TARTALOM

Remekművek

I. AQUINCUMI ŐSZ

Nem emel égbe
Aquincumi ősz
Elődeim, rómaiak
Florália
Impromptu a Keled utcából
Éjféli körút
Utazás
Sanzon
Ünnep előtt
Erdőszéli idill
Óbudai holdasvers
Szeptember
Lectori salutem
Egyszerű dal
November

II. VÖDRE-SINCS VILÁG

Elcserélt üzenet
Triptichon
Vers egy széttépett papírról
sziklarajz
Csillagfüst
Kláris
Változat
Fiuk voltam
Pasztorál
Semmiségeket
Váratlan vers a karácsonyról (idill)
A vendég
Etűd
Télvégi zsoltár-töredék
Mélyvasút

III. SZOBOR AZ EZREDVÉGEN

Hat sor az értelemről
Csöndes óda Juhász Ferencnek
Találkozás a könyvtárban
Tanítóm emléke
Advent a vonaton
Félrevert sorok
Kapunk elé állnak
Lesz majd valami más
Sors bona
Ki beszél róla?
Elrejtett fénykép
Szobor az ezredvégen
Csak óda nem
Örökösök

IV. ELIOT ÚR NYAKKENDŐJE

Éjfél
Eliot úr nyakkendője
New Age
Szép új világ
Stúdió K: Catullus
Játékaim
Cseréptörés
Groteszk 1994-ből
Gyermekkorom meséiből
Bolond ballada
Burleszk
Feketedik
Valami történt
Visszatérek
Epilógus

V. ALKALMAZOTT KÖLTÉSZET

Római nászinduló
Légiós ének

AQUINCUMI PASSIÓ

                      mondta a bolond
és sipkáját  az enyémre cserélte

fogtunk egy őszt és kivezettük
a Rómától örökölt fénybe

Nem emel égbe

Öreg harcos vagyok     utolér az este
Retesz csattan és lánc     zörömböl mögöttem
Egy új ifjú isten     a bazilikából
Talán felém kiált     vagy a borvízárus
Rikolt lajtja mellől     nógatván szamarát
Fehér porát az út    örökre rámhagyja
Üzen Róma nékem     valamit üzen még

...

fölszikráznak holdfényben a romok
szél zúg foszlányokká oszlik az éj
felmagasodnak a tört oszlopok is
őr lépdel akár kétezer éve
a fácánra vigyáznak az árnyak
az őr a csendre vigyáz

...

börtönbe szorítva tudlak csak szabadság
félresodort századok fekete kenyerén

...

...

máglyák magasodnak szurkos fáklyával gyújtanak alájuk
szisszennek vonyítanak a lángok az erős hóesésben
fekete tócsákat kerülget alattomos sárba süpped a láb
vaslándzsára tűzve forog a tűz felett az ösztövér barom
vér sülő hús bükkfa illata laktanya-szag súlyos bőrök bűze
alvadt-vér-színű bor fakupában a percnyi feledésért

...

zsoltár zendül
szent ének
irgalom a szelídeknek
derűs élet
istenek sorából válogathatsz
pápád csak ébredezik
arcod úgy merül a fénybe
ujjongó madár áldoz érte
legyél te a százezredik
az oltár kész a lélek kész-e

...

Vége a zajnak elment a közönség
Fáradt polgárok ülnek a lépcsőn
Izzadt gladiátorok mellett
Kurucz Kati szétönti a bort
Húsz évszázad koccint rád
Ziháló Magyarország

...

bokrok között a boltívek alatt
öreg csavargók alszanak
üvegcserép sebzi a holdfényt
holnap van már
rotyogó álmok töltik a kondért
füle sincs se feneke
fekete lesz fekete reggelre a hűlt helye

...

zakatol a szentendrei HÉV
elnyomja a tücskök hangját
minden kóró hegyén sárga csigaház
a szárakon oda-vissza menetelő hangyák

...

A centurio! Félelmetes.
Hasonlít hajdani önmagához.
Gladiátoroktól hangos a város -
Romok fölött latin vitéz,
Hinnéd-e: Weixelbaum János.

...

Éldegélt itt néhány vadgesztenyefa.
Szépek, dúsak, szűrték az út porát.
Felfalta őket a város, az útszélesítés.
Talán én sem emlékeznék rájuk,
Ha egyikük - a legszebb - nem lett volna őrült.
Mindig késő ősszel virágzott, októberi szélben
Gyújtotta fel tömött karácsonyfáit,
Míg társai az elmúlásra borították
Ötujjú nagy leveleiket és üzleteltek a széllel.
Mintha egy déli földrész nagykövete lenne,
Büszkén és természetesen viselte ékességét,
S a terméketlen virágok üzenete máig megfejtetlen.
Én magyaráztam már hetvenféleképp:
Genetikával, talajjal, mágneses erőkkel -
De hetven magyarázat kevesebb az egynél.
Sajnálom őt - hiánya éppoly megbocsáthatatlan,
Mint a romváros utcáin céltalanul pusztító közöny.

...

Khéli Imre! Öreg sváb, Krúdy kutyája, élsz-e?
A lebontott kisállomás szolgálati szobája hova tágult?
Az öröklétbe? Vagy a feledés gőgös makrokozmoszába?
Ott kockázol a légionáriusokkal, vizet árulsz,
Ám csak bort iszol. Már húsz éve tart a tor.
A sínek sikolyára legyintesz, s az útra települt szirénaszó
Sem ragad ki a szkíta, hun, avar, szláv forgatagból.
Most már az utolsó ítéletig játszhatsz, érted mindenki nyelvét,
Hírneves ősöd a legjobb sörrel öntözi a zsírban sistergő kacsát.

Vendségeid Hadriánusz, Attila király, Árpád s persze Krempl,
Kellner, Weiss Dodi s a többi helyi szent,
S a Gázgyárból is jönnek egyre többen. Készítsd hát,
Készítsd a terítékeket.

...

Öreg harcos vagyok     utolér az este
Halkan dúdolok csak     nincsen semmi veszve
Lándzsám kardom pajzsom     ki gondol ezekre
Obsitomat vésik     vörös bronzlemezre
Csorba kövön ülök     magam is csak emlék
Itthon vagyok     mégis mint szorongó vendég
Marasztnak maradnék     mégis csak mehetnék
Üzent értem Róma     s valamit üzen még

Aquincum aggó   őszi lakójaként
Sorsbéli társként   tisztelem őseim
Bennük, ha más nyelv,   más zene, más hit is
    Tartotta őket   meg Duna-tájinak.

Testvér-barázdák   homlokukon, miként
Szántott sorok szép   emberi birtokon -
Áldott nevükkel   sorstalan istenek
    Járják a táncot,   futnak a fény alatt.

Csöndek teremnek   szent ligetek között,
Bennük fehér fény,   kőtemető virág.
Értünk virulnak,   halnak a fák, füvek,
    Részeg reményű   római romhazák.

Vacognak a hófogta romok.
Imre két kutyát vezet.
Vonat kattog. Gőzös homlokok
taszigálják le rólam a telet.

A vaskerítés villamos lázban
dédelget mag-villámokat.
Elférünk mind e hógolyóban, láttam,
mosolygok, amíg az ég tátogat.

ebben a pesti ronda örök éjszakában
mindenki mindenkivel mindig találkozik

kétmilliónyi kósza éjféli nomáddal
zajlanak időleges haza-foglalások

harcok békecsinálás ránk-égő szerelem
aszfaltsíkok fölé sárral írt történelem

ahogy beszélünk magunk elé magunkhoz mégis
örömünk fénylik a kocsmaasztalon s a Holdban

nem tornyosabb a mások magánya csöndje
mint az utolsó kiáltásunk vagy a hiánya annak

fantasztikus ez az út
nagykörút és kiskörút
                        vissza
lámpák és táblák erdeje
ide feltétlen elgyere
                        vissza
a Lánchíd és az alagút
minden érméd szétgurult
                        vissza
valaki messze-messze fut
kiskörút és nagykörút
                        vissza
miért üzennél háborút
ha hozzám vezet a sok út
                        vissza

A te városod büdös és koszos
Az enyémben: patyolat a hajnal.
A te városod ördögök tanyája,
Nálam - naná! Minden ember angyal.
A te városod rossz zajokban ázik,
Az enyémben mindent áthat a zene,
Te menekülhetsz, üzött vad, hiába,
Én mindhalálig eljátszom vele.
Bár csal, becsap, de nem lök el soha
A mi városunk, az édes mostoha.

Szép új római szajhákat hozatott Severinus,
Nem volt tán soha ily tele még ez a városi bordély.
Tódul a nép, én csak nevetem, mert más csoda tart itt,
És másért lapulok meg a barna díványon a sutban.
Tudd meg: Aelia játszik a hidrofonon, zene árad
Végig a nyálas, vad, buja, vén eszement tömegünkön,
Balzsam a fülnek, a szem meg - persze - cikázik a gőzben.
Felgerjedt kakasok! Halljátok a szép Sabinának
Énekeit, meg az orgona hangját? Vagy csak a lányok
Csípeje, keble marad meg a csorba agyakba bevésve?
Én, Aquincumi Polgár, tűrhetem ezt? Oda állok,
Háttal elébük, s eltakarom - hm... - a parázna libákat.
Nagy Jupiterre! Nem én szeretem csak az orgonaszót itt!

roncs: földdé lényegül. emlék.
árnyéka madárdalba merül. ékes.
hangyák menetelnek a szélén, rend van.
száz év múlva a régész nevetve leszólja.
ezer év múlva a hűlt helye: nemzeti érték.
ha lesz még nemzet. érték. és ezer év.

hoppsza Fáni hoppsza hó
magasra nőtt a nyárfa
csúcsára hold-sarlót tűzött
a többségi nemzet álma

csak néhány percig tarthatott
a nyárvégi karácsony
lyukas sajka immár a Hold
lecsobban a fáról

a vén Duna majd elviszi
hoppsza Fáni hoppsza
Ich gehe zu Városháza
mi gondod a Holdra

kertek ősze nem maraszthat
réz levele hull a nyárnak
ős útján a vadludaknak
csillagossá nőtt a bánat

Egy hosszú vers többet mondana.
De ezt a pár sort is alig futod át.
Csendet tehát.
Tanuljuk meg: versek és éjszakák.

mondom a madarakkal
a hó alatt tavasz van
tavasz van azt hiszem

a hó alatt tavasz van
tudom a madarakkal
örömét szétviszem

betelik rajtunk rendre
isten és naptár rendje
ne reszkess hát szívem

Kék ködben méccsel nénikék
Hitük szép szokás védi még
Amíg a gyertya végig ég
A végtelen ég régi kék

Elcserélt üzenet

( 1 )

fehérség
utak aranyára
fagyott tó

( 2 )

álmodott
akár a kertje
bősz tavaszt

( 3 )

koromtalan
párnája jég
nincsre nincs

( 4 )

az üvegre
akár papírra
isten ír

( 5 )

elcserélt
hosszú üzenet
pőre szél

( 6 )

feliratunk
japán jelekkel
itt a tél

néz rám: üres kút
vödre-sincs világ
valamit szól azazhogy
mégse mond semmit

valamit szól azazhogy
mondja a semmit
hamvad a gyertya
üres kútba hullik a szó

néz rám: hullik a szó
üres kútba fullad a fény
nem érti a vödre-sincs világot
úgy tesz, mintha élne: fél

ne higgye senki:
mégis itt a tél.
köd van lucsok és renyhe hó
akár egy ronccsá lőtt mesében.

lovak árnyéka siklik a falon.
csendben vagyok.
ez itt az éden.
no csak. no lám.
                       és nem csend.
                       és nem hó.
                       és hogy lenne halál.
alig tél.

körben sárkányló varjúseregek.
mind károg,      kiabál,
mind károg,      felesel,
mind károg,      károg.

él.

szép szép szép szép a fekete.
és még szebb a fehér.

ez itt az üzenet:
senkitől senkinek.

magába zárt.
nézi, nézed, nézem:

nézzük hát.
önmagát jelenti.

fenséges önmagát.

mozdulsz? moccan az álmod.
ma derék éjszaka van.
kérsz egy karéj teliholdat?
csillagfüstben érlelem magam.

és maradt a gömbalak
                       maradt a körbejárható nap

friss füvet kaszálnak
                       a kényes kiscsikóknak

maradt az univerzum
                       maradt az ősrobbanás

csend van a réteken
                       csend vagy valami más

apó kérdez:   telihold van.
anyó hallgat:   ül a holdban.

nézem őket:   fiuk voltam.
szélről éltek:   én sem jobban.

sziklás egünk    beleroppan:
itt fekszünk hát    széppé-holtan.

Bizony, kiürült a versek kosara.
Hová mehetnénk? Elmegyünk haza.
Fölöttünk felhők, felhők fölött a Nap.
S madár mindenütt. Lelőtt madarak.

semmiségeket igen csak semmiségeket
nincs már a versben helye a világnak
ártatlan állatok sorakoznak háttal a csodának
semmiségeket igen csak semmiségeket

a vágóhidak álszent világa vesz körül
más teszi meg helyettem ami kényszerű
övé a munka tervszerű enyém cinkosé a derű
míg asztalom keresztény módra felterül

semmiségeket igen csak semmiségeket
nincs már a versben helye a csodának
ártatlan állatok sorakoznak háttal a halálnak
semmiségeket igen csak semmiségeket

születésem halálom sorsom megfejthetetlen
ülök naptépte parton szemben a szerelemmel
körben a víz a keszthelyi hegyek s e percben
egy hajó köt ki némán nincsen rajta ember

semmiségeket igen csak semmiségeket
nincs már a versben helye a halálnak
ártatlan állatok sorakoznak háttal a világnak
semmiségeket igen csak semmiségeket

végül a szombat a vasárnap s máris itt van az ünnep
örülhetsz mint a gyerekek ma talán meg sem ütnek
ma talán enni kapsz mint a nagyasszonyok kutyái
talán meg is melegedhetsz és gönc jut rád akármi

a téren állsz reklámárnyékban már ott a nagy fenyő
mindenkié lesz de te tudod csak öltöztethető
cukros hazugság védjegye ez a név ez az előkelő
másra saját glóriás este vár hamis vagy lélekemelő

nem lophatsz bárkitől a mindenki karácsonyfája alatt
ma elfogadod amit visszalökött sóvárgásod elől a harag
imát mormolsz valami filmben láttad hogy megy ez
bádogdobozban a szökőkút az alkalmi kereszt

végül a szombat a vasárnap s máris itt van az ünnep
örülhetsz mint a gyerekek ma talán meg sem ütnek
ma talán enni kapsz és szállást is klórszagú priccsen
hajtogatod itt van a karácsony de tudod nincsen nincsen

senki sem látta, de tudjuk: él.
egy szombat délután becsönget.
leül a friss terítékhez, bort tölt.
csak néz: nézi az arcunk, nézi a csöndet

ma egész délelőtt esett
a világ hóban hempereg
csavargók nézik az eget
van aki istent emleget
van aki tovább kéreget

ma egész délelőtt esett
kutyák tartanak ünnepet
szánokon vidám gyerekek
kerülgetik a köveket
a világ hóban hempereg

ma egész délelőtt esett
sehol sem látni véneket
van aki istent emleget
kutyák tartanak ünnepet
van aki tovább kéreget

ma egész délelőtt esett
csavargók lesik az eget
szánokon vidám gyerekek
szemükbe nézni nem merek
van aki istent emleget

uram te olvasztod meg a havakat
s te adsz a gyorsfutású folyóknak medret
uram adsz-é nekem utat a télvégi csendben
s vezet-é majd az az út innen amoda

madarakkal díszíted a feszülő fákat
daluk felpántlikázza az enyhülő szelet
uram lesz-é az énekemnek élő tavasza
vagy maradunk a télben télben mindörökké

valami érdekes
félvak ősz énekes
repedt tenyérrel és
dobbal zajgó zenész

valaki énekel

szigetté lesz a pad
tornyosul elapad
a déli áradat
a Deák tér alatt

egy ember énekel

rongyolt ing nyűtt kalap
kordont kerít a szag
mosolya rád szakad
hogy lennél szabadabb

magának énekel

nem rabja a percnek
piculának tervnek
evett már s a borra
elég hullt a dobba

már csak úgy énekel

felkél az alagút
az égre nyit kaput
lassúdan lépdel és
felszáll a vén zenész

míg látjuk énekel

Hat sor az értelemről

körbejártam: már nem volt benne élet.
próbáltam segíteni (másokkal együtt) mindhiába.
tegnap hosszú imára próbált tanítani
(egy ókori istenben hitt akár a többiek):
s most itt hever sorsából kizuhanva.
rögzítsük le: semmit sem tudott. Ezt se tudta.

Barátodnak neveztél, ismeretlen világok együtt-felfedezői
lehetnénk: de Te mindenki előtt bejártad az összes szigetet.
Téged csak csodálni lehet, szeretni, nem szeretni, mint Istent
vagy a káposztás rétest a délzalai délutánban a szőlőhegyen,
vagy a láthatatlan szeretőket a visszhangos kápolnák hidegében
az oltár előtt. Kitárt szívvel és összezárt zúzos combközökkel.
Nem feledhetem: csillag-futásod zengő zenitjén meg se láttál,
S én nem mertem orcád tengerszemére csálé hajómmal beevezni,
Mert tudtam én, mint tudta más is, ki mondta s ki titkolja mindhalálig
Csönd-virág-förgeteg-szívedbe egyszerre fér el minden másik:
Minden idő-hajós, minden medúza-agyú ismert és ismeretlen.
Mert Ady Endre testvéreként újítottad meg a verset, a magyart,
S a nyelvet is, mint a ködbe vesző Kazinczy és a ködöt keverő Bugát,
Ki látja most, kérdezd meg a vers-tudó virágot lépő leányt,
Nincs bátor, aki félsz ítéletét szembesítené a holnapi tiszta ésszel!
Sírunkban hallgatunk majd. Márványban vagy leöntve mésszel,
Utódaink, a boldog boldogtalanok ránk nyitják a még élő Napot.
Téged találnak csak: csontváz-erdőből kiszakadt szarvasbika-szörnyet.
Csodálnak-e vagy újra eltemetnek. Nem tudom. De tisztelegnek.
Azaz: halkan köszönnek. Talán - ki tudja? - magyarul köszönnek.

kilép a könyvtornyok mögül
szemüvegét előre tolja rámnéz
na lássuk

hogyan is szól az erdő a síp
hogyan az elárvult kakasszó
s a félrevert harang

dudál-e még a gyár öt-negyvenötkor
felkapod-e a fejed ha sziréna szól
vagy sikoltás az autóutakról

le tudsz-e írni egy szántó parasztot
egy traktort vagy a patkoló kovácsot
láttál-e gyöngytyúkot

mekkora a cellád egy városrésznyi
vagy az a háromszor négyes panel
vagy a bőrödbe börtönöztek

kiszólsz a cirklin s naphimnusznak véled
pápua nyelven politizálsz
míg elvadul mögötted a kert

visszalép tornyai mögé bólint
utánanézek most megy le a nap
az óceán zúg partján a pálmák

s madarak igen az űrhajók alatt

Bort vizet sárga körtét
Tett az asztalra s elment
Mi körbe álltuk az asztalt
Töltöttünk a vérszínű borból
Lassan elfogytak mind a körték
A csillagos bicskák bekattantak
Csak a víz maradt érintetlen
A mázatlan korsó hűvösében

sorsából szabadul
kikiáltja mérgét
kortyonként issza ki
a hazudott békét

kortyonként issza ki

göröngyös arcára
rozsdás ráncok ülnek
bőven mért boráért
nem szolgál az ünnep

nem szolgál az ünnep

áll mint álltam egykor
hamis gyertyafényben
karácsony küszöbén
késsel és kenyérrel

késsel és kenyérrel

Mik ezek a félbehagyott versek
Szüret előtti szűrt elégiák
Roncsai a lehetett-volna időnek
Mik ezek a félrevert sorok
Bordázott múlt jégmarta útjain
Nekifohászkodnak a szentenciának
De aztán visszabújnak egy kósza dalba
Egy töredékbe egy keresztrejtvény-józan
Forma-fitogtató fél-csodába
Mik ezek a félbehagyott sorsok
Örökre befejezhetetlen emlékműveink
Csonka idő málló leletek gyönyörűek?

választottam néked   fodor fehér felhőt
eget beborítót   csendet bokrosítót
választottam néked   szép fényes csillagot
kényes sugarával   átdöfte a felhőt
választottam néked   görgő teliholdat
sík utat hengerelt   az éj közepébe

mit tettél a holddal   kalácsra cserélted
foszlós friss kalácsra   húsvét asztaláról
mi lett a felhővel   mint egy öreg paplan
hever ágyad mellett   örökre lerúgva
mivé lett a csillag   törött tükördarab
próbálja arcodat   újra összerakni

jaj a hengerelt út   a magány egében
hová vezet engem   hová vezet téged
a csend bokraiban   zöld tűz rakott fészket
a fényes sugáron   felszúrt kék bogarak
suttogó jég-árnyak   kísérnek bennünket
bálványos félelmek   kapunk elé állnak

választottam néked   fodor fehér felhőt
szomorú-szürkévé   színezték az évek
választottam néked   szép fényes csillagot
éjed homlokzatán   vakok az ablakok
választottam néked   görgő teliholdat
őrzöm emlékét még   pedig nem lesz holnap

Látványa: tárgyiasult szégyen.
Léphetsz: lépésed lett légyen.
Motozgatsz félelmed holt tüzében.
Hagytad az erdőt: égjen. Hadd égjen.

áll akár a fák    feketében ősszel
nincs előtte cél    nem is indul útnak
már csak az ősi nagy    havazásra készül
vagy csak a csendre

kormos arca mint    az enyém beolvad
hátterébe jég    veri majd a házat
tűz emészti mely    menedéke volna
sőt a hazája

védeném amíg    velem is leszámol
úri pallosát    sikolyos magasba
vágja már a tél   aki látja iszkol
vagy vele vész el

Lehetne ballada
zárt tüzű éji vers
Lehetne szép szonett
Ékszer egy lány nyakán
Lehetne próza is

Dalolta annyi ősz
lehet elégia
Kitört nyakú telek
hálátlan tavasza
Lehetne himnusz is

Csak óda nem Sosem
Csak óda ne legyen
Tömjéntelen csarnok
viselje csak nyűgét
Bizony próza legyen

gondold meg:
    szomorú szemű szerelem
    emlékké hervad a dombon,
    még felizzik az alkonyatban,
    de már hamvára roskad az éj.

csendben vagyok:
    volna bár szavam a titokra,
    bár volna szavam.
    szavam volna bár.
    csak sűrűsödne tőle a homály.

figyelj hát:
    lampionos lassú menetben
    vonulnak a szép és kegyetlen
    új seregek a nekünk ismeretlen
    kopár hegyen komázni istenekkel

Éjfél

a hold ma nem látható
ezen az ablakszemen keresztül
így én sem vagyok látható
ma a holdról

Seymouron nem fog semmi tilalom
Olajba mártja a nyakkendőket
S egy koponyára mázol jeleket

Végül is mindegy fehér fekete
Hangaszál ébred a kihalt mezőn
S a csontok közt halvány estike

A mester hallgatag kimért a lépte
Gyökérbe tönkbe nem botolhat
Sárkányfogak a múltban úsznak

Seymouron nem fog átok jó tanács
Görbe botjára mint érdemes zászlót
Felköti nyakkendői rongyosabbját

Szél támad mert a szélnek jőni kell
A tenger rákiált a partra érkezőkre
Hivalgó vitorlák ki-kinyerítenek

A csorba szélű bögre megtelik
A pipák is rendre megtömődnek
Pedig hát lélektelen ez az este is

A sérült koponyán a föld térképe
Terpeszkedik Jaj Seymour tudja-e
Micsoda foltot ejtett az avas olaj

A kihűlt mező elnyelné a tengert
Eliot úr feltápászkodik sálat köt
Nyakravalóit Seymourra hagyja

Írásban is ha majd ügyvédet ér
Nincs kedve semmihez mogorva
Egy ezredvégi fogadásra tart

Nyakkendőtlen nahát súgják a lédik
Seymour most gondban van a síkos
Koponya kigördül megáll az asztalon

léten kívüli térben
pereg vissza
vissza az idő

téren kívüli létem
örök csöndje
zárt tavaszi kő

belőled él de nincs szava
álmatlan ősz a teste
a bronzból öntött éjszakát
előled eltemette

a nincsből ércharang hasad
a csend virága hervad
a láncra friss szél esküszik
és alkuszik a vert had

a percben kőhideg.
a bálvány felparázslik.
akadna tűzoltó-homály.
akadhatna-e más itt.

a csöndből gyúródott zene
oltárt emel s már dönti.
feláll a magányos alak.
bólint. hiányát köszönti.

testek surlódnak. éjszakák,
magukból csiholnak lángot.
s lesz ez a perc az életük.
tedd le Tamás a bárdod.

a körben görbe bögre
a kockában huzat
világít isten gömbje
szitál a kábulat

szent esküvések kongnak
csorba tál fenn forog
csomósodnak a térben
időzített fagyok

kapaszkodnék a szélbe
de földre hull velem
a süppedő hasábban
szorong a szerelem

csontom követ terem csak
színes hideg követ
csupasz beretva-hídon
éhes sárkány követ

( 1 )

arany ősz most megtagadlak
sárba kushadsz fagyokkal szöszmötölsz
kék papírdarabot hömbölget a szél
ha felemelném megvakulnának a titkok

( 2 )

patanyomok a tiszta hóban
isten lova járja a temetőt
felnyerít lefut egy korai csillag
már szügyéig ér a hó már nincs is itt

( 3 )

megint a búcsú
megint a korai gyász
a téli temető
sóvár tisztasága
megint az elmúlás

a búcsúzó dadog
sorsát siratja benned
nincs tovább
neved majd kőre írják
ki voltál belénk dermed

( 4 )

barackvirág persze barackvirág
nem ismerek rá a blúzod színére
lehulltak már a szirmok le bizony
hiányuk szeplőket hány a fényre

( 5 )

szó Hamlet szó szó szó
mi Hamlet mi mi mi
dó Hamlet dó dó bizony

( 6 )

gondoljuk meg:
azazhogy mégse.

( 7 )

a fenének adtok nekem
makkot mikor nem szeretem

( 8 )

Megmetszettem fügefámat
rendezgettem a kertet

a macskák megfigyeltek

gondos gazda vagyok
hóra vetek babot

lompos gazda vagyok
mindent rájuk hagyok

okos gazda vagyok
idén csak aratok

( 9 )

rekedten szóltam vagy álltam szótlan
győztesek elé nem doboltam
de tehettem volna többet is

( 10 )

itt billeg ablakomban: fekete a tolla
sárga csőrén sugárnyi tavasz
szól is szólít: kéri a jussát
jégcsimbókos telemre fütyül: éhes

uram ön részt vett a papagájháborúban?

igen az el-ipszilon oldalán
egy ananászkonzervvel.

natúr lében karikák ugye?
elismerem a karikákat
de...

elég! mi jések győztünk
nem a naturlés csőcselék!

de hát szirup volt cukorszirup...

nem mondja az a mi ananászunk
kik közé keveredett testvér!

a mi papagályunk így szerette...
a mi papagájunk így szerette...

s a jé...
az el-ipszilon...

varjú volt csak maradjunk ebben!
varlyú hát mondhatna mást ugye!

én voltam a vadász
sohasem a farkas
és Piroska hatalmas

...

nyulak országában
nyugodtan légy róka
bíztatott hiába
esténként anyóka

...

táltos elefántom
barátként szolgáltam
barátként szolgált a
kék elefánt nálam

...

vérző lábú nénék
násznagyuknak kértek
nem mondhattam nemet
Hamupipőkének

...

a törpék velem éltek
most bennem laknak
féltek?

eső esett de még se hó
harapj belém akár a jég
hidegben ázik Ildikó
a két bokája szilvakék
kióvakodnak ordasok
pofájukon kegyetlen ég
zabálni kezdik Ildikót
de kék az ég az ég be kék

ne tiltakozz az ő ügye
ha szánod őt az épp elég
magára vessen nem gügye
ha mondja még a szépre szép
kezében él a zöld füge
a napra téve majd elég
belédkap égető tüze
de kék az ég az ég be kék

mellébeszélni nem való
kevés a tett kiforrt a lég
ne szólj vigyázz nehéz a szó
s a mozdulat magába tép
oly ismeretlen Ildikó
aranycipő ha sárba lép
mosolyra könnyre indító
de kék az ég az ég be kék

herceg ne mard meg Ildikót
veres mögötte már a rét
halomba hordta indigód
de kék az ég az ég be kék

       - rendszerváltás után -

Ha láttam volna őt a parkban
most érte mormolnék imát,
vagányt butát akár (mi mást?),
ha láttam volna őt a parkban!

De hát nem láttam őt a parkban,
nem mondok érte így imát.
mesék havát teríti ránk,
vakon bolyong egy régi dalban.

                  Mester! Hiányt ne láss e versben!
                  (Én sem láttam a parkban őt...)
                  Vakon bolyong a régi dalban,
                  magában őrzi tűnt időnk.

gondolj valami másra
feketedik a hetedik estem
rigó motoz a kertben
gyújtatlan a magasodó máglya

valami történt azt hiszem
valami ami nem velem
valami visszavonhatatlan

valami történt már tudom
nincs rá szavam nem mondhatom
vége van szép szavakkal

amíg a csönd szól hallgatom
hallgatag minden jó rokon
lámpa pislog a balkonon

csillagsziporka homlokom

rettenetes négysorosokat írtam
mindegyik úgy volt az enyém
mint egy hétköznapi szandál

beléjük bújtam csak kényelmesen
s félrerúgtam őket egy sarokba
ha ünneplő magányom bakancsra
vagy éppen lakkcipőre vágyott

négysorosokra szabdaltam fel a világot
tükörcserepekbe kényszerítettem
a Napot

hihettem munkám gondos így leszen
külön tükörben vér és szerelem
mosoly és a bölcsek gerjedelme
külön a sors és külön a szerencse

most újra visszatérek a zenéhez
s úgy lesz végre közöm az Egészhez
amikor kész leszek ő is kész lesz

mit akartam mondani a verssel?
s kinek akartam azt a mit mondani?

vakít a tizenkilencedik század.
s onnan is csak a magas hangokat hallani.

mondja tehát magát a vers:
világot teremt és annak mondja.

tágul, tágul a gömb,
beleütközik más világokba.

a csattanás, a fájdalom-kiáltás
áthallatszik a gömbhéjakon.

s hiheted: célba talált a vers,
pedig csak magát ismétli valahol.

Római nászinduló

Refrén:
Már Vénusz veti ágyadat, édes a rabság,
Ámor vesszeje rózsabilincsben alél el.
Hallgass, Talassió!

Első strófa
Boldog Flóra leánya, te szép viruló szűz,
Dobrokol ím Pannónia büszke bikája!
Vigyázz, Talassió  (refrén)

Második strófa
Szép szeretődet most feleségre cseréled,
Már zsákmányra vetődő párduc az őzed!
Segíts, Talassió!  (refrén)

Harmadik strófa
Bacchusi csepp és vénuszi harmat az éjben:
Vár szép kedvesed, ingó lángban az ágya.
Fülelj, Talassió!  (refrén)

Negyedik strófa
Kedvesed szépen gömbölyödik, igyekezz hát:
Nászágyad mellé állíts oda bábát!
Itt járt Talassió!  (refrén)

(1)
Ős Kezdet katonái, dicsérjük Mithrászt!
Ő az örök fény, tőle születtünk,
Véle emeljük a kardunk, érte halunk meg
Marcus nagy seregében, távoli földön.

Refrén
Isteni fényben törpe a földi igazság,
Zord menetünket a szférák szelleme védi,
Átutazói vagyunk e világnak.

(2)
Áldja nevünket a béke örömteli napján
Bajtárs, bajba jutott, sorsverte legyőzött:
Véle vagyunk, míg gondjai el nem enyésznek,
Alszik békeidőben a harci oroszlán.

Refrén
Isteni fényben törpe a földi igazság,
Zord menetünkön a szférák szelleme fénylik,
Létünk szent tüze lesz a világnak.

(3)
Nincs nálunk igazabb hada nagy Jupiternek,
Rég várt isteni sorsunk egy az övével,
Tisztán egyesülünk a halálban a fénnyel,
Ősi teremtőnk jobbján szent nyugalom vár.

Refrén
Isteni fényben törpe a földi igazság,
Zord menetünket a bolygók szelleme védi,
Ünnepetek lesz új születésünk.

JÉZUS
MÁRIA, Jézus anyja
MÁRIA, Kleopás felesége
MÁRIA MAGDOLNA
A SZÁZADOS
PONCIUS PILÁTUS
CIRÉNEI SIMON
ARIMATHIAI JÓZSEF
VERONIKA
KAJAFÁS FŐPAP
PAPOK
LONGINUS
STEPHATON
AZ ÚR ANGYALA
HÓHÉROK
KATONÁK
DIZMAS
GESTAS JERUZSÁLEMIEK
ZARÁNDOKOK és a
KÓRUS

A passiójáték az amfiteátrum küzdőterén zajlik le. A közönség elsősorban a déli lelátón, kisebb részben az északi lelátón foglalhat helyet, a kórus a keleti kapu mellett, az északi karéj kezdetén, a burkolatlan (terméskő) falfelület előtt áll fel. A szereplők mozgása (éppúgy, mint általában a közönség közlekedése) a keleti kapun át történik.

A keresztút stációit csigavonalban elhelyezett, római számokkal jelölt fektetett táblák jelzik. Csak az első stáció cselekménye zajlik részben a lelátón, a déli karéj első beugrójában, a régi kapuőri beálló (halottas fülke?) maradványánál jelezzük Heródes palotáját, Poncius Pilátus ideiglenes székhelyét.

A keresztre-feszítés a küzdőtér tengelyeinek találkozásában történik, a keresztek dél-délnyugatnak fordítva kerülnek felállításra. Az északi karéj középső "gladiátor-járásának" bejárata jelképezi Jézus sírját.

A játék kezdete előtt fél órával az összes szereplő és a közönség együtt gyülekezik az arénában, erre a katonák, mint kikiáltók figyelmeztetik őket. A kórus, a későbbi szereplők, a rómaiak és az érdeklődők egy csoportot képeznek, de a szereplők határozott mozgása észrevétlenül vigye fel a közönség nagy részét a lelátókra.

BACH MÁTÉ PASSIÓJÁNAK BEVEZETŐ TÉTELEI SZÓLNAK.

A kórus elfoglalja a helyét. A játék kezdete előtt öt perccel a katonaság határozottan, de nem durván a lelátóra, illetve Poncius Pilátus "erkélye" elé tereli a tömeget. A szereplők elfoglalják a helyüket, a közönségtől jól érzékelhetően elkülönülnek. Az első stációig (és annak cselekménye alatt is) nagy a nyüzsgés, a hangos bekiabálások azonban tervszerűek legyenek.

FANFÁROK JELZIK AZ ELŐADÁS KEZDETÉT.

KÓRUS:
Jertek hívek a szent Keresztútra,
Gondoljunk a szenvedő Urunkra,
Öleljük át a véres keresztfáját,
Sirassuk meg keserves halálát!

KAJAFÁS:
Hozzátok a hitetőt!

PONCIUS PILÁTUS:
Micsoda vádakat hoztok fel ez ember ellen?

KAJAFÁS:
Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe.

PONCIUS PILÁTUS:
Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a ti törvényeitek szerint.

KAJAFÁS:
Minékünk senkit sem szabad megölnünk.

PONCIUS PILÁTUS:
Te vagy A Zsidók Királya?

JÉZUS:
Te mondád.

PONCIUS PILÁTUS:
A te néped és a papfejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?

JÉZUS:
Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak.

PONCIUS PILÁTUS:
Király vagy-é te csakugyan?

JÉZUS:
Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.

PONCIUS PILÁTUS:
Micsoda az igazság? (Kajafáshoz fordul.) Én nem találok benne semmi bűnt.

A TÖMEG:
Feszítsd meg! Öld meg a hitetőt!

PONCIUS PILÁTUS:
Szokás pedig az nálatok, hogy elbocsássak néktek egyet a húsvétünnepen, akarjátok-é azért, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?

KAJAFÁS:
Nem ezt, hanem Barabbást!

A TÖMEG:
Barabbást! Barabbást!

LONGINUS:
Üdvöz légy zsidók királya!

PONCIUS PILÁTUS:
Ímé kihozom őt néktek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt. Ímhol az ember!

PAPOK:
Feszítsd meg!

A TÖMEG:
Feszítsd meg! Feszítsd meg!

KAJAFÁS:
Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!

PONCIUS PILÁTUS:
A ti királyotokat feszítsem meg?

KAJAFÁS:
Nem királyunk van, hanem császárunk!

PONCIUS PILÁTUS:
Legyen akaratotok szerint. Ám ezt a táblát szegezzétek a keresztfára. Ráírtam három nyelven:  Názáreti Jézus a zsidók királya.

KAJAFÁS:
Ne írd, hogy a zsidók királya, hanem, hogy ő mondotta: a zsidók királya vagyok.

PONCIUS PILÁTUS:
Amit megírtam, megírtam. (Szolgája ezüst tálat hoz, Pilátus megmossa a kezét.) Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől: ti lássátok!

KAJAFÁS:
Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon.

SZÁZADOS:
Vigyétek!

KÓRUS:
Elhangzik a kegyetlen ítélet,
Kínhalálra dobnak oda téged,
Vétkeinkért átok alatt nyögtünk,
Szeretetből Te halsz meg helyettünk.

KÓRUS:
Vállaidra veszed a keresztet,
Árva szíved, ó, hogy sajog, reszket,
Ezer bűnünk iszonyatos terhe
Nehezedik súlyos keresztedre.

Jézus itt még nem elcsigázott, elesése inkább botlás, maga is igyekszik felkelni, folytatni az utat, ez a stáció inkább a szereplő személyek átrendeződését, a keresztút későbbi stációinak dramaturgiai előkészítését szolgálja. A kísérő katonák néhány indulat- és vezényszavától (Föl! Tovább! Gyerünk!) eltekintve a jelenet csak mozgásokra épül.

KÓRUS:
Meginog a kereszt vérző vállán,
Összeroskad az ártatlan Bárány.
Ó boruljunk mi is véle porba,
Hiszen a mi bűnünk terhét hordja.

ELSŐ KATONA:
Távozzatok, asszonyok. El az útból!

MÁRIA MAGDOLNA:
Lelketlen poroszló, néked nincsen anyád?

MÁSODIK KATONA:
Takarodjatok!

MÁRIA, KLEOPÁS FELESÉGE:
Üss engem, de hagyd az anyját beszélni! Így sem képes búcsúzó szókra, miért növelnéd kínjait?

MÁRIA, JÉZUS ANYJA:
Valék siralom-tudatlan,
Siralomtól süppedek,
Bútól aszok, epedek.
Választ világomtól -
Zsidó, fiacskámtól,
Édes örömömtől.
Ó én édes uracskám,
Egyetlenegy fiacskám!
Síró Anyád tekintsed,
Bújából kihúzzad!
Szemem könnytől árad,
És keblem bútól fárad.
Te véred hullása
Én keblem alélása.
Világ világa,
Virágnak virága!

JÉZUS:
Anyám, látod a Te fiadat,
Ne tedd nehezebbé az én halálomat.

MÁSODIK KATONA:
Nem volt elég? Tovább! Félre az útból! Félre, mert eltaposlak!

MÁRIA, JÉZUS ANYJA:
Világ világa,
Virágnak világa!
Keservesen kínzatol,
Vasszegekkel veretel.
(miközben ellökdösik)
Végy halál engemet,
Egyetlenem éljen,
Maradjon uracskám,
Kit világ féljen.

KÓRUS:
Fájdalmas, jaj, szívettépő látvány,
A Szűzanya Jézus keresztútján.
Vérző szívét elönti a bánat
Zokogva megy Jézus, Te utánad.

SZÁZADOS:
Hé te ott, azzal a kapával, mire készülsz?

CIRÉNEI SIMON:
Uram, mire készülnék? A szőlőmből jövök, csak kicsinyt megálltam...

SZÁZADOS:
Nagyon szánod ezt a latrot, látom. Neked is a királyod lenne?

CIRÉNEI SIMON:
Nem, nem uram, dehogy! Sohasem is láttam!

SZÁZADOS:
Akkor sem tetszik a kapád. Dobd el azonnal! Találok én a válladra jobban illő terhet! Vedd át ettől a szerencsétlentől a fát! Vedd, míg szépen kérlek!

CIRÉNEI SIMON:
Kegyelem, uram, kegyelem! Csak a szőlőből jöttem...

SZÁZADOS:
Csak rajta, rajta! Csak kicsit kell vinned, a Te keresztedet nem állítjuk még fel. Vagy korbácsot akarsz?

KÓRUS:
Drága Jézus, erőd egyre lankad,
Kényszeredve Simon segít rajtad,
Ó, ha tudná szenvedésed titkát,
De más szívvel vinné a Keresztfád.

VERONIKA:
Uram, Te meggyógyítottál nehéz bajomból, s a lelkemet is felemelted! Én csak ennyivel hálálhatom meg, fogadd e kendőt, töröld meg véres, izzadt orcád, lelj percnyi enyhülést. Emlékezz rám, Uram, emlékezz Veronikára, hívedre és követődre!

KÓRUS:
Veronika közeledik hozzád,
Kendőjével törli véres orcád,
Csodaképed a jutalom érte,
Szent Arcodat lelkünkbe is vésd be!

KÓRUS:
Agyonkínzott, gyötört tested gyönge,
Másodszor is leroskad a földre,
Új estednek oka, jaj, én voltam,
Bűnből bűnbe annyit bukdácsoltam.

MÁRIA, JÉZUS ANYJA:
Ó, én szerelmetes fiam, így kell látnom téged!

MÁRIA MAGDOLNA:
Uram, nincs könnyünk már, hogy sirassunk Téged,
Hogyan könnyítsük meg a Te szenvedésed?

MIND:
Ó Urunk, ó, Jézus, mi lesz velünk nélküled?

JÉZUS:
Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.

Mert ímé jönnek napok, melyeken azt mondják: Boldogok a meddők, és amely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak!

Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mind reánk, és a halmoknak: Borítsatok el minket!

Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?

KÓRUS:
Az út mentén könnyvirágok nyílnak,
Jeruzsálem leányai sírnak.
Ó nem elég itt a sírás-rívás,
Megtört szívet keres a Messiás.

KÓRUS:
Ó, ég ura, újra, harmadszorra
Erőtlenül leroskad a porba.
Hóhéraid könyörtelen vernek
Vonszold tovább iszonyatos terhed.

ELSŐ KATONA:
Nekem ez jó lesz, kapcát csinálok belőle, ha lesz csizmám.

MÁSODIK KATONA:
A te holdbéli csizmád helyett nekem jó lesz ez a vásott saru. Pont jó lesz.

HARMADIK KATONA:
Én is beérem a rongyos inggel. De mi lesz a köntösével? Egybe szövött, igen szép munka, egyedül ez ér valamit. Kár lenne felszabdalni.

ELSŐ KATONA:
Dehogy vágjuk össze, ez csak egyben eladható. Vessünk kockát, aki nyer legyen azé. S ha eladja, meghívja egy pofa borra a másik kettőt. Na, add a poharat, itt vannak a kockák!

MÁSODIK KATONA:
Az enyém, az enyém!

KÓRUS:
Leszaggatják testedről a köntöst,
Minden sebből új vérpatak öntöz,
Láztól égő sebeid szent vére
Legyen gyarló lelkünk üdvössége.

Ennek a stációnak a cselekménye a keresztre-feszítés "szakmai" koreográfiájára épül. Nincsenek felesleges mozzanatok, minden a három kereszt előkészítését, illetve a három elitélt megfeszítését szolgálja. A Hóhérok és a Katonák csak a legszükségesebb, a munkához nélkülözhetetlen szavakat mondják (Kalapácsot! Add a szöget! Hurkold át! Húzd meg!) A mozdulatok nyersesége, szakmai célszerűsége, szakszerűsége váltja ki az elborzasztó hatást.

KÓRUS:
A keresztre szegezik szent Tested,
Fájdalmadon szívünk roskad, reszket.
Roskadj össze kereszt kemény fája,
Ne légy Jézus kínhalálos ágya!

EGY POLGÁR:
Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama választottja.

EGY KATONA:
Ha te vagy a zsidóknak ama királya, szabadítsd meg magadat!

JÉZUS:
Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek.

GESTAS:
Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!

DIZMAS:
Az istent sem féled-é te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán: mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!

JÉZUS:
Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.

JÉZUS:
Asszony, imhol a te fiad!
Imhol a te anyád!

JÉZUS:
Szomjúhozom!

STEPHATON:
(izsópon ecetes szivacsot nyújt fel)
Igyál!

JÉZUS:
Eloi! Eloi! Lamma Sabaktáni! Én Istenem! Miért hagyál el engemet?

EGY KATONA:
Íme Illyést hívja!

EGY POLGÁR:
Hagyjátok el, ha eljő-é Illyés, hogy levegye őt.

JÉZUS:
Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet. - Elvégeztetett.

SZÁZADOS:
Bizonyos, ez az ember Isten fia vala!

KÓRUS:
Ó keserves, rettenetes óra,
Tikkadt ajkad nyílik végső szóra.
Visszaadva Atyádnak szent lelked,
Vérző fejed halálban csüggeszted.

ARIMATHIAI JÓZSEF:
Uram, József vagyok, Arimathiából. Poncius Pilátus engedélyét bírom, add ki nekem a szerencsétlen áldozat testét. Íme, itt az írás, a hegemón kézjegyével. Ne légy könyörtelen, ne érje itt a szombat szégyenünkre.

SZÁZADOS:
Melyikükért jöttél? Gazdag ember lehetsz, ha kieszközölted a bejutást a hegemónhoz. Ezek szegény bűnösök voltak, nem a gazdagok barátai. Mondd hát, melyikükért jöttél?

ARIMATHIAI JÓZSEF:
A Názáreti Jézust szeretném méltón eltemetni. Ne légy kegyetlenebb uradnál.

SZÁZADOS:
Tedd, amit tenned kell. Temesd el királyodat. Hiába tagadnád, hozzá tartozol. És én segítek neked, mert az én bánatom ugyanolyan mély, mint a tiéd. Nézz rám: látod a szememet? Kifreccsenő vére gyógyított meg - már csaknem vak voltam. De vak volt a lelkem, szívem is - most megvilágosodtam. Tegyük hát sírba királyunkat, ha nem sértelek, e társammal segítünk őt - veled, s anyjával - sírboltjába vinni.

ARIMATHIAI JÓZSEF:
Elfogadom és köszönöm segítségedet. S elfogadja, köszöni az Úr, akinek mindnyájan a gyermekei vagyunk.

József, a Százados, Longinus, Stephaton és néhány segítőjük leveszik a testet a keresztről. Mária, Jézus anyja a többi asszonyokkal már a kereszt előtt áll. Mária leroskad, fiát néhány pillanatra az ölébe fektetik. Csend. Majd az asszonyok gyolcsba göngyölik a testet.

KÓRUS:
A keresztről Jézus drága testét
Édesanyja karjaiba tették.
Nincs a földön annyi tenger bánat,
Mint amennyi szent szívében támadt.

MÁRIA, KLEOPÁS FELESÉGE:
Szombat elmúltával mind kijövünk ide, drága kenetekben testét megfürösztjük, édes olajokkal tagjait megkenjük. Méltón búcsúzzon el attól a világtól, mely nem vala méltó fiú-istenére.

KÓRUS:
Szent Asszonyok, tanítványok sírva
Jézus testét leteszik a sírba,
Mint a kenet édes illat-árja,
Úgy kísérje szívünk hő imája.

SZÁZADOS:
A szombat véget ért, a hét első napja virrad. Jönnek már az asszonyok, elsőnek látom Mária Magdolnát, jönnek ígéretük szerint, méltóképpen felkészíteni a testet.

ANGYAL:
Mit keresitek a holtak között az élőt?

Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileában volt.

Ti ne féljetek.

És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból: és íme előttetek ment Galileába, ott meglátjátok őt, ímé, megmondottam néktek.

KÓRUS:
Szentírásból ajkunk hittel vallja,
Nem győzhetett bűn és halál rajta,
Feltámadott, amint megmondotta,
Hogy ég és föld zengje, Alleluja!

Tisztelegnek.

VÉGE

______________________________________________________

A Familia Gladiatoria, az Aquincumi Általános Iskola Énekkara,
az Aquincumi Múzeum és a Fővárosi Gázművek Rt. Művelődési Központjának
közös produkciója

AQUINCUM POLGÁRVÁROSI AMFITEÁTRUM

1995. április 15-én, nagyszombaton

Forgatókönyv: GYIMESI LÁSZLÓ

Zenei munkatárs: KENESSEY LÁSZLÓ

Vezényel: GARAINÉ BATA MÁRTA

Rendező: WEIXELBAUM JÁNOS