ELSŐ KÖNYV

I

Mindenki utána nézett, ahogy a pékek alsó és felső utcájának összehajlásánál, a posztókereskedő regensburgiak és kölniek udvarán a Lugecknek nevezett piactér házai előtt titokzatos nyugalommal, gyermekes bámészkodással végigballagott. Már a ruházata is csodálkozásba ejtette a polgárokat, pedig azok éppen itt, az árucsarnokok, kiskereskedő-bódék és lerakodótárházak között ugyancsak megszokták az idegeneket. Ez volt a tizenötödik századbeli Bécs legtarkább városrésze, amelyről a hosszú, vörös, csapzott hajú, mindig éhes és mindig szerelmes utcai poéta, Beheim Mihály azt állította, hogy boltjai alatt zsidók, görögök, németek, franciák, törökök, spanyolok, olaszok úgy sürögnek-forognak, rikácsolnak, kurjongatnak, mint Bábel tornya körül a bibliai népek tengernyi fajzata.

Május vége felé járt az idő, a nap verőfénye még nem perzselte, csak gyengéden cirógatta a járókelők szabadon hagyott nyakszirtjét. Az idegen mégis hajadonfővel járt a Duna felől fújdogáló szélben, amely hosszú, vörösesbarnás, kissé őszülő fürtjeit néha meglobogtatta, felborzolta és meglengette, mint egy nagy, nemes paripa sörényét. Rengeteg termetét, amely nem hosszúságban, hanem szélességben hívta ki az emberek gúnyos bámulatát, olyan finom, meleg, puha posztóból készült, csaknem bokáig érő kabát takarta, hogy az üvegezett boltkirakatok mögött ácsorgó kereskedők megcsóválták a fejüket.

- A legdrágább brabanti gyapjúból készült firenzei kelme... ez valami pápai legátus vagy velencei bankár.

És izgatottak lettek, és egymásnak mutogatták a tétova jövevényt.

- Csoda, hogy nem jár hordszéken, s nem kíséri a kliensek, zsoldosok, szolgák és egyéb ingyenélők serege - jegyezte meg irigykedve egy sápadt, lenhajú északnémet kereskedő, aki áruit már hónapok óta őrzi az ostrom miatt haszontalan és tespedő időtöltésben.

- Bizonyosan Mátyás király udvarából jön - tette hozzá egy fiatal városi jegyző, aki mindenkiben kémet szimatolt, és elfutott, hogy jelentést tegyen a városbírónak.

Az idegen nem hallott semmit, és nem vett tudomást a feléje tornyosuló érdeklődés morajlásáról. Nagy, vörös, széles, mosolygós arcát hol jobbra, hol balra fordította, és elnézegette a keskeny, magas, csúcsos vagy lépcsőzetes homlokzatok feliratait, festményeit és domborműveit. Lustán szedegette vastag, kövér lába szárait, amelyen sötétbarna, puha selyemnadrág feszült, alul kényelmes, barna cipők magas szárába gyűrve, mintha súlyos dór oszlopokat finom spanyol arab bőrbe és selyembe pólyáznának. A cipő felső szélén, a kabát hajtókáján, az ujjak feltűrt végén keskeny oroszországi prémcsík jelezte lovagi rangját az idegennek, aki damaszkuszi rózsavíz illatát árasztotta maga körül, mint egy bálba készülő fiatal menyecske. Pedig látszott rajta, hogy túlvan az ötvenen, s néhány foga, ha kicsillant nevető ajkai közül, barna volt és erezett, mint az elefántcsont. Kövér, fehér, ápolt kezében vékony botot szorongatott, amely nagy, aranyos gombban végződött.

- Pfuj, undok, cicomás öreg cortegiano - állapította meg egy arra haladó teológus, aki Szent István dómjának iskolájában tanította a latin grammatikát, és néhány évvel ezelőtt Bolognában megismerkedett némely hiú és piperkőc humanistával.

Az idegen ezt sem hallotta meg, egyenletes lépéseit meg sem gyorsította, de mint aki már ismeri a járást, bekanyarodott a Hoher Marktra, s az öreg Bürgerschranne mellett meg sem állva, továbbkopogott a hegyes, apró kaviccsal fedett, fákkal körülültetett úton a Zsidó tér felé. Itt kissé megállapodott, megfordult, és hosszan utána nézett egy pirosra kifestett, rövid szoknyás, rongyos saruiban is kellemes külsejű lánynak, aki egy fürdőház kapuja alatt tűnt el, hátramosolyogva az előkelő idegen felé. Itt már százával nyüzsgött a nép, és az idegen észrevette, hogy az áradat magával ragadja az Am Hof széles, komor vásárterére. Hajósok és halárusok, céhek hosszú menete, diákok és csavargók összevissza keveredtek egy-egy pillanatra, míg a tanács emberei, poroszlók, zsoldosok és a lovagok szolgái el nem igazították az együvé nem való elemeket.

- Micsoda sokadalom ez? - kérdezte egy mellette eliramló, mezítlábas, rongyos nadrágú, bárány bőr bundás paraszttól.

Az nem értette az idegent, kiöltötte a nyelvét, és tovább szaladt.

Egyszerre kürtharsona zengett fel messziről, emberek rohantak ki minden kapuból, s a fekete kabátos, aranygombos, sörényes lovagot magukkal vonszolták a karmeliták temploma mögé, a fegyverszertár és a pénzverőház által beszegett tornatérre.

A régi hercegi vár épülete előtt feketén hemzsegett a sokadalom. A piacok most ürültek ki véglegesen, miután reggel a polgárok, a lelkészek, a burgbeliek, aztán a parasztok, a munkások és a napszámosok bevégezték vásárlásaikat. Szombat volt, hetivásár napja. A Hoher Markt felől özönlöttek a pékek, halárusok és zöldséges kofák, a Lichtenstegről pedig a mészárosok. A Stubenthor irányából lacikonyhások szedelőzködtek fel, hogy hazavigyék a maradékokat. A Graben tejeskannái is itt csörömpöltek, és itt nyargalásztak fel s alá a céhek maszatos apródjai, csúfot űzve mindenkiből, de különösen a vidéki parasztokból, amíg nem akadtak egy-egy markos Till Eulenspiegelre, aki szóval is meg ütlegekkel is megtanította őket becsületre. Itt sétáltak fel és alá a bursák és kotteriák, a diákszállók és internátusok vidám lakói, akiknek egy része szívesebben járta a bor- és sörpincék hagyma- és alkoholszagú, szabad lányok kacajától, kóbor zenészek hárfáitól, színészek, csepűrágók, kalandorok és zsoldos katonák énekétől hangos tavernáit, mint a hercegi akadémia fehér, komor termeit.

Az idegen férfiú arca fel-felmosolyodott az utcai élet látványosságain. Nyaka szabadon piroslott ki mélyen kihajtott gyolcsinge fehérségéből; tokája kettős redőben lógott széles, erős álla alatt, s vastag, egyenes orra meg-megrándult, ha megfacsarta finom szaglószervét az utca közepén folydogáló zsíros, festékes, poshadt, szennyes lé illata, amely a bőrkereskedők, cserzővargák, posztómosók műhelyéből, csapszékek és mészárszékek udvarából szivárgott a kanálisba. Szemmel láthatólag tetszett neki ez az élet, aminthogy mértéktelenül vastag végtagjai, lelógó, hegyes és minden lépésnél megremegő hasa, széles, piros, húsos arca, szelíd kék szeme és őszbe borult, dús, lengő sörénye alatt nem is lakozhatott másmilyen lélek, mint csak azé az emberé, akinek minden tetszik ezen a világon, mert neki magának rendben van a szénája, vagy ha nincs is rendben, de majd rendbe jön Isten segítségével. Lemosolygott arcáról az élet szeretete, és ha szemével végiglegelt az összeszaladt polgárleányok lenge, színes, minden lépésnél szétnyíló, testhez tapadó szoknyáján, összecsucsorította ajkait, és halkan csettintett a nyelvével.

- Nálunk ugyancsak csinosabb tollazatuk van ezeknek a kis madárkáknak, de itt is gyenge a húsuk, és meleg lehet - Herkulesre mondom - az ölelésük.

Asszonyokban is minden tetszett neki, csak fiatalság és egészség piros illatát érezze testükön.

Ember ember hátán tolongott a barnára avult, esetlenül égre törő, felül csúcsos, alul idomtalanul terpeszkedő, gerendákkal, bolti fülkékkel, korridorokkal körülszegett épületek között.

A kövér idegen próbát tett, hátha szóba tudna valakivel elegyedni. Mellette egy fehér csuklyába burkolódzott barát izzadott. Ahhoz fordult ékes latinsággal.

A karmelita nagyon megörült az ismeretségnek.

- Ez Keller János császári helytartó műve - magyarázta izgatottan. - Az Isten megverte ezt a várost! - sóhajtott utána keservesen. - Ó, Ausztria, ó, Bécs! Mi lesz belőlünk, nyomorultakból! Naponta két temetést végzek, és senki sem fizeti a stólát, mert a város körül van zárva, és az emberek azzal érvelnek, hogy háborúban nem kell fizetni a papnak. Ők még a háborúból is hasznot akarnak húzni, domine. Kiűztük a zsidókat, s most a kölni meg regensburgi kereskedők szívják a vérünket. A tanácsban minden második ember magyarpárti, a barbárokkal tartanak, uram, akik disznó testébe bújt ördögök és fajtalan hun hajadonok ivadékai, és megeszik a saját magzatjukat, ha az nem ígérkezik elég erősnek, hogy majdan rabolni, öldökölni és gyújtogatni tudjon.

- A magyarok emberhúst esznek? - kérdezte az idegen szelíd borzalommal.

- Gyermekhúst, uram - jajveszékelt a fehér barát. - És vérfertőzők, hazugak, hűtlenek, törökkel cimborálók és kegyetlenek a magyarok. Tolvajok.

A tömeg harsány rikoltozásokkal fogadta a kürtösöket.

- Akasztani visznek valami eretneket? - kérdezte az idegen.

- Annál is rosszabbat - sóhajtott a barát. - A császár és a város árulóit hozzák. Az ott ni, az a sovány, fekete, az Haidn polgármester, a másik pedig Tenk, a városbíró... Vagy te nem is tudod, mi történik itten?

Az idegen szomorúan rázta a fejét:

- Most jöttem Milánóból.

- Haj, haj, Milánó - sóhajtott a barát. - Az aztán a város, láttam a dómot, micsoda nép, micsoda fejedelem! Micsoda stólák, micsoda temetések!

- Miért akasztják fel a polgármestert?

- Hja, te nem értheted meg a mi nyomorúságunkat. A nép macskát és patkányt eszik, hatvannégy pfenniget kérnek egy font borjúhúsért. A külvárosokban minden ház üres, a fák kérgét és a mezők füvét nem a barmok rágcsálják, hanem a szőlőmunkások. Dögvész van az éhségtől, a kántor megette a faggyúgyertyát a klastromban, és senki sem akarja a stólát megfizetni.

- Miért nem kergetik el az ellenséget? - kérdezte az idegen jámborul.

- Hohó, te nem ismered Mathias Corvinust, a hunok barbár fejedelmét!

- Nem hallottam róla.

A barát összerázkódott, és keresztet vetett magára. Ördögűző szavakat mormolt, s odasúgta az idegen fülébe:

- Ő a démonok királya, Lucifer előfutárja, Belzebub követe, Asmodi helytartója. Varázsló, mágus, ördögidéző és a pokol főkapitánya.

Az idegen hitetlenül mosolygott. A tömeg keményen tolakodott előre, és irgalmatlanul nyomkodta az ő kövér hátát és oldalbordáit. Csurgott róla az izzadság, és fulladozott a piszkos polgárok kigőzölgésében. A barát pergő nyelvvel folytatta:

- Mátyásnak semmiféle földi hatalom sem tud ellenállni. Ha mereven ránéz valakire, az menten a halál fia. Ha segítségül hívja túlvilági cimboráit, vízzel áraszthatja el Bécset, magasztalja a szőlőt, elsorvasztja a rügyet, terméketlenné teszi a földeket, barmokat és asszonyokat.

- Honnan ez a nagy varázshatalma?

- Eladta lelkét az ördögnek. Ezért szüntelen olyanon töri a fejét, ami kedvükre van a pokolbeli hatalmasságoknak. Ezért olyan vérszomjas, mint Néró és Diocletianus. Már tizennyolc éves korában megverte és börtönbe vetette nagybátyját és az esztergomi érseket, akiknek királyságát köszönhette.

Az idegen arca megrándult, de érdeklődve faggatta a barátot:

- Vérszomjas ember az a Mátyás?

- Antikrisztus - nyögött a másik. - Már saját országában is gyűlölik, és sokszor fellázadtak ellene. De neki semmiféle földi hatalom nem képes ellenállni. Ellenfeleit földbe ásatja övig, és meztelen testüket nyíllal lövöldözi. Ha egy faluban egyetlen ellensége van, az egész falut elfogatja, s az ártatlanokat karóba huzatja, forró zsírban megsütteti, kutyákkal marcangoltatja, ágyúba gyömöszölve kilöveti, gégéjüket, beleiket kitépeti. Különösen szeret asszonyokkal kegyetlenkedni. Ezeket a hajuknál fogva felakasztatja, és meztelenül korbácsoltatja, csecsemőiket a mellükhöz szögezteti, vagy lyukat vágat a testükön, s azon dugja be a gyermekük fejét. A kisdedeket megfőzeti és anyjukkal megeteti...

- Kitől hallottad mindezt, domine? - kérdezte az olasz, és kabátja ujjával gyöngyöző homlokát törölgette.

- Beheim Mihálytól, aki a császár poétája és zsoldosa volt, az isten nyugosztalja.

- Én Drakul vajdáról, az oláhok fejedelméről hallottam ezeket a szörnyűségeket.

A barát ingerülten felcsattant:

- Drakul vagy Mátyás, egyre megy. Otthon Drakulnak hívják a barbár oláhok.

- Magyarok - javította ki az olasz.

- Egyre megy - erősködött a barát. - Barbárok. Ördög fajzatjai... ellenségeink, s nekünk, gyenge, gyámoltalan és bűnös bécsieknek vele, az Antikrisztussal kell megküzdenünk. Ó, Bécs, ó, Ausztria, széttépnek téged a fenevadak, a sátán kutyái, ha meg nem könyörül rajtad a mindenható Isten!

- Hát a császárban nem bízol? - kérdezte egy kevéske gúnnyal az izzadó lovag. - Hol van a császár, a birodalom, a pápa, az egyház?

A barát körülnézett, és egészen füléhez hajolt az idegennek:

- Már tavaly itt hagyott bennünket, s leveleket küld pénz és hadsereg helyett.

- Hát Miksa, a trónörökös?

- Menyasszonya szoknyáján ül, vagy a burgundi királyságért verekedik.

- A főurak?

- Tolvajok.

- A tanács?

- Tolvajok. Látod, ott evickél a hóhér kezei között a polgármester. Elcsente a gabonát a nép orra elől. Az a másik, akinek most szúrja ki a bakó a szemét, az a városbíró. No, az sem fogja többé az aranyait olvasgatni. Ilyenekre vagyunk bízva, s az Antikrisztus már St. Max és St. Paul hídján ütötte fel főhadiszállását. A császár meg leveleket ír - ismételgette káromkodva -, s azzal biztat bennünket, hogy az asztrológusok a magyar király közeli halálát jósolják a csillagok állásából, tehát nem érdemes pénzt és vért fecsérelni a védekezésre.

- Ha az asztrológusok mondják...

- Dögvész rájuk, valamennyire! - ordította a karmelita. - Csalják, lopják, meggyalázzák az embert... olyanok, mint az orvosok. Tőlem is egy bajor aranyat kért doktor Tichtel egy nyomorult köpölyözésért. Tolvajok.

Az elítélteket ezalatt a tér közepén felállított emelvényen marcangolták a hóhérok. A tömeg zúgott és káromkodott. Anyák felemelték csecsemőiket, hogy lássák az árulók és uzsorások bűnhődését. A barát magyarázta:

- Itt szokták a városbíró és a tanács ítéleteit végrehajtani. Itt vágják ki az eretnekek és hazugok nyelvét s a tolvajok karját; a szökevények lábát itt fűrészelik le tövestől az Isten szentséges nevében. Kerékbe törik a fajtalanokat, kiszúrják a szemérmetlenek szemét, megégetik a boszorkányokat, és felakasztják a rablókat és zsiványokat, de az árulóknak, uzsorásoknak nincsen méltó büntetésük e földön.

- Akár csak Drakul vajda udvarában - tette hozzá gúnyosan az idegen.

A barát az emelvényen ülő előkelőségekre mutogatott.

- Látja, az ottan dr. Keller, a helytartó s az a két vitéz, vértben, ezüstben és tollas fövegben: Hans Wultersdorfer és Strahl, császári kapitányok. Az a kis köpcös, az a dominikánusok perjele, az a hófehér aggastyán Fruman, az egyetem rektora.

- Ki olvassa az ítéletet?

- Pempflinger, az új városbíró. Megsúgom magának, hogy az is gazember, magyarpárti.

- És az az aranyláncos, prémkabátos, bársonysüveges?

- Az Een, a polgármester. Kétszínű, gyáva, alattomos fickó. Egyetlen derék ember van ott az emelvényen, azt mondom önnek, domine.

- Nos?

- A hóhér, aki most vágja le Lorenz Haidn kezét.

Az idegen összeborzadt. A nép üvöltött rémületében és bosszúja gyönyörűségében. A trombitások szakadatlanul harsonáztak, a papok hangosan mondták a könyörgéseket, a gyermekek sírtak, az asszonyok ájuldoztak, de felmásztak a bódék tetejére, hogy lássák a két városi elöljáró kínszenvedését.

- Úgy kell neki, miért rejtette el a gabonánkat!

- Pénzt találtak nála ládaszámra.

- Tépjétek ki hazug nyelvét!

- Dobjátok kerékbe, törjétek össze csontjait a tolvajoknak!

A céhek meglobogtatták zászlóikat, mint úrnapján vagy feltámadáskor. Senki sem tudta, félelemtől vagy örömtől reszket-e egész testében.

- Kenyeret, kenyeret! - ordították a külvárosiak.

- Ne öljétek a szerencsétleneket, inkább adjátok fel a várost! - kiabálták mások, de hamarosan elhallgattak, és véres fejüket tapogatták.

Az idegen tűrhetetlennek kezdte érezni a hőséget, a szorongást, a csatorna és a tömeg kigőzölgését és a barát fecsegését. Látni is alig látott valamit, csak mintha amfiteátrumban ülve nézne véres tragédiát. Közvetlen szeme előtt vonagló, rángatódzó vállakat, jobbra-balra hajladozó fejeket és hadonászó vörös, szőrös, kék eres, izmos karokat látott; azon túl a sapkás és kopasz fejek erdejét; tovább zászlókat és kimagasló alakjait a lovagoknak vagy zsoldos katonáknak; aztán egy emelvényt, rajta elmosódó, izgő-mozgó figurákat, homályosan, fetrengő, térdre bukó és kínszenvedésben vonagló elítélteket, nekigyürkőzött hóhérokat, akik ugrálva és nagyokat dobbantva dolgoztak, mint a mészárosok. Ezeken túl látta a hegyes kőházakat, néhány templomtornyot, amelyek nem szédültek le, nem roskadtak össze e vérfagyasztó színjátékra, végül az eget, amely borongós volt, fellegekkel terhes, baljóslatú és ólmos. A fellegeken túl elképzelte az Úristent, aki összeráncolja a szemöldökét, és villámaival szándékozik lesújtani.

Ennyit látott a kövér, nehéz selyem- és posztóruhájában lihegő olasz, és a gyomra émelyegni kezdett. Határtalanul megörült, amikor a tavaszi felhők nyiladozni kezdtek, és le-lepottyant a tömeg fejére egy-egy kövér esőcsepp.

Az emberek megdühödve kiabálták:

- Végezzenek a gazemberekkel! Látni akarjuk a fejét az uzsorás Tenknek. Ide a fejét!

Az eső sűrű cseppekben hullott a kiabálók fejére. A barát nyakába húzta kámzsáját, és halkan mormogott:

- Haragszik az Ég is... haragszik az Úr! Misericordia!

Aztán felkapta fejét, és harsányan elkiáltotta magát:

- Bécsiek, tartsatok bűnbocsánatot! Böjtöljetek és imádkozzatok! Nyakunkon az Antikrisztus, ó, Bécs, ó, Ausztria, Isten irgalmazzon nekünk, szegény bűnösöknek!

- Hiába minden vérontás, minden penitencia! - jajveszékelt egy dagadt képű, bozontos állú, nyurga, öreg fickó, kiszolgált zsoldos vagy megrokkant útonálló lehetett - a magyarok oly sokan vannak, mint a csillagok az égen.

- Adják fel a várost! - kurjantott egy hajós, aki Pozsony felé igyekezett áruival, de itt rekedt Bécsben, mert az ellenség hármas lánccal elzárta a Dunát.

A hajósnak nekiestek, és agyba-főbe verték. De azért elég sűrűn hallatszott:

- Ne csalják a népet! Könnyű a gazdagoknak! Azoknak teli van az éléstáruk.

- Kenyeret, gabonát!

- Két hét óta sótlanul eszem az útilapuból főzött reggelimet.

- Tolvajok!

Ez a szó végigzúgott a tömegen, mint örökké visszatérő refrénje egy nagyheti jeremiádnak.

Egy vállas, tagbaszakadt hentes elkurjantotta magát:

- Menjünk a falakra! Űzzük el a magyarokat!

Senki sem válaszolt.

A barát megrántotta szomszédja kabátját:

- Látod, egyetlen ember akar csak hadakozni.

- Miért van ez így? - kérdezte kíváncsian a lovag, és zsíros arcából mosolyogva nézett ki jóságos kék szeme világa.

A karmelita vállát vonogatta.

Villám hasította végig az égboltozatot, s nyomban utána két hatalmas dörrenés rázta meg az ablakokat.

- Mi ez? - hökkent meg a vitéz henteslegény. - Ilyen égzengést még nem hallottam.

- Ez inkább ágyúszóhoz hasonlít, mint égdörgéshez - jegyezte meg a rokkant zsoldos.

- Égzengés.

- Ágyúszó.

Így kiabáltak összevissza az emberek, és forgatták a fejüket, hogy honnan jön az újabb veszedelem.

- Nézzétek azt a felhőt! - jajdult fel a karmelita, és hosszú ujjával egy sötét, sűrűn gomolygó fellegre mutatott, amely rengeteg szekérhez hasonlított, hosszan előrenyúló, idomtalan vastag rúddal, s a rúd végén füstfekete pára kavargott.

- Az Antikrisztus ágyúszekere! - bődült el a rokkant katona.

- Felhőből lövi Bécset az Antikrisztus - mondta utána egy könyvkötő, aki az artium facultas kliense lévén, sokat hallott a mágusok tudományáról.

- Ágyú, felhő, Antikrisztus, Isten irgalmazz nekünk!

Az asszonyok belefogtak a Libera nos Domine szívet tépő dallamába.

- Bizonyos, hogy itt titokzatos erők munkálkodnak - súgta szomszédjának a barát. - Csupa titok és varázslat mindenütt. Tegnap, lám, a klastromban járt egy korneuburgi menekült, s elmesélte, hogy pont éjfélkor pokoli csörtetés, ugatás, üvöltés, bőgés, dobogás verte fel álmaiból. Kinéz, hát látja, hogy az országúton, erre Bécs felé, négyezer veszett kutya lohol kilógó nyelvvel, behúzott farokkal, véres horpasszal, ugatva, szűkölve, mint a megszállottak. A falka után négyezer disznó röfögött, mindegyik hátán egy-egy meztelen szűzleány.

- Boszorkányok? - kérdezte az olasz.

- Biztos, hogy boszorkányok. A magyarok ősanyái, akikből támadtak.

- Nos és azután?

- A disznók után ökörgulya loholt. Irtózatos szarvaikkal egymásba akadva, egymást legázolva, véres patakot hagytak maguk után. A gulya után fegyveresek vágtattak, tűzokádó lovakon, talpig vasban, csörömpölve, dobogva, de fej nélkül valamennyien. Ez a Mátyás fekete serege, amelynek feje sem látszik ki a vértből és a páncélsodronyból, amibe elbújnak a golyós fegyver és mérgezett nyilak elől. A vitézek után egyedül száguldozott egy óriási lovas, aranyban, vérben, verejtékben, mint...

- Az Antikrisztus - vágott közbe az idegen.

- Mátyás volt, Mathias Corvinus, és nincs előle menekvés, mert ő a mi hátunkon táncoló súlyos tenyere a büntető Úristennek - harsogta a pap.

Azután a szomszédaihoz fordult, és megáldotta őket:

- Hogy erőt ne vegyen rajtatok a gonosz, és fel ne perzseljen a felhőszekérből fejetekre hulló tűzeső. Ámen.

Sok asszony sírva fakadt, és a barát kezeit csókolgatta. Az eső keményen verte a koponyákat, a tömeg siettette a kivégzést.

- Gyorsan a fejét a semmirekellőnek!

Újra és újra megdörrent az ég, mintha földre zuhanna a mennyek boltozatja. Rettenetes csattogás, zengés, dördülés rázta meg a levegőt, szélvihar kerekedett, a házak ablakai csörömpölve hullottak a földre.

- Ez az Antikrisztus műve - hördült fel a karmelita, és kámzsája alól feszületet rántott ki, és az ég felé nyújtotta: az Antikrisztussal szembe a Megfeszítettet.

- Egyebet is tud ám az Antikrisztus! - kiáltott fel egy péklegény ijedt humorral, és bütykös ujjával keletre mutatott, ahol Mátyás tábora állott közvetlenül a Niclas-hídfő előtt. Mindenki abba az irányba pillantott, és a rémület kiáltása szakadt fel a torkokból. Ott apró, vörös lángok lobbantak fel a magasba, amelyeket velőtrázó dörrenés követett.

- Az Antikrisztus ágyúi! - ordított a szerzetes, s most már mindenki tudta, hogy az égi háború zenebonájába az ostromló Mátyás király is beleszólt.

Még Mátyás messzehordó lövegei sem tehettek kárt a város belsejében - ezt valószínűleg az ostromló hadvezér is tudta -, de az égzengés, orkánfütyülés, esőzuhogás rémítő hatását bizonyára ki akarta használni a bécsi szívek megdermesztésére.

- Az Antikrisztus harcba szállt a tolvajok és latrok érdekében! - üvöltötte a szerzetes, és bemenekült egy vastag falú ház bejárata alá.

Az emelvényen most már gyorsan végeztek az elítéltekkel. Haidn polgármestert felakasztották, Tenk városbírót pedig lefejezték.

A tömeg szétfutott. Félóra múlva üres lett a régi Burg tájéka, csak a halottak körül foglalatoskodott néhány törvényszolga, poroszló, bakó és lelkiatya. Asszonyok felmosták a vért, és a néptelen utcákon csakhamar megjelentek a nehéz, otromba halottas kordék, hogy kivigyék a hullákat a város erődítésén túl, a megbélyegzettek, latrok és öngyilkosok temetőjébe.

A kordét egy részegen dülöngő, rongyos ember kísérte. Az eszelős Thomas volt, aki az ostrom alatt két fiát elveszítette, és koldussorsra jutott. A szerencsétlen ördög szeméből potyogott a könny, és részeg, rekedt hangon ismételgette:

- Drága a kenyér, és olcsó az emberélet.


A szél elült, az eső éppoly hamar elállott, mint ahogy kerekedett, a nap újra kisütött, mintha e nyájas, meleg, óriás barátja, anyja, tápláló dajkája a földnek kizárólag csak az emberi kegyetlenség szörnyű pillanataira fordította volna el arculatát. Sugárzott, melegített, éltetett május végi derűs, megbocsátó kedvében, feledve a holtakat és új életre bátorítva az eleveneket.

Az idegen lovag is kibújt valahonnan, egy fából összetákolt bolt gerendái alól, és egykedvű nyugalommal visszasétált azon az úton, amelyen két órával előbb idejött. Barátja, a karmelita, néhány hebegő szóval elbúcsúzott tőle, és besurrant a kolostorba.

Az idegen utána mosolygott. Úgy látszik, kövér, puha kebelében olyan szív dobogott, amely a fecsegőket, rágalmazókat, korlátoltakat, babonás és kegyetlen képmutatókat is szerette.

Hogy átkozta az asztrológusokat - gondolta magában -, és az első mennydörgésre túlvilági szellemek, Antikrisztus, Asmodi és a fekete mágia jutott eszébe szegénykének.

Útközben komolyan elgondolkozott. Körülnézett a néptelen utcákon.

Mi történik itten? Látszólag minden izgalom megszűnt a városban, de a házak falain belül remegnek a szívek, és sötét gond, kétség és határozatlanság tépi az emberek agyát. Az árva Bécs ostroma már hónapok óta tart, sehonnan sem int segítő kéz, az éhség és munkátlanság nyomorult izgalma tűrhetetlenné teszi az életet. A tanács fele amellett erősködik, hogy fel kell adni a várost. Az egyetem is titkon ezt óhajtja, a polgárok unják a háborút, csak a császárral szemben szégyenkezik mindenki. Egymást marják, rágalmazzák inkább, és figyelik egymás mozdulatát, hogy kire foghassák majd rá a kezdeményezés gyűlöletes szerepét. Mátyástól rettegnek, de reménykednek is benne. Egy kis nemzeti megalázkodás árán sok jót lehet tőle várni: fényt, hatalmas udvartartást, bő élelmet, pénzt, a kereskedelem és ipar feltámadását. Bizonyára ezt latolgatják most a polgárok, akik életüket házuk szűk falai között töltik; a céhek, amelyek körmenetek, vasárnapi mulatozásaik, békés sörözgetéseik és vagyonosodásuk után siránkoznak. Nem értik sem a birtokosok, sem a papok, sem a hivatalos vezetők vonakodásait. A nagy napon a polgármester és a városbíró kivégzését nem is az ők, hanem a kenyértelen, izgága, munkájukat vesztett csőcselek és a zsoldos katonák kívánságára rendelte el a császár helytartója. A forradalmi indulatokat akarták ezzel levezetni: látványosságot és elégtételt adni a népnek, türelemre szoktatni véres szórakozásokkal, mígnem valami isten csodája el nem dönti a város sorsát.

Erről tűnődött útközben az idegen, és finom ajkát gúnyosan felbiggyesztette.

- Úgy kell a császárnak. Gyűlölöm a fajtáját, egész guelf csőcselékével együtt. Éljen a szabad, szép, független Latium, Vergilius és Cicero megszentelt földje. Gyűlölöm ezt a piszkos, pocsolya- és szemétdombszagú tömeget, németet, zsidót, csehet, morvát... pfuj...

Aztán elmosolyodott.

- Szegény férgek... kemény táncot járat majd velük az isteni Mathias! Ezek majd megtanulják, hogy mit tesz az: modern államban, imperátor alatt élni, mint egy római castrumban...

Nyomban el is komolyodott.

- Kár értük... Olyan szépen eljátszadoztak eddig öreg, nagy orrú, babonás, gyáva, fogatlan, vénasszony császárukkal. És milyen szép házakat építettek: kövezik az utcákat, ejnye, szorgalmas egy népség, azt meg kell adni nekik. Fákat ültetnek a gyalogjárók szélére... nini, hogy rügyeznek a cserfák és a gesztenyések... És csinosak az asszonyaik.

Őrjárat haladt el mellette. A vezetőjük tollas föveget viselt, és barna mechelni posztóban illegette vékony derekát.

- Adj Isten, vitézek! - szólt rájuk barátságosan.

Azok köszöntek, és tovább rótták az utcákat.

- Kár volna értük.

Egy vastag falú ház ablakmélyedéséből anya, két nagyocska leány és egy szőke fürtű gyermek kandikált a napsütéses, nedves, csöpögős, tócsás utcára.

Az idegen nyájasan intett feléjük.

- Hogy reszket a szívük szegénykéknek!

A szíve felmelegedett, és elképzelte a bécsiek boldog, derűs családi életét. Már sajnálta őket, és szeretett volna beállítani hozzájuk, egy pohár mézzel kevert sört és pirított ringilát, kerek, ropogós, finom cipót elfogyasztani.

- Tulajdonképpen miért is háborúskodnak az emberek? - tűnődött elérzékenyülve, s már megszerette a bécsieket, megbocsátott a császárnak is, és legjobban azt kívánta volna, ha minden a régiben marad, s ő előadásra jelentkezhetnék a hercegi akadémián latin és görög auctorokból.

A Lugeckre érve, nem látott mást, csak hazasiető, ijedt, szepegő polgárokat, részeg zsoldosokat, fuvarosokat, akik elkésve érkeztek a külvárosokból, egyetemi klienseket, docenseket és diákokat, akik a bursákba igyekeztek vacsorára.

Egy artista diák ittas fővel baktatott szembe az idegennel. Egyikét dúdolgatta azoknak a kedves és értelmetlen carmina buranáknak, amelyek mint jószagú ibolyák szegélyezik a középkori egyetemi élet egyhangú, száraz tarlóit. Egyenesen nekiment a jövevénynek. A lovag aranygombos, vékony botját tartotta a scolaris elé.

A diák hátrahőkölt, és dühös meglepetéssel bámult az idegenre. Látta, hogy lovaggal és olaszos külsejű öregúrral áll szemben, talán kóbor humanistával, vagy új magisterével az egyetemnek. Sokkal ittasabb volt azonban, semhogy türtőztetni tudta volna hetyke pajkosságát. Rápillantott az idegen tekintélyes hasára, kinyújtotta karját, megbökte mutatóujjával, és harsány kacagással latinul gúnyolódott:

- Hej, domine, mások hátul, a hátukon hordják ám a tarisznyát, te meg elöl viseled a poggyászodat?

Az idegen nyájasan nézett a fickóra, mintha a részeg diákokban is örömét tudná lelni alkalomadtán.

- Öcsém, okos ember elöl hordja azt a tolvajok országában.

Ő is harsányan beszélt, és latinul, úgyhogy a körülötte lézengő diákok meghallották. Az erős tréfán mindnyájan nevettek, mert a tolvajok alatt a polgármestert és a városbírót értették, akikkel az egyetem hallgatói örökös hadilábon álltak. Jólesett nekik, hogy a rovásukra új tréfát hallottak a vidám idegentől. Az öregúr azonban komolyan szétnézett, és megkérdezte tőlük:

- Nem mondanátok meg, hogy hol lakik Messer Niccolo Teschler, a gazdag kereskedő, diplomata és hadvezér?

A diákok megmutatták a házat, ahol Nicolas Teschler, a legelőkelőbb posztó-nagykereskedő és földbirtokos, császárok és püspökök, tudósok és bankárok barátja, a város leggazdagabb polgára lakik.

Teschler háza három utcára szóló hatalmas kőpalota volt, arccal a Lugeckre, jobb szárnyával az alsó, baljával a felső Bäkkerstrasséra könyökölve. Valamikor a regensburgi kereskedők árulerakodó csarnoka volt, s erre emlékeztetett a lépcsőzetes oromzat alatt magasba nyúló, háromszög alakú homlokzaton látható freskó, amely Regensburg városát ábrázolta ezzel a felírással:

Mich Regensburg bewahre allezeit
Die allerheiligste Dreifaltigkeit.

A front fehérre vakolt terméskő falán ornamentális díszítések árulták el a bécsi festőcéh - schilterek - ügyességét. A gazdag háziúr a festőcéh nagymesterével, Rueland Farkassal díszíttette a Regensburgerhof büszke homlokzatát.

Kétemeletes volt a palota, s az első emelet magasságában jobbról-balról két széles erkély nyúlt ki az utca fölé, meggörnyedt mitológiai emberalakok - jobbról egy gigantikus nő, balról egy óriás férfi - hátára súlyosodva rengeteg kőterhével. A két erkély alatt díszlett a tulajdonos hódolata a város iránt: Bécs címerpajzsa egy angyal kezében. A kettéosztott pajzs egyik mezejében vörös alapon a városi kereszt, a másikban az osztrák szövetségi címer.

A palota széles tölgyfa kapuja tárva-nyitva várta az udvarba begördülő szekereket, amelyek a hetivásárról jöttek haza éjjeli pihenőre. Más szekerek ellenben kifelé tartottak, megrakodva gabonával, liszttel, borral, főzelékkel. A gazda pincéjéből, padlásából és kamráiból kerültek elő ezek a drágaságok, és útjok a városház felé vezetett, ahol az éhező polgárság számára a tanács élelmiszert gyűjtött és osztogatott.

Az idegen lovag befordult a kapun, és eltűnt a széles, mély, bolthajtásos bejárat homályában.

Éppen meghúzták a harangot a Szent István-dóm nagytornyában.

A városház felől néhány tanácsúr és egyetemi doktor alakja tűnt fel az alkonyodó nap lila fénynyalábjaiban.

- Ah, a magisztrátus! - suttogtak a diákok, s egyikük hirtelen a homlokára csapott:

- Jó volna jelentést tenni nekik a gyanús idegenről.

- Az ám - felelt a másik -, gyanús volt, átkozottul gyanús.

- Nem láttad, hogy járt a szeme körös-körül? Hogy figyelt! Hogy faggatott bennünket! Milyen bőbeszédű volt!

- Szidta az elöljárókat. Tolvajoknak nevezte a polgárokat.

- Tolvajok városa: Bécs, ezt mondta a gyalázatos.

- Kém volt, esküt teszek rá.

A részeg diák, egy gazdag bécsi fuvaros fia, húsz éve adós az artium első vizsgájával, újra a homlokára csapott.

- Mátyás király volt, maga Mátyás király, erre megesküszöm.

A diákokban elhűlt a vér. Sok kósza legenda járt a magyar király kémkedéseiről. Egyszer itt látták, máskor ott, parasztruhában, talyigásnak, drótosnak, közkatonának, hajóslegénynek öltözve, gyümölcsárus kofa, kolduló barát vagy öreg javasasszony képében. Miért ne jelenhetnék meg egyszer olasz vagy spanyol tudós tógájában?

- Mátyás volt, Corvin Mátyás - esküdözött nyomban valamennyi.

Nyomban jelentették az odaérkező rector magnificusnak.

Dr. Frurnán, ősz, egyenes, szikár pap, többszörös magiszter, prépost és kanonok, összeráncolta a homlokát.

- Milyen volt az ismeretlen?

- Alacsony, kövér.

- Hosszú, szikár, vörös hajú.

- Görbe lábú, nagy orrú.

Ilyen feleleteket adtak a diákok, s az egyik tanár, Tichtel János dr., egyetemi orvos és csillagász, haragosan rázta a fejét:

- Mátyás király erős, izmos, alacsony, széles vállú, vöröses hajú, nagy orrú ember, a negyven körül. Ilyen volt az idegen?

- Ilyen volt, egész kicsiny, vörös, rezes orrú részeg fickó.

Arra jött az őrjárat a mechelni posztóban kényeskedő vezetővel.

- Nem láttatok idegent a körjáratnál?

A vezető jelentette, hogy egy nagy bajuszú, szakállas, kékkabátos tudós tűnt fel nekik, aki erősen kémlelte a Zsidó utca táját.

- Mátyás volt, a magyar király! - rivallt rá a diákok csapata.

Egyszerre feltűnt a Lugeck szögletén egy vastag, fehér karmelitacsuha.

- Nem látott atyaságod gyanús kémkedő idegent a városban kószálni?

A karmelita arca kiragyogott.

- Egész nap a nyakamon lógott, és tűrhetetlenül faggatott az erődítésekről.

- Milyen volt az ábrázata?

- Zsíros, vörös, ragyogó. A szeme kék, az orra egyenes, húsos, borotvált képű, a tokája két redőben omlott a nyakára. Nem is volt nyaka, olyan kövér volt, mint egy anyakoca.

- Elöl hordta a tarisznyáját - jutott eszébe a fuvaros fiúnak.

- Rengeteg teste volt - bizonyította a karmelita. - Dongott alatta a föld, és úgy szuszogott a jámbor, mint egy ellő tehén.

- Mátyás király volt! - ujjongtak a diákok.

- Nem Mátyás volt - jelentette ki Tichtel, az orvosdoktor.

Pempflinger, a magyarpárti városbíró is közbeszólt:

- Én ismerem Mathias Corvinust. Széles vállú, csontos, de nem kövér, s az orra nem egyenes, hanem horgas és széles, mint a saskeselyűé.

- Az, az - erősítette a karmelita. - Csontos volt, és sasorrú. Király volt, már a szaga elárulta.

- Elöl hordta a tarisznyáját - ismételgette bárgyú röhögéssel a részeg diák -, és sasorra volt a fickónak.

Az egyetemi doktorok zavartan csóválták a fejüket, és bosszúsan dörmögve odábbálltak.

A karmelita foga vacogni kezdett a félelemtől.

- Mátyás király volt, kétségtelenül. És én miket beszéltem neki Drakul vajdáról, Antikrisztusról és a gyermekevésekről! Isten irgalmazzon elveszett lelkemnek!

Aztán hirtelen kihúzta magát, és harsányan felkiáltott.

- Igen, ő volt, az Antikrisztus! Jöjjetek testvérek, kutassuk fel, és fojtsuk a kanálisba.

Ez az egyetlen módja, gondolta, hogy kimeneküljön a maga veszedelméből.

Az őrjárat hozzácsatlakozott a diákokhoz, a karmelita a Lugeck boltjai alól előlármázta a mesterlegényeket, s útnak eredt velük, hogy Mátyás királyt, az új Antikrisztust kinyomozza és belefojtsa a kanálisba.

 

II

A lobogó sörényű, kövér arcú idegen Teschler Miklós házában megszólította az első léhűtőt:

- Merre van a gazdád irodája?

Az üzleti helyiségek, irodák, minta- és árucsarnokok, raktárak és boltok a földszinten voltak, itt dolgozott most az esti órákban Teschler maga is, és itt fogadta termetes külföldi vendégét. Az idegen szertartásosan meghajolt, és olaszul köszöntötte:

- Messer Niccolo Teschler, baccalaureusa a kitűnő ferrarai egyetemnek, dicső emlékezetű tanítványa a nemes Guarinónak, légy üdvözölve.

A kereskedő csodálkozva tekintett a jövevényre, aki ravasz mosollyal németül folytatta bókjait:

- Ha nem csalódom, uram, ön nekem tanítványom volt 1456-ban a páduai kerteken túl fekvő elyseumi kis tanyán, a márványtornácos Villa Montagnaneában, ahol sötéten bólongató ciprusfák alatt Janus Pannonius és Prothasius mellett Niccolo Teschler írta a legpompásabb epigrammákat.

A kereskedő felugrott:

- Csak nem Galeotti Marzio áll előttem, Merula és Philelpho legyőzője, az Academica Platonica koszorús tagja, a pápa és Lorenzo il Magnifico kegyeltje, a világhírű latin és görög nyelvész, filozófus és csillagász?...

- ...És ez idő szerint a dicső Mathias Corvinus könyvtárosa, fiának, János hercegnek nevelője, a francia királynak örökös udvari asztrológusa, a kabbalista tudományok saragossai doktora, Aragóniai Beatrix őfensége felolvasója, és az ön legalázatosabb szolgája - folytatta Galeotti komoly és ünnepies meghatottsággal.

Megölelték egymást. A kereskedő abbahagyta munkáját, és vendégét felvezette az első emeletre. Már a lépcsőn elkezdték cserélgetni ifjúkori emlékeiket.

- Hej, hej, annak csaknem harminc esztendeje! Te akkor nyurga, törékeny derekú, lenhajú, sápadt fiú voltál, aki Guarino mester internátusában alig bírtad a szigorú böjtöket, erőltetett attikai tornákat, végeszakadatlan memorizálásokat és titokban művelt duhaj italozásokat. Mert Guarino derék, öreg álszent fickó volt, aki feleségét hat fiú és hét leány erejéig becézgette, de maga is nagy kedvvel olvasta Beccadelli és a mi Pannoniai Jánosunk szerelmi költeményeit. Olyan korú lehettél, mint Csezmicei János, a nagyváradi püspök unokaöccse és ifjabb Vitéz János, aki most a király kancelláriai ügyvivője és veszprémi püspök... odaát van a táborban - hunyorgatott hozzá Galeotti jelentőségesen.

A kereskedő csendes, mély orgánuma meghatottan zendült fel a régi, vidám napok emlegetésekor.

- Aztán pedig Pádua mellett, a te villádban tanultuk a latint és görögöt tiszteletreméltó feleséged, donna... donna...

- Paulina... ízletes lombardiai konyháján - mosolygott a humanista.

- Remélem, életben van, és számos szép gyermek anyja.

- Meghalt az Úr kegyetlen akaratából... - válaszolt Teschlernek -, miután Jakabot, Euphemiát és Candidát hagyta nekem vigasztalásomra.

- Azóta özvegyen éldegél doktorságod?

- Nem jó az embernek egyedül lenni, mondja az írás, és gyermekeim anyjává egy erényes magyar nőt tettem, akiben még ma is nagy kedvem telik. Tőle van János nevű fiam és két szép hajadon leányom, éppen megéretten a házasságra és az anyai méltóságra. És ön, messere?

A kereskedő bevonszolta őt egy nagy, márványba épített faragott tölgykapun át a családi lakosztályba.

- Itt van feleségem, Veronica von Regensburg, két fiam és kicsi Dorotheám anyja.

A ház úrnője röviden üdvözölte a vendéget, akinek szeme-szája elállott az asszonyi lakosztály káprázatos fényén, a selyemből való falkárpitokon, Kisázsiából és Bizáncból való szőnyegeken, velencei csipkefüggönyökön és nagy hollandiai mesterek szentképein. Teschlerné finom, germán típusú, harmincöt éves, szőke asszony volt, aki egészen a lovagi rend úrnői szerint öltözködött. Otthon való egyszerűsége kissé ósdi volt. Barna selyem, szoros, fűzőre simuló, bokáig érő egybeszabott köntös omlott le magas termetéről, amelyet derékban sugárzó drágakövektől hímes aranyöv - dupfeng - szorított össze, hogy az úrnő karcsúságát kiemelje. Finom, barna selyemcipője hegyes és kissé felkunkorodó orrával a régi lovagvárak hölgyeire, a Minnesänger eszményképeire emlékeztetett. Ékszer nem volt sem a fülében, sem a karján, sem az ujjain. Csak az övéről lógott le aranyláncon egy kis táska, amelyből kézitükör nyele és kulcsok kandikáltak elő. Haját, amely dús, sima és szőke volt, mint Aphroditéé, kereszt alakban aranyos hímzésű fekete selyemszalagok szorították össze fehér halántékától szabadon hagyott gömbölyű nyakáig.

Galeotti a szája szélét nyalogatta.

Micsoda asszony, micsoda szépség, micsoda nyugtalanság! - gondolta magában, s szeretett volna a maga éveiből, amelyek visszatarthatatlanul törtettek az ötvenek vége felé, vagy húszat elsikkasztani.

Az úrnő engedelmet kért, hogy utánanézzen a konyhának, Teschler pedig elvitte vendégét az U alakú épületnek a két Bäckerstrasse felé nyúló szárnyaira, hogy raktárait megmutogassa.


Földszintet és három alacsony emeletet foglaltak el ezek a bolthelyiségek; mindenütt rend és tisztaság; felügyelők, írnokok, céhbeli legények és szolgák sürögtek-forogtak a raktárakban, amelyekben az ostrom óta rengeteg tömegben gyűltek fel az áruk. Teschler először a posztóvégeket mutatta meg, amelyek keletről, Perzsiából, Konstantinápolyból, meg a brüsszeli, mechelni, yperni, brabanti, tirlemonti, firenzei és veronai gyapjúgyárakból kerültek ide, és Lengyelország, Moszkva, Berlin, London, az északi tartományok meg Magyarország felé várták az utak felszabadítását.

Galeotti feje szédült, ahogy Teschler elmagyarázta:

- Ez itt a rajnai vörös és kék gyolcsok állványa, amott ingeknek való bizánci saben, távolabb díszruhák selyme, bársonya, szövete várja a vevőt. A harmadik teremben vannak a prémek: hermelin, coboly, nyest, vakondok, róka, farkas Magyar-, Lengyel- és Oroszországból. Külön terme van az aranyfonálnak, rojtoknak, hímzett selyemnek, csipkéknek, külön a szőnyegeknek, görög, török, perzsa és hindu függönyöknek.

- Micsoda kincsek, micsoda kincsek! - sóhajtozott Galeotti megrendülve. - Ó, ti boldog bécsiek!

Teschler legyintett a kezével.

- Bécs napról napra hanyatlik. Ma már alig tud megbirkózni a német Hansák versenyével. Másképp volt ez a múlt századokban. De amit az első Habsburgok szereztek városunknak, az a mostani császár keze alatt lassankint elsikkadt. Azelőtt se a passaui, se a regensburgi, se az északnémet kereskedőknek nem volt szabad máshol kirakodni, mint Bécsben. Bécs vitte az árukat Velencébe, Budára, Lengyelországba és Konstantinápolyba. III. Frigyes megengedte a brünnieknek, hogy közvetlenül kereskedjenek Velencével, majd árumegállító jogot adott a hainburgiaknak. A kölniek Bécs elkerülésével közlekednek Magyarországgal, s Verona Innsbruckon át viszi portékáját Augsburgba és Regensburgba.

- Buda pedig úszik a jólétben - vetette oda látszólag meggondolatlanul Galeotti, és hevesen sajnálkozott a bécsieken. Aztán az épület bal szárnyán felrakott szerszámokat, díszbőröket, strucctollakat, női piperecikkeket, üveg-, majolika-, kristály-, papírneműeket, az ipar és művészet újdonságait magasztalta.

- Hej, ha nagy orrát bedugja ide Mátyás, hogy kiürül ez egykettőre! - kurjantott lelkesen Galeotti, és elmesélte, hogy a ferrarai és nápolyi udvarok mellett a budai udvar szereti legjobban az új pompát és a ritka drágaságot.

Teschler elgondolkozva hallgatta barátja vidám fecsegését.

- Annyi bizonyos - szólalt meg később komoly elborulással -, hogy így nem tarthat soká.

Éles, erős harangcsengés sikoltott végig az épületen.

- Vége a munkaidőnek, estebédre csengetnek - magyarázta Teschler a vendégének.

- Pedig én a borospincéket is szerettem volna megnézegetni - szakadt ki a vallomás Galeottiból, aki tudta, hogy a ház alatt barlangépítmény húzódik el, folyosókkal, alagutakkal, tele nemes osztrák és külföldi borokkal, mert Teschler volt Bécs legnagyobb szőlőbirtokosa és borkereskedője is.

- Majd az estebédnél meglátjuk a mintákat - nevetett a házigazda, és felvezette vendégét a második emeleten levő, ebédlőnek is használt lovagterembe.


Itt ősi szokás szerint házilag készített, mézzel kevert sört ittak egy pohárkával, majd hozzáláttak az estebédhez, amely alatt sáfránnyal, borssal és mézzel készített tojáslevest, puhára gőzölt, vajban pirított, szalonnával megtűzdelt pávahúst, borjúszeletet, fánkot, tortát, pármai sajtot és gesztenyét szolgáltak fel az uraságoknak.

Teschler és felesége gyönyörködve nézték a humanista emberfeletti étvágyát. Bizonyos félelemmel teltek el iránta, aki egymaga annyi pávahúst emésztett el, mint amennyi az éhező Bécsnek öt népes családját táplálni tudná reggeltől estéig.

Galeotti azonban nyugodtan és mosolyogva evett, mint egy dőzsölő Bakkhosz az Olümposzon. És egyre-másra töltötte magának a dél-tiroli, szerémi, görög és cyprusi borokat. Végül megállapodott egy gyökerekkel és fűszerekkel felforralt, aztán jégbe hűtött és nádmézzel megédesített, Hippokras nevű bornál, amely a háziasszony készítménye volt, s lelkes tirádákban magasztalta annak mitológiai zamatját és a Vénusz-hegyi liliomokra emlékeztető illatát. Közben pedig, jól szemügyre vette az arany- és ezüstedények között büszkélkedő, karcsú, ragyogó, tűzszínekben szikrázó velencei kristálypoharakat, aminőkhöz hasonlót a firenzei Mediciek asztalán látott mint szemkápráztató újdonságokat.

Az utolsó falat ételnél Teschlerné felemelkedett, és visszavonult az első emeleten étkező gyermekeihez.

Galeotti magára maradt régi barátjával. Hatalmas kezébe ragadott egy üvegpoharat, és latin hexametert mondott a családi élet és a hitvesi szerelem szentségére. Aztán elmondta, hogy amióta Teschler, Janus Pannonius és Prothasius elhagyták az ő montagnaneai villáját, sorsa rosszabbra fordult, s azóta a vándor humanisták cifra nyomorúságában tengeti életét.

- Ezelőtt éppen huszonhét esztendeje látogattam meg először Mátyást, a magyarok fejedelmét. Ismeri messere ezt a büszke, nagy sast a Kárpátok alján, ezt a modern Hannibált és Scipiót egy személyben, ezt az oroszlánsörényű, dörgő hangú, páncélos, ágyús, tűzokádó Caesart, ezt a barbár Trajanust, ezt a budai Matthias il Magnificót?

- Tizenöt éve, ezernégyszázhetvenben volt a vendégem, itt a teremben a császárral és császárnéval együtt - felelt elgondolkozva a házigazda. - Fiatal legények voltunk mind a ketten, s bált adtam a tiszteletére, amikor itt Frigyessel a trónörökösödésről és Podjebrad György cseh király pretenzióiról tárgyaltak. Emlékszem rá... nem volt szép legény, és kissé gőgös és barbár volt, mint Attila fiatal korában... de nem volt itt asszony, aki első intésre karjai közé ne dobta volna erényeit. A férfiak féltek tőle, az asszonyok imádták...

- Mert az asszonyok erősebbek a férfiaknál - jegyezte meg Galeotti.

- És romlottabbak - vélekedett a kereskedő. - Ők mindent az érzékiségükön keresztül végeznek, a kielégülés sóvárgásában.

- Ne bántsd az asszonyokat - szólt közbe elérzékenyülve a humanista. - Mi, férfiak, a szerelemben szépséget, bujaságot, Erósz művészi játékait keressük, ők megmérik a férfiak emberi nagyságát, és csak a határtalanság előtt hódolnak meg érzékiségükkel. Ebben különbek a férfiaknál. Látja, domine, odaát Budán példátlanul erkölcsösek és gőgösek a némberek. Ott nincs házasságtörés, fajtalanság, leánycsábítás és asszonyszöktetés. Miért? Mert ott minden asszony Mátyásba szerelmes, és a királynak tartogatja magát. Hozzá hasonlót nem találván, mindenkivel szemben megközelíthetetlenek.

- És Mátyás?

- A király bölcs elme, és csak annyit merít a forrásból, hogy az iszap fel ne zavarodjék.

- Mértékletes?

- Finnyás. Nem szereti azt a poharat, amelyből már más is kóstolgatott. Csak a hajadonok szeplőtelen szemérmét fogadja el, ha fel akar üdülni szépségben és az élet mosolyában... Ez a ciprusi fűszeres bor, ez a Hippokras isteni ital. Igyunk.

Fenékig ürítették a hatalmas kristálypoharat.

Galeotti elmesélte, hogy élete ifjú éveiben bejárta Itáliát, Spanyolországot, Angliát, a francia király országait, Bolognában az egyetemen néhány évig tanárkodott, sokat veszekedett görög és olasz humanistákkal, néhány könyvet írt, amelyekben sikerült az emberek bámulatát kivívnia hittudományi, katonai, orvosi, történelmi, nyelvészeti, csillagászati és költői eszméivel.

Miután kis szünetet tartott, és megdicsérte a lovagterem sötét tónusú olasz bútorzatát, a faragott asztalt, a padokat, a falakon, bútorokon és földön szétterített keleti szőnyegeket, a bronz kandelábert, amely dél-olaszországi ásatásokból látott napvilágot, a sarkokban felállított antik bútorokat, etruszk vázákat, római fegyvereket és a kandalló márványfiguráit, leírta útjait, amelyeket két évvel ezelőtt Angliában tett, sikereit III. Richárd udvarhölgyei között, II. János portugál király, Katolikus Izabella és I. János dán király környezetéből sikamlós adomákat mondott, és elrecitálta Janus Pannoniusnak néhány emlékezetében maradt erotikus elégiáját.

Közben leszállott az éjszaka, az utcai őrjáratok hangos szóval hívogatták egymást, a domonkosok tornyából messzeható hang kürtölt végig a városon, amely a korcsmák záróráját hirdette, néhány löveg robbant fel a bástyákon... s ezek a komor éjszakai hangok élesen válva ki a pihenő város csendjéből, megborzongatták a két ivogató ember szívét.

- Hej, csak nyakunkon ne volna a veszedelem! - sóhajtott Teschler önfeledten.

- Nem tart már sokáig - hunyorított Galeotti. - Tudja meg, messere, hogy én Mátyás táborából jövök.

Teschler megrezzent.

- Kémkedni jött, messer Marzio?

- Eszem ágában sincs a kémkedés, uram. Csak untam a tábori élet egyhangúságát. Mátyásnak nincs is szüksége kémkedésre. Mindent tud ő, és több barátja van itt neki Bécsben, mint ellensége. Múltkor is megjelent nála két úr, és felajánlotta a város átadását. A király maga beszélte tegnap az estebédnél.

- Ki volt a két sehonnai?

- Dr. Hunger és Herr Zwietracht...

A kereskedő elpirult, és zavartan nevetett.

- Eh, beszéljünk másról, Messer Galeotti. Beszéljen a kalandjairól.

Galeotti látta, hogy itt nincs kivel összeesküdni. Nem is volt már kedve. A fűszeres bor elémelyítette. Malváziait kért, amely erős, nemes, komoly férfinak, tudósnak és olasznak való ital.

- Ördög vigye el a politikát! Utáltam teljes életemben. Szeretem a fényt, a meleget, a dalt, a puha, tollas selyemágyat, a fehér, izmos, kereken párnázott ifjú női testet, és Mathias Corvinus bársonykötésű, aranycsatos könyveit. Nincs tovább.

Galeotti ismét felhajtott egy pohárral, kis ideig gyönyörködött a velencei kristályüveg átlátszóságában és gyémántfényes, tarka csillogásában, megnyalta húsos alsó ajkát, nyakát hátraszegte, és folytatta:

- Ó, ennél még sokkal csodálatosabb dolgokat mesélhetek önnek, messer Niccolo. A hármas világnak - az elementáris, mennyei és intellektuális köröknek - egyetlen titkuk sincsen a számomra. Ismerem valamennyit, és néhánynak esztelenségét éppen úgy fel tudom fogni, mint a többiek isteni mélységét és nagyszerűségét.

A regensburgi kereskedő már nagyokat pislogott, és rövidre vágott szőke szakállát simogatta.

Galeotti észrevette, hogy a házigazda álmos. Hirtelen felemelkedett, és hahotára fakadt.

- Szemtelen fickók.

- Kik? - kérdezte Teschler csodálkozva.

- A diákok. Kigúnyolták a batyumat, amelyet itt hordok, ni, a kabátom alatt - nevetett a humanista, és fehér, puha tenyerével a hasát veregette. - Pedig nem árt, ha az ember elöl hordja tarisznyáját a tolvajok hazájában.

Teschler nem tudta elgondolni, hogy a humanista mit nevet oly félelmes, rengő, könnyhullató nevetéssel.

Galeotti pedig jó éjszakát kívánt, elvonult a szobájába s öt perc múlva horkolása megremegtette az ablaküvegeket.

 

III

A dominikánusok zárdatemplomának toronyórája - az egyetlen toronyóra Bécsben - alighogy elütötte éjfél után a kettőt, pokoli dobogás, kiabálás, dörömbölés és kurjongatás verte fel álmából a humanistát. Fütykösökkel döngették a ház kemény tölgyfa kapuját, csörömpöltek a bejárat mellett a fronthoz ragasztott kirakodó bolt üvegtáblái... a folyosókon lótás-futás támadt.

Galeotti kiugrott selyemtakarós, tollpárnás, bársonymennyezetes ágyából, amelyben, mint egy pihefészekbe befészkelődve, fejedelemnek vagy bíbornoknak képzelte magát. Ruhát kapott magára, és kifutott a folyosóra.

- Forradalom, lázadás, betörők, gyilkosok, rablók! - ordítoztak Teschler cselédjei, és fejszékkel, vasvillákkal, tűzpiszkálókkal meg dorongokkal rohantak a kapu alá. Néhányan kézifegyvert rántottak elő a fegyverteremből, puskát és íjat, buzogányt és régi lovagi kardot, ami kezük ügyébe akadt.

Maga Teschler nyomban kijózanodott mámorából, és elszántan kilépett az erkélyre, hogy megismerje a veszedelmet, amely oly hirtelen támadt a Regensburgerhof körül.

Künn a Lugeck terén ezernyi néptömeg hadonászott, fenyegetőzött és szitkozódott. Elöl egyetemi diákok és céhbeli legények kiabáltak, és fütykösökkel döngették az ajtót.

- Itt bújt el az Antikrisztus! Halál Mathiasra! Add ki nekünk Ausztria hóhérját!

Ilyen szavak harsogtak ki az eszeveszett ordítozásból, s Teschler komolyan megrémült, hogy megostromolják és felpörkölik drága palotáját. Különösen súlyosnak látta a helyzetet, amikor a tömegben sok városi zsoldost, céhbeli elöljárót és papot fedezett fel, akik tekintélyükkel fedezték a csőcselék merényletét.

Az ostromlók vezérét is rögtön felismerte. Ez Pater Wenzell karmelita barát volt, szenvedélyes és egzaltált ember, de jó hazafi, nagy tekintélyű a nép előtt, és az asszonyok kedvence. A fehér csuhás, kötéllel átkötött derekú szerzetes a feszületet tartotta magasra, és latin ördögűző formulákat harsogott.

- Vele voltam egész nap, de elvarázsolt ördögi tekintetével, s nem ismertem fel a pokol fajzatját! Hozzátok ki a cudart, dobjátok a kanálisba az Antikrisztust!

Lézengő zsoldosok, akiknek az erődítéseken kellett volna lenniök, de a tavernák előtt ólálkodtak, nyomban felismerték a rablás és fosztogatás lehetőségét. Égő kanócokat dobáltak a házra, és nyilakkal lődözték az erkély alatt görnyedő mitológiai kőóriásokat.

Valaki megkondította a domonkosok nagyharangját, és tüzet jelzett vele. Erre nyomban megszólaltak a Szent István-dóm, a Jakab-templom, a Mariastiegen, a skót barátok, az Augustinus-zárda, a Szent Márton-kórház harangjai is, az éjjeliőrök harsány lármával verték fel a lakosságot, és egész Bécs összefutott a Regensburgerhof előtt.

A lebujok, fürdőházak, menedékhelyek és a szabad lányok tanyái ontották a csőcseléket. A bursák kiürültek, s a skolárisok hiányos öltözetben szaladtak a látványosság felé.

Megjelent a polgármester, Een István is, a tanáccsal és a kapitányokkal, akik rendet igyekeztek teremteni a feldühödött néptömegben.

Pater Wenzell mint egy új Kapisztrán János vezette az ostromot. Felkiabálta Teschlernek, hogy Michael Grunau diák, a st.-niclasi fuvaros fia tanú arra, hogy ide bújt el az Antikrisztus.

A részeg egyetemi hallgatónak éjfél után csakugyan eszébe jutott, hogy az idegen, aki elöl viselte a tarisznyáját, a regensburgi ház kapujában tűnt el szemei elől.

Teschler kétségbeesetten védekezett a gyanúsítás ellen. Lekiabált a polgármesternek, hogy teremtsen rendet, s ő maga a tanács tagjaival s a zsoldosok kapitányával kutassa át a házat.

Amíg erről tanácskoztak, Teschler mellett az erkélyen fekete posztótalárban, selyemingben, kihajtott fehér gallérjából kidagadó nyakkal megjelent Galeotti, és barátságosan mosolygott az őrjöngőkre. Olyan szemmel tekintett a megdühödt fenevadakra, mintha azok ünnepelni jöttek volna össze, és várnák az ő fennkölt, cicerói latinságú orációját.

Elgyönyörködött a fáklyák, olajlámpák, égő rőzsekötegek imbolygó, füstölgő, szurokszagú lángjaiban, a vonagló, ugrándozó, hadonászó emberek komikus mozdulataiban, és vidáman üdvözölte régi barátját, a karmelitát.

A tömeg diadalordításban tört ki, ahogy őt megpillantotta.

- Adjátok kezünkbe Mátyást, a gyermekek, aggok és asszonyok gyilkosát, a korneuburgi bestiát, aki végigperzselte földjeinket!

- Halál az árulóra! - fenyegetőztek és Teschler felé rázták az öklüket.

A polgármester nem hitte, hogy Mátyás ily könnyelműen kitenné magát a bécsiek dühének, és féltette Teschlert, aki előkelő polgár volt, egykor a város feje, diplomatája és katonai parancsnoka, és oly gazdag, hogy saját zsebéből kifizetheti az egész hadisarcot. Rendet teremtett tehát, zsoldosokkal visszaszorította a népet, és elfogadva Teschler ajánlatát, kellő kísérettel felment a palotába. Kiállt az erkélyre, és végigmérte az idegent.

E pillanatban a tömeg benyomult az ajtón, s Pater Wenzell és az egyetemi diák, a délutáni járőr vezetője, meg néhány polgár, akik látták a gyanús idegent, pár ugrással felhatoltak az erkélyre.

A polgármester nem akadályozta őket, mert úgy vélte, hogy így könnyebben eloszlatja a kémkedő Mátyásról támadt legendát.

- Mátyás, Corvin Mátyás! - üvöltötte a tömeg a ház alatt, és Grunau, a fuvaros fia, dühösen szemébe vágta a humanistának:

- Te vagy az Antikrisztus! Megismerlek a görbe orrodról.

A járőr mechelni posztóban feszítő vezetője hozzátette:

- Ismerem a gézengúzt. Szolgáltam nála a fekete hadseregben. Corvin Mátyás ez, megismerem a vörös hajáról és kajla lábairól.

Mindenki megismerte benne a magyarok rettegett királyát. Végül odaállt eléje Pater Wenzell, és jól szemébe nézett a humanistának.

Galeotti barátságosan mosolygott vissza, és latinul megszólította.

- Drakul vajda vagy Mátyás vagyok én, domine, tegyen bizonyságot.

A karmelita összeráncolta szemöldökét, és pár pillanatig némán mozgatta keskeny, vértelen ajkait.

Látta, hogy a város urai jól ismerik Mátyást, és nem lesznek hajlandók elhinni e kövér idegenről, hogy ő volna a magyarok rettegett királya. Neki pedig szüksége van egy Antikrisztusra.

Galeotti odasúgta neki:

- Együtt voltunk, hé, a kivégzés alatt. Együtt szidtuk a tolvajokat. Nemde atyaságod mondta, hogy a hóhér az egyetlen becsületes ember Ausztriában?

A karmelita ijedten vizsgálgatta az idegen arcvonásait.

A városbíró faggatni kezdte a barátot.

- Ez volt az, az úr, akivel együtt nézted az árulók kivégzését?

A barát hallgatott.

- Ismered-e ezt az idegent, emlékszel-e hangjára, arcára, termetére? - kérdezte Teschler szívszorongva.

- Nos, láttad valaha ezt a lovagot? - kérdezte türelmetlenül a polgármester.

- Sohasem láttam az illustrissimét - mondta komoran a karmelita.

És lerohant a lépcsőn, feltartotta a keresztet, és elkiáltotta magát:

- Jézus győz, Jézus uralkodik, Jézus nevében utánam a Stubenthor felé! Ott kell az Antikrisztusnak rejtőzködnie!

A tömeg őrült diadallal özönlött a feszület után.

A karmelita most már maga is remélte, hogy népét rávezeti Corvin Mátyás ördögi nyomdokára.

A Lugeck környéke csakhamar kitisztult, s a tömeg reggelig hullámzott a bástyatornyok körül, hogy elfogja és a kanálisba fojtsa az Antikrisztust.

Reggel nyolc órakor megszólaltak az ostromló ágyúk, és mázsás kődarabok hulltak a várfalakra.

- Ez az igazi hangja Mátyásnak, erről ráismerünk! - kiabáltak a szőlősgazdák, akik a bástyák tetejéről kétségbeesve látták, mint porlad el présházuk és majorságuk a fekete sereg tüzérségi támadásában.

És fél óra múlva a csőcselék visszaözönlött a kapuk veszélyes közeléből, vissza az Am Hof, a Hoher Markt, a Lugeck, a Burg és Graben környékére, és fülsiketítően követelte utca hosszat:

- Adjátok fel a várost! Elég volt a vérontásból!

Pater Wenzell elvesztette a játszmát. Minden vér agyára tolult, dühösen rázta a feszületet, és torkaszakadtából ordította:

- Vesszetek el valamennyien, gyáva kutyák! Vagdalja szét holttesteiteket az ellenség kardja és disznók habzsolják fel húsotokat. Átok reád, Bécs, süllyedj el gyalázatodba, induljanak meg a hegyek, és boruljanak rád kőszikláikkal!

A tömeg feldühödve kövekhez kapott, és meghajigálta a habzó szájjal átkozódó barátot. Az pedig rendületlenül beszélt tovább az őrültek, a fanatikusok, a kimerültek és szentek haláltusájában:

- Én pedig adlak titeket kezébe annak, akit gyűlöltök, és ő elvesz tőletek mindent, és mezítláb és ruhátlan hagy az utca szemetjében, hogy feltakartassék paráznaságtok szemérme. Gyávák, gyávák, utcai lányok, fürdőszajhák, fekélyes koldusok, öljétek meg Ezekielt, az Úr prófétáját!

A karmelita vére vastagon csörgött az utca kövezetén. Fél térdre rogyott, és estében is dörögte átkait:

- Jaj a vérontó városnak, amely délután polgármesterét, este bíráját és hajnalban prófétáját veszejti el gyalázatos gyávaságában! De én teszem e várost pusztaságok pusztaságává, és betöltöm völgyeit megölöttekkel. Rátok bocsátom az Antikrisztust, aki a ti testetekből lakatja jól lovait, bárányait, borjait, bikáit és vitézeit. Átok... átok...

Többet nem tudott mondani a karmelita, a feléje záporként zuhogó kövek elborították, és elnémították ajakát.

A városi őrség csak akkor ért oda, amikor már kiszenvedett.

A polgármester ráterítette köpenyegét, és a halott markából kicsavarta a feszületet, ráhelyezte az elnyúlt és ég felé meredő holttest szíve tájára. A zsoldosok levették nehéz süvegüket. A kapitányok megfúvatták a kürtöt, és a templomokban újra megszólaltak a harangok.

A nép tétován, bámészan nézte a mártírt, mintha az őrület kábulatából most ébredne fel, és elborzadt saját művétől.

A holttest mellett tehetetlenül fetrengett az eszelős Thomas.

- Drága a kenyér és olcsó az emberélet - jajgatta szüntelen, és arcán végigcsorgott a könny.

Papok érkeztek, és a karmeliták priorja imába fogott a megholt lelkek üdvösségéért.

Az egyetem rektora, magister Fruman odaszólt Hans Wultersdorf császári főkapitánynak:

- Ez így nem mehet tovább. A nép egymást falja fel, mint éhes fenevadak bezárt ketrecekben. Adjuk fel a várost.

A kapitány némán lehorgasztotta a fejét, majd a polgármester tekintetét kereste. Mindenki sóhajtott, de senki sem mert szemébe nézni embertársának.

A harangok zúgtak, fehér kámzsás karmelita barátok vállukra vették társukat, gyertyát gyújtottak, és komoran megindultak szent terhük és szívük szomorúsága alatt roskadozva.

 

IV

A város keleti kapuját, a Stubenthort másképpen "magyar kapunak" is nevezték, mert ott kezdődött a Pozsony-Buda felé vezető országút, amelynek örök életű alapépítményeit még római útmesterek tervei alapján vágták Vespasianus császár X. és XIII. légiói. A bástyafal alacsony, idomtalan kő mellvédjeit széles árok védte a faltörő kosok, ostromlétrák, hadigépek közvetlen támadásától, s a felvonóhíd láncai hónapok óta rozsdásodtak mozdulatlanul Mátyás ostroma alatt. Ma, szerdán, Úrnap vigíliáján leeresztették a hidat, a gerendák recsegtek-ropogtak, az öreg, karvastagságú láncok szinte sírtak és jajongtak szégyenükben és fájdalmukban. A híd mellett komor szürkeségében állott őrt a torony. Itt-ott hatalmas lyukak és repedések - mint néma, mély sebek - panaszkodtak a fekete sereg ágyúinak barátiatlan kopogtatásairól. A torony körül épült apró, lapos, gyepkockákkal és faágakkal elálcázott katonaházak közül nem egy romokban hevert. A vén bástyaőrök könnyes szemmel, tétován bámultak a toronyra, az árokban poshadó vízre, a tejfehér égboltozatról lesugárzó napkorongra, majd egymás szomorú szemébe pillantgattak és vállukat vonogatták.

- Talán jobb is így - dörmögtek félhangosan -, legalább vége a koplalásnak.

A híd körül a bécsiek tengernyi tömege gyülekezett a hódító fogadtatására. Katona sehol sem volt látható: a rendet Pempflinger városbíró tartotta fenn vásárbiztosokkal és polgári őrjáratokkal. A császári kapitányok elvonultak zsoldosaikkal, és velük ment Keller is, a helytartó. Bécs városa nem bántotta őket, császárjától szép levélben elbúcsúzott, s lelkiismeretét megnyugtatta azzal, hogy az európai udvarokhoz intézett ékes szavú jegyzékben mentegette a kapitulációt.

Megnyugodva nézték a bécsiek, hogy ott van a hídnál az egész magisztrátus, Een István polgármester vezetése alatt; ott izzad a melegben az egyetem elöljárósága, habár nem is hívták meg Mátyás fogadtatására. Egyenkint megbámulták az aranyláncos, pápaszemes, nagy szakállú, pohos hasú rektort, Nicolas von Kreuzenach atyát és Johannes Nidert, a félelmetes páter inquisitort. A tanárok mögött az egyetemi hallgatók tarka-barka csoportja izgett-mozgott, integetett, vitatkozott és lelkesedett. Legtöbbje a "magyar nemzet" kötelékébe tartozott - magyarok, Alpokon túl lakó latinok, csehek, lengyelek, morvák, szlávok, görögök -, akik büszkék voltak Mátyásra, a humanisták, az újjáéledt művészetek és a szabad szellem patrónusára.

A céhek lobogóik alatt vonultak föl, s így sorakoztak mögöttük a kalandos társulatok tagjai is; hátrább a kereskedők, molnárok, halászok, iparosok, fuvarosok, napszámosok beláthatatlan tömege. Vidám és fogvacogtató hírek keringtek a hódítóról.

- Igaz, hogy Mátyás oroszlánoktól vont diadalszekéren fog bevonulni? - kérdezte egy kövér korcsmáros a mellette köhécselő egyetemi hallgatótól.

- Megteheti, ha akarja - szólt közbe az Olaszországot járt diák -, de ő inkább párducokkal vonatja a kocsiját, mert Bakkhosz módjára meztelenül, fején zöld babérkoszorúval szokta magát mutogatni.

Az asszonyok elvisították magukat, szoknyájukat fölkapták a szemük elé, de azért hegyes könyökükkel oldalt taszigálva a férfiakat, előbbre furakodtak.

A nap forrón és tikkasztóan tűzött. A levegő nehéz volt, ólmos, vastag, és úgy nyomta az emberek agyát, hogy az erek kidagadtak a halántékukon.

- Még záporeső lesz, meglátjátok!

- Mathias Corvinus!

- Mátyás felkoncoltatja az egész várost, a gyermekek és asszonyok hullái végigterülnek a Lugeck boltjai alatt, és a hollók Magyarország felől Mátyás intésére jönnek szörnyű vacsorára.

- Meneküljünk - ordította egy nyurga asztalos legény, aki otthon hagyta fiatal feleségét és szopós ikergyermekeit.

De moccanni sem lehetett a sűrű néptömegben.

A hídfő környékén Een István polgármester, a papság, az egyetem és a polgárság küldöttsége sorakoztak. A polgárokat Nicolas Teschler vezette, aranyhímzésű palástban, baccalaureatusi fövegben, kardosan, vértesen, ékszerekkel elborítva. Katona, tudós, polgár egy személyben. Mindenki meghajolva köszöntötte. Ott volt Tichtel János doktor, orvos, filozófus, csillagász, aki zsebkönyvecskéjét minduntalan kivette bő fekete palástja alól, és szorgalmasan jegyezgetett naplójába. Körülöttük némán, elgondolkozva, kissé szomorúan álltak a tanácsurak, Schneider, Leubenpeck, Schürnpeck, Perman, Hans Gräsl és Sigmund Siebenbürger. Annál hangosabb volt a "magyar párt", amely már régen sürgette a város feladását.

- Mátyás bölcs és nagylelkű, mint Trajanus, Justinianus vagy Marcus Aurelius - zengte himnuszát a városbíró. - A békefeltételek több jogot adnak a városnak, mint amennyit III. Frigyes adott.

- Úgy van - helyeselte Johann Kaltenmarkter egyetemi tanár, akit tévhit tanítása miatt eltiltottak a katedrától, s most a szabadelvű Mátyástól várta visszahelyeztetését. Mátyás megígérte, hogy az egyetem jogait és szabadságait gyarapítani fogja, hogy megkopott fényét újra megaranyozza.

- Fontosabb ennél az, hogy nem fogja megengedni a magyar bor kimérését a város falain belül - dörmögte Hans Schneider, akinek nagy szőlői voltak a Szent Miklós külvárosban.

- Marhát hoz be Magyarországból.

- Kifizeti a császár tartozásait a veterán zsoldosoknak.

- Éljen Mátyás király! - üvöltötte egy öreg kádármester, kiszolgált katona, és hegyes báránybőr süvegét a levegőbe hajította.

Ekkor a torony tetején megszólaltak a trombiták, és a hídhoz vezető úton hatalmas porfelleg jelezte a hódító közeledését. Bécs összes harangjai megkondultak, a bástyák minden tornyán ágyúlövés dördült el, és a nép, maga sem tudta, miért, félelmében, izgalmában, türelmetlenségében reszketve, diadalordításban tört ki, mintha saját dicsőségét ünnepelné.

Szél kerekedett, és a zászlók arannyal hímzett selyme, mint a vitorla, kidagadt, suhogott, ropogott, és a nyele megreszketett a polgárok napbarnította, erős tenyerében.

A papok egyházi ének panaszos dallamára zendítettek, a nép elkapta a melódiát, és zúgott, jajgatva sírt a legyőzöttek himnusza a rettegett, csodált, reszketve áhítozott idegen zsarnokság felé. Az éhező város a szabadság bús nyomorúságában a szolgaság parádés vidámsága után epekedett. A nép megutálta a háborút, a forradalmat, a viszontagságot, a tétlenséget, és borzongva várta a hódítót, aki igába fogja, de kiereszti az eleven élet napsütéses országútjára. Félt tőle, de szomjúhozta, mint a gyenge asszonyi szív a férfi első, fájdalmas, de sóvárgott öleléseit.

A diadalmenetet nyolcezer válogatott katona végeláthatatlan nyolcas oszlopa nyitotta meg. A vitézek előtt húsz kürtös fújta dagadt, vörös, izzadt arccal Mátyás riadóját.

A bécsiek szívdobogva bámulták az egyforma lovakon mereven, szótlanul, dölyfösen ülő zsoldosokat. A nehézlovasokat könnyűlándzsások, majd nehézpajzsosok, puskások és végül tüzérek követték, mindenféle náció, talpig vasban, vasrácsos, lengő tollal díszített rohamsisakban, feketén, hangtalanul ülve a lovat, vagy ütemesen dübörögve, ezerfejű, ezerlelkű, de egyakaratú eleven gép gyanánt gázolva ellenállhatatlanul a felvonóhíd vassal pántolt, kőkemény, száraz fapadlójára. A rendet minden ember lélegzetfojtva, halálos komolysággal tartotta. Közben-közben lőporos, gépezetes kocsik óriás kerekei szántották az utat. A szekereken ülő kocsisok, sőt a vontató lovak is némák és méltóságteljesek voltak, vagy mintha valamennyien egyformán remegnének a fegyelmet tartó, könyörületlen hadisten, Mátyás haragjától.

A sereg után rengeteg sora következett az élelmiszerekkel megrakott szekereknek, amelyek Bécs éhező népe számára hoztak gabonát, zsírt, állati eleséget, füstölt húst, élő állatot, baromfit. A pénzt hatalmas bőrtárcákban huszonnégy óriási teve cipelte a hátán. A nép ujjongásban tört ki, és tapsolt, nevetett, rikoltozott a tevék és a tengernyi eleség láttára.

A karmeliták priorja keserűen súgta szomszédja, az aszkétaarcú, szomorú, kígyóajkú, kopasz dominikánus, Johannes Nider főinkvizitor fülébe:

- Kezdődik a nagy etetés, Mátyás megeteti legújabb állatseregletét.

- Pszt! - intette csendre a dominikánus. - Minden második ember kém, áruló és magyarpárti.

A szekerek elvonultak. Egyik részük a Wollzeilen ment előre, a másik jobbra fordult a dominikánusok utcájába, a többi délnek tartva az István tér felé. Nem volt szükségük vezetőre. Corvin Mátyás kémei tudták, hogy merre kell elosztani a hódító ajándékát: minden városrész megkapja majd a magáét, előre kidolgozott terv szerint, akár egy pihenő castrum szekérútvesztőjében.

Mikor elszállt a kocsik nyomán egyre kavarodó, lélegzetfojtó portenger, felcsillant a diadalmas uralkodó díszkísérete. Elöl az udvarmester, Csebi Pogány Péter bíbor-bársonyos, aranyhímzéstől roskadozó, szálas, öreg alakja imbolygott óriás fekete, aranyszerszámos lovon. Két apród tartotta föléje a Hunyadi-ház és Magyarország selyemzászlóit. Ő nyitotta meg a menetet, amelyet, mint egy farsangi felvonulást, Galeotti Marzio rendezett a pápai udvar, a nápolyi királyi ház, a Mediciek, Sforzák és Esték káprázatos szertartásai szerint.

A főudvarmester körül huszonnégy trombitás harsogta a diadalmi indulót. Azután hosszú sorban díszlovasok lépkedtek, az "aulae familiares" egyenruhájában, közös jelvény alatt, katonás pompában. Utánuk kilenc királyi kamarás, rövid szabású, cifra selyemdolmányban, amelyek alját aranyszálakkal hímzett betűk: ékes mondatok díszítették. Ezek is pazarul szerszámozott lovakon ültek, aranyozott, rakott művű ezüstkard lógott az oldalukon, s paripáik szügyét aranysarkantyúval csiklandozták, hogy azok a bécsiek szájtátó bámulatára, asszonyok, gyermekek ijedelmére délcegen ágaskodjanak.

A bécsiek szíve roskadozott a felülmúlhatatlan gazdagság, színpadias pompa, rend és nagyszerűség benyomása alatt; annyira vágyakoztak a király látására, hogy képzeletük bele sem tudott hatolni a részletekbe.

- Nini, ott jön a király! - mutogattak minden ragyogó öltözetű daliára. Aztán csalódva nyújtogatták nyakukat, és szinte toporzékoltak türelmetlenségükben. A tanácsurak Teschler Miklós felé tekingettek, aki rövidre nyírt, szőke selyemszakállát simogatva, nyugodtan figyelte a menetet.

- Nem, még nem ő az - mondogatta jobbra-balra csitítólag.

Legnagyobb volt az izgalom a magyar egyetemi hallgatók között. Egy csoportban szorongtak Csornai Szabó Mátyás, Pozsonyi Pánczél Bernát, Szentmihályi Mátyás, Kisfaludy János, Héderváry Fodor István, ketteje pap, harmadika gazdag földesúr, valamennyien túl a harmincon, s egy bajusztalan, szőke fürtű, fekete szemű, sovány, beteg legénynek, a húszéves Ladislaus Pogánynak dicsekvéseit hallgatták.

- Ha akarnám, én is az apródok között lovagolhatnék. De nekem jobban tetszik az aritmetika és az asztrológia, mint a szőke paripa és a selyemdolmány.

És ujjával az aranysarkantyús vitézek után lovagoló udvari apródokra mutatott. A magyarok a gyulladásos szemű, sápadt fiút kinevették.

- Gazdag ember lehet a ti királyotok? - kérdezte egy görög diák a magas, hajlott hátú Kisfaludy Jánostól.

Kisfaludy néhány évig a kincstartó kancelláriában körmölt, és tudta a számadások főbb tételeit.

- Volt olyan esztendő, hogy kétmillió volt a bevétele.

- Kétmillió arany?

- Kétmillió magyar aranyforint.

- Szentséges ég!

Erre az egyik tanácsúr, Schneider szőlősgazda, a Hoher Markt vásárbírája dühösen rámordult a beszélgetőkre:

- Könnyű neki, háromszor is beszedi az adót.

- De szívesen fizetik - kérkedett a magyar. - Először, mert tudják, hogy jó kézbe kerül, másodszor, mert telik.

Az apródok után testőrök ezüstvértes, -sisakos, római sasos, aranyhollós csapata baktatott. A testőrök egyike belefújt a király ezüstkürtjébe.

- Vigyázz, ott jön a király!

A tömegen ijedt, izgatott, szinte eszeveszett előérzete futott végig a kielégülésnek.

- Ah, a király! - suttogták a nők, és egyszerre elfelejtették az aranyhajú apródokat, a bíborköpenyeges testőröket, a maguk hajfürtjeit igazgatták, szájuk szélét nyalogatták, és dobogó szívüktől hullámzó keblüket simogatták.

- Ott jön a király - szólt mély, szomorú baritonján Teschler a polgármesterhez, aki elsápadt, és zavarában izgatottan köszörülte torkát.

Ekkor megszólalt a sánc békanyálas, mohos, nedves árkában az eszelős Thomas:

- Drága a kenyér és olcsó az emberélet...

Poroszlók ragadták meg, és elhurcolták a boldogtalant, akinek szeméből úgy patakzott a könny, mint a májusi záporeső. Jajveszékelését elnyomta a tömeg diadalordítása, amely egyetlen pillanatban tört ki a kiszáradt torkokból, s a másikban meg is némult a bámulattól és megrettenéstől.

Szűzfehér török ménen, maga is, mint a nap, fehér fényességben, egyszerre csak szemükbe vakított egy eleven, hatalmas, csodálatos lovas szobor, egy messze sugárzó, emberfeletti mozdulatlansággal meredő fejedelmi alak. A ló zablája és kengyele, kapcsok és csatok, takarók és szerszámok a színarany sárga tüzében ragyogtak, és majdnem a földet seperte a drágakövekkel kirakott, arannyal átszövött fehér bársonytakaró. A nyereg gyémánt- és rubinkövekkel fehéren, vörösen ragyog és szikrázik a nap tüzében. A ló homlokkötője aranyba foglalt, gyöngyből, drágakőből való valóságos korona; a mén magasra emelgeti lábait, mintha tudná, hogy a római imperátorokhoz hasonló uralkodót hordoz hatalmas hátgerincén.

Maga Mátyás is érezte, hogy cézárok hatását kelti az alattvalókban. Bíbor bársonyköpenye úgy omlott a fehér-arany nyeregtakaróra, mint az isteni Augustusok palástja. Mellén szétnyílt a köpenye: színarany vértezete elárulta a harcos, győzelmes és triumfáló hadvezért. Szíve táján a Sárkány-rend csillaga égett, mellén a II. Pál pápa által küldött gyémántos aranykereszt, amelybe az Úr Jézusnak keresztfájából hasított szilánk volt beforrasztva. Fejéről dús fürtökben omlott alá aranybarna haja, amelyet acélból készült, remekművű babérkoszorú szorított össze, mint egykor a győztes római imperátorokét.

Mindenkinek megállott egy pillanatra a szíve dobogása. Halálos csend támadt a felvonóhíd körül, csak a tüdők zihálása, az ércfegyverek csengése s a selyemzászlók suhogó ropogása hallatszott. A lovak megállottak, a tömeg sóhajtott, a tikkadt, forró levegőben madár sem mutatkozott. A szél is elállott egy pillanatra, mintha lélegzetét az ég is visszafojtaná a nagy királyra való elcsodálkozásában.

A bécsiek, mikor kissé felocsúdtak, kíváncsian fürkészték a király arcvonásait.

Mátyás negyvenöt éves volt, de uralkodói gondjai, hadjáratai, lélekemésztő nagy tervei, újabban fellépett betegségei több ráncot barázdáztak barna, sápadt, borotvált, kemény arcára, mintsem az élet delén várható lett volna. Vöröses, dús hajában sok ezüstszál csillogott, s vastag, hosszúkás szemöldöke, ha összeráncolta, félelmetessé tette, és hasonlatossá a haragvó oroszlánhoz. Homloka alacsony volt, és egyenes: ezért ült oly mélyen fekete, öldöklő tekintetű szeme, amelynek pillantásától megremegtek a harci mének is, nemcsak alázatos alattvalói. Orra hajlott, erősen kiemelkedő, szabályos, remegő cimpájú sasorr volt, büszke, bátor és szenvedélyes, hatalmas és okos. A szája széles, vékony ajka keményen összeharapva, vértelen és epés; de ha elmosolyodott, akkor kiderült a nap, fellélegzett az előtte álló halandó, áldás, jókedv, szeretet és megbocsátás áradt ezekről az ajkakról, és a királyi udvar megragadta az alkalmat, hogy valamit kikönyörögjön a nagyúr jókedvétől. Nyaka és álla kissé előrehajlott, válla széles, mint egy gladiátoré, karjai hosszúak, a keze csontos és fehér, egész testéből finom illatszer lehelete áradt, jelezve a barbár erő, a hatalmas nagyúri gőg, a katonás edzettség fölött gyengéden átlengő olaszos kultúrát, a szerelmes ember hiúságát, az újjáéledt epikureizmus királyi követőjét. Erő, dicsőség, bölcs életszeretet, művészi érzékiség és az emberi nagyság öntudata olümposzi felhők fényébe vonták legendás alakját a magyarok királyának.

Mátyás pedig mozdulatlanul ült a lovon, babonázó szeme belemeredt a messzeségbe, s a Szent István tornya fölött átrepült tekintetével a végtelent kutatta. A körülötte nyüzsgő, izzadó, reszkető, ijedt embereket mintha nem is venné észre királyi pillantása.

A király unatkozik - gondolta Teschler Miklós, ahogy Mátyás távolba meredő tekintetébe igyekezett a magáét belekapcsolni.

- Valamit elhibáztunk? - kérdezte idegesen Pempflinger, a városbíró, aki a magyarok fizetett barátja volt, s azt hitte, hogy a bevonuló király nyájasan fog feléje integetni.

- A király imádkozik - suttogta Johannes Nider atya, a domonkosok priorja, és lelkében földig omlott a hatalmas fejedelem előtt.

Mátyás mellett jobbról Újlaki Lőrinc herceg, a bosnyák király fia, balról Szapolyai István, a fekete sereg fővezére, erdélyi főkapitány és vajda ült, szédületes pompa alatt roskadozó lovakon. Háta mögött János váradi püspök, a kancellár, sima, sovány, mosolygós diplomata, Bakócz Tamás és Geréb László alkancellárok között. Mellette Nagylucsei Dóczi Orbán egri püspök, a kincstartó, alacsony, piros képű, izgékony emberke, szúrós fekete szemében mérhetetlen okosság, erő és kapzsiság. Aztán sorban a király rokonai: a Wingarthi Geréb, a Laki-Thuz, a Dengelegi Pongrácz család férfi tagjai, Báthory István országbíró, a félszemű Szapolyai Imre, majd a kamarások, udvarnokok, titkárok, jegyzők, szertartásmesterek és felolvasók. Ezek közül mosolyogva, kövéren, zsírosan és hajadonfőn, fekete selyemtalárban, nyitott tokáján verejtékét törölgetve, jobbra-balra integetve, Galeotti Marzio, az olasz humanista.

Galeottit többen megismerték. Teschler Miklós lesütötte szemét.

- Még azt hihetik a bécsiek, hogy kémet tartogattam a hajlékomban.

De Galeotti oly barátságosan mosolygott rá, hogy elfeledte aggodalmait.

Most megszólalt Een polgármester, és dadogva, sápadva, kínos latinsággal üdvözölte a királyt. Mátyás végigmérte tekintetével, és felemelte ujját. A polgármester elhallgatott. A király röviden köszöntötte a bécsieket; megígérte, hogy kiváltságaikat tiszteletben tartja, és naggyá, gazdaggá, hatalmassá teszi a várost.

Hangja zengett, mint az orgonaszó. A süvegek lerepültek az izzadó koponyákról. Sokan fél térdre ereszkedtek, és könyörögve tárták ki karjukat a szegények. A püspök megáldotta Mátyást, a papok szentelt vizet hintettek útjába. Anyák magasra tartották gyermekeiket, mások sírtak és esküdöztek, hogy ez a legszebb nap életükben. Az öreg kádármester, kiszolgált zsoldos arcán végigcsorgott a könny, és öntudatlanul ismételgette:

- Megkapom az elmaradt zsoldjaimat. Megveszem a kis szőlőskertet a Kärntnerthor előtt.

A Burg oroszlánjai megszólaltak, kínos, elnyújtott, félénk üvöltés szakadt fel éhes torkukból. Úgy látszik, most dobták oda nekik magyar pecérek az első lóhúsdarabot. A szél, amely tisztelettel elült és hallgatódzott Mátyás szavaira, hirtelen megkavarta a tikkadt levegőt, és végigzúgott a bástyafalon. Irtózatos porfelhő kerekedett. Lovasok, polgárok, szájtátó, ujjongó néptömeg, ezüstveretes testőrség, bíborpalástos imperátor és izgatott némberek egyszerre belekavarodtak a porfelhőbe. Az ég elsötétedett, nagy csapat holló, karvaly, daru hasította át a levegőt, ijedt kiáltással röpködtek a fecskék a torony körül, a lovak megrezzentek, ágaskodtak, toporzékoltak, hosszú, félénk nyerítésben kiáltottak segítség és istálló után. Az emberek azonban moccanni sem mertek. A katonák térdüket a lovak oldalába nyomták, s azok reszketve vágták fejüket a szügyükbe. Mindenki Mátyásra tekintett, aki egy intéssel megindította a menetet a Wollzeile széles útján, előre a Szent István temploma felé.

Az emberek rémülten néztek egymásra. A lovak imbolyogtak, a gyalogosok elvétették a lépést, mindenki különös félelem, szédülés, tétova bizonytalanság, rossz előérzet súlya alatt szenvedett. A nap hirtelen elsötétült, óriás izzó bronztányér hideg, fénytelen vörös képében lógott az égen, s a homályban kigyúltak a csillagok.

Néhány ház üvegablaka magától megzörrent, egy-egy kicsiny, ólomba foglalt tábla kihullott, és nagy csörömpöléssel esett a lovasokra. A lovak nyihogtak, és egymáshoz szorulva, egész sorok felemelkedtek.

- Mi ez? - nyöszörgött egy öreg halárus kofa - úgy érzem, hogy a gyomrom felkeveredik, és kiadom a reggelimet.

- Mintha csónakon ülnék a Duna hullámain - nyögött egy halász, és aggodalommal nézett körül sápadt, zavart tekintetű szomszédjain.

- Végem van! - ordított egy diák, és falhoz támaszkodott, mint akit fejbe ütöttek. - Itt a világ vége. Örök éjszaka szakadt Bécsre, Ausztriára.

Az oroszlánok bömböltek, a lovak nyerítettek, a madarak eszeveszetten keringtek a porfelhőben, az emberek nyelték a port, riadozva menekültek a hulló ablakcserepek elől, mindenki égi csodát látott.

- Megvakult az ég, a nap lehunyta szemét, a föld megrázta magát, és megnyílik a zsarnok lába alatt! - ordította kétségbeesve egy dómbeli tanító, halálos ellensége Mátyásnak és a magyaroknak.

- És elnyeli az Antikrisztust! - dörmögte magában egy karmelita, aki a hazája balsorsán szíve mélyéből szenvedett.

- Földrengés, napfogyatkozás - állapította meg Mátyás komoran, és ezzel a két szóval elintézte a rémületet keltő epizódot.

Látván a király rendületlen arcát, kísérete is nyugalmat erőszakolt magára. Néhány lökés után meg is szűnt a rengés, és emberek, állatok visszakapták bátorságukat. Helyükön maradtak a bécsi magisztrátus tagjai, az egyetem küldöttsége és a polgárság vezetői is, csak a céhek sora fogyatkozott meg, és a csőcselék szaladt szét ijedtében.

Szájról szájra járt a suttogó, titokzatos, vészjósló gondolat:

- Itt a világ vége, örök éjszaka borul árva fejünkre, a föld meghasad, és elnyeli az Antikrisztust.

Sokan fejükre kapták subájukat, és futva futottak otthonuk felé. Nem mertek hátratekinteni, mert egyszerre eszükbe jutott a Mátyásról keringő sok legenda, s féltek, hogy kővé merednek, ha rájuk vetődik az Antikrisztus tekintete. Csak az asszonyok kísérték megingathatatlan szerelemmel a hódítót, aki megigézte őket férfias nyugalmának mindennél izgatóbb fenségével.

Hosszan utána fordultak a fogadó küldöttségek tagjai is, és ameddig magas lován imbolygó alakját követhették, le nem vonták róla tekintetüket.

Nem tűnt fel nekik az apród után lovagló Corvin János herceg sem, a király természetes fia, aki csaknem akkora kísérettel és oly ragyogó pompával tartotta bevonulását, mint maga az uralkodó. A szemek elfáradtak, elkápráztak és érzéketlenné lettek a látványosságok iránt. Alig várták, hogy véget érjen az udvari papok, katonák, írnokok, sáfárok, lovászok, sólymosok, puskamesterek, kocsisok, pecérek menete, még Tibriliriek, a király udvari bolondjának hórihorgas, nagy orrú, lőcslábú alakja sem keltett feltűnést tarka kockás, felemás ruhájában, éktelen süvegében. Ahogy a királyi konyhát, ruhatárt, fegyvergyűjteményt, asztalneműt és mozgó fürdőberendezéseket szállító kocsisor bezárult, a nép utána nyomult a menetnek, hogy jelen legyen a Szent István-templomban tartandó Te Deumon.

A dómban Mátyás parancsára nyomban kifüggesztették a Hunyadi-ház címerét, a püspök imát mondott a hódítóért, a király leborult a bíborral terített zsámolyra és hosszan imádkozott.

- Ez mégsem lehet az Antikrisztus - jegyezte meg egy gazdag polgár, aki kövér feleségét támogatta a tömjénfüsttől, illatszerektől, emberi izzadságtól, gyertyák, olajmécsek füstjétől nehéz, fullasztó levegőben.

Az asszony megvetően nézte végig ráncos, fogatlan, koravén életpárját:

- Gyávák vagytok és eszelősek. Ő nem a sátán küldöttje, ő az Úristen leventéje.

És le nem vette szemét az imádkozó fejedelemről.

Késő este volt, amikor Mátyás bevonult a Burgba, amelyet a polgárok hetekig tisztogattak az új uralkodó tiszteletére. Besietett hálótermébe, és megparancsolta, hogy hozzák be a vacsoráját.

- Nem akarok látni senkit, csak az íródeák jöjjön be tintával és pergamenttel.

És éjfélig diktálta levelét Beatrixnak, a nápolyi asszonynak, akit kilenc év óta mindennap fokozódó szerelemmel szeretett. Elfeledkezett Bécsről, Ausztriáról, a római császárságról, még a földrengésről is, amely a világhódítás első lépcsőjén megingatta lába alatt a talajt, s megremegtette az ő büszke, királyi, rettenthetetlen oroszlánszívét.

"...Édes gyermekem, az én szomorú, szerelmes atyai szívem eleped utánad..." - így kezdte levelét az Antikrisztus.

 

V

A városi bástyaőrséget már az első napokban felváltották magyar zsoldosokkal. A Stubenthor felvonóhídja előtt két szálas székely lovas íjász vigyázott a magyarok kapujára.

Az egyik már jól benne van a hatvanasban; rengeteg bajusza kétoldalt úgy lóg a vállára, mint a fiatal lányok hajfonata. Bőrbekecse, csizmája, hegyes süvege, íja, lándzsája mintha összeforrtak volna barna, napégette, cserzett bőrű testével s apró, hosszú szőrű, bozontos üstökű mokány paripájával. Kétséges volt, hogy egy esztendő óta egyáltalán lekerült-e róla az íjászok barna egyenruhája. Simon bátyánknak hívta mindenki Dengelegi Pongrác hadosztályában. A királyt még abból az időből ismerte, amikor az a vajdahunyadi vár udvarán növendék csikókat hajkurászott.

A másik vitéz unokája lehetett volna az öreg íjász katonának. Vörös ajka fölött csak most serkedt a fekete bajusz. Csillogó szeméből gyerekes jóság és hányaveti legénygőg sugárzott. Láthatóan büszke volt a hivatalára, és komor önérzettel nézte le a körülötte nyüzsgő idegen világot. Alfalui székely volt ő is. Matyinak keresztelte az anyja a király tiszteletére.

Estefelé járt az idő, egy óra hiányzott csak az őrjárati időből. Kapuzárásig nem is vártak felváltást a katonák.

A két magyar ült a lován hegyesen, komoran, unatkozva, nézelődve, mint két ideszakadt napkeleti, Volga menti lovas...

- Mit tudsz az anyádról? - morogta oda unottan az öreg Simon a fiatalnak.

- Meghalt a kedves, húsvét előtt való nagyszerdán.

- Isten nyugosztalja.

- Hát kend kapott-e hírt hazulról?

- Legutóbb a török feldúlta a falut, a népet elhajtotta Havasalföldre. A lányom éppen teherben volt, hirtelen szült, meghótt ő is, a gyereke is.

- A fődje? A marhája?

- Fene tudja, hová veszekedett. Csak azt tudom, hogy a hitves feleségem szörnyet halt, amikor a házat felgyújtották.

- Isten nyugosztalja.

- Neked nincs családod?

- Egy fia se, akiről volna tudomásom.

- Egy se?

- Egy se. Volt egy testvérhúgom, azt a törökök elcipelték Moldovába. Kendnek sincs családja?

- Nekem se.

- Hát akkor a király a mi apánk.

- Nekem ő az egyetlen fiam.

És tovább nézték a dominikánusok kolostorát, amely jobbra terpeszkedett idomtalan, sárga épületével. Aztán összehúzott szemmel vizsgálgatták a hercegi egyetem keskeny frontját, a diákszállók alacsonyan fekvő ablakait, amelyekből kíváncsi fejek kukucskáltak az arra járó-kelő fehérnép után.

A kapun sűrű csoportokban özönlött a nép a szőlőhegyek munkájából. Nem messze egy kocsma mélyéből hárfaszó és részeg kurjongatás hallatszott. A nap lecsúszott a dombok tarajára; már csak a fele látszott méla, bámész, vörös, sugaras tányérjának. A hegyek kék és lila ködbe burkolóztak, mintha dideregnének.

A két magyar úgy ült a lován, mint barna, viharvert, megrepedezett két kő bálványszobor.

Mátyás katonái nagy részben a várost barangolták... Szabadnapjuk volt, pihenés és a dicsőség kiélvezése céljából. Járták az utcákat, itták a kocsmák borait, enyelegtek a szabad lányok, napszámosnők, kofaasszonyok felvidult, katonát néző, kalandra éhes csapatjával.

A cseh "bratrikok" hamar összebarátkoztak a bécsiekkel. Meg is értették egymást, a régi jó szomszédság és a bécsi zsold napjaiból. Már mindegyiküknek megvolt a szeretője.

A havasalföldi, erdélyi és moldvai oláh zsoldosok összefogózva dülöngtek égett gabonapálinkától részegen, és panaszos, állati vonításhoz hasonló, egyhangú dallamokat ordítoztak.

Az olasz hajósok, bombavetők, tűzmesterek sok földit találtak itt, s kockajátékot játszottak velük a bástya alá terített köpenyeiken. Sós halat eszegettek, és sört habzsoltak hozzá. A nyugat-magyarországi katonák táncra perdültek a polgárlányokkal. A szerb hadtest marcona vitézei körben táncoltak bosnyák, dalmata és horvát pajtásaikkal. Bajorok, poroszok és német landsknechtek régi germán dalokat énekelgettek, majd rágyújtottak azokra az ocsmány, útszéli nótákra, amelyeket a fürdőházakban tanultak szennyes vászoncselédektől.

A kapu előtt, a város falain túl rögtönzött táncmulatságot rendeztek a katonák tiszteletére. Hamarosan ideszállingóztak a város mulattatói is: joglárok, histriók, zenészek, kötéltáncosok, vándor énekesek, színészek, és a fák alatt, az árok partján, a kertek pázsitján belefogtak aljas mesterségükbe. Zsonglőrök labdákat dobáltak, kardokkal és égő fáklyákkal hajigálóztak, germán isteneknek levetkezett félmeztelen férfiak és nők hősi énekeket énekeltek trombita- és dudaszó, flóták, sípok és róták fülsiketítő kísérete mellett. Idomított kutyák, medvék, kakasok vonultak fel a porondra, és eszeveszett viadalt csaptak a megszálló katonák nagy gyönyörűségére.

A két magyar büszke komorsággal nézett el a mulatozók feje fölött, mintha ők méltóságukon alul valónak tartanák részt venni az idegen csőcselék vigadozásában. Az öreg Simon odaszólt a sihedernek:

- Veszekedett piszkos cigánynépség.

- Piros kalapos lány is van itt szépen, bátyám.

- Neked is máshol járhatna az eszed.

És az öreg vitéz hegyeset köpött a ló fején keresztül. A fiatal fölsóhajtott:

- Alfaluban szebb lányok vannak.

- Voltak ezelőtt negyven esztendővel - javította ki a vén csont fitymálólag.

- Jövőre megházasodnék.

- Ha a király kiereszt a zsoldjábul.

- Mit gondol kigyelmed?

- Nem remélem, öcsém. Még van itt tennivaló temérdek. Először meg kell venni Burgundiát.

- Hát az merrefelé van, nagyapám?

- Túl a tengeren.

- Áthajózunk?

- Át ám, a mindenségit! Mint mikor Otrantóba mentünk. Aztán meghódítjuk Itáliát.

- A római pápát is? - kérdezte amaz ijedt kíváncsisággal.

- Azt nem tudom biztosan. De a franciákat igen, meg a szerecseneket. Meg a pogányokat.

- A törpéket is, túl a tűzokádó hegyen?

- Nápolyra gondolsz? - kérdezte a tudós, öreg vitéz.

- Aha - felelt bizonytalanul a fiú.

- Már régen a miénk a törpék tartománya. Beatrix királyné őfelsége hozta hozományba. A latinokat és görögöket is ő hozta, verné meg őket a ragya.

- Aztán megpihenünk?

- Pihenünk a fenét. Akkor jön csak sor az igazi ellenségre - dörmögte haragosan, és félretolta szája széléről deres, vastag, lógó bajuszát. - Azután kell csak szétverni ezt a gyilkos, tolvaj, becstelen népet itt ni, ezt a sok oláh, rác, bosnyák, cseh morva fattyút - mutatott bütykös ujjával az ugrándozó, üvöltő, részeg csoportokra, a fekete sereg idegen katonáira.

A fiatal vitéz bólintott és elgondolkozott.

- A végén csak mink, magyarok és székelyek leszünk az urak, a többi csak a ganyét hányja és az ekét vonja, a szarvasmarhákkal egyetemben.

- No, akkor még én is várok az esküvővel - jelentette ki elszántan a legény. És térdével megnyomta a lova vékonyát, hogy valakin kitapasztalja nagyúri hatalmát. A ló ugrott egyet, és toporzékolt. A lányok visítottak és kacér mosollyal integettek az íjas, lándzsás katonának. De Matyi arról a világról ábrándozott, amikor egyetlen úr, a dicsőséges Mátyás uralkodik a nap alatt, s a többi halandó ember csak az igát húzza szarvasmarhákkal egyetemben. Matyi volt a legnagyobb zsarnok, a világot eltipró, leggőgösebb magyar kényúr, süvegben, barna bőrdolmányban, apátlan-anyátlan, árván, feleség és szerető nélkül, egyes-egyedül a lovával, lándzsájával és messze hordó nyilasával. A Volga menti, mozdulatlan, messze néző, nyugodt vérű magyar.

A játék ezalatt tovább folyt a lacikonyhák, zenesátrak, korcsmabódék között. Egy nagy szemű, nyitott ajkú polgárlányka szédülten nézte a kavarodást. Egyszerre hozzáugrott egy részeg, olasz katona és megragadva mellét, végigdöntötte a gyepen. A lányka felsikoltott, mintha kést döftek volna a szíve közepébe. Rúgott, harapott, kapálózott, de az olasz röhögve, bambán vigyorogva, részegen és vasököllel szorította a földre. A zsoldosok nyihogtak, mint megvadult mének, a piros sapkás lányok kárörvendve ugráltak a dulakodók körül, és biztatták az olasz pattantyús vitézt.

- No nézd, a céda, hogy kényeskedik.

- Szorítsd, talián - röhögtek a katonák -, hisz már úgyis elrúgta a patkót.

- Megesett már vele máskor is - kiabálták a kofák.

- Volt ez már a fürdőházban, s hogy adja itt az ártatlant! - szitkozódtak a bratrik, a cseh őrség vitézei.

A komédiások tapsoltak, a katonák egymást böködték vagy a lányokat csipkedték izgalmukban. A polgár lányka ezalatt velőtrázó sikollyal hívta édesanyját segítségül. Mindenki egyszerre kiabált, úgyhogy az egész jelenet csak pillanatig tartott. A két magyar vitéz is arra sandított, csak úgy fél szemmel, hogy ne veszélyeztesse hivatalos komolyságát. Ahogy észrevették, mi történik, az öreg Simon felhúzta szemöldökét, és intett egyet a fiatalnak.

Matyi belenyomta sarkantyúját az újra elbóbiskolt lova oldalába, marokra fogta lándzsáját, és szétütött a sűrű tömegben. Kinyújtott karjával tartva a lándzsát, szép csendesen alája nyúlt a földön hentergő olasz katonának és két kapálódzó lába közé bökve, fölrepítette őt a levegőbe. Csak akkor káromkodott egyet, éktelent:

- Adta beste! Részeg disznó akasztófa! Verjen meg az Isten!

Az olasz a csőcselék feje felett átlódulva, kétölnyi távolságra zuhant a porba, a verekedő kakasok, kutyák és medvebocsok közé. A tömeg szava elállt. Mindenki megrémült, azt hitte, hogy egy század vértes ütött rajtuk hirtelen. A katonák egyszerre kijózanodtak, és eszükbe jutott a király, aki nem ismer tréfát a zsoldosok erkölcsei körül. Szétszaladtak nyomban.

Az öreg Simon mindezt mosolyogva nézte. Odaporoszkált a földön fekvő leányzóhoz, ölébe vette, és megtörülgette véresre karmok arcocskáját. Aztán megindult vele a dominikánusok zárdája felé.

A fiatal vitéz pedig ott maradt egyedül, némán, komor önelégültséggel, és rágondolt testvérhúgára, akit a törökök elhurcoltak Moldovába.

Távolból öklüket rázták feléje a megriadt zsoldosok.

- Majd elbánunk veled, szemtelen magyarja!

A histriók, joglárok, buffók, muzsikások elátkozták az alfalui legényt, aki elrontotta keresetüket. A piros ruhás lányok nyelvüket mutogatták.

A nap leáldozott. Felhők gomolyogtak, sötéten egymásba omoltak. A tornyokban megkondult az estéli harangszó, a bástyákon rázendítettek a takarodóra. Trombitaharsogás, szélzúgás, leereszkedő esti homály, távoli szekerek zörgése, a város lármája, hazatérő részeg diákok kurjongatása... mindezekből semmit sem vett észre a székely íjász vitéz. Némán, gőgösen, messze nézően ült a lova hátgerincén, és hazagondolt kicsit. Egyedül volt és mindenki fogát csikorgatta feléje. Nem értette őket, idegen volt a nyelvük és erkölcsük. De azért a szívében bátorság honolt, s ült mereven a lován, mintha odaforrasztották volna, és őrizte a magyar kaput, a Kelet kapuját a német császár székvárosában.

Őrt állt és várt. A szívét édes nyugalom és megelégedés melegítette. A homály lassan bevonta az alakját, amely eggyé olvadt a lovával. Olyan volt, mint egy patinás bronzbálvány. Meg se mozdult. Őrt állt és várt és messze nézett, ő, a Volga menti lovas.

 

VI

Mátyás király egyelőre a Burg északi szárnyát rendeztette be a maga lakosztályának. Nem akart állandóan itt lakni, már csak azért sem, mert Beatrix irtózott a város déli védővonalába illesztett alacsony, egyemeletes, sötét, nyomasztó külsejű-belsejű, idomtalan, rablólovagvárra emlékeztető épülettől. Bizony nem volt hasonlítható a budai gyönyörű királyi rezidenciához; nem is fejedelmek fényűzésére, szép olasz asszonyok ragyogó, meleg, puha fészkéül szánták, a külső-belső ellenségtől rettegő osztrák hercegek inkább víhatatlan védővárnak építették, amely néha nem védte, hanem bebörtönözte a szerencsétleneket. Négyoldalú, szabályos négyszögben épült, minden sarkán egy-egy zömök toronnyal erősített, alacsony fallal és mély árokkal meg ötszögletű, téres mellvéddel körülsáncolt tömbje aránylag kicsiny volt, de mégis kimagaslott a nyugati oldalon, a Herrenstrassén épült főúri épületek közül. Délre, közel a saroktoronyhoz, majdnem közvetlen összefüggésben állt vele a Widmerthor s a valamivel magasabban álló várkápolna. Északnyugatra a Burg a lovagi tornák, felvonulások és ünnepségek számára fenntartott bekerített vártérre nézett, amelyen túl a Cilley grófoknak a Burggal nagyságban és erőben vetekedő várpalotája büszkélkedett.

A Cillyerburgot nézte Mátyás király a dolgozószobája ablakából, s eszébe jutott ez a végzetes, véres és nagyemlékű család, amelynek egy ártatlan kései arany ágacskája, Erzsébet, az ő gyermekfelesége, néhány hónapig neki illatozta fiatal báját és szűzi szerelmét.

Mátyás sohasem tudott rátekinteni a várkastélyra anélkül, hogy eszébe ne jutott volna szegény bátyja, Hunyadi László tragikus halála, a maga bebörtönöztetése, bécsi fogsága... igen... - ötlött hirtelen emlékezetébe, most éppen harmadszor van ő a császárok városában.

Első ízben huszonnyolc évvel ezelőtt, 1457 májusában hurcolta őt ide az ifjú V. László király, Cilley Ulrik ügyefogyott, de alattomos és véres kezű gyámoltja. Itt volt akkor is a Burgban. Őrei, osztrák durva zsoldosok, komiszul gúnyolódtak vele. Magyarok királyának címezgették, mígnem az ő tizenhét éves szívét elöntötte az epe. Most is emlékszik még rá, azt felelte nekik:

- Várjatok, leszek én még a ti császárotok is!

Akkor durván és csúfolkodva röhögtek az őrök.

A második látogatása sem hozott rá túl sok dicsőséget. Ez az 1470. esztendőben történt. Előtte való évben választották meg Olmützben cseh királlyá, de Podjebrad György lengyel, francia, burgundi és német szövetséget szerzett ellene, egyik fiát hadsereggel Magyarországba küldte, s a Vág völgyét pusztíttatta. Életkérdés volt, hogy a császárt visszatartsa az ellene való szövetkezéstől. Ezért látogatta meg Bécset tizenöt esztendővel ezelőtt, példátlan pompával, egész udvartartásával s azzal a fanyar elhatározással, hogy a császár leányát, az akkor még ötesztendős Kunigundát megkéri feleségül.

Egy hónapig időzött akkor Frigyes császár székvárosában. Egy hónapig tartó farsangolás volt az a bécsiek nagy gyönyörűségére. Ott fogadta ő a firenzei köztársaság követségét, amely Medici Lorenzótól két hatalmas oroszlánt hozott baráti ajándékul. Lovagi játékokat rendeztek, amelyben maga is részt vett, együtt szánkáztak a császárral Bécs hófedte utcáin, s - emlékszik - együtt voltak Teschler Miklós gazdag polgár bálján, ahol ő a magyar táncot is bemutatta. Arra is emlékszik, hogy a bécsiek gúnyosan suttogtak, amint a császárral való nagy ölelkezéseit figyelték:

- Úgy csókolóznak, mint egy szerelmespár, s úgy gyűlölik egymást, mintha egymás apját gyilkolták volna meg.

De egy napon Teschler Miklós felvilágosította őt, hogy a császár rút játékot űz vele, ellene hatalmas koalíciót szervez, a római királyságot a burgundi hercegnek is felajánlotta, sőt élete ellen is merényletet készít. Tehát március 11-én felháborodva az álnokságon, búcsú nélkül faképnél hagyta császári barátját és Bécset, és meg sem állott Pozsony városáig...

Harmadszor ezelőtt egy héttel vonult be Bécsbe, s akkor majdnem porba omlott előtte a Szent István-templom óriási tornya; most az egész város az övé, püspökével, polgáraival, bástyáival és börtöneivel együtt. Még nem császáruk nekik, csak a győzelmes uruk és tirannusuk.

- De leszek én még a császárotok is - jutott eszébe önkéntelenül, és ajkát mosolyra biggyesztette. Szája széle amúgy is lefelé görbülő, embert, életet és halált kigúnyoló vonala most elmélyült, és jobbról-balról éles barázdát sáncolt az orcájába.

Hátratett kezekkel sokáig ott ült az ablaknál, és nézte az őrségváltást a tornatéren. Alig nyolc napja bírja itt a várost, de a lakosok már megszokták és megszerették a magyar világot Viennában. Vasárnap bevonult Beatrix királyné is, és fogadása még tündöklőbb és meghatottabb volt, mint az uralkodóé.

Most már tele van vele a Burg, amelyet gyűlöl, de azért elárasztja egyéniségének bájával, megtölti illatával, remegésbe hozza szeszélyeivel, felforralja asszonyi testéből kiszikrázó érzékiségével. Lobog, sistereg, lángol, izzik az egész vár, a Mihály-templom, a Cillyerburg, a Herrengasse, a Bischofgasse... itt van a nápolyi asszony, s benne dobog az egész város szívében.

Aztán eszébe jutott a fia, Corvin János herceg, és elővette azt a két horoszkópot, amelyet a gyermek tizenharmadik születésnapján, április 2-án, főcsillagászai, Ilkusch Márton mester budai prépost és Galeotti Marzio készítettek. A horoszkópok mindegyike négyszöget tüntetett fel, tizenkét háromszöggel, amelyek a nap tizenkét óráját jelölik. Mátyás, hogy jobban eligazodjék a rajzok kabalisztikus jelzésein és komplikált ábrázolatain, behívta magához Galeottit.

A rejtelmes tudományok doktora buzgón magyarázta:

- Az első háromszög, vagyis első égi ház jelenti magát a herceg úr őfenségét, uralkodik pedig őhercegsége élete, véralkata s egyúttal az országnak közállapota felett. A második őhercegsége ingó vagyonára, a harmadik szomszédaira, a negyedik szüleire és felmenő rokonságaira vonatkozik. Az ötödik égi ház leendő gyermekeire nézve ad felvilágosítást.

A király érdeklődve kapta fel a fejét:

- Igen, ez fontos. Lesznek-e Jánosnak utódai?

Galeotti megértette a kérdés súlyos jelentőségét.

- Először fiúgyermeket szül őfensége jövendőbeli hitestársa.

- Megmarad?

- Nagy és dicső jövendőre, népek és fejedelmek felett való diadalmakra. Isten örömére...

- Jó. Folytasd.

- A hatodik ház a cselédeket, rabszolgákat, háziállatokat érinti, a hetedik a házasságot.

- Nos?

- Kitűnő és hatalmas és világszép nővel való házasságot, a leggazdagabb menyasszonyt Európában.

Ez Sforza Mária Bianca - gondolta magában Mátyás elégedetten és kipirult az arca.

- A nyolcadik ház a halál, a kilencedik a tudomány, művészet, könyvek és ezzel kapcsolatos dolgok felett uralkodik, a tizedik a rang és hatalom fokára vonatkozik.

- Mit mond a tizedik ház? - unszolta őt a király és összeráncolta szemöldökét.

- A herceg úr születése óráján Mars és Mercur, a tizenharmadik születésnapján pedig Jupiter és Saturnus voltak az uralkodó planéták. Ezek jelentik a herceg úr daliás, rettenthetetlen, hatalmas és termékeny férfiasságát.

- De a régiek tanítása szerint a Saturnus és Mars baljóslatú csillagok, mert hideg és meleg voltuknál fogva ellentétes hatásúak - aggodalmaskodott a király, s haragosan nézett Galeottira.

A humanista hevesen védekezett.

- A föld közönséges gyermekeinél, a rabszolgáknál és alattvalóknál az ellentétek zűrzavart és veszedelmet, a világ urainál a jó és rossz fölött való mindenhatóság, az emberi tulajdonságok végleteiben való isteni harmónia, az egyetemes és örökkévaló nagyság alfáját és ómegáját képviselik. Ők felül állnak a hideg és meleg, erény és bűn, angyali és ördögi lelkendezés emberi fogalmain, s magukban isteni egykedvűséggel egyesítik a végletek csodálatos kilengéseit. Felségednek méltó fia lesz: a horoszkóp azt mutatja. Legnagyobb hatalmat, leírhatatlan uradalmakat, jeles kitüntetéseket, az atyai birtokokban való örökösödést biztosítják neki Saturnus megközelíthetetlen hideg fensége, Jupiter olümposzi bölcsessége és atyai termékenysége, Mars hadisten ereje és győzhetetlensége, valamint Mercur fürge szelleme és ügyessége.

Mátyás mosolyogva hallgatta kedvenc ezermestere lelkes szónoklatát.

- Marzio fiam! Ami a herceg úr hatalmát és fölmagasztalását illeti, ahhoz nekem is lesz egy és más hozzátennivalóm. Nem bízok mindent Saturnusra és Jupiterre.

A humanistát elbocsátotta, maga pedig újra visszasüllyedt gondolataiba. Nagy melegség ömlött át a lelkén, ahogy egyetlen gyermekének sorsán töprengett.

- Igen, magam is elkövetek egyet-mást, hogy Saturnus és Mars munkáját megkönnyítsem - ismételte gondolatban, mosolyogva.

Mátyás nézte, nézte a büszke várost, és megduzzadt, kiömlött és szétáradt a lelke. A még meghódítandó országokra gondolt.

Ereiben zuhogott a vér, vastag, büszke, okos orrcimpái reszkettek, keze ökölbe szorult, és térdeit verte izgalmában.

- Meg kell őket aláznom, nyakukra kell ülnöm, mert másképp ők ülnek a hátamra, és megnyergelnek, mint teherhordó szamarát a gyümölcsöskofa Budavárán. Utálom ezt a szószátyár, gyermekes, hazudozó, makacs, vén császárt, s vénasszonyos butasága fáraszt és feldühít; utálom a többit is, valamennyit. Húsz évig hitegettek, ugrattak, lovaltak, becsaptak és kinevettek. Barbár ázsiainak, zsoldosvezérnek, német, francia, olasz fejedelmek portyázó előőrsének tekintettek, török ágyúk célpontjának, faltörő kosnak, nekihajkurászott, feldühösített arénabikának... elég volt, most a magam zsebére dolgozom, atyafiak.

És ráütött a zsebére, a legpénzesebb, legáldozatkészebb, legkimeríthetetlenebb zsebre Európában.

A terem lassan-lassan sötétedett. Az ölnyi várfalak mély ablakfülkéin aranyosan csillogott a búcsúzó, gyenge, reszkető napfény, s Mátyásnak csak erős, duzzadt profilját világította meg. A király homloka ráncba borult, és ajka megvonaglott az indulattól.

- Ez a gyatra vénember egész politikáját a csillagászati jóslatából meríti. Nem tud egyebet, mint várni az én korai halálomat. A csillagok megígérték neki.

Kitekintett az ablakon. Az égen sötétsárga tűzben reszketett a Venus.

És ha igazuk lesz a csillagászoknak? - gondolta elborulva. - Ha én halok meg előbb? Ha igaza lesz a butaságnak, a türelemnek, a makacsságnak?

Megrázta a fejét. Bronzvörös haja leomlott széles, izmos vállaira. Haraggal és daccal nézte az esthajnali csillagot, mintha páros viaskodásra akarná kihívni az égboltozat rejtelmes erőit.

- Még élek - suttogta félhangosan, és ökölbe szorította a kezét. - Még élek, és Matuzsálem korát akarom elérni. És amíg én élek, azt akarom, hogy egyetlenegy isten legyen Európa közepén: a magyarok istene, és én leszek az ő prófétája. A többi csak arra jó, hogy megtöltsem velük váraim sáncait, mint ahogyan eddig magyar katonahullákkal gátolták el a nyugati Európa felé özönlő török áradatot... Egyedül, egyedül én... ha magamra hagytatok - villant ki a dacos gőg Mátyás király szeméből -, én, a magyar köznemes fia, a jöttment, az idegen császárok, királyok családjába betolakodott, barbár magyar katona.

És mereven összeráncolt homloka alól vészesen csillogó, messze néző szemmel bámult ki a soktornyú város fölött északnyugatra a német birodalom, a Rajna, az északi tenger, Hollandia felé, nagy, messze országok fölött viharzott át a fantáziája, és meghordozta rajtuk a magyar lobogót a Hunyadi-ház címerével.

Most éppen olyan mozdulatlan, olyan egyedülvaló s a lehunyó nap ferde, lila sugaraiban olyan tömören, barnán, bronzbálványhoz hasonlóan sugárzó, rendületlen katona volt, mint a Stubenthor hídján strázsáló íjász, a világot hódító, apátlan, anyátlan, árva Volga menti lovas.

 

VII

A Hoher Markton, a Bürgerschranne szomszédságában, a tekintélyes takácscéh házának földszintjén volt a város legrégibb sörháza. Mélyre süppedt, omladékos épület, alacsony, szűk, korhadt gerendájú lejárat, kitaposott, gidres-gödrös lépcsők, kormos, bűzhödt levegőjű, alacsony ivószoba: de a söre zamatos, édes-keserű és a városnak saját főztje, és ez közös dicsősége a céhmestereknek, az öreg polgároknak, akik még a rómaiak korából bírt jogon tagjai a nagytanácsnak, a lugecki kereskedőknek és a szőlőbirtokosoknak, akik irigy szemmel nézték ugyan a sör diadalmas versenyét a borfogyasztással szemben, de mégis eljártak ide a közös és privát ügyeket megbeszélni.

Most is négy tisztes polgár üldögélt a kecskelábú, nehéz tölgyfa asztal körül, mindjárt a pincebejárat dohos szája előtt, amely, mint egy óriási kígyótorok, boros- és söröshordók csípős, penészes mérges leheletét ontja magából.

- Hej, vége a jó erkölcsöknek - sóhajtott egy nyúlszájú, vörös hajú, pislogó szemű, kis öreg polgár, a tímárok atyamestere, gazdag és fukar és mindig maró-keserű, mint a csersav.

- Nono - csitította Rueland mester, a festők és miniatűristák céhmestere, negyvenéves, szőke szakállú ember, aki Krisztus keresztre feszítésével és a klosterneuburgi tizenkét stációval mostanában nagy hírnevet szerzett magának egész német földön.

A harmadik polgár, Hans Schneider borkereskedő és tanácsúr, dühösen az asztalra csapott.

- Sodorna és Gomorrha lett ebből a csendes jó Bécsből - verje meg az Isten az olaszokat!

- Meg a magyarokat! - tette hozzá a tímármester, Georg Leubenpeck.

- Az igaz - hagyta helyben a negyedik, egy nagy hasú, vékony nyakú, ritka szakállú, apró emberke, könyvkötő a Wollzeile elejéről, tudós férfiú, az egyetlen kliense, aki valamit a latin nyelv titkaihoz is értett, és gyűlölte a humanistákat. Jacob Geyernek hívták, s most ült le éppen a sörözők asztalához.

- A sör azonban kitűnő - mélázott magában a festő Rueland mester, aki megrendelést kapott az István-templom két ablakfülkéjének kifestésére. Most azon töprengett: Szent Katalint vagy Assisi Ferencet, esetleg Mátyás apostolt fesse-e oda a bőkezű király tiszteletére.

A könyvkötő helyeselte Rueland megjegyzését, de csillogó szemében nagy titok tudása tükröződött. Kicsit mámorosan, de megilletődve és szörnyülködve újságolta:

- Hallottátok, mi történt a minap a Stubenthor előtt? Szegény, szerencsétlen!

Gräsl takács volt, több ízben ült a tanácsban, most éppen atyamestere a céhnek, amelynek házában a sörház vendégei iddogáltak.

A tímár és a szőlősgazda ijedt arccal biztatták a könyvkötőt:

- Beszélj, öcsém, beszélj! Gräsl csakugyan napok óta nem mutatkozik.

A festő elhatározta magában, hogy Szent Cecíliát festi meg az orgonával, és a szent művésznő arcát Beatrixéhoz teszi hasonlóvá.

- Hát a Stubenthor mellett a sáncőrség egy félig rommá lőtt viskójában tegnapelőtt rettenetes bűntény nyomára jött rá a városbíró. A kaput székely íjászok őrzik. Mátyás legvadabb, legvérmesebb zsoldosai.

- Gyilkosok, barbárok, emberevők, akik egy kupa borért az édesanyjukat is felkoncolják - dühöngött a hasított szájú, vörös tímármester, Leubenpeck.

- Úgy van. Ezek ördögi fickók, semmiféle emberi nyelven nem tudnak beszélni - sem németül, sem csehül, sem olaszul, sem latinul -, pogány hitűek, fehér lovat imádnak, és bűbájos asszonyaik az ördögtől fogannak gyermeket.

- Szép, daliás, Herkules-izmú legények - szólt közbe Rueland, a táblafestő.

- És tolvajok és gyilkosok. Nos, tegnapelőtt a városbíró meghallja, hogy egy vén csont, gonosz lator székely zsoldos őrszobájában fiatal bécsi leány fekszik vérben fagyva, félholtan, halálra kínozva, magyarok fogságában. Nosza, rögtön a sereg vezéréhez, Báthory István helytartóhoz, onnan a kapitányhoz, kapitánytól az őrházba és csakugyan ott találja... tudjátok-e, kit?

Hans Schneider szőlősgazda szeme vérben forgott, és lecsapta az asztalra üres sörösedényét.

- Hans Gräsl leányát?

- Azt. Vérben fagyva, meggyalázva.

- Veronikát?

- Azt. Szegény, ártatlan kis mártírt.

- Jaj, a keresztlányom! - hördült fel keservesen Schneider, és fejére nyomva hegyes nürnbergi süvegét, elrohant a sörözőből.

E pillanatban betoppant a helyiségbe egy szikár, csontos, részeges öreg harcos. Most kádárműhelye van a Wiedmerthorhoz ragasztott apró kunyhójában. Van pénze bőven, Mátyástól duplán is megkapta hátralékos zsoldját.

- Átkozott bestiák, meg kellene fojtani valamennyit, amikor először megy ki a templomtérre, és először kurjant hoppaldeit a sövénytáncban. Hallottátok, mi történt a szegény Hans Gräsl leányával? Ott találták éjszakának idején duhaj magyar lándzsások között fetrengve a saját gyalázatában, sörtől mámorosan, miután két nap és két éjszaka táncolt a Stubenthor előtt a bakkhánsok, histriók, joculatorok között.

- Sodoma és Gomorrha! - jajveszékelt Leubenpeck, a tímár -, verje meg az isten a magyarokat meg az olaszokat!

- A förtelmes leányzó nem akarta ott hagyni a részeges zsoldosokat. Pempflinger városbíró poroszlókkal hurcolta el, és átadta a vallatóknak.

- Megérdemli, hogy végigvesszőzzék a városon és vízbe fullasszák, vagy elevenen eltemessék.

- Ezt másképp mesélte előbb, Jacob szomszéd, ugye? - kérdezte közönyösen a festő, és oldalba bökte az álmélkodó könyvkötőt.

A csúcsos hasú, apró emberke dühösen védekezett:

- Mert nem engedték elmondani a végét. Azt hiszitek, nincs meg arról a hitvány némberről a magam véleménye?

A festő közönyösen ivott, Leubenpeck tímár a Jóistent emlegette, aki tüzes esővel fogja kiirtani ezt a gyalázatos emberiséget. A kádármester diadalmasan jártatta végig tekintetét a társaságon.

A sörház lassanként benépesedett. Diákok, polgárok, idegen katonák, poroszlók és fuvarosok szorongtak már a sötét pincetorokban. Egy vak citerás megpengette ócska hangszerét. A ház előtt volt a szégyenkaloda, onnan eszeveszett asszonyi sírás, rikácsolás, jajveszékelés hallatszott be, ha az ajtót nyitogatták. Néha az őrjárat vezetője dugta be a fejét.

Részeg katonák magukkal hozták és belökdösték a pincebejárat homályába az eszelős Thomast, aki fuvarosember volt valamikor, a hosszú ostrom alatt leégett a présháza, istállója, benne vesztek a barmai, két szép szál fia esett el a kirohanások alatt.

Most ott gubbaszt a pincebejárat bűzös torkában, és ujjain számlálgatja elveszett fiait, lovait és ökreit.

- Összesen hat darab - motyogta, és szüntelen hullanak a könnyei.

- Hat? - röhög feléje egy rongyos ruhájú révész, aki most jött haza a Dunáról, és nagy korsó sörrel kínálja az eszelőst.

- Két ló, két marha, két fiú - magyarázza Thomas -, és mind elpusztult a háborúban.

- Drága a kenyér...

- És olcsó az emberélet.

Az öreg Thomas szeméből dőltek a könnyek, a vendégek kacagtak és ittak.

Egyetlen sarokban volt csak csend és mélységes szomorkodás. Magyarok ültek ott, az asztalra könyököltek és némán poharaztak. Büszkék voltak, úsztak a dicsőségben, keményen kimellesztve járkáltak a városban, de estefelé, a tavernákban meg itt a városi sörházban bánatosan lehorgasztották a fejüket. Hazagondoltak. Az erdélyi havasokra, a kun síkságra, a pici dombokra, Buda szőlőskertjeire, a majorokra, amelyekben együtt ül most a család, az asszonyok fonnak, szőnek, a lány elment megfejni a tehenet, a gyerekeket bekiabálták a szérűskertből, a nyargalászó csikók mellől, belopódzik három-négy regös, egy öreg harcos mesél... Csend van, csak a tücsök ciripel az ablak alatt... Dörmögve mondja a Szabács viadaljáról szóló verseket a vén katona... Ej, mikor megyünk haza ebből a piszkos Babilonból?

Szentmihályi Mátyás kiköpi a szájából a sört.

- Szerémi bort ihatnék - szólt oda szomszédjának, Fodor István udvari kanonoknak.

A fiatal, borotvált képű, sima beszédű, szép, finom udvari pap, Fodor Crispus István az idegeneket nézegette. Egyszer csak megszólalt.

- Szép város ez a Bécs.

A negyedik magyar, Kisfaludy János, mérgesen csap a kecskelábú tölgyfa asztalra.

- Utálom én minden kövét, házát. Beste lélek minden apraja-nagyja. Éhes csorda, tolvajok falkája. Neked persze tetszik.

- Mert rendes, dolgos és műveltségre hajló népség lakja.

- Műveltség, műveltség - dohogott rekedten Kisfaludy. - A műveltség az ördög szekere. A pokol országútja.

- Hát kend miért szedi itt a kánonjogi tudományokat? - kérdezte mosolyogva Fodor.

- De csak Isten dicsőségére! - emelte fel ujjait a magyar. - Nem úgy, mint ti ott lenn Itáliában, a sátán mulatságára. Te meg Csáky Miklós.

Kisfaludy arra célzott, hogy Fodor István Bolognában és Firenzében szerezte meg a doktori kalapot mint az ifjú főúr, Csáky Miklós kísérője és mentora. Fodor István magister szegény jobbágy szülők gyermeke volt, a Csákyak pécsváradi pusztáján született, tízéves korában az apátság iskolájába került a triviumra, onnan a pécsi püspök küldé ki Olaszországba. Szép, erős, nagydarab magyar, okos és jóságos, szikrázó elméssége és életszeretettől duzzadó egészsége egyformán híressé tették őt a bolognai és ferrarai egyetemek és a firenzei cortegianák körében. Mikor a fiatal Csáky gróf is diáksorba érett, Fodort tették melléje nevelőnek. Először a bolognai egyetemen kalauzolta át a jogi és artisztikus tudományok útvesztőin a még majdnem gyermek Miklóst, aztán Firenzébe kísérte, ahol a grófnak csak át kellett venni István doktor barátait, bámulóit, protektorait és élősködőit. Az ő kifogyhatatlan zsebe és Fodor kimeríthetetlen szellemessége az ifjú főurat és mesterét a legnépszerűbb emberekké tette humanisták és világfiak, asszonyok és művészek, előkelők és szegény ördögök körében. Nemrég Fodort beajánlották a királynak, és Mátyás a maga udvarába rendelte a fiatal humanistát. Most is a királlyal együtt került Bécsbe.

Fodor szívesen volt a bécsi magyar diákokkal, akik a takácsok sörházában iddogáltak.

Kisfaludy János szomorúan sóhajtott:

- Hazamennék biz én, de a pécsváradi földek lator kézen vannak.

- A Csákyakat érted? - szólt közbe az apát.

- Azokat. Egy évszázad óta pereskednek velünk.

- Miért nem egyezkedtek? Hiszen atyafiak vagytok. Kisfaludy János összeráncolta a homlokát és köpött egyet.

- Rokonok volnánk, de a Csákyak elfajzottak. Összevissza házasodtak idegen fehérnéppel. Meg is látszik rajtuk. Nyavalyás, satnya, puha férgek lettek. Örökké külországban kóborolnak. Pedig egy tőről szakadtunk. De őkelmék német, olasz meg görög erkölcsöket szíttak az anyáik tejéből.

- A fiatal Miklós derék literátus ember.

- De olasz. Magyarul sem tud.

- Nono. Azért, hogy Itáliában diákoskodott... Vitéz János is ott tanult, Janus Pannonius is - jegyezte meg Fodor.

- Nem is bíztam volna rájuk az ország üdvösségét - szólt közbe Szentmihályi.

- Jó magyarok voltak.

- De fellázadtak Mátyás ellen.

Kisfaludy János a vállát vonogatta.

- Ők úgy látták jól, az ország érdekében.

A másik fölkapta a kupát és fenékig kiitta. Aztán haragosan morgott.

- Istentelen beszéd! - fakadt ki az apát.

- Mindenki szereti a hazát.

- De elsősorban, úgy látom, önmagát.

- Mink, a honfoglaló ősök ivadékai, mink vagyunk a nemzet - ütött a mellére gőgösen Kisfaludy. - Mink nem vagyunk cselédek. Egyik így szereti a hazát, a másik meg amúgy. Egyik Mátyással, a másik Mátyás nélkül.

- Elég! - kiáltott Fodor István, a pap - ha ezt meghallanák ezek! - mutatott hüvelykujjával a bécsiekre.

Kisfaludy gőgösen legyintett:

- Kuvaszok. Csaholó kutyák. Éhes farkasok.

- De a farkasok, ha éhesek, falkába verődnek.

- Akkor hajtóvadászatot rendezek ellenük.

Kicsit megbékültek és tovább iddogáltak.

Rueland, a festő ezalatt végleg megállapodott önmagával, hogy Mátyást festi az egyik fülkébe mint a sárkányt ölő Szent Mihály arkangyalt, a másikba Beatrixot, amint ujjait mélán pihenteti az orgona billentyűin.

A két magyar egyszerre mélyen felsóhajtott.

- Mi bajod van, János? - kérdezte a pap.

- Szeretnék hazamenni, István.

- Egyezkedjél ki a fiatal Csákyval. Könnyű lenne a dolog.

- Azzal a pogánnyal?

- Ej, János, te csak azért haragszol Miklósra, merthogy nem ösmered. Jó magyar ember az, éppen olyan, mint az apja. Ősei annak is Árpáddal jöttek be az országba, mint a tieid.

- Az enyémek Szabolccsal jöttek be.

- Az övéi is. Minden őse szilaj, kemény, pusztai magyar volt. Apja, Benedek, Hunyadi János vitéz kapitánya; nagyapja, János, Zsigmond császár hű embere, magas rangú főúr, harcos és okos, mint a címereiben balra járó oroszlán és a jobbra tekintő sárga csőrű bagoly.

- De a fiatalúr pogány lett, mint ezek az udvarban léháskodó, semmiházi, hitvány olaszok. Úgy hallom - tette hozzá bizonytalan hangon.

A másik sarokban a bécsiek hangos szóval veszekedtek. A tímár a régi erkölcsöket emlegette, a könyvkötő a kiszolgált harcosnak magyarázta:

- Úgy volt, hogy Veronika éjjel kinn álldogált a kapuban, és ott ismerkedett meg egy fiatal székely íjász katonával. Csütörtökön aztán éppen a Stubenthort őrizte a székely, és a kapu előtt nagy táncot csapott az idegen katonaság, a takács leánya meg egész nap ott ólálkodott a szeretője oldalán. Éjjel, amikor eljött az őrváltási idő, belopódzott hozzá a sátorba, mert az ilyen megdühödött némber, ha rájön a veszettség, ott hagyja apját, anyját, kisded testvéreit, nem fél az emberek haragjától, az Isten büntetésétől és megy-megy az első férfi után, bárha az egy ördögtől nemzett erdélyi barom, egy emberevő vadállat...

- Bizonyosan boszorkány...

- A székely katona meg ördög, aki emberbőrbe bújt, és elcsábítja a boszorkánynövendékeket.

- Mindennek az asszonyi állat az oka.

- Vagy a székely zsoldos ördögi cimborasága; úgy hallom, ott a Stubenthor előtt borral kínálta meg a lányt - magyarázta a könyvkötő hebegő ajakkal, lázas szemmel, buja képzeletével gyönyörködve a maga szavaiban. - Bájital volt benne. Bürök, mák, csudafa kivonata és porrá tört egérvelő. Valami vén boszorkánytól kaphatta.

- Maga a lány is boszorkány volt, azt mondom - erősítette a kádármester. - Fiatal vitéz koromban sokszor tizennégy-tizenöt éves lányok is kivetették rám a hálójukat. Minden gonoszság csekély, ha az asszony gonoszságához hasonlítjuk.

Nyílott az ajtó, és bebotorkált rajta Hans Schneider, a Veronika keresztapja.

- Tudok már mindent - sóhajtotta keservesen.

- No, ugye, hogy igaz? - kérkedett örömmel az egyetem könyvkötője.

- Igaz - bólintott megsemmisülten a tanácsúr. - Veronika megtévedt. Katonák közé keveredett, egy fiatal íjász megtámadta. Céhbeli legények, morvák, csehek, olaszok, lengyelek oltalmára siettek a leányzónak, de a magyarnak is támadt segítsége. Székely lovasok százai rúgtattak neki a táncolóknak, letaposták, széthányták az ártatlan embereket, nézdegélő asszonyokat, játszadozó gyermekeket, robogtak a lovak, folyt a vér, ordítottak a vad magyar zsoldosok, ki-ki futott, amerre látott s a nagy zűrzavarban egy öreg lator, fogatlan, vén gazember elragadta Veronikát, és elrejtette az őrszobában.

- És mi lett a szegénykével? - kérdezte részvéttel Rueland mester, a táblafestő.

- Bevitték a dominikánusok kórházába, kimosták a sebeit...

- És hazaszállították?

- Isten ments! - tiltakozott rémülten a szőlősgazda. - Megfertőzné Gräsl tiszta családi hajlékát.

- Megvesszőzték? - kérdezte a kiszolgált katona, és Mátyás király zsoldjából újra megtöltötte óriás cinkupáját.

- Kínpadra viszik? - rikoltozott a könyvkötő bárgyú részegségében.

- Nem. Nézzetek csak oda, ki a kalodára.

Valamennyien odatódultak a korcsma bejáratához. Kinyílt az ajtó, és a légvonattal együtt besüvített a kis Veronika velőtrázó jajgatása.

- Mégsem kellett volna... - szaladt ki száján a kövér korcsmárosnak.

Schneider János komoran megjegyezte:

- Keresztlányom ugyan... de a városi rend, az erkölcs, a példaadás...

Szava elveszett a gyermeksírás s a csúfolkodó utcai ordítás borzasztó hangzavarában. A könyvkötő elégülten bólogatott, a vén kiszolgált katona, most kádármester a Wiedmerthor mellett, visszament és ivott. Leubenpeck, a tímár, Szodomát és Gomorrhát emlegette.

Az eszelős Thomas siránkozva, könnyhullatások között szüntelen hajtogatta:

- Drága a kenyér, olcsó az emberélet.

Rueland, a festő kifizette sörét, és felállott az asztalától. Jóságos két szemében most az undor és megvetés lángja lobogott.

- Buta barmok vagytok - mondotta csendesen, kissé mámorosan is a sörtől és a két ablakfülke ábrázolásainak elképzelt örömétől. - Csak végighallgattalak benneteket, mert ízlett a sör, és szeretem az emberek beszédét. De én ott voltam ám akkor a Stubenthor előtt!

Nem folytatta, legyintett egyet a kezével, és búcsú nélkül eltávozott. A többi megbotránkozva nézett a távozó után.

- Magyarok kémje, Mátyás cselédje, éhenkórász, csavargó - dörmögte ritka szakállába a vékony nyakú, pohos könyvkötő...

- Festő! - mondotta a tímár mélységes undorral és kicsinyléssel. - Cigányok, bakkhánsok, históriások, hegedősök, költők cimborája... Egykutya mind... Erkölcstelen csavargók.

- Hazaárulók... - mondotta ki az ítéletet Schneider János, a tanácsúr, a menedékházba zárt Veronika keresztapja.

Két lépésnyire tőlük ott ültek a magyar diákok, de ők egy szót sem értettek a németek beszédéből. Otthon hagyott öreg édesszülőikre, hajadon nővérükre, árva feleségükre gondoltak, és bánatosan üldögéltek.

Mindenfelől sötét, gyűlölködő és gyáva pillantások sugárzottak a hallgatag, elérzékenyült, hazavágyó, bús magyarok felé.

 

VIII

A Burgnak a bástyafalhoz ragasztott déli szárnyán, közvetlenül a király magánlakosztálya mellett rendezték be a titkos kancellária hivatalos helyiségeit.

A kancellária nagytermében két fekete taláros, komoly férfiú pihente a hajnali és délelőtti órák fáradalmait. Tizenegy óra elmúlt, sebtében elköltötték a bécsi szokás szerint feltálalt reggelit, kis ezüstkupából sört ittak frissítőül, leheveredtek a tölgyfa padokra terített török szőnyegekre, s egyik szemükkel állandóan a király lakosztálya felé nyíló nagy ajtóra pislantgatva, csendesen beszélgettek.

- Illustrissimének szívből gratulálok milánói sikereihez - kondult meg a papi ruhában kényelmetlenül feszengő, izmos, széles vállú, pirospozsgás arcú férfi mély haranghangja. Bakócz Tamás titeli prépost, alkancellár beszélt, s kövér, vörös kezeit belemélyesztette sűrű, gyapjas hajába, amely a koponyája búbjától minden oldalról lefelé volt fésülve, s a füle fölött, alacsony homlokán és a tarkóján kerekre nyírva, mint a szerzeteseké. Kemény, drótvastag, bundás hajkoszorú volt ez, amely szikrát hányt a fésű alatt, s a prépost fejét bozontos medvééhez tette hasonlóvá. Bókjával arra célzott, hogy barátja, Fontana Ferenc orvos, Mátyás bizalmasa és rendes követe, Milánóban nyélbe ütötte a király fiának, Corvin Jánosnak és Lodovico Sforza leányának, Biancának eljegyzését.

A másik hálásan és finoman mosolygott. Vékony, sovány, beteges ember volt az olasz humanista doktor, és keskeny madárarca, halvány, összeszorított ajka, hegyes álla, kopasz, barnára sült fényes koponyája merő ellentéte Bakócz zsoldos katonához hasonló külsejének. Mintha egy megkopaszodott öreg túzok és egy fiatal medve enyelegnének.

- Ki adja hírül a felséges asszonynak János herceg eljegyzését? - kérdezte pislogva az olasz.

- Őfelsége magamagának tartotta fenn ezt a szerencsét - dörmögte Bakócz alattomosan.

- Félek, hogy a királyné máris többet tud, mint amennyit tudnia kellene - jegyezte meg csípősen Fontana, aki tudta, hogy Bakócz elsősorban Beatrix kancellárja, csak aztán a fejedelemé.

Tamás prépost ingerülten válaszolt:

- Ez a felségek dolga, nem a mienk, illustrissime.

- De mi vagyunk a felelősek.

- Én mosom kezeimet. Az bizonyos, hogy besúgó, semmirekellő udvaronc, naplopó, kémkedő, cselszövő fickó elegendő lézeng a királyné körül.

Fontana tudta, hogy Bakócz Tamás okos és ravasz, mint a kígyó, és erős, mint az oroszlán. Elgondolkozott, hogy erdődi parasztok gyermekei néha veszedelmesebbek, mint a firenzei humanisták és a signoria titkárai.

Elhatározta, hogy másra tereli a beszédet. Arcát a prépost felé fordította, nyakát kihúzta, és mosolygás rántotta szét mind a két füléig ezerráncú, keskeny, pergamenszínű, beesett orcáját.

- Őfelsége tudja, hogy Magyarország a keleti és nyugati két császárság két durva malomköve között végképp felmorzsolódik, ha a maga erejére marad. Ezért nyúl hol a török, hol a német szövetség felé. Ezért játszik velük, egymással ijesztgeti őket, hogy az egyensúly közepén ő maga megállhasson. Eddig bízott abban, hogy a német-római császárságot maga mellett vagy maga mögött mint félelmes tartalékot kijátszhatja. Őfelsége most már elérkezettnek látja az időt, hogy a két császárság közül az egyiket maga alá gyűrje.

- A törököt - lelkendezett Bakócz.

- A németet - súgta mosolyogva és fölényesen az olasz. De Bakócz oda sem figyelt. Ő áradozva harsogta a maga politikájának frázisait:

- Mindennap közelebb vagyunk a cél eléréséhez: a török ellen való nagy támadó háború megindításához. Mátyás máris a leggazdagabb, legtöbb, legjobb és legmegbízhatóbb katonával rendelkező európai fejedelem. Otthon rendben van a szénája, Ausztria és Csehország, Szilézia, Morvaország és Lausitz az övé, neki hódol a bosnyák, szerb és a két oláh fejedelem, patrónusa a német lovagrendnek, szövetségese Svájcnak, Lengyelországnak, Burgundiának, az orosz nagyfejedelemnek, a franciák anyámasszony királyával úgy bánik el, ahogy akar. A Hohenzollern-ház fejének kegydíjat fizet, mint egy vándor görög rétornak, a pápa örül, ha szolgálatára állhat, ipa a nápolyi király, sógora a ferrarai herceg, Medici Lőrinc a barátja, Velence retteg tőle; Mátyás keze elér az Atlanti-óceántól a Volgáig... Még néhány erőteljes lépés... és megindíthatjuk a nagy támadó török hadjáratot.

Bakóczot e pillanatban úgy elkapta a nagyság és emberfeletti erő képzelete, amely rokon volt az ő nagyravágyó lelkével, hogy nem is vette észre a nagy tölgyfa ajtó nyílását és a két ajtónálló között megjelent király barna ruhás, egyszerű, de félelmetesen kemény és alacsonyságában is fenséges alakját.

Fontana felugrott, és mélyen meghajolt az uralkodó előtt. Mátyás hallotta a prépost lelkes tirádáját, és nyájasan elmosolyodott.

- Tamás, meg akarod támadni Bajazetet, akivel éppen most kötöttünk ötéves fegyverszünetet?

Bakócz amúgy is vörös arcát elöntötte a vér, és egy pillanatig szégyellte, hogy a király tanúja volt lelkendezésének. Ősi ösztöne irtózott a hízelgéstől és a képmutatástól. Negyvenkét éves volt, s még semmire sem vitte az egyházi hierarchián. Sokszor valósággal gyűlölte Mátyást, de félt tőle, és örült, hogy Mátyás előtt való érdemeit így öregbíti a jótékony vakszerencse véletlene. Ő is meghajolt, és alázatosan rebegte:

- Amikor felséged elérkezettnek látja az időt, hogy dicsőséges fején a nyugat- és kelet-római császárság koronáit egyesítse...

E pillanatban arra gondolt, hogy Aragóniai János bíbornok, az esztergomi érsek Rómában meghalt, utódja talán János váradi püspök lesz, és ő beülhet az érsekség után leggazdagabb főpapi stallum s a főkancellári tisztség irigyelt méltóságába.

A király Fontana Ferencnek olasz nyelvű leveleket diktált Lodovico Sforza, a kiskorú Gian Galeazzo uralkodóherceg és Bianca hercegkisasszony címeire.

Lodovico il Morónak szánt levelében többek közt ezt írta a király:

- Főméltóságú herceg, szeretett barátunk és rokonunk! Kimondhatatlan örömünkre szolgál, hogy a szépségéről és erényeiről világszerte híres, fennkölt lelkű Bianca Mária őfensége és kedvelt fiunk, János herceg úr eljegyzéséhez atyai áldásunkat adhatjuk. Boldog vagyok...

Itt Mátyás megállott, és tréfásan legyintett a kezével:

- Ide szép klasszikus hasonlatokat és mitológiai példázatokat írj... Aztán folytasd szóról szóra így: Nagy megtisztelésnek vettük főmagasságú testvéred, Ascanio bíbornok levelét is, amelyben őeminenciája részvétét fejezi ki szeretett öcsénk, János érsek úr elhunyta alkalmával, és kér bennünket, hogy e halálozás által esetleg megürülő valamelyik érseki vagy püspöki javadalmat fennkölt személyére átruházzuk. Legnagyobb sajnálatunkra - ezt írd valamivel szebben és hosszasabban - a magyar törvények, amelyeket uralkodói személyünk elsősorban tartozik tiszteletben tartani és respektálni - megtiltják, hogy főpapi javadalmakat idegen bíborosoknak adományozzunk. S a többi, s a többi - fejezte be szavait a király, és barátságosan fordult a lehajtott fővel álldogáló alkancellár felé:

- Atyaságod bizonyára helyesli ezt az álláspontot.

Bakócz Tamás meggörnyedve szívére tette a kezét:

- Felséged bölcsessége előtt mindnyájan meghajolunk.

A király mosolygott, és kifelé indult a kancelláriából. Útközben még egyszer visszaszólt Fontana Francescónak:

- A legszebb antik idézetekkel megtűzdelve, olyan legyen, mint egy illatos rózsacsokor!

Bakócz Tamás és Fontana Ferenc összenéztek. Gyanakodva kémlelték egymást, és szerették volna a két sötét homlok mögött szárnyaló gondolatokat kifürkészni. De a kövér, vörös, marcona zsoldosarc éppolyan titokzatos volt, mint az összeszorított ajkú, sápadt, sovány, sasorrban előrenyúlt képe az olasz diplomatának. Égbekiáltó ellentétei voltak egymásnak, csak a király emberfeletti nagyságának csodálatában dobogott össze örökké a szívük.

- Nagy ember, nagy király... - szakadt ki a prépost ajkán a bámulat.

- Az elméje ruganyos, fényes és törhetetlen, mint a granadai penge.

- És vasból van, gránitból és vasból. Ha ez egyszer ráhengeredik a világra!

- És aranyból a szíve - fakadt ki Fontanából a pazarló királyi nagylelkűség dicsérete.

- Vasból van és gránitból, és vagy az Ég áldása, vagy az Isten ostora lesz ő, a Mindenható akarata szerint - ismételte a hatalmas alkancellár. - Nincs ember a világon, asszony, férfi, katona és király, aki meg tudjon állani a talpán, sem a mosolygása, sem a haragvása előtt.

 

IX

Ezalatt a palota másik szárnyán Beatrix királyné a hálószoba mellett levő óriási öltözőben fésültette magát. Gyönyörű, vastag, fényes szőke hajfonatai öreg dajkája, a még Nápolyból magával hozott Nardella Parmesana vékony, kék erekkel hálózott, csontos, kérges kezében vonaglottak az aranyfésű simogatása alatt. A dajka alig volt több ötvenesztendősnél, de a tejfehér arcú, bíborajkú, kissé kövérkés, nevetős, vidám, ragyogó szemű királyné hajnali üdesége mellett olyan volt, mint az éjszaka titokzatos Párkája.

Beatrix bő ujjú, fehér selyemköpenye alól kivillant vakító válla, erős, magas, hullámzó melle és gömbölyű nyaka, alul pedig félig csupaszon, kihívóan kandikált ki selyemharisnyás lába és gyöngyökkel átszőtt, aranyhímzésű selyempapucsa. Gyengéd, de átható illat felhőzött a huszonhét éves, ruganyos, erős asszonyi test gőzölgő melegéből. Erősen illatos volt az izzadó, sürgő-forgó dajka is, a komorna is, aki az ajk- és szemöldökfestékeket, a fog- és körömkefécskéket, ollókat, ráspolyokat, kenőcsöket, szépítővizeket, kovászos flastromokat, illattal és pézsmával töltött szagos üvegcséket s a haj fodorítására való eszközöket hordta elébe Nardellának. Illatos volt még a királyné lába előtt szundikáló hosszú szőrű majom s a szerecsen gyerek is, a majom ápolója.

Míg Beatrixot öltöztették, az első udvarhölgy a királyné fehérneműit olvasta össze, és gondosan összehajtogatva, a hatalmas szekrények mélyén elhelyezte. Monoton hangon diktálta a leltárat író komornának:

- Huszonkét hímzett ing vászonból, tíz fehér selyeming, négy fésülőköpeny lombardiai csipkével, három pár piros nadrág, tizenkét fehér selyemnadrág, hat selyemsapka, nyolc hímzett zsebkendő, tíz csipkezsebkendő...

A másik sarokban a felsőruhákat osztályozták:

- Fehér damasztruha nyestprémmel, egy piros ruha atlaszból és bársony brokátból fehér prémmel bélelve, egy felsőruha, sárga brokát, arannyal és gyönggyel kirakva. Vörös arannyal átszőtt öv arany csattal, egy válldíszítés két zafírral és három gyönggyel...

Oldalt egy nagy ládába prémeket, elhasznált hosszú orrú cipőket, arany- és ezüstgombokat, hajcsatokat, fejékeket, biretteket, selyemkendőket, kapcsokat dobáltak be nagy sietséggel.

Beatrix oda sem pillantott a drágaságokra. Ezüstkeretes tükrében nézegette szemöldökét és ajkát, s néhány szóval utasítást adott azok kifestésére. Majd behívatta kedvenc íródeákját, messer Joanne Candidót, s miközben csinosította magát, levelet diktált, amelyet holnap hajnalban futár visz nővéréhez, Eleonórához, Ercole d'Este ferrarai herceg feleségéhez.

A gyorskezű íródeák alig tudta követni Beatrix sebes olasz diktálását.

- Főméltóságú asszonyunknak, szeretett nővérünknek, Eleonóra hercegasszony őfenségének királynői üdvözletünket. Főméltóságodnak, valamint fenséges férjének jó egészséget. Négy hónapja vagyunk Bécsben, s csak most jutott rá másodszor időm, hogy nővéri szívemet kiöntsem hercegséged előtt. Szeretett atyám és férjem, dicső királyunk őfelsége a császári lakosztályokat rendezte be számunkra, de a szobák oly sötétek, dohosak és szűkek, hogy megfulladok a tikkadt kánikulában. Kérésemre meg is vásárolta Hans Walter császári titkárnak a Szent István dómhoz közel eső, szabadon álló épületét, amelyet királynői várul akar átépíttetni, s a tervek elkészítésével meg is bízta kedvelt hívünket, Benedetto de Majano építőmestert. Én azonban most már jobban szeretném a Burggal szemben lévő Cilley-várat a magam otthonául. Ez szebb is, jobb is, mint maga a császári palota, s nem kétlem, hogy felséges uram is helyeselni fogja ötletemet. Lehet különben, hogy a Walter-féle házból kertet és nyári lakást, a Cilley-házból pedig téli palotát építtetek. Sok tervem van a város csinosítására, ami egyébként magukra a bécsiekre is alaposan ráfér. Hercegségednek fogalma sincs az itten való emberek ízléstelenségéről és piszkosságáról. Egy előkelő "Laubenherr" felesége múltkor azzal dicsekedett nekem, hogy ő még sohasem látta a saját mezítelen testét, mert hű akar maradni a férjéhez. Megkérdeztem tőle, mi a kettő között az összefüggés, mire ő így felelt: "Csak buja és erkölcstelen némberek fürödnek meztelenül, s a hűtlenség kezdete a test ápolása." A férfiak csak akkor mosakodnak, amikor megházasodnak. Tenger sok a fürdőház a városban, de úgy hallom, onnan piszkosabban jönnek ki az emberek, mint ahogyan oda bementek. A lányok pézsmakenőccsel szagosítják magukat, mert ép szaglású ember nem tudna mellettük megállani. Ilyen a ruhájuk is. Divatjukat nálunk, Nápolyban már a mosónék is régen elvetették, minden szalagot, gombot, máslit oda tűznek, ahova éppen nem való. Sivár az életük is szegényeknek. Legnagyobb ünnepük a disznóölés. Lakásukban nyitott kályha és viaszgyertya füstjében kormozódik ember, ruha, ételnemű hónapszám; olyanok, mint a szénégetők. Sört és kalácsot főzni, kenyeret dagasztani, heringet sózni: ehhez mindenesetre jobban értenek, mint kellemesen elcsevegni, hárfázni vagy verset recitálni. Egyetlen asszonyt láttam, aki konyít valamicskét a latinhoz: ez Teschler Miklós kereskedő felesége. Gyanúsítják is erősen, hogy már megcsalta az urát. A táncuk, mint a részeg medvéké. Körbe kapaszkodnak és eszeveszettül ugrálva imbolygatják piszkos testrészeiket. És közben úgy üvöltenek, mint Tacitus barbárai. De ezt csak ünnepnap teszik; hétfőtől szombatig asszony, férfi, gyerek úgy dolgozik, mint az igavonó barom. Este aztán leissza magát, és a sárban fetreng egyetemi hallgató, szőlőkapás, zsoldos katona és mesterlegény egymás mellett és egymás hegyén-hátán. Ilyen emberek közt élünk mi, kedves Eleonóra, s majd elepedünk egy igazi cortegiano után. Volna ugyan ilyen egypár a magyarok között, de azok úgy reszketnek felséges férjünktől, hogy szemüket sem merik arcunkra vetni. Meghalok az unalomtól.

Beatrix elhallgatott, és olyan erősen szenvedett az unalomtól, hogy hosszan, hangosan, sóhajosan elásította magát.

Egyszerre gyengén megremegett a válla, mintha valami mentő ötlet villant volna át a képzeletén.

- Írj! - parancsolta a deákjának.

Amaz a papír fölé hajtotta az orrát.

- Az őszön álarcosbálokat akarok adni a bécsi asszonyok mulattatására, evégből kérem fenségedet, küldjön ötven darab spanyol és török szakállas szerecsenfejű meg gyermekarcú selyemálarcot, sakktáblákat és játékkártyát. Francesco Cattivello futárral küldje e holmikat, mert ez az ügyes, daliás és édesbeszédű lovag kimondhatatlanul megnyerte tetszésemet, és alig várom, hogy finom és szellemes társalgásában, mozdulatainak bájában és férfias hangjának mély zengésében gyönyörködhessem.

- Megállj! - kiáltott fel hirtelen ezüstös hangjának ijedt elcsuklásával.

A titkár felnézett és elpirult, ahogy a hiányosan öltözött királyné hófehér vállára esett a tekintete.

- Ne ezzel kezdd a levelet. Először emlékezzél meg boldogult testvérem, Aragóniai János bíbornok haláláról, fejezd ki mérhetetlen fájdalmamat és a Bibliából meg Seneca bölcs mondásaiból vett idézetekkel vigasztald a fenségeket. Aztán írd:

- Keressük a módot, hogy titeket a fájdalmas veszteség alkalmával is biztosítsunk szeretetünkről és gondoskodásunkról. Tudja meg tehát főméltóságú asszonyom, és közölje férje urával, hogy Don Hyppolitónak, a fiuknak, kiről hallottuk, hogy a papi pályára szánták, az esztergomi érsekséget adományozzuk...

E pillanatban belépett a terembe Maestro Franceschino da Bressa, a királyné orvosa és Beatrix reumája felől kérdezősködött. Utána megjelent gyóntatója, Andrea d'Altavilla, majd Marzio Galeotti mester, Beatrix kedvelt felolvasója.

A királyné nyájas mosollyal üdvözölte kegyenceit, és elújságolta nekik az új esztergomi érsek személyében történt megállapodást.

Az öreg, mogorva orvos köhögött és széles, piros zsebkendőjébe rejtette el fogatlan száját és kacsa csőréhez hasonló, idegesen mozgó orrát. A szerzetes karikás szemeit az égre emelte, mintha onnan kérne szavakat, amelyekkel kellőképpen helyeselni tudja a királynő szeszélyes ötletét. Egyedül Galeotti kíváncsiskodott:

- Hány éves őfőméltósága, Don Hyppolito herceg, Esztergom jövendő érseke?

- Hét - felelte Beatrix elragadó komolysággal.

- Felszentelt presbiter?

- Nem.

- Diakónus?

- Még nem.

- Szubdiakónus?

- Az sem.

- Szent Isten, nem is merem tovább kérdezni, mert kiderül, hogy még meg sincs keresztelve... - szepegett tréfás félelemmel a humanista, s tengernyi tokájában hatalmas állát egészen elsüllyesztette.

Beatrix nevetett, és tovább diktálta levelét titkárának.

- Kedves nővérünk, főméltóságú hercegasszony! Itt küldöm a legutóbb ígért hajfestőszer receptjét, amelyet több bécsi leányzón kipróbáltunk, s amelyet udvarhölgyeim is sikerrel használnak. Fiatalító balzsamokat is árulnak itt mindenfélét, de ezek hatásáról még nem szereztem meggyőződést. Küldök ellenben egy csinos könyvecskét, amelyet a Firenzéből való Naldus Naldius poéta írt budai könyvtárunkról, abban rólam is megemlékezik. Viszonzásul küldd el Poggio Facetiait, valamint Antonio Beccadelli Hermaphroditusát, mert az én példányaim a sok használattól már-már olvashatatlanok. Egészségi állapotom kielégítő, bár reumám néha álmatlan éjszakákat okoz. Egy bécsi orvos, Tichtel János doktor a közel fekvő badeni fürdőket ajánlja. Sok gondot okoz nekem a zenekar kiegészítése is, amelyről már írtam főméltóságodnak. Ha nincs kedves férje ura ellenére, küldje el nekem Todisco Simonello hárfaművészt, én cserébe adom Mechino francia orgonistát. Sajtot is küldjön vele, parmezánit, vagy inkább Francesco Cattivellóval küldje, mert őt magammal akarom vinni badeni fürdőzésemre. Az unalmas kúra alatt nem tudok nálánál jobb szórakoztatót elképzelni.

Hirtelen elhallgatott.

- Hívjátok ide Antonetta grófnőt.

A szomszéd szobából besurrant az udvarhölgy: Antonetta salernói grófnő, akit a királyi pár tavaly adott férjhez Vajdafi László magiszterhez, a testőrség egyik kapitányához. A ragyogó szépségű asszony, akinek éjfekete szemét, vénuszi termetét a firenzei festők remegő kézzel, halálos szívdobogással úgy rajzolgatták, mint a női test örökéletű törvényeit, Beatrix legbensőbb bizalmasa volt. A királyné megmagyarázhatatlan szenvedéllyel, talán egy Leonardo da Vinci emberfeletti szépségimádatával ragaszkodott hozzá.

A grófnő mélyen meghajolt.

- Antonetta, milyennek találod Teschler Miklóst, a regensburgit? - kérdezte tőle minden bevezetés nélkül.

A grófnő csak ennyit válaszolt:

- Igen.

Beatrix bólintott, és tovább diktálta levelét:

- Teschler Miklós, akit előbb említettem, katona, humanista és kereskedő, gyönyörű szép, szőke ember, de kérésemre sem akarja szakállát levágatni, s felesége elmondta nekem, hogy esküvőjük óta nem volt egyetlen éjszaka sem, amelyet külön töltöttek volna. Megjegyzem, hogy már több mint tíz éve házasok. Irigyeljem őket? Szép lehet így élni, soha meg nem lankadó örök szerelemben. Két szép gyermekük van, s tele lesz a szemem könnyekkel, amikor a magam magtalanságára gondolok. Pedig higgye el hercegséged, mindent elkövetek, hogy utódot adjak férjemnek, Mátyás őfelségének. Tichtel János doktor, aki most reumámat kezeli, több szert ajánlott nekem: de én azt hiszem, hogy János herceg anyja, ama gyalázatos boroszlói bestia rontja meg méhemet. Beszéltem is erről Johannes Nider atyával, a szent inkvizíció főnökével, ő is bizonyosnak tartja, hogy a boroszlói némber boszorkány a legveszedelmesebb gaetai varázslónők fajtájából, de egyelőre még vár a per megindításával.

Amíg diktált, szüntelen a távolba nézett, mintha Teschler Miklós daliás alakjára, orgonaorgánumára, szemérmes szép kék szemére gondolna. Mintha az olasz cortegianót, a szoborszép Cattivellót, akiért előbb oly sóvárogva ostromolta Eleonórát - már tökéletesen elfelejtette volna.

Antonetta grófnő feszülten figyelte a királynét, de a gondolatait, amelyek kikutathatatlanok voltak, és néha lélegzetelállítóan meglepőek, ő sem tudta kitalálni.

E pillanatban fiatal, daliás, sima arcú pap lépett be a királynő termébe. Fodor Crispus István volt ez, akit újabban Beatrix teljesen lefoglalt a maga szolgálatára. Sokat suttogtak erről az udvarban, de belenyugodtak abba, hogy a latin és olasz nyelvek ékesszavú és szellemes tanítója udvari papnak és felolvasónak jobban illik a királyné környezetébe, mint valami marcona és műveletlen bakonyi apátúr.

A királyné kacér mosollyal fogadta udvari káplánja köszöntését.

- Mi hír a pécsi püspök udvarából? - kérdezte tőle érdeklődve.

A fiatal apát, aki a gazdag és művelt Ernuszt Kelemen udvarából jött, mély bókkal válaszolt.

- Keveset voltam a püspök úr udvarában. Annál több időt töltöttem a Csákyak kastélyában.

- Hallom, hogy a fiatal Csáky átvette a birtokait. Hol lakik állandóan?

- Pécsváradon.

- Sokat dicsérték nekem nemes jellemét, finom, antik műveltségét és képességeit.

Az ifjú pap arca kigyúlt.

- Fenséges Madonna, csak az tudja őt szeretni, aki valaha ismerte és barátságában része volt. Ó sokkal különb a hírnevénél.

- Ah...

- Emlékszem, amikor együtt voltam vele Firenzében, Medici Lorenzo villájában.

- Beszélj erről, domine - suttogta a királyné, és neki is kigyulladt a szeme.

A pap átszellemülten beszélt:

- A Medici-villa magas hegy meredek oldalán fekszik, amelynek ormát a ragyogó város öreg édesanyja, az ős Fiesole koronázza. Itt ült Lorenzónk Ficino, Landino, Poliziano, Michelangelo Buonarotti és Leon Battista degli Alberti társaságában. Ott voltam én is, és szívdobogva hallgattam a feléje áradó dicséreteket. Valamennyien a platonikus filozófia gyönyörű álmaiban ringatóztunk; éppen most két esztendeje. Március volt akkor is, és Miklós fölavatását a nagy Lorenzo Minerva szent ünnepnapjára tette, amely öt nappal követi március idusát. Az ő fejére aznap tették a koronát, amelyiken a szépség, bölcsesség és diadalmas küzdelem istennője, az emberi ész, akarat, jóság és tisztaság nemtője, a villámok közt született, magasztos Gondolat, a tudományok szűz és elcsábíthatatlan Géniusza, a rómaiak városvédő Minervája köré sereglett az antik Róma minden filozófusa, tanítója, művésze, iparosa, szövő-fonó, hímző asszonya a Capitoliumon.

- Istenem, de szép! - suttogta a királyné.

- Ott hevertünk a rózsafák alatt, amelyek a kert falait elárasztották szétágazó vörös, apró virágokkal. Virágok szirmai permeteztek fejünkre, és megkoszorúztak bennünket az ünnepelt Pallasz Athéné, a múzsák és a közeledő Flóra istenasszony nevében. És ott eszünkbe jutottak azok a bámulatos kezdetek, a legszebb tavasz, a görög gondolkodás tavaszi kezdetei, és úgy éreztük, hogy újrakezdődnek a világ nagy napjai. Mikor a nap lenyugodott a Carrara hegyei mögött, az Appenninek bíbor aranyba olvadtak és Firenze mintha elszenderült volna az ezüstös Arno partjain. Michelangelo állát kezén, könyökét térdén nyugtatta, és száján leszivárgott a szellemi kéj tiszta nyála. Fülében bizonyára Platón próféciáinak zenéje csengett, és lelke elandalgott Pheidiász gigászi alakjain.

A királyné arca kigyulladt, a szeméből kék láng lobbant föl a mennyezetre. Úgy nézett fölfelé, túl a mennyezeten, a felhők mögött világító égboltozatra, az égboltozat mögött elképzelt rózsaszínű Olümposz Jupiterére, mint egy szédületbe esett csodaszép bakkhánsnő. Mindannyian megbűvölve nézték őt. Galeotti belesúgta az öreg orvos fülébe:

- Most nézd az isteni Magdolnát! Öreg, nem érzed az asszonyi test kéjes verejtékének illatát?

A pap folytatta:

- Estefelé járt az idő. Héliosz, a titán Hüperión és az okeanida Perszé tündöklő napfia tüzet lehelő fehér lovaival már jócskán benyargalta az égboltozatot, és kifáradt paripáival lemerülni készült a tengervíz hullámaiba, hogy az éjt a gyönyörű Thetisz arany palotájában töltse. Egyszerre megjelent közöttünk egy igéző szépségű, fejedelmi ifjú. Szálas, izmos, ruganyos termetű volt, mint Apolló, arcáról báj sugárzott és Narcissus mosolya. Személyének varázsa, előkelő modora az olümposzi istennők szívét megdobogtatta volna, s amikor szóra nyitotta ajakát, valamennyiünk szíve reszketett értelmének világos logikája, stílusának klasszikus szépsége, tudományokban, nyelvekben való jártassága, szerénysége és férfiasan érzelmes kedélyének nagy skálája hallatára.

- Csáky Miklós volt?

- Ő volt, és mindenki azt mondta, hogy senki sem vehetné föl vele a versenyt a férfiúi báj és a természet nagyszerű adományai tekintetében. Aminthogy ő Leon Battista Albertivel is megmérkőzött úszásban, vívásban, lovaglásban, nyíllövésben, diszkosz- és kődobásban, görög és latin versek rögtönzésében, szónoklatban és a lant pengetésében.

- Túlzás.

- Ha festeni, szobrot gyúrni, építeni kedvet kapott volna... ha nem találja száraznak és kellemetlennek a matematikát és mechanikát, ezekben is legyűrte volna őt, mint ahogy legyűrte a Vinci faluból való Leonardo.

- Nincs igazad, Fodor, ne folytasd.

- De folytatom. Amikor kifáradtunk a gondolkodás megfeszítésében, amely Platónt levonja egéből, az énekes rázendített Morganténak vadonatúj cantójára és utána énekes fiúk hangolták lantjukat messer Angelo Poliziano frissen készült balattájához.

A királyné türelmetlenül megrázta szép, szőke hajával övezett aureolás fejét.

- És most hogy él az a Csáky Miklós Pécsváradon?

A pap áradozó hangon felelt:

- Mint egy száműzött antik isten, aki a barbárok között maga teremt magának Olümposzt.

- Úgy hallom - vágott közbe Galeotti -, hogy inkább Dionüszosz, mint Apolló életét éli ő a pécsváradi Árkádiában. Inkább a földi isteneket szereti, mint az égieket.

- Egy elpuhult isten? - kérdezte a királyné.

- Egy kimerülhetetlen isten - mosolygott az olasz. - A kastélya valóságos Parnasszus, mint az a bizonyos beotiai. Csak asszonyok látogatják az ő bacchanáliáit: mainaszok, paraszt najádok, félig vad nimfák, Faunák, Bona Deák, akik engedelmesen viszik ártatlanságukat a váruraságnak.

- Milyen feneketlen romlottság! - sóhajtott fel az öreg udvari orvos mélabúsan.

- Milyen érdekes ifjú! - lelkendezett a királyné, aztán Fodor felé fordult:

- Beszélj, beszélj az ifjú Dionüszoszról.

- Görög asszony volt az ükanyja... attól örökölte attikai ízlését és Epikur temperamentumát. Ősanyái különben egytől-egyig idegenek voltak: német, olasz, szerb, lengyel, francia, az ereiben összefutott mindenféle európai vér, mint a nagy magyar Dunában számtalan apró országokban kibuggyant források csörgedező patakja.

- Az ifjú nem jár Budára?

- Nem érdeklik őt a közéleti dolgok. Ő Pécsváradon is Platón eszméiben él. De most nemsokára ki kell lépnie a magyarok szeme eleibe...

- Hogyan? - kérdezte Beatrix érdeklődve.

- Megházasodik.

- Jaj! - kiáltott fel őszinte ijedtséggel Antonetta grófnő, a királyné első udvarhölgye.

- Csáky Miklós vőlegény.

A királyné felbiggyesztette az ajakát:

- Ki a menyasszonya?

- Először a király őfelsége maga nézett ki a számára menyasszonyt, egy Laki-Thuz leányt szeretett volna vele elvétetni, de a Csák-nemzetség kisfaludi és mihályi ága között olyan birtokperek folytak, amelyeket csak a két család összeházasodásával lehet elrendezni. Ezért a felséges úr is beleegyezett Csáky Miklós és Kisfaludy Zsófika házasságába. Kisfaludy Zsófika vékony, szelíd, ijedős, szőke leányka, de a leggazdagabb menyasszonyok egyike a birodalomban.

- Úgy? Tehát nem szereti!

- Nem is ismeri még.

A királyné nem tudta palástolni örömét.

- Valami együgyű, barbár kis túzok?

- Éppen hozzávaló. Kisfaludy Zsófikának fehér a lelke, a bőre is olyan fehér, mint a liliom: mint a szűz hegycsúcsokra esett hó déli napsütésben. Arca ragyog, mint a harmat, a szeme, mint a megriadt őzikéé. Éppen Miklóshoz való.

- Mért ez való az ifjúhoz?

- Mert annak meg bronzszínűre sütötte az arcát az itáliai nap. Miklós nap- és fényimádó, mint ősei, akik onnan jöttek, ahol a nap reggelenkint felkel égi vánkosáról. Ő a napimádást magával hozta Ázsiából, a pusztákat nyargalászó, Európát ijesztgető, litániákban fogvacogva emlegetett őseivel. Szabolccsal, Elődnek, a hét vezér egyikének apjával...

- Ez engem nem érdekel - szólt közbe bosszúsan a királyné -, de a fiatal Csákyt látni akarom... Érted, domine?... Hamarosan látni akarom őt a király udvarában...

Galeotti gúnyosan mosolygott, az öreg orvos lehajtotta a fejét, a gyóntató az olvasóját szemelgette.

Antonetta grófnő azon töprengett, hogy a királyné már elfelejtette-e Cattivellót, Teschlert, s most csakugyan a pécsváradi gróf érdekli-e csupán?

Ekkor halkan besurrant a terembe Bakócz Tamás prépost, a király alkancellárja. Odalépett a királynéhoz, és halkan súgott valamit a fülébe.

Beatrix elpirult, majd elsápadt, dühösen összecsapta a kezét, és mint egy támadó fúria, felegyenesedett. A szeméből egyszerre kialudt az érzéki képzelődés kék lángja, lemúlt az arcáról a kéjes eksztázis, megnyúlt, kiszögletesedett és megkeményedett a puha, rózsásfehér, tejes csillogású gyermekábrázat. A szeme most férfias haragban ibolyaszínű lángot lobogott.

- Ennek nem szabad megtörténni! - kiáltott fel izgatottan.

Szolgálóit, udvari embereit kiparancsolta, a titkárnak pedig keményen odaszólt:

- Eredj, másold le a levelet, s magad helyett küldd be Sanctus da Aversát.

Aztán a préposthoz fordult:

- Köszönöm. Maradjon. Hallgassa meg, mit diktálok Sanctusnak.

Sanctus legmeghittebb futárja volt a királynénak. Alacsony, sovány, rőt hajú legény, inkább vándor kobzosnak vagy szédelgő zsoldosnak látszott, mint íródeáknak. Rengeteg orra mindig szimatolt valamit, apró szája összeszorítva tapadt nagy, fekete fogaira. Olyan volt ez az arc, mint azé az emberé, aki mindent hall és lát, de sem harapófogóval, sem csengő arannyal nem lehet belőle valamit kicsalogatni.

- Írd, amit mondok. Ne szólj közbe. Majd a végén megmagyarázom.

A titkár szeme felragyogott, és kéjjel írta a következőket:

- Lodovico Sforza herceg őfőméltóságának királyi üdvözletünket. Mi Mathias Rex, Isten kegyelméből stb. stb. - írd a felséges úr teljes címét - most vettük rendkívüli követünk, messer Fontana jelentését, hogy az általunk oly nagyrabecsült Gian Galeazzo uralkodó herceg úr, kedves öcsénk és barátunk nővére, a fenséges Bianca Mária hercegkisasszony és kedvelt fiunk, János herceg úr eljegyzése ellen főméltóságtoknak nem volt ellenvetésük. Amily örömmel és büszkeséggel tölti el királyi szívünket hercegségtek irántunk és fiunk iránt való szíves hajlandósága, éppoly fájdalmunkra van közölni főméltóságtokkal, hogy kiskorú fiunk gyógyíthatatlan betegsége, amely egyik lábának használásában is megbénítja, atyai szívünk lángoló szeretete ellenére is óvatosságot tanácsol ilyen nagy fontosságú kérdés megoldásában. Uralkodói gondjaink, az osztrák háború, a török császár fenyegető hadmozdulatai egyelőre eltérítenek abbeli szándékunktól, hogy fiunk, János herceg úr őfensége hőn óhajtott eljegyzését Bianca Mária hercegkisasszony őfőméltóságával hercegségtek előtt tovább is szorgalmazzuk. Isten a tanúnk, hogy erre a lépésre csak a legnagyobb önfeláldozás és az uralkodói kötelességek kényszere alatt szántuk rá magunkat, mert ez újabb rokoni összeköttetés úgy nekünk, mint felséges hitvesünknek, Beatrix királynénak leírhatatlan lelki örömünkre szolgálhatott volna, ha nem kellene aggódnunk, hogy János herceg úr testi fogyatkozása a madonna-szépségű Bianca Mária hercegkisasszony ízlése előtt amúgy is visszatetszenék.

Bakócz Tamás fölszisszent, és kerekre nyílt szemmel bámulta a királynét. Beatrix folytatta:

- Hogy azonban barátságunk és jóindulatunk változatlan melegségének tanújelét adjuk, közöljük főméltóságoddal, hogy boldog emlékű öcsénk Aragóniai János herceg bíboros érsek úr elhunytával megüresedett valamelyik magyarországi püspökségünket szívesen fölajánljuk hercegséged fennkölt lelkű testvérének, Ascanio bíboros úr őeminenciájának. Kelt satöbbi: Mátyás király őfelsége kézjegyével.

A prépost megrázkódott.

- Ezt a felséges úr sohasem fogja aláírni - jegyezte meg kitörő aggodalommal és megbotránkozással.

A királyné végigsújtott tekintetével a rákvörös arcú, remegő ajkú alkancelláron:

- Majd aláírja Sanctus da Aversa.

Bakócz Tamás elrémült, és úgy érezte, hogy földöntúli démonok játszanak vele véres komédiát.

Az olasz futár némán biccentett a fejével.

- Még ma éjjel kiállítod, királyi gyűrűs pecséttel ellátod, aláírod, és lóhalálában megindulsz vele Milánóba - rendelkezett Beatrix a futárjával, aki Nápolyban Aragóniai Ferrante és fiai körében megtanulta, hogy közönséges halandónak semmin sem szabad csodálkoznia, amit a trón emberfölötti magasságában cselekszenek.

A futár távozni készült. Beatrix egy zacskó aranyat vett ki az asztalából, s átadta Sanctus da Aversának.

- Meg kell előznöd őfelsége futárját. Milánó előtt bevárod, és tudatod vele, hogy a király téged bízott meg a levelek átadásával. Erre is állíts ki magadnak királyi meghatalmazást. A király úr őfelsége levelét visszahozod nekem.

Bakócz Tamás szeme előtt elsötétült a világ. Nem látott egyebet, csak egy sugárzó asszonyi fehérséget, amely selyemből és rugalmas, illatos fiatal testből vakít feléje, egy vakmerő olasz démont, aki szemével megigézi és lebilincseli, és képtelenné teszi a tiltakozásra.

Beatrix csókra nyújtotta neki bársonypuha, jó szagú, rózsaszín, hegyes körmökben végződő két kis, fehér ujját. A prépost rálehelt kövér, piros, reszkető ajkával. Anélkül, hogy tudta volna, mit mond, még egyszer fölsóhajtott:

- A király őfelsége... a felséges király...

Beatrix elmosolyodott:

- Ne féljen atyaságod... a király őfelsége kedves, szeretetreméltó, szerelmes, jó gyermek, szelíd, szófogadó édesapám nekem.

 

X

Teschler Miklós bált adott Mátyás király és Beatrix tiszteletére. Őszre járt az idő. A napok egyre rövidebbek, az esős, viharos, hideg éjszakák egyre hosszabbodnak. A fák hullatni kezdik lombjaikat, a bécsiek szüretre készülődnek, a korcsmák már este hat órakor megtelnek fáradt és szomjas ivókkal, a kályhákat be kell már fűteni - az udvar körében élő olaszok kiábrándultak az osztrák fővárosból. Itália kék ege alá, a virágok illatában fürdő napfényes nyári villákba kívánkoznak, és átkozzák a ködöt, a piszkot, az eső és szennyvíz alkotta tócsákat, a füstölgő kályhákat és a fürdőházak ocsmány levegőjét. A magyarok unják a dicsőséget; szeretnék látni földjeiket, marhacsordáikat, juhaik és disznaik ezreit; rossz híreket kapnak hazulról. A nép éhezik és elégedetlenkedik. Buda templomaiban kemény prédikációk hangzanak el a külföldön dőzsölő udvari nép ellen. Beatrix királyné jónak látta, hogy mulatságokkal és fényes fogadásokkal elkábítsa az unatkozókat. Engedélyt adott Teschleréknek, hogy estélyt adjanak a főrangú nép szórakoztatására, és alkalmat a bécsi, olasz és magyar urak összebarátkozására.

Teschler Miklós hatalmas palotájában a Lugecken levő Regensburger Hof első emeletén fejedelmi pompa várta a vendégeket. Este nyolc órakor már megtelt a lovagterem és a mellette levő szobák hosszú sorozata. Egyre-másra érkeztek a vendégek. A Lugeck, a Bäckerstrasse, a Wollzeile egész mentén fáklyák világították meg az utat; a vendégek előtt bécsi gyerekek, inasok, apródok, cselédek világító szuroknyalábokat és gyertyákat vittek.

A palotában a lépcsőktől a termekig sorfalat állott a gazdag polgár cselédsége. Kandeláberok ontották a fényt, ezer meg ezer gyertya és mécses reszketett a sűrű levegőben; ezeregy éjszakai tündéri ragyogás fogadta a királyi párt és kíséretét, s előttük bársonyruhás, arannyal hímzett ruhájú apródok lépkedtek égő gyertyákkal az egyik, címeres pajzzsal a másik kezükben, hangosan kiáltva uraik vagy úrhölgyeik nevét.

Éjjel tíz órakor már javában folyt a tánc. A lovagteremben körös-körül szőnyeggel letakart padok hívogatták a fáradt táncosokat. Zenészek nem voltak láthatók; magas erkélyen pengették hárfáikat, fújták sípjaikat, és mint a túlvilági szellemek, láthatatlan közelségben csalogatták ki a táncmelódiákat húros hangszereikből. A levegő nehéz volt a virágok és az illatszerek - mósusz, ámbra, ciprusi bor -, a kenőcsök, pirosítók és a meztelen asszonyi nyakak, vállak, mellek, karok párolgásától.

Teschler Miklós keleti, hollandi, olasz, spanyol-arab kincseinek, műtárgyainak, szöveteinek és fegyvereinek egész múzeumával rakta meg a falakat. A vendégek egy része elragadtatással bámészkodott, a másik része - különösen a magyarok és német hazafiak - fitymálva kritizálták ezt az elpuhult, kérkedő, erkölcstelen fényűzést.

- Mennyi asszony és milyen buja szag, milyen ruhák, milyen kifestett arcok, milyen szemtelen tekintetek! - riadt föl Johannes Nider, a dominikánus főinkvizítor, ahogy az udvari dámákat megpillantotta.

- Elvész ez a város, mint Sodoma és Gomorrha a maga gyalázatában - bólintott rá Hans Schneider, a tanács öreg tagja.

A dominikánus szomorúan bólogatott:

- A nővel együtt jött a világra a bűn.

A többi ráhagyta és megtoldotta:

- Az asszony karja, mint a vadász hálója.

- Titok, démon.

- Szfinx.

- Fúria, sötét rejtelem, alvilági átok, veszedelem.

- De gyönyörű és illatos ékessége a földnek - rajongott Bandinus, a fiatal humanista.

- Mérges virág, és hazugság a lehelete.

- És mégsem ér nélküle semmit az élet.

- Királyok is belevesznek mérges illatába - epéskedett az apró, vörös, mókusarcú tanácsos úr, és szeme jobb sarkából a királyné felé kacsintott.

Beatrix a lovagterem végén rögtönzött trónon ült udvarhölgyei és néhány gazdag bécsi asszony között. Hattyúprémes, bíborszínű bársonyruhája a magyar erkölcsöknek csak alul tett bizonyos engedményeket. Hosszú volt és bő, terhes az aranyfonaltól, drágakőtől és igazgyöngytől, mint egy püspöki ornátus. De felül, a hóna alatt már vége volt a magyar szeméremnek.

- Felül meztelen, mint egy pogány istennő... Az ember attól fél, hogy egyszer csak kiröppen a gyöngyös, aranyos méhkasból, amelybe derékon alul beleállították - jegyezte meg Nicolaus ex Creuzenach, aki bevonulása alkalmával oly ékes latin dikcióval üdvözölte Beatrixot.

- Megfertőzi a várost! - fakadt ki Hans Schneider. - Amióta betette a lábát, megrothadt itt minden, lányok szüzessége, asszonyok hűsége. Sodoma és Gomorrha lett Bécsből.

Kaltenmarkter doktor, akit Mátyás visszahelyezett az egyetemi katedrára, buzgón közbelépett:

- A királynéról nem beszélek. De Mátyás bölcs, igazságos és béketűrő. Ugye hogy elnézi az ellene támadt tüntetéseket, megbocsát az összeesküvőknek, sőt megbünteti és a nép ítéletének adja át az árulókat? Mikor tapasztaltuk ezt a Habsburgoktól? Kémek és árulók, feljelentők között éltünk, s este nem hajthattuk le nyugodtan fejünket, és senki sem tudta, mikor verik fel álmából a helytartó vagy a városbíró vagy a zsoldoskapitány pribékjei. Lám, Mátyás még a vele tartó Permann tanácsos aranyait is szétosztotta a nép között, mert megvette, kihasználta, de megvetette az uzsorást, a kémet, a hazaárulót.

- Most is vannak kémek - dörmögte a szőlősgazda.

- De azok sajnos a mi népünkből valók.

Mindnyájan elkomorodtak.

- Mindenütt akad éhenkórász, becstelen áruló.

- Még Mátyást is elárulták.

- Nono - szólt közbe Kaltenmarkter -, Mátyást imádják a katonái.

- Szedett-vedett népség - szólt közbe az epés, vékony, nyúlszájú, vörös Leubenpeck, a tímárok céhmestere. - Csak a vér, a halálos ítéletek, a kínpad, a zsákmány és a zsold tartja együtt a haramiákat.

- Vasfegyelem van ott, mint egy római pretoriánus légióban.

- És áruló is van, ha megfizetik. Ott van, ni, Cernahora Boskovitz Jaroslaw. Valamikor a mi emberünk volt, aztán bátyjával együtt Mátyás zsoldjába állt. Jaroslaw titkára lett a királynak, vele volt az egész ostrom alatt, rangot, pénzt, jó bánásmódot kapott érte, és elárulta - magyarázta Leubenpeck tímár, és apró, dagadt száját még jobban összecsucsorította.

- A Cernahora? - kérdezte Hans Schneider elképedve. - Cernahora vallott hát a kínpadon?

- Úgy van. Kivallotta, hogy ő volt az, aki március 18-án elárulta fejedelmét, s a mi embereinknek megmutatta a házat, amelyben az ostromot vezető Mátyás tartózkodott... Majdnem ott veszett a dicső Mátyás király.

- Kivallotta?

- De visszavonta...

- Mégis igaz lehet.

- És Mátyás fogta perbe?

- Nem. Az ott ni! A mezítelen nápolyi asszony... mint Ausztria helytartója... Ő most minden élet és halál ura.

- Pszt! Hallgatóznak.

A társasághoz lépett egy veterán zsoldosvezér, elszegényedett ura néhány Cilley-kézre került, aztán a magyarok, horvátok és dalmátok által földig rombolt lovagvárnak, most afféle öreg nagyúri léhűtő, Ritter Wenzell Schenck. Őt mindenki a magyarok kémjének tartotta.

A tímárcéh nagymestere hirtelen összecsukta hegyes, húsos, középen mélyen behasadt száját, és halkan fütyürészni kezdett.

Schenk lovag mit sem hallott a beszélgetésből. Olyan süket volt szegény, hogy a Szent István-templom nagyharangja sem recsegtette meg a dobhártyáját.

Odább egy törökösen buja, színes, szőnyegekből rögtönzött sátor alól olaszok nézegették a táncolókat. Fontana Ferenc orvos, Ugoletti főkönyvtáros, Bandinus Ferenc udvarnok, Galeotti Marzio, az ezermester humanista tréfálkoztak a német szokások, a ruhák szabása, a fiatal asszonyok szemérmes pirulása fölött, ha a király tekintete rájuk esett, vagy zavarba hozta őket finom, de merész bókjaival.

- A király érdeklődik - súgta szomszédjának a daliás Bandinus.

- Szegény férjek... - sóhajtott Fontana tettetett sajnálkozással.

- Ne féltse őket, messere - vágott közbe Galeotti -, amíg Bécsben van a királyné őfelsége.

- Hát olyan féltékeny az isteni Beatrice? - kérdezte gúnyosan Fontana.

Antonetta salernói grófnő haladt el a beszélgetők előtt. A grófnő igéző szépségével, szinte mitológiai meztelenségében úgy ragyogott ki az udvarhölgyek jelentéktelen és unalmas csoportjából, akár egy Aphrodité-szobor a piaci kofák sokaságában a fórumon.

- Ezt a gyönyörű, magas, tiszta, felhőtlen homlokot Leonardo da Vinci is áhítattal rajzolná a vázlatkönyvébe. Arcéle a legnemesebb görög, kevés keleti hangsúllyal - magasztalta Bandinus.

- Ez onnan van - jegyezte meg Galeotti -, hogy édesanyja nagyon megbámult egy, a török császár elől menekült alexandriai humanistát. Innen az egyiptomi vonás a grófnő profiljában.

De nem az arca, hanem afrikai ragadozókra emlékeztető, ruganyos, délceg, karcsú, mégis asszonyos, buja termete volt az, ami az udvari vitézek, a diplomaták, a Mátyásnál megfordult idegen követek szíve dobogását elállította. Ahogy most végigment a termen, az ajtónállók is tágra nyitották a szemüket, amely elhomályosult és könnybe lábadt az izgalomtól.

Az olaszok a Dionüszoszt kísérő bakkhánsnőkhöz, Néreusz vízi leányaihoz, az erdők kóborló félistennőihez hasonlították, és elmondták, hogy Beatrix sietve férjhez adta egy szegény magyar királyi vitézhez, Vajdafi Lászlóhoz. A vitéz úgy szerette feleségét, hogy fél év alatt beteg lett: sorvadásba esett; az elméje meggyöngült, és féltékenységében mint éhes, sovány, bódult eb kullogott folyton Antonetta után.

A grófnő nem szerette férjét, de annak lázas, gyermekes, félőrült szerelme és egészen asszonyos féltékenysége meghatotta.

- Csodálatos ez az asszony - folytatta Galeotti. - Szép, mint egy olümposzi istennő. Fekete szeméből olyan lángok törnek elő, mint a norciai Venus-barlangból a nap és éjszaka egyenlőségének éjszakáján. Fiatal, okos, nagy képzelőtehetségű, és a nápolyi udvarban töltötte gyermekkorát. Beatrice udvarhölgye. És mégis megközelíthetetlen.

- Hogyan lehet ez? - kérdezte álmélkodva Bandinus.

A humanista hamisan nevetett. Tokáját leszorította vastag, fehér, asszonyos nyakára, mutatóujját az ajkához emelte, és halkan füttyentve, titokzatosan szólt:

- Ez a legnagyobb csodák egyike.

- Sok itt a csoda az udvarban - jelentette ki nevetve Fontana.

- Ez a csodák kertje.

- Nagy, buja illatos rózsákkal.

- És a kertész?

- A Corvinus?

- Nem. Az fél a nápolyi nimfától.

Összenéztek és mindnyájan mosolyogtak. Tudták, hogy miért.

- No, a királyné nem olyan félénk természetű - epéskedett a száraz, sovány, karvalyképű diplomata, orvos és humanista Fontana.

Az öreg Ugoletti Tádé, komoly és sárga bőrű öreg tudós, nevelője a kis Corvin János hercegnek, megbotránkozva ott hagyta a léha fecsegőket. Fontana a fülébe súgta Galeottinak:

- Úgy látom, hogy most messer Niccolo Teschler kerül terítékre.

És odamutatott a királynéra, aki legyezőjét arca elé tartva, hogy Mátyás ne láthassa, égő szemmel nézte Teschler férfias, szőke, daliás alakját. Az olasz udvari emberek egyszerre meggyűlölték a gazdag kereskedőt.

- Barbár, piszkos, ostoba medve - szaladt ki a száján Bandinusnak.

- Akárcsak azok ott, ni - bökött vastag, kövér ujjával a szomszéd szoba felé Galeotti.

Ott egy sarokban a félszemű öreg Szapolyai Imre nádor és Báthory István erdélyi vajda és országbíró borozgattak.

- Két öreg paraszt. Részeges kancsók, durva betyárok, tudatlan zsoldosok.

- Az országbíró úr őnagysága a nevét sem tudja leírni, és ő a törvény, a rend, az igazság őre Mátyás birodalmában.

- De fényes katona - ellenkezett Galeotti.

- Részeges zsoldos - morogta Bandinus megvetően.

A bál ezalatt vígan folyt tovább; a lassú, ünnepélyes udvari táncokat később szenvedélyes, gyors ütemű, vérforraló ugrándozások követték, és a nőkből is kiütköztek Tacitus barbárjai. Amikor elfáradtak, körbeültek, és találós kérdéseket adtak fel egymásnak. Verseket mondtak, és régi hősi dalokat énekelgettek. A férfiak fűszerezett édes bort ittak nagy ezüst serlegekből, a hölgyek cukros gesztenyét, szőlőt és Magyarországból való mézédes, omlós, illatos körtét eszegettek.

Forró volt a levegő, a szerelmes párok egymásra találtak és elbújtak a függönyök redői mögé. Az olasz udvarnokok itáliai szokás szerint meséket mondtak a magyar és olasz kisasszonyoknak, akik Beatrix körül teljesítettek szolgálatot. Szerencse, hogy a német kereskedők asszonyai az olasz beszédből egy szót sem tudtak megérteni. Csak Teschlerné értett olaszul, s most, hogy Mátyás király az urakkal állt össze komoly beszélgetésre, ő is vendégei közé keveredett.

Galeotti mint régi ismerősét, bizalmaskodó alázatossággal üdvözölte.

- Hogy tetszik a társaság? - kérdezte tőle kissé merev nyájassággal a háziasszony.

- Elragadó - bókolt a humanista. - Mint istenek és istennők gyülekezete az Olümposzon.

És elmagyarázta, hogy a király az istenek atyja, a villámokat szóró, mindenható Jupiter; Beatrix királyné: a szőke fiatalságában ragyogó Juno.

- Messer Niccolo, a tudományok és művészetek halhatatlan istene, a férfiúi szépségben ékeskedő Apolló... és méltóságod maga a fenséges és nagyszerű Minerva...

- Elég... - nevetett a háziasszony - nem futja vendégeim számára a mitológiából...

- Pedig - lelkesedett Galeotti - szépség és szellem egy egész Olümposzra való gyűlt itt össze méltóságtoknál. S ha mindnyájan oly isteni merészséggel ruházkodnának, mint például Antonetta salernói grófné őexcellenciája... akkor még maga az öreg Szilénosz... csekélységem... is megmámorosodnék a halhatatlan istenek mezítelen társaságában.

Teschlerné homlokáig pirulva nézett az olasz grófnő felé, aki csupasz keble, mezítelen karjai és háta mutogatásával szinte elvette a férfiak eszét.

- Talán több is a kelleténél - jegyezte meg félénk szeméremmel.

A humanista vidáman kacagott, és ezüstös tenorja túlcsendült a társaság mormoló zaján.

- Ó, erkölcsös Bécs, ó, szemérmes előítéletek! Ó, szent együgyűség, amely még a magyar udvar erkölcsein is megbotránkozik! Én ott voltam XI. Lajos király szolgálatában mint őfelsége, a francia uralkodó első asztrológusa, az emlékezetes 1461-beli párizsi bevonuláson. Nos, azt látta volna méltóságod! A Fontaine du Ponceau-nál vad férfiak és nők állottak, akik birkóztak egymással; mellettük három leányka, minden lepel nélkül, mint Diana berkeiből való nimfák, vagy mint hullámok szirénjei. Ezek a szüzek aztán egyenkint leszálltak talapzatukról, és verseket mondtak az uralkodó előtt. A királynak átadtak egy almát - Párisz almáját -, s neki kellett dönteni, hogy ki arra legméltóbb a három grácia közül. Mikor Vakmerő Károly 1468-ban bevonult Lille-be...

- Köszönöm, elég lesz, messere - hebegett a háziasszony -, talán mégsem vagyunk még ott, ahol az eretnek Adamiták...

És Teschlerné vérvörös arcát zsebkendőjébe rejtve elszaladt, nagy ámulására a humanistának, aki megszokta, hogy ilyen előadásait Veronában, Firenzében, Rómában a legderűsebb érdeklődéssel hallgatják a patríciusok, bárók és uralkodó hercegek gyermekleányai.

- Micsoda együgyűség! - rázta kövér, bozontos üstökét a király könyvtárosa -, micsoda barbár erkölcsök!

És szívéből sajnálta a bécsieket.

A mellékszobában Szapolyai Imre, Báthory István, Szentgyörgyi gróf és Perényi Zsigmond poharaztak. A fél szemére vak Szapolyai Imre, ha megszomjazott, maga megivott egy átalag szerémit. Most is égett már az arca, és egyetlen szeme, amely szürke volt, sávos, gyermekesen zavaros, és egészen eltűnt bozontos szemöldöke és hosszú, őszes szempillái alatt, erősen könnyezett.

- Komédiások - súgott oda Báthorynak. - Nézd csak, ő is hogy komédiázik. Pedig valamikor velünk poharazott.

- Most meg csak komédiázik. Adja a szentet.

- Félti az asszonyt. Nem mer lerészegedni. Pedig de sokszor tartotta a fejedet, öreg, amikor felfordult a gyomrod. Most meg adja a felséges uralkodót, a szentet, a megközelíthetetlent - dadogta az öreg Szapolyai.

- Félti az asszonyt? - nevetett durván Báthory.

- Féltheti. Komisz olasz bestia. Utálom a szagát. Messziről facsarja az orromat a sok büdös kenőcse.

- Pszt! - csendesítette Báthory. - Tudod, hogy Várady Péter ebbe törte ki a nyakát.

- Én nem töröm ki a nyakamat - mondta gőgösen Szapolyai, és kidüllesztette roppant mellkasát. - Én utálom a kendőzött asszonyt és a tintás ujjú férfit.

Báthory István a királynőt nézte. A gyönyörű, fehér bőrű, gyermekarcú, szőke asszony látása gyűlöletet és szerelmet ébresztett lelkében. Szeretett volna hozzá rohanni és leborulni a lábaihoz.

Nem - gondolta magában -, én nem tudok sírni és verset mondani, a nápolyi asszony kedvére valót.

Úgy érezte, hogy oda kellene rohanni, ölbe kapni és elragadni őt, mint egy drága zsákmányt. Lóra pattanni vele, és magas fellegvárba cipelni, s birtokba venni, mint egy rabszolganőt vagy török hadizsákmányt.

Csakhogy nagyon jól őrzi őt Mátyás - gondolta mámoros fővel, és szerelme egyszerre átcsapott gyűlöletbe. - Pfuj - suttogta maga elé -, utálom a kézről kézre járó cifra rongyokat, még ha királynőnek csúfolják is őket.

Odafordult Szapolyaihoz:

- Imre bátyám, kigyelmed meg vigyázzon a nyelvére. A király szörnyen félti ám az ő olasz asszonyát. Várady Pétert ugyancsak szerette és nagy hasznát is vette. Egyet szólt az érsek, csakúgy, mint kigyelmed, boros állapotban, valamit a királynéról. Azóta a váraljai börtönben barátkozik a patkányokkal.

- Bolond, gyáva, hitvány férfi az, aki egy asszonyért...

- Csitt! - intette Báthory.

- Ahelyett, hogy kirúgná a hálószobájából, és visszakergetné oda, ahonnan jött...

- Hallgass! - rivallt rá a másik. - Igyál!

- Ő pedig megveszi neki Bécset, keresztény vért ont a kedvéért, fegyvert fog a császár ellen, idehurcolja a jó magyar birkát a vágóhídra és megereszti a vérit... csak hogy a nápolyi asszony római császárnét játszhasson Viennában.

Báthory és a Szentgyörgyi gróf elhurcolták a teremből a részeg országnagyot.

Az öregúr az erkélyen kissé összeszedte magát. Ijedten kérdezősködött barátaitól, hogy nem volt-e a közelben kém vagy áruló, titkos olasz, német vagy magyar besúgó.

Megnyugtatták.

- Azért mondom, mert én nem beszéltem semmit.

- Nem beszélt kigyelmed - vigasztalta Báthory.

- Az újdonsült nagyurak majd mégis árulkodnak. Azt mondják, hogy a fiamnak szántam a koronát.

- Kikre gyanakszik kegyelmed? - kérdezte Perényi.

- A mezítlábosokra. Akik tegnap még a trágyát hányták a ganédombon, most meg a király barátai. A Kinizsi-féle főispányok. A János kancellár, a varga fia. Bakócz Tamás, a jobbágy. A Thuz érsek meg az Ernuszt püspök, akiknek az apjuk rongyos zsidó volt, és hegyes süvegben meg sárga folttal bujkáltak a pénzváltó boltok körül. Ilyenekből áll az ő cimborasága. Ezek minden szavamat kihallgatják, mert félnek tőlem is - nevetett együgyűen -, a koronát féltik a Szapolyaiaktól.

Báthory István némán hallgatta a gőgös országnagy kifakadásait. Ő maga, az ország egyik legrégibb és legelőkelőbb családjának sarja, királyok rokona és népek ura sokszor érezte már ezt a felháborodást. Neki sokszor kergette már arcába a vért, hogy Mátyás a föld népéből szemelgeti ki magának a kedvére való embereket, és azokkal kormányoztatja országait. De hogy emiatt éppen Szapolyai Imre panaszkodik, akinek a családját a király apja emelte ki a jobbágyok és várvitézek családjából... ez éppen úgy felháborította, mint a Kinizsiek és Bakóczok előretörése.

- Ezek a Szapolyaiak már elfelejtették a paraszt nagyapjukat. Ezek már egyenrangúnak tartják magukat a Báthoryakkal...

Szívét elöntötte a düh, és gőgje már szétfeszítette a mellét. Végignézte a bor lenyűgöző hatalmával küszködő Szapolyait, és majd agyonsújtotta megvetésével.

- Ez az ember velem akar osztozkodni!

És arra gondolt, hogy akkor inkább Mátyást és a nápolyi asszonyt választja, mint ezt a részeg, fennhéjázó parasztot. Összenézett Perényivel és Szentgyörgyi gróffal. A három szempár összevillant, mintha mindannyian egyet gondolnának. Az jutott eszükbe, hogy a királynak nincsen törvényes gyermeke... Mátyás egyszer meghal, s akkor megnyílik a pálya a koronáért való élet-halál mérkőzésre.

Ebben a pillanatban mindegyik szívében féltékenység és gyűlölet ébredt a másik iránt.


Mátyás király elfáradt az emberekkel való nyájaskodásban, szíve tele volt gondokkal, tervekkel és elhatározásokkal, alig tudta figyelmének egy részét a mulatozók felé fordítani. Szeretett volna hazamenni, de látván, hogy a királyné mily önfeledten szórakozik, ő is letelepedett egy magas hátú, tölgyfából faragott, súlyos karosszékbe.

Nem szólt, tekintete a királynén csüngött, s őt sem merte senki megszólítani.

Először arra gondolt, hogy egyik kedvelt hívét, Jaroslaw titkárt, a Cernahorát most vallatják gyalázatos árulásáért. Nem csodálkozott azon, hogy az is elárulta.

Engem is, mást is, mindenkit elárulnak egyszer... - gondolta, és ürügyet keresett, hogy a szerencsétlen fiatal katonát, egykor benső bizalmasát megmenthesse. - Hátha csakugyan ártatlan, és Szapolyai István alaptalanul vádaskodott... Szapolyai - tudja jól - szíve szerint nem is az ő embere. Ha arra kerül a sor, Szapolyai is éppúgy elárulná őt, mint ahogyan Cernahora elárulta... Eh, Beatrix akarta, mindegy, hadd pusztítsák egymást ezek a láncra vert, gyáva ebek...

Nem gondolt többé az árulóra.

Beatrixot nézte, aki királynői fönséggel, démoni bűbájjal és asszonyi kacérsággal uralkodott a szívek birodalmában. Nemcsak a férfiak, de az asszonyok is megreszkettek, ha megcsendült a hangja, és fehér, rózsafoltos arcából kivillogó ibolyakék szemét valamelyikükre ráemelte. Megszűnt minden vetélkedés, megdermedt bennük a női versengés, hiúság, irigység, gúny ösztöne, és nem maradt meg vele szemben más, csak a csodálat és félelem. A férfiaknak kiszáradt a torkuk és megcsuklott a hangjuk, ha valamelyiküket megszólította.

- Ki ez az asszony? - kérdezte majdnem hangosan a király, aki maga is érezte, hogy most, kilencévi házasság után is, még forró hullám buggyan fel a mellében, ha rágondol Beatrixre. Sokszor azt hitte, hogy ez nem is lelki, hanem testi folyamat; félt, hogy meleg vére ömlik ki a torkán.

Állandóan valami homályos félelemmel és irtózattal nézte feleségét. Sokszor valósággal gyűlölte, és azt kívánta, bár soha össze ne hozta volna vele a végzete.

Nem lehet, hogy tiszta lélekkel jött ki abból a bűzhödt mocsárból, amelyet Olaszországnak, Nápolynak, aragóniai udvarnak, Ferrante családjának hívnak... Nem, ez a nápolyi asszony nem lehet az a Beatrix, akit ő oly szent, rajongó szerelemmel szeret. Van egy Beatrix az ő szívében, és van egy nápolyi Beatrix a valóságban, a múltban, talán a jövőben... talán, szent Isten!... talán a jelenben is... ó, mily szörnyű titok!...

Hiszen nem is lehet másképp. Nagyravágyó, ravasz, lelkiismeretlen, kegyetlen, hitetlen, színlelő, lángoló vérmérséklete országokat, fejedelmeket, pápákat mozgat asszonyi és királynői szeszélyei szerint...

Beatrix egy legénykedő gyermek, egy álmodozó zsarnok, egy unatkozó asszony szenvedélyével hajszolja a hatalmat, nyíltan, titokban, ámítással, színleléssel, emberfeletti nyíltsággal és ördögi alattomossággal, ha kell. Egyetlen gondolata, érzése, szeszélye nem tűr ellentmondást vagy halasztást... csak éppen a szerelmében, a hűségében, a tisztességében volna igaz, őszinte és szent?

Pedig voltaképpen csak ez érdekli őt, ekörül vannak félelmei és rémlátásai. Hogy mennyi pénzt költ el, kit csukat le és kit emel magas méltóságokra, hogy mennyi ingyenélőt tart, és mit levelez pápákkal, rokonokkal, uralkodókkal - ezzel nem törődik, ez a királyi asszonyok időtöltése, játéka, szórakozása. Hadd játssza az uralkodótárs önámító, hiú szerepét; legalább dolga van neki, és az unalom nem csábítja őt léha kalandokra.

Nem ülhet a rokkánál, mint Pénelopé, nem hadakozhat, mint egy amazon, nem forgolódhatik a konyhán, mint egy köznemes magyar asszony, gyermeke nincs, aki betöltené és lecsillapítaná viharzó képzelőtehetségét... hadd játsszon nagyurakkal, püspökökkel, fejedelmekkel, hadseregekkel, eddig is gondja volt, és gondja lesz rá ezután is, hogy mindez csak a játék határáig mehessen... csak itt legyen mellette, vele, sugárzó szépségében és titokzatos bűbájában.

Egy pillanat alatt futottak át agyán ezek a gondolatok. Közben le nem vette tekintetét a nápolyi asszony érett, duzzadó, de arányos és finom alakjáról. Beatrix egy kis arany serleget vett a kezébe, megnedvesítette benne piros, húsos ajakát, és a drágamívű kupát Teschlernek nyújtotta át.

A kereskedő reszkető kezéből majdnem kiejtette a kelyhet, lesütötte szőke szempillákkal elsötétített tekintetét, és fenékig itta az édes, erős, mámorító italt.

Mátyás olyan dühös gerjedelemre lobbant, hogy össze kellett szorítania a torkát. Ordítani tudott volna rettenetes csatákat túlharsogó oroszlánjajdulással. E pillanatban egyszerű erdélyi magyar szíve, az ősi szerelmes ösztön, a párját féltő hím, a tiszta szemérmű magyar férj kerekedett benne felül, és az borzasztó felháborodással súgta a fülébe, hogy ez az egy pohárból való ivás hiába szokása fő- és alrendű társaságoknak, hiába van így a nápolyi király és a Hunyad megyei köznemes asztalánál, ez most Beatrix részéről valami egyéni értelmet, célzatosságot kapott, ennek a mozdulatnak múltja van, és háttere, és ez Beatrix lelkéből jött, és egy kissé rávilágított arra a titokra, amelyet eddig az ő szerelme és gőgös férji szíve hiába bontogatott.

Ezt nem kellett volna cselekednie - érezte, kissé összeszedve magát, és uralkodói méltóságában megmeredve visszanyerte önuralmát.

Ez bűn volt, kacér játék a hűséggel, ez több volt, mint a német császárral való konspirációja, a trónörökösödési ábránd... a cseh királlyal való diplomáciai enyelgése... cseh király, Ulászló - Mátyás szeme kerekre nyílt, és újra érezte, hogy valami forró hullám buggyan fel a torkán... Vércsomó ez, vagy féltékenység? - Beatrix Ulászlóval is egy pohárból ivott...

Eh - nevetett fel keserűen, és nyomban összeszorította lefelé görbülő, gúnyos ajkát -, vigyázni fogok rá, és megyek a magam nehéz, de dicsőséges királyi útján előre.

Hátranézett, és észrevette, hogy ott áll mögötte kancellárja, János váradi püspök, a morva polgárfiúból lett mindenható diplomata.

- Atyaságoddal a velenceiek válaszáról és a török herceg váltságáról akarok tanácskozni.

Leültette maga mellé egy padkára, de ma nem tudott elmerülni nagy tervek európai mélységeibe.

Kétlépésnyire mögöttük összefont karokkal, széles parasztarcának gyűlölködő pillantásával, mint egy megrozsdásodott vastuskó, az erő, szilárdság és egyszerűség szobra gyanánt ott állott az alkancellár, Bakócz Tamás, a királyné legfőbb tanácsosa. Ő is Beatrixet nézte, aki visszavette Teschlertől a drágaköves aranyserleget, és önfeledten tartogatta azt hegyes végű, puha, fehér ujjai között.

A prépostnak János jelenéseiből eszébe jutott a veres fenevadon ülő babiloni asszony.

...Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy arany pohár vala tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja...

- Titok - suttogta magában e pillanatban a vasból és jégből való, sugárzó észből és meleg, vörös vérből való, magyar fekete földből és hideg, tiszta napfényből való király is, és reszketett benne a férfiúi lélek.


Mikor pedig kivirradt, és az udvar hazafelé igyekezett a Kärtner kapu felé, sötét menet keresztezte útjokat: a Bischofgasse előtt Jaroslaw titkár holttestét vitték ki a városból, ki, a gonosztevők hullaárkába. A koporsó után az eszelős Thomas sántikált, könnyei potyogtak és keservesen sírdogálta:

- Drága a kenyér, és olcsó az emberélet.

A halottkísérő dominikánustól megkérdezte Bakócz:

- Nem vallott az áruló?

- Nem. De nagy szerencsétlenség történt, az Isten ujja lemutatott rá, és megbénította a hóhérnak kezét. A pallos elerőtlenedett, és nem tudta átvágni az elítélt nyakát. Háromszor sújtott rá a bakó, és Jaroslaw véres nyakkal, mint egy megkéselt bika, leugrott a vesztőhelyről, és berohant a néptömeg közé. A csőcselék pártját fogta, bevitte a fegyvertár kapujába, ölelte, csókolta és becézgette, mint egy vértanút.

- Még él?

- Nem. Elfolyt a vére, és kiszenvedett.

- A nép?

- Szétverte a székely lándzsások százada.

- Csitt! - intett az alkancellár -, siessetek tovább, hogy meg ne lásson benneteket a felséges király.

A menet eltakarodott, és Mátyás nem látta a sötétségben, amely elsuhant a pirkadó hajnal aranyfátyla előtt.

Bakócz Tamás égre emelte a szemét, és kutatva nézett a rózsaszínű horizont bárányfelhőibe.

Hunyadi Lászlóra is háromszor csapott le a bakó - gondolta rémült merengéssel. - Úristen, csak nem ártatlan ember vérét ontották a porba?

Ez egész hazáig marcangolta a szívét.

Titok. Csupa titok mindenütt. És minden titok aranyedénye ő... a nápolyi asszony... a babiloni nő.

 

XI

A Burg délnyugati bástyáján, a firenzei Chimenti di Lionardo Camicia építész tervei szerint, olasz kertészek még az őszi hideg beállta előtt pázsitokat, virágágyakat, narancs-, pálma- és ciprusligeteket hevenyésztek a királyné tiszteletére. Mintha Albertus Magnus varázsvesszejét suhogtatnák az omladozó kőfalak és agyagos, zsombékos, csalánbokros vársáncok felett: a földből nőnek ki a folyosók, madárházak, üvegloggiák, ugrókutak, csarnokok, amelyeket dionüszoszi szőlőlugasok, repkény és babérkoszorúk ölelnek üde zöldjükkel.

Mindez máról holnapra készült, és arra volt szánva, hogy holnapután átengedjék a hervadásnak; Beatrix gyűlölte a Habsburgok várát, és már két helyen is építkezett, hogy nyughatatlan fantáziáját kibékítse.

Egy esti séta alkalmával Bécsben, a Cillyerhof nagy parkjában, madár- és majomháza előtt üldögélt a király Galeotti Marzio társaságában. A madárházban ritka délszaki galambok turbékoltak. Csőrükkel a kalitka üvegfalát kopogtatták.

- Vénusz madarai - jegyezte meg Galeotti. - Csodálatos, hogy a görögök a legjámborabb, legtisztább és leghűtlenebb madarakat tették meg Aphrodité védenceivé. Ez mutatja, hogy Erósz játékai mily kedves, ártatlan, bájos és tiszta örömei az emberiségnek. Nem szabad komolyan venni, csak gyönyörű játékban eljátszadozni a szerelemmel. Kár, hogy felséged nem veszi maga körül észre Aphrodité galambjait.

- Megöregedtem, Galeotti - válaszolt a király. - Köszvényes a lábam, a háborúban kapott sebeimet rosszul gyógyították az orvosok.

- Gazemberek azok.

- Ostobák.

- De azért fenn hordják az orrukat.

- Ezzel sok beteget meggyógyítanak. Nincs jobb orvosság, mint az orvos lelket megszédítő, együgyűket elképesztő, tekintélyes ostobasága.

- De azért felséged még daliás és erős, mint Mars, és nincs az, az asszony, aki szeme egy pillantására meg tudna maradni ártatlanságában vagy hűségében.

- Ez a királynak szól, és nem a férfinak. S én meguntam a királyi diadalokat.

- Az udvarban minden donna di palazzo felségedbe szerelmes.

- Ugyan?

- Például Antonetta salernói grófnő.

- A Vajdafi László felesége?

- Ő is. Hej, Antonetta grófné és egy unatkozó király! - énekelt magas tenor hangján a humanista. - Ennél gyönyörűbb konjunktúráját Venusnak és Jupiternek egyetlen asztrológus sem tudná elképzelni.

A király mosolygott.

E pillanatban ruhasuhogás hallatszott. Galeotti várakozóan tekintett az út kanyarulata felé. Magas, karcsú, piros selyembe burkolt, fehér bőrű, fekete hajú hölgy libbent ki a márványedényekbe ültetett narancsbokrok közül. Antonetta grófnő volt, Vajdafi László felesége. Az olasz egy pillanat alatt eltűnt a király közeléből.

A grófnő észrevette Mátyást, megállt, mélyen bókolt, majd sátoros, fekete szempilláját felvetve, kacér félénkséggel némán kérdezte a királytól, vajon szabad-e előtte elhaladnia.

A király kegyesen intett:

- Jöjjön, jöjjön, gyermekem.

A grófnő ruganyos párductestét himbálva a király elé lépett.

- Hogy van derék férjeura, kedves vitézem, László? Beteg még? Igen. No. Majd elküldjük Badenbe.

Antonetta grófnő szeme felcsillant, és úgy nézett a királyra, mint egy ittas bakkhánsnő.

- Felséged elküldi Lászlót Badenbe? - kérdezte jelentőségteljes, forró, buja suttogással.

- Igen. Ha ő is úgy akarja.

- Félek...

- Hogy nem akarja itt hagyni önt, donna Antonetta? - kérdezte mosolyogva a király.

- Egészen bizonyos...

- Hát akkor ön is vele megy, leányom...

A grófnő szemében vad, sértődött, dacos láng gyulladt ki. Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyomban megfordul, és magára hagyja a királyt. De a következő pillanatban elhatározta, hogy úgy tesz, mintha nem hallotta volna a király kijózanító, közönyös szavait. Közelebb lépett Mátyáshoz, és vonagló ajkain keresztül szűrte át a szavakat:

- Felség, könyörüljön rajtam. Az uram féltékenysége már elviselhetetlen.

A király felhúzta bozontos, sűrű, félelmes szemöldökét.

- Talán van is rá oka, donna Antonetta.

A grófnő lehunyta a szemét:

- Van.

- Ez baj, kedves gyermekem.

- De ő nem tudja ám, hogy oka van rá, felség.

A király megcsóválta a fejét.

- Talányokat ad fel, donna Antonetta?

A grófnő felemelte tekintetét.

- Soha nem vétettem a hitvesi hűség ellen, felséges Augustus - mondta az olaszok túlzó hízelgésével. - László soha nem vett észre semmit, soha nem voltam hozzá gyengédtelen... de mégis megcsaltam őt már akkor, amikor hűséget esküdtem, csalom azóta is folyton, mindennap és minden éjjel, ébren és álmomban... mert szerelmes vagyok, felség... szerelmes és boldogtalan, és vágyban, gondolatban, epekedésben a másé vagyok, nem Vajdafi Lászlóé, a hites uramé... Csakhogy ő ezt nem tudja...

- ...csak érzi... - fejezte be a király. - Ezt a férfi mindig érzi.

- De ha nem tud semmit...

- Akkor is érzi.

- De ha bebizonyíthatom neki, hogy cselekedetekben soha nem vétkeztem...

- Akkor is érzi a jövőt. Ahogy megérzi a múltat is. Igen, gyermekem, a férfi mindent megérez... még ha nem is hiszi, még ha tagadja is, még ha meg is győződött az ellenkezőjéről...

Mátyás a maga gyötrelmeire gondolt.

A grófnő pedig áhítatosan nézte a királyt. A borongós homlokon elolvasta a szerelmes, féltékeny, megkínzott, de gőgös férfiú gondolatait. Aztán lassan megszólalt:

- De én nem bírom tovább. Egyszer odaállok eléje, és megmondom neki: uram, én nem téged, hanem mást szeretek.

- Megöli vele magát vagy őt, vagy mindkettőjüket.

- Nem. Ő belenyugszik, és szabadságot ad nekem.

- Donna Antonetta, ön nem ismeri a magyarokat.

- Eh, csak emberek vannak a világon, és minden ember egyforma.

- Ebben mi, magyarok, nem ismerünk tréfát.

- De ha megmondom neki, hogy kit szeretek...

- Nincs olyan férfi a világon...

- Van - suttogott a grófné szenvedélyesen. - Egyetlenegy van csak, de van... Van, aki előtt még a férj féltékenysége is megnémul vagy elalszik, vagy nem mer megmoccanni, vagy tetszhalottnak tetteti magát.

- Ugyan, ugyan... - nevetett a király -, magam is kíváncsi vagyok... ki az az emberfeletti lény?

- Ön, felség... - fakadt ki a gyönyörű, fekete, fehér és vörös selyemfényben sugárzó asszony, és odaborult a karosszékben ülő király térdeire...

A király lehajolt az asszony fekete hajához, és megcsókolta a hullámos, kékes ragyogású, fényes, puha fonatokat. Aztán felemelte őt.

- Üljön ide mellém, kedves gyermekem.

- A lábaihoz, felség, ha megengedi.

És odaborult az arannyal szegett, bíborszínű bársonypárnára, amelyen a király köszvényes lábait pihentette. Mátyás a grófnő fejét simogatta és messze nézett az ő nagy, kutató tekintetű, gondolkodó szemével. Így ültek jó ideig némán, lélegzetüket is visszafojtva, eltűnődve azon, hogy mi lesz ennek a folytatása.

Antonetta grófnő néha félénken felpillantott. Sokszor nézte így a királyt, félénken, áhítattal, borzongással, ijedtséggel, de Mátyás sohasem vette észre a gyönyörű asszony rajongását. Ez látta őt komornak, félelmetesen nyugodtnak, úgy, hogy az előtte álló országnagyok ereiben megfagyott a vér. Látta Beatricével szemben mosolygónak, gyengédnek, elnézőnek, szerelmesnek, s ilyenkor ki tudta volna rántani hajfürtjeiből az aranytűt, és szíven tudta volna szúrni a szerencsés királyasszonyt. Látta haragosnak, villámokat szóró, harsogó, dörgő, szíveket megremegtető szavú Jupiternek. De ilyennek még nem látta. A király olyan szomorúan, szelíden, elérzékenyedetten és lemondóan nézett a messzeségbe, mint aki búcsúzik. Mint aki emlékeitől, vágyaitól, múltjától, szenvedélyeitől, önnönmagától búcsúzkodik. A szája, a keserű, mélyen legörbülő, epés és gúnyos ajka most, úgy látszik, önmagán és a helyzeten gúnyolódott. De nagyon szomorúan és nagyon érzékenyen. És közben lágyan, szórakozottan, apailag simogatta a grófné fürtjeit. Egyszer csak megszólalt:

- Gyönyörű szép vagy, gyermekem, az asszonyi nem remek példánya, a legpompásabb fajta, akit csak láttam életemben.

- És felséged mégsem vette észre sohasem - duzzogott a grófné.

- Emberek bámulatának, istenek gyönyörűségének tárgya vagy, mint egy antik görög szobor. És illatos vagy, fiatal, harmatos, mint egy friss, hamvas gyümölcs. Olyan vagy, mint az Éva almája.

A grófnő legörnyedt háta megborzongott a kéjes meghatottságtól.

- Tudom, hogy az is vagy: az Éva almája. A jónak és a gonosznak, a szépségnek és a förtelemnek, a boldogságnak és a gyötrelemnek fehér-piros aranyos gyümölcse.

- Felség!

- Igen. Te vagy a legjobb és leggonoszabb asszony. Te imádni tudsz egyetlenegy embert kedved, szeszélyed és véred lüktetése szerint, s ennek az egynek a kedvéért ki tudnád irtani az emberiséget a földről.

- Az ön kedvéért, felség.

- Most az én kedvemért.

- Örökké... nem leszek a másé sohasem. Esküszöm.

- Ne esküdj. Úgyis elhiszem, hogy most ezt érzed, és hogy most talán még meg is tudnál halni az igazságodért. És ez elég is a szerelemhez. Nem is kívánnék többet. Tudnálak szeretni.

- Felség! - ujjongott az asszony, és megcsókolta a király erős, fehér, kék eres kezét.

A király engedte. Már nem forralta fel a vérét asszonyok csókja és hódolata. Csak negyvenhat éves volt, de harminc év világraszóló gondja, búja, baja, harca, fáradalma öreggé tette a lelkét. Csak apai és királyi érzések fészkeltek benne, a szorongó, aggodalmas apának és a mérhetetlen tervekkel viaskodó királynak az érzései. Titáni gondok.

A grófnő szeméből kicsordult a könny, és leszivárgott a király kezére. Mátyás érezte a meleg cseppeket, és mosolygott.

- Az öné vagyok, felség. Rendelkezzék velem.

- És Vajdafi László? - kérdezte a király.

- Küldje követségbe.

- És a királyné?

A grófnő felugrott.

- A királynét szereti? - kérdezte nyersen, szerelmes, dühös, kétségbeesett gúnnyal, s most éppen olyan volt, mint egy féltékeny csaposleány valamelyik nápolyi osteriában. - A királynét... Madonna Beatricét, aki... aki...

Fuldokolt és zihált, és gyönyörű arca lángolt a haragtól és sértődöttségtől.

- A királynét ne bántsd, leányom! - szólt rá szigorúan a király.

Antonetta elképedve nézte a király szomorú, borongós arcát. Egyszerre megértette, hogy a hatalmas, harcos, félelmetes katona, a nagy barbár, a világhódító Antikrisztus szereti az ő szeszélyes, léha, gyönyörű kis nápolyi asszonyát. Erre sohasem gondolt. Ő azt hitte, hogy Beatrice csak politikai eszköz, diplomáciai fegyver a magyar király kezében. Olyan házasságnak gondolta ezt, mint az olasz fejedelmekét, és Mátyást olyan férfinak nézte, aki csak uralkodói taktikából színleli a gyengédséget és szerelmet a felséges hitvese iránt.

Az olasz asszony ajkán megfagyott a szó. Lelke eltévedt abban az ősmagyar rengetegben, amelyet Mátyás lelke mélyén megpillantott: egy tiszta, hűs, szűzi forrást látott ott, az ázsiai magyarnak az egyetlen asszony testéhez tapadt egyetlen igaz szerelmes szenvedélyét.

Elszégyellte magát.

A király megsimogatta a térdeplő asszony hótiszta, meleg, gyönyörű vállait:

- Hűvös van, leányom. Eredj a királynéhoz.

Antonetta szomorúan elsompolygott. Úgy érezte, hogy most még jobban gyűlöli Beatricét, mint amennyire imádja a királyt.

 

XII

Délután volt, a leáldozó nap sugarai bíboros sávokban súrolták a horizontot. Vége felé közeledett a nyár, a meleg nem perzselt, csak cirógatott, mint egy tétova, játszi, szerelmes kéz.

A bástya körül rögtönzött függőkertben a királyi család legközelebbi hozzátartozói mulatoztak. Beatrix rokonsága, kedvencei, udvarhölgyei, apródjai. Egy kis olasz oázis a zord germán sivatagban. A madárház előtt, amelyben egy komoly és haragos tekintetű holló felügyelete alatt tarkabarka délövi énekesek ugrándoztak, két gyermek gyönyörködött a látványosságban: Frangepán Bernardin grófnak, Beatrix sógorának apró leánykája, Mária Magdolna és Dengelegi Pongrácz Jánosnak, az elhunyt erdélyi vajdának, Mátyás rokonának fia; egyik sem volt még tízesztendős, de már jegyesek. Odább a kis menyasszony húga, Beatrix egy ugrókút körül kicsinyke hajót igyekszik a süllyedéstől megmenteni. A nehéz munkában Geréb Mátyás horvát bánnak, Mátyás unokatestvérének fia, László, segédkezik.

A kicsinyekre komornák, szobaleányok ügyelnek, köztük sétál a királyné kedves udvarhölgye, Antonetta salernói grófnő.

Donna Antonetta egy éjfekete hajú, sápadt, magas, törékeny testű, de domború mellű komornát faggat mosolygós szemmel, csintalan olasz tréfákkal:

- Mikor lesz az esküvőd, gyermekem?

A komorna lesüti szempilláját.

- Nem lesz esküvőm, donna Antonetta... Nem engedi a bíbornok, Gábor úr őmagassága.

Az egri érsek, Veronai Gábor egy unokaöccse, János királyi vitéz, a fekete sereg századosa, halálosan beleszeretett, és nőül akarta venni a Diana-termetű ifjú szobaleányt. Az érsek Rómában hírét vette a regénynek, és magát Mátyást kérte föl, hogy akadályozza meg a házasságot. Antonetta grófnő vigasztalta:

- Sebaj, kis Simonella, azért szeretheted a vitézt, ahogy csak a szívedből kifér.

- De ő nem fogadja így el a szerelmemet - szepegte a leány, és lebiggyesztette piros, húsos ajakát, mintha sírás fojtogatná -, ő csak feleségül akar!

A grófnő hitetlenül rázta fejecskéjét:

- Micsoda barbár erkölcsök! - fakadt ki megvetően.

Donsella Margherita főkomorna, a királyné ruhatár-felügyelője, nápolyi elszegényedett báró leánya, közbeszólt:

- Ne búsulj, Simonella. Én tudok olyan italt, amit ha borban vagy sörben megiszik a férfi, menten elveszti az eszét; a Jakab-templomból csenj el egy kis olajat, abban főzd meg a százados hajfürtjét. Éjjel öntözd meg a kamrád padlóját, hints rá egy kis parazsat, formáld szív alakra, és hajtűddel szúrd át ezt a szívet, és mondd:

Mielőtt a tűz kilobban,
Itt terem az én lakomban.
A szerelem éppúgy szúrjon,
Mint én ezt a szívet szúrom.

- Ne félj, kis Simonella, vitézednek hiába beszél a bíbornok, a király vagy akár a római pápa, ő a tied lesz, s azt tehetsz vele, amit csak akarsz.

A komorna könnyes szemmel, túláradó, boldog hálával nézett az udvarhölgyre.

Hátuk mögött ezüstös, muzsikás kacagás csendült föl, mint egy vidám és szerelmes pacsirta csattogása. A királyné volt, aki kihallgatta beszélgetésüket.

- Mindig a szerelem, mindig a csók, mindig a hódítás! - nevetett Beatrix. Sugárzott vénuszi szőkeségében, fehér bőre vakított, fogai úgy ragyogtak ki pirosított, finom ajkai közül, mint a rubin foglalatba vert igazgyöngyök. Illat és jókedv és mámor áradt belőle, és a madárház előtt őrt álló tizenhat éves apródnak, az aranyozott fürtű, skarlátruhás, flamandkalapos, ezüstkardos Puky Ferencnek gyermekszeme kitágult, és feje szédült az igézettől.

- Mondjátok el azt a verset - kérte Margheritát, tréfás enyelgéssel.

A királyné együtt mondta a varázsos szavakat az udvarhölgyével:

Tal tu punga il mio amore,
Quale io fo quesso cuore.

Aztán egy árnyas ligetre mutatott, amelynek hűvös, kakukkfüves illatában egy tizenkét éves leányka ült a komornájával. A komorna latin pásztorelégiát olvasott, a gyermek áhítatos arccal, nyitva felejtett ajkával önfeledten mosolyogva hallgatta.

A királyné révedező szemmel nézegette a játékban elmerült gyermeket.

Egyszerre odaszólt Donna Antonettának:

- Milyen gyönyörűek.

- Mint a kis báránykák.

- Ó, ha nekem is volna egy-két ilyen fehér lábú, csetlő-botló, ijedt szemű kis báránykám - sóhajtott a királyné. - Antonetta, te nem kívánkozol egy kis göndör fürtű, ragyogó szemű bambino után?

A szép olasz asszony kínosan mosolygott.

- Még nem - felelt titokzatosan.

- Ó, te még magad is gyermek vagy, és nem teltél még be az önmagad életével. De én már semmi mást nem kívánok... Te, Antonetta, hallottál te Ulászlóról, a csehek királyáról?

- Daliás, nagy, szerelmes szívű, lágy szavú lovag lehet, ahogy a hír beszéli.

- Ő, én sokat voltam vele... Csak egy évvel idősebb, mint én... Olmützben a magam hótiszta, puha, illatos, patyolatvásznából én terítettem ágyára a lepedőt, és gondoskodtam a fehérneműiről, és akkor azt gondoltam, hogy ha az Ég őt rendeli férjemül...

- Szerelmes volt a cseh király felséges madonnába?

- Azt hiszem, igen...

- És a madonna?

- Nem tudom. De ha ő volna a férjem, úgy gondolom, ő istenek anyjává tett volna, mint Kübelét Krónosz.

Aztán éppoly hirtelen, mint ahogy elérzékenyedett, kacagásba kezdett.

- Hívjátok ide Izabellát!

Antonetta grófnő kézen vezette a királyné halvány, világosbarna hajú, nagy szemű, komoly kis unokahúgát, Ercole ferrarai herceg és Eleonóra idősebbik leányát, akit Beatrix ezelőtt egy esztendővel vett magához, hogy - mint mondja - anyai gyengédségét legyen kire ráhalmozni. A kis hercegnő már öt év óta jegyese volt Francesco Gonzaga mantuai őrgrófnak; gyönyörű, okos, komoly kis teremtés, most már majdnem kifejlett kisasszony, valóságos csodagyermek, latinul úgy ért, mint egy humanista, és jártas az artium minden tudományában. De hallgatag, félénk és tisztalelkű, mint egy kis pihegő galamb.

Beatrix megsimogatta a leányka selymes fürtjeit.

- Hogy vagy, kis felség, csehek királyasszonya?

Izabella zavartan elpirult. Valami homályos ösztön mindig arcába kergette a vért, ha nagynénje a csehek királyasszonyának szólította.

Beatrix csakugyan mindent elkövetett, hogy a fiatal, daliás cseh királyt a kis Izabellával összeházasítsa. Nővére is, sógora is tiltakoztak ellene, és azzal érveltek, hogy a kislányt a mantuai őrgróf máris leányának tekinti, és folyton sürgeti a házasságot. Beatrix hajthatatlan maradt. Addig könyörgött a nővérének, míg elengedték hozzá, egyesztendei mulatásra. A királyné ezalatt folyton tárgyalt Ulászlóval. A lengyel király vonakodott; Beatrix Mátyást is mozgósította; kifejtette az óriási diplomáciai előnyöket, amelyeket ez a házasság biztosítana. A gyermeket pedig valósággal igézete alá vette, hogy hozzánevelje saját merész tervéhez. Most is egy nagy pergamenlapot mutatott neki, amelyen fekete, piros és arany foltokban Prága városának képe ékeskedett.

- Nézd, mily gyönyörű város! És milyen ország. Erős, gazdag, hatalmas; Ulászló, a király, a legszebb dalia Európában. Most már egyenlő jogon bírja Mátyás királlyal a cseh birodalmat, de a felség a te kedvedért lemond a cseh koronáról, és te a világ egyik leghatalmasabb fejedelemasszonya leszel...

E pillanatban Ugoletti Tádé, a pármai származású humanista, jólelkű, öreg, roskatag és beteges tudós, a gyermekek közé vezette Corvin Jánost, a liptói és glogaui herceget, a király törvénytelen fiát.

Corvin János dióbarna, nagy szemeit ráfüggesztette a nevelőjére, és hibás bal lábát kissé mereven húzva maga után, szaporán bicegett a hajlott vállú, fekete taláros, komor tudós oldalán. Amikor Ugoletti a függőkert szélén a királynét megpillantotta, meggyorsította lépteit, és eléje vezette kis tanítványát. Mind a ketten mélyen meghajoltak. Beatrix arcán megfagyott a mosoly.

A kis Corvin Jánosnak nemrég volt a tizenharmadik születése napja. Sápadt, sovány gyermekarca bámész csodálkozással nézett a világba. Ez a törékeny testű fiú máris mérhetetlen vagyon ura volt; pénztárát olyan óriási domíniumok táplálták, amelyekből egy kis fejedelemséget lehetett volna kikerekíteni. Születésnapján külön udvartartást kapott. Az olaszok, akik pedig szép számmal hemzsegtek úgy Mátyás, mint Beatrix környezetében, már Csehország és Bosznia királyának szólították, mert tudták, hogy ezeket a koronákat Mátyás neki szánta, s csak az alkalmas pillanatot várja, amikor azokkal tényleg feldíszítse.

Corvin János mégis idegennek érezte magát a királyné közelében. Mindig eszébe jutott neki egy csendes, komoly, sokszor szomorú asszony, aki Nyéken egy nemesi kőház virágos ablakai mögött ül, egyedül, rengeteg fákkal övezett kert közepén megbújt árva fészkében. Néha elvitték őt ehhez a szép, síró szemű, egyszerű asszonyhoz, aki majdnem halálra csókolta őt a rövid látogatások alatt.

Ő az én anyám - gondolta valami édes, remegő, kéjes ellágyulással, mintha ez csak az ő külön gyönyörűsége, titka, szerencséje volna. Hiszen az udvarban sok apró emberke szaladgál kívüle; de sem Izabellának, sem a Dengelegi Pongrácz fiúnak, sem Mária Magdolna grófnőnek sohasem látni az édesanyját. Talán nincs is nekik anyjuk... Vagy ha van, azok is olyan selymes, bársonyos, gyöngyös, koronás, hideg és kegyetlen királynék, mint ez itt... ez a nápolyi asszony... ez az ő gyönyörű, de félelmetes mostohája.

És gyanakodva, szinte gyűlölködő láng csapott ki nagy gyermekszeméből, amely - azt mondják - egészen olyan, mint a nagyapjáé, Hunyadi Jánosé volt, olyan barna, kerek, tág, mélybe néző és villámló, ha felhullámzanak az indulatai. Most csak lopva pillantott a királynéra, és odasántikált a kis Izabella mellé...

- Mit játszotok, Izabella?

- Azok ott hajót vontatnak az ugrókút alatt, de nekem nem szabad már játszanom - felelt a kis hercegnő szomorúan.

A fiú rögtön részvétet érzett kis pajtása sorsán.

- Én is ritkán kapok arra engedelmet.

- Sokat tanulsz?

- Jaj!

- Én is.

- Mit?

- Most a csehek nyelvével gyötörnek órákhosszat.

- Csehül tanítanak? Engem is... no lásd, ez furcsa, úgy látszik, mindenkinek meg kell tanulni itt csehül.

- Nem - okoskodott a kis olasz leány -, csak nekem, mert én cseh királyné leszek.

- Én meg cseh király.

- Hát hogyan? Hány cseh király lesz?

- Hány? Egy. Én!

Ezt oly büszkén és dacosan mondta a kis herceg, mintha apjának a szíve dobogna az ő keskeny, törékeny kis bordái között.

- Bice néni azt mondja, hogy Ulászló a cseh király, az volt és az lesz egyedül, és én az ő felesége leszek.

- Nem igaz - kiáltott a fiú -, én vagyok a cseh király, kérdezd meg csak messer Ugolettit.

A kisleány megdöbbent.

- Esküdj meg! - ravaszkodott olasz temperamentuma szerint.

- Esküszöm - felelt a fiú, az arca kipirult és szeme lobogott, mint egy dacos szerelmesé vagy szorongatott hadvezéré. Dobbantani akart a lábával, de vékony, beteg csontjain éles fájdalom nyilallt keresztül, s a fiú felszisszent, térdei megrogytak, eszébe jutott sántasága, s egyszerre visszaroskadt gyermekes félszegségébe.

A nap lemerült a badeni hegyek mögött, és a szürkület acélos, hideg tónusában a fiatal Corvin egy fejjel magasabbnak látszott. Úgy állt ott a gyermekleányka előtt, mint egy szomorú, nagy, beteg árnyék.

Az olasz hercegkisasszony kiábrándulva biggyesztette halvány alsó ajakát, és gyanakodva kérdezte:

- Hát te vagy a cseh király?

- Én.

- Én meg cseh királyné leszek...

- Eszerint...

- Én a te jegyesed vagyok?

És Izabella sírva fakadt, és elszaladt a fiú mellől, aki homályos fájdalmat, haragot és gőgös szerelmi sértődöttséget érzett érzékeny szíve mélységében.

És eszébe jutott a nyéki udvarház... a szomorú tekintetű csókos asszony... az ő egyetlen, árva édesanyja, és kiáltani szeretett volna szégyenében és anyja öle után való vágyódásában.

A királyné is meghallotta a vitatkozást, nem mosolygott a gyermekeken, akik úgy játszottak egy nagy ország koronájával, mint kis pajtásaik az ugrókút aranyhalacskáival. Beatrix nem mosolygott; ez a téma nagyon mélyen érdekelte. Magához intette a herceg nevelőjét, az agg, bőbeszédű, megfontolatlan Ugolettit.

Messer Taddeus a latin és görög grammatika, az aritmetika, a filozófia és asztrológia elvont birodalmában élt, és gyanútlanul szedte fel és jámbor érdektelenséggel adta tovább az udvari élet újdonságait. Észrevéve a királyné intését, tiszteletteljesen odalépett Beatrix elé, és várta a hatalmas asszony parancsát.

- Messer Ugoletti, jobban tenné, ha Vergilius verseire tanítaná János hercegúrfit, mint fennhéjázó dicsekvésekre és hazudozásokra...

- Felség...

- Igen. János herceg a gyermekek előtt a cseh királyságról, bosnyák koronáról és egyebekről fecseg.

- Felség...

- Nem... Ez nem való gyerekek szájába... A hazug hencegést gyűlölöm.

- De felség... a kis herceg jogosan beszél a koronáiról.

- Ah?

- Vagy nem jelentették még felségednek, hogy a Milánóba küldött futár visszaérkezett?

- Sanctus da Aversát gondolja, messere? - kérdezte a királyné, színleg közönyösen, de belül reszketett a kíváncsiságtól és afelett való dühében, hogy már megint valamit eltitkoltak előtte...

A pedáns öreg tudós arcán a megbotránkozás fájdalma rándult meg. Széles, lapos, hosszú orra, amely egészen ráhajolt felső ajakára, jobbra-balra mozgott és fogatlan szája megvonaglott. Sanctus da Aversa neve hallatára a megvetés ezer barázdát vágott ócska, megsárgult könyvtáblához hasonló arcába.

- Nem Sanctusról, hanem Ser Maffeo di Nasóról bátorkodom megemlékezni.

- Maffeo? - kérdezte a királyné meglepetve.

- Maffeo ma délben érkezett meg az udvarhoz, és a kegyelmes Lodovico herceg jókívánságait hozta őfelségének.

- Egyéb semmit?

- Egyebet is, felséged engedelmével. Lionardo da Vincinek, a herceg építőmesterének egy képét is magával hozta, sőt hatvan rőf aranybrokát szövetet is, felséged számára, ha legmagasabb tetszését kiérdemelné.

- És? - kérdezte Beatrix izgatottan.

- És magával hozta Sanctus da Aversát, aki - bizonyára az aljas Velence zsoldjában, a signoria megbízásából - hamisított levelekkel akarta a milánói udvart félrevezetni felséges urának szándékai felől.

- És? - rikácsolta Beatrix kétségbeesett erőlködéssel, hogy el ne árulja magát, és össze ne roskadjon rémületében.

- És magával hozta a milánói herceg úr, Lodovico il Moro úr őkegyelmessége beleegyezését a házassági szerződés megkötéséhez.

Beatrix szemei villámokat szórtak a görnyedt hátú, földre néző, gyanútlanul fecsegő öreg tudósra. Rá tudott volna ugrani, mint egy éhes párduc az előtte heverő álmos, bárgyú kecskegödölyére.

- Miféle házasságról beszélsz, szerencsétlen?

Ugoletti Tádé jól ismerte a klasszikusokat, a veronai egyetem nevelési tudományát, Mátyás király könyvtárának minden kötetét kívülről tudta, de nem ismerte sem az asszonyokat, sem a királynékat. Egykedvűen és alázatosan magyarázta, mint ahogy fejedelmi tanítványai előtt szokta:

- János herceg úr őfensége és Mária Bianca hercegkisasszony immár bevégzett, szerencsés és európai jelentőségű házassági szerződését értem.

Beatrix egy pillanatra visszanyerte önuralmát.

- Ah - sziszegte fagyosan -, a Sforzák ugyancsak leszállottak a lóról.

Az öreg könyvtáros, a vőlegény nevelője, megbotránkozva rázta meg a fejét.

- Tréfálni kegyeskedik, felséges asszonyom. A Sforzák minden hatalmuk és dicsőségük mellett boldogoknak érezhetik magukat, ha János herceg, aki az osztrák tartományok hercege, Bosznia és Csehország királya lesz, a dicsőséges Mátyás király és imperátor - avagy őfelségét, aki a német és török császárt annyiszor leigázta, nem joggal nevezhetjük-e a legnagyobb imperátornak? -, tehát az isteni Mátyásnak, a római királyság és a szent birodalom Augustusának örököse... Corvin János herceg úr...

- Örököse? Corvin János? Mátyás örököse? - sikoltott fel, mint egy tébolyult fúria, a királyné - te eszeveszett ostoba szószátyár, te hazug, naplopó, hallgass, mert saját kezemmel verem ki egyetlen megmaradt, odvas fogadat...

Beatrix magánkívül őrjöngött dühében, és az álmélkodó öreg tudóst, tágra nyílt szemű, bicegő, megrémült ifjú tanítványával együtt kikergette a télikertből...

A gyermekek összeszaladtak, sikongattak, az udvarhölgyek sietve elvitték őket a várbástyáról, a komornák, szobaleányok szepegve kapkodták össze a játékokat, aranyos kis fövegeket, szétszórt ruhácskákat, a madárház mellett álló szőke apród szeretett volna szégyenében és ijedtében elsüllyedni, csak Antonetta grófnő maradt a királyné mellett, meg Izabella d'Este, a kis ferrarai hercegnő, halálsápadt, reszkető ajkaival öntudatlanul édesanyja, Eleonora nevét rebegve keserves elhanyagoltságában.

Most a boroszlói polgárasszony törvénytelen fia és a ferrarai herceg főméltóságú leánya egyek lettek a maguk kegyetlen, korai, fejedelmi szerepkörükben; gyermek volt mind a kettő, semmi egyéb...

Izabella szeme félénken, rimánkodva kapaszkodott nagynénje tekintetébe.

- Bice néni... igaz, hogy én János herceg felesége leszek?

- Honnan veszed ezt? - nevetett erőlködve a királyasszony.

- Hát János herceg a csehek királya - válaszolt Izabella.

Beatrix haragja most hirtelen rácsapott a gyermekre. Olyan volt ez a harag, mint a mélyből felszakadt gejzír, amely gyenge talajra bukkant, és most sustorgó, záporos sugárban szökken a magasba.

- Nincs szükségem rád, Izabella. Mehetsz haza Ferrarába. Lehetsz a Gonzaga felesége... Te háládatlan, hitvány, ostoba liba... takarodjál a szemem elől...

A kis olasz leányban felforrt az Esték és az aragóniai fejedelmek vére...

- Hát mondja, Bice néni, hogyha nem én, akkor ki lesz a csehek királyasszonya?

Beatrix tekintete végigvágott a kis hercegnő finom, karcsú, ruganyos alakján, fejére csavart barna hajkoszorújától le, végig, egész a kis selyemcipője hegyes orráig...

- Én! - sikoltotta magánkívül a nápolyi asszony - de ugyanabban a pillanatban maga is megrémült a saját őrjöngésétől, és kibuggyant könnyeit letörölve zsebkendőjével, megfordult, és elszaladt a sötét ciprusbokrok sorfala között.

Beatrix az egész világot gyűlölte, és tépni, marcangolni, tombolni, vért ontani tudott volna fájdalmában.

Bíborgallért kapott a vállára, és egyenesen felszaladt a király lakosztályába.

Este volt, a bécsi harangtoronyban megszólalt az őrök takarodója.

- Őfelsége alszik... egész nap dolgozott, most néhány percre kegyeskedett elszundikálni - állta útját Beatrixnak egy zord erdélyi kamarás.

Beatrix meghökkent. A fogát csikorgatva tért vissza szobájába.

Milyen vakmerőség! - gondolta magában felháborodással. - Barbár, durva magyarok, hogy őrzik az ő Attilájukat!

És visszaszaladt a szobájába.

Ott nemsokára lecsillapodott. Átgondolta az őt fenyegető veszedelmet, és csodálatos nyugalommal terveket szövögetett.

Olajzsinór és gyertyák fénye mellett olyan volt, mint egy tűnődő sorsistennő, aki az emberek és világok jövendője felől gondolkodik. Egyszerre csak magához rendelte bizalmas komornáját, donsella Margheritát.

- Hozz egy kis parazsat.

Az olasz leány sietve hozott egy kevés szunnyadó zsarátnokot.

- Ontsd le arra az ezüsttálcára, surranj be a kápolnába, és lopj egy kis olajat az örökmécsből.

A leány elfutott, és Beatrix a szekrényéhez lépett. Imakönyve, anyjától, a nápolyi királynétól kapott amulettjei, a Campagne Felice szigeteiről való száraz virágszirmok mellől előkeresett egy fehér selyemzacskót, s abból egy hajfürtöt húzott ki hegyes, kövérkés ujjaival. A hajfürtöt megcsókolta és keblébe rejtette. Aztán hanyatt feküdt az ágyán, és várt.

Margherita visszatért. Letette a padlóra az ezüsttálcát, a parázsra rácseppentett az örökmécs olajából, és tanácstalanul nézett a királynéra.

- Elmehetsz.

Beatrix magára maradt, felugrott ágyáról, és a parázsra hintette a szétbontott hajfürtöt. Aztán aranyos hajából kihúzta hajtűjét, szív alakra összekotorta a parazsat. A tűzre tömjént és ámbrát hintett, amely magasan kígyózó fehérkékes felhőkben ontotta a jó illatú füstöt.

A királyné szeme kerekre tágult az izgalomtól. Aranyos hajtűjét beleszúrta a parázsba, és halkan susogta, dobogó szívére szorítva bal kezét:

A szerelem éppúgy szúrjon,
Mint én ezt a szívet szúrom.

És utána kiegyenesedett, kitágult orrcimpáin keresztül kéjesen szívta magába a bódító, édes, érzéki illatot, a parázs tömjénes, olajos, ámbrás leheletét.

Antonetta surrant a szobájába.

- Madonna, holnap utazunk Budára?

- Mátyás így akarja.

- Úgy nemsokára előtted áll Csáky...

Beatrix gőgösen lebiggyesztette az ajakát.

- Eh, apró kis férgek... rabszolgák, csőcselék... Meguntam őket.

- Kiket? - kérdezte a szép olasz asszony megszeppenve.

- Cattivellót, Teschlert, Csákyt, Ulászló cseh királyt.

- Máris? - csodálkozott amaz. - Hiszen még magadhoz sem bocsátottad őket.

- Gyűlölöm és megvetem valamennyit...

- Hát ez a parázs? Ez a varázs? Ez az aranyos hajtű?

A királynő végignyúlt az ágyon. Kéjben égő szeme belekapcsolódott a mennyezet aranyos gerendáiba.

- Mátyás! - sóhajtotta majdnem tébolyultan.

Antonetta a vállát vonogatta. Nézte, nézte a királynét, s most irigység és gyűlölet égett a szemében, majd valami nyugodt, szélesre áradt meleg sajnálkozás.

Hogy vergődik szegény! Úgy látszik, hogy kétségbeesésében Mátyást akarja megbabonázni, hogy engedelmes cselédje legyen elvakult szerelmében - gondolta kárörvendő gúnnyal.

 

XIII

Mátyás nem sokáig aludt. Éjfélkor felkelt, magához rendelte tanácsosát, hajnalig dolgozott, aztán kihallgatást adott a velencei követnek, majd megfürdött és megreggelizett. Azon gondolkozott, hogy a velencei követ az ő szövetségi ajánlatára nagyon udvarias, de alapjában elutasító választ hozott.

Mátyás nem sokat törődött a signoriával. Szokása szerint most is két tervet főzött az agyában. Egyet, ha Velencét rá tudná bírni a császár ellen való szövetségre, másikat, ha az álnok köztársaságról kiderül, hogy inkább a császárral tart, mint a magyar hatalommal.

Jó - gondolta magában a király -, legalább tudom, hogy Velencére soha semmi körülmények között nem számíthatok. Tehát Velence ellen.

És rögtön elhatározta, hogy új haderőt küld Trieszt megvívására, valamint, hogy az új pápa: a VIII. Ince név alatt uralkodó Cibó János és a nápolyi király, Beatrix apja között kitört háborút a maga céljaira használja ki, és tudtára adta a követnek, hogy apósát senkivel, még a pápával szemben sem hagyja el, és ha a szükség úgy kívánja, személyesen vezet sereget Nápolyba.

Ilyen tervek rajzottak az agyában, amikor Beatrix - reggeli, üde szépségében, majdnem pongyolában, haragtól, felindulástól és bosszúvágytól égő arccal - berontott a szobájába.

- Jó reggelt, Bice - köszöntötte kényeztető gyengédséggel a király, és szerelmes szíve megdobbant a ragyogó asszony láttára, aki így még szebb és varázslatosabb volt, mint hideg királynői bíborában.

Beatrix lerogyott egy selyemvánkosra, amely a király asztala mellett a követek és kancellárok számára szolgáló faragott tölgyfa padon dagadozott.

- Felség, az én helyzetem tűrhetetlen - kelt ki magából fulladozó izgalommal. - Mindenütt áskálódás, gyanúsítás, tüntetés és bántalom. Az ön emberei gúnyt űznek belőlem.

- Ki az a vakmerő? - kérdezte felindultan Mátyás, és dobbantott a lábával. - Ki merészel itt a királyné ellen...

- Öntől tanulják, felség... - panaszkodott könnybe lábadt szemmel a királyné, és fejét karjára hajtva sírt, mint egy gyermek.

- Bice, Bice - vigasztalta a király, és kezével jóságosan végigsimította a királyné szőke hajkoronáját. - Te megint rosszul aludtál az éjszaka... Ellenem panaszkodol... tehát elárulod, hogy rémeket látsz, és nincs okod az elkeseredésre. Mondd el, mi fáj neked, Bice?...

Most Mátyást és Beatrixot mindenki apának és leányának nézte volna; de a következő pillanatban felugrott a királyné, s villámló szemmel mérte végig az urát.

- Ön megaláz engem, és az udvari csőcselék gúnyjának dob oda szívtelen önzésével... Ön a hátam mögött olyan politikát űz, amely engem a cselédség, a konyha, az udvari istállók szemében is meggyaláz... Ön jobb szereti Corvin herceget, mint engem, a nápolyi király leányát, a magyarok koronás királynéját, az ön törvényes hitvesét...

Mátyás szíve ellágyult. Mindig megsajnálta Beatrixot, amikor a királynénak János herceggel szemben égő, soha ki nem alvó, néha égig lobbanó féltékenységét figyelte. Most is szánta a magtalan anyát.

- Bice, édes leányom, ne izgassa magát.

Beatrix sírva fakadt.

- Felség, miért nem várja meg, amíg én trónörökössel tudom megajándékozni? - rimánkodott elérzékenyülve asszonyos dühében és fájdalmában.

A király elkomolyodott.

- Ó, ha én azt tudnám! - szaladt ki a száján nehéz sóhajtással.

- Nincs reménye, felség?

- És neked, édes?

- Én remélek - suttogta a királyné kéjesen.

A király felugrott. Megragadta Beatrix karját, és bíborra gyulladt az arca, ahogy remegő ajkai elsuttogták:

- Bice, édes, gyönyörű galambom, azt hiszed, hogy igen...? Van valami bizonyságod?

Beatrix meghökkent. Egy pillanatig arra gondolt, hogy elámítja a királyt. De eszébe jutott, hogy ezzel csak elodázza a dolgokat. Pedig máris tűrhetetlen ez az örökös rettegés János herceg körül. Nem mert hazudni. Lesütötte a szemét, és halkan, szomorúan, szinte szégyenlős bűnbánattal mondotta:

- Még semmi jel. Az Isten megvárakoztat. De bízzunk az ő könyörületében.

Mátyás fájdalmas csalódással csüggesztette le a fejét:

- Akkor nem is lesz soha.

Beatrix felsikoltott:

- Ne bántsa az Istent! Inkább könyörögjön az ő áldásáért!

A király lemondóan intett:

- Akkor nem is lesz soha.

Sokáig hallgattak. Beatrix oly őszintén szenvedett, úgy hullottak a könnyei, hogy Mátyás szíve újra felengedett.

- Hiszen még minden csak az ő eljövetelét várja, gyönyörűségem.

- Félek, hogy késő lesz, ha el is érkezik a mi várva várt kis királyi magzatunk.

- Miért? - kérdezte Mátyás megütközve.

- Mert felséged Corvin herceget akarja utódjának.

A király homloka elborult.

- Ki beszél neked ilyen együgyűséget?

- Én tudom. Felséged most már nem is óhajtja, hogy én adjak trónörököst a birodalomnak.

- Bice! - kiáltott a király - te félrebeszélsz!

- Nem, felséged nem szeret már engem - nyögte Beatrix kétségbeesve.

Mátyás maga mellé vonta a selyemmel letakart padra.

- Beatrice, ne gyötörd magad, gyönyörű leányom. Én értem a te izgatottságodat. Te azt hiszed, hogy a herceget máris túlságosan elhalmoztam atyai hajlandóságom jeleivel. De nem kell-e arra az esetre is előkészülnöm, hogy te nem tudsz örököst adni a koronának? Mi lesz az országgal akkor, ha én meghalok, és az idegen trónkövetelők rárohannak, mint hiénák a temetőre? Bice, Bice, ne érts engem félre! Ha az Isten meghallgatja kérésedet, János herceget félreállítom, és boldogan nevelem a te gyermekedet trónjaim örökösének.

- Esküszik felséged? - kérdezte sóvár vággyal Beatrix.

- Erre a keresztre esküszöm, leányom.

Bice felsóhajtott, és megcsókolta a király két ujjából formált keresztet. Mátyás megsimogatta az asszony fejét, és atyai hangon folytatta:

- De neked türelmesnek kell lenned, leányom, és nem szabad terveimet meghiúsítani. Én értem, hogy te gyűlölöd a herceget. Elég baj neked, hogy magadnak nincs fiad. S nem bocsátod meg, hogy nekem meg van, és más asszonytól van, és ez a gyermek foglalja el ez ideig szívemben a te gyermeked helyét. Én értelek téged, Beatrice, és én megbocsátom neked meggondolatlanságaidat.

- Árulkodtak rám? - kérdezte Beatrice szemrehányóan.

- Nekem mindent tudnom kell - felelte Mátyás most újra hidegen és erőteljesen. - Ön mindenáron meg akarja akadályozni fiam és a Sforza hercegnő házasságát.

- Jogom van hozzá! - fakadt ki most már Beatrix is indulatosan.

- Nincs joga. Nálunk, Magyarországon, és nálam, Mátyás király udvarában az történik, amit én akarok... én... érti, Beatrice?

A királyné melle zihált a megfélemlített gőg és a sértett asszonyi hiúság viharzása alatt.

- Tehát ön levelet írt édesatyjának, Ferrante királynak, amelyben felkérte őt, hogy Bianca Mária hercegnő előtt János herceget fesse le úgy, mint valami mesebeli gnómot, csodarút szörnyszülöttet, idétlen törpét, sánta ördögöt... Igaz?

Beatrix nem válaszolt.

- Egy másik levélben arra kérte atyját, hogy kérje meg a Sforza leány kezét a capuai herceg számára... Így igaz?

Beatrix szeméből kibuggyant egy könnycsepp.

- Harmadik levelében rábeszélte atyját, hogy Corvin János számára kínálja fel Federigo hercegnek első nejétől született leányát, Carlottát.

Beatrix szeme felcsillant.

- Ez is baj volt, felség? Federigo a testvérbátyám, Carlotta az unokahúgom... s ha én a magam családjába akarom őt felemelni, talán csak nem árultam el ezzel ellenséges és kicsinylő érzéseket?

Mátyás türelmetlenül legyintett:

- Ne színleljen, Beatrice. Majd én megmagyarázom, hogy ebben a házassági tervben mennyi volt a rokoni megbecsülés és jóindulat. János herceget ön az Aragóniai-ház, a saját fajtája igájába akarta beletörni, mert a sánta fattyú az önök ádáz kezei között jól meg lett volna védve a trónörökösödés és a magyar, cseh, osztrák korona veszedelme ellen. Csakhogy nekem a nápolyi házból, hála isten, jutott már elegendő.

Beatrix megrémült. Ijedten nézett a királyra. Ez az ember mindenen keresztüllát.

Mátyás folytatta:

- Amikor mindezzel nem érte el célját, Sanctus da Aversával királyi nevemben, pecsétemmel és kézjegyemmel levelet hamisított...

- Nem igaz! Nem én! - sikoltott az asszony. - Bakócz Tamás volt, a titeli prépost, akit...

- Akit ön most nevezett ki győri püspökké, Beatrice... s aki nem tudta elviselni a bűntudat súlyát a lelkiismeretén, és öntől egyenesen hozzám jött, és felfedte a merényletet.

Beatrix szeme kerekre meredt, és reszketett a megsemmisülés, a düh és félelem fojtogató karjaiban.

- Ezért megparancsolom, hogy Izabellát küldje haza Ferrarába, vagy ha édesanyja úgy kívánja, Mantuába, jegyese szüleihez.

- Már közöltem a kisleánnyal.

- Tudom. Mert azt mondta, hogy János herceg lesz a csehek királya.

- Ezt is tudja - sóhajtott Beatrix, és belátta, hogy új taktikát kell választania, ha azt akarja, hogy kibékítse a királyt.

Levetette magát a földre, Mátyás elé borult, ledobta magáról bíborköpenyegét és átfonta kemény, rugalmas, meztelen karjával a király térdeit.

- Mátyás - rimánkodott felemelt szemével, nyitott, piros ajkával, gyöngyfényű, ragyogó fogaival, lángoló arcával -, Mátyás, ne engedd magad félrevezettetni. Nekem annyi itt az ellenségem. Mindenki gyűlöl, mert idegen vagyok, mert te szeretsz engem, mert megbecsülsz és felmagasztalsz, mint a szíved és a trónod királynéját. A férfiak gyűlölnek, mert megvetem és lenézem őket, és barbár erkölcseiket utálva, az emberi méltóság kényelmetlen merevségére kényszerítem őket. Gyűlölnek, mert nem dorbézolhatnak, és disznóvá nem ihatják le magukat a te asztalodnál. Gyűlölnek, hogy nem pajtáskodhatnak veled, és nem csinálhatnak kurtakocsmát a királyi udvar termeiből. Gyűlölnek, mert nem értik a finom és művészi élet szépségét...

Mátyás már kezdett ellágyulni.

- Gyűlölnek az asszonyok is, mert valamennyi a te szeretődül kívánkozik, és féltékenyek rám, és gyűlölnek engem a te szerelmed miatt.

- Borbála is gyűlöl?

- Ó, az a legnagyobb ellenségem. Ő az oka meddőségemnek. Ő varázsolt el, és ő szítja ellenem a fia gyűlöletét.

- Te pedig boszorkánypert indítasz a szegény, csendes, szomorú teremtés ellen.

- Mátyás, Mátyás, te őt véded a feleséged ellen...

- Csak szánom őt, és féltelek téged a nevetségesség és gonoszság látszatától.

- Nem igaz, Mátyás - zokogott a királyné, és görcsösen szorongatta a király térdeit -, te még mindig őt szereted, és te nem szeretsz engem!

Mátyás szédülni kezdett a könnyek, vallomások és ölelések forró hullámai között. Felemelte nejét, és magához vonta a vonagló asszony könnyben úszó arcát.

- Bice, édes kicsi madonnám, ne sírj. Nem szeretem őt, nem szeretek senkit.

- Senkit? - kérdezte Beatrix gyermekes duzzogással, és alsó ajkát ismét sírásra biggyesztette.

- Csak téged, egyetlen gyönyörűségem, szerelmem - suttogta Mátyás, és odatapasztotta száját az asszony ajakára.

- Megbocsátasz nekem? - lihegte amaz a csókok zápora alatt.

- Szeretlek.

- Örökké?

- Örökké...

- Kimondhatatlanul?

- Kimondhatatlanul...

Beatrix majdnem elájult az ura szerelmének ijesztő, eszeveszett tombolásában.

Mátyás félóráig behunyt szemmel mozdulatlanul feküdt a selyemhímzésű bíborágyon. A teste bágyadt volt, és halálos nyugvás után vágyakozott. De a lelke izgatottan röpködött egy szűk gondolatkör kalitkájában. Ki ez a Beatrix? Honnan van ennek a fehér bőrű, piros ajkú, aranyhajú némbernek olyan emberfeletti hatalma az ő férfiúi akarata felett?

Ki ez a Beatrix? - kérdezgette magától fáradt, szédült, kijózanodott szerelemmel. - Szabad-e ennyire szeretnem őt?

Úgy érezte, hogy fél ettől a gyönyörű démontól.

Ha nem vigyázok magamra, ez a nápolyi asszony szétrombol mindent, amit én építettem. Országom nagyságát, a magyar név dicsőségét, a fegyvereim erejét, a lelkem nyugalmát.

Eszébe jutott, hogy a csókok eszeveszett tébolyában megígérte neki az esztergomi érsekség betöltését. Mit szólnak ehhez a magyarok? Egy nyolcéves gyermek. Egy ismeretlen kis olasz hercegecske. Egy bábu a királyné játékszerei között... ez lesz Vitéz János utódja.

- Eh, mindegy - riadt fel lelkiismeret-furdalással teli nyugtalanságából. - Én Corvin Jánost, ő Estei Hyppolitot becézgeti. Hadd legyen neki is valakije, akit szeret, akiből bálványt farag, akiben a lelke és a jókedve kielégül. Ha nekem van, hadd legyen neki is gyermeke. A magyarokkal, János érsekkel, Bakócz Tamással, a trónkövetelőkkel majd elbánok. Szeretném látni, ki meri megbírálni királyi szeszélyeimet!

Sokáig töprengett a maga külön emberi és férfiúi végzetén. Aztán egyszerre felugrott. Az ajtóhoz lépett, amely előtt szálas, mogorva, állati hűségű rutén ajtónállók őrizték a szobáját.

- Hívjátok az alkancellár urat!

Néhány perc múlva Bakócz Tamás állott a sápadt, izgatott, haragos fejedelem előtt.

- Tamás fiam, elhatároztam, hogy don Ippolito urat, a ferrarai herceg fiát, felséges hitvesünk, Beatrix királyné öccsét kinevezem esztergomi érsekké.

Bakócz elsápadt és hátratántorodott.

A király feléje sem nézett. Zordonan és röviden közölte még vele, hogy visszatér Budára.

- Az a kívánságom, hogy az országban mindenki örüljön a fenséges ifjú érsekké való kinevezésének! - kiáltott a távozó alkancellár után.

Aztán újra Beatrixra gondolt.

Ki ez a Beatrix? - ismételgette magában, most már keserűséggel és majdnem gyűlölettel. - Titok, titok... ágyban, trónon, isteni meztelenségében és királyi bíborában mindig rejtelem és titok. És én nem is merem ezt a titkot megfejteni.

 

MÁSODIK KÖNYV

I

A pécsi hegység északi lábánál, a régi római birodalmi út alapépítményein fenntartott hepehupás, pocsolyás, mély gödrökkel csaknem életveszélyes országúton, Pécsvárad körül jókora lovascsapat baktat a márciusi hideg hajnal ködös derengésében.

Elöl néhány nagy bajuszú, sörényes hajú fegyvernök keresi az utat, talpig vasban és bőrben, mintha hadjáratra vagy rablókalandra iparkodnék. Oldalukon zörög a nagy, pallos formájú, két marokra való egyenes kard, a karjukon hosszú, keskeny pajzs, lábuk hatalmas vaskengyelben, az ember kétségbeesik, hogy az apró, borzas szőrű, sovány lovak mikor roskadnak össze súlyos terhük alatt. De azok vígan poroszkálnak, mert inaik acélból vannak és csontjaik törhetetlenek, mint a gazdáik egyenes, kemény, harcedzett szíve.

Utánuk néhány várvitéz, könnyű- és nehézlovas, némelyiknek csak íj van a vállán, másiknak szekérrúd vastagságú óriás lándzsa. Aztán nemesurak csoportja pikkelyes páncélban, rókaprémes mentében, két kemény ellenség: a kalandozó rablók és a márciusi hajnali hideg ellen való védekezésül. A menetet lovas szekerek, majd újra fegyvernökök és csatlósok hosszú sora zárja be. A kis sereg - kétszáz, kétszázötven ember - mihályi Csáky Miklós népe, a Pécsváradhoz közel eső Csákpusztáról indult el és a Tolna megyei, Duna menti Földvár felé igyekszik. A főúr a menet közepén lovagol, hallgatagon himbálódzva könnyűlábú, szívós, viharedzett harci paripán. Erős, magas, vállas ifjú, és amennyi a sisakjából látszik, borotvált, barna, nemes vágású profilja nem mutat többet huszonöt esztendőnél. Olyan ez az arc, mint egy római patríciusé. Antonius lehetett ilyen szép szerelmes ifjúsága éveiben. Kissé ideges, nyugtalan, villogó tekintetű; sasorra és egyenes, magas homloka, kiálló arccsontja mélyen elárkolt szeme alatt élesen rajzolódik az arc reliefjébe.

- No, Giustignan, vacog-e a fogad a dunai jeges szelek országában? - fordult oda nevetve szomszédjához, aki fülig prémbe burkolva köhécselt a ködös virradat sűrű páráitól.

- Annyi bizonyos, hogy Jupiter és Juno nem választották volna mézesheteik számára márciust, ha a Boszporuszon olyan hideg lett volna, mint itt Pannoniában - felelt a kérdezett ifjú Giustignan, Csáky Miklós kedves, vidám, bohókás barátja, annak a Giustignan követnek a fia, aki Velence képviseletében jelen volt Mátyás király koronázásán. Az ifjú nobile csak az antik görögök és rómaiak nyelvén tudott gondolkodni. Az ő számára Nagy Konstantin császár óta nem történt semmi ezen a világon; hacsak az nem, hogy az ő tudós és könnyelmű apja eltékozolta minden vagyonát, és neki, egyetlen fiának nem maradt más hátra, mint a firenzei, nápolyi, ferrarai és római udvarokban nagyurak, bíbornokok, királyok asztalánál szedegetni a lehulló sovány morzsákat.

Csáky balján egy komoly, szürke szakállas, széles magyar arcú, egyszerű barna posztómentébe, rókaprémes köpenybe öltözött köznemes nyargalt, csendes szavú, gondolkozó ember, aki oda sem hallgatott az ifjú olasz áradozására. Ez Thuróczy János volt, Hont megyei birtokos, a királyi személynök ítélőmestere, aki lassan, fokonkint jutott erre a tekintélyes tisztségre, együtt emelkedvén kedves gazdájával, Drághy Tamás perszonálissal. Krakkóban járt az egyetemre, a jogtudományok magisztere, s most a bíráskodás és ítéletszerkesztés mellett, amelyet a kúriánál a király nevében végez, a magyarok történetét kutatja Drághy Tamás buzdítására. A múlt évben fejezte be a szerencsétlen Kis Károly történetét, s nyomban belefogott nagy munkájába, a Chronica Hungarorumba.

Már túlvan az élet édes játékain; két fiát és két leányát szépen elhelyezte, kit-kit, ahová való: a fiúkat hivatalba és a birtok gondjaiba, a leányokat derék, magyar férjek oldalára. Egy kis borocska, kényelmes, öreges vadászgatás, a kúria perein, ítéletek megokolásán való babrálgatás, és azután elő a kútforrásokkal: történeti énekek, hagyományok, oklevelek, régi krónikák sárga lapjaival! Ez az élet szép - mondogatta -, nem a fiatalok zajos, cifra, mámoros és könnyes vesződsége a maguk és szeretőik, irigyeik, versenytársaik és népeik lobogó szenvedélyeivel.

Most Pécsvárad határában járt egy birtokper ítéletmondása alkalmából, és úgy csatlakozott Csáky Miklós kíséretéhez.

A fiatal főúrnak a legújabb eseményeket újságolta:

- A király január végén érkezett vissza Budára. Úgy hagyta el Bécset, mint aki ott örök időkre berendezkedik. Mátyás Ausztria hercege valóban, maholnap római király, és ha Isten is úgy akarja, a szent birodalom császára.

Az ifjú magyar szemében is lobogott a láng:

- Mint egykor Mátyás, az apostol sorshúzás útján lett tagja a tizenkettőnek, reméljük, hogy a mi Mátyásunkat is a sors ülteti be a császári trónus bíborába.

- Meg a saját ereje és okossága - egészítette ki az ítélőmester józan magyar meggyőződéssel. - Nem is tud ellentállni neki sem a császár, sem a török, sem az egész világ, csak...

- Csak? - kérdezte Csáky mohón, amikor az ítélőmester szomorúan elhallgatott.

- Hacsak nem a saját népe. A Szapolyaiak, a Beatrix csatlósai, azok a gőgös és együgyű magyarok, akik nem értik meg a királyt. Ez volt a baj mindig. Nemhiába áll szegény hazánk a Nyilas jegyében, e csillagzat lakói mindig vészt hozó fegyverekkel küzdenek egymás ellen, megkímélik az idegen vért, de annál erősebb haragvással ontják a magukét.

- Pedig most érdemes volna egy kicsit összefogni. Hallom, hogy a császár bosszút tervel Bécs elfoglalásáért.

- Állunk elébe! - büszkélkedett az ítélőmester.

- Frankfurtban birodalmi gyűlést tartottak a német fejedelmek, és elhatározták, hogy Mátyás ellen harmincnégyezer emberből álló hadsereget állítanak talpra.

- Ha lesz hozzá pénzük és katonájuk...

- És február 16-án a választófejedelmek Miksa főherceget kiáltották ki római királlyá.

- Majd kikiáltják azok még Mátyást is, ha megszorítjuk őkelméket.

- Egész Olaszország Mátyás mellett lesz - heveskedett az ifjú humanista, a ghibellinek dühös császárgyűlöletével.

- Számít is rá Mátyás. Egyelőre azonban az osztrák városokat szorongatja tovább.

Az út fárasztó volt, hideg szél vágott a lovasok arcába.

Egyszerre mind a három ló megtorpant, majd reszkedve felágaskodott. A két magyar nyugodtan szorította térdével a lovat, és megveregette a félénk állatok nyakát.

- Nyúl szaladt át az országúton: ez rossz jel - aggodalmaskodott az olasz. - Megvesz az isten hidegje, farkastól és orgyilkos rablóktól kell félnem, szaggatás van a fülemben, sajog a fogam, és ez az átkozott gebe le akar teríteni az árokba, mert, úgy látszik, ő is gyűlöli az olaszokat, akárcsak a magyar várispánok... Hej, hej, miért is akarsz te, Miklós, erőnek erejével megházasodni? Nem láttad, hogy nyúl futott át az országúton?

Csáky legényesen felkacagott, mintha éppen ő is ezen a talányon törte volna a fejét. Mert a kis csapat leánykérőbe ment Földvárra, a Kisfaludyak otthonába, hogy az ifjú főúr egy nagyon távoli rokonát, a tizenhat esztendős Zsófikát eljegyezze.

- Láttad már a menyasszonyodat? - kérdezte az olasz.

- Nem. De leírták nekem karcsú, ringó termetét, vékony, finom bokáját, selymes szöghaját és mosolygós barna szemét.

- Leírás után minden menyasszony Aphrodité.

- A szava, mint az ezüsthárfa pengése.

- Jobb szeretem a firenzei aranyok pengését.

- Abból is több van neki, mint amennyit láttál, Giustignan, életedben.

- Akkor fösvény lesz, mint egy kulcsárnő, és hamar megöregszik.

- Tizenhat éves összevissza, van ideje a megöregedésre.

- Akkor az anyja fogja életedet megkeseríteni. Öreg terhével ő ül a hátadra, s te négykézláb hurcolod, mint Phyllist hurcolta Arisztotelész.

- Elég - szólt rá bosszúsan a magyar -, ne bántsd a kis fehér galambocskát, mert nagyon megszégyenled magadat, ha szeme elé kerülsz. A te lelked irtózik a tisztaságtól és az ártatlanság fehér színétől.

Thuróczy mit sem vett észre sem Csáky tépelődéseiből, sem a fiatal olasz tréfáiból. Közelebb léptetett a főúrhoz és megkérdezte tőle:

- Nagyuram miért nem megy fel Budára az országgyűlésre?

- Nem szeretem a sokadalmakat. Unom a prókátorok és a kancelláriusok szőrszálhasogatásait. Nekem mindegy: a törvény úgysem ér semmit, ha nincs aki megtartja és megtartatja. Ha énrajtam állana, minden ország élére egy zsarnokot tennék, rettenetes nagy karddal és temérdek bitófával.

Az ítélőmester elmosolyodott:

- Ez Itáliában jó lehet, de nálunk lehetetlen.

- Így is túlságos sok király lovagolja az egyetlen kis nemzet gyenge hátgerincét. A Báthoryak, a Bánffyak, a Szentgyörgyi grófok, a Rozgonyiak, Garák, Héderváryak, Újlakiak, Perényiek... Én egyetlen urat akarok az egyenlő és dolgos és engedelmeskedő polgárok felett. A császár legyen mindenható, de igazságos, emberszerető, csak Istentől függő főbíró, örököse a római világuralomnak, amelyet a jog, a természet és az Isten végzése egyaránt helyeselt.

- Az erőszak és a szolgaság küzdése volt az, mígnem a szolga fejére nem nőtt az urának és porba nem döntötte a római zsarnokságot. Isten ujja volt ez.

- Nem igaz! - kelt ki az ifjú Giustignan. - Az ördög diadalma. Mert a római világuralom istenítélet volt a népek között. Isten e birodalmat elismerte, mert alatta lett emberré, és születésekor Augustus császár adójának, halálakor Poncius Pilátus ítéletének vetette alá magát.

- Kegyelmed jól ismeri Platón, Arisztotelész és Dante államait, ismeri királyait és néptömegeit, de nem ismeri Magyarországot. Nálunk az élet a szabadság, a bátor, nyílt, őszinte küzdelem, az ősi hagyományok és a haza szeretete körül forog; ázsiai nép ez, a nap, a fény, a pusztai élet és a zöld rétek gyermeke. Fegyvere, lova, becsülete: ez az ő élete, s nyakas, vérmes, erőszakos lelke sem sárga aranyláncon, sem fekete vasbilincsen meg nem juhászodik soha.

- Akkor kivész a népek sorából. Ha zsarnoki erő le nem fogja, őrült önkezével fojtja meg magát, mint a Nyilas népe. Nem így mondta, domine magister?

- Így mondtam, de lelkes ember dolga szembeszállni a csillagok hatalmával.

- Ezért kell a zsarnok.

- Ezért kell a gőgös nagyurak ellen odafeszíteni a törvénykönyvet. Erről van szó most is Budán, az országgyűlésen... Bölcs a mi királyunk, és tudja, hogy az apró kiskirályok ellen a köznemesség az ország, a trón és a nép megoltalmazója. Ezért hozatja törvénybe, hogy a népet a vármegye igazgassa. Ezért tett az élére főispánt, akit ő nevez ki a királyhű bárók válogatott táborából. Melléje alispánt, szolgabírót, esküdtet a független és vagyonos és hadviselő köznemességből rendelt... Mit gondol, Csáky Miklós uram, nem az egyetlen király kardja ők a Báthoryak, Szentgyörgyiek, Garák és Perényiek ellen?

- Engem jobban érdekel az, hogy Attavanti szállítja neki a könyveket - vonogatta vállát az ifjú magyar, aki oly idegenül hallgatta az ítélőmester nyugodt fejtegetéseit, akár egy firenzei humanista, akár Giustignan lovag, a kóbor lantpengető, latin és görög könyveket fordító, szerelmi kalandokban kifáradt és finnyás cortegiano.

Az olasz is megsokallta Mátyás dicséretét:

- Hallom, hogy egyebet sem tudnak a magyarok, mint a nemesi jogokon, az adózási kötelességeken és a jobbágyi terheken vitatkozni.

- No, egy kicsit bele-beleszólnak a világ kormányzásába is - méltatlankodott az ítélőmester. - Ezért is jó lett volna elnézni kicsit az országgyűlésre - fordult Csáky felé szemrehányólag. - Egy kicsit Itáliát is érdekli a dolog - pislantott aztán a humanistára.

- Itáliát?

- Rómát és Nápolyt legfőképpen.

- Azok most harcra fenekednek egymás ellenében. A bárók ugyancsak odafüstöltek Ferrante király orra alá. Aquila és Salerno kitűzték a pápai lobogót. Ince pápa megüzente Nápolynak a háborút. Velence és Génua a pápa mellé álltak, Firenze és Milánó a nápolyi királyt támogatják.

- És Ferrante két veje, Mátyás király és Ercole d'Este? - kérdezte Csáky érdeklődve.

- Ercole mentegetődzik... Mátyás pedig...

- Mit szól ehhez Mátyás? - kérdezték egyszerre mind a ketten Thuróczytól.

- A király a főpapok, főurak és olasz követek előtt kijelentette, hogy apósa mellé áll nyíltan és becsülettel. A pápának - ha kell - felmondja az engedelmességet, egyetemes zsinatot hív össze ellene.

- Szó, szó, üres beszéd.

- Mátyás nem szokott megállni a fenyegetésnél. Egész tekintélyével megmozgatta a francia királyt, Milánó hercegét és a firenzei köztársaságot, egyúttal a törökkel is megbeszélt egyet-mást a bekövetkezhető eshetőségekre.

- Annyira szereti az öreg Ferrantét... a vén orgyilkos, kéjenc, alattomos fenevadat?

- Annyira gyűlöli a pápa szövetségesét, Velencét - igazította ki Thuróczy a humanista gúnyját.

- Pedig Velence tiszteli a királyt. Úgy tudom, visszautasította Frangepán János gróf szíves ajánlatát, hogy méreg által teszi el láb alól Magyarország fejedelmét. Azt pedig ritkán teszi a velencei signoria, hogy ilyen előnyös ajánlatot visszautasítson.

- Nem tudom, igaz-e, de annyi bizonyos, hogy a király nem bocsátja meg Velencének, hogy Dzsem herceget, a török trónkövetelőt nem engedi átszökni Mátyás udvarába... Ezért még megérzi Velence Mátyás hatalmas harci pallosát.

- Ördög vigye el a ti török hercegteket - tört ki Giustignanból a humanista -, az egész török császári család nem ér annyit, mint Bessarion bíboros könyvtárának egyetlen kézirata. Ámbár - tette hozzá elgondolkozva - nem ártana, ha Mátyás egy kicsit megijesztené a Rialto gyalázatos kalmárait. Nekik köszönhetem, hogy apám az adósok börtönében halt meg, és én a Márkus tér illatszerbódéi és csapszékei között, a pénzváltók és ékszerészek aranyhalmazai mellett majdnem éhen veszekedtem.

- Ott se csupa gyönyörűség az élet, kedves Giustignan - szólt tréfásan a főúr -, s te mégis vissza akarsz csalni uzsorás bankáraid, hazug diplomatáid, áruló zsoldoskapitányaid és pestises leheletű, kifestett kurtizánjaid közé. Nem megyek, Giustignan.

- Most is azt mondom én, Miklós. Vagy tudod mit, nem bánom. Házasodjál meg, mert azt is meg kell próbálni egy igazi cortegianónak.

- Ne mondd!

- De mondom. Az is egyik eleme a boldogságnak.

- Az élet értelme, ennek a földi vesződségnek vigasza, férfiember megnyugvása - szólt közbe Thuróczy áhítattal - a család. A gyermek. Nincs más semmi szépség, csak a jövendő élet reménye a gyermek angyali szemében. Meghalunk, elrothadunk, de itt hagyjuk lelkünket, vágyainkat, önnönmagunknak mennyei részét a gyermekünkben.

- Ámen... - fejezte be a humanista. - Én másképpen képzelem a boldogságot. Nem a gyermekeim szívében.

- Hát?

- A magaméban.

- Pogány.

- Az. Adok egy jó tanácsot, ha boldog akarsz lenni. - Az olasz hamisan mosolygott. - Az a kérdés, mily sokáig bírod a boldogságot. Ha csak egy órára vágyakozol, végy jó langyos fürdőt...

- Ha egy hónapig szeretnék boldog lenni?

- Vágass eret, és bocsásd ki meggyülemlett, felesleges bíbor véredet.

- Ha egy boldog esztendőre vágyakozom?

- Nősülj meg, pajtás, végy el tizenhat éves, gyönyörű, tiszta leányzót.

- És ha holtig akarom a boldogságot?

- Akkor esztendő múltán válj el tőle, komám.

Thuróczy megsarkantyúzta a lovát, hogy ne hallja ezt a léha szószátyárkodást.

- No, csak tréfáltam - tette hozzá még gonoszabb gúnnyal. - Egy biztos dolog van: soha meg nem házasodni. A házasság olyan súlyos botlás, amit még a ti Corvin Mátyástok sem tud helyrehozni. Kérdeznétek csak meg: mit kapott ő donna Beatricével?

A két ifjú ember utána eredt az ítélőmesternek.

Thuróczy megbotránkozva csóválta a fejét, Csáky vidáman nevetett a türelmetlen lovával verejtékesen vesződő olasz fecsegésén.

Néhány percig szótlanul baktattak és nézték az égen húzódó ólmos fellegeket. Egyszerre ismét megszólalt az olasz:

- Hát, nagyuraim, hogy szeretik méltóságtok Aragóniai Beatricét, a szép nápolyi démont?

Thuróczy tisztelettel hajtotta le fejét:

- Ő a magyarok felséges királynéja.

- Szereti még Beatrice a férfinépet?

Az ítélőmester torkán megakadt a válasz.

- Mert leánykorában szerfölött szerette. Nápolyban, ahol két éve fordultam meg utoljára, nem egy csinos történetet hallottam a felséges madonnáról.

- Üres képzelődés; gonosz rágalmak; irigy és ostoba költemények - szólt közbe Csáky lovagiasan. - Nincs olyan donna Itáliában, akire ti rosszat ne mondanátok.

- A rágalmakban mindig több az igazság, mint amennyit elhisz az, aki a rágalmakat kitalálta. A nápolyi udvarban egyébként nem kell nagyon megerőltetni a fantáziát, hogy csinos történeteket komponáljanak. Az öreg Ferrante, a diva Beatrice apja, maga a legnagyobb lator. Igaz, hogy nem a szerelem a fő gyönyörűsége, hanem az, hogy ellenfelei élve vagy halva, de lehetőleg gondosan bebalzsamozva, drága és divatos öltözetben, ott legyenek a közelében.

- Hol? - kérdezte megborzongva Thuróczy.

- Ott, a közelében, a Castello Nuovóban, a pincebörtönökben. Egész gyűjteménye van láb alól eltett atyafiaiból, jó barátaiból és ellenségeiből.

- Ez a királyné atyja! Nem lehet igaz, signor Giustignan!

- Ő maga beszélte el nekem, s öreg, hájas arca pokoli gyönyörök között torzult el a röhögéstől. Egyébként ezt mindenki tudja a két Szicíliában.

- Beatrix is tudja?

- Az udvarban nemigen szoktak titkolózni. Ha mástól nem, bizonyára hallotta Alfonzótól, a trónörököstől, aki szintén kemény legény, s nem érez lelkiismeret-furdalást sem a férfiak vére, sem a leányok könnye láttára.

- De Beatrixot édesanyja, Isabella nevelte, ez a tiszta, hű, bölcs és szentéletű asszony.

Az olasz könnyelműen nevetett.

- Nevelte ám a dajkája meg az udvarhölgye meg a szobaleánya! Nyolcéves sem volt, amikor meghalt az édesanyja. Aztán meg tizenöt éves korában már külön udvartartást kapott, egy évvel később már annyi adóssága volt, hogy két gyönyörű, fehér fülecskéje sem látszott ki a kötelezvényekből és a záloglevelekből.

- Az van neki most is elegendő - dörmögte halkan az ítélőmester.

- Aztán meg, tudják, signori, kik nevelték Beatricét? A nápolyi bárók, akikkel vadászatokra járt, sólyommal, kutyával, idomított bestiákkal, akikkel a Sorrentóra és a Vesuvióra néző erkélyfülkékben bújócskát játszott és elkártyázta ezer arany évi apanázsát, mialatt Bagnolóban fürdőzött; akikkel a Campagna Felice buja ligeteiben kószált, akikkel a spettacoli drammaticit nézegette a palota kertjében, akikkel a buffoni vaskos tréfáin nevetett, hallgatván Il Panormita Hermaphroditusát, amely mellett Boccaccio szent és szűz, szemérmes és istenes olvasmány. Ezek nevelték Beatricét.

- A tiszta ott is tiszta maradhatott - mentegette az ítélőmester.

- A nápolyiak is ezt mondják, s az asszonyok, ha jó langyos vízben megfürödtek, megkenették magukat kisázsiai rózsák olajával, kifésülték szétzilált fürtjeiket, máris úgy érzik, hogy tisztán szálltak ki az udvari élet mocsarából. A nápolyi asszonyok hamar megbocsátanak önmaguknak.

- Másoknak egy kissé nehezebben - nevetett Miklós jókedvűen.

- Igaz. Donna Beatricének például soha meg nem bocsátották, hogy don Ramiro Villaracutának meg kellett halnia az ő szerelméért.

- Hogy volt ez a dolog? - érdeklődött Csáky, aki maga sem hallott még erről a mendemondáról.

- Nagyon homályos történet - fontoskodott amaz. - Én csak azt mondom el, amit bizonyosan tudok. Először, hogy a diva Beatrice akkor tizenhét esztendős volt, erős, kifejlett, nagy, szőke leány. Másodszor, hogy don Ramiro, nemes apród nem volt több huszonkét esztendősnél; hogy éjjel-nappal készen állt Beatrice szolgálatára, hogy abban az időben egymást érték a nápolyi udvarban a mulatságok, a játékok, az éjszakai színielőadások vízen és kerteken; hogy a nápolyi öböl akkor is csodakék volt, és a sorrentói félszigeten buján illatoznak a futórózsák; hogy a palota erkélyéről gyönyörű kilátás nyílik Capri álomszerű körvonalaira s a fehér vitorláktól tarkított azúrszínű tengerre; hogy a tenger sziklapartján le-lecsapó galambok szerelmesen csókolóznak; hogy selyem és bársony, kivágott ruhák, rövid szoknyák, testhez simuló vadászöltöny éppúgy izgatja azt, aki viseli, mint azt, aki nézi. Hogy a nehéz ciprusi borok, a dús lakomák, a zene, a forró érzékiségű versek és novellák... a langyos nápolyi éjszaka...

- Nono... elég lesz már a költészetből - türelmetlenkedett a fiatal magyar.

- Hát elég az hozzá, hogy don Ramirót egy napon a hercegnő hálószobájában kötéllel megfojtva találta Beatrice cselédsége... Ez történt 1475-ben, a diva tizenhetedik esztendejében.

- Hiszen akkor már menyasszonya volt Mátyásnak! - riadt föl rémülten az ítélőmester.

- No, az ugyan nem sokat változtat a dolgon - felelt az olasz komoly meggyőződéssel. - Akkor még nem is látta a királyt, s amit hallott róla, az imponált ugyan az államférfiaknak és katonáknak, de nem nagyon kecsegtetett egy gyönyörű tizenhét esztendős divát. Egy távol élő, harmincöt esztendős barbár dunai fejedelemnél, higgyék el, signori, többet ér egy kéznél levő, karcsú, égő szemű, dalos ajkú huszonkét éves apród.

- Ki tudja, igaz-e az egész? - sóhajtozott Thuróczy.

- Ha ez netán nem volna igaz, van helyette tíz egyéb, amit Nápolyban minden halárusgyerek beszél. De nem fontos. Ami elmúlt, elmúlt. Leányoknak szabad nyíltan is, csak asszonynak kötelességük titkolózni.

- Gyalázatos, pogány erkölcs - fakadt ki undorodva Thuróczy.

- A második nagy szenvedély akkor tört ki Beatrice lelkében, amikor új hazájába ment Rómán, Ferrarán és a tengeren keresztül.

- Közvetlenül menyegzője előtt?

- Nem közvetlenül. Két hónappal előbb. Az út Nápolytól Fehérvárig két és fél hónapig tartott. Nagy pihenés volt Ferrarában, Ercole d'Este udvarában, ahol Beatrice nénje, Eleonora, ugyancsak vidám udvart tartott és - ő tudja miért - szívesen elnézte férje szeretkezéseit.

- A ferrarai udvarnak mindig tisztes hírét hallám - szólt közbe Thuróczy.

Csáky is, Giustignan is nevettek.

- A Vinci faluból való Leonardo alig győzi lefesteni a fejedelem szeretőit...

- Sodoma és Gomorrha...

- Ezzel is gyanúsítják? - kérdezte Csáky közönyösen.

- Christoforo volt a legszebb dalia Ercole udvarában. Derék, művelt nemesúr, csak nem volt szíve a titoktartáshoz.

- Rágalmazta a rábízott hercegnőt? - kérdezte Thuróczy.

- Csak dicsekedett. A férfiak szeretnek dicsekedni. Diplomaták, követek, futárok, akik Mátyás udvarát járják, hazajövet sokat dicsekednek, kitör belőlük a dicsekvés, nem tehetnek róla...

A két ifjú nevetett, az öreg ítélőmester hazafias hódolatában, Mátyás iránt való határtalan rajongásában meggyalázva érezte a szívét. Örült, hogy leszállt az alkony, vége felé közeledik az utazás és megszabadul a mérges leheletű, kegyetlen olasztól.

Elnyújtott, harsány, meg-megszakadó trombitaszó szakította félbe tépelődését.

- Ez az előreküldött könnyűlovas őrszem jeladása, hogy Földvár határába értünk.

- Lussoniumban vagyunk - örvendezett vidám képpel az olasz. - Ideje is, hogy vége szakad ennek a zötyögésnek. Apró járású paripán nem szeretek lovagolni. Minden csontom sajog.

Az est leereszkedett, néhány csillag dugta ki pislogó, halavány, félig nyitott szemét a ronggyá szakadt felhők foszlányain. Bagoly huhogott az út menti erdőből.

- Bagoly, a te állatod, Miklós - szólt fontoskodva az olasz, a Csáky család címerére célozva. - Szerencsétlen jel, rossz ómen...

- De jobbról huhog - vágott vissza kedélyesen Miklós. - Jobbról huhog az én éjjeli madaram. Szerencsésebb égi jeladást el sem képzelhetek.

Az est sötét, fátyolos karjába ölelte az egész látóhatárt; országút, erdő, dombok, a földvári bástyák, ég és föld egymásba borult és mint egy feneketlen titok, hallgatagon kínálta láthatatlan ölét.

- Vágjunk neki a sötétségnek! - vezényelte az olasz vészjóslóan. - Ezt hívják jövendőnek.

- Gyújtsátok meg a fáklyákat! - szólt legényeinek a magyar bizakodón. Majd az olasz felé fordult: - Csak egy-két fáklya kell hozzá, és vége a sötétség hatalmának.

Újabb trombitaharsanás jelezte, hogy a földváriak őrszeme is észrevette a közeledést, és a két előőrs most barátilag üdvözli egymást.

 

II

Kisfaludy Zsófikát, a fiatal Csáky menyasszonyát esztendeje hozták haza a regensburgi dominikánus apácák zárdájából. Egyetlen gyermeke volt ő az aranysarkantyús várkapitány, híres vitéz Kisfaludy Györgynek, aki éppen úgy Előd vezér véréből származott, mint a Csákyak.

Az öregúr, akinek már az ősapjai is perben álltak a Csákyakkal, egyszer, mikor hazatévedt a végekről, ahol Kinizsivel, a Báthoryakkal és a Szapolyaiakkal együtt hadakozott csehek, törökök és szerbek ellen, gondolkodóba esett a családja sorsán. Néhány napig dúlt-fúlt, vadászott, ivott, dohogott, haragudott és békült. Aztán kijelentette:

- Zsófikát feleségül adom ahhoz a világcsatangoló semmiházi Csákyhoz.

- A pogányhoz? - ijedezett felesége, a német Lanckreth gróf leánya, Ágnes, akit a boldogult V. László király parancsa házasított össze a zord magyar vitézzel.

- Ahhoz! - üvöltött a várkapitány. - Nem engedem idegen kézre a földjeimet. A király is helyesli.

Zsófika sorsa ezzel elintéztetett. Az öregúr megkönnyebbülten gyilkolta tovább a földvári erdők vadjait, Mátyás király pedig megparancsolta Csákynak, hogy menjen el a menyasszonyáért.

Zsófikát az anyja készítette elő a házasságra.

Francia kisasszonyt, udvari káplánt, öreg, szigorú német dajkát tartott mellette; az első a költészet, hímzés, szövés, miniatűrfestés, hárfa és orgona titkaiba avatta be; a második a zsoltárokat és az Istennel való társalgás égi művészetét oktatta bele, és vigyázott a lélek szemérmére; a harmadik a gyenge, harmatos test épségére ügyelt. De mind a három helyett ezer szeme, ezer keze és ezer szíve volt az édesanyjának, aki megtanította a gyógyító füvek ismeretére, a főzés, varrás és gazdálkodás titkaira, aki egyenesre préselte a kislány gyenge hátát, öltöztette, vetkeztette, fürösztötte, fésülte, habár az udvari káplán sokszor felolvasta neki a kolostori rendtartás szigorú intelmét:

- Nekem egyáltalában nem tetszik, ha érett hajadon fürdik; az, akinek el kell pirulnia, ha ruha nélkül látja önmagát. Mert ha virrasztással és böjtöléssel senyveszti és rabszolgaságra szorítja testét, ha az érzékiség lángját és a fiatalság ingerlő tüzét fagyos önmegtartóztatással eloltani vágyik; ha természetadta szépségét szándékosan elhanyagolni és elrútítani igyekszik: az elfojtott tüzet miért szítja fel újból elpuhító fürdőzéssel?

Az anya nem fogadott szót az aszkétának.

- Elég, ha megtartom Szent Jeromos figyelmeztetéseit: füleit át ne lyukaszd. Krisztusnak ajánlott arcát fehérre és pirosra ne fesd! Nyakát arannyal és igazgyönggyel el ne borítsd! Fejét drágakövekkel meg ne terheld! Haját rőtre ne fessed, hogy valamiképpen meg ne lássad rajta a gyehenna tüzét. Én ezeket a tanácsokat mind megtartom... A magam kísérete nélkül még templomba sem járatom, cifra, dalos, hízelgő, szerelmes leánycselédet közelébe nem engedek, vendégek asztalához ő le nem ül, világi emberekkel beszédbe nem ereszkedik, s a főurak leányai hiába kapnak lóhátra, vadásznak kedves sólymaikkal, hiába utánozzák a férfiakat nyilazásban és dárdavetésben, én ezeket meg nem engedem. Csak labdázni és sakkozni szabad neki, még ezt sem önnel, Capellanus uram, csak a maitresse-szel meg a dajkájával...

Az eljegyzés előtt már hónapokkal szétküldötték a futárokat a Dunántúl birtokos nemes családjaihoz, hogy meghívják őket az eljegyzésre. A földvári kúrián ezalatt lázasan folytak az előkészületek. A várkastély szobáit kitakarították, meszelték, kárpitozták, ajtót, ablakot kijavíttattak, szőnyegeket hozattak Budáról, hogy azokkal padokat, ládákat, székeket terítsenek le fekvőhelynek, széknek való alkalmatosságul. A háznépe szőtt-font, ruhát varrt, hímzett, menyasszonynak, házbelieknek, cselédségnek.

- Úgy illik, hogy az egész ház vadonatúj parádés ruhában fogadja a vendégeket.

Az utolsó napokban a sütés-főzés gondjai foglalták le az asszonynépet. Kisfaludy György az istállót, a szekereket, a vadászkutyákat, sólymokat, fegyvereket hozta rendbe, berendelte a jobbágyokat, felfogadta a vándor dalnokokat, regösöket, muzsikusokat, pecéreket, hajtókat; végigveretett néhány részeg cselédet, fölakasztatott egypár hírhedt útonállót, mindezt egyforma káromkodással és harsány hahotával.

- Szerencse, hogy el nem tévesztette. Hogy nem a regösöket akasztatta fel, és a rablókat öltöztette új, törökös szabású kaftánba - mondta savanyúan a német gyóntató, aki ijedt megbotránkozással nézte a várúr harcias előkészületeit.

Vendég azért nem sok érkezett az eljegyzésre. A főurak legnagyobb része Budán volt, ahol a király hosszú távollét után megjelent, és országgyűlést tartott a főemberekkel. Kisfaludy György szörnyű haragra lobbant, hogy a király éppen akkor csalja Budára a nemeseket, amikor ő vendégül látná őket a várkastélyában.

- Ezt nem vártam volna a királytól - dohogott, morgott, lángolt, mennydörgött aszerint, amint vére fel és alá hullámzott a szívében. - Szabácsnál, Kenyérmezőn, Regedénél, Hainburgnál bezzeg nem rontotta a mulatságomat!

Még így is ragyogó sokadalom várta kora délutántól kezdve a vőlegényt, akinek fáklyafény világa mellett jókora úton elibe lovagolt a várúr és pompás kísérete. Az asszonyok a fegyverteremben szívdobogva lesték a nagy jelenetet, amikor a vőlegény és menyasszony megpillantják egymást.

Csáky Miklósnak is dobogott a szíve, ahogy odavezették a menyasszonya elé. Zsófika félig ájultan támaszkodott édesanyja vállához, és egy pillanat alatt végigfuttatva tekintetét jövendőbeli urán, halálra vált sápadtsággal lehunyta a szemét. Nem ilyennek képzelte a vőlegényét. Ő lenge termetű, fehér tollbokrétás, világoskék selyembe öltözött, halvány, szőke fürtös, ábrándos szemű hattyúlovagot várt, olyant, mint amilyen a német freskókon Szent György lovag vagy Mihály, a daliás, harcos arkangyal. És ehelyett kapott egy napbarnított, széles vállú, zengő hangú, izmos; sötét arannyal ékes, páncélos, komoly vitézt, akit az olasz erkölcsök fesztelenné, bátor fellépésűvé, fölényes és férfias, erős, érzéki tekintetű férfivá tettek. Megreszketett. Nem ezt várta, de a meglepetés édes és viharos volt. A vérét felkorbácsolta. Most először pillantott meg férfit, aki eszébe juttatta, hogy ő nem gyermek, hanem nő. Valami olyat érzett, amit nem szeretett volna, ha más is észreveszi. Most, életében először, bűnösen szemérmes volt, és először érzett szégyenkezést. A lesütött szempilláján keresztül is látta, hogy az ifjú kedvtelve és vágyakozón vizsgálgatja, és hogy ő tetszik neki, úgy, mint az asszony szokott tetszeni férfiembernek! Szeretett volna vagy elszaladni, vagy odaborulni a vitéz erős mellére, és elbújni a kíváncsi, mosolygós, csintalan szemek és illetlen gondolatok elől. Halálosan szerelmes lett, és megfájdult a szíve. Azt hitte, hogy titkos bűnt követett el a saját gyermeki ártatlansága ellen, jóvátehetetlent mindörökre.

- Csókoljon meg, húgom! - kiáltott legényes, kedves, bizalmas, bátorító enyelgéssel Miklós - hiszen atyafiak vagyunk mi, édes vérrokonok, Csákyak és Kisfaludyak és magyarok... így ni, lelkem, kedves kis virágom.

Az öreg Kisfaludy György fölhahotázott, mint az égzengés. Hátba vágta Miklóst, és bal karjával őt, jobbjával a kisleányt ölelte magához.

- Nono, ne sírj, kis galambom... No... Gyerünk az estebédhez.

Zsófika Miklós mellett ült, először étkezett nyilvánosan, és először érezte arcához közel idegennek, férfinak, ifjúnak leheletét.

Miklós boldog volt, tetszett neki ez a szemérmes, szűzi teremtés, aki szép, gyengéd, finom, mint egy virág a Fiesole dombján.

Csintalan, büszke, kihívó és gúnyos kérdést röpített felhúzott szemöldöke alól kivillanó pillantásával az asztal végén ülő Giustignan felé.

Az olasz két kezét a szíve fölött összetéve, imádkozó szemmel tekintett a leányra, mint egy Madonnára. Aztán ájtatosan, bűnbánóan bólogatott. Ez volt a válasza, s ezért Miklós megbocsátotta neki cinikus, tréfás figyelmeztetéseit.

Estebéd után a férfiak borozgattak, az asszonyok körbe ültek, a leányok tánchoz álltak fel, és illedelmes, kimért ütemben imbolyogtak a hárfások és flótások zenéjére. Dalba fogtak s a vőlegényt körüljárták magyaros, lassú tánclépésekkel. Közbe-közbe beugrott a körbe egy-egy idősebb ember, s ellejtette a szilaj, harcias, régi magyar táncokat. A jókedv élénkebbé tette a ritmust, merészebbé a leányokat, hangosabbá az éneket, és a vőlegény olasz táncokat mutatott be, amelyeken mindenki elálmélkodott. A leányok ezt nem tudták utánozni. Csak Zsófika francia kisasszonya értett hozzá, és a lovagterem végén irulva-pirulva járta el Giustignan lovaggal a művészileg megkomponált, elegáns, de magyar szemnek túlságosan szabados és szemérmetlen figurákat. Mindenki érezte, hogy a magyar vigadozás egyszerű, nyers hagyományain keresztülsuhant egy forró, mesterkélt kultúra hódító légáramlata: az öregek a fejüket csóválták, a fiatalok szíve lázasan dobogott. De a nehéz borok, a sípok, hárfák, trombiták muzsikája, a tánc, a meleg levegő, a boldog öröm lassankint egyforma mámoros, önfeledt engedékenységbe ringatta a kedélyeket, és mindenki mulatott a saját kedvtelése szerint.

A leányok zöld fenyőgallyakból apró koszorúkat fontak, és táncosaikat régi lovagi szokás szerint megkoronázták. Zsófika lelke mámoros volt, és szemérmes elfogódottságában is érezte a maga menyasszonyi méltóságát. Ő is koszorút kapott a kezébe, és barátnői köréből kiválva, lassú tánclejtéssel közeledett vőlegénye felé. Lábujjhegyen tipegett, majd fordult, hajladozott, s mint a fehér liliom, úgy ingatta karcsú törzsét a zene ütemeire. Aztán pedig öntudatlan merészséggel dalba fogott, és álmodozva énekelt egy régi német szerelmes táncnótát.

A magyar kisleányok nem értették a német táncregét. Miklós ragyogó arccal hajtotta fejét a remegő kezecske alá, amely a koszorút barna fürtjeire illesztette, maga Zsófika halálra rémült a saját vakmerőségétől, és ijedten kereste az anyja tekintetét.

Az anya odafutott a leányához, és keblére vonta a remegő kis menyasszonyt. Mind a kettőjük szíve egyforma ijedtséggel dobogott.

- Hol tanultad ezt a dalt? - súgta fülébe enyhe szemrehányással.

- A kolostorban - szepegett Zsófika. - Éjjel a dormitóriumban... Anyám!

És könny csordult ki fekete, nagy szeméből. Két titkos, apró kis könnycsepp. Az egyik az ijedt gyermek, a másik az ébredező, szerelmes szűz könnye.

Az anya mosolygott. Boldog volt, de fájt is egy kicsit a szíve, hogy milyen nagy leánya van neki: nagy, érett, szerelmes hajadon, menyasszony leánya.


Egy álló hétig tartottak az eljegyzési ünnepségek. Vadászat, bajvívás, lófuttatás, nagy ivások és hosszú alvások közepette el is feledkeztek már a menyasszonyról. Az öreg Kisfaludy látni sem akarta és látni sem engedte az asszonynépet. Az ő erős, edzett, harcos szíve erdőbe, parlagon hagyott, bozótos, csalitos, vízeres földekre, nyúlban, madárban gazdag, nedves rétekre kívánkozott: azt hitte, hogy nincs emberfia, aki más dolgok után epekednék. Csáky Miklósnak új volt ez az élet és idegen, férfias, természetes bája meghódította. Giustignannak is új volt, és erőszakos vad szépsége visszariasztotta. Boldog volt, amikor a király futárja megérkezett és a levél Budára parancsolta az ünneplő, duhaj és iszákos társaságot.

A királyi kegy nem hatotta meg túlságosan az öreg Kisfaludyt.

- Török ellen táborba, várat vívni, portyázni, oláhot kergetni, rácot szorongatni szívesen megyek a király intésére. Budára maskarában parádézni, vigye el az ördög...

Az öregúr egészen elkedvetlenedett. Lassan és kelletlenül készülődött. Egyszer betegnek tettette magát. Aztán azt indítványozta, hogy menjenek az asszonyok egyedül.

- Hiszen itt van már az új gazda, az ifjú férj, vagy mi...

Mégis belátta, hogy a királlyal nem szabad makacskodni.

Vége felé jártak a májusnak, amikor Kisfaludy György és családja, udvari népe, várvitézei, csatlósai, poggyászos szekerei, kutyái, lovai, sólymai útra keltek Nagy-Budavára felé...

- Három hétig Budán, de aztán megmondom: egy nappal sem tovább - vigasztalta magát harsogva, vezényelve, tiltólag rázva meg rettenetes, öreg ökleit a várkapitány.

És úgy felkészülődtek, mintha örökre kivándorolnának ősi sasfészkükből.

Csáky örült, hogy az utazás alatt éjjel-nappal közelében lehet ifjú arájának.

Giustignan imádkozott és szidta a szenteket, és előre tapogatta fájós derekát és zsibbadó combjait.

Zsófika meggyónt és megáldozott, és napjában tízszer az édesanyja kötényébe rejtette el arcát. A kötény csuromvíz lett a boldogságban és félénk izgalmában sírdogáló kisleány könnyeitől.

 

III

Pesten szép nagy házuk volt a Kisfaludyaknak. Paradicsom háznak vagy Bencsik háznak hívták a négy oldalon szabadon álló, várszerűen bekerített, kertes nagy épületet, amely a Búzapiacon, a Duna-parton, a pesti plébános házával szemben állt, és nyugati homlokzatával éppen a Duna másik partján, a Gellérthegy alján lévő alsó hévizekre nézett.

Csáky a leereszkedő esthomályban titokzatosan és félelmesen nagynak látta az épülő bástyákat és a falak körül futó sáncárkot, amely félkörbe ölelte a várost. Felső vége a Boldogasszony szigeténél szakadt ki a folyamból, karéjban körülfogta Pestet, és a Gellértheggyel szemben kanyarodott vissza a folyóba.

Ha ebbe beleeresztik a Dunát, Pest valósággal kis szigetre kerül. Olyanná lesz, mint Velence - gondolta ábrándozva. - Szép ez a város, habár utcái túlságosan szűkek, görbék és sárosak. Kövezet csak itt-ott készül a magasabb paloták előtt. Lombos fa nincs a piacokon, itt ugyan nincs hova bújni az égő napsugarak elől.

Némán és megilletődve tekingetett körül, majd odaszólt Giustignannak:

- Ez a mi Velencénk.

Az olasz förtelmesen káromkodott:

- Ez aztán a magyarok Velencéje? Ez a trágya- és nyersbőrszagú sivatag?

Csáky örült, hogy ezt Kisfaludy nem hallotta. Az öreg várispán még azt is sokallotta, ami városias rend volt a magyarok Velencéjében. Összeveszett a bástya- és kapuőrökkel, és fegyverbe kiáltotta csatlósait, hogy ostromolják meg a falakat.

- Megfulladnék, ha itt kellene élnem ebben a Babilonban!

Korán leszállt az este, de a sötétlő égboltozat keleti felén nagy, titokzatos, vörös fény pirkadt.

- Tűz van, kigyúlt ez a Bábel tornya! - kiáltott az öreg Kisfaludy, és szeme fölé tartotta a kezét.

Néhány lovaslegényt előreugratott.

Egyszerre kürt- és trombitaszó harsant. A felvonóhíd dübörögve és csikorogva ereszkedett le a bástya Hatvani kapujánál.

Csatlósok, vadászok, királyi lovas katonák özönlöttek be a kapun, és lovaik patája csattogott a hídon. Az őrök összevissza kiabáltak.

A Halpiactól kezdve, amelyet délről a mészárosok bódéi, a Paradicsom ház és a főtemplom Szent Mihály-kápolnája szegett be, egész a Ferenciek templomáig sűrűn egymáshoz épített nagy kőházak sorakoztak. Lónyerítés, vadászkutyák ugatása, trombitaharsogás és szekerek zörgése verte fel a várost; a barátok kidugták a fejüket a klastrom ablakain, és bámulva nézték a fejedelmi pompát, a selyem, bársony és arannyal hímzett öltözeteket, a drága fegyvereket. A búzakereskedők áruháza előtt magyar éljen, latin vivát kísérte az elvonulókat. Hajósok, molnárok, nyereg- és fegyverkészítők és ötvösök előkelő mesterei kirohantak házukból, és meglengették süvegüket. A vastag falak ablakmélyedéseiből asszonyok kandikáltak az utcára, és szemük könnybe lábadt a magyar dicsőség láttára.

A királyi pár most tért vissza a vadászatról, amelyet a Rákos mezején, a fejedelmi vadaskertben tartottak. Sólymokkal vadászott Beatrix; ebben is fölülmúlhatatlan volt, és Mátyás nagy büszkeséggel nézte a daliás asszonyt, akit az olasz udvaroncok az erdők és ligetek felett uralkodó Dianához hasonlítottak. Beatrix kocsiját négy, nagy fáradsággal megszelídített és idomított hatalmas szarvas vonta. Ezt az ötletet a legendás emlékű, korán elhalt pécsi püspök, a babérkoszorús Janus Pannonius hozta Magyarországba. Neki volt az első szarvasfogata, Beatrixnak a második.

A menet a régi római császárok udvarát juttatta Csáky eszébe, ahogy Tacitusnál és Senecánál olvasta. Mikor a Dunához ért az udvar, és rálépett a hajóhídra, az olasz Giustignan szeméből is könnyek csordultak ki arra a gondolatra, hogy most az ő számára is egy új, tündöklő udvari élet veszi kezdetét. Alig tudta rászánni magát, hogy visszatérjen a Kisfaludyakhoz, akik a Paradicsom házat megszállották, mint valami ellenséges hadsereg. Az asszonyokat felküldték az emeletre, a katonák az udvarban és az ólakban heverésztek le széthintett zsúpszalmára. Az udvaron lobogott a tűz, amely fölött nyárson forgatták a birkát. Birkahúst és barna kenyeret vacsorált a sereg.

Az urak is hamarosan lefeküdtek. Csáky és Giustignan egy vastag falú, kicsiny toronyszobában tértek nyugalomra. Az olasz sokáig hánykolódott az ágyában. Egyszerre csak megszólalt, és felköltötte a mélyen alvó Csákyt:

- Illustrissime domine, te éppen most végezted el a jogi iskolákat Bolognában. Értesz te az egyházjoghoz?

- Az ördög vigyen el téged, Bolognáddal együtt! - káromkodott Miklós. - Olyan fáradt vagyok, mint egy szekeres ló, és te jogi tudományom felől kíváncsiskodol.

Az olasz keservesen nyögött:

- Könnyen beszélsz te, lovag. Bezzeg ha te volnál az én helyzetemben...

Csáky megsajnálta:

- Mi a baj, Giustignan? Boszorkányokkal álmodtál, lidércnyomásod van, vagy a norciai Venusra gondoltál, s az forralja a véred?

Az olasz keservesen sóhajtozott.

- Boszorkány, lidérc, norciai Venus. Mind a három egy személyben.

Künn a kisvárosi éjjeli némaságban egyszerre fölharsant egy erős, recsegő férfihang.

- Szólj, virrasztó, szólalj!

Az éjjeliőr kiáltása volt. Ahogy az első figyelmeztetés megkondult, nyomban megkezdődött az őrök monoton hangversenye.

- Szólj, virrasztó, szólalj! - válaszolgattak mindenfelől a tornyokból, a várkapuk tetejéről és a Duna hátán veszteglő hajókról. Amikor az őrök elhallgattak, megszólalt Giustignan:

- Domine magister, a kánonjog szerint érvényes az a házasság, amelyet egy részeg olasz humanista egy kacér francia nevelőnővel pillanatnyi elmezavarában konzummál a várkastély padlásszobájában?

- Ezt nem házasságnak hívják, messer Giustignan.

- Igen ám, de hogy áll a dolog akkor, ha véletlenül kéznél van egy német minorita barát, a várnép gyóntatóatyja, és reggel összeesketi a humanistát és a várkisasszony nevelőjét?

Miklós gyanakodni kezdett.

- Kiről beszélsz, Giustignan?

- Magamról és Zsófika francia nevelőkisasszonyáról - nyögte az olasz keservesen.

A fiatal főúr testét megrázta a melléből kiszakadt harsogó, ujjongó, viharos kacaj.

- Giustignan mester, ádáz ellensége a házasságnak, epikuri bölcs, sztoikus filozófus, Diogenész cinikus tanítványa, lézengő ritter, hálószobák kalandora, ez lett a vége az eljegyzési táncnak?

Giustignan káromkodott. Aztán kézzel-lábbal kapálódzott, hogy megállítsa Csáky száján a gúnyolódás zuhogó áradatát. De az ifjú főúr tombolt a kárörömtől.

- Rosszul tetted, Giustignan. Terhet vettél a hátadra, s asszonyod négykézláb hurcolod, mint Phyllist hurcolta Aristotelész.

- De átkozottul kívánatos ám, és finom francia - vigasztalta magát Giustignan -, jól táncol, vidáman és szellemesen cseveg, van néhány jó körmöci aranya és szép, fiatal is.

- De ha feleséged lesz, zsarnokod lesz, féltékeny, követelőző, szeszélyes, zsémbes börtönőröd. Gondolj Szókratész feleségére... Házasság, brr... Héraklészt a felesége juttatta máglyára... a nagy Agamemnón felesége, Léda leánya, Ílion végzete, Párisz megrontója, Heléna... Ej, ej, tündéri szép teremtménye Zeusznak a nő, de csak addig, amíg Héra nem válik belőle. Gondolj szegény drága, dicső Zeusz atyánkra, mit szenvedett ő a házasság igájában...

Csáky Miklós nevetett. Társa oly szomorú arcot vágott, mintha vesztőhelyre vinné a velencei titkos inkvizíció.

- Doktorságod a megmondhatója, hogy lehetne elválni a kis bestiától.

Miklós vállát vonogatta:

- Legalább várd meg, Giustignan, az esztendő végét. Jó éjszakát.

Miklós a fal felé fordult, és a következő pillanatban úgy aludt, mint egy fáradt, boldog, egészséges gyermek.

Giustignan egypár percig figyelt, aztán óvatosan kiosont a szobából.

Halkan végigsuhant a folyosókon, a sötét kapu aljában meghökkenve fejére ütött. Megtapogatta testét, és káromkodott.

- Így az első utcasaroknál leütnek, mint a kutyát.

Visszasompolygott a szobájába. Miklós mélyen, egyenletesen lélegzett, a szája mosolygott az alvás édes kéjétől. Az ifjú olasz páncélsodrony inget kapott magára, hosszú kardot kötött az oldalára és övébe apró, finom, hegyes tőrt dugott.

Aztán visszahúzódott, és kisurrant a palotából. Nekivágott a sötét, ismeretlen, halotti némaságában félelmetes és titokzatos éjszakának.

Kinyitotta száját és gyönyörűséggel szívta magába a friss éjjeli levegőt. Ment-ment előre, házak sűrűjét keresve, izgatottan, lihegve a sietéstől és a maga felizgatott fantáziájától. Maga sem tudta, mit akar, csak tombolt benne valami öröm és jó reménység.

Megbolondulok, ha városi szagot érzek - gondolta ujjongva, és meglassította lépteit. - Hej, ha most egy szép, fiatal kurtizánnal találkoznék!

Asszonyi test, csók, kaland, izgalom, szerelmes éjszaka... ezek bukkantak fel a gondolataiban. Bor, hangos vitatkozás, zeneszó, tánc... ezek tarkították érzéki elképzeléseit. Szeretett volna katonákkal találkozni, akikkel jól kiverekedi magát, lányokkal, akikkel buja ölelkezésekbe merül, iszákos, kóbor diákokkal, akikkel agya mámorosan csapongó gondolatait kicseréli.

Több mint egy esztendeje nem jártam városban - panaszkodott önmagának. - Pedig de szeretem az egymás mellé épített magas házakat, a zsúfolt utcákat, ahol az ember könyöke minduntalan ruganyos fiatal női testek párnájába ütközik - hej, de hamar kész így az ismeretség, a megbeszélés, az összemelegedés, az egymáshoz való simulás! Szeretem az árkádos házakat, amelyek alatt vidám naplopók alusszák déli álmukat, vagy utolsó ingüket kockázzák el boldog könnyelműségükben. Imádom a csarnoktemplomokat, amelyek boltívei alatt imádság, bűnbocsánat és szerelem illata felhőzik, képek, szobrok és orgonaszó gyönyörűsége szórakoztatja az érzékeket...

Giustignan szeme könnybe lábadt, hogy újra városi köveket tapos a lába.

Több mint egy esztendeje nem jártam városban - ismételgette panaszosan. - Nagy, hideg, ostoba, kényelmetlen pajták, várkastélyok, baglyoknak, rablóknak, de nem embereknek valók, nedves, hideg pusztaságok, sötét, vad, félelmetes erdők, unalmas ősz, hideg tél, kályhafüst, néptelen vidékek, unalom, unalom, együgyű parasztok, buta, szemérmes vagy állatias bárgyúsággal lefekvő leányok... pfuj, meg kell dögleni az unalomtól! - és mohó vággyal kutatta a házak ritka, girbegörbe sorát a Szent Péter utcában, amely kettészelte a várost.

Keresztül-kasul barangolta Pestet. Nem látott senkit, csak őröket a kapuk és tornyok erkélyén, s néhány szegény ördögöt, aki a házak boltja alatt horkolt. A mészárosok és molnárok sátra alatt egy-egy kutya rávakkantott. Sóváran nézett a bezárt ablakokra.

Otthon, Firenzében, ilyenkor minden ablak nyitva. A signorák nem féltik a bőrüket a hűvös éjszakától.

Arra gondolt, hogy milyen nagyszerű volna egy ilyen nyitott ablakon át meglesni a vetkőző úrnőt vagy a ház hajadon kisasszonyát. Akkor aztán halkan kopogna - ki tudja, a signorinát nem éppen a sóvárgás láza emészti-e? -, a leány az ablakhoz jönne, ő szerelmes és könyörgő szavakat suttogna a piruló fülecskébe...

Az ördögbe, ezek a magyarok olyanok, mint a barlangi medvék - káromkodott dühtől, vágytól és türelmetlenségtől toporzékolva.

Már arra gondolt, hogy eltévedt zarándoknak adja ki magát, és bekéredzkedik valami kolostorba. Csak tudná, hogy melyik idomtalan, sötét kőpajtában laknak szerzetesnők.

A hold kibukkant a fellegek közül. Nyájas, ezüstös kék fénye világos lepedőt borított az utca egyik felére. Giustignan kitárta a karját:

- Óh, dicsőséges Venus anyám, hozz valami édes véletlent a te epedő gyermeked elé!

Testét csak úgy rázta az érzéki vágy, amelyet felkorbácsolt a fantáziája és türelmetlenné tett a kielégülés reménytelensége.

A hold kettészelte a Szent Péter utca szabálytalan vonalát: egy világos és egy sötét szalag jelezte az árnyékot és a fényt. Az olasz a megvilágított házakat nézegette. Egy- és kétemeletes épületek váltogatták egymást. Csupaszok voltak ezek a házak, felül nagyobbrészt fából épültek és a tetejüket zsúpszalma fedte. Erkély egyiken sem volt, loggiák, kiugrók, mélyedések sem enyhítették a falak komor egyhangúságát.

Itt meghaltak az emberek! - fakadt ki magában elkeseredve.

Nekivágott az utca végén sötétlő templomnak. Sóvárgó képzelete egyre forralta a vérét.

- Kocsma, valami nyilvánosház vagy katonák éjjeli tivornyahelye csak akad ebben az undok sivatagban is! - kiáltott fel kétségbeesve. - Kóbor cigányleány, útszéli cifra némber, megszokott szolgáló vagy részeg fuvolásleány is jó volna már, csak hozná errefelé az ördög!

Kutyák ugattak és éjjeliőrök kiabáltak át egyik toronyból a másikba:

- Szólj, virrasztó, szólalj!

Arra gondolt, hogy az éjjeliőrtől kérdezősködik. De ki tud az ő zengő, daloló, édes olasz nyelvén beszélni itt a barbár magyarok között? Aztán eszébe jutott, hogy este, amikor megérkeztek, várépítő munkások olasz dalolását hallotta.

Újra visszaszállt lelkébe a reménység, és fürgén szedegette lábait előre.

Csak végig a várfalak mellett! - vezényelte önmagának. - Ahol sáncot és erődítéseket építenek, ott olaszok is vannak, ahol olaszok vannak, ott leány is akad, s ahol asszonyféle található, ott kipirul az éjszaka, fellobog az élet, és Aphrodité anyánk elégedetten mosolyog mámoros gyermekeire.

Annyira elfogta a tivornya vágya, hogy nem is érezte teste fáradtságát. Csak úgy száguldott a várfalak mentén. A hold fénye olyan, volt, mint a szétömlött, csillogó tej. A falak kontúrja kékesfeketén rajzolódott a világoskék égre. Átpillantott Budára.

Az már inkább város! Micsoda tömege a házaknak, a falaknak, a tornyoknak! Ott bizonyára nem ilyen temetőszagú az éjszaka.

És szeretett volna madárrá változni, átrepülni a Dunán, és lecsapni Budán, valahol, ahol legsűrűbb az utca, ahol mécsvilág mosolyog valamelyik ablakban, ahol zene szól és asszonyi kacagás csilingel.

Ha én most Firenzében volnék!

A várfalak mentén egyszerre csak hangokat hallott. Megállt. Úgy dobogott a szíve, hogy elakadt a lélegzete.

Egyszerre két sötét alak ugrott ki a sáncárokból.

Giustignan hihúzta a kardját. Amazok megijedtek és szaladtak. Akkor látta, hogy az egyik férfiú volt, a másik asszony.

Óh, én szerencsétlen barom! Magam ijesztettem el őket, pedig talán útba igazítottak volna, ha barátságosan közeledem.

A templom toronyórája megkondult.

Éjfél után kettő - állapította meg szomorúan. - Nincsen szerencsém, óh, én nyomorult, árva, tikkadt vándor. Itt fogok megdögleni a vágytól és az unalomtól. Erre vártam én másfél esztendeig! Lovagoltam két hét óta, a combjaim csupa seb, a talpam ég, mintha tüzes rostélyon lépegetnék, éhes és szomjas vagyok, mint egy veszett kutya, örültem, hogy végre városba érek, és most megdöglöm az unalomtól. Pfuj. - És szörnyűt káromkodott.

Egyszerre kulcscsikorgás, ajtódöngés és léptek zaja ütötte meg a fülét. A várfalhoz lapult, és várt. Kinyílt egy ház kapuja, és néhány sötét alak lépett az éjszakába. Gyaloghintót hoztak ki a kapun, s két öles fickó futásnak eredt vele a sötét messzeségbe...

- Hahó, signori, hahó! - kiáltott hirtelen, végső reménykedéssel.

Valaki hirtelen betapasztotta a száját.

Giustignan egy óriás kéz súlyát érezte a tarkóján.

- Hallgass, ha nem akarsz elpusztulni - suttogta egy ziháló, fújtató, borgőzt lehelő torok a fülébe.

Az olasz a Madonnának ajánlta a lelkét. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy a hatalmas kéz bekösse a szemét.

Úristen, hová vonszol ez a rettenetes ember? - kínlódott magában tehetetlenül.

Aztán elsötétült előtte a világ. A lélegzete elállt, összeroskadt. Amikor fölébredt, egy toronyterem félhomályos zugában, boroskancsók és tivornya ételmaradékai között nagy, kövér, puha, illatoktól és bortól gőzölgő test a nyakába omlott. Giustignan úgy érezte, hogy ez az illatos kolosszus földre lapítja és agyonnyomja őt.

- Nekem köszönheted az életedet, fickó - súgta a töméntelen ember Giustignan fülébe olaszul.

- Mit tegyek? - nyögte amaz keservesen.

- Igyál! - kurjantott a másik.

És ezüstkupát nyújtott át az éledőnek.

- Igyál a nápolyi asszony egészségére!

Giustignan nem értette. A kolosszus vígan hahotázott.

- Attikai éjszaka volt ez, Bakkhosz és Venus éjszakája. Az olümposzi istenek... az olümposzi istenek... a nápolyi asszony, a madonna, a felséges Beatrice tiszteletére... pszt...

A nagy, kövér ember a szájára csapott, és együgyűen nevetett.

- Részeg vagyok kicsit...


A Paradicsom ház toronyszobájában Csáky Miklós hajnaltájt arra ébredt föl, hogy az éjjeliőrök harsány szóval keltegették a várost. Egyik toronyról a másikra szállott a zengő, mély férfihang, amint elnyújtott, régi dallamon énekelte:

Hajnal vagyon, szép piros hajnal,
Hajnal vagyon.
Majd megvirrad, hajnal vagyon,
Szép piros hajnal.

Miklós megmozdult, ásított egyet, és arra pillantott, ahol emlékezete szerint Giustignan lovag az este leheveredett. A lovag nem volt sehol.

Csáky elmosolyodott.

Az ifjú férj nejénél, a francia nevelőnőnél töltötte az éjszakát - gondolta pajkos vidámsággal.

Ebben a pillanatban halkan kitárult az ajtó, és féloldalt, lopva, óvatosan besurrant az olasz.

Miklós rákiáltott:

- Így aztán bajosan lehet téged a kánonjog szabályai szerint elválasztani.

- Tévedsz, illustrissime. A várost tanulmányoztam.

- Csatangoltál az éjszakában. Szoknya után szaladgáltál.

- És ehelyett fennkölt tudósok, a plátói akadémia tagjai közé vitt el jó szerencsém.

- Részeg vagy, Giustignan.

- A magasztos eszméktől, amelyeket illusztris barátaimtól hallottam. Isteni éjszaka volt.

- Hol tettél szert barátokra?

- Az ispotályosok zárdájában. Niccolo, megismerkedtem hazám egyik legragyogóbb elméjével - rajongott az olasz s bortól réveteg szeme csillogott a meghatottságtól. - Jó szerencsém összehozott a király legbizalmasabb emberével, a budai könyvtár őrével, a trónörökös nevelőjével, a felséges madonna Beatrice felolvasójával, Mátyás első asztrológusával.

- Ki az? - kérdezte Csáky álmosan.

- Galeotti Marzio Narniensis a neve.

- Biztosan valami hozzád illő korhely, iszákos, szoknyavadász kópé. Látszik a szemeden, messer Giustignan. Latrokkal és céda lányokkal cimboráltál.

Az olasz elégülten mosolygott. Boldog volt, hogy városi éjszakába nézett, és megízlelte a tivornyák zamatját. Végignyúlt a padon és lehunyta a szemét. Részegen, akadozva, gyermekesen gagyogva beszélt félálmában.

- Kibékültem a magyarok Velencéjével. Hej, micsoda éjszaka... Csak az a kár... az a kár...

Az olasz keservesen nyögött.

Csáky felemelte a beteg fejét.

- Mi a kár, cimbora?

- Hogy a madonna már elment. Hogy a madonnák...

- Kik?

- Az isteni Beatrice és...

- És...?

- Antonetta grófné...

- Giustignan, te félrebeszélsz.

Az olasz önérzetesen fölkapta a fejét.

- Esküszöm... Bakkhoszra mondom... éppen akkor mentek el... bekötözték a szemem... de megtudtam... éjszakai kirándulás... a szarvasvadászat nagyon felizgatta... attikai éjszaka...

Újból csuklani kezdett.

Csáky magában mondogatta:

- Beatrice... Antonetta...

Kíváncsiság, irtózat, kéjes vágyakozás és undor hullámzott fel összekeveredve a remegő lelkében. De hirtelen ráncba szedte magát.

- Nem addig van, Giustignan. Talpra! Gyerünk az én palotámba!

Felrázta az álmos lovagot, és kivonszolta a szabad levegőre.

Ott a kastély kútjánál nagyjából megmosakodtak; az olasz csöbörrel öntözte fejére a jéghideg vizet.

Miklós égett a vágytól, hogy a saját házát, Pestet, a Dunát és a várhegyet megpillantsa.

 

IV

Fodor István a pesti Csáky-kastélyt az ifjú gazda tiszteletére nagy buzgósággal kitakaríttatta. A kastély a város északi határán, a várfalon kívül, de azzal eggyéépítve, az Új bécsikapu mellett állott. Valamikor, kétszáz évvel ezelőtt, Buda első bírájáé, gróf Wernheriusé volt a vár, azé a Wernheré, aki Kun László idejében saját élete árán megmentette Budát pápai, német és olasz zsoldosok pusztításától. Az egyemeletes, magas tornyú, vaskos, erős épület egyik legerősebb pontja volt a pesti bástyának. Sűrű bozót, árnyékos szilfák és magas palánkok között ma is oly félelmetes és titokzatos volt ez az épület, mint kétszáz évvel ezelőtt. A révészek, akik az újbécsi határban legeltették barmaikat, messze elkerülték, és ijesztő meséket mondtak el egymásnak a várpalota történetéről.

A palota felvonóhídján Fodor István fogadta a hazatérő gazdát. Néhány csatlós, a palota öreg kulcsárja, a kápolna lelkésze - egy kopasz, zsíros arcú, pisze orrú, alázatos minorita volt az udvara. Csáky nyakába borult a nevelőjének, és magával vonszolva Giustignant, lelkendezve kiáltotta:

- Herkulesre mondom, új embernek érzem magamat! Erő és hatalom bizsereg az ereimben. Gyerünk fel a toronyba!

Nagy nehezen, az izgalomtól és sietségtől fulladozva, verejtékesen és pókhálótól, hulló vakolattól bepiszkolódva, felvergődtek a kastély donjonjára. Innen akarták Mátyás király palotáját megtekinteni. Miklós meghatottan és elérzékenyedve nézett át a folyó jobb partjára. Elég magasan állt a donjon keskeny erkélyén, hogy tekintete végigrepülhessen a hosszú hegygerinc peremén a Gellérthegytől a Szombat-kapuig, mely legészakibb pontja a hegynek. Ott a lejtő szelíden leereszkedik, és belevész az Óbuda felé húzódó síkságba.

- Mintha Rómában a Janikulummal összefoglalt Vatikánt nézném a Tiberis felől! - szakadt ki kebléből a csodálkozás. - Ezt sohasem hittem volna.

A fiatal főpap büszkén leste a kép hatását.

- Az ott ni, legfelül északon, jóval a Boldogasszony szigete felett, amerre a szentléleki országút kanyarog, az ott a János-rendi lovagok klastroma és ispotályosháza. Ott feküdt régen Aquincum. Még kilátszik a földből a cirkusz fundamentuma, az északi castellum és a vízvezeték néhány oszlopának csonkja.

Miklós kipirult és boldogan nevetett; az apát folytatta.

- Közelebb a néhány házból álló Fehéregyháza, amely hozzátapad a királyné városához.

- Óbudához? - kérdezte tájékozatlanul Csáky.

- Óbudához, ahol most, látod, serény építkezés folyik. Beatrix nagyobbíttatja palotáját. Látod azokat a hajókat? Nemes márványok terhe alatt süllyednek mélyre a Duna hullámaiba.

- Ez a királyné vára?

- Madonna diva Beatrixé - bólintott az apát. - Én a felséges asszony udvarában élek.

- Jó dolga van méltóságodnak - szólt közbe fanyarul Giustignan. - Csak a hátgerince bírja. Ó, de kár, ó, de kár, hogy a madonnák már eltávoztak!

Miklós nevetett. Ő tudta csak, hogy miről beszél Giustignan. Aztán régi barátjával, Fodor apáttal évődött.

- Igaz, hogy Beatrice a navarrai királyné udvarát keltette életre maga körül? Igaz, hogy szerelmi lovagtornákat rendez, amelyek győztesei között a legszebb udvarhölgyeket sorsolja ki méltó jutalmul?

- Az első díj ő maga - szólalt meg az olasz, és savanyúan hozzátette: - Ma ugyan nem volna kedvem részt venni a versengésen. Elég volt az éjjel. Ó, de kár, ó, de kár!

A fiatal pap elpirult és megcsóválta a fejét.

- Látszik, hogy Itáliából jöttök, illustrissimi. Itt más erkölcsök járják, Mátyás udvarában.

- Nem igaz, amit a királynéról beszélnek? - kérdezte Csáky érdeklődve.

- Én két éve élek az udvarában...

- Akkor nem hiszünk méltóságodnak - vágott közbe Giustignan. - Akkor már belevakult abba, hogy örökké a napba kell pislogatnia. Én még észreveszem, ami körülöttem történik.

Fodor kinyújtotta a karját, és másra terelte a beszélgetést.

- Az ott Szent Jakab meg Felhévíz, meleg fürdők forrása, s ott kezdődik a szentpéteri út, amely errefelé felvezet a hegyre, Újbuda tetejére. A hegy alatt van Szentpéterfalva, mögötte Tótfalu.

- Mint kotlóstyúk alatt a csibék - tréfálkozott Giustignan -, úgy ül rajtuk Budavára.

- Ott a nyéki hegyek között elbújva fehérlik egy majorság, ott él a kis Corvin János anyja, Borbála, a boroszlói asszony.

- A királyi szerető? - kíváncsiskodott az olasz.

- Tisztes, szerény, ájtatos matróna. Anya, semmi egyéb. Nem vagyunk Itáliában - utasította rendre komolyan a főpap. Aztán újra a várhegy felé mutatott. - Nézd, ez a mi Budánk.

Az ifjú Csáky tekintete északról délre végigsuhant a hegygerinc peremén. Nézte, nézte a hosszú, keskeny emelkedést, amelyhez Pest felől két utat látott felfelé kanyarogni. Két, kőből épített, jól gondozott, fehér országutat. Egyet az északi lejtőn s egyet majdnem éppen szemben, fel a dunai kikötőtől a várhegy középső pontján levő kaputoronyhoz.

- Az a vízikapu...

A hegyen kilenc templom tornyát olvasta meg hamarjában.

- Azon az oldalon, a várhegyen és a külvárosban tizennyolc templomot, kápolnát számolhatnál össze. Velünk szemben itt a Gellérthegy, alatta lám még egy kis falu, Kispest, búvik meg a két hegycsúcs között; a Gellérthegy alján vannak az alsó hévizek. Szent Erzsébet-kórház és Kreenfeld... Ezeknek is van egy-egy templomuk, a Boldogasszony-szigeten is van négy. Óbudán hét, a budai oldalon tehát összesen harmincegy épület hirdeti az Isten dicsőségét.

- Pesten?

- Ezen az oldalon nyolc...

- Pontos ember excellenciád - bókolt Giustignan a főpapnak. - Nálunk Firenzében és - tette hozzá melankóliával - otthon Velencében szokták így számon tartani a város épületeit, utcáit, házait, embereit, állatait. Elég istentelen szokás.

Aztán hirtelen átcsapott a maga mámoros visszaemlékezéseibe.

- Nagyszerű ember ez a Galeotti. Erős, mint egy bivaly. Egy ispotályos lovagot meg egy termetes ápolónőt a két markába kapott, és a feje felett összekoccantotta őket, mint két üres, megzápult tojást. És hogy bírja a bort!

- Jó ember. Még soha nem látta senki haragudni - jegyezte meg Fodor.

- És micsoda tudós! Hogy tud az beszélni az emberi nevek misztikumáról, a mérgek hatásáról, Galenus és Hippokratész tévedéseiről, a giraffok és a nők szerelmi szükségleteiről, a halottidézésről, az ölelkezés művészetéről és az emberi test nedvességeiről!

- Néha kissé füllent.

- Ez a költői képzelőerő szárnyalása... Utálom az igazságot, amely fekete felhőkkel vonja be a fantázia látóhatárát... Bort szeretnék inni, mert kigyullad a torkom.

- Nem ittál eleget az éjjel?

- Túlságosan is sokat - panaszkodott nyomorultul vergődve az olasz. - De isteneknek való társaságban... Csak az a kár...

- Orgiát rendeztek az ispotályosok? - kérdezte komoran az apát.

Az olasz megbotránkozva tiltakozott.

- Hova gondol excellenciád! Fennkölt, sőt áhítatos alkalomból, Isten dicsőségére és az egyház kiengesztelésére szánt szeretetlakoma volt e derék doktoroknál. Megdöntöttük a pokol hatalmát, és kiűztük az ördögöt egy tisztes leányzó, a szép és serény Katalin ápolónő testéből.

- Boszorkány ez a szép és serény Katalin? - kérdezte nevetve Csáky.

- Szánandó áldozata a poklok fejedelmének.

- Ő is veletek ivott, Giustignan?

- Mértékkel és leányzóhoz illő kellemmel ürítette az ónkupákat. De hiszen az ő újjászületését ünnepeltük. Galeotti atyai gyengédséggel támogatta.

- Galeotti szeretője? - kérdezte Fodor.

- Ez a nemes doktor titka. De az bizonyos, hogy Katalin most kelt fel a gyermekágyból.

A két magyar nevetett. Aztán Fodor István folytatta Buda és Pest dicséretét.

- Pest, a Boldogasszony szigete, Óbuda és Budavár öt klastrommal, huszonhárom kolostorral, öt johannita ispotállyal, harmincegy templommal, nyolc kápolnával dicsekedhetik. Ott ni, szemben, Újbudában háromszázharminckettő ház, a külvárosokban hatszáznegyvenöt ház van ezerkétszázharmincöt szobával, háromezer-kétszázhatvanhét kamrával, hétszáznegyvenkét födött udvari helyiséggel, hatszázhuszonhét éléskamrával és háromezer-kilencszázharmincegy lónak való istállóval.

- Megszámolta excellenciád? - csodálkozott az olasz.

- Meg - válaszolt büszkén a pap. - Ez az én hivatalom a kancellárián. Ezért fizet és ezért nevezett ki apátnak a király, aki minden házat számon tart, mindent könyvekbe írat, területet, nagyságot, értéket, a ház jó vagy rossz állapotát, és aki elhanyagolja, attól egyévi várakozás után irgalmatlanul elkobozza házát.

Az olasz hideg víz és savanyú gyümölcs után sóhajtozott. Közben pedig tovább mesélte élményeit.

- A szerencsétlen Katalin az ördög hatalmába esett. Belzebub megárnyékolta őt, és Katalin patkányfejű és úszóhártyákkal ellátott lábacskájú magzatot szült.

- Az ördög volt az apja? - gúnyolódott Csáky.

- Maga Katalin is bevallotta. Elmondotta, hogy egyik idős társa, a himlőhelyes és nyavalyatörős Teréz nővér vezette őt kilenc hónappal ezelőtt, május első napján, János-nap éjszakáján a Gellérthegy tetején rendezett boszorkányéjszakára. Ott írta alá az ördöggel kötött szerződést.

A két magyar hitetlenül rázta a fejét.

- Szóról szóra elmondta a szerződés szövegét - folytatta az olasz. - Én, alulírott Katherine Walter - így hívják a kedves leányzót -, ezennel bizonyítom és tanúsítom, hogy az itt jelenlevő Belzebub ördög és Theresia Haide - így hívják az öreg himlőhelyes boszorkányt - segítségével Istenben és mennyei seregekben való minden részemről lemondok. Teljesen és egész szívvel, egész erővel és hatalommal megtagadom az Atyaúristent, a Fiút és a Szentlelket, Isten legmagasztosabb anyját, az összes szenteket és angyalokat... és így tovább - nyögött Giustignan keservesen, és arról panaszkodott, hogy szédül, ájulási félelmei vannak, és hogy bizonyára Belzebub gyötri őt, akit az éjszaka trónjáról letaszítottak, kikergettek Katalin testéből, és visszaűzték az alvilág sötétségébe.

- Fenét! - nevetett vidáman az ifjú gróf. - A gyomrod émelyedik, részeg vagy, és mindjárt felfordul veled a világ.

Giustignan csökönyösen rázta a fejét.

- Belzebub ez, a szörnyeteg magzat apja.

- Talán nem is Belzebub volt a tettes, Giustignan? Nem gyanakszol valakire?

- Galeotti is azt mondta, hogy az ördög vagy az ő incubusa.

- Galeotti? Az más - nevetett az apát. - Akkor már meg is van a lator.

Giustignan ezalatt keservesen nyögött.

- Hogy bírják a bort ezek az ispotályosok! És milyen vidám fickók. Egytől egyig akasztófáravalók!

- Elég baj az nekünk - panaszkodott Fodor. - Gyűlölik is őket a pesti céhmesterek.

- De vidám az életük. Milyen ápolónők! Nőstény fenevadak! Éhesek. Tudatlanok, mint az állatok, de egészségesek és frissek és telhetetlenek. Az olasz nőket már unom. Csupa játék, és semmi igazi öröm. Ezek a barbár nők még romlatlanok. Csak az a baj, hogy meggyullad a torkom.

Miklós ezalatt a királyi vár épületeit fürkészte összehúzott szemének saspillantásával.

Tiszta áprilisi hajnal volt, a levegő mozdulatlan és átlátszó, a nap ferdén sütötte a várfalakat. Nem színek, hanem körvonalak uralkodtak a képen, az egymás mellé ötletszerűen sorakoztatott paloták tetőzete, tornyai, csipkés bástyaoromzatai szeszélyes vonalat rajzoltak az égre. Egész kis város volt ez, akárcsak Párizsban a Louvre.

- Hogy tetszik neked, Giustignan?

Az olasz félrevonta a száját:

- Nincs jókedvem, Miklós. Szédülök, mindjárt rosszul leszek. Vizet, vizet! - nyöszörgött keservesen.

A főúr nem hallgatott oda. Tovább nézegette a várpalotát, amelynek legészakibb szárnya tűzfalszerűen emelkedik, s komoran mered le a Dunára. Három emeleten apró ablakok, a másodikon loggia, a harmadikon kisebb, nyitott erkély. A hegyes csúcson, amely megkoronázza az épület architektúráját, kettős címer ékeskedik: Mátyásé és Beatrixé.

Giustignan ezalatt megkönnyebbült. Megszabadult émelygő csömörétől, verejtékező homlokát törölgette, és most újból halkan fütyörészett. Aztán megcsóválta a fejét. Töprengett. Egyszerre odafordult az apáthoz:

- Mit tart atyaságod a házasság intézménye felől?

Fodor Istvánnak kerekre nyílt az acélszürke, okos, papos szeme.

- Szent János azt mondta: aki megházasodik, jól teszi; aki nem házasodik meg, az jobban teszi.

- Egyáltalán nem jól teszi, aki megházasodik - sóhajtott keservesen az olasz.

A déli bástyafaltól balra meredékes irányban két ablak árulta el, hogy ott lépcső vezet a legszélsőbb szárnyba, amelynek elejét a várkápolna félkör alakú apszisa takarta el a pesti szemek elől.

- Ott van a király könyvtárterme. Az a legkedvesebb tanyája a felséges úrnak. Ott rendezi Mátyás az ő bizalmas, vidám szimpozionjait. Ott fogadja az idegen költőket, tudósokat, művészeket. Téged is ott fogad majd, ha kihallgatásra jelentkezel.

- Kérni kell a kihallgatást?

- Akárcsak a pápánál.

- Innocenthez szabad ki-be járásuk van a bíbornokoknak.

- Mátyáshoz nem léphet be senki.

- Gőgös?

- Nem. Árva.

- Gyűlöli az embereket?

- Nem. Unja.

Az olasz a budai hegyek fölött húzó darvakat nézte. Anélkül hogy megfordult volna, mintha csak a darvak után szólna, halkan dörmögött:

- Hogy is volna másképp. Egy komisz, hűtlen, buja asszony megutáltatja az emberrel az egész világot. Ha az ember barbár... - tette hozzá fölényes és kicsinylő vállvonogatással.

- Mit beszélsz, Giustignan? - kérdezte élénken Miklós.

- Semmit. A darvakkal beszélgettem.

- Barbárokat és buja asszonyokat hallottam.

- Igen. Ivánról, a moszkvai fejedelemről és Paleolog Zsófiáról elmélkedtem. Rájöttem, hogy törvény: ha barbár ember olasz vagy görög leányt vesz feleségül, abból mindig baj lesz. Barbárnak nem való az istenek erős, illatos, buja zamatú bora. Felbőszül tőle, vagy undort kap. Nem bírja a gyomra.

- Részeg vagy, Giustignan - legyintett Csáky, és tovább nézte a várépületet.

A kápolnán túl hatalmas torony; aztán egy filigrán, márványoszlopos, tető nélkül való épület.

- Ez a könyvtárhoz tartozik, ami innen látszik, az a csillagvizsgáló terem.

- Ah - szisszent föl az olasz -, ha ezt Leonardo da Vinci vagy Leon Battista Alberti látná!

A belső homlokzat sarkát láttatja egy karcsú, kerek s mellette hegyes hatszögletű torony, gazdag díszítéssel, faragásokkal, apró tornyocskákkal, mint a milánói dóm kristályhasábokhoz hasonló aprócska obeliszkjei.

- Mi ez? - kérdezte Miklós érdeklődve.

- Az a fűtőkészülék tornya. Csak kívülről ilyen kecses, elegáns, játszi és kacér. Belül komoly hivatást teljesít. Ott melegítik a vizet, amely csöveken lefut a király és királyné lakosztályaiba. A legtökéletesebb vízvezeték, római császárok és a firenzei bankárok fényűzése.

Amikor lefelé igyekeztek a donjon szűk, pókhálós csigalépcsőjén, patkányok és egerek ugráltak el lépteik elől. Az olasz ijedezett és káromkodott. Befogta az orrát, és undorral köpködött.

- Hogy tetszik a magyar király fővárosa? - kérdezte tőle a főpap.

- Szép, szép, de patkányszagú és sötét. Penészes, nedves és hideg.

- Te most nem látsz egyebet Mátyás városából, mint ezt a tekergős, omladékos, nyomorult csigalépcsőt. Ilyenek vagytok ti, kényes, ernyedt, elpuhult, nőies, gyáva és lusta cortegianók - szidta az ifjú a humanistát.

- De ha én utálom a patkányokat! - védekezett komikus őszinteséggel Giustignan. - Utálom a patkányokat, a politikát, a házsártos asszonyt és az ordító csecsemőt. Gyűlölöm a sötét pincét és a zsíros ételeket. A napfényt szeretem, és az élet művészi szépségét.

Csáky komolyan válaszolt:

- Bolondokat beszélsz, Giustignan. Az antik szépség nem a méla, asszonyos elábrándozásban, hanem az élet teljességének megismerésében, a kötelességek vállalásában és a sorssal való birkózás hősiességében áll. Mindent vállalni és mindent befejezni. Vers, dal, bölcsészet, szobor, kép és szerelmi élvezet csak egy része az egyetemes élet szépségének. Hozzátartozik még a férfiú életéhez a család, a feleség, a gyermek, a harc, a hatalom, a dicsőség, a közügyek intézése, az emberek vezetése, a sors irányítása: a küzdelem és a diadal.

- Szapora beszéd, öreg frázisok, Duna menti eszmék, böjti prédikáció - gúnyolódott az olasz. - Én azt mondom, Miklós, ne házasodjál meg, amíg húzni-halasztani tudod.

- Meg én, ha már egyszer belefogtam.

- Akkor örökre beteszed az ajtót függetlenséged és tested, lelked szabadsága előtt. Akkor belemerülsz a családi politikába, felmégy az udvarhoz, bandériumot vezetsz, veszekedel a kapitányokkal, paraszt lesz belőled, vadlovakra mégy vadászni Dáciába. Iszol a részeges országnagyokkal, harcolsz a török és a német császár ellen, Corvin Mátyás zsoldosa leszel... Domine, ne házasodjál meg, az isten szerelmére! Okulj legalább az én példámon, Miklós!

Csáky Miklós jóízűen nevetett.

- Azért, hogy te visszakívánkozol a Fiesole dombjaira barátaid asszonyai és pártfogóid leányai közé... azért még egyéb dolog is van az életben, cimbora. Én meguntam a plátói fecsegéseket és Erósz gyomorémelyítő játékait, én szeretem ezt az erős, tettre kész, komor és becsületes népet itt ni, körülöttem.

Csáky arca lángolt és a melle dagadozott a tiszta, szép, magyar élet előérzetében. Fodor gyönyörködve nézte őt, Guistignan gúnyosan mosolygott.

 

V

Mátyás udvari bált adott a budai palotában, ahova éppen most érkezett meg a ferrarai követ, Valentini Caesar, s magával hozta a leendő esztergomi érsek, a nyolcéves don Ippolito arcképét.

Este nyolc órakor már népesedni kezdett a várpalota környéke. A meghívottak között volt Kisfaludy György, felesége és leánya, valamint Csáky Miklós, a vőlegény. Mátyás a maga udvari pompájával és királyi kegyének sugaraival akarta az ifjú humanista főúr és öreg vitéz katonája örömét megkoronázni.

Csáky Miklós a menyasszony családjával érkezett a várba. Az ő firenzei, ferrarai, római fényűzéshez szokott szeme is tágra meredt az eléje táruló látványosságokon.

Áthaladva a királyi palotát a polgári várostól elválasztó harminclábnyi széles árok felvonóhídján, megbámulta a főkapu előtt álló óriási két ércszobrot, amely fenyegető állásban, sisakkal, karddal felfegyverkezve mintha őrt állana a király rezidenciája előtt. Az első palotatér közepén márvány szökőkút fecskendezte magasba a vizet. Andrea del Fiesole gyönyörű művét a sisakos, gorgófejű pajzsával rettenetes Pallasz Athéné szobra koronázta. A Mátyás által restaurált épület előtt még három szobor állott: a három Hunyadi márvány képe mása. Középütt Mátyás harci díszben, pajzsára támaszkodva, elgondolkodóan, jobbról atyja, balról - mintha szomorkodnék - az antik drámák sorstragikumát átszenvedett László.

Az öreg Kisfaludy a balkézről való friss palota egyik ablakára mutatott:

- Ott állott a gyilkos. A gyáva, félkegyelmű, esküszegő, buja fattyú, V. László. Onnan nézte a vajdafi kivégzését.

Az olasz Giustignan ezalatt a körben futó oszlopsort nézegette, amelyet a legszebb antik minták után Traui Jakab és János faragott Mátyás rendeletére.

- Micsoda ajtó! - kiáltott fel lelkesülten, s odaszaladt az oszlopok közé épített érckapuhoz, amelynek két szárnyán Andrea del Verrocchio kezéből származó domborművek Héraklész tizenkét munkáját ábrázolták.

Ez jobban meghatotta őt, mint Hunyadi László tragédiája.

Az ajtón keresztül porfírlépcsőn baktattak fel az emeletre, amelynek sugárzó márványfalára magyar ötvösök által kalapált érc kandeláberek ontották a világosságot. Feljutottak az emeleti étkezőtermekhez, amelyek előtt selyem egyenruhás, tollas, prémes, ezüstsujtásos, udvari alabárdosok, lakájok, csatlósok igazították el a mindenfelől özönlő vendégeket.

A termek hosszú sora fogadta magába a meghívottakat.

- Hej, nem volt ez így azelőtt! - sóhajtott elégedetlenül Kisfaludy. - Azelőtt nem ácsorgott itt annyi léhűtő, ingyenélő, cifra farsangi maskara! Szabadon jártunk-keltünk a király termeiben, legénykorában, a híres nagy vidám éjszakák alatt. Most félre sem köphet az ember - fakadt ki őszinte bosszankodással, ahogy a bolyhos, selymes, tarka keleti szőnyegekkel letakart mozaik padlóra, az ablakok csiszolt rózsaszín márványfülkéire pislantott félszemével.

Zsófika a szívét szorította le remegő fehér kezecskéjével. A fehérre festett, aranyozott vagy vörös selyemmel kárpitozott falak, a mennyezetek fafaragásai és hatalmas freskói, a nagyméretű, hemzsegő mezítelen alakokat ábrázoló festmények - Philippo Lippi, Fiesole művei - megrendítették, elképesztették és arcáról hol lelopták, hol meg újra felkorbácsolták rá a vért. Majdnem elsikoltotta magát, ahogy a saját figuráját az óriási csiszolt tükörben megpillantotta.

Csáky Miklós szívét elérzékenyedett boldogság járta át, amint végigjárt a csillogó termeken.

- Nem marad mögötte a Mediciek pompájának - súgta Giustignan fülébe, fiatalos magyar kérkedéssel.

- Csakhogy a mi géniuszunk, az olasz képzelet, az olasz ízlés és az olasz kéz munkája nélkül aligha tudna királyotok versenyre kelni Lorenzóval - vágott vissza a humanista.

Az ifjú magyar nem hallgatott oda. Félénk, fehér, szemérmes kis menyasszonyán járt mosolygó tekintete. Körülnézett. Látta a király rokonainak, a régi hatalmas főuraknak feleségeit és leányait, az udvarhölgyeket, az olasz donnákat és donsellákat, és boldogan állapította meg, hogy ebből az ezerszínű, gyöngyös, aranybrokátos, selymes, gyémántos, illatos virágmezőből az ő finom, szelíd, sugár Zsófikája úgy fehérlik ki, mint a Madonna égi lilioma.

Szagos füstölőket gyújtottak meg, érc serpenyőn elhelyezett parázsra drága keleti ámbrákat, szárított virágszirmokat, mósuszt és pézsmát szórtak, esővízből készült rózsavizet permetezve szét, felüdítették a terem levegőjét, a karzatokon elrejtett zenekarok rázendítettek s belépett a terembe a királyi pár és kísérete. Beatrix lenge, áttetsző, mélyen kivágott kék selyemruhát, Mátyás sárga arannyal borított mentét és könnyű palástot viselt.

Az udvarmester mindenkinek kijelölte helyét az asztaloknál. A király és királyné az idegen követeket - Valentini Caesart, Ranzani püspököt, a pápa legátusát, Kristóf lovagot, VIII. Károly francia király rendkívüli meghatalmazottját, Maffeót, a milánói herceg követét, a velencei signoria képviselőjét - a maga asztalához ültette, ahol rajtuk kívül csak Corvin János, Szapolyai Imre nádor, János püspök főkancellár, Újlaki Lőrinc bosnyák király, Csáky Miklós és menyasszonya s Antonetta grófnő foglaltak helyet. A többi asztalnál egy-egy előkelő országnagy elnöklete alatt tíz-húszas csoportokban helyezkedtek el a vendégek, legvégül a humanisták, művészek, költők - Ugoletti, Naldus, Camicia építész, Giustignan, Galeotti és Budai Simon, a magyar udvari poéta szorongtak a dúsan megrakott asztaloknál.

A király jókedvű volt, szeretetreméltó és elmés. Beatrix fáradt és elgondolkodó. Csúzos bántalmai erősen kínozták.

Fölhordták az ételeket. A király és királyné arany-, a többiek ezüsttálakból ettek. Beatrix villát is használt, amelyet éppen most hozott neki Caesera Valentini, a ferrarai követ ajándékba. A többiek, maga a király is, késsel szelték föl a húst és ujjaikkal emelték szájukhoz.

Csáky Miklós és Zsófika egy tálból ettek. De nem ízlett nekik a pompás kappan, az egészben megsütött és tollazatával együtt föltálalt fácán, a milánói udvarból küldött pulyka, és nem érezték ízét a szicíliai sajtkészítők legszebb tizenkét kreációjának, amelyet Eleonóra hercegnő, a királyné nővére küldött Ferrarából. Ők csak egymást nézték, és ették s itták egymás közeli leheletét, arcuk mosolygós gyümölcsre emlékeztető, friss szépségét, és megdobogott a szívük, ahogy az étkezésnél kezük, válluk vagy combjuk összeért.

A királyné arca is felvidult, ahogy az ifjú párra esett a tekintete.

A követek vidám tréfákkal céloztak a jegyesek boldogságára, akik elbújtak a királyné előtt álló, színaranyból vert, lovat ábrázoló edénytartók mögött, amelyeken tálak, serlegek, csészék és velencei kristály edények ragyogó tömege állott. Nagylucsai Dóczi Orbán kincstárnok, aki mindent a maga hideg, pénzéhes, forintokban, fontokban, tallérokban gondolkozó eszével nézett, odasúgta Maffeo követ fülébe:

- Ez az asztal egymaga többet ér a cseh király egész kincstáránál.

A francia követ kijelentette, hogy ilyent még a párizsi udvarnál sem látott.

- Ez a fényűzés a firenzei Medicieket is csődbe kergetné rövid idő alatt - jegyezte meg Ranzani, a lucerai püspök. - Mennyi kancsó, serleg, kupa, veder!

- Csupán ezen az egy pohárszéken ötszázhatvanat helyezett el a főasztalnok - számolta el szárazon, hivatalos közönnyel a kincstartó.

Mindenki megbámulta a hatalmas vertezüst sárkányokat, amelyek úgy látszottak, mintha az asztal két végét őriznék rettenetes, tátott torkukkal, gyöngyös, ékszerpikkelyes kígyótestük félelmetes csavaraival.

A második asztal előtt sem volt kisebb a fényűzés. Ott egy kétakós ezüsthordón csüngött alá a mennyezetről számos csővel, csappal. Egyik csapból szerémi, a másikból erdélyi, a harmadikból pozsonyi, a többiből különböző divatos fűszerekből és aszúszőlőből összefőzött malváziai csemegebor csergedezett.

Távolabb, a többi nyolc asztalnál is egy-egy óriási gúla alakú, díszedényekkel kirakott pohárszék. A legkisebben is legalább ötven ezüsttál, karcsú serleg meg öblös kupák, vaskos poharak, fedeles kancsók, kenyérkosarak, kézmosóedények számlálatlanul.

A lakoma alatt egyik asztalnál latin, másiknál olasz, a többinél magyar verseket mondtak udvari dalnokok, regösök, énekmondók. Olasz komédiások vaskos tréfákkal mulattatták az uraságokat. Budai Simon, akit Mátyás koronázott költővé, bámulatba ejtette csattanó ritmusú, dallamos zengésű verssoraival a mulatozókat.

Simon mester Kristóf követ előtt franciául, az itáliai lovagok előtt olaszul, Mátyásnak és Beatrixnek latinul, Báthory István, a Szapolyaiak és Kinizsi Pál előtt, akik más nyelven nem beszéltek, magyarul, azután kérkedő pajkos jókedvében görögül, németül, lengyelül és törökül rögtönzött vidám szerelmes és hősi énekeket.

Beatrix Bécsben néhány szép népdalt hallott, amelyben a röpke pásztoróra és a tőrbecsalt, elhagyott szerelmes kisleány románca különösen meghatotta az ő szeszélyes, érzéki, ábrándozó képzeletét. Ilyent kívánt a pergő nyelvű Simon poétától. Simon belekapott a lantjába és énekelte:

"Alszol-e még, szerelmesem?
Ha alszol, csókkal keltelek én,
Hajnalt köszönt szerelmesen
Madárka is bokor tövén."

"Ajtómon ne kopogj,
Cipőddel ne ropogj,
Szobámba úgysem engedlek én.
Koszorúm nem adom,
Szemed kikaparom,
Kezed ha fátyolt vonna fölém."

De ó, hiába jajveszékel,
A testét csók borítja,
A koszorúját tépi kéjjel
És elrabolja ifja.

"Megcsaltak csókjaid...
Koszorúm letépem...
Ne menj el, ne hagyj itt,
Karod közt elégtem."

De lóra pattan a vitéz,
Mosolyogva hátranéz:
"Tövis nélkül nincsen virág."
Ilyen ám a világ...

Beatrix enyhén mosolygott, az idegen urak értetlenül hallgattak a német vers alatt. Zsófika a nyakáig elpirult, és szégyenkezve elfordította arcát vőlegénye elől. A királyné észrevette:

- Megértetted, kislány? - kérdezte gúnyos, enyelgő, csintalan mosollyal.

Zsófika lesütötte a szemeit.

- Szereted a vőlegényedet? - kérdezte tőle kötekedve és láthatóan gyönyörködve a zavarában.

Miklós is elpirult.

A királyné erősen megnézte a fiatal főúr klasszikus, férfias, most egy kicsit izgatott arcát, széles, erős, érzéki száját, belemélyítette tekintetét annak fátyolos szemébe, és hozzá intézve szavait, látszólag anyáskodó, de valójában vallomásszerű kacérsággal hozzátette:

- Nem csodálom, büszke lehetsz a vőlegényedre.

Aztán fölemelkedett, és a vendégek a királyi pár nyomán kivonultak a vár nyugati oldalán levő teraszos függőkertekbe.

Kisfaludy György haragosan kelt fel asztalától, ahol Bánffy Miklóssal, Báthoryval és Kinizsi Pállal derekasan ivogatott.

- Nem lehet itt maradni? - kérdezte mogorván az egyik ételfogótól.

- Őfelségeik a kertbe vonulnak - jelentette sértő, túlságos alázatossággal az udvari cseléd. - Méltóságtok követik a felséget és madonna Beatricét.

- Ördög bújjék a komisz talján lelkedbe - krákogott a mérges, kövér, vörös képű várkapitány -, egy szót sem értek az ugatásodból.

- Maradjunk! - szólt hetyke gőggel Báthory, és vadul forgatta szemeit, mintha keresné, hogy ki meri neki ezt megtiltani.

- Hazamegyek - harsogta Kisfaludy -, elég volt a maskarából!

- Igyunk! - szólt közbe Kinizsi, kissé már mámorosan.

- Hazaviszem a családot, elég volt, unom az egész komédiát. Haragszom.

- Kire?

- Mindenkire. Legfőképpen a királyra. Hallom, hogy milyen bolond törvényeket hozatott megint. Hogy engem fölakaszthassanak, ha rossz kedvemben úgy főbe kólintok egy gézengúz parasztot, hogy kiköpi a lelkét... no de hallottak már ilyet? Hogy én ne mehessek el fegyveresen az országbíró vagy a perszonális vagy az alispán úri széke elé! Hát mi vagyok én? Jöttment csavargó, tintás ujjú diák, kutyapecér cigány, patikaboltos görög vagy hegyes szakállú zsidó?

Hiába kérlelték, felszedte kardját, mentéjét, süvegét, összekereste háznépét, és kicsörtetett velük a palotából.

Zsófika örült is meg fájt is a szíve, hogy itt hagyják a mulatságot. Lelke majdnem összeroskadt a reá figyelő szemek, a feléje célzó megjegyzések, a sikamlós tréfák és az önkéntelen feltűnés súlya alatt. De mégis vágyott volna megnézni a kerti ünnepséget, és közelében maradni vőlegényének. Az anya azonban örült, hogy megszöktethette drága, féltett kis csibéjét az éjszakai dáridó forró, buja, habzó hullámai elől.

Miklós magára maradt, és odasodródott a királyi környezet közepébe.

A csonka torony mellett tódult ki a vendégsereg. A kert fáklyákkal volt tündéri pompával kivilágítva. A középen kísérteties fényben ragyogott a kör alakú márvány nyaraló; carrarai oszlopaival, ezüst zsindelyes tetőzetével, égetett majolikával burkolt kupolájával görög templom rejtelmes, áhítatos hatását keltette a szemlélőben.

Neki a Róma mellett levő Monte Celio jutott az eszébe, s a kör alakú bazilika, amelyet még pogány építész emelt a nyájas Faunus isten dicsőségére, s amelyen most a San Stefano in Rotondo egyháza áll.

- Ugye olyan, mint a magyar pálosok temploma? - fordult a mellette levő Fodor apát felé, aki néhány hónapot a római romok között töltött, Vergiliust és Cicerót olvasgatva az alkonyati illatos hűvösségben.

- Mintha csak látnám a hatalmas kupolát, a márvány burkolatuktól megfosztott csodálatos oszlopokat s a főoltár előtt ragyogó kőlapon a derék Lászai Jánosnak, a Szent Péter-templom magyar gyóntatójának sírlapját.

- Vándor, ha látod, hogy az, aki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozzál: Róma mindnyájunknak édesanyja - emlékeztette barátját a sírlap feliratára. Mind a ketten elérzékenyedtek.

A királyné belépett a mozaikkal kirakott előcsarnokba; olyan faragott, domborműves kapu zárta el az előteret a villa belsejétől, mint a római császárok diadalkapuja. Beatrix magas, trónhoz hasonló márványszéken foglalt helyet, s az érc kandeláberok fényében, a porfíroszlopok alatt, domborművek, bronz- és márványfigurák között a szőnyegekkel leterített lépcsőn nyugtatva keresztbe vetett lábát, olyan volt, mint egy mitológiai istenasszony.

- Mint maga Pallasz Athéné - súgta Fodor az ifjú Csáky fülébe.

- Mint Héra, az istenek örökifjú anyja - javította ki Galeotti ragyogó szemmel, nedves, nyitott ajkát nyalogatva.

- Mint maga Aphrodité - lelkendezett Valentini Caesar, a ferrarai követ.

- Mind a három istennő egy személyben - fakadt föl Giustignan lelkéből az áhítatos csodálat. - És te vagy Párisz, Priamosz és Hekaté fia, és ott állasz az Ída hegyén, és nem kell választanod. Nézd, hogy néz rád a háromlelkű, egyarcú, gyönyörű istennő: az ég és föld hatalmas királynője, a harcok bátor és lángeszű géniusza és a szerelem halhatatlan szelleme: madonna diva Beatrice...

Beatrix magához intette az ifjút.

- Messerét elhagyta a menyasszonya? Korán kezdi a hűtlenséget - mosolygott bizalmas, közvetlen, lebilincselő asszonyisággal. - Haj, haj, igaza van Vergiliusnak: a női nem örökké változó és ingatag.

A kert tekervényes útjain fel és alá hullámzott a társaság, amelyet tarka virágú rétek, rózsaligetek és ibolyaágyak, halastavak, lombos fasorok, bokrok közé rejtett barlangok, fákból és cserjékből font útvesztők vártak az est szelíd, holdvilágos fényében. Itt a fáklyák lobogó lángjai hamar kialudtak; Galeotti Marzio, az est főrendezője, ilyen olaszos tapintattal gondoskodott a jótékony és gyengéd, titoktartó félhomályról, amelyet csak az éj szelíd királynője, a Hold enyhített bágyadt, ezüstös ragyogásával.

A királyné benne maradt a görög templom csarnokában, mert félt a hűvös éjszakában való meghűléstől.

- Miért nem láttalak eddig, Messere? - kérdezte latinul, hogy a felszolgálók és udvarhölgyek meg ne értsék suttogását.

Miklós megszokta az olasz asszonyok kacérságát, de a királynő egyénisége elbűvölte. Feje zúgott, és merően nézte a szőke szépségében vakító jelenséget. Ő a magas, karcsú, szinte áttetsző bőrű, bús és álmodozó szépséget szerette. A királynő teste puha, párnás, ruganyos és telt volt; az arca nevetős, egészségtől duzzadó, gyermekesen kerek. De piros szája és átható, őszinte, rajongó tekintetű, buja és kínálkozó szeme elszédítette a fiatal főúr agyát.

- Most jöttem haza Firenzéből.

- Nagyon siettél eljegyezni magad.

- A király őfelsége parancsolta.

- És szereted a menyasszonyodat?

- Igen - válaszolta az ifjú hidegen és halkan.

- De úgy értem - faggatta a királyné aggodalmas arccal -, úgy értem, hogy szerelmes vagy belé?

Miklós egy ideig nem tudta, hogy mit feleljen. Ebben a percben úgy érezte, hogy nem. A királyné oly ragyogó, olyan kínálkozó és olyan kívánatos volt, hogy nem tudta maga elé képzelni Zsófika gyermekangyalarcát. Érezte, hogy itt most nem arról van szó, amit ő a kis menyasszonya iránt érez.

Némasága a királynét is megdöbbentette. Látszott rajta, hogy egy percig önmagával viaskodik: folytassa-e ezt az intim kérdezősködést?

A kerti bokrok mögé rejtett zenekarok túlvilági muzsikája csendült fel ebben a pillanatban. A zene láthatatlan angyalok ezüstös énekét kísérte. Olasz mesterek szikra- és csillagesőt bocsátottak a hegyoldalra. A domb legmagasabb pontján nagy tűzgolyók gyúltak ki, s fényükben groteszk állatok, párduc-, oroszlán-, tigrisbőrbe bújt emberek által vont Bakkhosz-szekér jelent meg a vidám boristen szobrával, eleven, félmeztelen nimfák és bakkhánsnők társaságában. Az illumináció csak pillanatokig tartott, a vendégek az öröm és bámulat kiáltásában törtek ki, s aztán újra besötétült a liget, és szórakozó, táncoló, kacagó hangok zsivaja töltötte be az enyhe júniusi levegőt.

Beatrix elszánta magát.

- Úgy értem, messere, hogy vágyakozol-e reá, a csókjára, a szerelmére, az ölelő karjára, a tapadó testére?

- Hiszen ő még gyermek! - védekezett Miklós.

- De te erős, szép és ifjú dalia vagy... Te senkire sem vágyakozol?...

Miklós arca vérvörös lett, és szeretett volna elszaladni, be a bokrok közé, a táncolók fergetegébe vagy egy magányos, csöndes, hűvös liget sűrűjébe, hogy lehűtse izzó gerjedelmét. Ránézett a királynéra:

- Ember vagyok és férfi és fiatal, felséges madonna, és Itáliából jövök, a szerelem hazájából.

- És udvarhölgyeim közül még egyiken sem akadt meg a tekinteted?

- Nem néztem meg őket... Nem láttam meg őket.

- Láttad donna Antonettát? A legszebb nő a világon.

- Nem láttam meg őt sem.

- Miért mondod, hogy nem láttál meg senkit?

- Mert a királyi nap mellett nem látja az ember a csillagokat - felelte merészen az ifjú.

- Donna Antonetta a nap...

- Ó, nem, felséges madonna...

- Hát?

Miklós leborult a királyné előtt, és megcsókolta a kezét. Egy lélek sem volt körülöttük. Mindenki elsompolygott mellőlük, ahogy észrevették a királyné érdeklődését.

- A király! - szisszent fel ijedt és dühös mozdulattal Beatrix.

Miklós nem látott senkit.

- Én tízölnyire megérzem őt - magyarázta a királyné.

Néhány pillanat múlva odaért a király, követek és a magyar országnagyok társaságában.

- Leányom - szólt Beatrixhez -, nem hűl meg a nedves, szeles éjszakában? Nem fáj semmi, madonnám?

- Semmi, semmi - felelt angyali mosollyal a királyné. Aztán odasúgta Miklós fülébe:

- Csak a szívem.

A király leült egy márványpadra, és a budai hegyek sötétkék, éles, kemény körvonalait nézte. A hold ezüst fénytányérja magasan lógott az ég felhőfoszlányain. A kert illata megtöltötte érzékeit, az elfogyasztott bor enyhe mámora kéjes zsibbadásba altatta testét. Nézte a Nándor-hegyi, nyéki hegyeket, s eszébe jutott, hogy ott, a sötét, vastag homályban, az ősfák rengetegében, egy fehér márványvillában alszik most Borbála, az ő egyetlen, imádott fia édesanyja. Ott milyen csend és béke és nyugalom, itt milyen forró, zajló, sistergő élet! Felkelt, odaült Beatrix mellé. Csáky hódolatos tapintattal kisurrant az előcsarnokból.

- Beatrice, madonnám, kislányom... nem vagy beteg, Bice?

A királyné arcán átvillant egy titkos, kéjes, bűnös, képmutató terv.

- Beteg vagyok, Mátyás. A lábam alig vonszolom. Félek. Összetört öregasszony vagyok.

- Gyönyörű és fiatal vagy, Bice.

- De a csúz szaggatásai megőrjítenek.

- Az orvosok?

- Ostobaság. Gazemberek. Megkínoznak és megmérgeznek.

- Mit mond Galeotti, a csillagász?

- Csak a mennybeliek irgalmában találom meg az orvosságot.

- Fogadalom?

- Nem.

- Templomépítés?

- Nem. Zarándokút. Pécsre. Hajón. Szabad?

Mátyás megsimogatta Beatrix hamvas, fehér, gyermekesen bájos arcocskáját.

- Neked minden szabad, szívem!

Beatrix hálásan mosolygott, és megcsókolta ura fehér, izmos, nagy kezét.

Mátyás újra vendégei közé vegyült. Beatrix egy ideig némán keresgélt kitágult, nagy, örvendező szemével körös-körül, aztán egy apródra rászólt, hogy hívja oda a fiatal Csákyt.

- Miért szaladtál el tőlem, domine magister?

- Őfelsége...

- Igen... te titkolódzol őfelsége előtt? - kérdezte gonosz, gúnyos, bátorító és kacér mosolygással.

Csáky nem felelt. Beatrix közel hajolt hozzá, mereven a szemébe nézett, s izgatott, szinte szenvedőn buja arca megrándult, ahogy belesusogta az ifjú szájába:

- Tetszem neked, Miklós?

Csákyt elkapta a férfiindulat, szerette volna megragadni a királyné vállát, magához rántani, és vad, erős, dühös csókkal ostromolni. A királyné lihegett.

- A napokban indulok Pécsre. Hajón. Te is eljössz velem.

Csáky meghökkent. Iszonyú lelkiismeret-furdalás nyilallt át a szívén. Eszébe jutott Zsófika, akit a Balaton melléki Zamárdiba kell elkísérnie. Ott tartják a lakodalmat.

- A menyasszonyom... - hebegte tétován.

- Szégyelld magad, gyerek!

Beatrix ibolyakék szeme most oly hidegen, szürkén, fényesen ragyogott, mint a frissen vágott ólom.

- Bocsásson meg, diva! - könyörgött az ifjú. - Természetesen megyek. Csak nem tudom, hogyan rendezzem el...

- Majd én kisegítelek. Főkamarásommá és vértescsapatom kapitányává nevezlek ki, és egyszerűen megparancsolom, hogy zarándokutamra elkísérj. Te engedelmeskedel, és az esküvődet elhalasztod. Első a királyné.

- Első a szerelem - jelentette ki sötét, végzetes, zivataros fenséggel az ifjú.

- Kit szeretsz? - incselkedett Beatrix.

- Felségedet! - vallotta csaknem zordonan a fiatal főúr, aki e pillanatban érezte, hogy szívére hengeredik egy roppant kő, amely agyonnyomta minden derűs férji és apai ábrándját. Hogy kiröpült egy nyílvessző, amelyet nem lehet többé elkapni és visszafordítani. Hogy megindult egy hógörgeteg, amely eltemette a kis Zsófikát, a házasságát, s talán saját magát is... mindörökre.

A királyné két keze közé fogta az ifjú száját, odahúzta a magáéhoz; lesütötte szemét és kéjjel figyelte, hogy szíve úgy dobog, mint első szerelmében, ezelőtt kilenc-tíz esztendővel a Castello Nuovónak a sorrentói ibolyás partokra néző erkélyfülkéjében. És kimondhatatlan boldog volt visszatérő gyönyörű ifjúsága érzetében.

- Most, végre, igazán szeretek! - ujjongott magában mámoros örömében.

- Most először szeretek - gondolta Miklós, és halálosan elszomorodott, úgy sajnálta a szegény kis Zsófikát.

- Felbontom az eljegyzésemet - jelentette ki dacos elszántsággal.

Beatrix mosolygott. Örült a nagy, romboló, dicsőséges szerelemnek, amelyet felkeltett, és tetszett neki a lovag fiatalos heve.

- Arra még ráérünk - csitította anyáskodva. - Talán nem is lesz rá szükség.

Miklós szíve megfájdult.

Előbb még ordítani szeretett volna a hódítás gyönyörűségében s az eljövendő mámorok előérzetében, de a királyné cinikus szavai hirtelen eszébe juttatták Giustignan istentelen beszédét Beatrix leánykoráról. Olyan ütést érzett a szívén, mintha kopját döftek volna a közepébe.

- Don Ramiro... Christophoro... Sorrento, a Campagne Felice buja ligetei... Il Panormita Hermaphroditusa, a kivágott mellesek, rövid szoknyák... a langyos nápolyi éjszaka... és az a gyaloghintó, amely a pesti ispotályosok palotájából a szarvasvadászat után éjszakának idején kisurrant... szentséges isten, ki ez a gyönyörű nápolyi démon?... micsoda apokaliptikus titok ő... bíborban és aranyban és bűnben és kéjben?

Felnézett a királynéra, és a szíve úgy dobogott, mint egy megrémült gyermeké.

Titok... titok... - ezt verte a szíve rohamos, gyilkos, megvadult dobogásban.

 

VI

Mátyás nagyon szerette Pestet. Gyakran átlovagolt a hajóhídon, hogy szemmel kísérje a már csaknem teljesen elkészült várfalakat és Pest védőműveit. A munkálatokat a firenzei Chimenti di Leonardo Camicia vezette, aki mellett több olasz és magyar építőmester serénykedett. Camicia magyarázta az erődítvényeket.

- A töltés csupa erős, faragott sziklatömb. A tornyokban tégla is van, de a lőrések, párkányok, mellvédek márványkeménységű homokkőből épültek. A Duna vize fél nap alatt betölti az árkot.

A király az ágyúk elhelyezése felől érdeklődött.

- Van-e elég tér a falak előtt, amelyen az ellenség fedezetlen prédája lesz a várvédők fegyvereinek?

Az építész megmutatta a kopár, széles földszalagot.

- Hol van az Akropolisz? - kérdezte Galeotti fontoskodva. A humanista - olasz mintákra gondolva - az erődítések központját kereste: a legmagasabb helyet, a legvégső menedéket, a védelem legbenső magvát.

Az építész finoman mosolygott:

- Ez Budán van, őfelsége várában. Pestet nem innen, hanem Budáról kell védelmezni.

- Ehhez nagyon messze hordó ágyúk szükségesek - vélte Galeotti.

- Már készen állanak Besztercebányán - szólalt meg a király büszkén és mosolyogva. Aztán figyelmesen vizsgálta a Hatvani kapu silány architektúráját.

- Ezt át fogod építeni, Camicia - fordult az építész felé. - Nem szeretem ezeket a támasztópilléreket. Félkör alakú, egyszerű szerkezetű, római diadalívhez hasonló legyen; két szép szobrot állíts a kapu oszlopzata elé. Itt művészi érzékű, gazdag és művelt polgárok laknak, akik a béke napjaiban is gyönyörködni akarnak városukban.

Az olaszok lelkesen néztek a királyra. Szapolyai Imre bosszankodva dörmögött.

A város apraja-nagyja ott volt a várfalak körül. Büszkén és izgatottan lesték a király minden mozdulatát. A király észrevette a tömeg élén hajlongó tanácsot, és magához intette Váczy Gált, a bírót.

Váczy Gál öreg, magas, száraz ember volt; a hajósok nagyja, roppant gazdag és gőgös; két háza volt Pesten, az egyiket a pécsi püspök bérelte, a másikban maga lakott a családjával. Ökre, birkája, lova temérdek; Béccsel és Csehországgal kereskedett velük. Az ő céhére volt bízva a Hatvani kapu őrizete, ennélfogva úgy néztek rá, mint az egész polgári őrség legfőbb parancsnokára.

A bíró levette süvegét. Köréje gyűlt a tanács: Magnus András, Székely László, Kelenföldi Pál, Fekete Albert, Petres Bálint, Taksony Jakab, Megyery Bálint, Seress Máté, Szegedy Pál, Béke Jakab és Kőmives István.

A király szokása szerint köszöntötte őket:

- Jó reggelt, polgárok!

A tanácsurak alázatosan hajlongtak az uralkodó előtt. Mátyás nem engedte meg, hogy beszéljenek:

- Lássátok, hogy milyen erős védőbástyával vettem körül a várost. Pest az ország második városa; előbbrevaló Székesfehérvárnál, Pozsonynál és Pécsnél. Azt akarom, hogy büszkék legyetek rá, és magatok is csinosítsátok. Emlékezzetek, hogy mi volt ez a Pest még harminc évvel előbb. Faházak, vályogépületek, trágyadomb, marhalegelő, szennyes nádas, ingoványos falu. Puszta homok és kavics. Nem termett a környéken más, mint dinnye és hitvány apró retek. Vadlibáknak és gémeknek való békanyálas tó volt ott, ni, ahol most az én halastavam, vadaskertem és nyaralóvillám tornya kandikál ki a liliomok és tulipánok közül. A mezőkön mákvirág virít, és a homokos talajon gyümölcsöskertek és szőlők zöld lombja mosolyog. A tó tiszta, és este ugye vidáman sétálgattok a partjain, s a holdvilágnál örültök a fülemile hangjának! Mi?

A tanácsurak kényszeredetten mosolyogtak. Szerettek volna beszélni a nagy adókról, a kényszerű ajándékokról, amelyek királynak, királynénak, udvari főembereknek, jegyzőknek, papoknak, szolgálattevő tiszteknek, sőt még az ajtónállóknak is kijártak, el akartak panaszkodni a budaiak árumegállításairól, a szerzetesrendek kegyetlen vám- és tizedpereiről, a hadjáratok költségeiről, a céhek, plébánosok és ispotályosok kapzsiságáról, a környékbeli nemesek hatalmaskodásáról, de nem mertek szólni, és várták a király parancsolatját. Mátyás végigjáratta rajtuk tekintetét s aztán folytatta:

- Látjátok, milyen szép lett ez a Pest, és fennen dicsekedtek az idegeneknek, hogy ez a legmagyarabb város. Én pedig úgy látom, hogy a polgárok nem követik példámat a város szépítésében. Sok az elpusztult és düledező viskó, omlatag régi ház, és a város közepét idomtalan fabódék rútítják. Ez nagy szégyenetek nektek, polgárok, és nekem is pirulnom kell, ha idegen országbeli fejedelmek vagy követek látják. Ezért elrendelem, hogy mindenki, összesen és egyenkint, akármilyen állásban vagy állapotban van, akinek Pesten háza van, de omladozik vagy elpusztult, annak felépítését egy esztendőn belül okvetlen kezdje meg.

A tanácsurak ajkán megfagyott az alázatos mosoly. Váczy Gál arra gondolt, hogy az ő házát is csak az imádság tartja, és neki is van otromba fabódéja a Piac téren. Vére az arcába szökkent, a gőgje felágaskodott.

- Felséges úr! - kezdte recsegő, öreges hangján - honnan vesszük a pénzt a régi házak kijavítására?

- A ládafiából - válaszolta nevetve a király.

- Üres - felelt éppen olyan röviden a bíró.

- Akkor kölcsönt vesztek.

- A zsidótól?

- A zsidótól, ha másnál nem találtok.

- Kamatra?

- Arra: hogyha nem megy másképp.

A tanácsurak halkan morogtak. A bíró dühe tetőpontra hágott:

- És mi lesz, ha kölcsönt nem kapunk, magunknak nincs pénzünk, és a házainkat nem tudjuk rendbe hozni?

Mátyás még mindig mosolygott:

- Akkor egy év múltán elveszem a házatokat, és annak adományozom, aki hajlandó lesz kijavítani.

A tanácsurakban elhűlt a vér. A bíró egy ideig levegő után kapkodott, és szálfanagy termete megrázkódott a felindulástól. A torka kiszáradt, és csak úgy recsegett-ropogott fogai között a beszéd:

- Felséges úr! Mink életünket bármely pillanatban a király úr lábai elé vetjük. Megyünk török és német ellen, s fiainkat meg sem siratjuk, ha felségednek úgy tetszik, hogy hadba parancsolja őket. De városunk kiváltságait és a polgárok szabadságát megvédelmezzük.

- Én pedig - szakította félbe az öreg hajóst Mátyás - megkövetelem, hogy ezt a parancsot elsősorban magatok teljesítsétek, aztán pedig a polgárokkal is megtartassátok.

- Ezt az utóbbit nem vállalhatjuk. Ebben a polgárok nekünk nem engedelmeskednek.

- Akkor elcsaplak benneteket! - csattant fel a király.

A tanácsurak sápadtan nézték a haragvó Mátyást. Hozzászoktak már az erőszakosságaihoz, és szerették őt, mint féktelen és zsarnoki apját szereti a gyermek. De most szívük mélyéig elkeseredtek.

A bíró dölyfös daccal válaszolt:

- Minket egy esztendőre választanak, felség. És még nyolc hónap van hátra az esztendőnkből.

Mátyás hangja úgy dördült a fülükbe, mint az ágyúlövés:

- Az esztendő akkor telik le, amikor én akarom! Gyávák vagytok, gyengék és engedetlenek. Az esztendő letelt, takarodjatok. Majd beszélek a polgárokkal.

A király megnyomta lova oldalbordáit, és elrúgtatott a kővé meredt tanácsurak elől. A nép halkan morgott.

Másnap a városháza falán nagy, fehér pergamen lapot pillantottak meg az ébredő polgárok. A lapon ökölnyi betűkkel néhány sor hirdette a király parancsolatát. A városi őrök alig tudták távol tartani az izgatott, kíváncsi tömeget. Váczy Gál bíró előrefurakodott a csődületben, hogy saját szemével lássa a király hirdetését. Olvasni nem tudott, a mellette álló Literatus István városi jegyző betűzte a feliratot: "Mathias Dei Gratia Hungarorum Rex. Bonum mane Cives! Ad regem omnes si non veniatis, capita perditis. Budae, Rex."

- Mit jelent ez, István?

A jegyző szomorúan csóválta a fejét. Aztán remegő ajka megvonaglott, franciás kabadionja ujjával megtörölte verejtékező homlokát, és dadogva magyarázta:

- A király őfelsége elcsapta a tanácsot, és az egész polgárságot meghívja gyűlésre.

- Az van a hirdetésben? Fordítsd nekem szó szerint.

A jegyző fohászkodott egyet, és fordítani kezdte:

- Jó reggelt, polgárok! Ha valamennyien meg nem jelentek nálam, leüttetem a fejeteket. A király.

A bíró szeme vérbe borult, és keserveset kurjantva cifrát káromkodott, hogy az egész piac meghallotta.

- Jó éjszakát, polgárok! - nyögte végül siralmas gúnyolódással. - Én ugyan egy lyukas fertőt sem adok a koponyámért.

- Nem megy kegyelmed a várba?

- Élve nem - dörgött az öreg polgár hangja, s akik hallgatták, megcsóválták a fejüket.

- Az öreg Váczy megtartja a szavát - suttogták részvéttel és félelemmel.

 

VII

Assisi Szent Ferenc szerzetesei, a minorita barátok, otthon voltak Budán is, Boldogasszony szigetén is meg Pesten is, ahol a Szent Péter-egyház és szerzetház volt a tulajdonuk. A zárda a bekerített városnak majdnem a közepén feküdt, a legszélesebb utca mentén, amelyet a templomról Szent Péter utcájának neveztek, és a várost közepén szelte ketté a keleti Egri kaputól a Gellértheggyel szemben levő Duna-parti halpiacig.

A Ferenciek temploma zsúfolva volt ájtatoskodókkal. A szentély körül az országgyűlésre idetódult főnemesség tagjai szorongtak. Itt lehetett látni a Perényiek, Szentgyörgyi grófok, Garák, Bánffyak, Csákyak és Báthoryak családját, akik egyébként szüntelen megújuló viszálykodásban állottak egymással. Itt vegyült közéjük az új nemesség: a Szapolyai, Dengelegi Pongrácz, Laki-Thuz, Kinizsi, Geréb famíliák harcos, udvari és országos méltóságot viselő tagjai. A templom áhítata, az Isten mindenek felett való szentsége, a barátok alázatos emberszeretete kibékítette őket az oltár enyhe árnyékában. A hajót Váczy Gál bíró vezetésével a tanács tagjai, az ájtatos iparos társaságok, a céhek és polgárok töltötték meg. Egyszerű ruhájok éppen olyan gőgös és zárkózott szívet takart, mint a nemesek virágos selyemkelméből készült, bő ujjú, rövid, combig érő mentéje vagy rövid felöltője, amelyen lehajtott, széles, négyszögletes gallér, felvágott és alácsüngő ujjak, vékony hermelin vagy cobolycsík jelezte a legújabb divatot és a főurak ízlését.

A hivők a júniusi meleg ellenére nehéz ködmönben, szoros nadrágban, nagy súlyú magyar csizmában jöttek az istenházába. Vasárnap volt; az egész város csendes és kihalt. A boltok gondosan lezárva, az ablakok lefüggönyözve, vakon, némán, titokzatosan. A város lakói, miután kitombolták magukat a királyi pár hazaérkezésén, az országgyűlésre összecsődült nagyurak zajos, hivalkodó, pazar életéből gondosan learatni iparkodtak a maguk termését: eladták nekik áruikat, megvarrták nekik ruháikat, kijavították fegyvereiket, ékszerüket, kocsijukat, szerszámaikat, leapasztották finom magyar, német és olasz aranyakkal bélelt erszényüket, s most, hogy megszedték magukat, kezdték unni az idegenek zajos mulatságait, a csatlósok, lovászok, fegyvernökök, kocsisok hetyke hánykolódásait, féltették asszonyaik és leányaik erkölcsét, házuk békességét és városuk megszokott, halk és lassú ütemű polgári rendjét. Szívesen és meggyőződéssel hallgatták tehát a jámbor minoriták prédikációit, s ma már kora hajnalban odatódultak a Szent Péter-egyházba, hogy a híres Temesvári Pelbárt szentbeszédét meghallgassák.

Pelbárt atya a szerzet budai házában tanította a hittudományt. A két városban mindenki ismerte az ötvenes években járó, domború homlokú, szorosan összefogott ajkú, széles, vaskos, előrenyúló állával és húsos orrával összetéveszthetetlen, hatalmas termetű papot, akinek úgy zengett a hangja, mint a Boldogasszony-templom orgonája, de suttogni, könyörögni, himnuszt énekelni és szomorú szíveket megvigasztalni is úgy tudott, mint a szentek égi hegedűje. Ahol utcán, tereken, templomok hajóján végigment, leborult előtte a nép, és barna csuhájának szélét vagy fehér kötélcingulumának bojtját csókolgatta. Tudták, hogy ez a szerzetes, aki a Boldogasszony tiszteletére mézédes magyar és latin verseket írogat, aki kemény vitairatokat ír az egyház ellenségei ellen, böjtben és imában sem tudta megsanyargatni őserős, hatalmas testét, aki Szent Katalin legendáját szebb rímekbe szedte, mint a királyi udvar leghíresebb regöse, ez az ő emberük, a kicsinyeké, a hasznos, munkás, szerény polgároké, a magyaroké, a tisztáké, egyszerűeké, erkölcsöseké s vele van az igazság és az Úristen.

Megkínálták püspökséggel, ranggal, pénzzel, hatalommal. Visszautasította. Megfenyegették, elüldözték. Nem ijedt meg, visszajött. Az idegen lovagok, bankárok, kereskedők, olaszok, németek, csehek, lengyelek gyűlölték vagy megvetették. Pelbárt végigvágott rajtuk a bátor szó, az igazmondás és a szent megbotránkozás ostorával. De szerette a gyermekeket, az árvákat, özvegyeket és az ügyefogyottakat. Ha végigjárt a városon, egész testőrség kísérte, a vénasszonyok imádkoztak érte, a suhancok meglapultak előtte, a bűnösök az ő kezébe tették le bánatukat, s gyönyörűséggel vették tőle a legkeményebb penitenciát.

Most már hajnaltól lesik az alakját, kezének áldását, szavainak erős, tiszta zengését, igazságának bátorító és vigasztaló erejét.

A főurak azért jöttek el, mert azt hallották, hogy az udvart, a királynét, sőt magát a királyt sem kíméli beszédeiben. A régi családok ivadékai, akik féltékenyek voltak a király népszerűségére és mindenható hatalmára, sóvárogtak az után, hogy egy vakmerő ember megtámadja őt azokért a bűnökért, amelyekben ők, a vidéki kiskirályok százszor vétkesebbek voltak királyuknál. Mátyás új kedvencei pedig eljöttek, hogy beárulják a barátot, és meglessék az oligarchák arcán a helyeslés és öröm kifejezését.

Sokáig kellett várakozniok.

Amíg Pelbárt leballagott a budai Vízi kapu mellett levő kolostorból, s lejutott a Gellérthegy alján lévő kikötőig, már magasra hágott a nap a tiszta, fellegtelen júniusi égboltozaton. Itt a kikötőben, amely körül néma boltok, néptelen, csendes kirakodóhelyek, üres korcsmák ünnepelték a vasárnapot, csónakba ült, amely megindult fölfelé az ár ellenében. A hajósok áhítatosan és szent félelemmel szállították át a szerzetest, aki nyájasan biztatta őket nehéz munkájukban. Jó darabot ment így a csónak fölfelé a szakadékos, kavicsos, fövenyes, zátonyos, vízivárosi partok mentén, majd a mészárosok és hentesek utcájánál ellökték a parttól. A folyó árja azután lesodorta a pesti kikötőig, amely a Szent Péter utcája végén, a Hal térnél fogadta révbe a csónakot. Mire Pelbárt odaért a barátok templomába, a nap a delelő felé közeledett. Népe azonban türelmesen várta őt, s ahogy a szószéken megjelent erős, nagy, mégis szelíd és édes megnyugvást sugárzó alakja, a hívek megkönnyebbülten és boldogan felsóhajtottak.

A szerzetes leborult a szószék karfájára, kezére hajtotta fejét, és sokáig csendesen imádkozott. Ezalatt a templomban mindenki visszafojtotta lélegzetét, az oltárgyertyák sercegése a félelem és megrettenés némaságából kihallatszott. Egyszerre aztán felemelkedett, és a szentélyben szorongó főurakhoz fordult:

- ...És küldenek hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes-pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben, azok pedig odamenvén mondának neki: Mester, tudjuk, igaz vagy és nem gondolsz senkivel, mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját. Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? Fizessünk-e, vagy ne fizessünk?

Mindenki megértette az öldöklő célzást azokra, akik Pelbártot szerették volna Mátyás előtt beárulni. A főurak közül néhányan lesütötték szemüket, a barát pedig felemelte hangját:

- De én ismerem a ti képmutatástokat és azt mondom tinéktek: adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.

Az emberek hátgerincén az elégtétel és öröm kéjes érzése vonaglott végig. A barát pedig folytatta:

- De mondjátok meg neki azt is, hogy én így beszéltem: semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem az én küldetésemet, amelyet vettem az én Uramtól, Jézustól. És én megóvom ezt a népet idegenek beözönlésétől, pogányok erkölcstelen beszédeitől, kalmárok fosztogatásától, hamis próféták tanításától, arany- és elefántcsont, márvány- és bronzbálványok imádásától... és kikergetem a kufárokat az Úrnak szentséges hajlékából.

- Ez az olaszoknak szól - súgta Váczy Gál bíró ájuldozó, kövér molnármester szomszédjának.

- És kiűzöm hajlékomból a bűbájosokat és kuruzslókat, a jövendőmondókat, a titkos szerek, írások és jegyek készítőit, az ördögi tudományok papjait és kufárait. Megátkozom valamennyit, bármilyen közel lebzseljenek a trón zsámolyához. Akár kolduló barát, akár asztrológus, akár artium doktora, akár országcsavargó regös bitorolja Istennek kizárólagos tulajdonságait, átkozott legyen mindegyik, aki kincskereséssel, halottidézéssel, kézjóslással, viasz- és ólomöntéssel, csontvetéssel és rostaforgatással ámítja embertársait.

A szentélyben álló Ilkusch Márton, a király főcsillagásza megérezte, hogy ezeket a szavakat egyenesen neki harsogja a szerzetes.

- Semmi közük a csillagoknak a földön rejlő kincsekhez, a házasságkötésekhez, jövendő emberi sorsok alakulásához, utazások és hadjáratok szerencséjéhez.

- A király pedig egy lépést sem tesz a csillagok megkérdezése nélkül - dörmögte Báthory István a fiatal Csáky fülébe.

- Mert ha valaki közületek tornyot akar építeni, nemde, először leülvén, kiszámítja a költséget, ha van-e azt mivel elvégeznie, nehogy minekutána fundamentumot vetett és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje őt mindenki, aki látja. Tegyenek így, a fejedelmek is! Ne a csillagok állása felől kíváncsiskodjanak, hanem leülvén, először tanácskozzanak, hogy tízezer emberrel rátámadhat-e arra, aki őellene húszezerrel jön.

A főurak egy része felszisszent, a vargák, tímárok, posztószövők, hajósok soraiban nagy izgés-mozgás támadt. Mindenki az osztrák háborúra gondolt, amely temérdek költséget és vért emésztett, és nem sokan látták célját és eredményét. A főurak egy része az ország erejét a török ellen szerette volna egyesíteni. Pelbárt is a pogányoktól féltette hazáját, azért mindenkinek a szívébe markolt, ahogy felkiáltott:

- Jaj annak, aki hiú dicsőségért, üres címekért, cifra városokért és fejedelmek megalázása kedvéért jobbra forgatja szemeit, és parádés viadalokban emészti erejét, amikor balról farkasok, hiénák, bölények éhes csordája acsarkodik.

Ez már sok - gondolták Mátyás hűséges emberei, az osztrák háborúban hírt, vagyont szerzett kapitányok és főemberek. De moccanni sem mertek, mert a barátban az Isten jobb keze által védett próféta szentségét tisztelték.

Pelbárt atya tekintete végigvágott gazdag és hatalmas hallgatóin:

- És jaj nektek, gőgös nagyurak, akik egyre-másra hozzátok a törvényeket, de csak pókhálónak szánjátok, amelyen a kisebb legyek fennakadnak, a nagyok pedig keresztülrontanak. Szent István hiába hagyta meg a magyaroknak, hogy senki mást ellenség módjára meg ne támadjanak, szomszédjukon perbehívás nélkül ne hatalmaskodjanak, az özvegyeket, árvákat senki ne háborgassa, az anyaszentegyházat ne pusztítsa és az egyházi férfiak iránt tisztelettel viseltessék.

- Aha! - riadt fel egy budai gazdag kereskedő, a kalocsai érsek szállítója -, ez Váradi Péterre szól, akit a király bebörtönöztetett.

- Ó, bárcsak eszükbe vennék ezeket a fejedelmek, és ne csúfolnák meg Jézus Krisztus szentegyházát csecsemő gyermekekkel, akiknek sípok és fakatonák helyett püspöksüveget és pásztorbotot, gazdag egyházi és országos javadalmakat adnak játékszerül!

A király rokonai, a Gerébek, Thuzok és Pongráczok arcán végigrándult a szégyen és harag indulata.

A céhek és a polgárság alig értettek valamit a barát célzásaiból, de borzadállyal és megmámorosodva nézték a nagyurak ijedezését és fészkelődését. Pelbárt most már érthetőbben kezdett prédikálni.

- Ami itt történik mostanában, az hasonlatos ama Babilonban történtekhez, ahová az Úr két angyalt küldött haragjában, hogy azok tartanának rettenetes utolsó ítéleteket. Ezek a mostani fejedelmek, nemesek, bárók és rektorok is mind lelketlenek, robotot, taxát csikarnak a szegényeken, szeretik az ajándékot, követelik a bírságot, az egyházi javakat elragadozzák, emellett kedveznek az idegeneknek, a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak és gyilkosoknak, a paráznáknak és bűbájosoknak és minden hazugoknak. Nem törekednek a tisztességesen élés mesterségére, hanem kényelmes, kellemes, fényűző lakásra, illatos kertekre, prémes, aranyos, bársonyos öltözetekre. Krisztus pedig istállóban született, barlangok mélyén, sátor alatt, vagy vízen ringó csónakban hált és darócba öltözött. Dús jövedelmek után fut mindenki, holott Krisztusnak nem volt hol a fejét lehajtani. Vannak, akik ételben, italban dúslakodnak és drágaságokkal dölyfösködnek, és elefántcsontból készült ágyakon fetrengenek, holott Krisztus alig pihentette fáradt csontjait... Beteljesedett, amit Ezékiel próféta mond: a fejedelmek ragadozó farkasok lesznek közöttetek!

A polgárok sírtak gyönyörűségükben, hogy valaki ki meri kiáltani az ő szívük legtitkosabb szemrehányásait. A barát komor és rettenthetetlen arca lángolt a belső tűz lobogásától; égő szeme úgy villogott ki sötét, csontos, széles, piros arcából, mintha mindenkinek külön a szemébe tekintene. Mindenki úgy nézett rá, mint egy magánál nagyobb, erősebb, emberibb vagy Istenhez közelebb álló hatalmasságra.

A szerzetes rettenetes jövendölést vett János apostol jelenéseiből.

- ...És ennek okáért eljönnek a népre az ő csapásai. A halál, a gyász, az éhség, és tűzzel égettetik meg, mert erős az Úr, az Isten! Jaj, jaj te nagy város, Babilon, te hatalmas város, mert egy órában eljön a te ítéleted!

Borzalom reszkettette meg a híveket, és Ilkusch Márton, a csillagász ájuldozott a rémülettől, bosszúságtól és szégyenkezéstől.

- És a veszedelem keletről jön és a tengerek partjai felől; és félholdas lobogók alatt jön tízezrével és százezrével a hittelen pogány, véres kard és ágyú és íjak és nyilak pusztítják el ezt a várost minden áruival és borával és gabonájával és barmaival, juhaival és lovaival együtt. És elragadják a kocsikat, a rabokat és az emberek lelkét.

- Isten irgalmazzon nekünk - kiáltott önfeledten egy öreg szőlősgazda.

- A törököt prófétálja.

- És minden hajósmester és a hajókon lévők, mind a sokaság és az evezők, valakik a folyamon vesztegelnek, látván a hadak nyomában viharzó lángot, a felpörkölt várak füstjét, az elrabolt emberek és asszonyok láncra vert sorát, mind, mind hamut hánynak fejükre és felkiáltanak: jaj, jaj, ez a nagy város, ahol meggazdagodott mindenki... hogy elpusztula azon egy órában!

A hívek közel voltak az ájuláshoz, hőség, koplalás, szorongó figyelem és megrettenés a legerősebbeket is majdnem leütötte lábukról; az asszonyok úgy lógtak egymás vállán, mint hervadt virágok, az öregek sírtak a meghatottságtól, a gyermekek az éhségtől és türelmetlenségtől. Pelbárt atya látta, hogy a lelkek megkínozva, véresen vonaglanak a szószék előtt, Isten irgalmasságát esengte le a bűnös emberiségre, megáldotta népét, elmondta a Miatyánkot és leszállt a szószék magasságából.


A templom előtt a város tanácsurai elállták a szerzetes útját. Elpanaszolták neki Mátyás legújabb rendeletét.

- Elcsapta a tanácsot és megparancsolta, hogy valamennyien jelenjünk meg nála, különben lecsapatja fejünket. Mit tegyünk?

Pelbárt atya egy pillanatig sem gondolkodott:

- Ő mondotta, a keresztre feszített Istenfia: adjátok meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré. Jöjjetek velem, és kövessük az ő hívó parancsát.

A polgárok utána özönlöttek a szerzetesnek. Csak Váczy Gál hiányzott. Ő megállt a szentegyház előtt, és verejtékes homlokát törölgetve, halálra szántan nézett a polgárok után. Már a hajóhídnál voltak, amikor a királyi kancellária jegyzőjével, Thuróczy ítélőbíróval találkoztak.

A magas, ősz szakállú jegyző megállította a menetet:

- A király köszöni a fáradságtokat. Csak azt akarta látni, hogy vagyon-e bennetek engedelmesség. Menjetek haza isten hírével.

Az emberek összenéztek:

- Mi légyen ez, uram?

- A király üdvözletét küldi öreg Váczy Gálnak, Pest város bírájának, s azt üzeni általam: nekem is van, Váczy uramnak is van egy rozoga háza a Piac téren, nosza, kezdjünk hozzá mi ketten házaink megújításához. Váczy Gál és a király: mi ketten kezdjük legelébb. És vetélkedjünk rajta: kié lesz hamarabb és szebb? Váczy Gál elfogadja a királyi alkut?

A pestiek feldobálták hegyes kun süvegüket a levegőbe. A tanácsurak sírtak örömükben.

- Váczy Gálnak nem kell felmenni Budára, ez a dolog veleje - állapította meg egy zord, öreg, kemény nyakú magyar. De az ő szeme is aprókat pislantott, hogy a város felől elmúlt a királyi harag zivatarja.

Temesvári Pelbárt megáldotta a népet, és többször megismételte a Megfeszített tanítását:

- Az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré...


A kora délutáni órákban már jelentették Mátyásnak, hogy Pelbárt lázító beszédet mondott a Szent Péter-egyházban.

- Mit beszélt a barát? - kérdezte egykedvűen a király, aki könyvtártermében Ugoletti, Naldus és Galeotti társaságában fogadta a hírhozókat...

- Lázított felséged osztrák háborúja ellen és a törökkel ijesztgetett - tudatta egy ifjú Bánffy, a királyné kedvenc kapitánya.

- Babilonról beszélt, a nép elnyomatásáról, az idegenek uralmáról, a főurak hatalmaskodásáról, a király zsarnokságáról, a fényűzésről, nagy adókról...

Mátyás arcán derűs, gúnyos, de félelmes mosoly suhant végig.

- Menjetek békével. A barátot senki ne merje megbántani.

Mindenki kővé meredve, ijedt kérdésben megnyúlt arccal nézett a királyra. Mátyás nagyon komolyan, majdnem szomorúan felelt a néma, félénk, csodálkozó kérdésre:

- A barát mentett meg engem attól, hogy Váczy Gál urammal, a pesti bíróval szemben elveszítsem a csatát.

- Egy paraszttal szemben - hetykélkedett egy fiatal Németújvári gróf.

- Az igazsággal és a néppel szemben - javította ki a király, összeráncolva bozontos szemöldökét.

- De Babilonról beszélt... - hebegett a gróf zavarában.

- Abban is a barátnak van igaza - felelt Mátyás, és kilobbant egy haragos villám a messze néző, révedező, barna szeméből.

 

VIII

Temesvári Pelbárt prédikációja az udvar egy részénél titkos örömöt, a másiknál módfölött való felháborodást keltett. Az olaszok a királynőnél kerestek védelmet és elégtételt. Mátyás hívei megbotránkoztak azon, hogy meg merték támadni a királyt.

Galeotti arca lángvörös lett az őszinte méltatlankodástól, ahogy a kancelláriában elmondták neki a barát prédikációját.

- Én bejártam Olaszország minden városát, ismerem a királyok és főurak udvarát, voltam Párizsban, Londonban, Bécsben és a német birodalom majd minden nagy városában; kívülről tudom a nagyurak és fejedelmi asszonyok botrányainak egész krónikáját, de állítom, hogy nincsen olyan erkölcsös, szemérmes és tiszta király, mint Mathias Corvinus, és az erkölcsök sehol nem állanak olyan erős lábon, mint a ti hazátokban, signori.

Thuróczy lehorgasztotta fejét, és beledörmögte rövidre vágott szakállába:

- A te mértékeddel mérve...

A perszonális kiivott egy kupa bort, és Bakócz püspökhöz fordult:

- Atyaságod hallgat?

- Én nem ismerem az emberek erkölcseit, engem az országok, népek, hadseregek és a diplomácia erkölcsei érdekelnek. A többi apró tréfa, könnyelmű játék, unatkozó némberek időtöltése. Nincs benne sok veszedelem. De a királyok hazugságai, a hadvezérek árulásai, a seregek gyávasága, a nép elégedetlensége és nyomora: ez komoly dolog. Ez már erkölcs.

- Csakhogy a történelem erkölcse olyan, mint az egyes embereké - szólt közbe Thuróczy, aki most fogott bele a magyarok krónikájába.

- Van benne valami - segített neki Galeotti. - Nem veszitek-e észre, signori, hogy Mátyás udvarából hiányzik valami, ami minden császári udvartartáshoz úgy hozzátartozik, mint a korona, a kard és az udvari bolond csörgősapkája?

- És az? - kérdezte a perszonális.

- Az a hivatalos királyi szerető.

- Ez igaz - bólingattak valamennyien, de egyszerre eszébe is jutott mindegyiküknek, hogy ezt a hiányt a magyar udvarban a királyné iparkodik kipótolni. Ha Beatrix merné! - gondolta Bakócz égő fájdalommal... de nem merte kimondani.

- Itt a főurak és polgárok egyképpen büszkék az ő házaséletük tiszta méltóságára, itt nem tekintik üzletnek, családi emelkedés eszközének, anyagi gondok megváltójának az asszonyt, mint Britanniában, Franciaországban és az én hazám városaiban.

- Ez a magyarok dicsősége - dörmögött Thuróczy alig hallhatóan.

- Amikor XI. Lajos mellett voltam Párizsban - folytatta Galeotti -, az udvarhölgyek úgy éltek a király körül, mint a török császár háremében. Lille városa kitüntetésnek vette, mikor az öreg, véreskezű zsarnok már a bárgyúság kezdetén legkegyelmesebben kiválasztotta szeretőjének a polgármester leányát, mademoiselle Gigounét. Dijonból díszküldöttség hozta fel Huguette Jacqueline-t, a selyemfestőcéh nagymesterének tizenöt éves unokáját.

- Utálatos - szakadt ki az öreg Drághy Tamás lelkéből a felháborodás.

Bakócz Tamás a személynök diplomái között lapozgatott.

- Franciaországban olyan állapotok uralkodtak akkor, hogy senki sem ütközött meg azon, hogy Armagnac gróf a saját nővérét, Izabellát vette feleségül.

A magyar urak összerázkódtak; Drághy Tamás káromkodott, Thuróczy kételkedve rázta a fejét. Az alkancellár megjegyezte:

- XI. Lajos-volt a franciák legnagyobb államférfia. Ő maga aljas állat, de az országot naggyá tette, és a trón uralmát még egy Merész Károllyal szemben is biztosította. Az Isten akarata világos, habár eszközei kifürkészhetetlenek. Néha a legnagyobb bűnösökre bízza mindenható szándékainak megvalósítását.

- Mátyásra céloz atyaságod? - kérdezte Ilkusch Márton, a budai plébános és a király meghitt csillagásza.

Bakócz nem esett bele a ravasz kelepcébe.

- Nálunk, Istennek hála, a legméltóbb kezekben van az égi gondviselés képviselete.

- Mátyás az erények dicső példányképe - lelkendezett Galeotti, s hogy fölvidámítsa a kancellária hűs termében várakozó méltóságokat, szapora szóval folytatta visszaemlékezéseit:

- Egy alkalommal magam is közelébe jutottam a király egyik barátnőjének. Ha az isteni gondviselés bele nem avatkozik, most talán nem VIII. Károly ülne a franciák trónján... Ki tudja, nem polgárháborút, királyi sarjak vére hullását, európai felfordulást hárított-e el a legnagyobb földi hatalom: a görögök ellenállhatatlan, borzasztó, sötét anankéja...

E pillanatban hirtelen felpattant az ajtó, az Oroszi községből való lakájok széttárták a két vaskos, faragott tölgyfa szárnyat, és belépett a terembe a király.

Az urak felugráltak, és mélyen meghajolva, némán üdvözölték a fejedelmet.

- Jó reggelt, urak - köszönt jókedvűen mosolyogva Mátyás. - Mit mesél a vidám kópé, messer Galeotti? Megzavartalak benneteket?

Az urak zavartan mosolyogtak. A király ledobta magát a heverőágyra, amely az ő számára készült, s az ablak nagy, meleg fülkéjében arra szolgált, hogy rajta fekve diktálja diplomáciai okiratait.

A király derűs volt és leereszkedő:

- Én is szeretném hallani a történetet. Galeotti, folytasd.

- Messer Galeotti a párizsi udvarnál töltött szép napokról regélt - jelentette tiszteletteljes mosolygással Drághy Tamás perszonális.

- Ezt magam is szeretném hallani! - kiáltott a király. - Galeotti, folytasd ott, ahol abbahagytad!

Az olasz megköszörülte torkát, nagyot nyelt, kétszer meghajtotta fejét a király felé, és csengő, magas tenorhangját ünnepélyesen felemelte.

Mátyás elgondolkozva, élvezettel hallgatta az olaszt.

- XI. Lajos azzal kezdte történelmi szereplését, hogy beteg atyját meg akarta mérgezni. Akkor az mentette meg őt, hogy apja, megtudván a rettenetes szándékot, koplalással inkább elpusztította magát. Élete végén ugyanígy akart tenni a feleségével.

- Erről nem hallottam - szólt közbe a király.

Galeotti hamisan kacsintott zsíros arcába süppedt mosolygós jobb szemével.

- Hát csak mi tudjuk, az elhunyt király bizalmas emberei. A nagy pestis alatt történt. Az öregúr akkor már hülye volt és minduntalan kitörte a nyavalya. Éjjel nem mert egyedül aludni a szobájában és folyton utazott, mintha a bosszúálló Erünniszek hajszolták volna szakadatlan. De azért nagyon szerette az asszonyokat és főmetresze akkor a szép Jacqueline Huguette volt, aki már elérte huszadik esztendejét. Erről akarok valamit elmondani.

- Beszélj, beszélj - unszolta a király.

- Sokat voltam a királlyal Párizsban, de mindig csak rövid ideig. Egyszer, úgy Szent Jakab napja körül, bementem a Louvre kertjei alá, hogy körülnézzek. Amint sétálgatok, hát utánam fut egy díszes köntösbe bújtatott apród, és kér, hogy menjek vele a közeli házba, ahol egy előkelő nemeshölgy vár reám, és nagyon szeretne velem beszélni. Az úthoz egészen közel állt egy pompás palota, gyönyörű virágos- és gyümölcsöskert közepén. Innen két szépséges leány vezetett tovább, be a házba, egy ragyogó, káprázatos terembe, ahol már várt reám a hölgy. Fejedelmi volt a terem pompája, süppedő szőnyegek, puha, tollas párnák, selyem, bársony és arany mindenütt. A hölgy intett a két leánynak, hogy távozzanak, és utánuk bezárta az ajtót. Nagyon elcsodálkoztam ezen, és vártam, hogy hát mi lesz. Az asszony szép volt, fiatal és ragyogó, meglátszott rajta a gazdagság és előkelő származás. Hellyel kínált meg, és így szólt hozzám: "Galeotti uram, tudom, hogy ön a titokzatos tudományok mestere, kérem tehát önt, lebbentse fel előttem a jövendő fátyolát, én meg fizetek önnek ezüstpénzzel, minden jóval, hatalommal, dicsőséggel."

- A király szeretője volt? - kérdezte Ilkusch Márton, az asztrológus.

- Az - bólintott rá Galeotti. - Ámbár akkor még nem gyanítottam, csak annyit láttam, hogy gyönyörű.

Galeotti csettintett a nyelvével, egészen megfeledkezett Mátyás jelenlétéről, és izgalomba jött a visszaemlékezéstől.

- No - mondom -, éppen jóhoz fordult méltóságod. Én egy Dubravius nevű görögnél tanultam a jóslás tudományát. Dubravius meghalt, de fel tudta magát támasztani halottaiból. Aztán Istrahoff örmény apátnál inaskodtam, aki negyven évig nem látta a napot.

- Ön sem, messere? - kérdezte gúnyosan és féltékenyen Márton mester, a király csillagásza.

Galeotti legyintett a kezével.

- Az úrnő elhitte, és nem tett hiábavaló kérdéseket. Fölállt, ekkor láttam, hogy a termete valósággal királyi. Behívta a leányok egyikét, és világot hozatott be. Amint a leány letette a világot, újra kiparancsolta őt a szobából és gondosan elreteszelte az ajtót. Meggyújtott két nagy gyertyát, közéjük állított egy ezüstfeszületet, és így szólt hozzám: "Most esküdjél meg, hogy abból, amit mondani fogok, soha teremtett léleknek egy szót el nem árulsz, és hogy legjobb tudásod szerint fogsz kérdéseimre válaszolni! Ha nem veted magad alá akaratomnak, úgy meg kell halnod!" - és kivett a ruhája alól egy nagy kést, amellyel megfenyegetett.

- Megijedtél, messere Marzio, nagyon? - kérdezte tréfás gúnnyal a király.

- Nem, felség. Asszonyoktól csak akkor ijedek meg, ha csókkal fenyegetnek - nevetett a humanista. - Az asszony is észrevette ezt, és mosolyogva eldobta a fegyvert. "Ezelőtt öt esztendővel - mondotta - megjósolták nekem, hogy életem királyi bíbor árnyékában töltöm." "Ezelőtt öt esztendővel?" - kérdeztem meglepődve, és eszembe jutott, hogy ezelőtt öt esztendővel került az udvarba Jacqueline Huguette, a király barátnője.

- Megmondotta neki? - kérdezte Thuróczy izgatottan.

- Látszik, domine, hogy ön nem ért az asztrológusok mesterségéhez. Hallgattam. Figyeltem. Az asszony folytatta: "Azt jósolták, hogy életemet a trón bíborának árnyékában töltöm, de ha nem félek a vértől, felemelkedhetem a trón magasságába. Azt kérdezem öntől, messere, mit jelent az, hogy ha nem félek a haláltól... Nézze meg a kezem" - odanyújtotta szép, hófehér kezét, és ijedten vettem észre, hogy tenyere tüzes, mint az izzó vas, és ereiben forrón kering a vér, mint a láva. Csuklóján nagy, vörös foltok tarkították a fehérséget.

- A pestis... - riadt fel Ilkusch Mártonban az orvosi tudományok mestere.

- Eleresztettem a halálos szép kezet, és pár pillanatig belesüllyedtem gondolataimba. Nyomban rájöttem a rejtély minden részletére. Ez a hölgy Jacqueline... A király elvesztette minden józan eszét, és erkölcsi elvakultságában megmérgezné feleségét és elvenné ezt a gyönyörű bestiát. Mit tegyek?... Időt kell nyerni - súgta bennem egy hang... Ez a leány három napnál úgysem él tovább... Elviszi a pestis... De az úrnő suttogott: "Mit kell tennem, mester, hogy bebizonyítsam, mennyire nem félek a vértől?" Én is halkan válaszoltam: "Ön jól tudja, asszonyom!" Az úrnő elpirult, láttam, hogy eltaláltam, ez a nagyravágyó némber tudja, hogy meg kell öletni a királynét. Egy pillanatig olyan csend lett a szobában, hogy hallhatóvá vált az asszony szíve dobogása, aztán lassan, félénken, de szörnyű vággyal megszólalt: "Galeotti mester, azt mondja meg nekem, sikerül-e majd a bizonyítás..."

A humanista hallgatói izgatottan lesték a szavakat, csak Bakócz Tamás forgatta tovább is egykedvűen a diplomák zizegő leveleit.

- Mit felelt rá, messere? - kérdezte az öreg királyi perszonális.

- Azt feleltem, hogy most e pillanatban a csillagok állása, a konjunktúrák, a napszaka, az óra, a hely nem alkalmas a jövendölésre. Várjunk három napot. Esküdjék meg a feszületre, hogy addig rettegi a vért. Figyelmeztettem a pestisjárvány borzalmaira. Ne mozduljon ki a házból - kértem, fenyegettem, mert a halál ott ólálkodik minden utcasarkon. Ne fogadjon senkit, még a trón közeléből sem, mert a halál nem fél a királyoktól, és nem sajnálja meg a koldusokat sem. Böjtöljön és imádkozzék. Három nap múlva pontban éjfélkor fölkeresem, akkor elhozom a csillagok válaszát.

- És három nap múlva? - kérdezte a történetíró.

- Várjon, domine, majd sorban egymás után. Az asszony hitt és beleegyezett. Én hazamentem, és udvaromban ott látok egy gyönyörű lovat arany, ezüst szerszámban, drágaköves terítővel. Az asszony ajándéka. Magam vezettem az istállóba a remek paripát, és lelkére kötöttem a szolgának, hogy vigyázzon rá. Másnap, alighogy megvirradt, azonnal leszaladtam az istállóba, hát hallom, hogy a ló nyerít és ordít, de olyan borzasztóan, hogy szinte szívettépő volt. Adattam neki zabot, de csak, nem akart enni, délben már betegen feküdt szegény pára, és meg sem tudott mozdulni... Elhatároztam, hogy elmegyek a szép asszony házába, és megkérdezem a lovászát, hogy segíthetnék a lovon. Felültem a magam régi lovára, arrafelé veszem utamat, amerre a szép kerti ház fekszik, hát már százlépésnyire nagy jajveszékelést hallok. Megkérdezem, hogy mi történt, hát mondják, hogy a nemeshölgy az éjszaka súlyosan megbetegedett, nagy láz fogta el, olyanféle, amilyen mostanában embert, állatot meg szokott támadni.

- A pestis! - kiáltotta Ilkusch Márton diadalmasan.

- A pestis - válaszolt Galeotti egykedvűen -, amely ezúttal megmentette XI. Lajost a feleséggyilkolástól, Jacqueline-t a trón bíborától és Franciaországot a bonyodalmak beláthatatlan borzalmaitól. A pestis, amely talán egész új irányt adott a világtörténelemnek. A pestis volt Franciaország megmentője. Jacqueline különben elpusztult; elpusztult az én szép lovam is - és a kerti házból még sok halottat vittek ki azután. A drága lószerszámot hamar eladtam, mert féltem, hogy énrám is átragadhat a szörnyű betegség. A szép asszonyról azóta sem beszéltem. Még párizsi tartózkodásomra sem szerettem gondolni, és csak akkor nyugodtam meg, amikor újra bevonultam Buda várába.

Mindenki hallgatott, Galeotti boldogan élvezte a hatást.

Végre megszólalt a király:

- Vagy igaz, vagy nem igaz, amit elmeséltél, Galeotti fiam, de nagy igazság van a történet tanulságában.

Mindenki áhítatos kíváncsisággal leste a királyi ajkakról csörgedező szavakat. Mátyás arca elkomolyodott, mintha súlyos gondok telepedtek volna homlokára. Keskeny szája szélét legörbítette, felnézett a faragott mennyezetre, és halkan, vontatottan, mintha csak magamagának mondaná, beszélni kezdett:

- Igazi férfi mindent megad az ő asszonyának, szerelmet, játékot, szórakozást és díszt, és felfegyverzi őt csillogó szép arany fegyvereivel a dicsőségnek és hatalmasságnak, de csak úgy, mint játszadozó kisgyermekét az apa. Vigyáz, hogy a játék fegyverekkel sem magában, sem másban kárt ne tehessen. Mert az asszony olyan, mint a gyermek, játszik, amikor szeret, játszik, ha verekedik, játszik, ha a babáját babusgatja, és játszik, amikor embert öl balga szórakozásában. Igazi férfinak mindig féltett, mindig becézett, mindig imádott, de mindig féken tartott gyermeke az ő szeretője. Sokszor érthetetlen, hogy mennyi önfeláldozás és elnézés fér el az apai szív szeretetében. De eljön az óra, amikor megsuhog a virgács, és lesújt a bőrében meg nem férő gyermek, a ficánkoló, hánykolódó asszonyi lélek fölött... az igazi férfi gyöngéd, de súlyos, oltalmazni, de büntetni is tudó apai kezében.

Az urak egytől egyig a ragyogó nápolyi asszonyra, diva donna Beatrixra gondoltak, de összeszorították ajkukat, lesütötték szemüket, és jéghideg arcot erőltettek magukra, hogy el ne árulják gondolataikat.

Mátyás pedig fölugrott, s bevitte magával az alkancellárt.

- Hajóhadam egy részét Velence ellen irányoztam... a nápolyi királynak ígért segélycsapatokat elindítottam... Ulászló királyt megvásároltam a császár ellen indítandó diplomáciai támadásra... most a francia király őfelségének írunk... a török herceg érdekében.

 

IX

Beatrice Pécsett járt új főkamarásával. Mátyás, mielőtt Laa, Retz, Eggenburg megvívására Ausztriába indult, egy kora hajnali órán észrevétlenül elhagyta a várpalotát. Csak két kemény székely íjászt vett őrizetére, az egyik Simon volt, az öreg veterán, a másik a bikaerejű Matyi, az alfalui legény.

Ebből még Toldi Miklóst csinálok - gondolta Mátyás játékos képzeletével, ahogy a fiatal legény szálfa termetén, széles vállain és iszonyú karján végigrepült a tekintete.

Ő maga franciás, szürke posztókabátban, szoros, rézsútosan összegombolt felöltőben, kalapban, egyszerű nemesúrnak, külföldi követ jegyzőjének, minek látszott, aki kora reggel két csatlósával sétalovaglást tesz a budai hegyek szőlőborította lejtőin.

Végighaladva a két várudvaron, a csatlósok kinyitották a kaput, leeresztették a felvonóhidat és a Szent György téren a két herkulesi márványszobor meg Zsigmond királynak újonnan aranyozott bronz képmása között kiosontak a várból. A Zsidó kapunál Simon, az öreg veterán tekintélye révén szerencsésen kijutottak a völgyi útra, amely a várfallal párhuzamosan északnyugatnak tart, majd Budakeszi és a nyéki hegyek közt rohanó patak folyását követve, Tótfalunál egy enyhe kanyarulattal nyugatnak veszi irányát.

Gyönyörű őszi hajnal volt, a levegő édes, titokzatos illatokat hozott a mezőségek felől, és úgy simogatta Mátyás arcát, mint az édesanya keze...

Mátyás kimelegedett. Ledobta prémes magyar felöltőjét, és a lova nyakára terítette. Körülnézett. Most látta meg a budai hegyek szelíd lejtőit, amelyeken dolgos parasztok a szőlejüket kapálták. Megszólított egyet:

- Hogy megy a munka, öreg?

- Az Isten segítségével - felelt amaz, és alázatosan leemelte hegyes báránybőr süvegét. - Ha a szőlő beérik, vidám telünk lesz, kedves ifjú uram.

Mátyás elmosolyodott. Kedves ifjú uram! A szíve táján kellemes, hiú öröm reszketését érezte.

A paraszt élénk arccal bámulta a királyt.

- Kik légyenek az urak, ha meg nem sérteném kegyelmeteket? - kérdezte kíváncsian.

- A királyi udvarból jövünk.

A paraszt újra levette süvegét.

- Hogy szolgál a király egészsége?

Mátyás csodálkozva nézett az öreg kapásra. Annyi becsületes, öreg magyaros szeretet sugárzott ki a vén paraszt hunyorgató, apró, nedves szeméből, érdeklődő, bátor, bizalmas arcából, egész súlyos, görnyedtségében is daliás lényéből, mint egy nagy, barna búboskemencéből. És ő már egészen el is távolodott ettől a nyílt, egészséges, őszinte néptől! Ahogy egyre emelkedett urak, bíborosok, fejedelmek, országok, nemzetek fölé, föl a trónok felett lebegő hatalmas magasságokba, úgy távolodott el a földtől és annak egyszerű szívű embereitől. Már csaknem el is felejtette őket, csak páncélban, vasban, vérben, árok mélyén elhullott katona képében látta őket a hadjáratain. Most neki is kiderült és ölelésre tárult a szíve.

- Szereted a királyt? - kérdezte Mátyás jókedvűen.

- Mer ő is szereti a népet.

- Nagy adókat vet ki.

- De az urakra is ám - vágott vissza az öreg kapás hetykén. - Ő az uraktól sem fél. Lám, Váradi érseket is bebörtönözte.

- Miért tette?

- Miért? Mert sokallta az adót. A király egy arany porciót mért a nagyurakra. Az érsek meg azt mondta, hogy inkább verje meg a császár a magyarokat, semhogy az urak elpusztuljanak a nagy teher alatt. A király becsukatta. Jól tette.

Mátyás homlokán ráncok borultak össze a kapás naiv szavai után. Ha tudná szegény öreg magyar, hogy ő egy hiú asszony miatt csukatta le az érseket! De a szeméből csaknem kicsordult a könny, hogy a nép még gyengeségeiből is legendás erényt költ a maga nagy szeretetében.

- Becsüli a népet - morogta a kapás. - És igazságos. Nem is engedjük ám bántani se magyartól, se némettől, se töröktől.

- Volt-e kend katona? - tudakolta Mátyás.

Az öreg magyar arcára hirtelen méltatlankodó gőg telepedett. Köpött egyet oldalt, aztán féloldalt fordulva odapislantott a kérdezősködő felé.

- Hogy én ne lettem volna? Hát Jajcánál ki volt a király seregében? Hát Nándorfehérvárnál ki aprította a törököt? Hát a cseh rablók ellen ki harcolt a Felvidéken? Mi? Hát ki kapta ezt a fene kopjaszúrást Szabács viadaljánál?

Az öreg egyszeriben lehúzta válláról az ingét és megmutatta bordái között a mélyen hegedt, széles, félelmetes lyukat. A király hosszan, gyönyörködve nézte a vénségében is daliás, csontos parasztot.

- Hát ismeri kend a királyt? - kérdezte izgatottan.

- Húsz éve nem láttam, akkor még bajusztalan suhanc volt őkelme is, az ám, meg már el is felejtettem, hogy milyen volt a képe, de azért ezer közül is rögtön ráismernék.

- Miről? - kérdezte a király.

- Hát hogy éppen olyan ábrázatjának kell lenni, mint a Krisztus urunknak a Magdolna-templom falán!

Mátyás hangosan nevetett, és megveregette az öreg ember széles vállát.

A kapás is jóságosan mosolygott. Nagy kedve kerekedett. Ki akart tenni magáért.

- Ismeri-e nagyuram a históriás éneket Szabács viadaljáról?

- Hallottam már, öreg.

- No azért - dörmögött a kapás. - Hát a jajcai dalt a szultán futásáról?

- Ezt még nem mondták el nekem.

- Csodálom - csóválta fejét a kapás. - Hiszen az öklömnyi kisleányok is ezt danolják... hogy is van csak... ejnye... de butul a fejem.

Mikor magyar király zászlóját látá
Jó lovának száját futni bocsájtá...

A paraszt dörmögő éneke a legédesebb zene volt Mátyás fülének. E pillanatban úgy érezte, hogy mégsem olyan egyedülvaló ő, mint ahogy annyiszor elgondolta. Nem. Van őneki ezer apja, százezer testvére, sokmillió fia: az ő magyar népe. Nincs szüksége pápára, németre, olaszra, franciára, ezzel az egy néppel csakugyan vissza tudja állítani Nagy Lajos birodalmát. És eszébe jutott, hogy egy isten lesz Európa közepén: a magyarok istene, és ő leszen az egy Úristen prófétája. A többi nép csak arra való, hogy megtöltse velük várai sáncait... és most megint olyannak látszott ott a mozdulatlanul meredő nagy török ló hátán, mint egy óriás faragott bálvány. Egy ideig belenézett a felkelő napba, és meg sem hunyorította a szemét. Nézett merően, mint a sas, akinek szemét nem vakítja sem a dicsőség, sem a szerelem, sem a szenvedélyek fényes égi napja. Most emberfeletti nyugalom, erő, tisztaság és biztonság sugárzott le mozdulatlan arcáról.

Az öreg paraszt ezalatt a király lovát mustrálgatta. Megnézte a fejét, belenézett a gyönyörű állat szemébe, mintha a lelkét vizsgálná. Szájába nyúlt és a fogait olvasta. Aztán a lábait, a derekát, a farát szemlélte meg összehúzott szemöldöke alól villogó szigorú pillantással. Végre megszólalt:

- Ez már aztán ló!

És elérzékenyedve simogatta a paripa selyemfényes szőrét. Mátyás megérintette a ló kantárját, és lassan megindult az úton.

- Isten áldja, apám! - köszönt a kapásnak.

Az öreg paraszt megemelte a süvegét. Aztán lehajolt, és kapáját belevágta a földbe.

A csatlósok húszölnyire előre ügettek némán, mereven és meghatottan a tisztességtől. A király intett nekik, hogy a Nyékfalu határában kettéágazó úton Nándorhegy felé tartsanak.

Itt húzódott meg sekély völgyteknőben szőlőhegyek és gyümölcsök zöldellő koszorújában a boroszlói Borbála egyszerű, de nemes, olasz márványból épült villája. Valamikor, kétszáz esztendővel ezelőtt ez is az első budai bírónak, Wernherius grófnak a majorja volt, s e helyen, körte-, kökény- és barackliget közepén, a kalandos életű budai bíró paláciumának romjain építtette Mátyás Borbála nyári palotáját.

Mátyás szívén átszaladt az apai érzés édes, meleg, boldog hulláma. Kilencévi házasság után hiába áhítozott trónörökös után; az a gyengéd és rajongó szerelem, amellyel Beatrix királyné felé közeledett, áldástalan maradt, s most már nincs is reménysége, hogy a gyönyörű olasz asszony valaha anyjává lehetne az ő magzatának. Minden apai ösztöne a felé a kis törvénytelen gyermek felé fordult, aki Boroszlóban, egy polgári ház félhomályos asszonyszobájában fogant a kedves és szelíd Borbálától...

A király hálás volt most Borbálának és szívében összefonta ezt a három embert: Beatrixot, Jánost és Borbálát.

Nincs rajtuk kívül már senkim, és nem is lesz soha... - gondolta, és anyja, a római matrónákhoz hasonló Szilágyi Erzsébet jutott eszébe, aki nem tudta megérni a dicsőségnek ezt a mai napját. Ma éppen két éve, hogy hosszú gyengélkedés után, boldog beleegyezéssel az Úr akaratába, elbúcsúzott nagy fiától és gyámoltalan kicsi unokájától, és Isten arca felé fordult és meghalt.

- Hogy szerette ő is az én kis Jánoskámat! - jutott eszébe Mátyásnak, s ez elégtétel és biztatás volt neki a maga túláradó gyengédségében. - Talán még Beatrix is megszereti - gondolta reménykedő optimizmusában, s most szerette volna őket egyszerre a szívére ölelni, s beléjük önteni a maga forró szeretetét. És velük együtt eszébe jutott az öreg kapás paraszt. Hiszen az is, a maga száz- meg százezer hasonló öreg, ifjú, férfi, asszony és gyerek testvérével, az is mind az ő szerető, hűséges, igaz családja. És újra valami édes szomorúság, bűnbánat és elérzékenyedett fogadkozás ömlött szét a szívén: hogy nem, nem ragadtatja magát a Caesarok olümposzi felhőibe, hanem lábát a magyar föld rögén veti meg, és belekapaszkodik a nép erős, barna kezébe.

...Ha valaki így bele tudott volna látni a rettegett hadúr, a félelmetes hódító, a nagy barbár, az Isten ostora, az Antikrisztus elolvadó magyar lelkébe!

A lelkek azonban láthatatlanok.


A csatlósok a kőkerítés ajtajánál megállottak, a király leugrott a lováról, és gyalog ment be a boroszlói asszony paláciumába.

A major már ébredezett. Az udvaron csőszök, mezőőrök, juhászok, kanászok, vincellérek és belső szolgálatot tevő női cselédek szedelőzködtek.

Az idegen láttára bambán bámészkodtak.

Az oszlopos tornác ajtajánál e pillanatban hófehér reggeli köntösben, amely magas alakját tetőtől talpig eltakarta, álmos szemmel, közönyösen és gondterhes arccal megjelent a boroszlói asszony.

Elsikoltotta magát, és zavarában fél térdre ereszkedett. Mátyás gyöngéden felemelte, és betámogatta a lovagterem hűvös, szellős homályába.

- Hát bizony régen jártam itt, kis galambocskám.

A király hangja most édes volt, lágy, becézgető, mint egy nagy, kamasz gyermek orgánuma. Mosolygott és szép lett az arca, eltűnt szája mellől a két keserű vonás, fogai kivillantak, és tíz esztendővel fiatalabb Mátyás állott Corvin János édesanyja előtt.

Borbála szeméből szivárgott a könny:

- Hol van a fiam, ó, én gyenge, édes kis vérem, beteg, árva kis magzatom?

Nem tudott egyebet szólni nagy boldogságában.

Sokáig ültek így, néma, elfogódott gyengéd szeretetben. A király János herceg arcvonásait kereste az anya megfonnyadt, fakó, fehér ábrázatán.

A szeme az én apámé, az orra az enyém, homloka a boldogult édesanyámé, a termete, szegényke sánta lába senkié, az egész kis gyermek mégis anyjára hasonlít, szakasztott az anyja - gondolta apai ellágyulással.

- Mit gondolsz most, kedves? - kérdezte tréfásan, az imádkozó összeroskadásban üldögélő Borbálától.

- A fiamra gondolok, akit felséged letépett az én anyai keblemről.

- Jánosra királyi jövő vár - szólalt meg önkéntelenül, vagy talán azért, hogy örömöt szerezzen az anyának. - János máris fejedelemségek ura. Neki adom Bécset, egész Ausztriát, Csehországot.

- Ó, én árva beteg kis magzatom! - siránkozott Borbála.

A király megsimogatta az asszony fejét.

- Ő a leggazdagabb magyar. Annyi vára, bányája, erdeje, rétje, jobbágya van, mint senkinek ebben az országban.

Borbála sírt.

- Sántít-e még szegény?

Mátyás nem is hallotta a kérdést.

- Most jegyeztem el a Sforzák sarjával, Biancával. Az a leggazdagabb menyasszony egész Európában. És én őt a leggazdagabb emberré teszem az egész világon.

- Ó, én gyenge, fehér virágszálam.

- Neki szerzem az osztrák hercegséget, Dalmáciát, Zárát, olasz városokat, kikötőket. A fején királyi korona ragyog: ő lesz a bosnyákok, szerbek, csehek koronás királya.

- Itt benn pedig ezer veszély, ellenség, gyűlölet fenekedik rá.

- Ő lesz a magyarok királya.

- Felséged letépte őt az én anyai keblemről. Jobb volna neki itt, a nyéki hegyek között, édesanyja mellett.

- Nem való ő ide.

- Miért vetted el tőlem? - fakadt ki Borbálából a régi, heves, bizalmas szerető.

- Ő a tied is, az enyém is meg az egész országé.

- Mindenkié?...

- Az egész világé! Tudod-e, Borbála, hogy nem messze vagyok a római császári koronától?

- Szent Isten! - riadt fel a boroszlói polgárasszony, a szegény, korán elhervadt, nagy dicsőségében árvaságra és számkivetettségre jutott királyi szerető.

- Az is az övé lesz! - kiáltotta Mátyás.

- Jaj, szegény, árva, beteg fiam!

- A szent birodalom császára lesz, Borbála, a fiad!

Mátyás felállt, és súlyos léptekkel mérte végig a paláciumot. Aztán az ablakhoz lépett, ahonnan látni lehetett Budát. Ahogy ott állott, mozdulatlanul, szemét összehúzva, száját keserűen összeharapva, haragosan, fenyegetően, egy világot fenyegetve, Borbála is megrémült a királytól.

Mátyás hátrafordult. Szomorúan nézte egykor szép, ifjú, kívánatos szeretőjét. És eszébe jutott felesége, a nápolyi asszony... a szép, a szellemes, a tündöklő, a veszedelmes. Ez itt a mezők megesett, letört, elhervadt lilioma, az anya, a szent, a mártír, amaz a félelmetes démon, a skarlátruhás fenevad, a túlvilági titok...

Megint érezte, hogy erre a gondolatra forróság önti el a mellét, tüdejéből mintha valami vércsomó izzó lávája szaladna fel a torkába.

- Borbála, van-e valami kívánságod? - kérdezte hirtelen, mert érezte, hogy itt nem bírja ki soká. Ránehezedett lelkére Borbála egyszerű, átlátszó tisztasága, a nagy ellentét lelkiismeret-mardosó gúnyja, amely az ő királyi és férji gyötrelmein csúfolódott.

- Nincs nekem egyéb, mint hogy néha láthassam a fiamat... a szegény kis árvát... és...

- És? - kérdezte atyai simogatással a szavaiban megcsukló, félénk, szerelmesen elpiruló asszonyt.

- ...És felségedet.

Borbála leroskadt és keservesen zokogott.

Mátyás megrendülve nézte. Az asszony most hirtelen kiegyenesedett és elszántan hörögte:

- Hogy bennetek ne csak az a nápolyi bestia találja kedvét...

Aztán összezsugorodott megint, és reszketve leste Mátyás szeme pillantását.

Így volt ez mindig, valahányszor Mátyás felkereste. Talán még a szavak is ugyanazok voltak minden alkalommal.

A királynak elszorult a szíve. Milyen igaza van neki! De ő már nem bírja ezt a fehér, együgyű, szegény kis igazságot. Az ő lelke a ragyogó nagy hazugság, a félelmetes, feneketlen Titok után sóhajtozik.

Megcsókolta Borbálát, és szótlanul ott hagyta a palácium hűvös, jószagú, szellős homályában.

 

X

Beatrix hajón ment délre, a pécsi zarándoklóútra. A hajót Mátyás a velencei dózsék luxusgályáinak mintájára építtette, s abban szőnyegek, selymek, faragott fák és aranyozott oszlopok fejedelmi pompája kényeztette a zarándok királyasszonyt. Beatrix a védőtestőrségen és a hajón szolgáló legénységén kívül csak Antonetta salernói grófnét vitte magával, akinek becézgető szolgálatára éppoly szüksége volt a fel-felgyulladó, tomboló és hamar lelankadó lelkének, akárcsak Margueritáéra a finnyás, fehér illatozó királynői testének. Így, lelki és testi komornája között készítette magát napról napra Csáky Miklós számára, aki a királyné mellett mint a testőrség főkapitánya tette a díszkíséretet.

Az utazás az ifjú főurat, aki Giustignan barátját lovon előre küldötte Pécsváradra, az árkádiai istenek sorsának tette részesévé. Úgy látszott, hogy Beatrix szerelme nem ismer korlátokat. Miklós sokszor, éjjeli fáradtságában, mikor a pihenő királyné mellől kilopódzott a hajó orrára és a csillagokat nézte, reszkető félelmet érzett.

Mi lesz ebből, mi lesz ebből? - kérdezgette magában fogvacogva. - A királyné szörnyű katasztrófába rohan. Lehetetlen, hogy ez Mátyás fülébe ne jusson. S aztán? Én meghalok, ez rendjén van, s nekem nem is nagy ár ez az átélt boldogságért. De mi vár a királynéra?

És látta a borzasztó örvényt, amelybe ezt a könnyelmű, szép, szerelmes asszonyt Mátyás rettentő haragja taszítja.

Néha szólt is erről Beatrixnek. A királyné ingerülten kérdezte:

- Nem szeretsz már, Miklós?

- Imádlak, madonna.

- De a férfinak akkor jut eszébe a férj, ha már unja a szeretőjét.

- Beatrice!

- Nos, én mindent vállalok, ha szeretsz. Gyalázatot, nyomorult pusztulást, világbotrányt, halált.

- Ah, hogy imádlak, madonna!

Egy hét múlva Mohácsra ért a hajó.

- Pécsre? - kérdezte aggódva, izgatottan Miklós.

- Pécsváradra, a Csáky-pusztára - felelt nevetve a királyné. És úgy mentek Miklós pusztájára, mintha nászútról térnének meg a maguk sóvárgott, meleg kis fészkébe.

- Ott van a te Árkádiád? - kérdezte útközben a királyné.

- Csak lesz, ha a fenséges madonna felszenteli.

Beatrix Fodor apát buja leírására gondolt, amikor először hallott a plátói Akadémia legfiatalabb tagjáról, Leon Battista versenytársáról, a pécsváradi Dionüszoszról.

Csáky Miklós öreg, kőkerítéses, tornyos, bástyás, felvonóhidas kastélya nem volt messze az apátság várkastélyától. Az apátságot Mátyás nemrégen Ascanio Sforza bíbornoknak, Lodovico il Moro herceg testvérének adományozta, aki ugyan még helytartót sem küldött magyar javadalmába, de Miklós, egy kis öncsalással, valahol Lombardiában képzelhette magát egy Sforza-vár szomszédságában. Sajnos, egyéb, mint a nagy milánói condottiere név, nem is emlékeztette Itáliára.

A régi római út, amely Sophianaeból Aquincumba hajdan itt vezetett keresztül, most elhanyagolt, esőtől, hótól kimosott, gidres-gödrös, pocsolyás állapotában majdnem járhatatlan volt. A pécsváradi hiteles hely tudós atyái is lovon közelítették meg zárdájukat. A dombok, amelyek körülvették, sötét, mély, járhatatlan erdők hűvös leheletét árasztották a falura. Nagy szakállú, hosszú hajú parasztok rosszul és tudatlanul művelték földjeiket. Valóságos rabszolgasorban sínylődtek a földesurak kemény keze alatt. Pécs a rossz utak miatt olyan messze volt ide, mint Milánó Firenzétől. Az országút mentén néhány régi bagolyvár tatárdúlás alatt elpusztult, leégett templomrom szomorkodott, itt-ott egy szőlőtelep mosolygott ki a durva, vad, műveletlen legelők, bozótos-csalitos, ugaron hagyott pusztaságok, félbenhagyott kőbányák és vadludaktól hangos mocsarak közül.

A Csáky-kastélyt óriási ősfák, rengeteg tölgyek, cserfák és jegenyék rejtették el féltékenyen az országúton haladó utasok, a falu parasztjai és az apátság szeme elől.

Ahogy a királyné és kísérete elhelyezkedett a kastélyban, Beatrix keresni kezdte Fodor apát Árkádiáját.

- Hol van a Parnasszus? - kérdezte csalódottan.

Az ifjú főúr mentegetődzött:

- Szerény, egyszerű kis magyar kúria ez.

- Itt voltak a bacchanáliák?

Csáky elpirult:

- Legényes, léha, megutált mulatozások. Bocsásd meg, felséges madonna.

- Hol vannak a félig vad, mezítelen nimfák, Faunnak és Szilénosznak ifjú szolgálóleányai?

- Elkergettem e hitvány csőcseléket. Nem volna méltó a mi tiszta szemünket bemocskolni régi tivornyák emlékeivel.

- De én éppen azért jöttem ide! - fakadt ki Beatrix indulatosan... - Én a pécsváradi Dionüszoszt kerestem...

- Tréfálsz, vagy büntetni akarsz, madonna?

A királyné elfutott és bezárkózott a szobájába. Ott Antonetta keblén sírta ki magát.

- Micsoda csalódás... barbár ázsiai... unalmas parasztok... piszok, hideg, sötétség és tűrhetetlen szag... Antonetta, miért jöttem én ide!

Beatrix sírt. Egész testében vonaglott.

- Beteg vagy, felség? - kérdezte a grófné.

- Beteg vagyok, és ismét szegényebb, rongyosabb és kifosztottabb.

Antonetta már tudta, hogy mi baja a királynénak.

- Fájdalmaidra itt van a bécsi doktorok orvossága.

- Elhoztad magaddal? Köszönöm. Milyen jó vagy. Ámbár - tette hozzá elgondolkodva, szomorúan, könnyes szemét törölgetve -, ámbár azt gondoltam, hogy nem lesz szükség, most az egyszer nem lesz szükség a bécsi doktor orvosságára... Ó, most annyira bíztam Juno hatalmában!

A grófné szelíden ingatta a fejét, de szeméből vad, gyűlölködő káröröm villant ki.

- Az ő útjai kifürkészhetetlenek. Senkinek sem adja azt, amire szerelmes asszony áhítozik.

- Ó, én súlyosan megátkozott, szerencsétlen meddő!

Aztán görcsös fájdalmak között fetrengett az ágyán.

- Ó, az a boroszlói boszorkány! - nyögte gyűlölettel. - Ő az oka az én gyötrelmes magtalanságomnak. Ő átkozott engem erre a mártíromságra. És mennyit kell szenvednem... s az isteni áldás reménysége sem enyhíti kínjaimat. Óh, Szent Szűz, boldog Anya, verd meg azt az ördögökkel ölelkező, bűbájos, mérges leheletű boroszlói boszorkányt! Vagy add az én kezembe, égi Madonna. Kitépetem a mellét, felvágatom a hasát, fáklyával pörkölöm az egész becstelen, céda, termékeny testét a nyomorultnak...

A királyné sírt és fogait csikorgatta fájdalmában.

Másnap már unalommal és megvetéssel fogadta Miklós udvarlását.

Harmadnap bekívánkozott Pécsre.

Gyaloghintón vitték a püspöki város falai alá.

- A püspök úrhoz? - kérdezte tőle Miklós.

- Nem. A karmeliták zárdájába.

Miklós dühöngött.

Hiába magyarázta neki Giustignan, hogy a királynők szerelme nyári zápor, amely égzengéssel, mennydörgéssel kezdődik, hirtelen nekiered, nagy, szivárványos, zuhanyos cseppekben szakad a gyanútlan mezei virágokra.

- Amilyen zuhatagos, fergeteges a felhőszakadás, éppen olyan gyorsan kiderül az ég...

- Kiderül? - ordította Miklós, mint egy leütött fiatal bika. - Nekem beborult az ég, és belém ütött az Úristen kénköves villáma!

Az olasz megvetően legyintett:

- Akkor derül ki a bölcs ember lelke, amikor vége szakad a szenvedélynek. Csakhogy te, Miklós, túlságosan fiatal vagy még a szerelemre. Te nagyon is komolyan veszed még a csókot. Hej, hej... pedig nem komoly ám az asszonyok szerelme. Majd rájössz magad is. Aztán meg - tette hozzá suttogó biztatással - még visszahívhat téged.

Miklós vadul rázta fejét.

- A nápolyi bestia? Hát azt hiszed, visszamennék a fajtalan ölébe pityeregni?

- Vissza - felelt mély meggyőződéssel az olasz. - Az asszony parancsol, a férfi engedelmeskedik.

A fiatal gróf nem is hallotta Giustignan gúnyolódását. Dúlt-fúlt, dühöngött, és egyre azt ordította fájdalmában:

- Engem ugyan hívhat... Gyűlölöm, undorodom tőle!

És majd megszakadt a szíve keserves erőlködésében. Soha még ilyen gyötrő vággyal nem sóvárgott a nápolyi asszony ölelése után.

Giustignan is megsajnálta.


A karmeliták zárdájában éjjel-nappal imádkozott. Ernuszt Kelemennek, a gazdag pécsi püspöknek várába, amely fejedelmi fénnyel várta, be sem tette a lábát.

Miklós kétségbeesett izgalommal strázsált napokon keresztül a zárda kapuja előtt.

- Úristen, mit tettél te velem és a szerelmemmel?

Gyötrő sejtelmei voltak.

Egy nap futár kereste Budáról. A felség parancsát hozta, hogy azonnal induljon, és lóhalálban keresse fel a királyt.

- Hát ez meg micsoda ördögök praktikája? - bődült el szerelmes felháborodásában, és berontott a karmeliták zárdájába.

Beatrixhoz rohant.

- Madonna, mit tegyek?

A királyné hidegen válaszolt:

- A király parancsa szent...

- De a király azt akarja, hogy térjek vissza menyasszonyomhoz.

- Ez a becsület - felelt ridegen a királyné.

- Tréfálsz? - ijedezett Miklós.

A királyné hátat fordított, s a fiatal főurat ott hagyta szó nélkül, tekintet nélkül, mint egy kolduló barátot vagy megvert rabszolgát.

Csáky agyát elborította a vér.

Hát ez is lehetséges? - gondolta magában tébolyultan, és felugrott, megrázta öklét, és felhördült fájdalmában. Most egy pillanatra kitört belőle trencséni Csák Máté és dacos, dölyfös, dühöngő őseinek indulata.

- Nem megyek Budára! Nem veszem el Kisfaludy Zsófiát!... - kiabálta eszeveszett dühvel.

Beatrix a nyár végén hagyta el a szép, csendes, előkelő dunántúli püspökvárost, ahol nemrég a szerencsétlen végű Janus Pannonius írta distichonjait. Huszonnégy ló vontatta visszafelé a Bucentaurust, s akkor már nem volt vele új főkamarása, az ő külön vértes lovascsapatának ifjú kapitánya, Csáky.

Ahogy visszagondolt erre a harminc elmúlt napra, szája megvonaglott, és halálos unalomban biggyesztette le az ajkát.

- Ez is, mint a többi - panaszkodott Antonetta salernói grófnénak.

Először úgy rendelkezett, hogy Óbudán kiszáll, és a királynék várában tölt néhány napi pihenőt. A kikötőben a daliás palotagróf, Monelli Bernát csónakon elébe ment Beatrix hajójának.

Monelli harminchét éves, gyönyörű szál cortegiano volt, azelőtt futár a ferrarai udvarnál, valamikor diák a páduai egyetemen. Egy tönkrement lombardiai nobile gyermeke, semmihez sem értett, semmit sem tanult meg alaposan, csak az asszonyi szívek és a hódítás titkát. Pompásan táncolt, ügyesen verte a lantot, lovagolni is csinosan tudott, de legjobban tudott epedően nézni a nők szemébe, szerelmesen suttogni rózsaszínű parányi fülekbe, és könnyezni, sírni, csuklani, szepegni, sóhajtozni és zokogni a szerelem önkívületében. Ennyi elég volt, hogy ezelőtt öt esztendővel Beatrix kinevezte a diósgyőri királynéi vár ispánjává, majd megtegye a máramarosi gazdag sóbányák kamaragrófjának, amelyből fejedelmi fényűzéssel élt meg a lombardiai Crema városkában egykor mezítláb szaladgáló félbenmaradt diák. Mint kamaragróf Óbudán lakott pompa, fény és hatalom közepette a nagyszerűen megújított márványos, aranyos, freskós rezidenciában.

A királyné azt hitte, hogy néhány napig Óbudán vigasztalja magát a Csáky Miklós szerelméből való kiábrándulásban. Ahogy Monelli szép, ábrándos szemébe belenézett, öröm és vágy helyett csendes unalmat, majd leküzdhetetlen csömört érzett a maga lelkében.

- Nem szállok ki Óbudán - szólt oda kurtán és türelmetlenül. - Felmegyek Budára.

A palotagróf valójában örült ennek az elhatározásnak, mert éppen most kezdett új viszonyt egy óbudai német polgár ártatlan, kék szemű, szőke gyermekével. Szíve egészen tele volt az új szerelem ingerével, és a királynét kövérnek, fonnyadtnak és megöregedettnek találta, ahogy végigmérte képmutatóan epedő tekintetével.

- Felséges madonna... csak egyetlen napot kérünk királynői kegyelmétől... - csengett az óbudai prépost, Mátyás rokona, és könyörögve kérték a kiszállásra a káptalan tagjai, a főiskola tanárai, az apácakolostor főnöknője.

Beatrix már-már elhatározta, hogy megnézi palotájának építkezését és meglátogatja kedves apácáit. Rápillantott Monellire. Az olasz szeméből bárgyú szerelemmel szivárgott két nehéz, férfiatlan könnycsepp.

Beatrix úgy megundorodott régi kedvencétől, hogy azonnal indulást parancsolt.

- Budára sem megyek. Egyenesen tovább Visegrádra, nem, Komáromba, nem... nem, Pozsonyban akarok kiszállni... - rendelkezett dühös, felháborodott szégyenkezéssel, csömörrel telt izgalommal.

Legjobban szerette volna, ha puha, de erős kis öklével arcába sújthat a kamaragrófnak.

- Undorodom a szerelmes szemektől, utálom a férfiakat - súgta Antonetta fülébe, majdnem sírva a felindulástól.

A grófné alig észrevehetően elmosolyodott.

Pozsonyban csakugyan megpihent. Az első két nap ki sem mozdult palotájából, levelet írt nővérének, Eleonora ferrarai hercegnőnek. A levélben Hyppolit jövetelét sürgette esdeklő szóval, rábeszéléssel, fenyegetéssel és követelődzéssel. Leírta, hogy mennyi fáradságába került, amíg felséges férjét, a királyt rábírta, az országnagyokat rákényszerítette a kisfiú elfogadására. Ha késlekedik most, minden fáradsága veszendőbe megy; pedig én - írta - nem tudok anélkül élni, hogy a kis gyermeket szívemre szorítsam, és anyja helyett anyja legyek neki. Aztán megköszönte a kis herceg arcképét, amelyet Valentini Caesar hozott magával.

- Mindennap előveszem a gyönyörű gyermek képmását, és kimondhatatlan örömet és boldogságot érzek, ha elképzelem, hogy nemsokára itt lesz és velem játszadozik az asszonyok termében. Gondolatban már egyszer keblemre öleltem az én drága fiacskámat, és őfelsége Mátyás király is egy óra hosszat gyönyörködött az ő bájos vonásaiban. Össze is csókolta, aztán továbbadva a jelenlevő főuraknak és nemeseknek, azok kézről kézre adták, és végigcsókolta a képet az egész magyar udvar. Főméltóságú hercegasszony és különösen tisztelt nővérünk, könyörüljön meg rajtunk, és küldje minél előbb a kis herceget. Legjobb volna, ha hajón küldené, de ha szárazon jön, az is jó, csak néhány nappal előbb futár jöjjön előtte, hogy fogadásáról méltóképpen gondoskodhassunk. Úgy hallom, hogy a kis herceg főpapi kinevezésének megerősítését a pápánál Rangoni Gábor bíboros, egri püspök késlelteti. Ez a gyalázatos ember dacolni mer a mi akaratunkkal. Könyörgök a főméltóságú hercegnek, szeretett Ercole sógornak, vesse a saját személyét latba, hogy őszentségénél a bíboros befolyását ellensúlyozza. Ha pedig ez nem volna elegendő, úgy hallom Rangoni Gábor sokat betegeskedik, talán csak akad egy jószívű és ügyes orvos, aki kigyógyítja őt az ellenünk való szegülés betegségéből.

Beatrix egy pillanatig sem érzett volna borzadást vagy lelkiismeret-furdalást, hogy eltétesse láb alól az ellenszenves bíborost, csak hogy minél előbb keblére szoríthassa várva várt kis fiacskáját, aki olyan szép, mint egy virág, s olyan kedves, mint az ég angyalkái.

Harmadnap elhagyta palotáját, és bejárta a várost. Meglátogatta az előkelő polgárasszonyokat, órákig ott maradt, ahol szép gyermeket talált. Játszott vele, mintha maga is gyermek vagy a csöppségek édesanyja volna. Úgy látszik, most minden érzelmessége, gyengédsége és kedvtelése a gyermekek felé fordult.

Mátyás is hallotta új szeszélyét a királynénak. Alkalmasnak találta a pillanatot, hogy megszerettesse a tizennégy éves Corvin János herceget, a maga életének legszebb reménységét, örömét és elégtételét.

De Beatrix éktelen haragra gerjedt, amikor Ugoletti Tádé kíséretében a herceg Pozsonyba érkezett.

Még a lóról sem engedte leszállni. A hercegnek és kíséretének meg kellett fordulnia, s azon porosan, fáradtan és aléltan a hőségtől - vissza kellett lovagolnia Budára.

Ugoletti Tádé vércsearcán még a rendesnél is több ránc futott össze fölháborodásában.

- Nem Budára megyünk, hanem a király táborába - mondta elkeseredve, és Ausztria felé vette útját, ahol Mátyás hadakozott.

Beatrix megrémült, és ő is felkészült az útra.

Két nappal később már ott volt az ausztriai Németújhely előtt, Mátyás táborában.

 

XI

- Nem háború ez, hanem lakodalmas menet - mondták álmélkodva a magyar urak, akik nem tartották helyénvalónak, hogy Beatrix a táborba jött s magával hozta udvarát.

- Nem jó, ha az ember szabadjára engedi a férfiakat - enyelgett Beatrix a királlyal, és Mátyás szerelmes szívének jólesett ez a képmutató féltékenykedés. Ezért elnézte, hogy Beatrix jelen volt a városok ostrománál, jó messziről nézve a véres színielőadást.

- Ágyúk és kőhajító fegyvergépek, nyerítő mének és sebesült harcosok között kifestett dámák, szerelmi szolgálatokra kész szőke hajú apródok, komornák, szobaleányok, felolvasók, bohócok és éhenkórász olasz gavallérok, selyem- és brokátruhák, álarcok és női illatszeres edények, hordozható fürdőkádak és... az isten verje meg ezt az újmódi szokást - káromkodott Szapolyai István, aki már két esztendő óta sikertelenül ostromolta az osztrák erősséget -, háborút viselni nem lehet farsangi dínomdánom között.

A királynak más volt a véleménye.

- Nem a fürdőkádak és farsangi álarcok körül van a hiba, főkapitány uram. Az ostrom vezetésében vannak hiányosságok. A sáncokat és tornyokat egymástól és a várostól túlságosan nagy távolságra emelték nagyuramék. Tán csak nem attól félnek kigyelmetek, hogy a németújhelyieknek is kedvük támad visszalövöldözni?

Aztán megmagyarázta, hogy ilyen távolságban megoszlik a sereg, az őrségnek ellenben könnyű kirohanásokat tenni és élelmiszert szállítani.

- Ide majd csak az én messzehordó öreg ágyúmat - a vargamozsarat - helyezzük el tekintély és ijesztés okából.

Mátyásnak olyan ágyúi voltak, amelyeket nyolcvan ló alig tudott kimozdítani a helyükből.

- Valamivel előbbre toljuk a bombardákat, amelyeket nem kell lekapcsolni kerekeikről. Ötvenfontos köveket lőhettek belőle, főkapitány uram.

Aztán lehetőleg szorosra vonta az ostromövet. Tizennyolcezer lépés hosszúságban árkot ásatott a város körül, és az árkokra földhányások és mellvédek mögé állította a cerbottana nevű nagy, hosszú ágyúkat s a kétkerekű szekereket, amelyek mindegyike negyvennégy kőgolyót rejtett magában a mozsarak számára. Ezenkívül ideszállíttatta a huszonöt fontos golyóra való bombardákat, a tüzes köveket vető hadigépeket, gyújtó- és tűzhányószerszámait, amelyek közül nem egyet maga eszelt ki, és saját felügyelete alatt öntetett Budán és a bányavárosokban. Nem vetette meg Mátyás a régi alkalmatosságokat, a ballistákat, faltörő kosokat, parittyagépeket sem, amelyek négyszáz ölnyire is elröpítették a követ.

- Ebből is kapnak egy kis kóstolót a németújhelyiek - rendelkezett kedélyesen.

- Így már aztán vígan megy az ostrom - hízelgett dohogva, elrejtett bosszúsággal a főkapitány. - Szép asszony és vargamozsár, felséges uram, ezt mi, alattvalók nem csinálhatjuk saját szakállunkra!

- A legmesszebb hordó ágyúra még nem is gondolt kigyelmed.

- A vargamozsár a legnagyobb.

- A leghosszabb bombardánál is messzebb talál az arany. Ennek van a legcsendesebb szava és a legbiztosabb találata. Ez a leggyilkosabb fegyver.

És titkon összeköttetésbe lépett néhány elégületlen polgárral... A többit elvégezte az arany.

Az ostrom alatt jelentették, hogy követek jöttek Törökországból.

- Vezessétek őket a királyné táborába.

A szultán követét elvezették a királyné elé. A jámbor bég szeme-szája elállott a csodálkozástól. Hát itt asszony vezeti a tárgyalásokat? Előtte állott a bíbor bársonyban vakító, fehér bőrű, prémekbe burkolt, villogó szemű, szőke hajú asszony.

- Milyen szemérmetlenség - szégyenkezett a bég, és lesütötte szemét. Úgy érezte, mintha mezítelen asszonyt látna maga előtt.

A királyné körül selyemben, hermelinben és aranyszövetben cifrálkodó udvarhölgyek. Minden hölgy uszályát szőke, festett hajú, kurta mentéjű, feszes nadrágú, piros cipős apród tartotta. A török azt hitte, hogy ezek a hárem eunuchjai. Egy részük aranyláncot hordott, a fejükön pedig gyöngyös zsinórzatot. Selyemsátor borult a királyné kíséretére, és a sátorok körül máglyák égtek, melyek a decemberi levegőt átmelegítették. A máglyára jó szagú füveket hintettek, és az illatos füst megmámorosította az emberek szívét. Arany és drágakő ragyogott, az udvari zenészek halkan pengették a hárfát, a hölgyek mosolyogtak.

A bég bele akart fogni a dikcióba. De Galeotti Marzio, a királyné ceremóniamestere megakadályozta, és közölte vele, hogy ez csak a fogadás parádéja, csak bemutatkozás, a királyné udvariassága. A király az ostromló hadseregnél van a sáncárkok földhányásainál.

És a béget elcipelték a földi paradicsomból az ostromsáncok fenekére.

Ott fogadta őt a király. Durva vasvértben, porosan, sárosan, füstösen az árok partján. Ágyúk mellett, a legvadabb harci zajban, olyan helyen, ahol egyre-másra hullottak a golyók, rengett a föld, kavicsok ugráltak a lecsapó golyók nyomán, lovak nyerítettek és véresre marták szájukat a zablán félelmükben és száguldó harci vágyuk tombolásában.

A király maga is serényen dolgozott, mérte a távolságot, kőgolyókat válogatott, megigazította a gépeket, parancsokat adott, vezényelt, biztatott, dicsérte az ügyes tiszteket, káromkodott, ha eltévesztették a célt.

A pokol zsivajában majd megsiketült a szultán követe. Szíve még fel sem ocsúdott a királyné s az udvarhölgyek szépsége által okozott kábulatból, az illatok, színek és ragyogások szédületéből, s itt, a sáros, piszkos, lőportól büdös árokban, golyók és parittyakövek záporában, minden pillanatban halálos veszedelemtől rémüldözve, nem akarta elhinni, hogy a felséges úr az, aki talpig ott áll előtte az elfoglalt ember bosszús türelmetlenségével.

- A császár üdvözöl... a császár üdvözöl - hebegte kínos elfogultsággal, és térdei reszkettek a félelemtől. - A császár üdvözöl... - dadogta kétségbeesve harmadszor is. Aztán arcra vetette magát, és mukkanni sem tudott kínos vergődésében.

A király parancsot adott, hogy vezessék vissza a királyné sátorvárosában elkészített szállására.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap rendes kihallgatáson fogadta a követet, és gazdagon megajándékozta. Küldetése felől azonban nem kérdezősködött.

- Eredj vissza, fiam, s mondd meg a császárodnak, hogy máskor olyan követet küldjön személyünkhöz, aki tud beszélni golyók és szép asszonyok közt is.

A király mellett álló Bakócz Tamás esze megállt a felséges úr diplomáciai ravaszságán. Nagyon jól tudta, hogy miről hoz üzenetet a török szultán követsége. Dsem herceg dolgáról volna szó, de Mátyás még nem látta elérkezettnek az időt, hogy erről nyilatkozzék, még nem volt készen a császárral és Velencével. Még nem tudta, hadat izen-e, vagy szövetséget köt a törökök császárjával.

Az ostrom alatt egymást érték a külföldi követségek. A török után egy ifjú, hírneves olasz költőt vezettek a hadviselő imperátor elé. Mátyás megbecsülte a humanistát, saját legkitűnőbb emberei között fogadta. Főpapok, kancelláriai jegyzők, könyvtárnokok és művészek koszorújával vette magát körül, mintha budai várának békés könyvesházában volna. Sátora körül komor székely íjászok álltak testőrséget, künn az ostrom csendesen folyt tovább, néha eldördült egy ágyú, fenyegetés- és emlékeztetésképpen a németújhelyiek számára.

De Dionyssiis Cynthius Ferencnek hívták a követet.

- Anconából jövünk - jelentette a költő. - Polgártársaim eddig a pápa őszentsége fennhatósága alatt éltek hűségben és súlyos áldozatok teljesítésében. Kereskedünk, és a világot járva a kereszténység és a tudományok fáklyáját hordozzuk távoli népek között. Ezért Velence, a gőgös és hűtelen köztársaság évtizedek óta kegyetlenül üldözi városunkat.

- Ismerem Velencét - jegyezte meg röviden a király. - Hetyke, hazug és szemtelen.

A költő mélyen meghajolt.

- A pápa őszentsége nem elég erős, hogy a velenceiek és a törökök fenyegető veszedelme ellen megvédelmezzen.

- Tudom - bólintott a király. - Fellázadtatok?

- Nem, felséges uram. Tavaly ugyan egy elszánt és hatalmas condottiere, Boccoline de Guzzino már kitűzte a lobogót Ancona várára, és a török császárt hívta segítségül a pápa őszentsége ellen.

A király büszkén bólintott.

- Tudom. Akkor én mentettem meg ettől a szégyentől a szentatyát. Őszentsége az én segítségemet kérte Boccolino ellen. Megígértem neki. Ettől úgy megijedt a török, hogy nyomban elállott támadó szándékától.

A költő földig hajolt, és szétterjesztett karjával jelezte hálás hódolatát.

- Boccolino pedig elmenekült.

- Igen. De most úgy látják polgártársaim, hogy a pápától egy nagyobb hatalmassághoz kell fellebbezniük. Minden olasz ember emlékszik még arra, hogy mikor II. Mohammed hajóhada Otranto városát ostromolta, hiába igyekezett azt megvédeni Alphonso nápolyi trónörökös. Egész Itália remegett a félelemtől, a pápa már menekülni készült Rómából - felséged hatszáz embere felszabadította a szorongatott várost.

- Úgy van - jegyezte meg Mátyás. - Az én Magyar Balázsom, az én kapitányaim és az én katonáim verekedni, sebet adni, vérrel verejtékezni és meghalni is tudnak a háborúban. Ezt nem tudjátok ti, olaszok, akik a háborút sakkjátéknak nézitek, és irtóztok a vértől. Csak két katona van a világon: a török meg a magyar.

- Ezért jöttünk hozzád, hatalmas Augustus. Minket nem véd meg senki sem, ha ki nem nyújtod felénk a te rettenthetetlen kardodat. A szenátus tehát kéri felségedet, vállalja felettünk a fennhatóságot.

Mátyásnak felcsillant a szeme. Ez az Ancona éppen jókor ajánlkozik. Kis város, de Velence gyűlöli. A pápa féltékeny rá, és a török tudja, hogy az első lépést itt kell megtenni, ha partra akarja szállítani janicsárjait. És végül is olasz terület: egy talpalatnyi föld, ahol a lábát megvetheti. Pápa, Velence, Bajazed: mind a három felszisszen, ha meglátja Ancona ormán a hollós címert és a magyar zászlót; ez az Ancona megérdemli, hogy foglalkozzék vele.

- Majd meggondoljuk, hogy hűségeskütöket elfogadjuk-e - adta meg a választ a humanistának. - Egyelőre azt szeretném, ha verseidből olvasnál fel valamit a magunk gyönyörködésére.

Cynthius de Dionysiis arca kigyulladt, és tüzes lelkesedéssel olvasta fel verseit a királynak.


Délután magához rendelte Dóczi Orbán püspököt, a kincstár grófját; a kincstartó piros, szellemes, mozgékony arca, értelmes, szúró és kegyetlen tekintete olyan lehangoltan, szomorúan és aggodalmasan meredt a király szemébe, hogy Mátyás elmosolyodott.

- Nincs pénzed, fiam? - kérdezte tőle kedélyesen.

- A kincstár üres - sóhajtott a püspök, aki a legügyesebb velencei bankárt felülmúlta pénzügyi műveleteinek merészségével és ötletességével. Egész lénye csupa erő, okosság és számítás volt. Az egyetlen ember Mátyás környezetében, aki sohasem ütközött meg a király féktelen pazarlásán. A király azt mondta neki: sohase azon törd, fiam, a fejedet, hogy miként csökkenthetnéd a kiadásokat, hanem hogy mi módon szaporíthatod a bevételeket. A kincstartó szó szerint megfogadta az imperátori parancsot, és a fekete seregnek éppoly egykedvűen osztotta ki a százezreket, mint az olasz könyvkereskedőknek, művészeknek és másolóknak az ezernyi aranymárkát. Mátyás tudta, hogy a püspök sokszor inkább a maga szakállára csinál adósságot, csak hogy urának minden szeszélyét ki tudja elégíteni. Tudta, hogy munkabírása és szorgalmaskodó kedve határtalan, és annyit serénykedik, mintha az egész ország helyett akarna és tudna dolgozni - azért el is halmozta őt szeretetével és adományaival. Örökös kincstartójává, előbb győri, majd egri püspökké nevezte ki, most pedig a császár és a pápa akarata ellenére neki adományozta a bécsi püspökséget. Most is tudta, hogy Dóczi Orbán előteremti a pénzt az ausztriai hadjáratra. Ezért csak enyelgett királyi jókedvében.

- Megszorítjuk a sóbányákat.

- Az idén már száznegyvenezer aranyat ástunk ki belőlük.

- Hát az aranybányák? A pénzverő- és bányakamarák?

- Engedelmével jelentenem kell Felségednek, hogy a bányák és az erdélyi pénzverőkamarák jövedelméből az idén már háromszázezer aranyforintot előre elköltöttünk.

- Kicsoda költötte el? - rivallt rá a király.

- Őfelsége a királyné - felelt ijedten a püspök.

Mátyás arca kiderült. Szinte bocsánatkérőleg mosolygott, és megveregette a kincstartó vállát.

- Helyesen tettétek, fiam. Remélem azonban, a harmincadot nem bántottátok.

- A harmincad jövedelmét a palota berendezése, Verrocchio szobrai és Benedetto bútorai emésztették fel.

- No, ez a pénz csakugyan a legjobb helyre került.

- A koronajavakból ötvenezer forint volt a jövedelem, ebből tízet Attavanti könyveiért adtunk, negyvenet a királyné őfelsége osztogatott szét.

Mátyás helyeslőleg bólintott.

- Hogy folynak az adók?

- A királyi kincstári adó és a subsidium, amellyel a nemesek a hadviselés alól váltják meg magukat, háromszázezer aranyforintot jövedelmezett. A magyar országgyűlés minden jobbágykapura egy aranyforintot szavazott meg, ami kitesz félmilliót.

- Ez összesen nyolcszázezer. Hiszen akkor bőviben van pénzünk!

A kincstartó szelíden rázta a fejét:

- Felséged dicső hadserege rég megette már az adókat is.

Mátyás türelmetlenkedni kezdett:

- Látom, Orbán fiam, hogy bosszantani akarsz. Zsugori vagy, gyáva és rövidlátó, lustán és félénken szeded be az adókat. Kíméled a rendeket és a parasztokat. Ki látta azt, hogy valahol portánként fizessék az adót? Ezentúl kéményenként fogod beszedni.

A püspök reménytelenül legyintett:

- Már régen nem is kéményenként, hanem személyenként veszem az aranyakat. Ez is éppen háromszorosan annyi, mint amennyit a rendek megszavaztak. Már azért is keményen zúgolódnak.

- Zúgolódni szabad. Mondd meg nekik, hogy nekem félmilliót jövedelmeznek atyámtól örökölt birtokaim, és ebből éppen félmilliót áldozok az ország megvédésére, a magyar becsületre - én fizetem a legnagyobb adót. Szorítsd meg a városokat és elsősorban Bécset, nem azért fordítottam az ausztriai hadjáratra annyi töméntelen pénzt és véráldozatot. Mennyit fizet Bécs?

- Húszezer magyar forintot.

- Morvaország és Szilézia?

- Negyvenezret.

- Boroszló?

- Tizenkettőt, felség.

- Ezeket az összegeket felemeled a duplájára. És behajtod könyörtelenül.

- És ha nem adják?

- Akkor fegyverrel csikarod ki tőlük. Nem akarok Frigyes sorsára jutni, nekem pénz kell, nem pedig újévi ajándék. Ezenkívül - tette hozzá hirtelen felcsillámló szemmel - Velencét és Rómát is megszorongatod. Megírod nekik, hogy kolduló barátok prédikációival, pápai bullákkal, örök üdvösséget ígérő búcsúengedélyekkel nem lehet a török ellen megvédeni a kereszténységet. A pápa őszentsége még mindig adós a megígért négyszázezer arany háborús segítséggel.

A püspök megvárta, míg Mátyás magától lecsillapodik és kifárad a méltatlankodásban. Aztán alázatosan meghajolt, és előadta legújabb tervét a háborús költségek előteremtésére.

- Meg kell tiltanunk, hogy felséged tartományaiból bárki fia is szarvasmarhát vihessen ki Németország és Itália felé. Ez idő alatt felséged felesleges csordáit fogjuk elhajtani és áruba bocsátani Velencének. Kemény és önkényes eljárás ez nagyon, de e nehéz viszonyok között másként nem cselekedhetünk.

Mátyás egy pillanatig elgondolkodott.

- Orbán fiam, te marhakereskedőt csinálsz belőlem, de tedd, amit jónak látsz. Egy a fontos: mához hat hónapra egész Ausztria a kezem között legyen. Erre az utolsó aranyat és az utolsó szem gabonát is felhajszolod birodalmamban.

- De ez sok időbe telik - aggodalmaskodott a kincstárnok.

- Akkor előleget veszünk. Rendeld fel hozzám a zsidók elöljáróját. Nálam úgy élnek ezek a pénzzel bélelt nyavalyás uzsorások, mint a hercegek. Nálam nincs inkvizíció, az én városaimban még sárga foltot sem viselnek a nyomorultak, járhatnak, kelhetnek, kereskedhetnek, uzsoráskodhatnak, véröket nem ontják, nyúljanak hát be feneketlen pénzeszsákjukba, s kifogyhatatlan olajos korsóikból csurgassanak valamit az én üres tarisznyámba. Különben - tette hozzá őszinte megbékéléssel - szeretem is ezeket az ügyes, okos és törhetetlen kedélyű, élelmes fickókat. Mondd meg nekik, hogy megvédem őket a budai németek és olaszok hitvány erőszakoskodásaitól. Szeretem őket, és sokra becsülöm spanyol és arab tudósaikat, s magam is szeretném megismerni kabalista bölcsészetüket, amelyről olyan sok érdekeset hallottam Galeottitól.

A kincstartó apró, szúrós szeme felcsillant, boldogan mosolygott, s fülében elbájoló muzsikája csengett már a zsidó erszényekből ömlő jó magyar és olasz aranyaknak. Úgy dörzsölte kezét, mint a legsóvárabb pénzváltó üzér a budai olasz utca bankárboltjaiban. Valósággal élvezte a pénzszerzés és költekezés, a zsugoriság s a pazarlás, a gazdagság és hatalom nagyszerű kéjét.

Mátyás pedig, még aznap este hordozható könyvtárából kikerestette magának Dantét, és felolvastatta a Pokol harmadik énekét. Éjfél felé magához rendelte Galeottit, és levelet íratott vele Ercole ferrarai hercegnek: küldené el neki a mantuai bíbornok kámea- és éremgyűjteményének katalógusát.

- Semmire sem vágyom oly égő sóvárgással, mint néhányra e semmiségek közül - esdekelt szinte nőies makacssággal.

Aztán Bakócz Tamást verette fel legmélyebb álmából, és tollba mondta az elküldendő diplomáciai jegyzékek tartalmát.


Másnap Bakócz sápadtan, holtra fáradtan tért a kancellária számára felütött vászonsátorba. Az ő erős parasztszervezete is kimerült az éjjeli munka fáradalmaiban. A sátorban Fontana Ferenc vékony, borotvált gúnyos arca bukkant ki az oklevelek közül.

- Jó reggelt magnificentiádnak - köszönt neki az alkancellár.

- Jó reggelt, monsignore - udvariaskodott az olasz. - Hogy telt el az éjszaka? Mit álmodott, illustrissime?

Az alkancellár bosszúsan dörmögött.

- Egész éjjel leveleket diktált őfelsége. Tíz levelet kell megfogalmaznom holnap délutánig.

- Elfogadta őfelsége Ancona védnökségét?

- Úgy tetszett őmagasságának. Elrendelte, hogy Cynthius de Dionysiis a magyar birodalom zászlaját vigye el Ancona városának. Felruházta a várost azzal a joggal, hogy grófi, lovagi és nemesi jogokat adományozzon, kikötvén, hogy az adománylevelek alá az ő külön e célra vésetett pecsétjét függessze.

- Ó, isteni Augustus! - lelkesedett az olasz. - Milyen vágás ez a római birodalom császárjának!

- Igen, eddig csak ő adományozott ilyen jogosítványokat. A költőt is megjutalmazta.

- Pénzzel?

- Buccari városával, mint ahogy előkelő követet megillet.

Az olasznak felcsillant a szeme.

- Nincs nála nagylelkűbb fejedelem a föld kerekségén.

És titokban egy virágzó, nagy, tengerparti városra gondolt, amelyet egykor majd neki ad a királyi nagylelkűség. Hogy gondolatait elrejtse, tovább dicsérte a királyt.

- Őfelsége fáradhatatlan a munkában.

- És csodálatos a természete. Itt az ostrom alatt, a pokoli zajban, ágyúdörgés mellett úgy tud dolgozni, mint egy csendes kolostori szoba magányában.

- Vasból van a szervezete. Én ismerem őt - ragyogott az olasz szeme, aki orvosa is volt a királynak, s a király megjavult egészségét a saját dicsőségére emlegette. - Nem vette észre, hogy milyen édesen tud szenderegni az ágyúdörgés és csatazaj zsivajában?

- De otthon, Budán vagy Bécsben a legnagyobb kényelem közepette sem tud elaludni, ha kamarásai a másik szobában suttognak vagy beszélgetnek.

- Ez a királyok sorsa - nevetett Fontana jelentőségteljesen. - Rájuk nézve nagyobb fontossága van a suttogásnak, mint az ágyúdörgésnek.

Bakócz úgy tett, mintha nem venné észre a vén diplomata epés célzásait.

- Emlékszem, amikor ezelőtt tíz évvel Szabács várát ostromolta, amikor a hajítógépekből szórt kövek döngették a falakat, a föld remegett és pokoli zsivajjal zajlott a tábor, őfelségét elnyomta az álom, ledőlt és úgy aludt, mint a tej.

- Mert az nem volt olyan veszedelmes, mint ha az előszobában kancellárok, követek és futárok összesúgnak. De mondja csak, illustrissime, miről diktált kegyelmednek az isteni Augustus?

- Egy óriási szövetség tervének körvonalai bontakoznak ki a szeme előtt Francia- és Spanyolország, Svájc, az olasz fejedelemségek, Velence, Oroszország és a perzsák bevonásával.

- A törökök ellen?

- Eh, először a német császár ellen, mint bölcsen tudja, illustrissime! A törököt csak egy olyan uralkodó űzheti ki Európából, aki korlátlanul uralkodik a Rajnától az Al-Dunáig. Aki a római császári koronát Ausztria, Csehország, Magyarország, Bosznia, Trieszt, Fiume, Raguza, Havasalföld koronájával tudja egyesíteni. Visszaállítani és egyesíteni Nagy Lajos és Zsigmond birodalmát: ehhez Mátyás keze, a fekete sereg, néhány ügyes házasság, a pápa és Itália szükséges, s ha ez megvan, akkor Bajazed szultán, aki Róma főtemplomában akarja harci paripáját megabrakoltatni, ész nélkül rohan Anatóliába!

Fontana csodálkozva nézett a lelkendezőre.

Június 29-én a császári kapitányok és a város tanácsának tagjai megjelentek Mátyás előtt, hogy a megadás felől tanácskozzanak. Fegyverszünetet kötöttek, két hétre szólót.

A fegyverszünet alatt Mátyás megvívta Schottwient és Mürzzuschlagot, és hatalmába kerítette a semmeringi utat. Augusztus 14-én ismét Németújhely alatt volt, és három nappal később bevonult az osztrák császár legfontosabb erősségébe.

Este volt. Mátyás Frigyes császár várában a fegyverterem ablakmélyedésében állott, és kinézett az ablakon. A lila színű nap lemenő sugaraiba, mint valami aureolába merült izmos, alacsony, vaserős termetével, vállára omló aranybarna hajával, éles, komor, nemesen vágott profiljával, diadalmas királyi orrával, legörbülő szája széle gúnyos mosolygásával nem is embernek, hanem faragott bálványnak látszott a magyarok királya. Nézett mozdulatlanul, messze, messze, jövendő birodalmai óriás határai felé, leigazolt népek, királyi bíborban hajlongó, engedelmes cselédek, feketén ragyogó hadseregek, szürke várak, városok, paloták, hidak, templomok, szobrok, kertek és ligetek felé, sürgő-forgó, világot járó, aranyat ontó hajók s mindezeken lengő diadalmas magyar Corvin-címeres lobogók után... ő, az egyedül való árva Hunyad megyei harcos, a királyok és császárok feje fölé nőtt, Volga menti lovasok fogadott fia, imádott édesapja, hadura, félistene, ő a legárvább, legegyedülvalóbb, a legerősebb: az egyetlen király.

 

XII

Miklós nem ment fel Budára, összegyűjtötte néhány hű emberét, lóra kapott és elvágtatott Pécsváradra.

Otthon, a Csáky-pusztán rohamos sietséggel fogott a kastély megerősítéséhez. Azt hitte, hogy a király engedetlenség és felségsértés miatt perbe fogja vagy elfogatja.

- Idejöjjön a főispán vagy az országbíró személynöke! - fenyegetődzött a sehol sem mutatkozó ellenség felé. - Élve innen ki nem visznek, esküszöm a Madonnára!

És ásatta az árkokat, javíttatta a falakat, toborozta a vitézeket; jobbágyait felfegyverezte, Pécsről ágyút és lőszert csempészett, szövetséget kötött a szomszéd nemesekkel, a Kápolnay, Semennyey, Óvári és Dobokay családokkal... Fellázította a pécsváradi apátság papjait az olasz uralom ellen, a püspöki uradalmak cselédeit és várvitézeit Ernuszt Zsigmond ellen, akiről kiderítette, hogy apja kikeresztelkedett zsidó volt, s ő maga is inkább uzsorás, bankár, borkereskedő és üzér, mint Krisztus szolgája és a hívek atyja... Eszeveszetten sürgött-forgott, agitált, dolgozott, lazított és rendezkedett, hogy szégyenben vonagló szívét elhallgattassa, és ne érjen rá gondolkodni.

A királyné már régen visszatért, a király nem ismételte meg parancsait, a főispán meg sem moccant, az országbíró táborba szállt, a püspök Mátyás ügyeiben szorgoskodott, ellenség sehol sem mutatkozott - Csáky Miklós is belefáradt a haragjába. Egyszerre abbahagyott mindent. Vitézeit szélnek eresztette, az erődítéseket, ahol azok a vár perspektíváját elvették, lerontatta. El-elkóborolt a sötét erdőkbe vágott mély úton, és bevette magát a titokzatos, mindig morajló erdőbe, ahol a sötétség majdnem éjszakai volt.

A nap csak a fák reszkető csúcsait világította meg, s alul a mélyben egész világa zsongott az apró rovaroknak. Ezeket a kis állatokat szerette meg először az élőlények közül.

Bent a sűrűben nemes vadakat sejtett, kedve kerekedett a vadászatra.

Senkivel sem érintkezett, csak Giustignannal, aki kedvét lelte az elvadult, kalandos, szabad élet új szépségeiben. Korán beköszöntött az ősz, és a pihenésre térő természet mélabús bája eleinte tetszett a kalandornak.

Sokszor egész nap az országúton poroszkáltak. Az égen szürke, unalmas felhők lomha tömege vesztegelt. Szürke, ködös, nedves volt mindig a levegő, majdnem kézzel lehetett tapintani, és megköhögtette az ember tüdejét. Kimondhatatlan szomorú volt minden: az ég, a föld, a hegyeken kopasz, didergő ágakkal meredező erdő, az árok, amelyben jeges víz állott meg az olvadó hó nyomán.

Giustignan hamar megunta.

- Gyalázatos, barbár éghajlat, boszorkányok vidéke, jeges északi táj: pfuj, legszívesebben felkötném magamat az első jegenyefára.

Miklóst is lehangolta a szomorú, reménytelen, üres szürkeség.

Egyben volt erős és eltökélt: hogy egész életén át kerüli az udvart. De terveket szőni, életirányt megszabni, jövendőt megalapozni: erre még nem volt elég lelki nyugodalma. Még túlságosan sokat vesződött a jelennel.

Beatrixra csak dühvel és bosszúvággyal tudott rágondolni. Beszélni soha sem mert róla: szégyellte a fájdalmát. Giustignannak is megtiltotta, hogy kiejtse a királyné nevét. A kastélyban senki sem emlegette. Lassan-lassan valami mitologikus távolságba került a bíborban, aranyban és szépségben tündöklő vendég alakja. Suttogni is csak éjszakának idején mert róla egy-egy könnyelmű cseléd vagy egzaltált lelkű szerzetes a közeli zárdában. Hangosan beszélni róla: ehhez senkinek sem volt bátorsága. Mindenki félt, hogy Mátyás király fülébe megy a hír. Szörnyet hal, aki ezt Mátyásnak besúgja; az is, aki a titkot felfedezte; az is, aki először kicsúsztatta a fogai közül. És az is, aki részt vett benne, hacsak egy őrváltással is. Iszonyú sok vér folyna emiatt, és talán még Mátyás is elpusztulna bele. Ezért maradt örökre titok, és ezért volt olyan sok a titok Budavára körül. Csak Fodor István tudta, hogy Csáky Miklós a királyné szeszélye miatt hagyta el menyasszonyát, amivel Mátyás haragját, a Csáky- és Kisfaludy-családok dühös gyűlöletét, az egész főnemesség lesújtó ellenszenvét zúdította magára. Ha szerét tehette, futárral vagy utazó kereskedőkkel levelet küldött a pécsváradi remetének, vigasztaló szóval, mókás híradásokkal, múltat feledtető humanista elmélkedésekkel iparkodván szegény, beteg szívű barátját jókedvre deríteni. A királynéról is részletesen beszámolt egy-egy levelében. Tudta, hogy a szerelmében felháborodott embert ég, föld és pokol minden csodájánál jobban érdekli az ő utált szerelme tárgya.

"Kedves Barátom - írta többek közt az ifjú főpap -, a te pécsváradi remeteségedben el sem tudod képzelni, milyen káprázatos udvari élet van itt Bécsben, habár a legnagyobb olasz rezidenciákban, sőt a pápai udvarban is megfordultál. Mintha: egész Európa tekintete ide fordulna, mintha itt volna ennek az orbis terrarumnak a közepe, pompás sokadalma van itt a külföldi diplomatáknak, az állandóknak és a jövő-menőknek egyaránt. Ranzani püspök őmagnifitentiája, a Szentatya követe, már három esztendeje itt képviseli a legmagasabb kúriát. Ser Maffeo, a milánói követ tíz esztendeje élvezi a király nagyszerű vendégszeretetét. Már írta is haza, hogy belefáradt a pompa és az utazgatás fényes vesződségeibe: bőröndjei ronggyá szakadoztak a sok ki- és becsomagolástól. A velencei követ, Bollani doktor, most érkezett meg: egyszerűen elhűlt és megmerevedett az itt látott gazdagság láttára. A velenceiek mindent arannyal mérnek: a hatalmat, a becsületet, a szerelmet, még a mennyei üdvösséget is. Meg is jegyezte Bollani doktor őnagyméltósága:

- Akinek annyi ezüstje és aranya van, mint a magyarok királyának, annak mindig igaza van.

A nagy rendkívüli követségek egymást érik az udvarnál: tavaly tíz hatalmas küldöttséget számoltunk össze, az idén már eddig is itt járt a török császár követe, a jeruzsálemi pátriárka, mint a szíriai szultán küldöttje, a rác despotáé, Frigyes császáré, Miksa római királyé, György bajor hercegé, a milánói fejedelemé, az orosz nagyfejedelemé, olyan tarkabarka tömeg, amilyent Firenzében vagy Milánóban a farsangi felvonulásokban sem láttunk soha életünkben.

Csodálatos egy udvar ez, kedves jó Miklós pajtás! Itt a világ legkülönb emberei megfordulnak, de még nem akadt férfi, aki Mátyást, és nem volt nő, aki Beatrixot megközelítette volna erő és szépség, szellem és nagyság, báj és érdekesség dolgában. Innen van az, hogy itt minden férfi a királynéba és minden nő, a tizenhárom évestől a matrónáig, őfelsége a király úrba szerelmes.

Gyönyörű egy olympusi gyülekezet ez, annyi kétségtelen. Nincs város, nincs fejedelmi palota, nincsen királyi udvar, ahol a tudomány és a gyönyör, a szellem és a testi szépség, a pompa és az igazi biztos gazdagság ilyen tündérországot tudott volna teremteni - vagy mit is beszélek, az ördögbe is, mindig elfelejtem, hogy bizalmas és titkos levelet írok az én legkedvesebb cimborámnak. Bizony rothadt Sodoma és Gomorrha ez, különösen az olasz része, hogy verné meg őket az Isten, takarodnának már haza megtömött koldustarisznyájukkal.

Van is olyan sürgés-forgás, kavarodás, zűrzavar és drágaság, hogy a jámbor bécsieknek borsódzik a hátuk. Itt amúgy is szűken van az élelem - nem úgy, mint Budán -, a vendéglőkben minden hajmeresztő drága. Különösen roppant ára van a bornak, pedig ebből sok kell, mert egy jóravaló magyar torok megnedvesítésére legalábbis egy uncia szükséges. Az igaz, hogy a bécsiek szépen meg is gazdagodnak az udvar és a külföldi követségek rovására. Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel hasznosabb volna ránk, magyarokra nézve, ha az udvar Budán tartaná székhelyét, és a mi drága öreg várhegyünk és Pest látná hasznát a fejedelmi fényűzésnek. Árva Buda, boldog Bécs - gondolom magamban, de hiába, diva donna Beatrice így akarja.

A királyné - hogy visszatérjek a mi szépséges szomorú madonnánkra - most minden idejét unokaöccsével, Hyppolit herceg úr őfenségével, a gyermek érsekkel tölti. Az érsek angyali szép, lángeszű, fennkölt gondolkozású ifjú: méltó a hercegi bölcsőre, amelyben született, s az esztergomi egyházfejedelmi trónusra, amelybe Mátyás király bölcsessége beleültette. Érett elméje mindenkit bámulatba ejt, tapintatossága elbájol. Esztergom jogara nem kerülhetett volna jobb kezekbe - de az ördögbe, mit is beszélek én itt összevissza, mint egy megkergült humanista, aki üres tarisznyáját akarja aranyakkal megtölteni, már magam is megszoktam ezt a hazug, hízelgő és fellengző beszédet - hát ami igaz, az igaz, Hyppolit úrfi még csak nyolcesztendős kölyök, sem nem szép, sem nem csúnya, éppen olyan, mint egy királyi hercegecske. Tátva tartja a száját, minduntalan meg kell az orrát törülni, olyanokat kérdez, amire nem lehet felelni, sokszor sír, ha nem adnak neki elég picenumi fügét, legjobban fél a dajkájától, és legjobban szereti a játékszereit. Azt sem tudja, hogy mi fán terem az esztergomi érsekség.

A királyné ellenben halálra kínozza őt a szeretetével. Azazhogy csak kínozta eleinte. Most már inkább csak azért becézgeti, mert látja, hogy a magyar urak egytől egyig gyűlölik a türelmetlen, kényes, sokszor goromba kis olaszt. A Szapolyaiak, Báthoryak, sőt a király rokonai, a Gerébek agyát is elfutja a méreg, ha meglátják a királyfit játszó, elbizakodott kis fickót. Én azt hiszem, hogy az egész udvarban egyetlen ember szereti igazán és színlelés nélkül: a király. A felséges úr minden szeszélyét elnézi a kis hercegnek, és temérdek pénzt áldoz az udvarára. Esztergomban olyan palotát rendezett be neki, amilyen otthon Ferrarában bizonyára bátyjának, a trónörökösnek sincs. Csak én tudom, aki a királyné számadásait és adósságait ismerem, hogy ez nem az érsekség jövedelméből, hanem jórészt a király pénztárából telik. Félek, hogy a kis ferrarai jövevény nem jó szolgálatot tesz a királyné asszony népszerűségének."

Legutolsó levelében Fodor István ezeket írta a királynéról:

"Tudom, hogy tengernyi számmal vannak irigyeim, akik sajnálják tőlem azt, hogy a királyné őfelsége mellett töltöm napjaimat, élvezem az ő magas megelégedését, és innen egyenesen valamelyik egyházmegye püspöki székébe emelkedem. De haj, nem gondolják meg, hogy őfelsége alázatos szolgájának milyen terhes és gondokkal teli az ő élete. Nincsen éjjelem és nincsen nappalom, nincs hétköznapom, nincs ünnepem, szüntelen az ő akaratának pillanatról pillanatra változó szeszélye rángat ide-oda, le kell mondanom magamról, szent hivatásom gyakorlásáról, édesanyám, apám és testvéreim látásáról, hogy az ő kénye-kedve, derűje-borúja, jókedve-haragja után lóssak-fussak összeroskadásig. Mert leírhatatlan a felséges asszonynak mostanában való nagy nyugtalansága. Egész Bécs városa reszket az ő szeszélyeitől. Ma a Burgban lakik, másnap átviharzik a Cillyerhofba, aztán gondol egyet, és a Haasenhaus falai közt üti fel tanyáját. Ha egy ház megtetszik neki, a tulajdonosra küldi Camicia vagy Majano építészt, és alkudozik, kér, kunyorál és zsarolja a házigazdát. Mire létrejön az egyezség, elmegy a kedve a háztól, és Buda meg Visegrád vagy Pozsony után sóhajtozik. Erre megindulnak a futárok: viszik a leveleket, amelyeket éjjel írogatok, tízszer egymás után, mert a királyné mindig változtat rajtuk, és végül is az elsőt küldi el, amelyet legelébb kifogásolt. A levelek építkezéseket rendelnek el, szobrászoknak, festőknek, szőnyegszövőknek adnak megbízásokat. Kedves barátom, domine magister Niccolo, nem képzeled, hogy mily garmadáját kell összefirkálnom a leveleknek; a múlt héten Budára, Nagybányára, Körmöcre, Korponára írtam ötvösöknek, arany- és ezüstműveseknek; Flandriából egy nagy szőnyeghímzést rendeltem meg a trójai háború, Heléna és Párisz, Akhillész és Hektór történetével; Verrocchiónál egy elefántcsont házioltárt; Eleonora hercegasszonytól orgonát és olasz énekeseket kértem, s amikor ezek megérkeztek, a királyné kedve változott és a Csepel-szigetről felhozatta kobzos cigányzenekarát. Kassáról díszkocsit rendeltem, szövetet, prémet, vásznat kértem Brabantból, Lyonból, Krakkóból és Velencéből.

Ha valamire nem érkezik válasz, vagy nem küldik el a megrendelést, haragvása dühöngéssé fajul. Komornáit sanyargatja, lovait véresre nyargalja, vadászósolymának, ha ügyetlenkedik, kitekeri a nyakát. Kegyetlensége néha megborzongatja lelkemet. Nemrég hírét vette, hogy atyja legyőzte a nápolyi bárókat, akik összeesküdtek, és a pápával meg Velencével szövetkeztek ellene. Felolvastam neki a nápolyi udvar értesítését, amelyben hajmeresztő őszinteséggel kérkednek a lázadókon elkövetett kegyetlenkedésekkel. A bárók letették a hűségi esküt, de azért Ferrante király őfelsége elfogatta őket, s valamennyit, még előbbi kegyenceit is vérbíróság elé állította. Asszonyokat, gyermekeket börtönbe vetett a bosszúálló király, és atyákat, akik a vérpadon búcsúztak el fiaiktól, vad bikákkal hurcoltatott végig Nápoly utcáin, aztán holttestüket felnégyeltette. A királyné sírt és kacagott örömében, és azt mondta, hogy ő sok embert ismer Magyarországon, akivel hasonlóképpen kellene elbánni egy erőskezű uralkodónak. Ő nem sajnálna senkit, utálja az embereket, mindenki gonosz, csalfa, áruló és hazug az embereknek még a leheletük is. - Ha én nem fojtom beléjük a lelket - mondta elragadtatott, vérszomjas indulatban -, akkor ők ölnek meg engem. Csak önvédelem, ha orozva vagy nyíltan, méreggel vagy tőrrel elteszem őket láb alól, vagy nyílt piacon lekaszabolom őket, vagy agyonverem, mint a veszett kutyát, mert egyik ember született ellensége a másiknak. - Így beszél ez a gyermekarcú, mosolygó szemű, fehér fogú istennő, közben a könnyei potyognak, mert, úgy látszik, csak egyetlenegy ember okozza neki azt a szörnyű nyughatatlanságot, amely miatt gyilkolni vagy ölelni, sírni vagy kacagni, szilaj táncot járni vagy böjtben és bűnbánatban kéne szegénykének vezekelni szüntelen. És másnap csakugyan végigjárta a bécsi istápolyos házakat, ápolta a betegeket, a bukott leányok javítómenhelyén pénzt és kegyszereket, amulettokat és szentelt kereszteket osztogatott.

Így vonaglik a mi drága diva donna Beatricénk a fájdalom, az unalom, a tánc és böjt, az öröm és gyász hullámzó nyugtalanságában. Már kétszer kiutazott felséges férjéhez a táborba, rögtön visszajött, becsomagoltatott, és újra kiszedetett mindent a bőrládákból és terhes szekerekből. És eközben folyton a kis Estei Hyppolit herceg őfenségét emlegeti, úgy sóvárog utána, mint egy szerelmes a párja után. Ez egészen érthetetlen és megfejthetetlen, ez a szörnyű beteges epekedés. Ebben mindig egyforma, és még egyben, ami talán nem is csodálható: a király őfelsége fiát, a fenséges János herceget, annak édesanyját szüntelen egyforma szívvel gyűlöli és üldözi. Borbála asszonyt boszorkánynak tartja, és megkérdezte Tichtet János bécsi doktort, nem Borbála boszorkánysága-e az oka az ő magtalanságának. A bécsi tanár, aki csillagász és a szépművészetek magisztere, helyeselte ezt a feltevést, és egy egész sereg tudományos érvvel támogatta. Ezzel szemben Eleonora hercegasszony egy olasz orvost küldött Ferrarából, aki állítólag biztos szert tud a magtalanság ellen. Galeotti Marzio a saját feleségére hivatkozva, szintén biztos szert ajánlott a gyermekáldás megindítására, de szemtelen tréfájára a királyné saját felséges fehér kezével csapta be száját. Itt egyébként azt suttogják, hogy a királyné magtalanságának okát éppen az orvosokban kell keresni, akik egytől egyig Frigyes német császár zsoldjában állanak, akiknek érdeke, hogy felséges urunk, Mátyás imperátor és rex után törvényes trónörökös ne maradjon.

Így élünk mi itt Bécsben, drága jó Miklósom, ahogy itt leírtam, hosszan és unalmasan, de híjával minden túlzásnak és ferdítésnek. Tulajdonképpen azonban most következik levelem igazi célja és rendeltetése.

Látva a királyné mértéktelen nyugtalanságát, izgatott arcát, beesett szemeit, jó és rossz kedvének meglepő változásait, arra gondoltam, hogy ennek csak Erósz és Aphrodité lehet az okozója, meg az a belső küzdelem, amelyet a szerelmi bánat, a dac és a düh fájdalmának a vággyal és sóvárgással való viaskodása szül. Őfelségét egy ízben könnyek közt találtam, és módfelett megsajnáltam.

- Felséges madonna - közeledtem hozzá alázatosan -, nagy, vakmerő könyörgésem volna.

Diva Beatrice rám emelte ibolyakék tekintetét.

- Kegyeskedjék megengedni, hogy Csáky Miklós főkamarást Bécsbe hívjam dunántúli szomorú remeteségéből.

A királyné hallgatott.

- Miklós szívét bánat és kétségbeesés marcangolja, élete összeomlott, ifjúsága rettenetes tusákat vív életuntságával.

Így beszélgettünk rólad, kedves Miklósom, azaz, hogy inkább én beszéltem, mert őfelsége elgondolkozott, szemeit az égre emelte, mintha onnan kérne bátorító jelet. Elmondtam neki, hogy az egész ország elítél téged, és te föláldoztad ifjúságodat, családi életedet, jövendő országos pályafutásodat, a király kegyét és a nép szeretetét őgyönyörűsége, a felséges madonna iránt való eszményi rajongásodban.

A királyné egy darabig küzdött önmagával, aztán csendesen vonogatta a vállát és közönyösséget erőszakolva hangjára, végre megengedte, hogy nevében megadjam az engedelmet... nem, édes Miklós, ne érts félre, ez csak az udvari szokások formulája... tulajdonképpen úgy áll a dolog, hogy a királyné hívat téged és tudtodra adja, hogy látni és kiengesztelni kíván. Azonnal ülj lóra és jöjj, siess, vágtass, repülj, mert az idő elérkezett, a szenvedéseknek betelt a mértéke, hív, szólít, ostromol a Boldogság, amely oly régen messze elkerülte a felséges madonnát és téged."

...Így írt Fodor István Bécsből Pécsváradra.

Csáky Miklós két hétig mindennap elolvasta a levelet. Eleinte mértéktelenül sértette büszkeségét, hogy a királyné úgy kezeli őt, mint valami éhenkórász olasz cortegianót: felemeli, elejti, aztán megszánja, és ismét magához bocsátaná... Nem, ez még nagyobb megaláztatás volna, mint az első, amikor a szerelmében megcsúfolta. Magában zárta dühös fájdalmát, és némán vergődött.

Ha Beatricéra gondolt, mindig eszébe jutott a szegény, cserbenhagyott, megszégyenített Kisfaludy Zsófika is. A menyasszonya. És leküzdhetetlenül mardosta lelkét a bűntudat. Ilyenkor még jobban gyűlölte a királynét.

Jóváteszek mindent - gondolta ilyenkor hirtelen ellágyulással. - Megkövetem Kisfaludyékat, kibékítem Zsófikát, és mégis boldog leszek, szép magyar, istenes erkölcsök szerint. Hiszen én szeretem azt a gyermeket, és feleségül veszem, ha úgy kell is elrabolnom.

Érezte, hogy a király akaratán, a család érdekén, a haza iránt való kötelességeken kívül valami egyéni ösztön is hajtja a családalapítás és a magyar közéletben való részt vevés felé... Ez talán őseinek szelleme volt, amely a lelkiismeretében ütötte föl fejét.

Két ember lelke fonódott össze a testében: egy vad, erős, harcok és lovak, puszták és barangolások után visszasóvárgó magyaré, és egy érzékeny, képzelődő és antik szépségeken ellágyult humanistáé, és ez a két lélek mégis meg tudott békélni egymással a fiatalság életvágyában. Most mindinkább szépnek és kívánatosnak látta a magyar erkölcsöket, a duhaj, félig barbár, félig kolostori szokásokat. Most nem unta és nem vetette meg az iszákos és durva magyar főurakat: a Szapolyai Imre- és öreg Báthory István-féle várispánokat. De csak mosolyogni tudott a hazug, éhenkórász, haszonleső és fajtalan olasz lovagokon is, akik elözönlötték az országot, s akikről Thuróczy azt mondja, hogy mint tetvek és poloskák szívják a szegény magyaroknak testét. Amazokat irigyelte erős karjuk és helyénvaló szívük deréksége, hatalmas akaratuk, büszke magyar harcos erkölcseik rettenthetetlensége, emezeket ragyogó és vidám szellemük függetlensége és életüknek romlottságában is napsugaras, szabad, bátor öntudatossága miatt.

Azok zabolátlan, ragadozó, véres körmű, de királyi dúvadjai, ezek önfeledt, tudatos művészei, én pedig tehetetlen, felemás lelkű rabszolgája vagyok az életnek - panaszkodott önmagának.

Másnap pedig, ahogy újra elolvasta Fodor István levelét, valami részeg vágy öntötte el felforrt, megszédült, káprázatokkal kínlódó agyát.

Eszébe jutott a királyné édes, fehér, aranyos lénye, az ölelése, a becézgetése, a buja, nagy, zabolátlan szerelme... Ilyenkor szinte kételkedett abban, hogy ez a gyönyörű asszony oly durván meggyalázta az ő igazi, szent és halálos szerelmét.

Hátha én bántottam meg... én vagyok a hibás?... Talán követelőző, féltékeny vagy ok nélkül gyanakodó voltam... Beatricét megbántottam...

Aztán arra gondolt, hogy felmegy Bécsbe, még egyszer látni fogja a királynét, és megmutatja neki a lelkén fakadt gyógyíthatatlan sebet... Hadd fájjon neki is... Igen, megmutatja magát, s aztán újra visszajön ide, egyedül élni, mint egy duzzogó antik hős, a szenvedés és lemondás édes kéjét szürcsölgetve.

- Az én Pécsváradomból, a Csáky-pusztából árkádiai ligetet, isteneknek való hűs menedékhelyet teremtünk - mondogatta ilyenkor Giustignan lovagnak. - Nincs is szebb, mint a világtól távol, idillikus örömök közt élni az attikai bölcsek szelíd életét. Jó bor, dal, séta, elmélkedés Platón és Arisztotelész égi szelleme fölött, fiatal, szoborszép testű, mezei virágok illatát lehelő leánykákat ölelni, latin hexametereket költeni, erdőben sétálni, vadat űzni, hajnal hasadását vagy nap lehanyatlását bámulni, nem törődni piszkos, goromba emberek sorsával... élni, élni, elfáradni, aludni...

Így váltogatta egymást fiatal, tüzes képzeletében Kisfaludy Zsófika és madonna diva Beatrice képe: egy angyalarcú gyermek és egy bíborruhás démon így hívogatta őt jobbra és balra az életúton.

Egy szörnyű tépelődés után, amikor már elfáradt a dilemma mérlegelésében, hirtelen megkérdezte az útjába vetődött Giustignant:

- Mondd, Giustignan, nem hazudtál te, amikor Beatrice királyné múltjáról meséltél istentelen történeteket?

Az olasz behunyta az egyik szemét és lehajtotta a fejét. A másik szeme sarkából leste csak Miklós vonaglását:

- Hazudtam. Madonna Beatrice a legszentebb lény az összes asszonyi állatok között. Egyetlenegyszer szeretett életében.

- Kit? - szisszent fel türelmetlenül a magyar.

- Téged - felelt gúnyosan a másik. - Téged szeretett, téged fog szeretni örökké. Soha férfira nem nézett, soha nem volt egy tisztátalan gondolata sem. Most zárdába készül, otthagyja a bíbort, a trónt, a koronát, idejön Pécsre, a minorita apácákhoz... Ó, miért üldözted el magadtól e szende, gyámoltalan, mennyei ártatlanságában érted vergődő gyermeket?

Csáky felkapta fejét, hördült egyet, és öklével az olasz felé sújtott. Giustignan macskaügyességgel lapult le a földre, azután villámgyorsan felugrott és eliramodott, be a várkastély udvarába.

Csáky Miklós magára maradt feldühödt indulatával. Néhány percig vérvörös arccal, dúlva-fúlva lihegett veszett haragjában s aztán elordította magát:

- Nem! Nem megyek az ő parázna vágyára, komisz udvari cicisbeónak! Undorodom tőle és az egész fajtájától!

Felkapta kardját, kirohant a paláciumból, és harsány, rikoltó szóval hívta csatlósait:

- Lovat nekem! Lóra!

És kiszáguldott a mezőkre, és agyonhajszolta a lovát céltalan, dühös, kerge vágtatásban.

 

XIII

Hiába csalogatta Bécsbe Fodor István a pécsváradi remetét: Csáky Miklós nem mozdult ki önkéntes számkivetettségéből. A tél elmúlt, kibomlott az első rügy a cserfán, megmozdult a föld és nagyot lélegzett: visszaszállott belé a megdermedt élet. Csáky Miklós csak lassan kapta vissza elvesztett lelkét, amelyben Beatrix és Kisfaludy Zsófika képe idővel elhomályosodott. Olyan fiatal volt, hogy sem az örömben, sem a fájdalomban nem tudott egészen elmerülni.

Először arra gondolt, hogy itt hagyja az országot, és visszamegy Itáliába. Hatalmas vágyat érzett Vergilius enyhe, napsütéses, boldog, léha és szerelmes földje után. De mégsem tudta rászánni magát az utazásra. Valami nem engedte. Nem tudta: Beatrix, Zsófika vagy a saját ősi ösztöne, a magyar ég, föld-e az, ami idemarasztalja.

Megörült, amikor ürügyképpen megvigasztalhatta magát.

- Miért kellene nekem Itáliába vándorolni? Elég gazdag vagyok, hogy itt Pécsvárad körül Itáliát teremtsek magamnak. Hadd legyen igaza Beatrixnak, aki itt Árkádiát és benne boldog, dőzsölő Dionüszoszt keresett - tette hozzá fanyar gúnnyal és magacsúfolással.

És bejárta a vidéket, magával vonszolva a hűséges Guistignant.

Egész napokat átkóborolt a határban. De nem látott meg semmit, csak ami a letűnt antik időkre emlékeztette. Elhitette magával, hogy a régi Pannónia földjén jár a lába, valahol a Diocletianus által fővárossá emelt Sopianae helyén, ahol a polgári kormányzó, a praeses székelt, ahol a római mérnökök szőlőkre, gabonaföldekre és gyümölcsösökre meg makkos és legelős erdők kataszterébe osztották a pannonok földjét. A saját földjei ezalatt parlagon hevertek.

Mindenáron meg akarta győzni Giustignant, hogy ezt a földet éppen úgy megszentelte a nagy római császárság dicsősége, mint Rómát vagy a toscanai dombokat.

Egy hideg márciusi reggel messze lovagoltak a pécsváradi határon.

A dér, a göröngyös út és a makrancos ló Giustignan ajkairól újra kicsalta a megrökönyödés, unalom és kedvetlenség panaszait.

- Hát itt más világ van, Justinianus barátom - nevetett a magyar, és megállította a lovát. - És mégis, azért itt is boldogan és szépen éltek a római császárok légiói.

- De nem kutyagoltak ilyen átkozott rossz úton - nyekkent egyet a fiatal olasz, mivel izzadó lova beletáncolt vele egy mély, gödrös kátyúba.

- Bizony, nagyot hanyatlottunk azóta - mélázott Miklós szomorúan. - Látod, ez az út valamikor sima, kemény, egyenes volt, mint a márvány.

- Itt rómaiak jártak?

- Az utat a második segédlégió építette. Ez a legegyenesebb összeköttetés Sopianae és Aquincum között. Látod ezeket a szántóföldre hengerített nagy kockaköveket? Ezek az állomási épület maradványai.

- Mansio volt e helyen?

- Mégpedig nagy és előkelő. Itt feküdt a pannoniai Altino. Eleinte bizonyára csak kis szállás volt, római mintára, pihenőül az út mellett, hogy lovat válthasson az utas, és megbújhasson éjszakára. Ez is hozzátartozott a nagy római világúthoz.

Giustignan bólingatott.

- Szép, szép... ez így volt régen... de most úgy zötyögteti csontjaimat ez a dög... nem csoda, a rómaiak útja már csak göröngy, kátyú, lyik-lyuk és ördög országútja...

A fiatal magyar humanista arca lángolt a lelkesedéstől.

- Bezzeg más világ volt itt ezelőtt ezerszáz esztendővel! Hogy sürgött-forgott itt az élet a mansióban, amikor a Pannoniában elhunyt I. Valentinianust keresztülvitték ezeken a hegyláncokon! Milyen szállása lehetett az Aquincumban megkoronázott kis II. Valentinianusnak, akit bizonyára itt fektettek le éjszakai pihenőre, amikor a nagy Rómába vitték, a világ trónjára és oltárára! Itt pihent meg a bölcs Marcus Aurelius... a Pannóniában született Probus - áradozott Miklós.

Az ő humanista lelke erőnek erejével elrejtezett a valóság elől, és a múlt regényes elképzeléseibe menekült, mint egy fülledt levegőjű, szatírokkal, nimfákkal és pogány titkokkal teli homályos erdő mélységeibe.

Elmerengett az itt-ott talált romok felett, amelyek helyén századok múltjában virágzó agyag-, tégla-, mázasedény- és üveggyárakat látott, ahol nagyban készítették a mécseket, evőedényeket, bronztárgyakat, ékszereket, a domborműves tryposokat, amelyek szobrászati díszítéséhez a leghíresebb műremekekről vették a modellt. Vashámorokat, bőrcserző telepeket, csontfeldolgozó gyárakat és szövő-fonó műhelyeket látott egy-egy feliratos kő nyomán, s ezalatt körülötte haldoklott az élet, éhesen bőgtek a csonttá aszott ökrök, elszéledtek a jobbágyai, akikről lefoszlott a ruha és a hús.

Jupiter, Juno és Liber szentélyeiben járt a lelke, a szőlők szelíd istenéhez fohászkodott. Mithras misztikus alakját látta a kelő és lehunyó napban - és istentől, embertől elhagyatva, a büntetés, vezeklés és megtisztulás édes kéjétől is megfosztva úgy élt, mint egy kóborló kutya.

Miklós keletre mutatott, Pécsvárad irányába.

- Itt állt a mansio. Istállóval, magtárral, negyven ló számára. Ott, ahol az a patak folyik, bizonyára volt egy kis malom. A katona ott őrölte gabonáját. A mansio előtt Mercur szobra állott, e békés és agyafúrt fickóé, akit a római katona többre becsült Marsnál és Apollónál.

- Most is elkelne egy kis mansio, hogy dermedt tagjaimat felmelegítsem - panaszkodott az olasz.

- Még messze van a melegedés órája. Innen még egynapi járóút - huszonnégy római mérföld - van előttünk Lussoniumig.

- Odáig meg se állunk, Niccolo? - nézett barátjára esdőleg a humanista. - Akkor engem halva szedtek le erről a fenevadról.

Miklós nevetett, és újra visszamerült Diocletianus idejébe.

- Itt, a mansio mellett aztán hamarosan felütötték tanyájukat a markotányosok, kocsmárosok, földművelők, mesteremberek; a kiszolgált katonák földet kaptak, és házakat kezdtek építeni földjeiken. Néhány év alatt elkészült a pompás vendégfogadó; járhatott-kelhetett a római polgár Londontól az Euphrat völgyéig. Mindenütt otthon volt: nyelve, pénze, szokásai, kényelme, szeszélyei számára nem volt idegen föld sem Pannónia, sem Germánia, sem Britannia. A roppant birodalom mindenütt egyforma mosolygós arccal, finom görög borokkal, dús konyhával, pengő citerával és barátságos, ismerős, meghitt házi istenekkel fogadta a vándort...

Miklós szíve áttüzesedett, kiszélesedett, megtágult, úgy, hogy befogadta magába az egész világot. Hej, mégiscsak gyönyörű az élet! Nem megy el innen soha, itt is folyton szent antik emlékeket tapos a lába... igen, itt teremti meg az ő Árkádiáját.

Miklós megpillantott az út szélén egy sírkő formájú, nagy, lapos márványtömböt. Megállt, leugrott a lóról, és kardjával megtisztította a lapot. Amikor a sár, iszap, gaz és békanyál lekerült róla, a kő felírását böngészte nagy igyekezettel.

Egy álló óra hosszat elpiszmogott, amíg a betűk napvilágra kerültek. Az olasz is elfeledkezett az utazás kényelmetlenségéről, a nap is magasabban járt már az égen, Giustignan kigombolkozott, és letérdelve jegyezte a feliratot.

Mind a ketten felkiáltottak, amikor nagy nehezen megfejtették az elmosódott, rövidítésekkel, törésekkel, repedésekkel majdnem elolvashatatlanná vált feliratot. Csáky Miklós boldogan magyarázta:

- Ez Svetrius Sabinus, Augustus propraetorának hálaoszlopa volt... Nézd csak: Diis reducibus Patriis. A hazai isteneknek állította fel a császár egy legátusa, a légionáriusok parancsnoka vagy a tartomány kormányzója... Ha ezt a követ elszállíthatnám pécsváradi kertem közepére!... No, majd visszafelé.

- Éppen jó lesz emlékeztetőnek - folytatta az olasz diadalmasan. - A légiók parancsnoka boldog, hogy harci útjáról békés főhadiszállására visszatérhetett... Nini... a kő oldalán ott is van az isten neve, aki különösen kedves volt a hadvezérnek: "Sylvanus Silvestris". Evvoe! Az öreg Sylvanus, a jámbor erdőkerülő, a kedélyes vén mezei csősz, aki a birkákat, ekevonó ökröket, dús tőgyű kecskéket és a háziasszony tyúkjait őrizte a gonosz hatalmasságok ellen! A légió parancsnoka, a kormányzó, a "dux" és Sylvanus Silvestris... no, ezt megírom Firenzébe Pico della Mirandolának... micsoda kacagás!... De látod, Miklós, van ebben számodra tanulság is elég!

- Hogy meg kell házasodnom, mint Svetrius Sabinus tette, otthont kell alapítanom, és Sylvanus őrizetére kell bíznom villámat és kerti veteményeimet.

E pillanatban lódobogás ütötte meg a fülüket. Megálltak, hátranéztek, és egy vágtató paripát pillantottak meg az országút kanyarulatánál.

Lovas legény levelet hozott a gazdájának. Fodor István levele volt Bécsből. Az ifjú főpap többek között olyant is írt, ami nagyon megdobogtatta Miklós szívét.

"A királyné őfelsége - írta Fodor Crispus István - udvarhölgyei közé kinevezte a szegény Kisfaludy György árváját, Zsófikát. Az árva itt él az olasz donsellák között, minthogy tiszteletreméltó édesanyja nemrég elhalálozott."

Csáky nem tudta, hálás legyen-e ezért Beatrixnek, vagy még jobban meggyűlölje őt. Ki tudja, vezeklés és jóvátétel vágyából vagy valami ördögi kíváncsiságból tartja-e magánál, hogy áldozatának szomorúságában, szégyenében és árvaságában szemtől szembe gyönyörködjék. Miklós egy pillanatig nem tudta eldönteni. De aztán egyszerre minden elérzékenyedése és szeretete, amelyet előbb az antik szépség forralt fel a lelkében, s amely végigömlött az egész világon, most Kisfaludy Zsófika édes, szomorú kis alakja körül sűrűsödött össze.

Eddig nem tudta, hogy mit kell cselekednie. De csak egy érintésre volt szüksége a lelkének, hogy valamely irányban határozni tudjon.

És most végleg eldőlt a dilemma. Megkönnyebbült a szíve, mintha a mámoros emlékek és a kínálkozó kéj bilincse egy pillanat alatt lehullottak volna az akaratáról.

- Kiszabadítom őt a vipera öleléséből.

És elhatározta, hogy jóvátesz mindent, és újra feleségül kéri Zsófikát. Kiderült az arca, szinte ujjongott örömében. Annyira tele volt boldog önbecsüléssel, hogy a nyakába borult Giustignannak.

- Megtisztultam és felszabadultam. Szeretem önmagamat, Giustignan! Gyerünk hazafelé, és kezdjük el az új életet hamar, már holnap reggel... hogy egy napig se várjon tovább az én árva, szegény kis menyasszonyom.

- Gondold meg jól, Miklós! - hebegte elhűlve az olasz. - Neked Toscana szelíd, virágos lejtőin van az otthonod.

- Nem igaz! - csattant fel ujjongva a magyar. - Nekem itt van, itt ni, a hazám. Itt vannak az én véreim, atyámfiai, az én parasztjaim, az én egyetlen szent, öreg magyar Úristenem - rajongott Miklós, és majdnem kicsordult a szeméből a legszentebb magyar férfikönny. - Nincs ilyen tiszta, becsületes, igaz nép ezen a földkerekségen. Heves, haragos, büszke és daliás; nem ismer bosszút, haragtartást, engesztelhetetlenséget. Majd meglátod, Giustignan.

Lassankint besötétedett. A hegyháti dombok gerincén állottak. Jobbról-balról sötét, zúgó, fagyos leheletű erdők. A lombjavesztett fák között derékig érő hó lila, sárga tűzszínekben ragyogott a leáldozó nap sugarában.

- Itt még bölények rejtőznek a mélyutakon, a hegyi patakok partján - mutatott az erdőre Miklós. - Tavasszal nagy irtóvadászatot rendezek, ha rendbe jöttem a Kisfaludyakkal.

- Igaz, hogy vadlovak is vannak ebben a barbár országban?

- A transsylvaniai és a kárpáti erdők szélén...

- Brr! - rázkódott Giustignan -, bölény, farkas, vadló, medve - nem gondolnád, hogy éjjeli szállás után kellene nézni, domine magister?

Miklós habozott.

- Eh, még éjfél előtt otthon leszünk.

- Ebben az átkozott sötétségben?

- Majd kiragyog a hold.

Alig tettek egy mérföldet, előttük az ég alján gyanús vörös ködöt vettek észre a látóhatáron.

- Szél lesz - jósolta Giustignan.

Valahol tűz van - gondolta amaz.

Sarkantyújukat belevágták a ló hasába. A göröngyös úton keserves volt a vágtatás.

- Toronyiránt hazafelé - vezényelt Csáky, s letérve az útról, a bozótos, árkos, süppedékes mezőn keresztül vágtatott.

- Tűz az bizony, Herculesre mondom, óriási tűz - szuszogta Giustignan. - Egész falu éghet.

- Mégpedig Pécsvárad - kiáltott vissza Csáky.

- Talán az apátságot pörkölik a jobbágyok.

- Engem, Giustignan, engem - felelte Csáky gonosz előérzetektől gyötörve. És izzadó homlokát törölgette.

Késő éjjel volt, amire hazaértek.

A Csáky-puszta körül temetői csend. A levegőben égett szalma, pernye, zsarátnok szaga terjengett. A várkastély romokban hevert, megszenesedett gerendák árván meredtek az égre. Itt-ott lila lángok csaptak fel a romokból. Néha reccsent, roppant valami, s nagy dörejjel omlott össze egy kémény vagy tűzfal. Éjjeli madarak, baglyok és keselyük, sasok és hollók keringtek az enyészet felett. Emberi hang azonban nem vegyült a pusztulás vérfagyasztó ropogásába. Csak megszenesedett holttestek hevertek az úton.

- Mi történt itt? - rémüldözött az olasz. - A poklok munkája ez? Mi van az apátsággal?

Elvágtattak az apátságba. Csendes szundikálásukból felverték az atyákat.

- Török perzselte fel a Csáky-palotát?

- Csak a Kisfaludyak.

Giustignan keserűen felkiáltott:

- Ah, az emberséges, igaz nép, amely nem ismer bosszút, haragtartást, engesztelhetetlenséget?

- És atyaságtok nem siettek mentésemre?

Az atyák elfordították a fejüket.

- És a Kápolnayak, Semennyeyek, Óváryak?

- Kisfaludyéknak adtak igazságot!

- És a jobbágyaim?

- Azokat a György úr vitézei lekaszabolták. Akik tudtak, elszaladtak.

Miklós káromkodott.

Az egyik atya ég felé fordította a fejét:

- Ez az Isten ítélete!

Elhagyták az apátságot.

Az éjszaka piros volt a roskadozó épületek, magtárak, istállók, jobbágytelkek lángjától. Olyan hőséget árasztott a várkastély izzó kőépülete, hogy nem lehetett közelébe menni. Lábuk gyökeret vert a két dűlőút keresztezésénél. Ott állt egy durva, siklósi kőből faragott feszület. Körülötte a léckerítés, amely a legelésző barmok ellen védte valamikor, porrá égve fehérlett a földön. Az Üdvözítő üres kőszemével egykedvűen nézte a pusztulást.

Giustignan keresztet vetett magára és szemrehányólag kérdezte a Megfeszítettől:

- És te el tudtad nézni ezt a vandalizmust?

Miklós közelebb lépett a kereszthez. Az Üdvözítő mellén kifeszített, széles irhát pillantott meg s rajta vérrel mázolt otromba felírást:

"Felperzseltem a lator házát, és a földdel egyformává tettem az ő gazdagságát."

- Nézd, olvasd csak, Giustignan - szólt oda szomorúan a barátjának.

Az olasz fogvacogva olvasta tovább:

"A várad belsejébe tereltem házad népét, és megsütöttem őket, mint a disznókat az ólban. Marháidat és a becsületedet Kisfaludy Györgynél, kedves apósodnál keresd."

Az olasz babonás szemmel meredt az Üdvözítőre. Szája reszketett, és a vér leszaladt a szívéről.

- Jaj, megmozdult a Krisztus! - jajdult fel keservesen, és betakarta arcát. - Misericordia!

Csáky Miklós nem félt. A kereszt elé lépett, és az Úr melléről letépte a juhbőrt.

- Istentelen bitang! - mormogta dühvel. - A becsületemet is elrabolta? No, azért utána megyünk a pokol tornácára is.

Két nap múlva Kisfaludy előtt volt Csáky és Giustignan. A fiatal főúr kinn maradt az országúton, az olasz bement a várba hírvivőnek.

Egy óra múlva már ott lobogott az úton a várúr sisakjának tollbokrétája.

- Istenítélet lesz ez köztünk, bitang! - ordította Csáky Miklós felé.

És vitézeit hazaküldve, egyetlen csatlóssal maradt ott, aminthogy Csáky is csak Giustignant tartotta magánál a viadal színhelyén.

Aztán az öreg várkapitány és a fiatal főúr összerobbant. Rövid volt a küzdelem. Néhány perc múlva Kisfaludy György átütött koponyával, véresen bukott le lováról. Csáky melléje térdelt. Kicsatolta nehéz vértjét és a sisakot levette az öregúr nagy, ősz oroszlánfejéről.

- Bocsásson meg, apám... - suttogta, miközben Giustignan vizes kendővel mosogatta a várúr tátongó sebét.

A vén katona iszonyú erőlködéssel elfordította a fejét. Behunyta szemét, a száját összeszorította, és haragvó arcának reszkető izmai lassankint elsimultak. Meghalt.

 

XIV

Diadalmas ausztriai fegyvertényei közepette eszébe jutott Mátyásnak, hogy meglátogatja az ő Bécsben mulatozó árva feleségét. Kétnapi erőltetett, pihenés nélkül való lovaglás után váratlanul megérkezett Bécsbe.

Rossz hírek várták az imperátort. A fuvarosok, halászok, szőlősgazdák és kapások lelkében felébredt a császár iránt való gyermekes tisztelet. Mátyás udvarának olasz és magyar humanistái felbőszítették az egyetem skolasztikus tudósait. Néhány gazdag polgár családi békességét és leánya becsületét vesztette el az idegen hódítás alatt. Az adók ellen mindenki lázadozott. Mátyás király szándékosan enyhe és elnéző volt irányukban. Ez felszította a németek vakmerőségét. A város forradalmi lázban vonaglott. A magyarpártiakat orvul megtámadták. Teschler Miklós néhány raktárát kifosztották, és a gazdag kalmárt halállal fenyegették.

Szapolyai István helytartót gyűlölte a bécsi nép. Itt-ott lázongani próbált, mert köztudomású volt, hogy a fiatal Corvin János új birtokainak száműzött gazdái, a sziléziai hercegek, fegyverrel készülnek a magyar uralom ellen. Azt is tudták, hogy titokban a cseh király is támogatja a trónvesztetteket.

Mátyás ügyet sem vetett az osztrákok mozgolódására. Beatrixhez sietett, majd a Burgban jelentést tétetett magának a bécsi állapotokról. Eközben jelentették neki, hogy a bécsi egyetem hittudományi kara jött hozzá kihallgatásra. Mátyás maga köré rendelte tudósait, és úgy fogadta a küldöttséget. A doktorokat Nider atya, a főinkvizítor vezette az uralkodó elé.

Johannes Nider dominikánus a Bibliát és a szentenciákat tanította a bécsi egyetemen. Nagy, csontos, dörgő szavú ember volt, úgy ropogtatta az Isten igéjét, mint egy condottiere a vezényszavakat. Gőgös volt és szentéletű, semmi sem árulta el rajta az aszkétát, az imádkozó, böjtölő és önmegtagadó tudóst. Mintaszerű páter inquisitor volt, aki a legválogatottabb kínokat is Isten dicsőségére ájtatos lélekkel rendeli el, de belül megsiratja áldozatát.

Ő vezette Mátyás elé az istentagadó magyart.

- Hogy hívnak? - kérdezte Mátyás haragosan.

- Ladislaus Pogány.

- Fehér megyéből van egypár jó katonám a Pogányok nemzetségéből. De azok szálas, kemény legények, s helyén áll a szívük és az eszük.

A barát szelíden pislogott rövidlátó, kancsal szemével. Szánalmas, beesett mellű, horgas orrú fickó volt az istentagadó, vékonydongájú diák, koplalásban és régi könyvek olvasásában egészen elcsenevészedett. Ha beszélt, meg-megrázta a köhögés, és keservesen lihegett.

Johannes Nider elsorolta a barát bűneit.

- Felséges úr, ez az ördögtől megszállott eretnek baccalaureusa a hét szabad művészetnek, felszentelt pap, s mégis oly csodálatos pogány elveket hirdet, hogy tudtommal még az arab és zsidó averroisták között sincsen párja.

- Igaz ez, Ladislaus Pogány?

Az ifjú megszólalt. Szeme csillogó, lázas fényben égett.

- Ember vagyok, felség, és ők is emberek - felelt vádlóira mutogatva -, sem én, sem ők nincsenek az igazság birtokában. De engem a józan ész és Arisztotelész logikája támogat.

- Huszita vagy, fiam? - kérdezte a király érdeklődve.

- Nem, felség. A husziták ostoba és gonosz emberek. Valdeusok, ariánusok, zsidók, szaracénusok és Domonkos-rendi barátok között nincs semmi különbség. Ők éppen olyan gyermekek, mint a mágusok vagy asztrológusok.

- A csillagok hatalmában sem hiszel?

- Nem. Csak abban hiszek, aminek ésszerűségét belátom.

- Krisztusban hiszel-e?

- Nemes és jóakaratú ember volt. De nem volt Isten fia.

- Mire alapítod ezt a meggyőződésedet?

- A józan emberi értelemre, amely visszaborzad a Szentírásban hemzsegő ellentmondásoktól.

- Káromkodik! - kiáltottak fel egyszerre Johannes Nider és a mellette álló szerzetesek.

Nider a király elé állott.

A domonkos barát felhördült.

- Felséges úr! Ily arcátlan és megrögzött tévelygő még nem akadt bírói székem elé. Nem is akartam fölötte egyedül ítélkezni. Börtönbe vetettem, s odaküldtem hozzá a tudós clavorói Jakabot és a hispániai Márton mestert, rendünkből való éleselméjű Szentírás-ismerőket.

És bemutatta a királynak a két jámbor hittudóst.

Mátyás kegyesen biccentett, és tovább faggatta az eretneket:

- Miféle ellentmondásokra célzol?

- Először is Isten nem lehetett emberré, mert Isten mindennek ura, az embernek pedig lényege a szolgaság. Mindent Isten teremtett. Krisztust is, tehát vagy nem Isten Krisztus, vagy pedig önmagát teremtette, akkor pedig az ő emberi mivoltában kell a józan észnek kételkednie. Ha Krisztus Isten lett volna, akkor nincs szükség arra, hogy leszálljon az emberek közé, megkínoztassa és meggyaláztassa magát, és keresztre feszíttessék. Akkor egyetlen szavával, puszta akaratával vagy angyalainak adott parancsolatjával megváltja az emberiséget. De istenfia létére olyan szorongattatások fogták el a keresztfán, hogy felkiáltott: Éli, Éli, miért hagytál el engem?

A hittudósok között a felháborodás moraja zúgott végig.

- Ariánus, arab és zsidó okoskodás - hördült fel a domonkos. - Averrhoes és Arisztotelész szószátyárkodása, Majmonides káromkodása.

- Arisztotelész a pokolba került - jelentette ki sötéten a hispániai Márton.

- De az igazsága él és mennyei fényességben ragyog - válaszolt a hittagadó.

A király körül a budai udvar legkiválóbb humanistái, magyar és olasz főpapok és Szentírás-magyarázók ültek. Ott volt az éleseszű Gattus János is, a szicíliai származású dominikánus, Aquinoi Szent Tamás kommentátora.

Mátyás Gattushoz fordult.

- Mit szólsz, fiam, ezekhez a szillogizmusokhoz?

Gattus gőgösen válaszolt:

- Gyermekes fecsegés. Az egyház tanítómesterei már régen megcáfolták. Nincs a hitnek és természetfölötti világnak egyetlen problémája, amelyre Duns Scotus, Szent Tamás vagy Szent Ágoston a legtisztább tudományosság fényében meg ne találta volna a magyarázatot. De ezek a képzelgők új tudományokat akarnak a régi szent bölcsesség trónjára ültetni.

Mátyás közbeszólt:

- Én azt hiszem, hogy más a hit és más a tudomány. Ezek hagyjanak békét egymásnak.

Gattus felhördült:

- Felséges Augustus, a vallás és a tudomány egyetlen isteni koncepció kisugárzása. Bennük ellentmondás nem lehet. Az Isten két karja, és e két kiterjesztett kar együtt adja áldását az emberiségre.

Az eretnek lázas szeme rávillámlott a szicíliaira:

- Hát akkor miért vívnak ádáz harcokat franciskánusok és dominikánusok, scotisták és tomisták, miért van annyi visszavonás, veszekedés, árulás és vélekedés bölcs népek, szent doktorok és különféle szerzetek között a szeplőtelen fogantatás problémája körül?

Nider atya adta meg a választ:

- Mert az ifjú nemzedék gőgös elbizakodottságban új eszmékkel és romboló tanokkal mérgezi meg a könnyen hivő és műveletlen tömegeket. Mert a pogányság szellemét idézik fel a logika, a csillagászat, a művészet és az erkölcsök eltévelyedésében.

- Úgy van - dörögte a szicíliai -, megtébolyodtak a latin és görög istentelenségek mértéktelen zabálásától.

- Platón és Arisztotelész foglalta el a szent evangélisták trónját.

Ekkor előállott Johann Kaltenmarkter kanonok, a bécsi egyetem tanára, aki tévelygésért már egyszer kiállotta az inkvizíciót, és szabadságát Mátyás királynak köszönhette.

- Felséges úr, dicső imperátor, a tudományok és művészek halhatatlan mecénása... légy kegyelmes e zavaros elméjű tévelygő iránt. Már eleget szenvedett lelki vakságáért. A jámbor hittudósok vérig korbácsolták. Három napig étlen-szomjan, megkötözve, férgek között fetrengett sötét cellájában.

- Igaz? - kérdezte szeme rebbenésével a király.

- A szent inkvizíció rendelése szerint és a piacenzai bíboros, egész Germania legátusának engedelmével - felelt gőgösen Johannes Nider. - Csak ezek a kenetek képesek megmutatni a tévelygőknek, mennyire esendő az emberi értelem, mily hosszú a tudomány, és mily rövid az élet. Mert inkább kívántuk e nyomorult féreg lelkét megmenteni, mint kímélni a testét.

A király háta mögött álldogáló Galeotti Marzio tenorja gúnyosan csattant fel:

- Ismerem ezeket a keneteket.

A király mosolyogva hívta maga elé kedvenc humanistáját:

- Téged is megtáncoltattak istentelen irkafirkáidért. Tudom. Hogy is volt a dolog?

Galeotti meghökkenve nézett a királyra. Szeméből akarta kiolvasni, hogy haragszik-e vagy csak kegyelmesen évődik az isteni Augustus. Amikor látta, hogy Mátyás mosolyog, felfohászkodott, és pergő nyelvének pillanatnyi szünetet sem adva, áradó bőbeszédűséggel mondotta el, hogyan gyűlt meg a baja a Santo Uffizióval. Könyvet írt De incognitis vulgo cím alatt, amelyben többek között azt találta mondani, hogy aki józan ész és a természeti törvények szerint él, az elnyeri az örök üdvösséget. Emiatt, habár könyve meg sem jelent, csak kéziratban olvasták meghitt tanítványai, a velencei inkvizíció elfogatta, feleségével és gyermekeivel együtt börtönbe vetette és megkínozta, őt magát a Palazzo Ducale előtt pellengérre állította, ördögkoronával a fején, mint az eretnekeket. Az utca népe megköpdöste, bántalmazta és kövér öreg disznónak csúfolta, latrok és zsidók cinkosának, ördög szövetségesének és boszorkányok szeretőjének káromolta, kövekkel megdobálta, úgyhogy két ízben a halál ájulása környékezte.

- Eszeveszett, őrjöngő minoriták ültek felettem ítéletet. Nem tudtam, mit határoztak rólam, de szamarak által vont halottaskocsin vittek a vesztőhelyre, fekete fátyollal letakart lámpák sorfala között, mint akit máglyára vagy bitóra szállítanak. Azt hittem, ütött az utolsó órám, és magamat és családomat a minoritáknál is hatalmasabb Úristen irgalmába ajánlottam. Szerencsére csak hathónapi sötét börtönre ítéltek el, s nekem sikerült a pápához, Mátyás király őfelségéhez és Medici Lorenzóhoz leveleket eljuttatnom. Az isteni imperátor akkor való római követét, ifjúkori barátunkat, Vitéz Jánost bízta meg a közbenjárással, a pápa magához vonta az ügyet, Rómába citált, s engem felmentett a büntetés alól.

A domonkosok fanyar megbotránkozással hol a királyra, hol a humanistára tekingettek. Mátyás szemmel láthatólag gyönyörködött megrökönyödésükben.

Leghamarabb Gattus szedte össze magát, és haragos arccal mutogatott a humanistára:

- Ez is az új pogányok közül való. Felséges úr, ne pazarold kegyelmedet ezekre a lélekmérgezőkre. Az ő tanításuk megrendíti az Isten uralmát a földön, megingatja a trónokat, és megrothasztja a népek lelkét. Valami szörnyű gyilkos járvány ez, mint a pestis vagy a nyavalyatörés.

A hitehagyott bágyadt mosollyal vágott közbe:

- A hajnal hasadása.

Mindenki Mátyásra nézett. A fejedelem halkan megszólalt.

- Értelek téged, Ladislaus Pogány, s köszönöm nektek, illustrissimi, hogy az ügyet velem megismertettétek. Mi nem tartjuk magunkat illetékesnek, hogy a hit és tudomány dolgában ítéletet mondjunk. Sokat gondolkoztam azon, hogy az Úr Jézus Krisztus Péternek és Jánosnak, legkedvesebb tanítványainak mily meglepő módon osztotta ki szerepeiket. A durva és erőszakos Péter elárulta, megtagadta és esküvel erősítette, hogy nem ismeri őt, és mégis az ő kezébe adta az egyház kormányzatát. Jánost pedig, aki az erény és hűség, az alázat és szelídség fehér galambocskája volt, jutalom és kitüntetés nélkül hagyta. Én ugyan hittudományi dolgokban járatos nem vagyok, mert mint gyermek kerültem a trónra, s így a sok közül keveset tanulhattam. De a kormányzás dolgaihoz értek egy keveset. Nos, én úgy tartom, hogy egy állam kormányzásához nem szentek és próféták, nem az isteni szelídség báránykái kellenek, mint János, az evangélista. Hanem erős és bátor, kemény és okos legények, akik nem félnek a fegyvertől, és ismerik az életet. Mint Péter, az öreg, tapasztalt marcona halász. Én nem félek sem a prédikátoroktól, sem az istentagadóktól. A boszorkányoktól sem félek, és Arisztotelész sem okoz álmatlan éjszakákat.

- Isteni Augustus, legyen áldva a te bölcsességed! - jajdult fel boldogan az eretnek.

A király intett, hogy hallgasson.

- Ladislaus Pogány! Te a megfejthetetlent akarod megmagyarázni. Te az Isten keresztre feszített fiát Arisztotelésszel, a hittudományt a geometriával, a kereszténységet a pogány szkepszissel akarod helyettesíteni. Azt hiszed, hogy ezzel használsz embertársaidnak? Használsz a hazának és a fejedelemnek?

Pogány lehajtotta a fejét.

- Használok az igazságnak. Megmentem és trónra ültetem az igazságot. Nekem az igazság a hazám, a népem, a fejedelmem és az istenem.

A király mosolygott.

- Te éppen olyan rajongó vagy, mint a kolduló barátok, akik a Szentföldről hozott harmatcseppekkel és Kapisztrán János öszvérének zablájával akarják megváltani az emberiséget. Te a tudományok őrültje vagy, mint azok a babona és a misztikus rajongás őrültjei. A hit kérdéseit ne bolygasd. Tartsd tiszteletben a jámbor emberek szent meggyőződését. Hiszesz az Istenben?

- Mint a világot összetartó harmóniában, mindenek végokában, az univerzum éltető lelkében... Unum est principium totius universi et prima causa...

- Máglyára vele! - süvítette a páter inquisitor hangja. - Felségsértő és forradalmár, az Antikrisztus küldöttje.

- Fiam, te nem követed Krisztus példáját, aki Pétert az egyház fejévé tette, habár elárulta őt - szólt gúnyosan a király. - Ladislaus Pogány maradjon életben, de hátralévő napjait töltse az én pálos szerzeteseim között, a Nándor-hegyi kolostorban. Ott magához méltó társaságot talál. Tudományban és istenfélelemben kitűnő barátokat, azokat térítse el Szent Tamás filozófiájától, ha olyan ellenállhatatlanok az ő szillogizmusai.

Az eretnek leborult a király lába elé.

- Felséges Úr! Mindenre kész vagyok, csak ne engedd, hogy tovább gyötörjék a lelkemet. Vitess inkább a máglyára, égettesd meg csontjaimat, feszíttess keresztre vagy temettess el inkább elevenen!

Mátyás mosolygott.

- Megmondtam, és nem változtatok azon. A pálosok közt fogsz elmélkedni a logikai ellentéteken.

A vádlottat elvezették.

Benn, a dolgozószobájában Galeotti Marziót fogadta a király. Nyájas, beszédes és kegyelmes volt a humanistához. Galeotti felbátorodott, és alázatos hajlongások között kérlelni kezdte a királyt.

- Isteni Augustus, Johann Kaltenmarkter és az egyetem néhány szabad szellemű, természettudományokkal foglalkozó magisztere könyörögni óhajt felségednél a szerencsétlen Ladislaus Pogány érdekében.

- Nem fogadom őket - vágott közbe haragosan Mátyás.

- De a gondolkozás szabadsága... a logika, a kutatás, a szellem szárnyalása nevében...

- Hallgass, Marzio! - szólt rá keményen a király. - Az a szerencsétlen Pogány megérdemli, hogy kolostori börtön magányában elmélkedjék a logikai ellentmondások felett.

- Jámbor, vaksi, nyavalyás tudós.

- De mindenáron meg akarja győzni embertársait az ő igazáról. Csúfolja az egyház szertartásait és a papokat, akik a szentségeket kiszolgáltatják. Pedig ők az én papjaim, és nekem szükségem van rájuk, hogy féken tartsák népeim lelkében a lázadozó fenevadat. A te nyavalyás metafizikusod káromolja a Szent Szüzet, akinek képe zászlóimat díszíti és halálmegvető bátorsággal tölti el katonáim lelkét. Arisztotelésztől sem tűröm, hogy megbolygassa az egyházi tekintélyt és a nép vallásos áhítatát. Az egyház az én leghasznavehetőbb szövetségesem. Ladislaus Pogány tehát az én ellenfelem, és a politikám ellen hadakozik. Becsukatom, mert nem szeretem az izgága embereket. Váradi Pétert is becsukattam.

Galeotti megrökönyödött arccal bámulta a királyt.

- Milyen égbekiáltó tombolása ez a királyi önzés határtalanságának - gondolta magában áhítattal. - Neki szabad... de másnak senkinek.

Meggörnyedt vállal kifelé indult. Egyszerre a király súlyos öklét érezte a tarkóján.

- Ne félj, Marzio szolgám, nem lesz ám sem nagyon szűk, sem nagyon sötét a védenced börtöne. Legyen a celláján jó tágas ablak, és adj be neki könyvet, amennyit csak akar.


Beatrix ágyban fekvő beteg volt, csúzos bántalmai nagy kínokat okoztak testének. Valami más baja is volt, amit - úgy mondják - az Eleonora által küldött orvos durva, fájdalmas kúrája okozott a királynénak. Mátyás szomorúan nézte szenvedő hitvesét. Látta rajta a lélek kínos vergődését is, s amikor elmondták neki megdöbbentő nyugtalanságát, megkérdezte Beatrixot:

- Bice, tudod, hogy lehozom érted az égboltozat csillagait, mondd meg, mi a kívánságod?

A királyné szeméből kivillant az öröm.

- Felséges atyám, megöl a szégyen, a kétségbeesés.

- Bice! - kiáltott Mátyás rémült gyanakvással. Nem tudott egyébre gondolni, mint hogy távolléte alatt botrány tört ki a királyné körül. A lélegzete elakadt, szíve fájdalmasat dobbant, és borzasztó forróság buggyant ki a melléből, felszaladt a torkába, úgyhogy mind a két kezével odakapott a nyeldeklőjéhez. - Beatrice, beszélj! - nyögte keservesen.

- Mátyás, én meghalok... - vergődött az asszony.

- Bántott valaki?

- Igen.

Mátyás felhördült:

- A fejét vétetem a gyalázatosnak!

Beatrix zokogva rázta a fejét:

- Nem. Azt nem tudod megbüntetni.

- Rágalmaztak, kémkedtek, árulkodtak rád? Nem kímélek senkit. Látod, Váradi érsek még a börtönben sínylődik... Keresztre feszíttetem, aki hozzád merészelt nyúlni aljas rágalmával.

Beatrix most vette csak észre, hogy mire gondol Mátyás. Szép, fátyolos, harmatos szeméből diadalmas sugár szökkent ki, és gyönyörűség ömlött szét a szívén. Elérzékenyedett. Arcát ráhajtotta az ágy szélén ülő király remegő kezére. Megcsókolta.

- Ó, hogy sajnállak téged, ha valami olyan nyugtalanítana, ami az én hitvesi hűségemet...

- Nem arról beszélek - tiltakozott Mátyás izgatottan. - De az udvari emberek szennyes fantáziája...

Beatrix közbevágott:

- Az nem ér fel az én hitvesi és királynői hűségem magas trónjáig.

- Az olaszaid előtt semmi sem szent...

- Csak az erény és a tisztaság.

Mátyás ingerülten rázta a fejét, de Beatrix hirtelen megragadta a király arcát. Felemelkedett az ágyában, úgyhogy hálóinge lecsúszott hófehér válláról. Két puha, meleg tenyere közé fogta a király arcát, egész közel hajolt hozzá, és tekintetét annak mélyen ülő barna szemébe fúrta:

- Mátyás, te kételkedel bennem?

A király felelni sem tudott az izgalomtól.

- Mátyás, te el tudod képzelni, hogy valaha életemben más férfiúra is rágondoltam?

A király mereven bámult a gyermekesen tiszta, nyílt, bájos kék szemekbe, amelyek úgy néztek rá, mint az angyalok. Oly ártatlanul, őszintén és mélyen. Beatrix lihegve folytatta.

- Mátyás, ne hidd el, ha rosszat sugdosnak rólam a füledbe. Én tiszta vagyok és szent, mint az égi Madonna, akit lehívok most mennyei tanúskodásra.

- Beatrice!

- Mátyás, ő ott fenn a tisztaság, az érintetlenség és a szentség kelyhe, ő az én anyám és a tied, ő a mi kérlelhetetlen, igazságos bíránk, ő a mi Urunk szeplőtlen anyja, a harmatos és makulátlan szűz, ő az én tanúm, hogy gyermekségemtől fogva csak egy férfiúról álmodtam, neki szenteltem fel lelkem és testem szeplőtelen oltárát... az ő anyai keze úgy áldjon meg engem, vagy úgy verjen örök szégyennel, nyomorúsággal és kárhozattal, ha valaha is vétettem ellened, drága, hatalmas, imádott uram.

Beatrix sírt és könnyein keresztül, egészen közel hajolva, a király szemébe nézett, oly tisztán, őszintén és bensőséggel, mint a gyermekek, a galambok és a virágok. És maga is meghatottan, elérzékenyedve, ujjongással ünnepelte a saját tisztaságát.

Mátyás egész testében reszketett. Ráhajolt Beatrix gyönyörű, fehér homlokára, és hálásan megcsókolta.

- Mi bánt tehát, édes szép kis lányom? Miért szenvedsz? Mi fáj? Hadd segítsek rajtad - dadogta majdnem magánkívül.

Beatrix felsikoltott.

- Felség... meghalok, ha János herceg... ha Corvin János... ha az ő kedvéért megalázod a te hitvesedet...

Mátyás kezébe vette a szenvedő, beesett, halotthalvány arcocskát, és forró csókot csókolt Beatrix szája közepére.

- Nem ez a te bajod, édes kis galambom.

Beatrix lehunyta a szempilláját.

- Nem a dicsőség, nem a hatalom, nem a korona után vágyakozol te szegény, te gyenge, gyönyörű madonnám. Az anyaság az, ami után eped a te szíved. Ó, ha te fiút tudnál nekem adni, a mi vérünk vércseppjét, egy királyi kis galambot, igazi királyi aranyágacskát tudna kihajtani a te királynői tested... akkor nem vágyakoznál Hyppolitra, nem gyűlölnéd Jánost, nem epednél a trón után, nem vergődnél a gőg, dac, harag és öröm, könny és kacagás nyugtalanságában... akkor megnyugodnál bennem és a magad magzatában és a te anyai dicsőségedben és az ő jövendő nagyságában... Beatrice, könyörögj az Istennek... segítsen rajtunk, a mi szegény árvaságunkon...

Beatrix sírt. Őszinte, igaz, tiszta asszonyi könnyek csurogtak lehunyt szempillái alól.

Mátyás ott állott az ágya előtt, nézte és szánta őt és magamagát. Aztán eszébe jutott az a másik asszony, aki anya ugyan, de nincsen gyermeke, akit szeressen és becézgessen. Azt az élő gyermek után való sóvárgása szomorúvá, szelíddé, majdnem ügyefogyottá tette. Gyámoltalanságának mélyiből nem tudott más szó felbugyogni, mint hogy: add vissza a gyermekemet. Ez meg félelmes, végletekben vonagló, lobogó, száguldozó, fergeteges lelkű démonná lett a gyermek után való epedésben, a gyermek után, aki nincs.

Két egyformán szerencsétlen, egyetlen, igazi rendeltetésétől, valódi tiszta, mindent pótló gyönyörűségétől, benső értelmétől, szentséges céljától megfosztott szegény, beteg asszony - Beatrix és Borbála!

Mátyás érezte, hogy a nagy Titok végre önmagát fejtette meg. Kinyílt, kipattant, és megmutatta méhét, a meddőt, a kifosztottat, a hiába epekedőt.

Nagy, félelmetes, rejtelmes mélyű Titok, már nem vagy titok többé!




Kezdőlap Előre