valamit magyarázott neki. A képviselő ur félszemmel, mintha keresett volna valakit az udvaron, közben azonban többször is helyeslőleg bólintott. A tömeg, élén az urakkal, benyomult a kapun, akkorra azonban a két ember már a tornácz elé ért s hallani lehetett, hogy mit beszélnek. A tanító higgadtan, nyugodtan tárgyalt, csendes, meggondolt gesztusokkal, mint a ki minden kétségen felülemelkedve tisztában van magával.

- Egy kicsit rávertem. S ha szükségét látom, majd kikapja még a maga porczióját. Jól megvoltam harmincz esztendeig ezzel a módszerrel s szép eredményeket mutattam fel. S a mennyiben rám tetszett bizni a gyereket, nyugodt lehet nagyságod. Nem visz rá a gyöngeség arra, hogy eltérjek vele szemben a jól bevált harmincz esztendős praxistól.

A képviselő ur a szeme szögleteiből kibátorkodó aggodalmas sugarakkal még mindig a fiát kereste, azonközben melegen megrázta a tanító kezét s remegő hangon ismételte többször is:

- Köszönöm, nagyon köszönöm.



A BANDA

Operát hallgattam egy vidéki szinházban, Aidát, ha jól emlékszem. Többen is voltunk budapestiek s nagyon udvariasan, sőt egy kis leereszkedéssel tapsoltunk, olyanformán, mint a hogy a király kegyeskedik néha összeütögetni a tenyerét. A pesti ember jelentőségre vergődik a vidéken csak azért, mert pesti. Sokan, a kiket idefenn tüneményes szamaraknak ismerünk, hangadókká válnak odalenn. Csak addig persze, mig le nem kopik róluk a nimbusz, hogy: fennről jöttek. Mig odavalónak nem tekintik őket. Tehát felséges mosolygással hallgattam az operát s körül a publikum ránk figyelt. Egyszerre a nagy dobok puffogásán át nagyot bömbölt a baritonista. Meglepetve bámultunk rá, de ujra történt valami, most már odakaptuk a fejünket. A harmadik széksor végén felugrott egy ur s nem kiabált, hanem inkább nyöszörgött: - jaj, jaj, jaj... Azzal mind a két kezét a füleire tapasztotta s kiszaladt a szinházból. Néhány helybeli ur mosolyogva nézett utána, aztán meg összenéztek s az egyik vállat vont. Ebből nyilvánvalóan látszott, hogy nem tartják valami sokra azt a kis fekete embert, a ki elmenekült. Egyáltalában fura este volt, a mely azonban ezután már minden különös följegyezni való nélkül zajlott le. A felvonások után kitapsolták a lámpák elé az igazgatót is s az a hölgyek között, fekete kabátban, ünnepélyesen hajlongott s ugy mosolygott, mintha azt mondta volna az ő kedves publikumának, hogy: - no hát! mit szóltok hozzá? Kedves publikumát különben bizalmasai körében igy szokta emlegetni: - az a disznó csürhe. A publikum pedig hol gazembernek, hol meg baromnak nevezi a direktor urat, nemkülönben a helyi sajtó is. Hanem azért megvannak békességben.

Szinház után vacsorázni mentünk. Három asztal körül ültünk együtt az urakkal s az asztal végén elhelyezkedett banda hirtelen munkához látott, még mielőtt elhelyezkedtünk volna. Mellettem a járásbiró ült, szemben velem pedig üres maradt egy szék. Egyszerre nyilott az ajtó s a szinházbeli kis fekete ember kukkantott be. Mindjárt vissza is huzta volna a fejét, ha az urak rá nem kiabálnak: - gyere már be, Pista. - Jött, de jobbra-balra félénk pislogással, mintha attól félne, hogy itt készül valami ellene. Különösen a czigányra pislogott fel néha aggodalmasan s megkérdezte a szomszédját: - Miért hoztátok ezt ide? Hol a Rudi?

- Kivitték a grófhoz.

- Ugy, ugy... - az ember hirtelen értekezett a pinczérrel, hogy hozzon akármit, a mit akar, mohón evett, pár nagy pohár bort öntött magába s idegesen remegve, félfüllel mindég a czigányt vigyázva, olyanformán viselte magát, mintha valami szerencsétlenségtől tartana. Fizikai szenvedés torzította el az arczát egy-egy pillanatra, mikor a bandában nagyot nyivogott a klarinét, rángatóztak az arczán az izmok s kidülledtek a szemei abban az igyekezetben, hogy visszafojtsa magában a jajgatást. Iszonyuan kinlódott. Egyszerre csöngetni kezdett a villájával a tányérja szélén, aztán erősebben, de mert a pinczér nem jött, kiolvasta a pénzt az asztalra s a mellettem ülő ur elé tolta.

- Add oda neki, Tóni. Szervusz. - Mig a kalapját levette a fogasról, inkább csak magában sóhajtott: Minek is jöttem én ide? - Aztán egy kicsit fanyar mosolylyal fordult a többihez: - Nem volt elég nekem az opera mára? Hogy az isten akárhova tegye! - Egy széles kézmozdulattal mindenkit üdvözölve, sarkonfordult s ugy sietett ki, hogy előbb az ajtó sarkánál kereste a kilincset. - Egy pillanatra csend lett, mindenki erről a különös emberről őrölt az agyában valamit. Az urak egy része mosolygott is s olyanformán néztek össze, mint a szinházban, a mikor a baritonista elől kiszaladt a kis fekete ember. - A főjegyzőtől vártam a magyarázatot s csakugyan kérdés nélkül is beszélni kezdett.

- Ez az ember, kérem, Dulló István, a mi rendőrkapitányunk. Azaz hogy már nem sokáig, mert föl van függesztve s valószinüleg elveszti a hivatalát. De hát nem is maradhatna meg benne az eset óta a tüzoltóbandával...

- Miféle eset volt az?

- Az ugy volt, hogy... Én a legjobban tudom, mert ott voltam. Lementem hozzá pipázni. Ő ugy ült, mint a hogy én most, előtte az iróasztal, én meg balra a fal mellett a diványon és szivtam a pipát... Egy asszonyt hallgatott ki, diktálta a jegyzőkönyvet is, meg engem is szóval tartott. Mindenfelé tudott beszélni egyszerre. - Hát - azt mondja - maga lelkem azt mondja, hogy az utczán lelte a husz forintot egy kis kék tárczában, hát a tárcza hol van? Elkallódott? Hát irja: az előállított Krisa Francziska nevezetü többszörösen büntetett - s hirtelen rám nézve, tátott szájjal keresni látszott valamit. Egyszerre felderült az arcza s nagyot kiáltott: - Ez az! Lallalallalillaló... te, az a finomság, a mi ebben van. Lehelletszerü, olyan, mint a pára, csak a vonós instrumentumok hozzák ki, kisimogatják a hurból... A Skálában hallottam - s ott tartunk, hogy elkallódott. Hát az erszények csak ugy elkallódnak, babám? Pedig az olasz nem is igazi jó muzsikus. Durva, szenvedélyes, reszeli a hegedüt... Direkt lesem a párisi nagy opera müsorát s majd megtanulja maga, babám, hogy a rendőrséggel nem lehet paczkázni. Elkallódott, hát az elkallódás már csak ugy megy, hogy a tolvaj itt a policzián is előállhat effélével - s elszaladok barátom azt meghallgatni, ha lekerül az ing a hátamról, még akkor is. A kihallgatás eredménynyel járván, a gyanu alatt álló nő visszavezettetett a rendőrség fogházába s lallala-lillaló - mehet is már.

S nyugodtan fölállott s közeledett hozzám, hát egyszerre csakugyan én is fölugrottam a diványról. Nekem is sok volt az, a mit hallottam lennről. Egy intésre iszonyu összevisszaságban dob pergett, nagy dob puffogott, sipok visítottak, trombita rotyogott el az ablak alatt. Ugy lehet, hogy lassan talán összeigazodtak volna, hanem erre már nem jutott idejük. A kapitány előbb fehér lett, mint a fal, aztán elöntötte az epe. Olyan hirtelen kapott a füléhez, mintha hegyes vassal ütötték volna át a dobhártyáját s egy pillanatig reszketett az egész teste. Azt hittem, hogy most rögtön megüti a szél s megragadtam a karját. Ő azonban kirántotta magát a kezeim közül s két kézzel kezdte el verni a villamos csengő gombjait. Mintha valami őrült nekiesnék a zongorának. Egyik gomb a rendőrkaszárnyába szólt a földszinten, a másik az őrszobába a kapu alatt, a harmadik, negyedik, ötödik a rendőrbiztosokhoz, egy másik a lovasrendőrök őrmesteréhez. Egyszerre megtelt az előszoba rendőrrel, némelyik ott kapta magára a zubbonyát s a kezében hozta a kardot, a rendőrbiztosok kezökben revolverrel utat vertek maguknak a tömegen át s lihegve álltak meg előtte, ő meg még folyton a csengőt verte s azonközben magánkivül rekedten kiabált:

- Azt a bandát hozzátok ide nekem! Azonnal! - Hogy micsoda bandát, azt nem kellett magyarázni, mert a banda iszonyuan recsegett lenn az utczán. A rendőrök bámultak. A biztosok megpróbáltak okosan beszélni vele, én is, - de hiába. Végre is olyan dühben toporzékolt, hogy attól féltem, hogy összeesik. Akkorra már kiürült a szoba. Parancs - parancs. A rendőrök egy őrmesterrel elébe vágtak a bandának, a másik részük hátba kapta őket s hozták fel a sok méltóságos, komoly férfiut a lépcsőn. A ki nem indult szépszerével, azt egy-egy lapos ütéssel biztatták a kardokkal hátul s a folyosón már üvöltve tiltakozott ki a bandistákból a polgári önérzet. A tüzoltó-banda volt tudniillik, élén egy nagyon poczakos tamburmajorral, hájasképü, kicsi, a zsirba besüppedt szemü emberrel. Szavoczky, a pék a Kis-gubacs-utczából. Azt hajtották be elsőnek az ajtón s a hogy itt látta ezt a kis embert, hát ugy esett neki, mint egy hörcsög.

- Te pék, te barom te, igy kell muzsikálni; - Hát te, hát te - s mellen ragadta azokat, a kiket csapatosan belódított az ajtón a rendőrség, - hát ez muzsika! Erre álltok össze bandába, ti rablók. - A mikor egy, a dereka köré csavart nagy trombitáju emberhez jutott, hát sziszegve ordított reá: - Te vagy az a bitang? Te?

Az bámult, kérdezte:

- Melyik?

- A melyik czist fujt czé helyett. Hát nem tudod, hogy mirevaló a kereszt? - Akkor már rázta, hogy az embernek a zubbonyáról egymásután pattogtak le a rézgombok. Az pedig igen megrémült s hebegett:

- Hogy, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusban...

- ...pofozzon fel. A kottában, te barom, a kottában.

Idáig azonban magához tért már az első ijedtségből a tamburmajor s kidüllesztve a mellét, az iróasztalhoz maga mellé letámasztva az ezüstfejü nagy botot, kijelentette, hogy tiltakozik az adófizető polgárok tekintélyének ilyen megsértése ellen. Hivatalnokot kap a város, a mennyit akar. Ha van korpa, akad kutya, a ki megegye. Hanem a város tisztes polgársága jött-mentekkel nem pótolható. - S ugy állott, mint egy szobor. A lapos fej, a korlátoltság, a poczak szoborba öntve, hanem hát mégis neki volt igaza. Hallgattunk is valamennyien, elképpedve, megdöbbenve a miatt, a mi megesett. Ez a kis fekete ember azonban már oda se figyelt semmire. Az iróasztal előtt ült és lázasan, gyorsan irt. Lassanként mindenki elhallgatott. A péket elnémította az, hogy valaki előtte olyan hihetetlen gyorsan tud irni s a papirosra bámult; a többit is megbabonázta a csend. Hallani lehetett a legyet, a mint röpülésközben hozzá érintette a szárnyát az ablaküveghez s a lélegzetét visszafojtva leste mindenki az irást. Én meg az emberem mellé huzódtam s a fülébe sugtam: - Pista, most már több bolondot ne csinálj. Rám se nézett. Irt tovább s hirtelen fölállott s azt mondta:

- Fölolvasom a végzést. A helybeli tüzoltó zenekar tetten kapatván, a mikor muzsikált s a többi s a többi... Meg ne próbáljanak többé nyilvános helyen muzsikálni, mert lecsukatom az egész bandát. Elég nagy a tüzoltó-kaszárnya udvara s a környék is lakatlan, értették?

A pék megint fölvette az ezüstbunkós botot s önérzettel jelentette ki:

- Tiltakozom...

- Mars!

Persze, hogy ilyenformán nem igen maradhat meg a hivatalában a fiu. Pedig derék gyerek. Azóta már népgyülések is voltak. A polgárság elégtételt követel s meg is kapja, mert hát csakugyan mindenki ugy fujja a maga trombitáját, a hogy telik tőle. Nem igaz?

- Dehogy nem.



KÉT DRÁMAIRÓ

Nagy vendéglői kertben egy asztal mellett egyedül ült egy férfi. Előtte az abroszon a már elolvasott ujság s egy félpohár ásványvizes bor. A zenét hallgatta. Künn a kapu előtt kocsi állott meg. Kiugrott belőle egy ur s beindult a kertbe. A kocsis tovább hajtott s beállott a többi várakozó kocsi közé. Az uri ember lassan ment végig a kerten, jobbra-balra vizsgálódva ismerős után, elment a másik ember asztala mellett is, köszönt, de aztán - ugy látszott - hogy a kert másik felében se talált senkit, mert visszajött s végre megemelve a kalapját azt kérdezte: megengedi kolléga ur? A kolléga udvariasan még a széket is előhuzta az asztal alól, azt mondta: kérem, tessék. A később érkezett az étlap tanulmányozásába fogott, megfontoltan, hosszasan, előre, hátra lapozgatva benne, többször bele is bökött, mintha az emlékező tehetségének keresett volna támasztékot arra az időre, a mikor majd a pinczérnek elmondja, hogy mit rendel s végre megállapodott egy bizonyos, nem egészen kedvére való programmban. Itt soh' sincs pulyka - panaszolta a másik embernek. Akkorra már mellette állott a pinczér s ő rendelkezni kezdett. Rákleves, aztán egy kis kecsege, roston sütve, aszpik lehet mellette, aztán hozza a paprikás csirkét, kérjen a szakácsnétól külön egy kis tejfölt bele, aztán hozhat valami komoly husfélét, ezt magára bizom, gorgonzolát, epret és... Majd meglátom aztán. Mivelhogy érezte, hogy hiányos a vacsora sora, magyarázattal szolgált a másik embernek. Este sohse eszem tésztát. Megfekszi a gyomrom. Egy a másik asztal körül forgolódó pinczérre rákiáltott: - Jeromosz!...

- Jeromosz?

- Ugy hivom. Olyan Jeromosz feje van neki.

- Milyen az kérem?

A pinczér feléjük tartott. Az uri ember rámutatott.

- Ilyen. - Hát Jeromosz sört, aztán bort, az enyémből - s hütsetek be egy kis pezsgőt. - Utánaszólott, mikor elrohant. - Francziát.

Kissé fáradtan dült hátra a széken. Megviselte a munka, hirtelen fölegyenesedett azonban s inkább csak azért, mert nem illik hallgatni, ha ketten ülnek az asztal mellett, áthajolva az asztalon megkérdezte a másik embert: - Min dolgozik most?

A másik mosolygott, mintha elnézést kérne s csendesen felelt: - Darabot irok.

- Persze komoly dolog. Tendencziás? Hát mi lesz benne?

- Azt nehéz igy elmondani, de azt hiszem, hogy érdekes dolog. A nő logikájáról akarok irni. Bebizonyítani azt, hogy a nő következetesen gondolkozni egyáltalában nem képes, tehát jogosulatlanok azok a törekvések, a melyek a férfival egy sorba akarják helyezni. Jogosulatlan például az az igyekezet, hogy az állam dolgának intézésében részt adjanak neki. A legcsapongóbb impressziókkal gondolkozik közöttük a legokosabb is. Egy csacska és felületes férfi könnyebben befolyásolhat egy egész asszonygyülekezetet, mint egy komoly ember. A nőből hiányzik a gondolkozás képessége, az eszmék összefüzéséhez szükséges józanság... Valami efféléről lesz szó s a végén természetesen nekem lesz igazam.

- S a nők bojkottálják a szinházat, a miben előadják a darabot. A férjeiket se engedik el ehhez a darabhoz. A kisasszonykák az udvarlóik körében csinálnak hangulatot a darab ellen. Azt fogják mondani, hogy ocsmány dolog igy megtámadni a gyönge nemet.

- Ez is mellettem bizonyít. Ne csak akkor bizonykodjanak abban, hogy erősek, a mikor poziczióra törekszenek, hanem akkor is, ha támadást kell elhárítaniok.

- És aztán, kérem, ha már odajut, hogy adják a darabot, hát mit ér vele? Kit érdekel az efféle? Önt igen, de például már engem nem. A mi az egész világon egyformán tárgyalható, az iránt nem érdeklődik valami különösen a magyar ember. Egész más lenne a dolog, ha egy kis magyaros zamatot tenne bele. Van benne komikai ér?...

- Nem igen. De hát ezt majdnem ki is zárja a dolog komolysága.

- Az is nagy hiba. Lássa kérem, tegnap hozzám izen a direktor, a kinek az uj darabomat adtam, hogy kevés benne a humor. Már szerepeztetni akarja s hogy hirtelen tegyek bele még humort. Egész éjjel dolgoztam s bizony belefittyentettem még egyszer annyi humort, mint a mennyi az ideig volt benne. Néphumort...

- Milyen az?

- A népnek való. Hogy viduljon tőle. Nem szabad valami nagyon válogatósnak lenni. A konczessziók vele járnak a mesterséggel. Változnak az idők, változik az izlés, de az bizonyos, hogy mindig aránytalan nagy többségben lesznek azok az emberek, a kik röhögni akarnak a szinházban. Ezeket ki kell szolgálni. A publikummal nem lehet vitatkozni. Azt kell adni neki, a mit kiván. Ott tetszik elvéteni a dolgot, hogy olyasmit akar ráoktrojálni a közönségre, a mi azt hidegen hagyja. Aztán, hogy tovább mondjam, hát ma reggel elküldtem a darabot a direktornak. Csupa jó viccz volt benne. Olyan, a milyet itt is hallhat akárhányat vagy az utczán, vagy akárhol. Mert olyan a publikum, hogy azt kivánja a szinpadon látni, hallani, a mi az életben a legközönségesebb. Például: a villamos kocsit már megszokta az utczán, de ha a szinpadon látja, megkámforodik a bámulattól. Hogy hogy lehetett odavinni. Az eszébe se jut, hogy éppen ugy, a hogy az utczára vitték. S a ló, micsoda nagy dolog a ló a szinpadon. Ha azt akarja, hogy a darabját egy esztendeig adják, vigyen bele egy ménest. Mondom, hát még sürübben megspékeltem viczczekkel s délben ujra visszakaptam. Azt mondja a direktor, hogy a vicczek nagyon jók, hanem nincsenek jól elhelyezve. Több legyen belőlük a felvonások vége felé. A felvonások elején még unhatja is magát egy kicsit a publikum, de a mikor már fészkelődni kezd s az óráját nézi, sürün, egymásután be kell adni neki a vicczeket, akár tartoznak bele a helyzetbe, akár nem. Nem törődve azzal. Hát aztán áthelyeztem a vicczeket. Ebbe' a fene melegbe'! Most készültem el vele. Jeromosz, most már hozhatsz egy csöpp érdemesebb italt. - Megint a másik ember felé fordult s megelégedetten bólintott. - Megjutalmazom magamat. Mi is volt a legutóbbi darabja? Igen, igen, már tudom, bár magam nem láttam. Hanem olvastam az ujságokban róla. Nyolczszor adták? Még szép. Efféle problémás darab hamar lekerül a repertoárról. Hogy csak a jó fene enné meg azokat a bolond problémákat. Nagy kárt csinálnak azok az iróknak. Belefurják magukat egy-egy ilyen problémába. Mint a hogy a giliszta bebuvik a földbe, aztán hát mit érnek vele. Nyolcz előadás mit hozhatott? Talán még kétezer forintot se. Hát irodalom ez, kérem? Én bizony kipréseltem a multkori darabomból tizenöt ezrest. Adtuk rogyásig. Az ötvenedik előadásnál csináltam bele még egy uj képet. Nesztek. A hetvenötödiknél mindenki kapott a jegy mellé egy képeslevelezőlapot az arczképemmel s irtam egy uj betétet is. A mit a szerecsen gyerek énekel a Sebes-Körös partján. De azt már tisztán csak ajándékba adtam. Nem szorult rá a darab semmi galvanizáczióra. Egy héttel előre kapkodták el a jegyeket. Ezt csinálja utánam Seki.

- Ki?

- Seki. Nem tudja? Shakespeare. Mi magunk közt nem is hivjuk másként. Persze hát tréfál az ember. Azért elismerem én a komoly irodalmi müvek értékét. Hogyne kérem... Magam is nekidurálom magamat majd egyszer... Isten bizony. Szintén eljön. Mehetünk együtt egy darabig.

Mentek kifelé. A hátuk mögött összesugtak az emberek néhány asztalnál.

- S a másik ki? Az, a ki vele van?

Egy a világban járatosabb ember felelt a kérdésre.

- Az is iró. Darabokat is csinál, de eddig nem igen sikerült neki összehozni valamit.




Hátra Kezdőlap