A Burg déli szárnyán berendezett titkos kancelláriában Bakócz Tamás és Fontana Ferenc várták a királyt. Most is ők voltak a fejedelem legmeghittebb diplomatái. A főkancellár, János váradi püspök Párizsban járt, helyette Bakócz volt a külügyek legfőbb intézője. A püspök nyers gúnnyal csipkedte az olaszt:

- A milánói házasság körül bonyodalmakat szimatolok. Magnificentiádnak nincsenek aggodalmai?

Fontana most jött haza Milánóból, ahol Corvin János herceget képviselte. Hiúságában mélyen sértve, felemelt hangon vágott vissza:

- A házasságot meghatalmazott útján annak rendje és módja szerint Milánóban megkötötték. Ott állottam a Sala dei Scaglioniban, Gian Galeazzo herceg mellett, a nápolyi és ferrarai követek között, amikor Ascanio bíboros áldását adta Bianca hercegasszony és a főkancellár által képviselt János úr házasságára. A házasság per verba de presenti megtörtént.

- De a hercegnő nemigen mutatkozik nálunk - gúnyolódott tovább az alkancellár.

- Az a király dolga - legyintett Fontana.

Mind a ketten tudták a késedelem okát. De egymás előtt titkolództak. Ez a két ember gyűlölte, de tisztelte egymást. Bámulták egymás lángeszét, és mindegyikük bizalmatlankodott a másik hűségében.

Mátyás ismét betegeskedett. Köszvénye miatt két botra támaszkodva vonszolta magát, de így is éjjel-nappal dolgozott. A kancellária irodatermébe is szenvedő arccal lépett be, fel-felszisszent hasogató fájdalmai miatt, meg-megrokkant a dereka, de szemöldökének egy bús és gőgös rándulásával utasította vissza kísérője, Fodor István apát és királyi jegyző segítségét.

- Megindítjuk a háborút a cseh király ellen - ez volt a köszöntése.

Bakócz, aki négy esztendőn keresztül hasztalan sürgette a nagy török háború megindítását, elpirult fájdalmas meglepetésében. Remegő hangon, alázatosan, de eltitkolhatatlan rosszallással megkérdezte:

- Szabad-e tudnunk, felséged hűséges szolgáinak, hogy mi indítja az imperátort e nagy horderejű lépés megtételére?

- Félsz? - kérdezte bosszúsan és megvetőleg a király.

- A győzelemben biztos vagyok, ha felséged úgy akarja. De az európai helyzet, a magyarországi viszonyok, a török fenyegető mozdulatai...

- Eh! Elég a lamentálásból, Ulászlóval egyszer már végleg le kell számolnom. Ez a nagy, kövér fickó mindig az utamba áll, valahányszor apróbb-nagyobb bajokon kellene átvágnom magamat.

Bakócz gyanakvó, keserű, gyűlölködő lelkében önkéntelenül felvillant egy név: Beatrix. A királynénak nem olyan ellenszenves ez a nagy, kövér fickó.

A király folytatta:

- A cseh királyság kérdését végleg rendezni kell, uraim. Mégiscsak nevetséges, hogy két cseh király legyen Európában: Mátyás és - tette hozzá véghetetlen kicsinyléssel - Ulászló. Egyetlen cseh király lesz ezen a földön, arra az életemet teszem.

- Mátyás - mondta nyomatékkal Bakócz.

- Corvin János - mondta finom bókkal Fontana.

A király hálásan pillantott öreg barátjára.

Bakócz nyomban belement a kérdés diplomáciai jelentőségébe.

- Ulászlót apja, Kázmér lengyel király fogja támogatni.

- Engem pedig Iván, a moszkvai nagyfejedelem. Értesítést kaptam a fejedelemtől, egész Oroszország urától, hogy máris megindította a háborút Lengyelország ellen. Mengli-Giráj kán pedig, az orosz fejedelem szövetségese, immár betört Lengyelországba, és nagy károkat okozott a közös ellenségnek.

- Nagy és hasznos szövetség - dörmögött Bakócz, akinek nem tetszett, hogy a keleti szakadárral köt Mátyás szövetséget.

- Ő barátom és hívem. Nem kételkedem, hogy ketten még nagy dolgokat művelünk Európa csodálatára. Küldtem is a nagyfejedelemnek építő- és ércmunkásokat, valamint ágyúöntő mestereket, fegyverkovácsokat, tüzéreket és bombavető gépekhez értő mérnököket, hogy hadseregét méltóképpen felszerelhesse.

A király leültette a két diplomatát. Nagyot lélegzett, és ráncba szedte homlokát.

- Végre is meg kell nektek ismernetek az én jövendő politikámat. Torkig vagyok az apró diplomáciai játékokkal. Évtizedekig kísérleteztem jobbra-balra, cseh, lengyel, osztrák, német, olasz, bosnyák, rác és oláh gézengúzokkal. Voltak köztük agyafúrt fickók és tökkelütött hülyék; jámbor, eszelős és lángeszű gazemberek. Voltak együgyű rajongók és cinikus üzletemberek. Utálom őket.

Bakócz Tamás megelégedéssel bólongatott, Fontana aggodalmasan leste a király szavát.

- Először is megundorodtam az olaszoktól.

Bakócz szemében felcsillant a győzelem lángja. Fontana értelmes tekintetéből hideg közöny világlott.

Fodor apát elhalványodott. Az ő humanista szíve ijedten dobbant meg a király nyers kifakadására.

- Ezeknek a fickóknak egy része egyáltalán nem, a másik része meg annál jobban tudja, hogy mit cselekszik és mit kell cselekednie. Velence azok közé tartozik, akik mindig tudják. Tudják például nagyon jól, hogy miért akadályozzák meg Dsem hercegnek udvaromhoz való menekülését. Én három hónap alatt Konstantinápolyban vagyok, és a török császárt a Kaukázusba űzöm, ha Velence lemond török üzleteiről. Csakhogy nem mond ám le, uraim. És nem mond le a többi olasz államocska sem. A milánói Galeazzo Mária már húsz évvel ezelőtt akart szövetségre lépni a törökkel, hogy Velencét tönkretegye. Ugyanezt tették kedves rokonaim, a nápolyi Aragóniaiak is. Ezek az olaszok egymást iparkodtak a törökkel fölfalatni. VIII. Ince, ahelyett hogy kiadná nekem Dsemet, II. Bajazed szultán aranyaiért porkolábszerepet játszik a szerencsétlen herceg rovására. Velence pedig elég arcátlan, hogy fegyvert, szerszámot és egyéb árucikkeket szállít Konstantinápolyba. Ezekre építsem én a török politikámat?

Fontana szomorúan helyeselt. Ő még egyebet is tudott volna mondani az olasz államok politikájáról.

- Egyébként - folytatta a király - én azt mondom nektek, hogy Olaszország elveszett. Botor és nagyzási hóbortban szenvedő királyocskák és hercegecskék játszadoznak Francia- és Spanyolország meg a német császár rokonszenvével vagy haragjával. Apró kereskedők, bankárok, néhány rosszul épített vár ura, rablóvezérek és zsoldoskapitányok, akiknek a hadseregét mindenestül meg lehet venni néhány marék aranyon, akik úgy akarnak háborút viselni, hogy náthát ne kapjanak a hűvös éjszakákon, mégis játszanak a tűzzel, mint a gyermek a szénaboglya mellett. Meglátjátok, hogy felgyúl egy szép napon Itália. Még megtörténhetik, hogy VIII. Károly, ez a szörnyszülött bohóc, ez a majomtestű púpos maskara bevonul Itáliába, és beleül az egymással veszekedő fejedelmek trónjába. Itália nem számít többé - fejezte be a király, és végigsöpört tenyerével az asztalán, mintha onnan akarná letörölni a félszigetet. - Én legalább - enyhítette kissé a kemény próféciát - nem vehetem hasznát.

Fodor apát némán, mozdulatlanul állott a király háta mögött, mint egy merev templomi szobor. De a szíve nagyon fájt. Gondolkodás nélkül hitt a nagy király szavában, és belül már meg is siratta Itáliát.

- Tehát a milánói házasság...? - kérdezte az alkancellár.

- Nem sürgős. De azért csak tartsd melegen - fordult Fontana felé sokatmondó rövid pillantással. - Azt nem akarom, hogy Milánó vonuljon vissza. Hiába folytat aknamunkát ellenem Ferrante, a vén nápolyi király, Velence, Ferrara... nem tűröm, hogy ők irányítsák az eseményeket. Ha nincs Bianca hercegnőre, a Sforzákra, Milánóra szükségem, majd visszalépek én. Mindenesetre én akarom irányítani a háború taktikáját.

- Úgy van - helyeselt az olasz.

A magyar hallgatott.

- Ehhez pedig az kell - folytatta a király -, hogy Ulászlóval végleg leszámoljunk. Evégből megkötöm a szerződést az oroszokkal. Aztán fegyverszünet a törökkel...

- A törökkel?

- Bakócz Tamás, te csodálkozol? Hát ha azt mondanám, hogy szövetséget kötök a császárral? Mi?

Az alkancellár hallgatott.

- Gondold el csak: mi volna az, ha II. Bajazed, Iván és Hunyadi Mátyás szövetségre lépne a német császár, Francia- és Spanyolország ellen? Mi? Nem volna ez természetes és nagyszerű vállalkozás?

- Egy eretnek és egy pogány!

- Eh! Hagyjátok már abba a ti gyerekes lovagkori hazugságaitokat. Látod, a velenceiek, a nápolyiak és VIII. Ince már abbahagyta. Vagy talán még most is gyermekhadsereget akarnátok vezetni a Szentföld visszafoglalására?

Bakócz Tamás megrémült az istentelen beszéd hallatára.

- Nem, ne félj, Tamás püspök. Én nem szándékozom a szultánt Róma ellen vezetni. De ha biztonságban és barátságban vagyok vele meg az egyiptomiakkal meg a perzsákkal és oroszokkal, esetleg lemegyek Rómába én, mielőtt a császár vagy a hülye francia király, esetleg Ferdinánd spanyol csőcselékhadai oda bevonulnának.

Fodor apát majdnem elkiáltotta magát. Mátyás Itáliában! Milyen gyönyörű álom! Mátyás, az északi hódító, az új Macedóniai Sándor keblére vonja a tenger bűnbe merült, ragyogó Mária Magdolnáját! Micsoda gyümölcse lenne ennek az isteni ölelkezésnek!

Micsoda szárnyalása a királyi nagyravágyásnak! - gondolta szinte vallásos rajongással az olasz Fontana. - Ha ez az ember egészséges volna, és hosszú életet adna neki az Úristen!...

Ahogy kimeredt szemmel, nyitva felejtett ajakkal figyelte a királyt, úgy tűnt fel neki, mintha az indulatosan elfojtott rajongással beszélő Mátyás szájából, orrából és szeméből lángözön törne elő.

A király köhécselni kezdett. Egész teste megrázkódott, és nehezen lélegzett.

- Vegyétek tudomásul, hogy minden más csak játék, csak arra való fortély, hogy igazi szándékainkat elleplezzük. Tehát: nagy keleti szövetség. Ennek első hatása: Csehország meghódítása, Lengyelország semlegességre való kényszerítése...

- ...A választófejedelmek megfélemlítése, római királyság, német császárság... - folytatta Bakócz öntudatlanul beleszólva a király programjába. Ismét elkapta őt a nagyság és emberfeletti erő varázsa, amely oly rokon volt az ő nagyravágyó lelkületével.

- Úgy van, Tamás püspök, te megértettél engem - helyeselt a király. - Ezért kedvellek én téged. De egyet kifelejtettél.

- Corvin János herceg úr őfenségét, a római királyt - szólt áhítattal Francesco Fontana.

- A fiamat - tette hozzá elérzékenyedve a király.

Mind a hárman elhallgattak. A két diplomata szíve most majdnem elolvadt a nagy király iránt való mérhetetlen rajongásban. Soha nem látták olyan nagynak, mint amikor megpillanthatták benne az aggódó, szerető, ellágyult apát.

Beatrix a Cillyerhofban berendezett királynői termek egyikében Galeotti Marzio felolvasását hallgatta. A királyné betegeskedett. Szép, fehér, kendőzött arca megnyúlt és megsoványodott. De így még hódítóbb volt, mert szenvedőnek látszott. A termete elvesztette fiatalos ruganyosságát és arányait, de a hús, a zsírpárnák, a puhaság buja varázsában olyanná lett, mint egy szerelemre táplált keleti odaliszk. Beatrix megunta a sikamlós olasz novellát, amelyet a humanista a szerelmes színészek érzékeket csiklandozó hanglejtésével olvasott a királynénak.

Nem tudott figyelni az elbeszélésre. Elégedetlen volt, és tele aggodalommal. Úgy érezte, hogy a sorsa döntő fordulat előtt áll. Ezen járt az esze. Mátyással nem bír. A király úgy szereti őt, mint egy beteg gyermeket. Szabad neki minden; kap játékot, drágát, finomat, tengernyit; játszhat a király pénzével, birtokaival, váraival, az ország javaival, az egyház méltóságaival, az esztergomi érsekséggel, a gyermek Hyppolit mulattatására, össze is törheti a játékokat, hogyha megunta - de a trónörökösödés kérdéséhez nem nyúlhat, mert az nem gyerek kezébe való.

Pedig ő már mindenen túl van, ami a gyermekeket mulattatja. Neki nem játék kell, hanem korona. Ah, erre a gondolatra felforrt a vére, és kéjbe merült az egész idegrendszere.

De ebben nem sikerül semmi. Hiába hívta maga mellé segítségül apját, Ferrantét, bátyját, Alphonsót, hiába küldetett ide követet a pápa udvarából, hogy megpuhítsák Mátyást. A király hajlíthatatlan. Nem durva, nem él a megtorlás hatalmával, nem fenyegetőzik, nem büntet, de hajlíthatatlan.

Hiába küldözgeti embereit titkos írású levelekkel az olasz udvarokhoz, hiába akarja fellázítani Corvin János ellenségeit, a gőgös, maguk is trónra aspiráló magyar urakat, hiába ígérgeti oda a fél országot a szomszéd kis hatalmasságoknak - Mátyást nem tudja sem felbőszíteni, sem meglágyítani. A király mindenre rájön, valóságos titkos szervezetet tart fenn az ő praktikáinak ellenőrzésére, a leveleit elfogatja, az embereit ártalmatlanná teszi, a terveit meghiúsítja, a szövetségeseit megfélemlíti, őt magát eközben kíméli, sőt becézgeti, nem is úgy bánik vele, mint gyermekkel, hanem mint egy őrülttel, akit nem szabad ingerelni, hanem óvni és félteni kell, nehogy kárt tegyen másban vagy önmagában.

Erre a gondolatra Beatrix még inkább felbőszült.

Nemrég jött vissza meghitt bizalmasa, Cattivello futár Nápolyból és Milánóból. A futár teljes kudarcot jelentett. Nemcsak Mátyásnak, de a külföldi udvaroknak jóakaratára sem számíthat. A Sforza-ház ragaszkodik a Corvin János királyságához, sőt ezért az árért Miksa római király is hajlandó leányát a fattyúval összeházasítani... Ez több, mint amennyit Beatrix lelke el tudott cipelni. Érezte, hogy most már cselekednie kell.

De mit? Bizalma mindenkiben megrendült. A magyaroktól félt. Tudta, hogy azok, ha terhes is nekik Mátyás zsarnoksága, s ha le is nézik a beteges, hibás gyermek János herceget, őt, az olasz asszonyt még jobban gyűlölik valamennyien. Minden reménye az udvarában élő olaszok felé fordult. Cattivello... igen, ez a fickó szerelmes, vakmerő, szegény és lelkiismeretlen. Igen, ő az egyik... a másik? Tekintete ráesett Galeotti Marzióra, aki buzgón és saját hangjában gyönyörködve olvasott. Beatrix megörült, és megállította az olasz pergő nyelvét:

- Unalmas. Beszélj valamit a te kalandjaidból, Galeotti.

Galeotti becsapta a könyvet, és rimánkodó hangon válaszolt:

- Madonna diva Beatrice, felséged alázatos szolgája nincs olyan állapotban, hogy fiatalságára és régi szép életének tavaszi örömeire vissza tudna emlékezni.

- Baj van, Marzio?

- A Moirák űzőbe vettek, és nem hagynak megpihenni e siralomvölgyben, felséges madonna...

- Nincs pénzed, Marzio! - jelentette ki tréfás komolykodással a királyné.

- Nincs - gyónta meg lehajtott fejjel a nagy, kövér, piros arcú öreg gyermek.

- Pedig a felség, amikor az újévi ajándékozásokat osztotta ki a cselédség között, arannyal borította be a te könyveidet. Mit csináltál az aranyakkal?

A tudós keserveset fohászkodott.

- Felséges madonna, Galeotti Marzio Narniensis gyengéd férj, gondos családfő és előrelátó apa. Leányaim immár megértek arra, hogy főkötő alá kerüljenek.

- Mátyás hozományt is adott leányaidnak.

- Ó, a felség Maecenast is felülmúlja határtalan bőkezűségében.

- Erre tehát nem kellett a pénz.

- Nem. De nekem, amióta első feleségem, donna Paulina az elíziumi mezőkre költözött, és én ott hagytam a márványtornácos Villa Montagnaneát, s amióta királyok és főpapok aranykalitkájában a rab madár kenyerét eszem... ó, felség, nekem azóta nincsen más vágyam, mint hogy valahol egy kis fészket rakjak magamnak, hogy magaménak mondhassak egy kis falusi villát, amely körül tavasszal kizöldülnek a fák, és a bokrok mélyén szerelmes madarak egész éjjel énekelnek.

- Ejnye, de ellágyult a szíved, domine Marzio.

- Madonna, én már régóta becsületes élet után áhítozom. A villa - gondolom magamban - jó és becsületes emberek tanyája. Oda kívánkozom én a gazdagok gőgje, a rosszak becstelensége elől. Oda szeretnék menekülni valahová a budai hegyek közé, messze kilátással bíró kis lejtőre, ahol nincs köd és ártó szél, ahol a tölgyek között rigó fütyörész, hullámzó lenföldek, sárga rekettyék, források és csobogó patakok közé; friss pázsitra, ahol a tövis a lábat meg nem karcolja, bogár, kígyó senkinek ártalmára nincs... Ott szeretnék egy kis Tusculumot, valami régi, repkénnyel befutott házikót, fák között elrejtve, talán valami ősi kápolna közelében, s magam művelném kis földecskémet, magam nógatnám két ökrömet az ekeszarvát fogva, óh, donna diva Beatrice, meguntam már ezt a világkóborló, tivornyás kalandoréletet... egy kis villa...

Beatrix szíve mélyéből felkacagott:

- Hát hiszen ezt is megszerezte neked a te Augustusod. A pálosok kolostorához közel szép kis villát ajándékozott, fák között elrejtve, ahol nincsen ártó szél, és egész éjjel sírnak a madarak szerelmes vágyakozásukban.

Galeotti búsan lógatta a fejét.

- Ezt is megadta nekem az én dicsőséges jó uram.

- Nos tehát, miért nem éled ottan a bukolikus élet örömeit? Miért nem ballagsz két szántogató ökröd nyomában, Galeotti?

A hatalmas testből olyan mély sóhajtás szakadt, hogy elég lett volna egy nagy templomi orgona fújtatásához.

- Mert az ember esendő, és régi szenvedélyei néha kitörnek, mint a Vesuvio tüzes lávái. Elkártyáztam lányaim hozományát.

A királyné kacagott:

- Majd elkelnek szép arcuk és pompás termetük meg apjuk dicsősége révén.

- De elkártyáztam ökreimet és juhaimat is.

- Majd megszántják a földedet a pálosok jobbágyai.

- De elkártyáztam ám az egész hárshegyi villát is, minden rajta való ingó és ingatlan értékével együtt.

Beatrix a szemét törölgette széles, kacagó jókedvében:

- Meg kell szépen gyónni mindent az Augustusnak.

- Nem merem, donna Beatrice.

- Hát majd megmondom én!

- Madonna! Az egész életem felségedé!

A humanista fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a királyné köntösének szélét.

Beatrix ezalatt összehúzta szemöldökét, és a távolba lövellte kék sugarait fürkésző szemének. Ránézett az olaszra, mintha azt kémlelné, mennyire lehet hinni a szavának: az egész életem felségedé. Puhatolózni kezdett:

- Domine Marzio, bízzál bennem.

- Madonna, mint a felséges Úristenben.

- De te nem az én emberem vagy, Marzio!

A humanista megbotránkozva kapta fel a fejét.

- Égen, földön és minden poklokon át testem és lelkem, eszem, szívem és becsületem a felségedé.

Beatrix kacéran nézett a férfi szemébe:

- De te a magyarokkal tartasz!

Galeotti fülelni kezdett. Nem szólt semmit, csak összecsapta két húsos, fehér, gyűrűs-ékes kezét. Beatrix folytatta:

- A magyarok pedig nem szeretnek engem.

- Imádnak.

- Nem. Maga a király mondta: inkább egy szálig felkoncoltatják magukat, mintsem hogy asszony uralmát eltűrjék.

Galeotti csodálkozó, értetlen arcot vágott, mintha sejtelme sem volna arról, hogy mit beszél a királyné.

- Azt is mondta Mátyás: ha a királyné nem hagy fel trónutódlási terveivel, saját magának és fiunknak vesztét fogja okozni. Mert meglehet, hogy éppen a német császárt fogják a magyarok megválasztani, s az, mihelyt bejön az országba, a királynét és fiunkat csúfosan ki fogja űzni birodalmunkból.

Beatrix, ha erre gondolt, tombolt és tajtékzott dühében. Most is megrázta a düh, és megfeledkezve magáról, szidalmazni kezdte a királyt:

- Hát nem egyenesen Mátyás sugalmazza az osztrák császárnak, hogy választassa meg magát királynak és űzzön ki engem, a kijátszottat s a kifosztottat? Hát nem maga Mátyás adja kezükbe a magyar uraknak a tőrt, amellyel engem leszúrjanak?

Galeotti siralmas hangon csillapította:

- Talán nem is mondta. Annyi itt a lelkiismeretlen hazudozó.

A királyné azonban nem türtőztette magát:

- Azt is mondta Mátyás: János hercegnek tudnia kell, hogy Beatrice mindig ellene áskálódott. Mi történik, ha mindezek ellenére mégis János lesz a király? Hogy miképp bánik majd aztán mostohájával, azt könnyű elképzelni. Hát hogyne volna könnyű elképzelni, ha éppen Mátyás mutatja meg fattyújának az utat, amelyen haladnia kell a bosszújában! Mátyás mondta azt is, hogy kevésbé sebeznek azok a nyilak, amelyek röptét szemmel kísérhetjük. No, ezt a figyelmeztetést megköszönöm neki. Ráfordította tekintetemet a felém törő nyilakra, majd lesz rá gondom, hogy pajzsot tartsak röpülésük elé.

Beatrix észrevette, hogy túlment a határon. Még nem volt tisztában Galeotti pártállásával; megijedt, hogy kiszolgáltatta magát. Ránézett a tudósra, aki meggörnyedve, lesújtva, megsemmisülve állott előtte, mint maga a kétségbeesés.

- Istenem, ha mindez igaz volna! - sóhajtott fel oly megrendüléssel, hogy Beatrix megnyugodott.

- Galeotti - szólalt meg édes, biztató, vérforraló hangján -, szeretnéd a hárshegyi villádat?

- Ó, madonna! - nyögte az olasz.

- Én visszaszerzem neked.

Az olasz bókolt, hálálkodott, és észrevéve a királyné fáradtan búcsút intő pillantását, ünnepélyesen hátrálva, mint a pap az oltáriszentség előtt, kiosont a szobából.

Útközben elgondolta, hogy most nagy viaskodás készül a király és a királyné között. Jó lesz résen állni.

Otthon pedig beírta a jegyzőkönyvébe:

"Két olyan lángeszű, messzelátó, dicsőségre és világuralomra termett, gyönyörű, hatalmas, emberfeletti ember, mint Mátyás és Beatrice, nem volt még a földön. Ha ezek egyszer összefognának, az egész világot diadalszekerük elé foghatnák, és végigrobognának Európán. Ha ezek egyszer, csak egyetlenegyszer egyet akarnának! Félek azonban, hogy úgy járnak egymással, mint Antonius és Kleopátra..."

Beatrix egyedül maradt.

Végiggondolta, hogy nem volt-e túlságosan vigyázatlan. Nem. De mégis megcsillogtatta Galeotti előtt a szolgálatok, az odaadás, a hűség, a cinkosság jutalmát. Ezt az embert felhasználhatja... mire? Még maga sem volt készen a terveivel.

Lázasan gyötörte magát, hogy valami mentő gondolatot sajtoljon ki az agyából. Újra és újra Ulászlóra gondolt. Semmit sem érzett már abból a szerelmes hevületből, amely azelőtt az ifjú cseh király neve hallatára elborította a szívét. Most már egészen elmosódott emlékezetében az olmützi találkozás édes titka... de politikai tervezgetései közben minduntalan visszatért Ulászlóra, mintha ezt az embert a nagy, végzetes sors hozta volna az útjába.

Mátyás most Ulászlóval akar leszámolni. Mi történnék, ha ebben a párviadalban én Ulászló mellett mozgatnám meg a Mátyást gyűlölő magyar főurakat, Ausztriát, Velencét, az oláhokat, a törököt?

Számolni kezdett. Beatrix nagyon otthon volt a diplomácia labirintusában. Ennek Mátyás is hasznát vette sokszor. Miksa római királlyal a császár és Mátyás között kötendő békéről ő tárgyalt, ő közvetítette a kiegyezést apjának, a nápolyi királynak és a pápának viszálykodásában, egyenesen Mátyás megbízásából levelezett a francia, olasz, cseh és lengyel uralkodókkal.

Most is végiglatolgatta elméjében az összes lehetőségeket. Legkönnyebb dolga volna Ulászlóval. Hadi és politikai érdek meg egyéni vonzalom, minden összejátszik. A tükréhez nyúlt, és izgatottan kémlelte magát.

Szép vagyok még - gondolta elégülten. - Ulászlónak tetszeni fogok... és - tette hozzá gondolatban cinikus leszámolással - ha nem is a szépségemért, de Mátyás birodalmáért...

Nem folytatta tovább. Eszébe jutott, hogy hátha Ulászló helyett Miksa római királyt választaná. Aragóniai királyleány, magyar királyné, a római szent birodalom császárnéja... hej, akkor le lehetne nézni egy kissé Itáliába, az olasz államok úgyis egymást marják, kész prédáivá lesznek annak a külföldi hatalmasságnak, amelyiknek előbb lesz hozzá bátorsága, képzelőtehetsége, pénze és katonája. Akkor Milánó, Velence, Ferrara, igen, Lombardia, Toscana, a pápai állam, Romagna és le tovább, Nápoly... egész Calabria... Nápoly is? - Hisz ottan az apja és bátyja uralkodik... Annál jobb, annál könnyebb... Beatrix majdnem elájult a saját fantáziájának szárnyalása alatt.

Németország, Ausztria, Olaszország, Magyarország...

A szíve oly hangosan dobogott, hogy megijedt. Kéjesen kinyújtózkodott, mint egy zsákmányra éhes, gyönyörű, erős, vért szimatolt párduc.

Hát talán inkább Miksa? - gondolta heves, gyönyörrel teljes elképzeléssel.

A következő pillanatban újra felülkerekedett benne az asszony.

Mégis jobban tetszik nekem Ulászló. És én is tetszettem neki. És Ulászlóval nem lehetne mindazt megcsinálni, amit a római királlyal, Miksával?

Egy pillanatig küzdött benne az életsóvár asszony és a lánglelkű, dicsőségszomjas olasz-spanyol kalandor. Aztán megrándította szép, fehér, gömbölyű vállát. - Majd meglátjuk. Amelyiknek több hasznát veszem.

Lázas képzeletével viaskodva így töprengett magában Beatrix, amikor komornája Cattivello lovagot jelentette.

Beatrixnak felcsillant a szeme:

- Jöhet!

A következő pillanatban ott állott előtte a futár. Beatrix hosszan, elgondolkozva, tépelődve nyugtatta tekintetét a szép olasz ifjún, akiről lesugárzott az ingyenélők asszonyos kacérsága, a megbomlott érzékek bujasága, a kalandorok léha, elszánt, halálmegvető vakmerősége. Szép volt és okos, gyermekesen bájos és ördögien gonosz, romlott és művészileg kifinomodott, mint aki egész életét asszonyok ölében, a szerencse változataiban, a szerelem és nyaktörő vállalkozások viharai között töltötte el.

Beatrix szíve felmelegedett.

Francesco már esztendők óta volt a királyné kegyence. Ez idő alatt néha megunta, vagy a feltűnés elkerülése végett okosságból elküldötte őt a közelből. Tudta, hogy méltatlan emberre pazarolja királynői gyengédségét. De nem tehetett róla, szerette ezt az embert, és nélkülözhetetlen lett neki a futár szerelme. Nem becsülte semmire, és megvetette őt higgadt, józan, kiegyensúlyozott hangulatában. De azért féltékeny volt reá, mert a saját lelkiismerete csak abban talált csekélyke megnyugvást, ha elhitette magával, hogy Cattivello őrülten rajong érte, és hűségben, ha kell, gyötrelmes aszkézisben egyedül az övé. Elhitette magával, hogy jót cselekszik Cattivellóval, amikor megalázza önmagában a királynét és Mátyás hitvesét. Valójában a legősibb, legvadabb és legsötétebb féltékenység epesztette, mert úgy érezte, hogy ez a legutolsó. Olyan titkolnivalóan buja, olyan embertelenül romlott volt a szerelmük, hogy Beatrix sokszor önmaga előtt sem merte bevallani. És éppen ez tartotta őket együvé széttéphetetlenül. Sokszor mondta Beatrix:

- Minket a bűn forrasztott össze. Minket csak úgy lehet elválasztani, ha kettéhasítanak, önmagunkban nem is vagyunk egész emberek.

Megcsalták egymást, amikor megcsömörlöttek a maguk természetellenes romlottságától. De senkiben sem tudtak kielégülni. És mindig visszatértek.

Beatrix sokszor szégyellte, sokszor utálta ezt az embert s a maga szenvedélyét. Hogy megvigasztalja a lelkiismeretét, elhitette magával, hogy ez is rendeltetésszerű volt. Most hasznát veszi a legsötétebb bűnének.

- Francesco, szívem, elég volt a meddő erőlködésekből. Tudnál értem valami nagyot, világraszóló tettet elkövetni?

- Thészeusz és Héraklész és az argonauták minden munkáját elvégzem a parancsodra, diva - felelt színpadi bókolással a cortegiano.

- Nos - pergett a királyné nyelve -, ütött a cselekvés órája.

- Parancsolj a te hűséges rabszolgáddal.

- A király háborúra készül.

- Ki ellen?

- Az egész világot maga ellen bőszítette. Felséges atyám, a pápa, a német császár, Ulászló, a cseh király, igen, először is Ulászlóval kíván Mátyás leszámolni...

Az olasz értelmes, ragyogó szeme felcsillant:

- Vesztét érzi a barbár.

- No, Francesco, nekünk az a kötelességünk, hogy siettessük a vesztét.

Az olasz keményen nézett a királyné szemébe.

- Méreg?

Beatrix halkan felsikoltott.

- Nem. Arra semmi szükség. Gyilkosság? Nem. Istenítélet.

Cattivello értetlenül bámult. Beatrix keresztet vetett magára, és az ajka imát rebegett.

- Bocsássa meg neked az Isten, hogy ilyen szörnyű gondolatod támadt.

De a szíve valami titkos gyönyörűségtől remegett. Ő egészen az enyém - gondolta szerelmes elragadtatásban. És csókra nyújtotta habfehér, illatos kezét. Az olasz vörös, puha ajka a párnás kis kezecske vérét szívta pillanatokig.

- Istenítéletet akarok, Francesco - ismételte a királyné. - Te leszel az Isten felszentelt lovagja. Figyelj ide, lovag. A király, hadba száll. Mi összeszedjük megbízható embereinket.

- Vannak? - kérdezte gúnyosan az olasz.

- Vannak - felelte ingerülten Beatrix. - Itt vagy te.

- Igen.

- Galeotti.

- Talán.

- Bízd rám. Óbudán Monelli kamaragróf.

- Aha... a régi kegyenc - jegyezte meg Cattivello szemtelenül.

A királyné a vállát vonogatta.

- Nem igaz. Nem emlékszem.

Az olasz cinikusan nevetett.

- Régi szerelmekből csakugyan kiállíthatok egy vértesszázadot, madonna Beatrice!

- Vértesszázad? Ah, erről jut eszembe Csáky gróf, a vértes testőrségem kapitánya, aki most önkéntes számkivetésben tengődik ott lenn, a Duna-Dráva közén. Őt is felrendelem... Igen - ujjongott Beatrix -, ez nagyszerű gondolat.

- Mi a terved, Madonna?

- Elhagyom Bécset... titokban.

- Hazamegyünk a Vesuvio alá?

- Nem. Először Visegrádra megyünk - suttogta a királyné. - Gyere hozzám, közel, így. Fojtsd vissza a lélegzetedet... ne félj... Visegrádon van a korona.

- Erősen őrzik.

- Azért van szükség Csákyra... az elhozza a vértes testőrségét... ne törődjél a részletekkel...

- S ha Csáky nem akarja?

- Azért vagy te az Úristen ítéletének végrehajtója, Francesco... Csákynak talán nem is kell előre tudni a dologról... őt felhívjuk, elcsaljuk Visegrádra, ott a tények előtt ő is meghajol... Csáky megölte az apósát, bűnös, Mátyás haragjától reszket... És ha nem akar?... Akkor terád kerül a sor, hogy végezz Csákyval, elrabold a koronát, és...

A királyné reszketett az izgalomtól. A futár egykedvűen latolgatta az eshetőségeket.

- Levisszük a koronát Itáliába?

- Nem. Majd megmondom később - vergődött Beatrix a maga gomolygó, fullasztó, rohamosan tornyosodó terveiben, amelyek most pillanatok alatt sűrűsödtek össze lázas fantáziájának felhőiből. Úgy érezte, hogy valami divináció termékenyíti meg a lelkét nagy, világfelforgató erővel telítve meg az akaratát.

- Hová visszük a koronát?

- Ulászlóhoz - nyögte gyötrődve Beatrix, és kimerülve roskadt le párnáira.

Ettől fogva éjjel-nappal a korona elrablása és a szökés gondolata űzte, hajszolta Beatrix kétségbeesett lelkét a megváltó vagy megsemmisítő cselekedet felé...

Lépésről lépésre kitervelte a végzetes tett minden részletét. Úgy vélte, hogy elsőbben is tisztába kell jönnie Csáky Miklós hajlandóságával.

Kisfaludy György halála után Csáky Miklós többé feléje sem nézett a birtokainak. A Csáky-kastély üszkös romjaira rá sem tudott tekinteni; utálta és gyűlölte. Ha néha odavetődött az útszéli kereszt közelébe, amelyről a párviadalra való kihívást betűzgette azon a halálos nagy napon, keresztet vetett magára, és káromkodott. Haragban volt nemcsak önmagával és az emberekkel, de az Úristennel is. Birtoka ezalatt romladozott, pusztult, enyészett. Idegenek betörtek és elfoglaltak egy-egy falut, elszántottak néhány határt, kivágtak egy-egy erdőt.

Miklós a pécsváradi apátságban várta a földi igazságszolgáltatás megmozdulását. Bizonyos volt benne, hogy a király poroszlókat küld érte, elfogatja és bebörtönözteti.

De a büntetés nem sietett. Haragja is, bocsánata is késett az igazságtevő Úristennek.

Csáky várt és gyötrődött.

Szomszédai, rokonai s a vele együtt remetéskedő Giustignan néha még biztatták: tegyen valamit a sorsa érdekében. Forduljon a püspökhöz vagy a kancellárhoz, kérjen kegyelmet vagy ítéletet, szökjék meg, vagy vezekeljen a bűneiért. Menjen zarándokútra vagy a király táborába, a végekre, ahol török, oláh vagy cseh rablók ellen kitüntetheti magát, vagy a vére ontásában megtisztulhat!

Hiába.

- Nekem minden mindegy - felelt mindenre egykedvűen -, Zsófikát úgysem tudom már boldoggá tenni, magamat sem, senkit. Fáradt vagyok... megvárom az Isten ítéletét.

- Gyáva, elolaszosodott fattyú - mondták ki rá az ítéletet barátai is, amikor látták Miklós csökönyös közönyösségét.

Senki sem értette az életuntságát.

A pécsi püspök, Ernuszt Zsigmond, egy alkalommal, amikor a pécsváradi apátságban bérmált, lelkére beszélt a vezeklőnek:

- Öcsém, az Úr megelégelte a penitenciádat. Eredj fel a királyhoz, vedd magadhoz ifjú barátaidat, Vitéz Mihályt, Fodor Istvánt, Báthory Miklós püspököt, állítsd magad mellé az olaszokat, Ugolettit, Naldust, Galeotti Marziót, én is veled megyek, ha úgy kívánod, és kiengeszteljük a királyt. Mátyás szíve olyan, mint az arany...

- Gondolja atyaságod?

- Bizonyosan tudom. Aztán engeszteld ki a Kisfaludyakat.

- Én magam is óhajtanám.

- Váltságdíjul engedd át nekik Zamárdit, Saásdot, Bikalt, Magyarszéket, amikért már régen pereskedtek.

- Megcselekedtem már, monsignore, régen.

- Helyesen tetted, fiam. Úgyis visszakaphatod azokat a Zsófika hozományával.

Miklós nagyot nézett.

A püspök szelíden folytatta:

- Mert csak akarnod kell... Zsófikát már egy Perényi, egy Pogány, egy Geréb is megkörnyékezte. De ő hallani sem akar férjhezmenetelről.

- No látja, monsignore.

- Mert ő a te hitvesednek tartja magát, fiam - felelt a püspök mosolyogva.

- Apjának gyilkosát?

- Becsületes párviadal volt. Nyílt harc. És ő hívott ki téged.

- De a halál...

- A halál fölött van a bocsánat, az engesztelődés és...

- És?

- ...és a szerelem, amelyet az Isten az ember szívébe plántált - fejezte be a lovagias, fényűző, nagyúri életet élő egyházfejedelem.

Néha egy-egy levelet kapott Fodor Istvántól, az ifjú Vitéz Mihálytól vagy Galeottitól. A levelek sem jót, sem rosszat nem jelentettek. A király, úgy látszik, tengernyi gondja közepette egészen elfeledkezett róla is meg Kisfaludy György sajnálatos végéről is egyaránt.

A pécsváradi apátság monostorába egy nap kicsiny lovas kíséret élén egy előkelő külsejű férfiú kért bebocsáttatást.

A barátok összefutottak a roppant termetű, kövér, mosolygós ábrázatú, lobogó sörényű idegen csodájára. Finom és előkelő, illatos és divatos volt ez az úr, és külföldi követet vagy vándor olasz humanistát sejtettek benne a fráterek.

- Csáky Miklós úr őexcellenciáját keresem - szólalt meg a vendég, csengő, magas tenor hangon, klasszikus latinsággal.

A fráterek mélyen hajlongtak, és fekete, finom brabanti gyapjúból készült hosszú köpenyének nemes szabását bámulták, amely lovon ülve majdnem betakarta a paripát, így gyalogosan pedig papos palást vagy doktori díszköpeny benyomását tette.

- A magiszter az erdőt bújja, illustrissime - válaszolt az elősiető prior.

- Akkor, engedelmükkel, bevárom, míg visszaérkezik.

A barátok bókoltak.

- Én a felséges Augustus, Mathias Corvinus őfelsége udvarából jövök - jelentette az idegen méltóságteljesen.

A szerzetesek mélyen bókoltak. E pillanatban a hátsó udvar felől Giustignan lovag lihegett a csarnok oszlopsora felé. Az idegen őt is nagyon érdekelte. Ahogy odaért a király követe elé, eszeveszett örömrivalgásban tört ki:

- Messer Galeotti Marzio Narniensis! Üdvöz légy, nemes, nagy férfiú!

A két olasz egymás nyakába zuhant.

- Uradat, Csáky gróf őmagnificentiáját keresem - jelentette ki végül Galeotti, utánozhatatlan méltósággal. - A király nevében jövök. A felséges Augustus képviseletében.

Mint tökéletes diplomata, úgy járult Csáky Miklós elé, ahogy fejedelmeket szokás üdvözölni. A nagy tisztességet valójában önnönmagának adta meg Galeotti, akinek óriási, rengő hústömegei alatt egy képzelődő gyermek játszadozó kedve lobogott.

Hosszú és cifra bevezetés után szertartásosan közölte a főúrral, hogy őfelsége törölte az ellene indított főbenjáró bűnpert. Teljes bocsánatot adott, és egyszersmind berendelte őt udvari és hadi szolgálatra.

Csáky csaknem kővé meredt a meglepetéstől.

Meghajtotta fejét, és sokáig némán tűnődött a sorsa fordulásán.

Galeotti megelégelte az ünneplést, és boldogan követte házigazdáját az apátság refektóriumába. A szerzetesek tisztességtudóan magukra hagyták Csákyt és a két olaszt.

Ott már vidámabban tárgyalták a dolgot.

- Ez példa nélkül való királyi kegyelem - áradozott Miklós.

Galeotti gúnyosan hahotázott:

- Én sok példát tudnék erre, domine Niccolo.

- De kérés, vezeklés, vérdíj és feloldozás nélkül?...

- Nem is a jogtörténet és a királyok körül kell keresni a precedenseket - nevetett a humanista.

- Hát?

- Hanem a szerelmes királynék, a nápolyi hercegasszonyok és a bűnbánó Magdolnák történetéből.

Miklós büszkesége, sértett dacossága és férfiúi hiúsága megakadt életsóvár és dúsvérű fiatalságának hálójában. El innen, el, új, friss levegőre, ki az életbe, feltámadni és élni, élni! - ezt ujjongta minden csepp vére, és lelke sóvárgott, hogy engedelmeskedjék a vér parancsszavának.

Jókedve támadt, és a két olasszal buzgón poharazott.

Galeotti elmondta élete folyását, és kappanhúsból egész combokat nyelve le rengeteg torkán, a francia királyi udvarról csevegett vidáman.

- Hát Mátyás udvarában milyen most a világ? - kérdezte kissé mámorosan Miklós.

Az olasz vidám nevetéssel válaszolt:

- No, nálunk is akad egy csipetnyi Erósz és Aphrodité bájos ajándékaiból. Mértékkel persze, mert mindenki fél a felséges úr erkölcsös haragjától.

- Erkölcsös a király? - szólt közbe szerényen Giustignan, aki a nagy Galeotti jelenlétében testileg és lelkileg egészen összezsugorodott.

- Arról gondoskodik a királyné.

- Félti?

Az olasz kétségbeesett arccal panaszkodott:

- Olyan udvarhölgyeket tart maga körül, hogy az ember Szent Hieronymus menedékházaiban képzeli magát, ahol Istenhez tért kurtizánok vezeklik le félévszázados bűneiket. Ezek a mohos műemlékek állanak őrt a király erkölcsei felett. Ámbár - tette hozzá felcsillanó szemmel - kivétel is akad.

- Ugyan? - érdeklődött Csáky.

- Antonetta salernói grófné.

Csákynak eszébe jutott, hogy a grófné itt járt Beatrixszal az ő pécsváradi házában. De az arcára nem tudott visszaemlékezni.

- És őrá nem féltékeny a királyné?

- Nem. Erre az egyre van ideje vigyázni.

Mind a hárman nevettek. Galeotti aztán csendesen, majdnem panaszkodva megemlítette:

- De a grófné nem is érdeklődik a férfinem iránt.

- Talán a leszboszi Sappho követője? - kérdezte a fiatal főúr.

- Ezt az ilyen magas régiókban sohasem tudja az ember bizonyosan... A királyné őfelsége feltűnően szereti...

A hatalmas, rengő testű olasz nagyot ivott, szeme ragyogott e léha és gonosz célzásra, amelyre talán soha nem is gondolt, s amelyre a pillanat buja hangulata ihlette. Csáky Miklós sem vette komolyan. Az emlékezetében Antonetta grófné után kutatott.

- Amikor én ismertem, csakugyan óvakodott a férfiaktól. Szemérmes volt és félénk. Kerülte a veszedelmet.

Az olasz ismét ivott, s aztán hahotára fakadt:

- Ó, szent férfiúi jóhiszeműség! Hát te, domine Niccolo, csakugyan azt hiszed, hogy ott fenn, trónok, tudományok, művészetek magasságában, rang, hatalom és fény levegőjében az asszonyok félnek a férfiaktól? Azt hiszed, hogy egy nagy műveltségű hölgy, aki ismeri az élet rejtelmes szépségeit, a kéj boldogságát és a szabadság isteni tulajdonságának birtokában van, az fél a férfiaktól? Azt hiszed, hogy az is úgy bukik el, mint egy csaposleány a fürdőházban? Egyáltalában azt hiszed, hogy a nő a férfi áldozata? Ha elolvastad volna a De Homine című könyvemet, amelyet sokan Angelo Poliziano Miscellaneája fölé helyeznek, a nőkről, a csókról, a szerelemről szóló fejezetekből megtanulhattad volna, hogy a magasrendű asszony öntudatosan, bátran és szabad akaratából nyúl Erósz játékaihoz, zabolátlan szeszéllyel szedi a szerelem édes gyümölcseit; igen, ő nem zsákmány, hanem zsarnok, ő nem bukik el, hanem magáévá teszi a férfit, akit kiválasztott, ő nem esik martalékul az alkalomnak, hanem büszkén, szemérmetlenül és diadalmasan learatja az alkalom, a hangulat és a fellobbanó vérmérséklet buja termését. Ő nem követi, hanem magához szólítja a férfit, ő nem engedi át magát, hanem kiaknázza a férfi szerelmét, ő...

- Elég! - kiáltott tréfás ijedtséggel Miklós -, ezt Antonettára érted, domine magister?

Galeotti a vállát vonogatta, és felhajtott egy kupa bort.

- Ő a fejedelmi állatok közül való; ő a nagy ragadozók, a vámpírok, az apokaliptikus sárkányok osztályába tartozik, vagy egyenesen a poklokból merült fel, a succubusok alvilági bájával és gonoszságával.

- De azt mondtad, hogy hideg.

- Ez egy okkal több, hogy rosszat sejtsek róla. De promiscua doctrina című munkám III. fejezetében bőven tárgyalom a női hidegség kérdését. A frigidák a legkicsapongóbb némberek...

- Ez ellentmondás.

- Az avatatlanok szemében. Mi tudjuk - felelt gőgösen Galeotti -, hogy a hideg nők, akik sohasem érik el a szerelmi önkívületnek azt a csúcspontját, amelyben kielégülnének, éppen ezért egész életüket keresésben, kísérletezésben, próbálgatásban töltik. Ezért nyargalnak egyik férfitól a másikhoz, amint ezt egy alkalommal az isteni madonna Beatrice előtt is volt szerencsém kifejteni.

- Ilyennek gondolod Antonettát is?

- Nem tudom - legyintett az olasz. - De azt tudom, hogy ő ravasz és számító. Amilyen buja a külseje, lehet, hogy éppen olyan hideg a természete. Őneki nem szerelem kell, hanem dicsőség. Ő olyanféle állásra pályázik, mint Sorel Ágnesé volt VII. Károly idejében, vagy amilyent Marguerite de Sassenage és a dijoni Huguette Jacqueline töltött be XI. Lajos udvarában. Igyunk!

Miklós egy pillanatig komolyan elgondolkozott. Milyen más élet lehet ott fenn, a trón fényes, napsugaras forróságában! És ő itt senyved a földet túró, kolduló, prédikáló, búcsújáró szerzetesek között!

Önkéntelenül felfohászkodott:

- Nagy lehet a sürgés-forgás ott a bécsi Burg körül!

Az olasz felhajtott egy kupa vörös bort, és bizalmasan odahajolt az ifjú Csáky füléhez:

- Magunk közt mondva, úgy gondolom, már a felséges úr is unni kezdi azt a sokadalmat. Nincs arról fogalmad, messer Niccolo, hogy mennyi ott a széllelbélelt ingyenélő tanácsos, követ, művész, költő, orvos, kertész, tudós, ló-, kutya- és sólyomidomító és futár. Futár! Erről jut eszembe, hogy most a legnagyobb udvari híresség egy ferrarai cortegiano, egy kikent-kifent hányaveti, ugrifüles fickó, valami Cattivello nevű futár. Eleonora hercegnő küldöttje. Ez a huszonnyolc-harminc éves, mézes beszédű, selyemruhás, bársonyszalagos udvaronc szőkére festi a haját, s aranyporral hinti be, mint valami meretrix; spanyol divatú kabátjai és combjára feszülő nadrágjai csak úgy öntik az arábiai illatszereket; az egyik fogát valaki, bizonyára valami elhagyott szeretője, kiütötte; ehelyett elefántcsontból való vendégfogat visel. Egész fegyvertára van szépítővizekből, kovászos flastromokból és kendőzőszerekből. A szempilláit feketére festi, hogy bujább legyen a tekintete, de a szemöldökéből minden második szőrszálat csipesszel kiráncigál, hogy ne legyen vad és barbár az arckifejezése. A szavakat nem mondja ki, hanem csak suttogja vagy fuvolázza; még a lova, kutyája és öszvére, amelyen a málháit hordják, még az is kenőcsös és illatos. Tiszta és ragyogó és illatos ő maga a nap minden órájában; naponta rózsavízben fürdik; de nem hiszem, hogy a lelkiismeretét csak egyszer is kikefélte, és a szíve olyan tiszta volna, mint az öszvére kifényesített patkója. Természetesen most ő diktálja az udvarnál a divatot, és a nők elájulnak, ha megtapogathatják elefántcsont nyelű damaszkuszi tőrét, amely húsos combjait verdesi az akasztófáravaló szélhámosnak. Már öt hónapja itt lebzsel, pedig úgy látszik, Ferrarában is nagyon sóhajtoznak az udvarhölgyek. Azt mondják, hogy "egyéb fontos okokon" kívül az udvar Astartéja, az egyiptomi szépségű Aphrodité, a szegény beteg Vajda László felesége, Antonetta salernói grófné kedvéért lopja itt a napot. Az bizonyos, hogy a grófné még Cattivellón is túltesz tisztaság és kényesség dolgában. Ő kétszer fürdik napjában, rózsavízben, kancatejben, esőlében, fenyőnedvben felváltva. Sokat beszélnek kettőjükről.

Az olasz eközben többször kísérletet tett, hogy a boros kupát felemelje. De a karja nem engedelmeskedett. Mind halkabban beszélt, a szempillái lassan lecsukódtak, s rövid idő múlva két hatalmas karjára borulva, boldogan horkolt a nagy tölgyfa asztalon.

Giustignan majdnem letérdelt az alvó ember előtt.

- Milyen hatalmas szellem! Milyen dicsőség, hogy itt járt, és felséges jelenlétével megszentelte a pécsváradi Árkádiát! Itt álljon a szobra e jeles férfinak, aki Filelphót úgy tönkrelapította utolérhetetlen szillogizmusaival, mint ahogy a malomkő összemorzsolja a búzát.

Galeotti pedig kialudta magát, másnap aztán belovagolt Pécsre, a püspök látogatására.

Csáky egyedül maradt Giustignannal.

Az olasz megkérdezte:

- Itt hagyod a várat? Mégy Budára, domine?

- A király Bécsbe parancsol - válaszolt a főúr. - A király parancsa szent.

Egy percig sem habozott, hogy végét vesse-e az önkéntes számkivetésnek. Giustignan erősködött, hogy lebeszélje. Emlékeztette Kisfaludy Györgyre, a vandál pusztításra, a jobbágyok hulláira, a kegyetlenségre, amellyel embereit a másvilágra küldték.

- Piszkos, koldus, tudatlan és durva csorda; gyilkosok és tolvajok; részeg fenevadak. Híján vannak minden szellemnek és poézisnek, várakban, sötét, nedves és hideg odvakban laknak, s a kemence füstje megfullasztja az embert; hat hónapig ki sem lehet mozdulni a dohos pincebarlangból, ahol megbúvik a paraszt és a földesúr, mint a medve; nincs egy szellős villa, nincs tenger, amelynek partjain neki lehet feküdni a napnak s a sós párának, a ciprusok és olajfák leheletének és a múzsák ihletének. Gyere vissza Itáliába, régi barátaid közé, asszonyaid ölelő karjaiba, amelyek még tárva vannak az utánad való sóvárgásban!...

Csáky oda sem hallgatott. Most már kitalálta, hogy mivel igazolja magát.

- Felmegyek Bécsbe, és jóváteszem szörnyű vétkemet. Feleségül veszem Kisfaludy Zsófikát, aki a királyné mellett udvarnokoskodik. Kibékítem az embereket, akiket magamra haragítottam, és megengesztelem az ellenem felgerjedt Úristent.

Giustignan lovag félrehúzta a száját:

- Nem kell neked Kisfaludy Zsófika. Neked a diva kell, a nápolyi asszony buja szerelme.

- Hallgass, ostoba! - rivallt rá a fiatal magyar. - Beatrice is vezekel, azért tartja magánál a fehér arcú árvát.

Az olasz erősködött:

- Ne menj Bécsbe, messere. Gyere velem Itáliába.

- Hát te nem jössz velem?

- Nem - jelentette ki meglepő zordonsággal az olasz.

- Ugyan?

- Félek a téltől. Látod, most március eleje van, és még mindig nem éled Venus szép szeretője, Narcissus. Megyek Rómába, ahol a signorák most Juno templomához zarándokolnak.

- Most már nincsenek matronáliák.

- Pedig az volt a szép - lelkendezett az olasz, és összehúzta nyaka körül a prémgallérját -, amikor az Esquilinus árnyas ligetében a világosság, a családi meghittség és az életre kelt természet istennője előtt megjelentek az áldott állapotban levő matrónák, s ibolyával és ciklámennel borították be a szobor talapzatát... átkozott, komisz északi szél! - fejezte be a mondatot oly hatalmas tüsszentéssel, hogy Miklós harsány nevetésre fakadt.

- Nem a matronáliák miatt mégy te Itáliába - gúnyolódott barátjával jókedvűen -, hanem a feleséged, az elhagyott francia nevelőnő elől szöknél Vergilius kék egű honába.

- Te is jól tennéd, ha itt hagynád ezt a zord Pannóniát. Jusson eszedbe az a sok szép olasz város, amelyeket együtt jártunk be, messer Niccolo, édes jó uram.

És beszélt, beszélt az olasz városokról, s lelkes, tarka, égő színű szavai nyomán Ravennából a St. Apollinarei varjúünnep, Trevisóból a márványkutak káváján ülő kacér, fecsegő, könnyűvérű leányok, Vicenzából az óriási pince, Luccából a töméntelen sok torony emléke mosolygott vissza a múltból.

- A legragyogóbb asszonyokat Génuában láttam - mondta maga elé félhangosan -, habár szemeiket mesterségesen feketítik, de legszebben Bolognában öltöznek ezek a drága kis bestiák - tette hozzá, és nyelvével nagyot csettintett, mintha a nyál összefutott volna a szájában.

- Velence, Róma, Firenze, Nápoly... - suttogta szinte kéjesen Miklós is, és a csónakokra, a főpapi bíbor és lila talárokra, a plátói akadémiára és a kék vízben tükröződő Vesuvióra gondolt.

De aztán egyszerre kiegyenesedett, és harsányan elkiáltotta magát:

- Nem. Nem engedem elcsábítani magamat a szirének énekétől.

- Gratulálok, Odüsszeusz - gúnyolódott amaz, és süvegét lekapva fejéről, mélyen meglóbálta haragos barátja előtt.

- Gúnyolódhatsz, pajtás... az én szívem erős.

- Kár - dörmögött az olasz, és zsebéből fügét meg szárított szőlőszemeket szedegetve, egykedvűen nyalakodott a csemegéből.

- Bolond fickó... kedves, tréfás cimborám, azért nem hagyom el ám a te Platónodat, Ficinódat, Picódat és Angelódat!

- És engem?

- Téged legkevésbé. Száz jó magyar Mátyás-arany van számodra a tarsolyomban, hogy illendőképpen adhasd otthon az előkelő cortegianót.

- Beillatosítottad?

- Mint Medici Lorenzo szokta.

- Hát, ha így van... eredj a végzet útjain. Én azonban visszamegyek Firenzébe, és megviszem a hírt, hogy Pico és Leon Battista egyetlen versenytársa üdvözletét küldi Platón akadémiájának a túlvilágról.

Aztán elbúcsúztak. Az olasz még visszafordult:

- Aztán ne feledd! Soha meg nem házasodni!

Csáky hosszan utána nézett Giustignannak, míg csak el nem tűnt az út kanyarulatánál. Aztán nem látta, csak hallotta vidám fütyörészését.

Másnap megérkezett Galeotti, Miklós összeszedte csatlósait, és ő is nekivágott a nagy útnak Viennába. Huszonhat éves lelke most már egészen kiegyenesedett és most éppen olyan boldog, léha, vidám fütyörészéssel nézett az új élet szépségei elé, mint tegnap Giustignan.

A királyné szökési terve nagyon lassan haladt a megvalósulás felé. Cattivello gyűjtögette a királyné híveit; a nagy birodalom messze pontjairól kellett őket összeszedegetni. Jártak-keltek a futárok, titkos írású levelekkel, éjnek idején, lopakodva, mint a tolvajok, hogy a király titkosrendőrségének csapdájába ne essenek. Mind ez ideig nem is tudott arról senki, csak a beavatottak.

Az utóbbi időben az is késleltette a kivitelt, hogy Beatrix súlyosan megbetegedett. Emiatt a bécsi orvosok tanácsára Badenben töltötte a nyarat a királyné. Rövid időre Mátyás is megjelent a nyájas, zöld erdőkkel övezett, kies fürdőhelyen, amelyet már Aeneas Sylvius leírásából ismert, s amelynek mintájára Budavár alatt a felső hévizek bőséges meleg forrásai körül világraszóló gyógyfürdőhelyet szándékozott létesíteni. Építészeit, kertészeit, humanistáit és orvosait magával vitte, hogy tervrajzokat vegyenek fel, tanulják meg a kúra használatát, a fürdőberendezés, meleg és hideg zuhanyok, forró levegő és hevítő- vagy hűtőkészülékek mechanikáját.

Hatalmas terveket szőtt arról, hogy a budai hévizeket körülépíti nagyszerű csarnokokkal, valóságos római fürdőket rendez, felépíti Caracalla thermáit, hogy az egész világ betegeit odacsődítse a magyar király fővárosába.

Baden zsúfolva volt. A hatalmas vendégek iránt való kíváncsiság a főnemesség egy részét és a városi polgárság gazdag elemeit a fürdőhelyre csalta. Kis Bécs lett egykettőre a fürdőtelepből, fa- és sátorházakból egész utcák keletkeztek, sokan szekerükön laktak, vagy a liget fái között ütötték fel táborukat.

A magyar udvar bevonulása soha nem látott fényesség, gazdagság és vidámság központjává avatta Badent. Olasz és magyar szó visszhangzott a közös medencék körül, amelybe a német, osztrák, styriai és karinthiai asszonyok eleinte nem is merték betenni lábukat. De néhány nap múlva vége volt minden tartózkodásnak.

- A világ legbátrabb ragadozója az asszony - jelentette ki Galeotti Marzio, amint a medencék fölött körben futó karzatokról gyönyörködött a vízben nyüzsgő, kacagó, játszadozó, csapkodó és ugrándozó polgárnők látványosságában.

- Sohasem hittem volna, hogy a németek ennyire szeretik a tisztaságot - csóválta fejét Bonfini, a szigorú erkölcsű történetíró, aki azt az egyet becsülte meg a németekben, hogy nem szeretnek minduntalan fürödni.

A királyt az uralkodói gondok hamarosan elszólították Badenből. Beatrix egyedül maradt a maga olasz udvarával.

Ettől fogva még hangosabb, színesebb, forróbb lett az élet. Az udvar zabolátlanul adta át magát az élvezetnek. Egymást érték az éjjeli ünnepélyek, amelyeket fáklyafénynél és bűvészektől tanult vakító, sziporkázó tűzesők csillaghullásánál Galeotti Marzio, az ezermester asztrológus rendezett. Az ünnepélyek a fürdőmedencék körül valóságos bacchanáliákká fajultak. Galeotti elemében volt. A görögtűz lángoló fényében úgy szaladgált fel és alá roppant, de könnyed testével, mint az alvilág gigantikus fejedelme.

- Meleg víz, görögtűz, szicíliai bor, fürdőző meztelenség, langyos nyári éjszaka... az olümposzi istenek nem halmozhatták volna jobban a kéjt és a szépséget.

Az éjszakai ünnepek dédelgetett hőse Francesco Cattivello volt, a királyné futárja. A futár el is hanyagolta fejedelmi szerelmét. A titkokkal ismerős udvarhölgyek meglepődve, ijedten vették észre ezt a hűtlenséget. Mind sűrűbben látták a cortegianót a badeni hegyekben egyedül, vagy bécsi polgárlányok társaságában, akik elragadónak találták a szép olasz szemérmetlen, könnyed és fölényes csevegését, és együgyű kis szívük rögtön kinyílt a színes és érzékcsiklandozó bókok, vakmerő ajánlatok és heves támadások befogadására.

Antonetta salernói grófnő, aki szíve mélyéből gyűlölte a királynét, legutóbb gúnyos kárörömmel súgta az ifjú fülébe:

- Messere, vége a dicsőségnek. Nagy vendéget kapunk.

Antonetta Csákyra célzott, akiről tudta, hogy a királyné közbenjárására kegyelmet kapott, és szolgálattételre felrendelték az udvarba.

Csáky csakugyan megérkezett. Előbb Bécsben jelentkezett a királynál, aztán Badenbe sietett, hogy a királyné kegyét megköszönje.

A találkozás a déli fürdő után, a királyné számára hevenyészve épített nyári pavilonban történt. Beatrixot meglepte az ifjú sápadt, megkomolyodott, szenvedésektől megfinomodott arca.

Már semmi izgalmat nem érzett, ahogy a szép magyar főúr szemébe nézett. Most csak az élethalálharcot jelentő, roppant terv mámora melegítette át a szívét. Szerelmet nem érzett, még Cattivello iránt sem, csak valami leküzdhetetlen szenvedély, a bűn és a mámor roppant ereje láncolta az olaszhoz. Most mégis, ahogy előtte állott Csáky, önkéntelen kacérsággal fogadta. Tetszett neki Miklós olaszos eleganciája és keleti jellegű keskeny, zavart és mosolygós ábrázata.

- Valóságos Adónisz vagy, kis barátom... Ilyen lehetett a Ciprus-sziget ifjú pásztora... igen, téged is majdnem a halálba küldött egy öreg, dühös vadkan - folytatta a mitológiai hasonlatot, Kisfaludy Györgyre célozva -, de Aphrodité a karjai közé szorított, és nem engedett meghalni.

És utána ezüstös kacagással recitálta az Adónisz-ünnepek alatt énekelt himnusz első sorait:

Adónisz él és csak eltávozott...

Miklós fiatal fantáziája csalódva húzta össze viharosan repdeső szárnyait. Ő Beatrixot sokkal teltebbnek, öregebbnek és unalmasabbnak találta, mint aminőnek elképzelte.

Beatrix is lehangolódott. Nem tudott mit szólni régi kedvencéhez. A szökés, a döntő nagy kockázat, az élet-halál tét érdekében azonban feltette magában, hogy ébren tartja, s ha kialudt volna, újra lángra lobbantja Miklós szenvedélyét.

Csáky a badeni fürdőben odadobta magát a régen nélkülözött nagyvilági élet, a tetszeni vágyás és a hódítás gyönyörűségének. Huszonhat esztendős vére forrott, zúgott, zakatolt a véredényeiben, és már vissza sem tudott emlékezni gyötrelmes remeteségére. Még Kisfaludy Zsófika közelsége sem bántotta. Gondtalan, léha, suhancos boldogságában, az élet újra kifakadt virágos szeretetében nem is tudott mást elgondolni, mint hogy Zsófika is éppúgy elfelejtett, megbocsátott mindent, éppúgy mosolyog az élet elé, és éppúgy kárpótolja magát. Igaz, hogy egyetlenegyszer sem látta még elhagyott kis menyasszonyát.

Semmi lelkiismeret-furdalást sem érzett, amikor Fodor Istvántól Antonetta grófnő után kezdett kérdezősködni.

S ahogy találkozott vele, nem hitt a szemének. Hogyan van az, hogy ezelőtt egy esztendővel, amikor Beatrix kíséretében, Pécsváradon, az ő saját kastélyában ott volt ez a földre szállott Venus, ő észre sem vette elvakult, Beatrixba szerelmes szemével?

Most megállott a szíve dobogása.

Nem is hibátlan arca, tökéletes teste, hanem az élet diadalmas elevensége, ragyogó fénye, ujjongó tombolása, érzéki bujasága volt rajta a csodálatos. Ahogy járt, kelt, futott, ugrált, térdelt, nyújtózkodott és összegörnyedt, ahogy kacagott, búgott, muzsikált a hangja, ahogy villogott a szeme - ez maga volt az élet, a szerelem, a dicsőséges emberi kéj sugárzása: isteni látvány a ruganyos, magas, karcsú, domborodó vonalakban kirajzolódó teste, a vékony, keskeny, de párnás lába szára, hej, ez az asszony elégeti azt, akit odavesz a két karja forróságába!

Miklós az első szempillantásra elvesztette eszét.

Antonetta is szépnek és szerelemre méltónak találta a fiatal magyart. Ha olthatatlan lánggal nem égett volna benne Mátyás iránt a rajongás, Miklóst méltónak találná az élet egyetlen igazi nagy szerelmére.

Igen, ez volna az igazi! - vallotta meg önmagának s nemcsak Beatrix iránt való gyűlöletből, de vére ösztönös parancsára is egykettőre Miklós karjaiba vetette magát.

Ez a legédesebb kéj, ami asszonyi szívet az életben elönthet: csókolni azt, aki tetszik nekünk, s ezzel halálosan megsebezni azt, akit gyűlölünk.

Antonetta boldogan adta magát Erósz játékainak. Nem volt szerelmes, mint a királyba: de örült a kiteljesedett, szabad, zabolátlan életnek. Csak az kevesbítette a diadalát, hogy Beatrix már nem lángolt a Csáky szerelméért. Egészen lehangolta, amikor a királyné egy kesernyés hangulatában kicsinylően nyilatkozott a magyarról.

- Ki tetszik neked jobban: Cattivello vagy Csáky, a vérteseim kapitánya?

- Az egyik Narcissus, a bájos, a másik Thészeusz, a harcias...

- Csáky végre is csak kifinomodott barbár, akin csak vékony máz az elegancia.

- Barbár és erőszakos katona. Zsoldosnak való.

- Cattivello eszményi szépség és tökéletes művészi finomság. Antonetta, én mégiscsak Cattivellót szeretem... most és mindörökké.

Antonetta dühös és megvető tekintettel mérte végig a királynét, aki fehér karjára hajtva aranyos fürtös fejét, nem látta az Eumenidák gyilkos pillantását.

- Csákyt odaadom neked - mondta szemérmetlen királyi nagylelkűséggel Beatrix.

A grófné arcán egyetlen izom sem rándult meg.

- Felséges madonna, az ön oldala mellett nekünk, alázatos cselédjeinek nem jut eszünkbe a saját szívünket szolgálni.

Beatrix mosolygott. Ő is hallott arról, hogy Antonetta a király szerelme után áhítozik. Valamikor ezért gyilkolni tudott volna, a saját hófehér kezével, a saját aranyintarziás spanyol kis tőrével. Most már nem indult fel erre a gondolatra. Talán nem is volna baj, ha Mátyás figyelmét valaki elfordítaná, és a lelkét elpuhítaná. Titokban már remélte is ezt, és feltette magában, hogy Antonettát bátorítani fogja. Ez is elvonná a király figyelmét az ellene szőtt összeesküvéstől.

Antonetta módot talált arra, hogy az éjszaka és nappal majd minden órájában - ha csak egy pillanatra is - megmutassa és csodáltassa magát és ébren tartsa, szítsa, az eszeveszettségig fokozza Miklós szenvedélyét. Naponta tíz alkalmat talált arra, hogy találkozzanak. A királyné mégsem tudott a szerelmükről. Ez volt az egyetlen titok Beatrix és udvarhölgye, Antonetta között. Pedig a grófnő semmire sem vágyott olyan olthatatlan epedéssel, mint hogy Beatrixot féltékennyé tegye és meggyötörje. Ez az ördögi cél vezette Miklós karjaiba: de amikor megvalósította, mégis megdöbbent arra a gondolatra, hogy a királyné megtudja. Sok oka volt erre. Félt, hogy Beatrix felháborodik, és elűzi Miklóst. Tartott attól is, hogy a királyné révén Mátyásnak is fülébe jut az idill, pedig még mindig remélte, hogy egyszer talán hangulat vagy igazi szenvedély, a betegség vagy a visszatérő férfias kedély, a harag vagy az öröm feléje fordítja a király hajlandóságát. Vagy talán, ha egyéb nem, a kíváncsiság érleli meg Mátyásban a vágyat. Antonetta nem hitt a csodákban, de azért mégis követelte a csodát a sorstól. Tehát Mátyásnak nem szabad megtudni. A szép olasz asszony semmi szégyenkezést vagy bűnbánatot nem érzett, hogy urát, a derék Vajdafi Lászlót megcsalja. Nem érzett lelkiismeret-furdalást a királynéval szemben, az emberek, az udvar, az ég, a föld, a pokol sem érdekelte: egyetlen ember volt a világon, aki előtt tisztának akart látszani, maga sem tudta, miért; a hűség, a várakozás, a tisztaság látszatát tartogatta Mátyásnak. Talán az ösztönével érezte, hogy ez kell a barbár magyar királynak, akiről oly sokszor hallotta, hogy viharos múltjának szerelmi krónikájában nincsenek asszonyok, csak érintetlen szüzek... Mátyásnak a tisztaság és a hűség a rögeszméje... Antonetta csodálkozott ezen, de öntudatlanul is ehhez igazodott az asszonyi képmutatása.

Ezért maradt titokban Antonetta szerelme. Csáky Miklósnak is ez volt a kívánsága. Lopva találkoztak, és az éjszaka baráti segítségét használták ki csókjaik eltitkolására. A langyos éjfél óráiban, amikor a gyengélkedő királyné már lepihent, a forrástól nem messze, egy magas hegyi úton, régi romok rejtekében bújtak meg. Itt valamikor szerzetesek zárdája volt, bencéseké, akik termékennyé és rózsáktól illatossá tették a meleg források környékét. A bencés zárda egyik loggiája még épségben meredt ki a repkénnyel és vadrózsával borított kőomladékok közül. Valóságos kis szentély volt ez, csak Minerva vagy Diana szobra hiányzott a félkör alakú oszlopcsarnokból. Egy hatalmas cserfa borult az apszis lapos márványtetőzetére. Ez a cserfa talán a császárokat is látta, akik a légiók élén erre vitették magokat germán rabszolgáikkal. A sötét, ritka lombú öreg fa úgy őrizte a kis loggiát, mintha az örökkévaló szerelem vagy az örökkévaló bűn számára tartogatná. Az oszlopok között széles kőpad; valaha imádkozó bencések nézték a lemenő napot vagy a csillagok titkát. Ha a hold rávilágított a padra, kicsillant a nemes márvány antik fehérsége. Mintha tejjel öntötték volna le megbarnult, mohos lapját és nemesen ívelt görbe lábait. Ez volt Csáky Miklós és Antonetta nyoszolyája.

Egy éjjel, kimerülve a szerelem viharos tombolásában, Antonetta Miklós ölébe hajtotta a fejét.

- Gyönyörű kis uram, mi itt csókolózunk, titkos játékban pergetjük az élet rokkáját, és eközben a föld alatt olyan erők dolgoznak...

Miklós csodálkozva nézett a mély, fekete szemek tüzébe:

- Mit beszélsz, Antonetta?

- Nagy viharok készülnek... orkán, szélvész, tűz, olyan tramontana zúg messziről a fülembe. Niccolo...

- Nem értelek... titkos nyelven beszélsz...

Az olasz asszony összecsucsorította a száját. Miklós lehajolt és megcsókolta.

- Háború lesz.

- Tudom, a csehekkel.

- Az egész világgal.

- Mátyás győz.

- A hadsereg ellen igen, azt bizonyosra veszem - felelte a ragyogó szemű asszony, és aztán hirtelen hozzátette: - Niccolo, szereted te a királyt?

Csáky ijedten kapta fel a fejét:

- Miért kérded, szívem?

- Szereted vagy nem?

- Az életem az övé.

- Corvin János híve vagy?

Csáky újra meghökkent. Mit akar ez az asszony?

- Ha Mátyás úgy kívánja, igen.

- Esküszöl?

Csáky a két kezébe fogta Antonetta vérbe borult, lelkes arcát.

- Mit vallatsz itt engem, galambocskám?

A grófnő lázasan suttogott.

- Nagy titkot mondok neked, Niccolo. A király ezt a háborút elveszíti.

Csáky értetlenül bámult az asszony vonagló arcába.

- A csillagjósok mondták?

- Nem.

- Rossz álmaid voltak?

Antonetta a fejét rázta.

- Nagy titkokat tudok. Nem a népek, trónok, hadseregek és diplomaták ellen veszti el Mátyás a hadjáratot.

- Hanem?

- Beatrice ellen... A nápolyi asszony ellen.

Csáky felszisszent.

- Honnan tudod, Antonetta?

- Tőle... Ismerem a terveit... Beatrix meg akar szabadulni a királytól.

- Nem igaz! - hördült fel a magyar. - Rémeket látsz.

- Esküszöm.

- Beszélj.

Antonetta elmondta a visegrádi tervet.

- Terád is számít a diva!

Csáky megrázta a fejét.

- Soha!

- Imádlak! - suttogta Antonetta és fekvő testével felemelkedett egész az ifjú arcáig. A melle kidomborodott és Csáky ajakát súrolta. - Imádlak - suttogta kéjesen -, te vagy az én uram, mindenem, istenem...

Csáky önfeledten csókolta az ölében fekvő asszonyt.

- Mit tegyek?

- Mentsd meg őt.

- Hogyan?

- Súgd meg neki a titkot...

Csáky hevesen felkiáltott:

- Bejelentem a kancellárnak.

- Nem.

- Szapolyainak, a nádornak.

- Nem.

- Bakócznak.

Az asszony tiltakozott.

- Egyikük sem megbízható.

- Lehetetlen.

- Ki tudja, nem a királyné emberei-e?

- Mátyást istenítik.

- De gyűlölik János herceget.

- Mit tegyek? - kérdezte az ifjú.

- Mondd meg neki magad.

Miklós szelíden felemelte az asszonyt. Maga mellé ültette, és a két kezét a tenyerébe fogta.

- Nem mondom meg neki.

A grófnő felugrott:

- Nem akarod megmenteni?

Miklós megsimogatta a grófnő lángoló arcát:

- Majd vigyázni fogunk.

- Kire?

- A királynéra.

A grófnő magánkívül volt a dühtől és felháborodástól. Hiszen nemcsak az volt a fontos, hogy megvédje a királyt, de az is, hogy elveszejtse Beatrixot. És Csáky Miklós most a királynéra akar vigyázni. Első pillanatban azt hitte, hogy a fiatal magyar lelkéből még mindig a szerelem szava beszél.

- Miért akarod te Beatrixot megmenteni?

Csáky komolyan és méltósággal válaszolt:

- Hogy Magyarország királynéja be ne szennyezze magát...

Aztán csendesen hozzátette:

- Mátyást ne féltsd. Én sem féltem. De a királynéért aggódom. Bízd rám a dolgot. Én résen leszek...

Antonetta gyűlölettől égő szeme majd felperzselte a fiatal főurat. A grófnő érezte, hogy ez az erős, tiszta, komoly magyar ember nem játékszer az ő bosszúra és diadalra kinyújtott remegő kezében.

Érezte, hogy vereséget szenvedett, és most meggyűlölte Csákyt.

- Hát akkor majd magam! - gondolta dacos haragjában. De nem árulta el vereségét, és hosszú, forró csókkal búcsúzott el a szerelmétől.

Miklós az éjjel nem hunyta le szemét. Most először érzett valami nagy, sötét nyugtalanságot, és szívében megszületett a bizonytalanság, a gyanú, a titkoktól való borzongás apró démona. Ez rázta, kínozta, emésztette lelkét.

Kicsoda ez az Antonetta? Hátha egyetlen szava sem volt igaz? Tőrbe akarta csalni? Rejtett szándékai vannak? A király előtt akar érdemeket szerezni? - Eszébe jutottak Galeotti szavai:

- A királynak tartogatja magát... Amilyen buja a külseje, olyan hideg a természete.

Nem igaz - nyögte fájdalmasan Csáky -, én tudom, hogy lánggal lobog, mint a felgyújtott fáklya, amely ég, tüzel, perzsel és szenvedélyében elhamvasztja önmagát... Nem igaz, ez sem vigasz, ez sem bizonyíték az ártatlansága mellett... - jajgatott Miklós, mint egy megsebzett fiatal ragadozó.

Aztán kissé lecsillapodott.

A királynak tartogatja magát. Ha ez igaz, lehet, hogy még tiszta.

De aztán újra elöntötte az agyát a vér.

És ha már nem tartogatja magát? Ha máris az övé volt, ha már meg is unta őt a király... Úgy van... bizonyára ráunt már régen, mert észrevette bujaságát, hűtlenségét, gyalázatosságát...

Szörnyű kínokat szenvedett, de nem mert kérdezősködni. Félt, hogy megtudja az igazságot. És azt sem a szerelme, sem a hiúsága nem tudta volna elviselni.

Ugyanaz az érzés, ugyanaz a gyötrelem és ugyanaz a gyávaság volt ez, mint amely Mátyás lelkét marcangolta.

Antonetta grófnő is átvirrasztotta az éjszakát. Agya zúgott és zakatolt, és egész teste tűzben hánykolódott.

- Gyűlölöm ezt a két embert, gyűlölöm a nápolyi bestiát és a gyáva, ügyefogyott hitvány magyart... és mind a kettőjüket elveszítem - ezt suttogta a kinyitott imakönyve felett, és az aranycirádás, fekete és vörös miniatűr képekkel díszített betűkre sűrűn hullottak a könnyei.

A szép olasz grófné felemelte szemét a sátorában függő feszületre, és égi elragadtatással suttogta egy láthatatlan istenség felé:

- És téged imádlak csak, ó, hatalmas, dicsőséges, egyetlen Augustus!

Mátyás a badeni fürdőzés alatt egy napra meglátogatta Beatrixot. A király hihetetlen könnyűséggel viselte az utazás fáradalmait. Egy óráért, amit Beatrix társaságában tölthet, két nap és két éjszakát kínlódott kocsin vagy lóháton. Kísérete kétségbeesett a rohanó és pihenés nélkül való utazások miatt. Mátyást belső tűz és emberfeletti türelmetlenség hajszolta ilyenkor. Csak ahogy célhoz ért és megpihent, akkor tört ki rajta a teljes végkimerülés.

Badenben elragadó volt, és oly vidám, mint ifjúsága legszebb éveiben. A királynét elhalmozta ajándékokkal. Együtt mulatozott az országnagyokkal, és jókedvűen nézegette a vízben lubickoló udvarhölgyeket. Élvezettel hallgatta Beatrix olasz zenészeit, Galeotti vidám csevegését, udvari bolondjának, Tibrilinek vaskos tréfáin önfeledten kacagott, szórta az aranyat, osztogatta a várakat, földeket, kiváltságokat, lóversenyt futtatott magának és gyönyörködött a keleti tűzijátékosok ördöngös mutatványaiban.

Az egész udvar boldogan sütkérezett a királyi jókedv napsugaraiban. Csak Antonetta grófnő vergődött a maga kétségbeesett dilemmájában: elárulja-e az összeesküvés tervét az uralkodó előtt, vagy rábízza a sorsra Beatrixot?

Óráról órára változott az elhatározása. A bencés kolostor körül, a romok magasságában kerti ünnepeket rendezett Galeotti. Antonettának a bécsi Burgban a madárház körül máról holnapra kinőtt földi paradicsomkert jutott az eszébe, ahol ő felajánlotta magát a királynak.

Istenem, ha ez most inkább sikerülne! - tépelődött magában emésztő gonddal és félelemmel. - Igen, elvetem a kockát - rebbent fel olykor-olykor vergődéséből -, és felvilágosítom az imperátort a nápolyi asszony minden bűnei felől.

Arra gondolt, hogy ezzel meg is semmisítheti Beatrixot, meg is mentheti imádott urát, és talán meg is nyerheti a király szívét. A nagyravágyás és a szerelem két vad paripáján nyargalt a képzelete. Eszébe jutott Galeotti meséje a francia király szeretőjéről, eszébe jutott Jacqueline Huguette, akiért XI. Lajos hitvesgyilkosságtól sem rettent volna vissza. Az is odakerült volna a trón bíboros kárpitjai alá... ha a pestis el nem ragadja az utolsó pillanatban... Nos, ő szerencsésebb lesz.

Ez a ragyogó álom most közel volt a beteljesüléshez. Az bizonyos, hogy nem engedi a királyt. De nyomban visszahökkent. Ha egyenesen hozzá megy, ha bizonyíték nélkül árulkodik, Mátyás esetleg el sem hiszi a rémmesét. Mátyás nem tűri, hogy a királynéról rosszat beszéljenek.

Itt nem jó az egyenes út - gondolta Antonetta -, az egyenes úton én töröm ki a nyakam. Itt a mások szenvedélyével kell a botrányt kipattantanom. Cattivello gyalázatos és céda egy fickó, Csáky a lovagiasság és barbár dac fanatikusa... Annyi bizonyos, hogy Cattivellót el kell pusztítanom a föld színéről...

E pillanatban olasz tudósai körében megjelent a király a kolostor romjai között. Mátyás elfáradt, és leereszkedett az oszlopok között fehérlő repkény és moha befutotta kőpadra. Csendesen ült ott, lázas szemére egészen ráborult vastag szemöldöke árnyéka. A hold nyájas égi lámpás módjára csüngött a felhőfüggönyök között, és világoskék fénybe fürösztötte a király pihenő alakját. Mindenki elnémult, és hódolattal nézte a töprengő imperátort.

Mátyás egyszerre csak észrevette a bokrok között bujkáló Antonettát.

- Miért rejtőzködöl, gyermekem? - kiáltott rá atyáskodó évődéssel. - Félsz az öreg királytól, grófnő?

Antonetta szíve halálosat dobbant. Az Isten rendelte ezt az alkalmat. Odasuhant a király elé. Az olaszok egymás után elsompolyogtak. Megint magukra maradtak, mint ott, a Burg kertjében a madárház előtt.

A király kezet fogott Antonettával.

- Hogy vagy, szép gyermekem?

A grófnő remegő hangján átcsuklott az őszinte fájdalom.

- Felség, én nagyon szomorú vagyok.

- Mi bajod van, tündérke? - becézgette a fejedelem, és gyönyörűséggel pihentette tekintetét az eléje omló, ruganyos, kéjt sugárzó, domború és mégis lányosan gyengéd termetén a grófnénak.

Antonetta halkan sóhajtotta:

- Miért nem kellek én felségednek?

Mátyás barátságosan mosolygott. A meleg nyári éjszakában Antonetta vékony, omlós, áttetsző selyemruhájából buja illat áradt. Testének minden domborulata átfeszült a habkönnyű szöveten. Mátyás ereiben megpezsdült a vér. A grófnő izgatottan kérdezte:

- Nem tetszem felségednek?

- Soha nem láttam ilyen tökéletes asszonyt.

- Nem bízik bennem? Nem tart méltónak arra, hogy elfogadjon?

A levegő reszketett a kánikula melegétől. A fűben tücsök ciripelt, és az erdőből énekes madarak epedő dala, mint egy kis fuvolás zenekar, úgy zengett az ég felé. Mátyás mereven nézte a pihegő asszony szépségét. Sokáig hallgatott.

Antonetta szíve a király keze fején dobogott. Az arcát Mátyás térdére fektette. A mélyből a mulatozó udvar morajlása hangzott fel a magányos romokhoz.

Egyszerre lágyan, vontatottan megszólalt a király:

- Jó volna, ha hátralévő éveimnek te lennél a megaranyozója. A vigasztalás, a megpihenés, a gyönyör, a feledés, a kárpótlás mennyei áldásait jó volna a te kezedből venni, Antonetta.

- És én milyen örömest adnám, isteni Augustus!

- Még van néhány csatám megvívni való. A házam táján is rendbe kellene szedni egyet-mást, sietve. Még nem vagyok készen. Még eddig semmi sem sikerült.

- Az egész világ visszafojtja lélegzetét, ha ön szól, felséges atyám.

- Visszafojtja, mint a hallgatózó kém, a settenkedő orgyilkos, az ólálkodó kígyó és a lesben álló fenevad. Csupa tőrvetés, titkolt gyűlölet és gyáva düh, rejtegetett lenézés, kicsinylés, gyanú és kételkedés környez. Gazemberek és bolondok háza ez az egész világ, s ha az én kezemből kiesik a korbács, nekem rohan az egész falka, és darabokra tép felszabadult bosszújában.

Antonettának eszébe jutott a királyné terve.

A király mosolyogva legyintett.

- De éppen azért, mivel így van, igen, éppen azért kellene valaki, aki megszépítené ezt a cudar, gyalázatos, bitang életet. Egyetlen nő szépsége el tudja takarni az egész világ ocsmányságát. Egyetlen szoba, amelyben a te karjaid tárva várják az embert, nagyobb, ékesebb, királyibb trónterem minden Palazzók, Burgok, Castellumok, Vatikánok márványcsarnokánál.

A grófnő felbátorodott.

- Felség, engem erre rendelt az Isten.

- Tudnál szeretni, Antonetta?

- Felségedért élni és meghalni és imádni: ez az én egyetlen rendeltetésem. És az Isten éppen jókor küldött engem felségedhez.

- Hogy érted ezt, Antonetta?

- Veszély fenyegeti az én imádott uram nyugalmát.

- No? - érdeklődött mosolyogva Mátyás. - Én azt hiszem, hogy eléggé rettegnek tőlem...

- Igen, de van egy élő ember, egy hatalmas lény, aki visszaél felséged bizalmával. Aki gyűlöli önt, és szeretné elveszíteni...

- Ugyan? - nevetett Mátyás jókedvűen. - Összeesküvés, titkos merénylet, árulás környékez?

- Felséged nem vigyáz magára.

- Vigyáz rám egy ország...

- De, aki a felséged trónja ellen tör, az ellen az ország nem tudja megvédelmezni.

- Kiről beszélsz, Antonetta?

A grófnő ijedten nézett a király szemébe. Érezte, hogy most dől el a sorsa. Elszánta magát, és odasúgta Mátyás felé a rettenetes szót:

- A felséges madonnáról...

Mátyás felugrott és a szívéhez kapott.

- Hallgass! Elég! - hörögte fuldokló rekedtséggel. Egy pillanatig úgy érezte, hogy minden vére a torkába özönlik, és megfullad a forró, gyilkos vérhullámtól. Halálos zsibbadás, majd rémítő bizsergés futott végig a tagjain. Megnémult az ijedtségtől: mi lesz, ha ez a fúria beszélni kezd?

A grófnő elsikoltotta magát. Ő is felszökött a földről s most úgy állottak egymással szemben, mint két élethalálharcra kész ellenfél. Az asszony magánkívül kiáltotta:

- Felség, ne higgyen nekem! Rohanjon vakon a vesztébe! Önt elárulják, csalják, az életére törnek... a királyné konspirál... a hűtlen, a...

- Takarodjál innen!

Mátyás levegő után kapkodott.

A grófnő még beszélni akart. Mátyás a ziháló, fulladozó, őrjöngő asszony szájára tapasztotta kezét.

- Hallgass! Egy szót se, mert megöllek!

Antonetta grófnő egyszerre kijózanodott. Eszébe jutott, hogy ez a szó őnáluk, Itáliában, nem szokott megmaradni puszta fenyegetésnek. Megérezte, hogy Mátyás nem akar, és nem mer megtudni semmit a királyné bűneiről. Hiszen az ő egész erőltetett férfiúi nyugalmának, királyi méltóságérzetének az, az alapja, hogy nem tud, és nem akar meghallani semmit. Egyszerre megrémült, megborzongott, és szép, fehér, gömbölyű nyakán érezte a halál jeges ujjainak szorítását. Térdre vetette magát.

- Kegyelem, felség. Hazudtam. A szerelem elvette az eszemet.

- Hazudtál? - recsegett a király visszafojtott, rekedt, indulattól reszkető hangja.

- Hazudtam... gyalázatos, becstelen, aljas hazugságot mondtam.

A király sokáig hallgatott. Arra gondolt, hogy micsoda szédítő örvény, milyen halálos szerencsétlenség mellett haladt el ő most... Egy pillanat, egy lépés még, és ő belezuhant a szégyen és gyalázat feneketlen mélységébe.

Az asszony reszketett és sírt. Érezte, hogy olyan szakadékot vágott maga és a király közé, amelyet soha, a legnagyobb szerelem, a legféktelenebb gyönyör, a legmélyebb bánat és a leggyötrelmesebb vezeklés tengerével sem lehet kitölteni. Örökre elvesztette azt, akit már csak egy mozdulat, egy szó, egy forró pillantás választott el attól, hogy örökre az övé legyen minden királyi és emberi nagyságával együtt. Minden elveszett, hajótörést szenvedett és ízzé-porrá zúzódott a királyi és férfiúi hiúság zátonyán.

A király odakiáltotta udvaroncait, Antonetta lesietett a romok alatt vezető országútra. Most már csak egy érzés maradt szívében. A bosszú és gyűlölet és a vágy a királyné meggyalázására.

- Vesszen az egész világ, és vesszek el én is, de őt beletaposom a sárba! - lihegte futtában, és észre sem vette, hogy bokrok szaggatják a ruháját, és tüskék vérzik lázban égő testét.

A király másnap elutazott.

Beatrix érezte, hogy a szökés tervét túl soká nem lehet halogatni. Cattivello azt jelentette neki, hogy minden beavatott embere készen van a vakmerő terv végrehajtására. Csak Csáky van még hátra. Őt nem merte másra bízni, neki magának kell a fiatal magyar főurat Mátyás, az ország s a korona mellől maga mellé csábítani. Ettől a lépéstől ösztönszerűleg félt. Semmi másban nem reménykedett, csak a saját asszonyi varázsában és a fiatal főúr régi szerelmében. Meg is kérdezte udvarhölgyét:

- Mit gondolsz, Antonetta, Csáky még a régi?

A grófnő csodálkozva nézett Beatrix szemébe:

- Madonna, önt nem lehet elfelejteni...

- Soha?

- Ameddig a férfi vére meg nem alszik, és ki nem hűl a szíve.

- Gondolod, hogy Csáky még szeret?

- Kimondhatatlanul!

- Gondolod, vagy tudod?

- Érzem.

- Beszélt neked arról?

A grófnő óvatossá lett.

- Csak elárulta magát.

- Gyakran beszélsz vele?

- Ritkán, de elégszer ahhoz, hogy megfigyeljem izgatott, gyötrelmes rossz kedvét... A ki nem elégített szerelem bilincseiben vergődik... Óh, isteni madonna, miért nem vagy hozzá kegyelmesebb?

A királyné most olyan együgyű és hiszékeny lett, mint egy fiatal leány... Ebben a pillanatban minden aggodalma eloszlott. Egyszerre fellobbant benne a diadal büszke előérzete.

A grófnő gúnnyal és gyűlölettel figyelte őt.

A királyné most már nyíltan beszélt meghitt udvarhölgye előtt.

- Ő az én emberem?

- Az utolsó leheletéig.

- Számíthatok reá?

- Mindenki közt a legbizonyosabban.

- Talán szóltál már neki a visegrádi útról?

A grófné összecsapta a kezét.

- Hogy gondolhat ilyent a fenséges madonna? Jogom volt-e ehhez? Megbízott felséged, vagy megengedte, hogy beavassam őt a madonna legbensőbb titkaiba?

A királyné megelégedéssel simogatta meg Antonetta gyönyörű, keskeny, fehér arcát.

- Antonetta, ma este beszélni kívánok a gróffal.

- Parancsára, felség. Hol?

- Tudok egy jó helyet. A magasra kanyargó út hajlásánál, a bencés zárda romjai között. Tudod, hol gondolom?

A grófné tágra nyitotta a szemét.

- A nagy cserfa alatt? - kérdezte tétován, mintha képzeletében csak nagy nehezen tudná összeállítani a hegy egyes részleteit.

- A fehér kőpad előtt.

- Nem lesz nagyon magas?

A királyné bólintott.

- Igazad van, Antonetta. Nagyon fáj a lábam. Nem mászom fel a romokhoz. Jó lesz a mélyúton, a romok alatt, ott, ahonnan egyenesen belátni a cserfa árnyékolta oszlopfélkör alá.

- Tudom, tudom - helyeselte Antonetta. - Este kilenckor ott lesz a magyar, felséges madonna.

A grófné szeméből démonikus sugár villant ki: fekete sugár, gyilkos, megsemmisítő villanás. Mintha valami kiugrott volna az agyából a sugárral együtt.

Az olasz asszony szíve kicsit összeszorult, hogy Csákyt áldozatul dobja oda a maga nagyravágyó terveinek. Nem is tudta hirtelenében, milyen vége lesz ennek a szörnyű komédiának. De úgy elragadta a démon, amely a lelkét dúlta, annyira elbűvölte a rossznak, az alattomos gaztettnek, az ármánykodásnak pokoli szépsége, hogy tovább nem is gondolkodott.

Elszaladt Csákyhoz.

- Beszélni akar veled a királyné.

Csáky kínosan elmosolyodott.

- Ma este kilenc órakor a bencés zárda előtt, a mélyúton. Tudod, ahonnan fel lehet pillantani, és be lehet látni a mi öreg márványloggiánkba.

- Mit akar velem a királyné?

- Azt te jobban tudod, mint én.

Antonetta bosszúsan és hidegen beszélt. Csáky minden ijedtségét elvette az az édes sejtés, hogy Antonetta féltékenykedik.

- Haragszol, kis szívem?

Szelíden megcirógatta a grófné keskeny, édes, fehér arcát. Antonetta szemeiből villámok lövelltek.

- Vigyázz magadra, Niccolo! Engem nem lehet megcsalni.

- Nem lehet, szívem. Mert magam sem akarom. Szeretlek - súgta oda büszkén és gyönyörrel, hogy a szerelme oltárán alkalma lesz feláldozni a földkerekség legszebb és leggazdagabb királynőjét. - Megmondom neki, hogy csak téged, egyedül téged szeretlek, gyönyörű, drága madonnám.

- Meg mernéd mondani neki? - csillant fel diadalmasan az udvarhölgy szeme.

- Meg én, ha kerékbe töret is a nápolyi asszony - legénykedett Miklós.

- Esküszöl?

- A becsületemre.

A grófnő ajkai közé kapta Miklós forró piros száját és megharapta.

- Szeretlek - súgta neki izzó lihegéssel, kibontakozott a karjai közül, és elszaladt.

Miklós kéjes fájdalommal nyalogatta ajkát, amelyből fiatal, vörös, szerelmes vérének nehéz cseppjei buggyantak ki a grófnő csókja nyomán.

A grófnő még naplemente előtt felkereste Cattivellót.

- Francesco lovag, ma este beszédem van veled.

Az olasz vállát vonogatta.

- Már megint a visegrádi út? Már unom azt a sok tanácskozást.

Antonetta kacér mosollyal kérdezte:

- Talán egy kellemes légyottot zavar?

- És ha úgy volna? - kérdezte az is kacérkodva.

- Az nagyon fájna nekem...

A futár felütötte fejét:

- Mit beszélsz, madonna? Neked fájna... ha én...

A grófnő lesütötte szemét:

- Te nem akarsz engem észrevenni...

Cattivello végignézett a gyönyörű olasz asszony testén. Elkapta a vágy. Odarohant, és meg akarta csókolni. A grófnő kisiklott a karjai közül.

- Majd este, naplemente után. Kilenc órakor a bencés romok alatt...

Az olasz lihegett.

- Nem tréfálsz, donna Antonetta?

- Esküszöm, messere.

- A romok alatt?

- A márványloggiában... a fehér padon... Este kilenc órakor... pontos légy, Francesco.

Azután elfutott.

A futár arca ragyogott a gyönyörűség előre érzett mámorában.

Beatrix úgy rendezte, hogy ha Csákyt sikerül megnyerni, utána Cattivellóval találkozik. Előre örült ennek az éjszakának. A diadal és a szerelem éjszakája lesz. Kissé még habozott, hogy ne Csákyt részesítse-e kegyében. De a lelkében csömör és unalom buggyant föl, és lemondott erről az ocsmány játékról.

Cattivellót szeretem - vallotta meg magának, és ellágyult a maga hűsége és rajongása fölött. Most oly tisztának érezte magát, hogy le tudott volna borulni a szerelem erőssége és a hűség szentsége előtt.

Egészen fölvidult és megnyugodott.

Este, naplemente után a romok alatt, a mély úton találta a magyart. Ahogy megpillantotta, zavarba jött, és szeretett volna elfutni a nagy feladat elől. Hódító és varázslatos akart lenni, de bosszús volt és türelmetlen. Izgatottan nézett jobbra-balra, és a fiatal főúrnak alig fogadta hódolatos köszöntését. Miklós nem tágított. Suhancos szívében égett a vágy, hogy meghozza szerelméért a legnagyobb áldozatot: megmondja Beatrixnek, hogy Antonetta grófnőt feleségül akarja venni. Beatrix talán - ki tudja, a királynéknak kegyelme néha határtalan - megérti őt, megsajnálja és közbenjár a szentszéknél, hogy a grófnőt Vajdafi Lászlótól elválasszák.

Odalépett Beatrix elé, és fél térdre ereszkedett:

- Felséges madonna, könyörgésem volna.

Beatrix zavartan nézett a térdeplőre:

- Állj föl és beszélj.

Miklós fölemelkedett, és együtt sétált a királynéval. Elmondotta, szívszorongva, akadozva, félve, hogy Antonettát szereti, és el akarja venni feleségül.

Beatrix haragosan kapta föl a fejét.

Hát már ennek a barbár, piszkos, véreskezű magyarnak sem vagyok elég én... én... aki a bitófa alól ráncigáltam vissza ostoba nagylelkűségemben? - gondolta felbőszülve, és az égre emelte csodálkozó, fölháborodott tekintetét.

Az ifjú gróf fél térdre ereszkedett:

- Felséges madonna, csillapodjék. Tiszta, becsületes szerelem ez, és az első, akinek bevallottam, felséged magas személye. Én Antonetta grófnőt feleségül alkarom venni, és erre kérem felséged közbenjárását.

Beatrix csodálatos erővel fékezte meg indulatát. Eszébe jutott a szökés terve, amely Csáky nélkül csaknem keresztülvihetetlen. Lenyűgözte lázadozó haragját, és úrrá lett lelkén a ravasz, számító olasz diplomata asszony. Elkényszeredetten mosolygott.

- Őszinte beszéd ez, kedves barátom?

- A Madonna szüzességére esküszöm.

- Szereted Antonettát? Ő is szeret téged?

- Úgy hiszem.

- És el akarod venni feleségül... A király nem fogja őt elválasztani kedves László vitézétől.

- Félek.

- Várjatok, amíg László meghal.

- Ó, madonna...

- A király nem tűri a házasságtörést.

- Feleségül akarom venni...

- A király nem egyezik bele a válásba.

- Ha felséged akarná.

- A király kegyetlen...

- De felséged meglágyíthatja.

- És ha megteszem?

- A madonnáé minden csepp vérem.

- Az én hívem leszel?

- Halálomig.

- Tűzön, vízen, élet és halál minden próbáján keresztül?

- Az utolsó leheletemig.

- A király ellenében is?

Csáky visszatántorodott.

- Nem értem felségedet.

- A király ellenében is?

Csáky lehorgasztotta a fejét. Tehát mégis igaza van Antonettának!

Beatrix türelmetlenül megrohanta.

- Habozol, nem vagy biztos a hűségedben?

Csáky arca lángba borult, és a fogai vacogtak. Hideglelés rázta a testét, és szomorúság, düh és kétségbeesés fojtogatta a torkát. Majdnem sírva fakadt tehetetlen felháborodásában. Nem tudott mást felelni, csak azt mondogatta hörgő, jajveszékelő, szinte könyörgő hangon:

- A király személye szent... Én magyar ember vagyok - a szentséges király... a király...

Beatrix nem bírt tovább önmagával. Rápillantott a lába előtt térdelő Csákyra, és oly utálat, olyan megvetés lobbant ki a szívéből, hogy vad sírásra fakadt.

- Aljas, becstelen cseléd! - sikoltotta magánkívül, és belerúgott az előtte térdeplőbe.

Csákynak elhalt a szíve dobogása. Felugrott, dadogni akart valamit, el akart futni, ki akarta rántani tőrét, hogy szíven szúrja magát, rémülten kapkodott lélegzet után, maga sem tudta, mit tegyen szörnyű meggyalázottságában. De nem volt ideje megmoccanni sem.

Így álltak egymással szemben, némán, megmerevedve a rémülettől.

Beatrix is hazakívánkozott. Gyötrő fájdalom szaggatta a testét. Hogy kerül innen a villájába? Kimondhatatlanul félt a magánytól és Csáky rettenetes haragjától. Egyszerre eszébe jutott, hogy ez az ember meg is ölheti őt.

Elsikoltotta magát.

- Segítség! Cattivello! Francesco Cattivello!

Arra gondolt, hogy az Isten csudát tesz, idevarázsolja Cattivellót, és az olasz megmenti őt a félelmetes barbártól. Most kimondhatatlan vággyal és szerelemmel gondolt Francescóra.

Rémülten nézett körül. Felnézett a romokra. A bencés kolostor márványapszisa hidegen, fehéren meredt az égre, s holdfényben csillogó karcsú oszlopaival mintha felmutatna a büntető Isten trónja felé. Négy oszlop és egy alacsony és egy hosszú, égre meredő, fehér pillérköteg, mintha mutatóujj volna: a királyné nem hitt a szemének.

Nézte, nézte az oszlopokat, a hold rávakított a márványra, nappali világosságban úszott az egész apszis... Beatrix mereven bámult a cserfa alá, a padra, a szeme kifelé fordult, arcába lerohant minden csepp vér, a szívéhez kapott, és elsikoltotta magát. Megmerevedett bal kezével oda mutatott a lombok alá, ahova a lenyugvó nap utolsó lila sugarai világítottak. Csáky is odanézett, s akkor húsz ölnyi távolságban, éles kontúrokban, szinte odarajzolva, a romok fölött, a nagy zúgó platánok alatt, ég és föld között lebegve, meglátta Antonettát és Cattivellót, egymásba fonódva, gyönyörű testükben kiegyenesedve, megnyúlva, egymás ajkát csókolva szerelmesen.

Ezért rendelte oda Antonetta a szép olasz cortegianót.

A királyné megragadta Miklós mereven lecsüngő karját.

- Nézd, Niccolo... nézd meg a gyalázatosakat!

Miklós felocsúdott és felpillantott a romokra...

- Niccolo, Niccolo... látod a céda bestiát azzal a fattyúval?

Miklós felhördült és beleordított az éjszakába.

A királyné sikoltozott.

- Öld meg a gyalázatosakat! Öld meg, öld meg, taposd szét a szívét... - jajgatott, sírt, hörgött a királyné s aztán összeomlott, Miklós lába elé zuhant, mint egy megszaggatott, földre dobott rongy.

Miklós rá sem tekintett. Néhány hatalmas ugrással fenn termett a bencés kolostor oszlopsora előtt. Antonetta sikoltva menekült a platánok sűrűjébe. Az olasz dermedten várta a támadást. Egy pillanatig ő is futásra gondolt, de a királyné előtt nem akart gyáva lenni és becstelen. Halálsápadtan nézett a feléje száguldó veszedelem szemébe, és kihúzta a kardját.

Miklós úgy csapott le rá, mint a haragos ég villámütése.

Néhány perc múlva az olasz égnek meredt arccal, nyitott szemmel, halálfehéren feküdt a füvön. Csáky pedig egyedül nekiiramodott az erdőnek, és kereste az utat Budavára felé...

Mátyás ezalatt Bécsben éjt-napot eggyé tett, hogy birodalmi ügyeit nagy céljai felé terelgesse. Egymást érték a Burgban a követségek. A pápa legátusa, Pecchinoli Angelo ortei és civitacasellanai püspök, már hetek óta várakozott kihallgatásra. A svájci kantonok szövetsége, a török szultán megbízottja naponkint ostromolták a kancelláriát, hogy a fejedelem elé járulhassanak. Mátyás tudta, hogy mi járatban vannak, és célzatosan várakoztatta őket, előbb a velencei Bollano ügyvivővel, a spanyol és francia udvarokkal s legfőképpen az egyiptomi szultán meg az orosz fejedelem embereivel akart tisztába jönni, hogy a pápa javaslataira végleges választ adhasson.

Megint a nagy keresztes háborúról volt szó. Mátyás ahhoz ragaszkodott, hogy a francia udvarban rejtőzködő török trónkövetelőt, Dsem herceget a pápa az ő kezébe adja. Dsem nevével a mohamedánságban forradalmat csinálni, Bajazed szultánt elkergetni, Dsem herceget trónra ültetni, s egy neki hálás török uralkodóval sakkban tartani Velencét, a pápát, a német császárt és mindenkit, aki az ő világuralmának útjában áll: ehhez a tervhez Mátyás szenvedélyesen ragaszkodott.

A pápa és Velence, úgy látszik, átláttak a magyar király tervein, és mindenáron maguknak akarták megszerezni a török trónkövetelőt.

Mátyás minden eszközt megragadott, hogy a hercegért való versengésben ő legyen a győztes. Fenyegetett, kért, panaszkodott és rengeteg pénzt ígért, hogy megszerezze a Kelet felett való protektorátus eszközét. Ő akart kalifát adni a próféta tömérdek népeinek. Titokban már kirajzolta magának a római birodalom nagyságához méltó Corvin-birodalom térképét. Ezen a térképen a Nílustól a Duna forrásáig, a régi Karthágó romjaitól a lengyel birodalom északi széléig minden légió a Hunyadi-ház címerét viseli lobogóján.

Eközben látszólag melegen foglalkozott Miksa római király ajánlataival. Tetszett neki az, az eszme, hogy fia, akit most már beleültetett az osztrák várak birtokába is, a milánói házassági terv mellőzésével a római király lányát vegye feleségül. Az cseppet sem aggasztotta őt, hogy ez talán feszélyezni fogja az öreg császár ellen való hadakozásában. Ezeken az érzelgősségeken túl volt már, a maga kárán tanulva meg a politikában való kegyeletlenség és szívtelenség szükségességét.

Úgy határozott, hogy elsőbben a pápa emberével végez, és maga elé bocsátotta Pecchinoli püspököt, a Szentszék legátusát.

A követ a római főpapok káprázatos díszruhájában jelent meg a magyar király előtt. Lila szín selyemtalárja hosszan úszott utána; kerek bársonyköpenyét hermelinprém szegte. Nyakában az érseki pallium ékeskedett.

A király végignézte a követ férfias szépségű, magas, szikár alakját. Belenézett csillogó, okos szemébe, és nyomban megkedvelte a főpapot, aki cicerói mondatokkal köszöntötte. Legjobban szerette volna dolgozószobájába vinni, és ott baráti beszélgetésbe merülni vele az európai helyzet nagy kérdéseiről. De más volt a programjában. Komoran hallgatott. A formális udvariaskodás után pedig összeráncolta homlokát, és dörgő hangon kiáltott a követre:

- Magnificentiád mondja meg őszentségének: kora ifjúságomtól fogva a kereszténység és a Szentszék érdekeinek védelmezésében töltöttem el életemet. A háborúkban, amiket viseltem, a tömérdek pénzáldozatot nem említve, számos barátomat, rokonomat, köztük nagybátyámat is örökre elveszítettem. Testemet sebek borítják, csak én tudom, hogy ezek mennyi szenvedést okoznak nekem most, törődött koromban. Ha én nem vagyok, Itália és a Szentszék sorsa már rég eldőlt volna. És mi volt ezért a jutalom? Sértegetés, mellőzés és árulás. A pápa őszentsége a szemtelen Velence zsoldjában áll, és úgy árulja Dsem herceget a török császárnak, mint egy piaci kufár. Őszentsége az asszonyi zsarnokság alatt álló Franciaországnak hízeleg, és alattvalómmal, Ulászlóval konspirál. Őszentsége többször megszegte nekem adott szavát; beleavatkozott főpapjaim kinevezésébe, hűtlenségre csábítja embereimet, ellenszegül akaratomnak, és akadályokat gördít európai politikám elé. A török császárral alkudozik, ezzel a részeges vénemberrel, aki egész nap öntudatlanul fetreng szobáiban. Mondja meg követ úr a pápa őszentségének, hogy a türelmem elfogyott. Ha nekem Dsem herceget ki nem szolgáltatja, és fel nem hagy a cseh király és Velence dédelgetésével, én a török császárt leviszem Itáliába.

- Felség! - hebegte a követ elsápadva.

Mátyás nem engedte szóhoz.

- A pápa őszentsége tudja, hogy én az apostoli kettős keresztet vitetem magam előtt. Ezt a jogot Sylvester pápa adta dicső elődömnek. Mit gondol őszentsége: olyan nehéz ebből a jelvényből hármas keresztet csináltatni?

A pápa követe eleget értett ebből. Ez a Mátyás arra is rászánja magát, hogy elhagyja a római egyházat, és az ortodoxokhoz áll, ha a pápa nem szegődik az ő politikája mellé. Könyörgésre fogta a dolgot.

- Felséges úr, a szentatya a legjobb indulattal kezeli a török herceg kiszolgáltatását.

- Nem igaz! - dörögte rá Mátyás. - A pápa üzletnek tekinti az ügyet. Pénzt akar belőle csinálni...

- A keresztes háború költségeire - mentegette a püspök.

- Nem igaz, nem a háborúra, hanem utálatos, gyáva és korhely fia, Franceschetto számára botrányos orgiákra, rablókalandokra és orgyilkosságokra!

A püspök elsápadt és szédült. A király magánkívül ordította:

- Előttem ne védje követ úr Giambattista Cibót. Azt hiszi, nem tudom, hogy a pápának csak tollra és tintára van szüksége, hogy akkora összegre tegyen szert, amekkorát akar? Azt hiszi, nem tudom, hogy minden püspökséget, bíbornokságot, bűnbocsánatot, az örök üdvösséget és magát az Atyaúristent is pénzzel árulják Rómában, hogy legyen elég prédálnivalója a pápa két gyalázatos, buja és esztelen fattyújának? Azt hiszi, nem tudom, hogy a pápa magának foglal le minden gabonát, s ő szállítja drága áron a külföldi fejedelmeknek s az Egyházi Államban fekete, büdös és utálatos kenyeret esznek a parasztok, hogy legyen elég pénz a Vatikánban rendezett ökölharcokra, kakasviadalokra és meztelen utcai lányok birkózóversenyeire? Hát mindenre van pénz, csak a török ellen való védekezésre nincs?

A követ behunyta a szemét, s megadással tűrte a fejére zuhanó káromlásokat. Alig tudott magán uralkodni. Szeretett volna elfutni a dühöngő uralkodó elől, de Mátyás nem engedte.

- Mondja, követ úr, általában véve sokan hiszik Rómában a mindenható Istent?

A püspök szája értelmetlen szavakat rebegett.

- Követ úr, sok istentagadó van a Kúrián?

- Hogy volna olyan ördögtől megszállott...

- És a bíbornokok között?

- Felség...

- Mit gondol, illustrissime, a pápa őszentsége is hisz a mindenható, örökkévaló, egyetlen és háromszemélyű Isten létezésében?

A püspök keresztet vetett magára. A rémület elállította a szíve dobogását.

- Isteni Augustus, tréfálni kegyeskedik...

Mátyás összevonta szemöldökét.

- Komolyan kérdeztem. Amit a szentséges atya cselekedeteiből látok, az nem bizonyítja, hogy hinne az igazságos Bíró, a büntető és jutalmazó Atya, a felettünk lebegő Szentlélek létezésében.

A követ körülnézett. Senki sem volt tanúja a nagy király kifakadásának. Ez megnyugtatta. Összeszedte magát, és szelíden békítette Mátyást.

- Felségedet félrevezették őszentsége felől.

Mátyás is szelídebben felelt:

- Követ úr, Szent Péter utódjait gyermekkorom óta tisztelem, apám és anyám vére, amely ereimben kering, utolsó cseppig tele van az egyház és a római Szék tiszteletével. Alázatos fiúi engedelmességben nőttem fel, de ha őszentsége ujjat húz velem, keserűen fogja tapasztalni, hogy a földkerekség legnagyobb hatalmasságai között nem vagyok éppen az utolsó. Kívánságaimat egyébként majd meghallja követ úr a tanácsosaimtól.

Mátyás érezte, hogy a dörgő és villámló Jupiter hatását teszi az álmélkodó legátusra. Meg volt elégedve a színjáték sikerével. Felállt, és haragos arccal intett búcsút a püspöknek.

A püspök némán, lesújtva nézett a távozó imperátor után.

Ahogy Csáky Miklós a futárt egyetlen csapással leterítette, a rengeteg erdőnek iramodott. Nem a halott ember, nem is a gyilkosság üldözte, hanem az utálat és a borzadály. A királyné, Antonetta grófné és a gyönyörű badeni emlékek elől menekült. Egész éjjel csatangolt az évszázados fák között. Felverte a madarakat, sasok keringtek a feje fölött, és vaddisznó csörtetett a nyomában. Csáky Miklóst összevérezte a tüske, a ruhája cafatokban lógott le testéről, zihálva rohant előre, előre, hanyatt-homlok száguldott hegyről le, vízmosásokon és sziklákon át; olyan volt, mint egy üldözött nemes vad. Mégsem fáradt el, a szakadékokat úgy ugrálta át, mint a zerge, karvastagságú ágakat tört el az útjából, se eget, se földet nem látott, irányt nem választott, a jó sorsra bízta magát, hogy egyszer csak egy szénégető gunyhójára, pásztorember sátrára, vagy országút mentére talál.

Lassan hajnalodott. Megszólalt az erdő, és tele lett az ébredő madarak lármájával. Hideg volt és nedves a reggel; a ruhája csupa harmat, a homlokáról hullott a verejték. Egy forrásnál leheveredett, és tenyeréből itta a vizet. Egész éjjel nem gondolkodott. Csak most jutott eszébe: Úristen, most hová?

Megtapogatta a testét. Sehol semmi baj. Lassan-lassan visszaidézgette a borzasztó nap részleteit. A lelkét tapogatta ezzel; az sem fájt sehol. Csodálkozott, hogy nem is szenved semmit; nem is gyűlöli sem a királynét, sem Antonettát; az olaszt meg egyenesen sajnálja.

Szegény ördög. Ez ugyan megjárta. Pedig valamennyiünk között ő volt a legártatlanabb.

Aztán megmosta az arcát; a víz felüdítette és megerősítette. Mosolyogva nézett végig a ruháján. - No, ha így látna Antonetta!

A grófnéra is szánalommal gondolt. - Ki tudja, mi vitte rá erre az őrültségre!

Aztán a fejére ütött. - De hát mi az ördögnek futottam én el ide a rengetegbe? Mit tettem? Levágtam egy sehonnai fickót, aki belekóstolt az én pecsenyémbe. Nos? Tehettem volna mást?

Annyira aljasnak és nyomorultnak találta az olasz asszonyt, a futárt, az egész kalandot, hogy egyszerre elmúlt minden érzelgős, szerelmes sértődöttsége.

- No, megint elég volt egy kicsit az udvari élet gyönyörűségeiből. Ostoba voltam, hogy nem mentem Giustignannal Firenzébe... Ámbár...

És elgondolta, hogy ott is csakúgy folyik az élet, mint Budán, Badenben vagy Bécsben. Asszonyok, szerelmek, páros viaskodások, csalások... pfuj... ebből elég volt... nyomban lemondott a plátói akadémiáról.

Felkelt, levágott egy görcsös ágat botnak, és egyenesen nekivágott a völgynek.

Útközben egyre azon csodálkozott, hogy milyen jókedvű és nyugodt.

Hogyan, hát nem is voltam szerelmes Antonettába? Tegnap, ha arra gondoltam, hogy ő is olyan, mint a többi asszony, ha elképzeltem, hogy szívesen lenne a király szeretője, tegnap még a pokol összes gyötrelmeit végigszenvedte a féltékeny, bolond szívem... Ma, amikor elmondhatom, hogy saját szememmel láttam őt egy hitvány csavargó bakkháns, egy széllelbélelt piperkőc, egy semmiházi kitartott, egy királyi cseléd karjaiban, ma ez egy cseppet sem szomorít. Mi ennek az oka? Talán éppen a bizonyosság? Vagy a tökéletes kiábrándulás, csömör és utálat?

Már magasan járt a nap az égen, amikor leért a völgybe, és megpillantotta a fehér, poros jegenyefák között kanyargó országutat.

Felkiáltott örömében. Éhes is volt, fáradt is, álmos is, de meggyorsította lábait, és futva futott az emberekhez vezető út felé. Az országút árkában összeesett, elterült, néhány mélyet sóhajtott, és nyomban elaludt. A kimerültség pillanat alatt szakadt rá testére-lelkére, leterítette és elvette az eszméletét.

Emberi jajgatás, férfiak, asszonyok üvöltő, el-elcsukló, hörgő és sikongató kiáltása, gyereksírás, halotti ének zűrzavaros, monotonná olvadt lármája verte fel álmaiból.

Keservesen felült az árokban és kinyújtotta nyakát.

Mintha menetelő gyalogcsapat rúgná a port a felhőkig: úgy füstölt az országút vagy száz lépés távolságban. Csáky tágra meresztette a szemét. Mi ez? Micsoda föld alatti jajgatás és sírás? Az alvilág szellemei, vagy csak álom az egész? Lassan-lassan bele tudott látni a porfellegen át a titokzatos menet sűrű, barna tömegébe. Elöl egy hórihorgas paraszt nagy, vörös keresztet cipelt meztelen, sebes vállán. Arca, szakálla csupa sár, és a hátán patakokban csörgött a vére. Körülötte egy ingben, vagy egészen meztelenül csupasz fejű fiúk és leányok ugráltak, mint üvöltő, szűkölő, éhes kis komondorok.

A panaszos énekből olykor-olykor kisüvöltött egy őrjöngő könyörgés:

- Misericordia!

Utána sírás és jajveszékelés támadt, és a vastag, szürke porból félmeztelen hadonászó alakok váltak ki, amint magukat vagy az előttük haladókat ostorozták.

Csáky Miklós felkapaszkodott az útra, nagy nehezen talpra állt, és a bús zarándokcsapat felé integetett.

Nem ügyeltek rá. Mintha valami sóvárgás, önkívület vagy téboly összes érzékeiket megfosztotta volna képességüktől. Mentek, mentek, bukdácsoltak, vonszolták magukat előre siketen és vakon. Az éhes, fáradt, holtra vált Csákyt egyszerűen elsöpörte a flagellánsok áradata.

A menet közepén négy, fehér lepedőbe burkolt, szerzetesforma tonzúrás ember egy feldíszített ravatalt cipelt görnyedő vállán. A ravatalon szentségtartó imbolygott, s körülötte ájuldoztak az emberek az eksztázis végkimerülésében. Gyermekek nyargalásztak fel-alá, és buzdították a kimerülteket.

- A szent vér, a szent vér már ott integet felénk!

- Fáradt vagy, testvér? Korbácsold meg magad, hogy kifusson belőled a restség ördöge!

- Misericordia!

Az emberek leborultak. Amikor ismét feltápászkodott a sereg, néhányan véres habot hányva, aléltan vagy haldokolva ott maradtak az országút porában.

Az ájuldozókat korbácsütésekkel serkentette egy barát, magas termetű, rideg és vad külsejű remete; mezítláb volt, ing nélkül, hajadonfőn, a haja és szakálla ijesztően borzas és piszkos a portól és megalvadt vértől. Olyan sovány volt, hogy Csáky azt gondolta: ez maga az életre kelt Julián remete.

A szörnyű ember Csáky testén is végigsuhintott a korbácsával. Miklós visszahúzódott, és kitért az őrjöngő útjából.

- Éhen pusztulhatok ettől a megveszett baromcsordától - gondolta magában tehetetlen dühében, amikor a menet végéről egy hosszú szakállas, görnyedt ember hirtelen megfogta a karját.

- Béke veled, uram! Éhesnek és fáradtnak látszol.

- Tegnap dél óta nem ettem - nyögte Csáky, és hálásan nézte a reszkető fejű, vizes szemű, dadogó beszédű idegent.

- Most pedig már lehajlott a nap.

- Hol vagyok?

- A bécsújhelyi országúton.

- Hova igyekeztek?

- Budára, a magyar király városába.

Csáky megörült. Ezek megmutatják az utat hazafelé. Boldogan fogadta el a feléje nyújtott kenyeret, és nagyot húzott a zarándok korsójából.

- Kik vagytok, emberek?

- Arnstadti menekülők vagyunk.

- És ezek a barmok, ott elöl?

- Ezek is arról a vidékről valók.

A csapat egyre nőtt és sokasodott. Város felé közeledtek, mind sűrűbben találkoztak pásztorokkal, vándordiákokkal és mesterlegényekkel. Sokan letértek az útról, és az árokban várták meg, míg a zarándokok menete véget ér. Mások megálltak és kenyeret, vizet, sót, száraz halat vagy füstölt húst adtak a nyomorultaknak. De sokan voltak, akik leugráltak szekerükről, és földre vetették magukat.

- Misericordia! - jajdultak fel keservesen, és áldását kérték a remetének, a piros keresztes, Krisztus-arcú parasztnak vagy a vértől piszkos koporsóvivőknek.

A mezőkön pásztorkodó fiatal bojtárok közül sokan ott hagyták állataikat, nyakuk köré kerítették a hámot, és beálltak a menetbe. A gyermekek sikongattak, és beterelték az újoncokat a legdühöngőbb flagellánsok közé.

Miklós velük ballagott az országúton. Arnstadti barátai hagymát és zsíros kenyeret hordtak neki, és hazája iránt érdeklődtek. Megmondta, hogy ő magyar. A dadogó, szürke szakállas, hajlott hátú ember sokáig hajlongott.

- Tehát Mathias Corvinus alattvalója vagy, és ruhád után úgy ítélem, hogy az úri rendhez tartozol.

A másik, egy vörös hajú, csontos, görbe orrú férfi áradozni kezdett.

- Mathias Corvinus! Hej, olyan fejedelem ő, mint Apepa, ama hikszosz fáraó, aki Józsefet helytartóvá tette, és feleségül adá neki Heliopolis főpapjának leányát.

- Zsidók vagytok, ugye? - kérdezte Csáky barátait.

Az idegenek ajkukra tették mutatóujjukat.

- Hogy kerültök e zarándokok közé?

A vörös hajú ember a vállát vonogatta.

- Az ember együtt üvölt a farkasokkal, hogy azok szét ne tépjék dühös éhségükben.

- Nekem nyíltan beszélhettek.

- Tudjuk. A ti hazátok megtűri a zsidót. Bécsből már fél évszázada kiűzték, a német császárságnak alig van városa, ahol még megszívelik, Párizsban üldözés, rablás és fosztogatás tizedeli népünket, Portugáliából Spanyolországba, onnan Itáliába, Korfu szigetére és az afrikai partokra hajt bennünket a gyűlölet és az irigység. Néhány olasz városon kívül Buda az egyetlen tenyérnyi hely a földkerekségen, ahol nem kell viselnünk a sárga foltot és a hatalmasságok korbácsütéseit.

- Úgy van - bólintott a másik.

Egy harmadik is melléjük furakodott. Megsimogatta Csáky ruháját, és csettintett a nyelvével.

- Firenzei posztó. Rőfje egy arany. Kár, hogy így összerongyolta a tüske.

- Te hova való vagy? - kérdezte Miklós, aki a zsidók táplálékától visszanyerte erejét és kedvét.

- Mendel fia vagyok, a budai zsidók hercegéé. Portugáliából jöttem haza, ahonnan most űzték ki hitsorsosaimat.

- A te apád Budán lakik?

A fiatal, éjfekete szemű, barna hajú fiú arca felderült.

- Az én apám a zsidók hercege. A király bevonulásán huszonnégy paripával, drága fegyverzetben, barna mechelni posztóba öltöztetett csatlósokkal, baldachin alatt, bíbor ruhás heroldokkal, strucctollas fövegben, tyrusi aranyszőttes palástban, ezüstkarddal és drágakövektől csillogva jelent meg, akárcsak az esztergomi érsek vagy az országbíró.

- És te itt a menekülők között, e baromi csorda után kullogsz, koldusok és latrok módjára bujkálva az emberek elől...

- Az utak bizonytalanok - felelte amaz szárazon.

A vörös szakállú, hórihorgas zsidó közbeszólt:

- Zsidónak mindig bizonytalanok az utak.

- De nálunk, Magyarországban békességben járhatjátok a király országútjait.

- A király, a törvények, a főpapok és a bírák felől igen. De a zsoldos katonák, a céhek garázdálkodó legényei, a részeg hajósok és a várak magas tornyaiban fészkelő rablólovagok nem szeretik ám a magunkfajta vándort.

A menet elején ismét elterült egynéhány kimerült zarándok. A többiek átgázoltak rajtuk. Egyszerre egy asszony elsikoltotta magát:

- Nézzétek az ördögöt! Fekete szarva van, és ölelgetni akarja a kisleányomat!

Egy tízéves gyermekre mutatott, aki habzó szájjal összerogyott.

- Ne adjátok oda Belzebubnak! - jajveszékelt az asszony és könyörgött a meztelen testű óriás remetének, hogy inkább oltsa ki a gyermek életét, de mentse meg az incubus ölelésétől.

Az óriás végigvert a kisleányka hátán, és ördögűző szavakat mondogatott a vonagló, sikoltozó gyermek fölött.

A többiek tovább-bukdácsoltak.

A betegek és halottak az országút mentén széttárt végtagokkal szanaszét, hevertek, mint egy véres csata után.

- A pestis áldozatai - mutatott a heverőkre Jakab, Mendel fia.

- Pestis? - riadt fel Miklós iszonyodva.

- Az egész úton dühöng. És ezek a szerencsétlenek városról városra hurcolják.

- Budán is garázdálkodik a fekete halál - tette hozzá a dadogó öreg, egy olasz kabalista, aki követségbe igyekezett a zsidók hercegéhez.

Miklós megborzongott.

Eszébe jutott a badeni udvar.

Ott még jobban pusztít a pestis - gondolta keserűen. - Csakhogy a fekete halál ott bíborban és selyemben jár-kél, csörög rajta az arany és a drágakő, illatozik, mint a mérgezett gyökerű damaszkuszi rózsa.

A fáradtság, az álmatlanság, az undor és a haláltól való félelem elérzékenyítette. Alig várta, hogy városba érjen, és elszakadhasson az üvöltő, vérző, őrjöngő csordától.

Csáky a városban két napig pihent. Itt már véget ért a nyomorult bujdosás mártíromsága. A zsidók is elváltak a zarándokoktól. Corvinus Mathias birodalmában mégis megjött a bátorságuk. Csáky Miklós megnevezte magát előttük, és kölcsönt vett tőlük útja folytatására. Lovat és jó erős, vastag posztóból készült ruhát vásárolt, amelyben egyszerű vidéki nemesnek nézhették. Négynapi lovaglás után Vácra ért, onnan Pestre nyargalt, hogy megpihenje fáradalmait.

Este volt, amikor a Kecskeméti kapun belovagolt a magyarok városába. Utána már leeresztették a bástya felvonóhídját, és az őrök elhelyezkedtek a tornyokon.

Csáky Miklós lova tétovázva botorkált az úton. A fiatal főúr szíve egyszerre tele lett nyugtalansággal.

- Itthon vagyok - gondolta keserűen -, de vajon szabad-e itt emelt fővel a magam rangjával és őseim nevével mutatkoznom?

Azon törte a fejét, hogy mi történik most a badeni udvar királynői palotájában. Vajon Beatrix nem küldötte-e utána poroszlóit? Az idegen futár - a nápolyi és ferrarai udvarok küldöttje - mégiscsak az ő kezétől terült el ott a badeni fürdőben, s a futár talán kedvence volt a királynénak, és ki tudja, nem sikerül-e Beatrixnek az ingerlékeny és beteg királyt ellene bőszítenie?

Egészen beesteledett. Csáky kétségbeesve tépelődött, hogy hol töltse el az éjszakát. Ott állt a maga pesti vára előtt: de oda nem mert besurranni. Ki tudja, nem várják-e már ott a királyné vagy az országbíró poroszlói. Barátaihoz, rokonaihoz sem akart bekérezkedni. Azok ellenséges szemmel nézik őt az öreg Kisfaludy halála óta. Fél vármegye földje, jobbágya, vára felett volt hatalmas, irigyelt úr, de nem volt hol a fejét lehajtania.

Hát ezért érdemes élni? Ez az élet? Erre való a nagy név, a gazdagság, a fiatalság, a szépség és erő? Ezért volt ő hét esztendeig Itáliában, a klasszikusoknak, a görög és római filozófiának mindössze ennyit köszönhet ő, a bölcsészeti és jogi tudományok borostyános doktora, a plátói Akadémia tagja, Medici Lőrinc és Leon Battista barátja? Vagy hazugság, ámítás, gyermekes képzelgés az egész? Talán igazuk van a gőgös, kemény, műveletlen katona-rabló és parasztvérű Szapolyaiaknak, akik lenézik és kigúnyolják a tudományokat, verseket, képeket és asszonyokat kultiváló olasz és francia műveltséget? Vagy igazuk van azoknak az országutakon ténfergő, véres hátú, misericordiát hörgő nyomorultaknak, akik egy túlvilági illúzió szerelmében megvetnek minden földi szépet és földi jót? Vagy talán azoknak a kemény szívű, de hajlós derekú, piszkos zsidóknak van igazságuk, akik nagyurak gőgjét, hóhérok bárdját, utcalányok gúnyját is szívesen viselik, csak halomra gyűjthessék az aranyat, amin majd egykor ők maguk, vagy talán csak az unokáik jólétet, nyugalmat, emberi méltóságot vásárolhatnak?

Erről jutott eszébe, hogy egyetlen menedékhelyül, ahol titokban tartanák az ő bujdosó személyét, a zsidó negyed kínálkozik.

Megörült ennek a gondolatnak. A zsidók tisztelik az ő fényes nevét, és szívesen menedékhelyet adnak neki abban a reményben, hogy szükség adtán meghálálja barátságukat.

- Nekem tetszik az ő józan, tiszta, földhöztapadt, kemény életük. Bennük semmi sincs a katonavérre és dicsőségre szomjas kegyetlenségből, a lovag gőgjéből, a rajongók babonájából, az aszkéták zordságából. Ők okosak, mint a kígyók; mindenen keresztülsiklanak, ami másokat agyonnyom, véresre szorít; nekik nincsenek illúzióik, csak itt ezen a földön. - Néhány zsidó humanista neve jutott eszébe, akik Arisztotelész filozófiáját arabra fordítgatták.

Egészen megvigasztalódott. Felkeresi a zsidók hercegét. De az Budán lakik, a németek nagy templomán túl, s oda kanyargós és fárasztó az út. Felnézett a szemben fekvő Buda sötétedő, homályba vesző házaira. Lassankint elfeledkezett magáról, és elmerült az égre rajzolódó kontúrok csodálatában.

Eszébe jutott, hogy ott fenn a várban volt az ő eljegyzése Kisfaludy Zsófikával. Felsóhajtott:

- Hova jutottam én azóta!

Megindult a Duna-parton.

A királyi palotával szemben állt a hajóhíd. Még nyitva volt, mert azon ballagtak haza Budára a király építőmunkásai. Csáky hozzájuk csatlakozott. Körülnézett. Budán is, Pesten is mindenütt félbenhagyott építkezés. Két hatalmas, emeletes, kaszárnyaszerű palota falazata nőtt csak az égbe nyúló fenyőoszlopok mögött. Egy arra baktató halászlegényt megszólított Miklós:

- Kié ez az épülő ház, földi?

- Váczy Gál főbíróé.

- És amaz?

- Az a király úré volna, de a fekete halál elvitte a kőművesek felét.

Miklós alig győzte bámulni a budai vár épülő új szárnyát. Most egészen Olaszországban képzelte magát. Látta a milánói dómot, a nápolyi Castello Nuovót, a firenzei Pitti-palotát az állványok, fenyőoszlopok erdejében. Az épülő műremeket jobban szerette talán, mint a befejezettet. Elmélázott az emberi ész és a munkálkodó kéz serénységén. Szerette ezeket az állványos házakat, amelyek növekvő, napról napra teljesülő szépsége úgy villogott ki a munkásoktól ellepett, meszes, fehér, kőporos, kalapácsütésektől visszhangzó gerendázat alól, mint sűrű fátyol alól az asszonyok fehér, titokzatos arca.

Nagy, sajgó, fájdalmas vágyat érzett ismét Itália után.

Gyorsan szedegette fáradt lábait. A híd közepéről ismét felnézett a királyi palotára, amelynek déli szélén a hatalmas, négyszögletes, alacsony, vaskos Csonka-torony szomorkodott. A torony közepén állt a királyi várnak, amely itt vált ketté, két nagy, gazdagon beépített átriumban.

Annak a háta mögött folyt le a kerti ünnepély.

Sokáig bámulta a palotát. A homlokzaton álló hatalmas bástyát most építtette a király. És most folyt az építkezés a körbefutó tornác állványai körül is.

...Késő éjjel volt, amikor felvergődött a budai zsidók utcájába.

Mendel házának egymás fölé vágott három magányos ablaka sötéten bámult a szűk utcára, amely néma volt és ünnepélyes. Keskeny, omlatag, de dacos és titokzatos volt ez a palota kívülről, ég felé törekvő, de görbe tetejű, mint a gazdái termete, amely szálas, inas, erős, de meggörnyed a bizonytalanság és elhagyatottság aggodalmaitól.

A ház előtt egy púpos, gyengeelméjűnek látszó legényke üldögélt. Az vitte be a hírt a zsidó herceg házába, hogy messziről jött utas kér bebocsáttatást.

Jakab nyitott ajtót, a zsidó bíró fia, aki együtt jött Csákyval a flagellánsok között. Nyomban bevezette a ház ünnepi termébe.

Ha kívül egyszerű, komor és vak volt a gazdag Mendel palotája, belül annál fényesebb volt minden. Üvegből volt a nagyterem gót ívű ablaka; az asszonyok házába olajjal itatott sárga selyemablakon mosolygott be a nap, ha a budai hegyek fölött leáldozott. Arany- és ezüstedények, török szőnyegek, velencei kristály és indiai selymek fénye vakított a falakon, a tölgyfa bútorok lapján, a csillárok bronzkarjain. Herceghez illendő volt ez a titkos, mély pitvarba nyúló épület, Mendel feleségének, leányainak, fiainak és menyeinek hajléka. Olyan volt ez a ház, mint egy meleg, puha fészek, magasan fenn a fának sudarán, mely szélrázta, esőverte, fenevadaktól hangos, félelmetes erdőben meredez az égnek. Az egész világ egy sötét, zúgó, ezer veszedelemmel félelmetes erdő volt a zsidónak, aki sohasem tudta, ha egyszer kimerészkedik, vajon visszatér-e abba.

A zsidók prefektusánál együtt lelte Csáky a portugáliai menekülőket, az olasz kabalistát, a hosszú vörös hajú humanistát, a dadogó beszédű arnstadti zsidót. Leültették és borral kínálták. Megvendégelték, és tiszteletére felgyújtották a bronz kandeláberek gyertyáit. De nem hagyták abba megkezdett beszélgetésüket.

Eleazár, a kabalista, akit a nagy Don Abrabanel Izsák, a saragossai zsidó bíró küldött Mendelhez, a maga utazásairól beszélgetett. Mellette ült a humanista, a firenzei Eliah del Medigo tanítványa, a fiatal Kalonymos ben Dávid.

Csáky és a zsidó bölcsész hamar összebarátkoztak. Testvérekké tette őket az isteni Plató és az egyetlen, a hasonlíthatatlan Arisztotelész szelleme. Ők ketten, majdnem gyermekek, az egyik ázsiai, romlatlan, tiszta vérű magyar, a másik a bibliai kiválasztott nép aszkéta gyermeke, ők ketten voltak talán a legutolsó humanisták, akik még hittek a plátói eszmék üdvözítő voltában. Másban semmiben sem hittek, s ez volt talán az oka, hogy az egyik az elasszonyosodott erkölcsök, a vér zabolátlan kéje, a harag és elérzékenyedés ingoványos mocsarába süppedt, a másik pedig a szemlélődés aszkétikus mártírjává sápadt. A humanizmus üres metafizikájának útján ez a két utas ellenkező irányba indult el, de ugyanazon a ponton: az élet unalmának és hiábavalóságának tragikus keresztútján találkozott.

A szobában jó szagú füstölőket gyújtottak meg, és illatos ágakkal szellőztették a levegőt. Behívták az asszonyokat, és édes arcukban szerelmesen elgyönyörködtek. Kívülről semmi zaj nem hatolt be a vastag kőfalakon. Az olajmécsek és viaszgyertyák rózsaszínű fénybe mártották a szőnyegeken pihenő asszonyok lágyan vonagló, hullámosan hajladozó körvonalait. Békesség, meleg és csend, illatokkal keveredett ételszag feküdt a szobára. Mendel és családja és az idegenek vidáman beszélgettek. És énekeltek. Görög bort ittak, és kovásztalan kenyeret ropogtattak hozzá. Szívükben megbékéltek, és a lelkük összesimult. Úgy érezték, hogy jó itt élni, ebben a puha fészekben. Mindegy, ha künn sűrűsödnek is a viharok és záporesők fellegei.

De a kabalista keserűen panaszkodott:

- Sírnom kell, hogy soha sincsen vége az egyiptomi sanyargatásoknak. Minduntalan pedig nem támad Mózesünk, aki az ígéret földjére kivezessen.

Mendel vigasztalta:

- Itt békességben él a mi népünk.

Mendel Budán, a Zsigmond téren egy sorban mérte a Róbert Károly-féle aranyakat, a firenzei forintot, a kölni márkát a Cavalcanti, Buontempi, Volterra és Simonetti bankárokkal. Barátságban élt a főpapokkal, a várispánokkal, és aranyaival a királyt is sokszor kisegítette. Ő bátran és nyugodtan élt a hatalom árnyékában.

- Matthias Corvinus szelleme lebeg a mi fejünk felett, és ez a szellem bölcs és béketűrő.

- Én félek... - hebegte a kabalista -, hogy utána annál borzasztóbb lesz a visszafojtott gyűlölet áradása. A pestis miatt is minket okoz majd a csőcselék.

- Én nyugodtan nézek Mátyás utódai elé... Corvin János herceg az apja nyomdokain halad.

A kabalista szomorúan csóválta a fejét:

- Mendel, Mendel, te könnyen hiszel Edom gyermekeinek. Pedig azok hozzák fejedre a pestist.

A fiatal humanista közbeszólt:

- Mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk; Ábrahám gyermekei és Edom gyermekei között ne tegyetek különbséget. A csőcselék minket okoz a pestis miatt, te pedig a zarándokokat. Mi a különbség köztetek?

A humanista egyik szemével a vendég felé intett, mintha azt mondaná, hogy ne sértsétek meg az ő érzékenységét.

A kabalista azután hevesen visszavágott:

- Azért beszélsz így, Dávid fia, Kalonymos, mert te gazdag vagy, aranyaid a fejedelmeknél és főuraknál kamatoznak. Mert szép házad van, valamilyent Salamon király épített a fáraó leányának Hiram tirusi király építőmestereivel és munkásaival. Mert te utánozni akarod Edom gyermekeinek hiú pompáját és a gőgös szadduceusok példájára, görög és római írásokkal, Arisztotelész filozófiájával, Dante verseivel, olasz muzsikusok hegedűjével, színházzal és a vadászat kegyetlen örömeivel szennyezed be őseid erkölcseit.

Az olasz humanista haragos arccal nézte a vakmerő kabalistát. Jakab, Mendel fia, aki Pico della Mirandola közelében szabad és elgörögösödött erkölcsöket szívott fiatal lelkébe, megvetőleg mérte végig a rajongót.

- Megzavarja a ház békéjét, az ünnep örömét, az Úr áhítatát - fakadt ki fiatalos megbotránkozásában.

Eleazár, a kabalista, neki is megfelelt:

- Mendel fia, Jakab, belőled is a hitehagyott beszél. Te itt akarod megereszteni gyökereidet, hogy el ne szakadj e földtől, mint a nílusi szent szikomorfa, amelynek árnya alatt őseid korbácsütések alatt véreztek el. Mendel, Mendel, te inkább szolgája vagy a királynak, mint az első Sephira, dicsértessék az ő neve, a legöregebb Titok, az ismeretlen Aggastyán, a fehér ruházatú, sziklatrónuson ülő Egyetlen szellemének. Te picenumi fügét, ferrarai angolnát, milánói pulykát, forlii hagymát és malváziai bort lakmározol, és elfelejted, hogy egyetlen táplálékunk az ő (áldassék szent neve) fejéről permetező harmat, a manna, a fehér és gyémántragyogású fény harmatja, amely a jámboroknak a jövendő életre készül. Látszik, hogy elfelejted: mi mindenhol csak vándorok vagyunk, mint Egyiptomban, a terméketlen Gósen földjén, s mindenütt úgy tekintenek ránk, mint a juhpásztorokra, akik Amon isten szent állatját, a kost megölték.

- Miért korholsz engem, jámbor Eleazár? - kérdezte szelíden a házigazda. - Nem azért teszem-e, hogy félelmet és tiszteletet keltsek Istenünk hatalma és lelkünk gazdagsága iránt?

- Irigységet keltesz, nem tisztességet.

- Nem érdemli-e a király, hogy kedvében járjunk, és megsegítsük őt pénzbeli szükségeiben?

- El fogja felejteni, és korbáccsal fizet, mint a császár és a portugálok fejedelme.

Mendel szelíden elmosolyodott:

- Eleazár, ne ítéld el az embereket, inkább ejts könnyet az ő nyomorúságaik fölött. Néha megszállja őket a gyűlölet és irigység démona, de nem sajnálatra méltóbb-e, aki tombol, mint az, kinek a gyűlölet tajtékja a fejére szakad? Én sajnálom őket, akik egyszer a pénz, másszor a nyomorúság mámorától megrészegednek. És szeretnék itt köztük megpihenni. Fáradt vagyok, és csak sírni tudok magamon, és féltem gyermekeimet és unokáimat. Elég volt a pusztában való barangolásból, s én itt az ostorcsapást is jobb szívvel veszem, mint álnok csókját a képmutató nyugatiaknak.

A kabalista oda sem hallgatott a zsidó herceg beszédére. Szemét, amelyből zöld fény villámlott, merően a szoba gerendázatára függesztette. Egyszerre csak szívetrázó hangon, ujjongva és sírva, elragadtatott önkívületben felkiáltott:

- Nézzétek, ott fenn, a sokágú gyertyatartó felett, ott lebeg Ő, az első Sephira, a fehér fény szülte világ Atyja, a titkok titka, az igazak öröké... áldott legyen az ő neve... az Övé, aki kihozott bennünket a terméketlen Gósen földjéből az Úr mannával telehintett hegységére... Ő fogja felmagasztalni a zarándokot, aki görcsös botjánál, imaszíjánál, durva posztóköntösénél és sárga foltjánál egyebet nem hord, de dalolva megy az Úr hegyére, Izrael erőséhez. Béke legyen veletek!

Így szólt a kabalista, és csendesen kiosont a teremből.

A többiek hosszan utánanéztek, és némán csóválták a fejüket.

Csáky is ott hagyta a házbelieket, és felmászott a palota legfelső emeletén elkészített hálószobájába.

Sokáig feküdt az ágyában álmatlanul.

- Ezek sem boldogok. Ezeket is űzi valami eszeveszett illúzió, imbolygó lidércfény vagy földöntúli átok. Ezek is úgy rohannak valami örök tűzoszlop és szent vér után, mint az arnstadti zarándokok. Az ember minden bőrben egyformán szomorú, üldözött, véres kereszt alatt lihegő flagelláns...

És a maga nehéz, végzetes keresztjére gondolt.

- Én Uram, én Istenem, hol fogok én megpihenni?

Az ájult királynét az udvarral Badenben nyaraló Teschler Miklósné és kísérete lelték meg a bencés kolostor alatt vágott mélyúton. A gazdag kereskedő felesége hordágyat hozatott a madonnának, s nyomban izent Tichtel doktor után, aki az utóbbi időben állandóan a királyné mellett teljesített szolgálatot.

Az udvari orvos méltóságteljes komolysággal látott a beteg megvizsgálásához. Rálehelt a betegre, és mindenekelőtt elsuttogta a nagy Cato által ajánlott bűvös igéket:

- Daries, dardaries, astaturies, huat huat ista sista, domiabo, damna ustra és luxato.

Ezt azért tartotta szükségesnek, hogy ha esetleg az ájult királyné, esés közben valami belső sérüléseket szenvedett volna, a római orvosok e kipróbált kabalájával elejét vegye a komolyabb veszedelemnek.

Beatrix fölnyitotta a szemét.

- Mi történt velem? - kérdezte szenvedőn és elmondta, hogy magányos sétára indult, elszédült, megfordult előtte és sötét lett a világ... egyébre nem emlékszik.

Az orvos meleg fürdőt ajánlott a királynőnek a badeni gyógyforrásból. Egyúttal elrendelte, hogy a forrásban levő fürdővízbe jegenye, fagyalfa és gólyafű szárított levelét főzzék bele.

- De a leveleket csak a kelet felé nyúló ágakról szabad leszaggatni - tette hozzá gondos figyelmeztetéssel -, mert különben teljesen hatástalan marad.

Az orvos megnyugtatta a királynét, hogy az ájulás nem jelent veszedelmet. Sok-sok esetben, különösen fiatal asszonyoknál, akik az Ég áldását várják - egyenesen örvendetes tünet. Tichtel doktor évek óta kezelte Beatrixot, hogy képessé tegye az Ég kegyelmének befogadására. Most határozottan remélte, hogy a tudomány végre mégis győzedelmeskedik a természet makacsságán.

Beatrix gyenge mosollyal bocsátotta el az orvosát. Kedves udvarhölgye, Antonetta grófnő után kérdezősködött.

- A grófnő itt aggódik felséged előszobájában - jelentették neki.

Beatrix behívatta. Egy pillanatra összevillant a két olasz asszony tekintete.

- Leányom, miért nem, siettél hozzám betegségemben? - tett gyengéd szemrehányást udvarhölgyének a királyné.

A grófnő leborult az ágy elé, és megcsókolta a lehanyatlott, hófehér, gyönyörű, illatos kezecskét.

- Pedig, de reszkettem felséged életéért!

- Nagyon beteg voltam?

- Kimondhatatlanul aggódtunk a madonna egészségéért.

- Most már semmi bajom. Erős és vidám vagyok... de téged nagyon nélkülöztelek.

A grófnő újból csókkal halmozta el Beatrix kezét.

Egy ideig mind a ketten némán viaskodtak indulataikkal, olykor-olykor lopva egymásra pillantottak, mert egyformán féltek önmaguktól és egymástól. A királyné törte meg a csendet.

- Hallom, hogy szegény Cattivello szerencsétlenségnek lett az áldozata.

A grófnő tágra meresztette szemét.

- A derék lovag meghalt...

- Orvtámadás áldozata lett...

- Reggel találták meg, a bencés hegyi kolostor árkádjai alatt. A szívéből még ott meredezett a gyilkos kard.

- Én úgy hallottam, hogy a koponyáját hasította szét a támadó.

- Lehet - szepegett a grófnő, és csodálattal és félelemmel nézett a királynéra.

- Sajnálom derék futáromat. Sok hasznát vettem fürge szolgálatainak. A ferrarai udvar is nélkülözni fogja. Eleonora húgom egész szomorú lesz, ha meghallja.

- Ritka nemes, finom és daliás levente volt - jegyezte meg bizonyos éllel Antonetta.

- Csak kissé léha, kalandos és túlságosan vakmerő - válaszolt Beatrix. - Ennek lett most az áldozata. Majdnem olyan könnyelmű volt, mint a testőrségem kapitánya.

- Csáky? - kérdezte Antonetta és gyilkos tekintetével majdnem keresztülszúrta a bágyadt hangon, vontatottan és édes, éneklő hangon beszélő királynét.

- Ő. Félek, hogy vele is történt valami.

- Eltűnt...

- Nekem nem tetszik a dolog. Ez a két kedves, de komolytalan, könnyűvérű fiú valószínűleg ugyanazon egy hálóban akadt meg. Talán valami közös kaland... Nem lehetetlen, hogy együtt voltak, együtt mulatoztak, részeg fővel fölmentek a kolostorhoz, ott érhette őket a támadás... Cattivellót megölték, Csákyt elrabolták... ki tudja.

Antonetta lesütötte a szemét. Nem állta ki a szégyenében és fájdalmában is félelmes színlelő démoni tekintetét.

- Nem gondolod, hogy így történhetett?

- Lehetséges - suttogta amaz reszketően.

- Vagy talán valami lovagi összekülönbözés... Párbaj... Ki tudja?... Ezek a forróvérű fiatalok... Ha így volna, még menteni tudnám mindkettőjüket! Nem gondolod, Antonetta?

- Ha felséged így gondolja...

- Így gondolom - vágott közbe erélyesen, hidegen, fenyegetve, fölcsattanó hangon a királyné. - Így gondolom, és így fogja a király őfelsége is gondolni - tette hozzá szinte parancsolólag.

Antonetta mélyen meghajolt, és tudomásul vette, hogy mit szabad hinni és beszélni Cattivello lovag haláláról és Csáky Miklós eltűnéséről.

Beatrix másnap kiadta a parancsot, hogy az udvar visszamegy Bécsbe, ahol az átépített, gazdagon földíszített, királynéi rezidenciává berendezett Cillyerhof már készen várta úrnőjét.

Bécsben a király fényes kísérettel fogadta a hazatérő Beatrixot. Valóságos diadalmenetben vonult be a felséges madonna a római császárok székhelyére, mintha újra meghódította volna Ausztria fővárosát és annak világszerte rettegett imperátorát: Matthias Corvinust, a leghatalmasabb európai fejedelmet.

Beatrix másnap magához rendelte hűséges íródeákját, Fodor Crispus Istvánt.

- A ferrarai hercegnő, szeretett nővéremnek írunk - szólt kegyesen a paphoz.

Az apát előszedte írószerszámait. Beatrix vidáman kérdezősködött a bécsiekről. Szép volt, sugárzó és fiatal. Az apát hódolatteljesen bókolt.

- Felséges madonna mint egy sugárzó Aphrodité, úgy szállt ki a badeni fürdők habjaiból.

- Nagyon kellemes volt a nyár, messere... Csendes, békés, egyszerű élet a természet ölén. Ez a legjobb orvosság.

Azután tollba mondta levelét:

"Főméltóságú hercegasszony, szeretett nővérünk, anyai szívünk ujjongó örömével értesítünk, hogy dédelgetett kis kedvencünk, Hyppolit herceg őfőméltósága sokáig gyengélkedett, de immár az Ég különös kegyelméből teljesen felgyógyult. Betegsége alatt megnőtt, ágyban kinyújtózkodva már egész nagy legényke. Felséges férjünk is együtt örvendezik velünk, hogy az érsek úr őeminenciája már ismét vidáman eljátszik a derék Camicia, első építőmesterünk által készített gépezetes játékokkal. A kis herceg udvartartását most a felgyógyulás örömére megbővítettük, kanonokokat és prelátusokat osztottunk be szolgálattevő kamarásokul, és dajkája mellé francia nevelőkisasszonyt is szegődtetünk, mert már ideje, hogy a barbár nyelveket is elsajátítsa. Most nagyon boldog volnék, ha az Isten kifürkészhetetlen akarata más oldalról nem okozna mérhetetlen aggodalmakat. Dicsőséges urunk és királyunk, az imperátor egészsége napról napra ijesztőbb mértékben hanyatlik. Most már olyan állapotban van, hogy soha sem fekszem le reszketés és balsejtelem nélkül, vajon megéri-e a hajnal hasadását. Ez pedig, ha bekövetkeznék, az egész országnak s nekünk magunknak is elképzelhetetlen sorscsapása volna. A király őfelsége kétségbeesésbe dönt valamennyiünket azzal, hogy nem akarja belátni betegsége gyógyíthatatlan és vésszel fenyegető voltát. Úgy él, intézkedik, olyan terveket sző, mintha élete virágjában volna, és elmulaszt mindent, ami a magunk helyzetét biztosíthatná. Az most már bizonyosnak látszik, hogy a trónörökösödés kérdését nem meri, vagy nem akarja elrendezni, ámbár maga is látja, hogy nem lehet a beteges és nyomorék Corvin herceget a rendekre és az ország népére ráerőszakolni. Mindenki tudja, hogy a birodalom minden népe engem akar uralkodójának. Ezt óhajtja Ferrante őfelsége, dicsőséges atyánk, a te főméltóságú férjed, az ország minden püspöke és apátja s maga a római pápa őszentsége is, amint azt követei által tudtul is adta királyunknak. Mátyás utóda nem lehet más, csak én: ezt követeli a jog és a méltányosság és a hála, amellyel őfelsége és a magyar birodalom nekünk tartozik; az okosság, amely az európai politikai helyzetet tisztán látja, és el akarja kerülni a trónkövetelők véres versengését; a tiszta erkölcs, amely nem tűrheti meg Szent István trónján egy boroszlói céda asszony fattyúját... Mindenki érzi ezt, csak Mátyás király őfelsége ragaszkodik makacsul a Corvin herceg trónutódlásához. Ez, meglásd, olyan katasztrófát zúdít mindnyájunkra, amely a birodalom összeomlását idézi elő. Mi pedig saját személyünkben a legrettenetesebb bizonytalanságnak megyünk elébe, védtelenül. A fiatal herceg és ingyenélő hívei máris kihívó módon játsszák az ifjabb király és a Corvin-kancellária hetyke és hatalmaskodó szerepét. Hidd el, szeretett nővérünk, a puszta életünkért kell aggódnunk a napnak minden órájában. Őfelsége teljes védtelenségben hagyott bennünket egy garázda, részeg, fennhéjázó és barbár hordával szemben. Még néhány olasz is, akit én hívtam az udvarhoz - Ugoletti, Fontana -, még ezek a hitehagyott árulók is ellenem esküdtek a vidám és korhely jövendő reményében. Velük tart Várady Péter érsek, aki börtönből támogatja a hűtlen rabszolgákat. Kimondom, ami a szívemet szorongatja: félek, és féltem a kis érsekünket e falánk és vérengző haramiáktól. Hűséges embereimet egymás után teszik el láb alól. A derék és önfeláldozó Cattivello lovagot orvul legyilkolták, Sanctus da Aversa eltűnt; vértes katonáim ezrede szétzüllött, mert a javát besorozták a fekete sereg századaiba. Most új testőrkapitányt veszek magam mellé: Monelli kamaragrófot, régi hívemet és hűséges alattvalómat. Értsd meg, szeretett Eleonorám, az életem nincs biztonságban. Őfelsége, a király elhanyagol; ellenségeimmel cimborál, engem is ellenfelének tart, mert tudja, hogy soha nem egyezem bele törvénytelen fia megkoronázásába. A szégyen elsorvasztja erőimet. Éjjel-nappal reszketek és imádkozom. Ó, bár sohasem jöttem volna ide, e kegyetlen és durva barbárok földjére! Már az ég, a föld, a víz, a levegő is ellenségem. Hó és fagy, vad északi szelek velőkig hasítják a csontjaimat. Olyan beteg és árva vagyok, édes Eleonorám. Olyan egyedül vagyok ebben a vadonban, ahol minden fa mögött egy éhes ordas csattogtatja rám a fogait. Elvesztem, Eleonora, és kétségbeesve kiáltok felétek, ne hagyjatok elpusztulni ebben a rideg rengetegben. Imádkozzatok értem..."

A királyné keservesen sírt.

Fodor apát halotthalvány arca megvonaglott, amint erejét megfeszítve követte a királyné szapora diktálását. A pergamenen sebesen siklott a lúdtoll, és haragosan sercegett, ahogy beleszántott a fehér, sima bőrbe.

- Ugye, szerencsétlen vagyok, messere? - sóhajtotta Beatrix.

- Felséged túlságosan sötéten lát, és elfeledkezik a király őfelsége atyai gyengédségéről.

- A királyt félrevezették.

- Felségednek módjában van őt felvilágosítani.

- De a herceget nem tűröm a trónon! - jajdult fel szikrázó szemmel a királyné. - Nem tűröm a fattyút...

Fodor apát szíve összeszorult. Látta a királynői hiúság égig csapó hullámzását, és nem csodálkozott. Tudta, hogy sokan éreznek így, és csak a királytól való rettegés és a mérhetetlen tisztelet fojtja vissza lázongásukat. Megértette az aragóniai királyleány haragját és félelmét, de mélységes szomorúsággal nézte azt az ádáz harcot, amely Mátyás és Beatrix között dúl a kölcsönös tisztelet és gyengédség álarca mögött.

Lehorgasztotta fejét, és némán javítgatta írásában a klasszikus latinság ellen vétett hibákat.

Ezernégyszáznyolcvannyolcat írtak...

Mátyás a Cillyerhof kisebb lovagtermében költötte el vacsoráját Beatrix, néhány udvari tudós és főpap társaságában. Szép, csendes, nyár végi est volt, a kitárt ablakokon a kert illatos fái belehelték lélegzetüket. Az égen csillagok ragyogtak. Künn a városban forrott, zúgott, örvénylett az emberek lelke. Friedrich császárnak az utóbbi időben sikerült néhány kémet és lázadót becsempészni a székvárosba.

Pünkösd után való kedden valóságos forradalom tört ki a Schottenthor körül. Itt a skót barátok zárdájának dús legelői voltak. Mátyás mindjárt a bevonulása után megerősítette a szerzetesek kiváltságait, többek között azt is, hogy legelőiket háborítatlanul használhassák, s ha azon idegen pásztorokat találnak, nyájukat, még a királyét is, megtizedelhetik. Ezen a napon pedig, csakugyan királyi pásztorok jelentek meg a Schottenthor előtt. A magyarok ellenálltak: a szerzetesek jobbágyai fegyverrel rohanták meg őket; egy magyart agyonütöttek. Már valóságos csata fejlődött ki. A bécsiek kaszával, villákkal és az ostrom alatt elrejtett harci fegyverekkel intéztek rohamot az idegenek ellen. Mátyásnak ijedt zsoldosok újságolták:

- Fellázadt a nép!

- Le akarja rázni nyakáról a magyarok igáját!

- A barátok keresztes háborút hirdetnek a barbárok ellen!

A király a székely íjászok egy századát parancsolta ki, rendet teremteni. Aztán pedig kedélyesen fordult a tudósaihoz. Nyájasan és érdeklődve tudakolta tőlük; hogy milyen munkán dolgoznak. Mintha ott künn, a skót barátok kapuja körül, a legédesebb megelégedésben enyelegne a bécsi nép a megszálló csapatokkal. Az ő jókedve a környezete lelkét is felvillanyozta. Néha eldördült egy lövés, az est szelíd csendjét felverte a robogó paripák patkójának csattogása. De az ég nyájas volt, itt-ott apró bárányfelhők foszlánya csüngött a sötétkék, csillagos ég boltozatáról.

A tudósok között volt egy, aki csak nemrég került udvarához. Egy ijesztően hosszú, vékony, horgas orrú, kopasz, öreg historikus; hatalmas ádámcsutkája minden nyelésnél kiugrott, és gyér, fekete fogai csattogtak, ha beszélt, és minden mondat után, időnyerés és hatás vizsgálgatása céljából, nagyot nyelt. A lába még magas termetéhez viszonyítva is hosszú volt, mint egy vízimadáré; olyan volt a csőre is, és a két hosszú kezével, amelyen lapát alakú, széles tenyerei lógtak, mintha le akarnának foszlani gyenge vállairól, a madarak szárnyához hasonlóan csapdosott. Antonio Bonfininak hívták, híres tanár volt az olasz Recanati városából. Csendes, szorgalmas, komoly és rátartós ember; a királyné fölolvasója: ez volt a címe, s Retzben, a király táborozása alatt szegődött Beatrix környezetébe.

Alighogy megjelent az udvarnál, összeakadt Galeottival. Bonfini hosszú, száraz, kopasz volt, és két foga szüntelenül csattogott. Vallásos volt és szertartásos. Gondos családapa és tisztességtudó, alázatos és félénk. Galeotti rengeteg hasa és zsíros tokája, villogó, sárgás, sűrű fogsora, szuszogása, istentelensége és szemérmetlen fecsegése, hetyke, verekedő, részeges legénykedése mindjárt nem tetszett neki. Megvetette és lekicsinyelte. De azért mégis hozzá fordult tanácsért és támogatásért.

Galeotti öreg, kimustrált bakkecskének nevezte a jövevényt. Kételkedett görögtudományában, s azt híresztelte, hogy három könyvét, amelyet a királynőnek és Corvin János hercegnek ajánlott, régi és korabeli íróktól plagizálta. De azért nem tágított mellőle, és megosztotta vele pompás éjjeli prémtakaróját. Bonfini már a táborban nagy érdeklődést keltett maga és munkái körül. Rengeteg munkabírása bámulatba ejtette Mátyást is, aki pedig egymaga többet dolgozott, mint két kancellárja és összes titkárjai. Amikor ott Retzben, a csaták zajában három hónap alatt lefordította Philosztratosznak a nápolyi életről és a szofistákról szóló munkáját, valamint leveleit, egyszerre megszerette. Galeotti ellenben ezért szerfölött lenézte.

- Úgy dolgozik, mint egy tehetségtelen szamár. A lángész rest és tétova.

És ezzel azt hitte, hogy végleg igazolta magát. Mátyás nyomban megbízta őt a magyarok történetének megírásával. Galeotti melegen gratulált a barátjának.

- Nagy dolog ez, signor Antonio. Engem ezért már tíz éve ostromolnak. Szerencséd, hogy én nem egykönnyen ugrom bele a munkába.

Mátyás meg is becsülte a tudóst. Már a táborban elolvasta könyvét, s Galeotti is bele-belepillantott a jövevény munkáiba, de csak a Symposion Trimeron, vagyis a hitvesi szemérem dicsőítése című könyvecske nyerte meg a tetszését.

A Symposion Trimeron olyan meztelenül tárgyalta a hitvesi élet titkait, ahogy csak egy naiv és klasszikusan mosdatlan szájú vén tudóstól telik.

- Ebben legalább van szellem és erkölcsi emelkedettség - jegyezte meg őszinte meggyőződéssel Galeotti.

Mátyás a bécsi udvarban is elbüszkélkedett új olaszával. Udvara és a külföldi követek jelenlétében avatta fel történetíróvá, beszédet mondatott vele, és hosszú vitát rendezett a tudós eszméi felett. Most is ott ült Bonfini az asztal végén, Ugoletti Tádé és Galeotti Marzio között, és fogait csattogtatta.

A ciprusi bor felizgatta az emberek kedélyét, s ott benn, az erős kőfalaktól védett várban, a nyitott ablakok mellett, nagy rózsacsokrok árnyékában, arábiai füstölők illatos felhőjében a király kedvtelve hallgatta az udvari emberek fecsegését. Beatrix aranyfonállal finom, fehér selyem zsebkendőt hímezett.

A király megszólította Bonfinit:

- Jó volna, ha magyar székvárosunknak, Budának történeti múltját kiásnád a feledés és a nemtörődömség romjaiból. Mi volt Buda a rómaiak korában s azt megelőzőleg, a bibliai időkben? Lám, a németek ebben sokkal többre vitték. Ők Augsburg helyett Augustát, Köln helyett Colonia Agrippát írnak, s nálunk a hitvány Sisciát kivéve, egy helységnek sem maradt fenn a római neve. Nagyon félek, hogy a külföld ezért lekicsinyel minket, és valóságos gyermek népnek gondolja a magyart.

Bonfini mosolyogva simogatta meg őszes, hosszú, selyemsimára fésült kecskeszakállát. Mélyen meghajtotta magát a király előtt, és roppant önelégültséggel válaszolt:

- Felséges Augustus, az ön Bonfiniusa már meg is oldotta azt a feladatot, amellyel most megbízni kegyeskedett.

És bő talárja redőiből gondosan összefűzött, papirosból készült, fehér bőrbe kötött könyvecskét vett elő, amelybe divatos, gömbölyű kézírással jegyzeteit írta.

- Ebben a kis könyvben összegyűjtöttem néhány, Pannóniában talált föliratot. Nemrég, mikor Magyarországon keresztül Retzbe igyekeztem, a felséges madonna Beatrice óbudai építkezésénél magam is találtam egy feliratos követ. Erről a kőről ezt olvastam le: Az Ide Őrségül Elhelyezett Sicamberek Légiója Várost Épített, Melyet Nevéről Sicambriának Nevezett.

Galeotti Marzio odasúgta a mellette ülő Fodor István fülébe:

- Hazudik a vén szatír. A követ ő maga faragtatta huncut lombardiai fickókkal. Átkozottul furfangos, öreg kecskebak.

Az apát elpirult, és csendre intette Galeottit.

- Óbuda fölött - folytatta áhítatos csendben Bonfini - a Duna ugyanazon partján látni is a régi város nyomait, Sicambria eső, szél, por és idő porlasztotta romjait, ahol a germániai sicamber légió tanyázott, amelynek adjutrix volt a mellékneve. Tehát felséged gyönyörű Budavárát Sicambriának kell nevezni a humanisták klasszikus anyanyelvén.

- Engedelmet kérek - jelentkezett szólásra Galeotti. - Szép és klasszikus név a Sicambria, illik is egy oly dicső és nagy hírű uralkodóhoz, mint az isteni Matthias Corvinus. De én úgy tudom, hogy Buda egy ókori szent embertől, Buddhától nyerte a nevét, Buddha a pannóniai születésű nagytudományú Szent Jeromosnak tanúsága szerint az indiai bölcselők - a gymnobrahmanok vagy brahminok - tanainak szerzője volt és a hagyomány szerint egy szűz oldalából született. Hogy ez a születés való-e vagy költött dolog, annak vitatásával nincs kedvem sokat vesződni; de annyi bizonyos, hogy Buddha egy igen bölcs embernek a neve, aki az indusok vallását alapította. Ezt meg akartam jegyezni, már csak azért is, mert Magyarország sok híres ember nevét örökítette meg városában. Példa rá Szerém városa, amely Sirmustól, a triballok régi királyától kölcsönzött nevét mindmáig megtartotta. Hogy egytől egyig mindent fel ne soroljak, Strigoniumot - Esztergomot - Magyarországon kívül másutt is találunk, valamint Pestet is megtaláljuk Paestum név alatt Dél-Itáliában, és erről már Vergilius is ír: "Láttam pesti módra gondozott rózsakerteket."

- Ez semmi! - ugrott fel ültéből Bonfini, aki félteni kezdte a maga tudományos hírnevét a gúnyolódó, léha és iszákos Galeottitól. - Én rájöttem arra, hogy Krakkó valami Gracco nevű római polgártól, Kassa Cassiótól, Pozsony Pisótól, Sopron Semproniustól veszi elnevezését.

Galeotti húsos, kövér kezével kicsinylőleg legyintett:

- Ez csak olyan utánzása annak, amit én XI. Lajos király udvarában a franciáknak kifejtettem.

Erre a királyné is érdeklődve nézett felolvasójára:

- Mondja el, messer Galeotti.

- Napnál is világosabban bebizonyítottam nekik, hogy Párizs Priamosz fiáról, a gyönyörű és hűtlen Heléna szeretőjéről, Troyes pedig a trójaiakról kapta a nevét.

- Régi dolgok - vágott közbe Bonfini. - Éppoly régi, mint hogy Nürnberget Néró császártól, Poroszországot pedig Augustusnak egy Prussus nevű fiától származtatjuk le mi, történettudósok.

Galeotti arca széles mosolyra húzódott.

- Én többet mondok, felségtek engedelmével. Kétségtelen, hogy a Dunát, az isteni Mátyás király leghatalmasabb folyóját, a régiek Isternek hívták, mégpedig Elorus és Actaeus trójai hősök derék apjáról, Ister fejedelemről.

A tudósok, főpapok s maga Beatrix is csodálattal néztek Galeottira, s úgy látszik, hogy ez a duhaj, leánycsábító, naplopó kalandor most a saját területén verte le a komoly, aszkéta életű, kerek szemüvegén át hunyorgató Bonfinit.

Mátyást módfelett mulattatta tudósainak páros viaskodása. Gúnyos mosollyal kísérte merész szómagyarázataikat, nyakatekert következtetéseiket, és átlátott az igazság és szándékos ferdítés tudományos színűre festett sűrű hálózatán. De a szellem játéka, sziporkázó tüze és pompás erőlködése lebilincselte és mindennél jobban gyönyörködtette. Annál is inkább elkedvetlenítette, amikor Szapolyai, a városparancsnok belépett a terembe, és fontoskodva jelentette, hogy ő veszedelmes összeesküvést gyanít, amelyet a skót barátok irányítanak a császár és a trónörökös pénzén.

Beatrix arca eltorzult a dühtől. Az ő olasz királyi vére felforrt az összeesküvés szó hallatára.

- Ki kell pusztítani a gazfickókat! - lihegte eszeveszett dühvel.

Mátyás türelmetlenül megkérdezte:

- A skót barátok lázítják a népet?

Majd Beatrixre tekintve, bosszúsan hozzátette:

- Példásan megbüntetjük őket. Bilincsbe verni az apátot, hozzákötözni a többi szerzetest.

Szapolyai komoran jelentette:

- Már elrendeltem. De mi történjék velük?

- Be kell terelni őket a Dunába.

Mátyás ezt olyan hidegen mondta, hogy a környezetében álló urak megborzongtak. Beatrix szeme felcsillant, és rajongva nézett királyi férjére. Ellenállhatatlanul kíváncsi volt borzalmas halálukra a szerzeteseknek. Most valóságos Nérót látott a királyban, aki vérfagyasztó látványossággal kedveskedik neki. Félt Mátyástól, és szerelmes lett bele.

Aztán intett Bonfininek, hogy feleljen meg Galeottinak.

A történetíró arca sárga volt a dühtől. Emelt hangon fordult Mátyás király felé. Látszott rajta, hogy utolsó nagy ütőkártyáját fogja kijátszani.

- Felséges Augustus! Talán elérkezett az idő, amikor felolvashatom legújabb munkámnak azt a fejezetét, amelyben az isteni Corvinus-család, felséged házának őstörténetét szedtem rendbe a legnagyobb odaadással, a legtudományosabb szempontok szerint, megdönthetetlen igazság fényével világítva rá a Corvin név eredetére.

- Halljuk, halljuk! - zúgott a tudósok, főpapok és udvari főméltóságok kórusa.

Mátyás elnézően mosolygott. A történetíró lesimította szakállát, megköszörülte torkát, jobb lábát előrenyújtva, szónoki állásban, reszkető hangon olvasta:

- Az első ember, aki a Corvin nevet viselte, Valerius Volusius volt, még Róma építése előtt. Ez a Valerius, mint ahogy Plutarkhosz igazolja, az achivok közül gyarmatosokat hozott be Itáliába. Ezek voltak a szabinok, akik a Héraklidáktól, mégpedig Lakedaimóntól, Jupiter fiától eredtek.

- Jupiter fiától! - sóhajtott hangosan Naldus Naldius, az ifjú könyvtáros, és égre emelte a szemét.

- Matthias Corvinus, Jupiter fia. Dicsőség Matthiasnak! - kiáltott lelkesülten az öreg Ugoletti.

- Krónosz és Rhea unokája - tette hozzá Bonfini, aki megelégedéssel hordta körül tekintetét a megilletődött társaságon.

- Matthias őse a legfőbb lény, az istenek és emberek atyja, a királyok királya a dörgő fellegekben! - szónokolt az ifjú Naldius.

Mindegyik mondott valami magasztalót az istenek ivadékára.

- Akinek a tenger, a szelek, a mezők, az ég és a föld és az alvilág engedelmeskedik.

- A becsület és hűség, a jog és jámborság, az igazság és kegyelem őre.

- A szegények és elhagyottak gyámja.

- Akinek léptei alatt az egek legörnyednek.

- A villámok ura.

- Zeusz!

Beatrix arca vonaglott. Mátyás legörbített ajka körül könnyű mosoly játszadozott.

A magyar főpapok lesütötték tekintetüket. Bakócz Tamás arcát átfutotta a vér. Egészen kék volt a kidagadt erektől. Bonfini hatásos szünet után folytatta:

- Róma városának felépítése után a szabin nők elrablásával megvetették a római birodalom népességének alapját. Tatius szabin királlyal három előkelő család telepedett meg Rómában. Ezek voltak a Valerius, Volosus és Tatus családok. Tullus Hostilius király korában ezek közül kitűnt Marcus Valerius, későbben pedig, az utolsó király alatt Publius Valerius.

- Aki Collatinus melléknévvel Brutus consultársa volt? - kérdezte Ugoletti.

- Ugyanaz. Ez a Valerius család nagyon előkelő és vitéz família volt. Legkiválóbb tagját Valerius, Messalának hívták, aki a Corvin név dicsőségét Pannóniában és Dáciában megalapította, elnevezvén egy tartományt Valeriának és egy várost Corvatiának. Ez a jeles férfiú női ágon magukkal a római császárokkal is rokonságban állott. Severus császár alatt hatalmuk oly magasra hágott, hogy az Augustus féltékennyé lett rájuk, és a család két legkitűnőbb tagját, Valerius Catulinust és Valerianust megölette.

- Gazság! - tört ki Ugolettiből a méltatlankodás.

- De azért a család fenntartotta magát - jelentette ki vigasztalólag Bonfini. - Az ő ivadékaiból valók az erdélyi Corvin, azaz Hollós nevű faluban letelepedett Hunyadiak.

- Éljenek a Hunyadiak! - zúgott a tudósok társasága.

Bonfini meghajtotta magát.

- Ez pedig Zeusznak, az istenek és emberek atyjának egyenes akaratára történt. Mert valamint hajdanában a Corvinok által szabadult meg a római nép a barbároktól, azonképpen most is a Corvinok szabadítják meg a kereszténységet a török hódítás veszedelmétől.

Mindenki tapsolt és helyeselt a tudósnak, aki előbb a királyi pár arcáról leste a megelégedés és elismerés mosolygó jutalmát, azután pedig lopva odavágott tekintetével az irigyen pislogó, zavart és megszégyenített Galeotti felé, mintha gyilkos gúnnyal azt kérdezné tőle: - No, agyafúrt, tolakodó, hízelgő Marzio öcsém, tudnál-e te ilyent produkálni?

Mátyás király felemelte ujját. A társaság elnémult, a szemek kimeredtek, és lesték a szót az isteni Augustus, Jupiter fiának ajkáról. A király mosolyogva integetett Bonfini felé:

- Köszönöm, magister. Jó lesz, ha ezt a genealógiát elterjeszted a német, francia és olasz tudósok között. Hadd lássák, hogy mi is vagyunk olyan legények, mint II. Pius, aki a Piccolomini-családot a Juliusoktól származtatja, vagy II. Pál, akit német eredete dacára a római Ahenobarbusok utódjának mondtak. A te genealógiád van olyan hiteles, mint a Massimiaké, akik Quintus Fabius Maximust, a milánói Plato családé, amely az isteni Platónt vallja ősatyjának.

- Ezt a gézengúz Filelfo fogta rá a halhatatlan Platónra - súgta Fodor István fülébe Galeotti, Filelfo engesztelhetetlen ellensége.

A tudósok hódolattal bólogattak, Bonfini azonban zavartan nézett a királyra, akiről hamarjában nem tudta megállapítani, hogy dicséri-e vagy gúnyolja az ő genealógiai remekművét.

Beatrix gyönyörű, piros, duzzadt ajka szétnyílt, és mélyet sóhajtott, hogy az ásítást elpalástolja.

Aztán hirtelen eszébe jutott a skót barátok fölött elhangzott királyi ítélet. Kigyulladt a szeme, Mátyás füléhez hajolt, duzzadt, rózsás illatos ajkával megcsiklandozta a király arcát, és izgalomtól remegve súgta a fülébe:

- Mikor lesz a kivégzés?

A kérdést senki sem hallotta. Mátyás ránézett a királynéra, és csendesen bólintott. Aztán a mellette álló János püspök főkancellárhoz fordult:

- Domine, úgy látszik, nem helyesli a skót barátok megöletését.

A nagyváradi püspök diplomataarcán alázatos mosoly suhant végig.

- Felség... szerény véleményem szerint nem volna felesleges az ügyet büntetőjogi és politikai szempontból rendes bírói vizsgálat tárgyává tenni.

- Gondolod? - kérdezte szórakozottan a király. - Legyen úgy, ahogy te jónak látod, fiam... de elvárom, hogy még napnyugta előtt csendes lesz a város...

- Mint a királyi nyájak az akolban - folytatta alázatosan a főkancellár.

A városból már csak halk morajlás, lódobogás, harsány vezényszavak hallatszottak fel a palotába. Az égen kigyúlt az esti csillag, és meghűsült a levegő... A főkancellár a mellette álló sötét arcú, dacos és elégedetlen Szapolyaira pillantott. A király tekintete is rátévedt daliás hadvezérére:

- Szapolyai uram, üzend meg a skót barátoknak, hogy én halálra ítéltem őket, de felséges hitvesünk áldott jó szíve megkönyörült rajtuk. Íme, előbb láttátok, súgva kérte számukra kegyelmemet. Térjenek észre a barátok, csillapítsák le a népet, és áldják a felséges Beatrix nevét.

Mindenki a királynéra nézett. Beatrix arca bíboros lángban égett, és ajkait harapdálva lesütötte a szemét. Most éppoly erősen gyűlölte Mátyást, mint ahogy előbb csodálta és félte...

Az olaszok magasztalták a madonna jó szívét, Szapolyai halkan dörmögött, a főkancellár diplomatikusan mosolygott.

Mátyás keserves örömet érzett, hogy a nápolyi asszonyt az emberek szemében felmagasztalhatta, maguk között pedig mélyre alázhatta.

Ezalatt a Judenturm mellett, a skót barátok kolostora mögött levő városi puskaporos toronyban három tudós férfiú kísérletezett a robbanóanyagok, tűzszerszámok, görögfény előállítására szolgáló készítmények között. Az egyik Ilkusch Márton volt, a király főcsillagásza, jövendőmondója, asztrológusa és alkimistája. Nagy tudományú, öreg, tiszteletreméltó pap; a budai vár plébánosa. Gazdag ember, Krakkóból való, többszörös magiszter, szikár, szent életű, valóságos remete, aszkéta, majdnem átlátszó testében már csak a lélek lángja tartotta az életet. Kopasz volt, és nagy, vastag üveg alatt kicsiny volt a szeme, áttetsző és hideg, mint a potykáé.

A másik Tichtel János, a bécsi orvos, a királyné kedvelt orvosa volt, aki szent esküvel fogadta, hogy az általa készített szer használata után Beatrix megfogan, és fiúgyermeket szül a Hunyadi- és Aragóniai-házak dicsőségére.

A harmadik csak nemrég jött Párizsból. Német ember, Heinrich Agrippa von Nettesheimnak hívták, és Kölnben született. Harminckét esztendős mindösszevissza, de máris világhíres asztrológus és a mágia naturális doktora.

- Én nem vagyok varázsló - mondta szerény öntudatossággal -; nem hiszek a fekete mágiában, az egyiptomiak varázslatában, a kabalában és a halottidézésben. Én jogi tanulmányokon kezdtem. Beszélek nyolc nyelvet; ismerem a klasszikus irodalmat. Én természettudós vagyok, el fogom oszlatni a régiek babonáit, és úgy magyarázom a természet titkait, hogy azt minden gyermek megértheti.

Agrippa eközben serpenyőbe ként és higanyt öntött. A két alkimista gyanakvással, de érdeklődéssel fogadta a jövevényt. Ők már évek óta foglalkoztak aranycsinálás mesterségével. Ilkusch Márton az auripigmentum segítségével akarta a nem nemes fémet arannyá változtatni. A kénarzén kellő melegítés után elillant, és nyomában egy kevéske arany maradt a csészén. Ilkusch azt állította, hogy fémátalakulás történt.

Agrippa ezt megcáfolta.

- A kénarzén néha egy kevéske aranyat tartalmaz. Ez maradt a tálca fenekén. Az egyetlen biztos mód, ha aranyat összeolvasztunk ezüsttel és rézzel, és a keveréket egészen vékony lapokká kalapáljuk.

És már össze is kalapálta a pehelykönnyű lapokat, amelyeket cementporral rétegenkint a tégelyre helyezett. Aztán tűz fölé tette, és hevíteni kezdte. Közben tudományos magyarázatát adta az aranycsinálásnak.

- Empedoklész fedezte fel, hogy a világ anyaga négy elemből, földből, vízből, levegőből és tűzből tevődik össze. Plátón jött rá, hogy ez a négy elem egyetlen ősanyag átalakulásaiból különült így el, tehát világos, hogy minden anyag, főleg pedig minden fém valamennyi elemet magában rejt, mint ahogy a kisded makk magában rejti a hatalmas tölgyfa sudarát, ágait, leveleit, gyümölcsét. Ha tehát valamely fémet át akarunk alakítani, csak egyes elemek bizonyos részét kell eltávolítanunk, s néhány más elem részét kell hozzáadnunk.

Az olvasztótégelyben zuhogott, sistergett, sírt az összeforrasztott arany, ezüst és réz. A három tudós komoly, aggodalmas arccal nézett a lángba, amelynek erejét kis fújtatóval szította egy ifjú alkimistainas.

A sarokban Agrippa bozontos fekete uszkárkutyája lustán kapkodott a rajzó legyek felé.

Ilkusch Márton közbeszólt:

- A fémek átalakítása kétségen felül álló tudományos lehetőség. Csak az a kérdés: hogyan?

- Higannyal - adta meg a feleletet Tichtel. - Mert a higany sem nem tűz, sem víz, sem levegő, sem föld. A higany az ősanyag: a materia prima. A higany minden alakot felvesz, miként a viasz minden színt. A nem nemes fémet is arannyá változtatja, ha eltaláljuk a helyes adagolást. Egy alkimista, aki a nevét nem árulta el, Bécsben járt a császárnál, és egy csekély mennyiségű vörös port ajándékozott neki. Én a port viaszba burkolva higanyra öntöttem, és a higany azonnal arannyá változott. Mégpedig egy rész por tizenkilencezer-kétszáz rész higanyt változtatott át.

Az idegen kételkedve csóválta a fejét.

- Bebizonyult, hogy nem a higanyban kell keresni az ősanyagot. Én nem hiszek a mágikus tudományokban. Én természettudós vagyok. A fémátalakító eszközöket három csoportba osztom. Első rendbeli medicinának nevezem azt, amely csak rövid időre és nem teljesen, második rendbelinek, amely egészen, de még mindig csak ideiglenesen, harmad rendbeli medicinának mondom végül a nagy elixírt, amely a nem nemes fém összes tulajdonságát úgy megváltoztatja, hogy abból egészen és örök időkre arany vagy ezüst lesz.

- Mily óriási haladása a tudománynak! - sóhajtott fel Tichtel.

Agrippa alázatosan lehajtotta a fejét.

- Rengeteg kutatás, kísérlet és munka eredménye. A természeti dolgok szimpátiái és antipátiái azonban kétségtelenek. Ez végérvényesen megoldja az alkímiának még fennálló problémáit is, s ezen az alapon meg fogjuk találni a nagy elixírt, amely bármilyen anyagból bármilyen más anyag előállítását gyermekjátékká teszi. Most munkálkodom azon, hogy összeállítsam a szimpatikus és antipatikus dolgok táblázatát.

- De mi van az arannyá változtató nagy elixírrel? - kérdezte szorongva a bécsi alkimista, és fölébe hajolt a bugyborékoló, sustorgó arany-, ezüst- és rézöntvénynek, amely ragyogó sárga színű, puffadt, hólyagos masszában olvadozott a tégely fenekén.

- Ez az ötödik elem kérdése; azaz a kvintesszenciáé, amely szétterjed minden fölött, s csak érteni kell a módját, hogy például az aranyból kivonjuk, és beoltsuk a nem nemes fémekbe.

- És hogyan vonjuk ki a kvintesszenciát?

- Ez az asztrológia feladata. A nap, a tűz s a világító láng és az élőlények meleg vére sugározza magából az életet, a Világszellem erejét, a természeti energiákat, amelyek a szimpatikus dolgokat egymásba olvasztják, az ellentéteseket szétválasztják. Az arany a nap, a tűz, a világító láng és az eleven vér közvetítője vagy médiuma. Benne tömörült össze a Nap tüze, a topáz, rubin és az auripigment fénye, az oroszlán és a bika ereje, vagyis az arany a szoláris fém, amely tele van a Nap tulajdonságainak feleslegével, és a saját lényegét úgy árasztja magából, mint ahogy a Nap árasztja a melegséget és a világosságot.

- De hát mi van a kvintesszenciával? - kérdezte makacs együgyűséggel a német csillagász.

Agrippa bánatosan legyintett a kezével.

- Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Domine magister, úgy látszik, avatatlan kézzel nyúl a természettudományok titkaihoz.

- De nagytudományú doktor...

- Elég, elég - szakította félbe szenvedően az idegen. - Ön még a régi világból való, kedves magister. Ön, úgy látszik, még az egyiptomiak, Hermész Triszmegisztosz és Démokritosz alkímiájánál tart, tehát nekünk egymással nem lehet vitatkoznunk.

Tichtel megszégyenülve lehorgasztotta fejét és hallgatott, Ilkusch Márton sajnálkozva nézett a német csillagászra, majd Agrippára pillantva, helyeslőleg bólongatta a fejét. Agrippa odalépett a tégelyhez, megkavarta a folyadékot, amelynek perzselő lángja megpörkölte a szemöldökét.

A tudós hirtelen hátraugrott, s eközben lábával véletlenül meglökte a triposz lábát, amely felborult, s a rajta levő tégely tartalma kiömlött a földre. Az izzó folyadék végigfutott a mozaikon, belekapott az egymásra rakott ládák gyúlékony anyagába, s egy szempillantás alatt lángba borult minden. A három tudós kiugrott az ablakon a torony erkélyére. Eszeveszett félelem rázta őket, és egymást gázolva, hanyatt-homlok rohantak le a torony falához kívülről épített csigalépcsőn. Tichtelnek, akinek még sajgott a szíve a megszégyenítéstől, még menekülésében is eszébe jutott, hogy a szoláris fém, az arany s a világosság és melegség anyja, a Nap, megbosszulták magukat a velük packázó gyermekekkel.

Mire leértek, borzasztó robbanások reszkettették meg a levegőt. A toronyban felhalmozott puskapor, a görögtüzes szerszámok felrobbantak, és égre csapó füstös lángok lövelltek ki az épület minden nyílásán. A három tudós a Schottenthor felé szaladt. Homlokukról szakadt a verejték, szívük majdnem kiugrott mellükből a rémülettől. Mind a háromnak egyszerre jutott eszébe, hogy a kis alkimistainast, aki oly buzgón szította a fújtatójával a lángot, bent felejtették a poklok égő katlanában. Tichtel összecsapta a kezét, és feljajdult fájdalmában. Ilkusch Márton megszaggatta talárját, kezeit tördelte, sírt és az ég felé rimánkodott:

- Úristen, tégy csodát a szegény gyermek érdekében!

Agrippa megfordult, mellén összefonta karjait, és átható, vizsgálódó szemmel bámulta a lángban álló tornyot.

- A tudomány vértanúja - mondta száraz, rekedt, sajnálkozó hangon.

És a vállát vonogatta.

A tűz száguldó gyorsasággal terjedt szét a puskaporos torony környékén. Az egész város összeszaladt, a polgárok őrjöngve száguldtak föl és alá az utcákon, és víz után kiabáltak. A júliusi forróságban szárazak voltak a kutak, a Duna messze volt, s amíg befogták a lovakat, vizeshordókat kerítettek, kocsira rakták, megindultak, s a döcögő szekerekkel embert, asszonyt, gyermeket elgázolva, a Zsidó téren, a Hohebrückén, a Zeughausgassén a bástyákig s a bástyákon túl a nagy hőségtől visszavonult Duna süppedékes, homokos holtágán átvergődtek, azalatt az Am Hof környéke, a Tiefergraben házsorai végig lángba borultak, egészen a Schottenthorig.

Leszállt az est, de a város nappali világosságban fényeskedett. A lángok az egész égboltozatot vörösre festették és bekormozták. Mátyás eleinte a Burg ablakából nézte a borzalmas tűzijátékot. Már előbb kiparancsolta az oltás munkájához az egész várnépséget. Maga pedig az erkélyre állt, és figyelte a lángokat. A humanisták a király körül tolongtak, és egymást múlták fölül a klasszikus visszaemlékezésekben.

- Trója lángokban áll, Ilion falai összeomlanak - szavalta Naldus Naldius.

- Az isteni Augustusnak való látvány, Róma égése. Néró Rómája! - lelkendezett Camicia, az építész, aki arra gondolt, hogy az összeomlott utcák helyén olyan városrész terveit fogja megrajzolni, amely felülmúlja Firenze, Nápoly és Róma legújabb negyedeit. A középen, az Am Hof helyén nagy, kör alakú tér, amelyből sugarasan indulnak ki a főútvonalak. Árkádos lesz a fórum, szilárd, tömör, büszke római oszlopokkal, tatai márványból, aranyos kupolájú panteon a középen, istenek szobra a templom fülkéiben... Apollón, Keresztelő Szent János, Illés próféta, Diana...

Beatrix égő szemmel bámult az égre lángoló tűzcsóvákba. Leszorította a szívét, amely vadul zakatolt a gyönyörűségtől és félelemtől. Testi kéjt érzett a vörös fény, a felhőkkel egybeölelkező füst, a sziporkázó zsarátnok, az összeomló házak láttára, de sírva fakadt arra a gondolatra, hogy az anyák hogy mentik ki apró gyermekeiket a lobogó pokolból.

Mátyás harsány hangon felkiáltott:

- Oltsuk a tüzet, signori! Talpra, mentsük meg a várost.

Néhány perc múlva az egész udvar az oltás körül szorgoskodott. Az olasz lovagok selyem- és bársonykabátkái, az öreg Bonfini rozsdaszínű talárja, Galeotti finom fekete posztó felöltője csurom vizesen, ronggyá foszladoztak.

Galeotti rettentő karjával egész hordókat cipelt fel a létrán, a tüzet locsoló magyar vitézek keze alá. A király vezette az oltást, hangosan parancsolt, rendelkezett, és hatalmas vállával maga is nekifeszült a súlyos csöbrök emelgetésének.

A bécsiek elfelejtették a forradalmat. Nézték a királyt, és megszerették.

Az eszelős Thomas, aki két fiát veszítette el a háborúban, a király közelébe furakodott. Leült egy üres hordó tetejére, ott gubbasztott, és a szeméből potyogtak a könnyek.

- Drága a kenyér és olcsó az emberélet - mondogatta egyhangú, végtelen, sírós jajveszékeléssel.

Reggel felé megfékezték a dühöngő veszedelmet. A lángok lelohadtak, sötétség feküdt a városra, csak a földre zuhant gerendákon piroslott a szunnyadó zsarátnok. A levegő tele volt hamu, nedvesen senyvedő fa, füst és korom kesernyés szagával.

Beatrix boldogan borult a hazatérő király karjaiba.

- Úgy féltettelek, drága jó atyám - súgta Mátyás fülébe, és megcsókolta a nyakát.

A szíve megáradt és teste vonaglott az elérzékenyedés, kiállott izgalom, a büszkeség és a lángokban való gyönyörködés kéjében. Meleg hullámok ömlöttek végig a testén s a jóság, a szánalom, a segítés vágya, a könyörületesség áradata hömpölygött keresztül egzaltált, szenvedélyes lelkén. Most szeretett volna lerohanni a nép közé, mint egy Szent Erzsébet, hogy palástjával betakargassa a hajléktalan, ruhátalan és éhező kárvallottakat. Szerette volna szétosztani köztük minden királyi gazdagságát, és gyermekévé fogadni minden anyátlan, didergő, síró-rívó árvát. Szerette volna keblére ölelni a föld minden nyomorúságát és nyavalyáját. Lelkében egy hatalmas vágy, a kiengesztelés sóvárgó ösztöne égő szerelemmé tornyosult: leborulni Mátyás előtt, és ott halni meg jóságban és szentségben.

Másnap végigjárta a leégett városrészt, és szétteregette könyörületességét és bőkezűségét, mint Szent Erzsébet hímes palástját a város minden nyomorultjára.

Egész Bécs Beatrixért imádkozott.

Mátyás kedvetlenül tért a hálószobájába. Az éjjeli hűvös levegő, az oltás fáradalmai, az izgalmak romboló hatása csaknem leverte a lábáról. Két napig nem tudott felkelni ágyából. Nem tudta, mi baja, orvosait türelmetlenül hallgatta, rendeléseit visszautasította, a királynét sem engedte magához. Csak azt érezte, hogy hazavágyakozik Budára. Magyar föld szagát, magyar ég színét, magyar levegő éltető erejét sóvárogta. Hiába volt a legnagyobb ember és a leghatalmasabb király: most, betegen és félelmek közepette Buda után kívánkozott, mint az ijedt gyermek az édesanyja ölébe.

Északról délre vonuló kalandos zarándokcsapatok hurcolták magukkal a fekete halál borzalmait. Budán még csak szórványosan ütötte fel a fejét; de a gazdagok, az olasz bankárok, a főurak és főpapok nyomban elmenekültek vidéki birtokaikra, Bécsbe vagy távoli hazájukba. Csak a szegénység maradt otthon, meg a céhek, a mesteremberek, a hajósok, a szőlőmunkások és a parasztok, akik körmenetekben, éjjeli istentiszteleteken, vezeklések között sírva-ríva kérték az Urat, hogy távoztassa el fejük fölé sűrűsödő fellegeit a Halálnak. Árva volt ez a Buda már két esztendő óta. Az udvar állandóan Bécsben élt. Beatrix ott ragyogott romlott pompájában, és Mátyás onnan irányította emberfeletti terveinek végrehajtását. Itthon mindenki arról beszélt, hogy az egész ausztriai hadjárat, a római királyság és császári korona után való hajsza Beatrix hiúsága miatt van, s ezalatt mind közelebb férkőzik az országhoz a török. A pestist az Isten büntetésének gondolták, s azzal ijesztették egymást, hogy ez csak bevezetése a város felé nyargaló Végzet, az isteni bosszú teljességének. Aztán jön a török, és eltörli ezt a népet a földkerekség színéről.

Mikor Csáky Miklós kilépett Mendel Zsidó utcai házából, és végignézett a néptelen utcákon, nem ismerte meg Mátyás király híres székvárosát. Úgy látszott, hogy megszűnt minden tevékeny élet, minden öröm, s a város az élettől búcsúzkodik. Olyan volt a várhegy, mint egy nagy siralomháza. Csak a templomok voltak tele, meg a felhévízi kocsmák. Az emberek imádkoztak, vagy részegre itták magukat a haláltól való félelmükben. Az orvosok megszöktek. Tudták, hogy nincsen orvosságuk a betegség ellen, s a nép végül őket teszi felelőssé a pusztulásért. Helyüket átvették a kuruzslóasszonyok, ráolvasók, varázslók, csavargó kolduló barátok, részeges diákok és cigányok.

Az emberek talizmánokban bíztak. A város bírája, a gazdag Gregorius Ádám, nyerges és szerszámkészítő, céhnagymester és a kalandos társulatok elnöke, megállította a parasztos ruhájában búsan baktató főurat:

- No, komám, hoztál-e valami orvosságot a fekete dögvész ellenében?

- Maradj otthon, a házad küszöbét ne lépd át, és nem ragad rád a pusztító nyavalya - felelt neki Miklós.

A bíró szigorúan mérte végig az idegent:

- Én vagyok a bíró. Nekem nem szabad elbújnom, mint a gyáva patkánynak az ő odújában. De megsegít az Isten.

Felgombolta kemény, német posztóból készült kabádionját, és a mellén lógó papírlapra mutatott. A papírlapon titkos jegyek közt az Isten bárányának durva rajza volt látható.

- Pelbárt atya ugyan jobbnak tartja - magyarázta a bíró -, ha a pestis ellen keresztvetéssel s a Miatyánknak, valamint az Ave Máriának hétszer való elmondásával védekezünk, de ez a talizmán egyenesen Rómából való, a pápa megszentelte, és rajta a pokol minden erőlködése megtörik.

Ezalatt a bíró körül nagy csődület támadt.

- Ma megint hét koporsót visznek ki a temetőbe - újságolta Literátus István, a város magyar jegyzője.

- Kipusztul ez a város mind egy szálig - siránkozott egy öreg kofaasszony, aki elhagyta a Vízi kapunál levő sátrát és idejött a Szent János temploma elé, meggyónni a Ferenc-rendi barátoknak.

- Árvák vagyunk, nem segít rajtunk a mennybeli Úristenen kívül senki - sóhajtott az öreg Czudar Jakab, akinek nagy háza van a Mindenszentek utcájában.

Halottas menet közeledett a Zsidó utca felől.

- Pusztulnak a zsidók is, lám, Jakab koma - jegyezte meg némi elégtétellel a bíró.

- Nem igaz a' komám. Nem hal meg a zsidó döghalálban. Ők rontották meg a várost, az Isten engem úgy segítsen.

- Pedig ihol ni, a menet... hogy rínak a férfiak. A ruhájuk csupa cafat, asszony meg egy sincs a siratók között.

A halottat mégis mindenki megtisztelte, s a jajveszékelő, hadonászó, szomorú menet eltűnt a Mindszent utca kanyarulatánál.

Sasadi, nyéki, kiscelli parasztok, hévízi révészek, óbudai diákok, várvitézek, cselédek, udvari könyvtári scriptorok, iparosok, papok és mesteremberek lézengtek a Szent György téren. Sokan a nyílt utcán térdeltek le a papok előtt, és hangosan vallották bűneiket. Részeg mészároslegények durva röhögéssel hallgatták a szegényt. Egyszerre a nagy piac felől, az Olasz utcán keresztül vezeklősereg özönlött a ferenciek zárdája felé. Százak és százak jöttek Szent Jakabról, a Vízivárosból, Szentmiklósról, Óbudáról. Ajkukon panaszos és könyörgő ének sírt, némelyek kegyetlenül ostorozták magukat. Németek voltak, s a magyarok értetlenül, sőt ellenségesen bámulták a vezeklőket. A Szent György téren aztán összeverődtek, a szomszédos utcákból előjöttek az emberek, zászlókat lobogtattak, énekeltek, magyar, német, olasz és latin jeremiádok töltötték be a levegőt, és egyszerre egy magyar könyvkötőmester elkiáltotta magát:

- Pelbárt atya, magyarok prófétája, jöjj ki, és prédikálj a te bárányaidnak!

A magyarok zúgva, harsogva követelték a szentség hírében álló szerzetest.

- Pelbárt atya, jöjj!

- Pelbártot akarjuk!

- Menjünk érte a kolostorba!

- Mit beszéltek? - rikoltott egy félig részeg vén korcsmáros, Patkány Márton, a Bécsi út környékéről. - Pelbárt atya meghalt, csak a barátok eltitkolják.

Annyi volt igaz a félkegyelmű korcsmáros szavaiból, hogy Temesvári Pelbártot napok óta szörnyű láz gyötörte, nem evett, nem tudott ágyáról felkelni, s már felvette a halotti szentségeket.

Elbúcsúzott testvéreitől, könyveitől, amelyekben hátrahagyta prédikációit, Szent Katalin verses legendájától, amelyben megmutatta, hogy magyarul is lehet szépen csobogó patak folyamatos ritmusával versbe szedni a krónikákat.

- Ha Dante olaszul mert énekelni, nekem is többre kell becsülnöm az anyám édes, darabos, csiszolatlan, becsületes nyelvét a latinok beszédénél.

És intette testvéreit, különösen szeretett növendékeit és barátját, Laskói Osvátot, hogy magyar nyelven dicsérjék az Urat, és tanítsák az ő együgyű báránykáit.

Amikor Pelbártnak hírül vitték, hogy a pestis veszedelmétől megriadt nép az ő szavai után szomjúhozik, még egyszer kigyulladt benne az apostolok tüze.

- Vigyetek ki az emberek közé! Éheznek, és ételt akarok nekik adni. Szomjaznak, és meg akarom itatni őket a mennyei kegyelem forrásából.

Pelbárt atya alig pihegett. Mozdulni való ereje nem volt, a keze bágyadtan lógott le ágyáról. Csak két szúrós, mélyen ülő fekete szeme ragyogott földöntúli fényben a lázzal és a halállal való tusakodásban. Felöltözve, durva csuhájában úgy feküdt ott, hogy inkább halottnak, mint eleven embernek gondolhatták.

Négy fiatal novícius megragadta ágyát, és a magasba emelte. Levitte a szűk kőlépcsőn az első emeletre, s ott kitette a félkörben domborodó vasrácsos keskeny erkélyre...

A tömeg, mintha lekaszálták volna, térdre hullott, ahogy az ágyat és a benne fekvő szent embert megpillantotta. Olyan csend lett a Szent György téren, hogy a keresztülrepülő galambok szárnya suhogását is meg lehetett hallani.

Pelbárt atya az Égre fohászkodott.

- Tégy csodát most, Magasságbeli, hogy beszélni tudjak ez árva, nyomorult gyermekeknek!

A láz vörös lánggal égett a szent ember orcáján. Úgy érezte, hogy emberfölötti erő járja át tagjait. Megpróbálta, tud-e megmozdulni. A teste fürgén engedelmeskedett. Fölemelkedett, kiugrott az ágyából, s kitárta karjait.

- Jöjjetek hozzám, én édes magyar testvéreim! Az Úr vagyon veletek, aki megkönyörült az én nyomorúságomon.

A tömeg sírva fakadt és hangosan áldotta az Istennek nevét. A szerzetes pedig fölemelte szavát.

- Búcsúzni akarok tőletek, én hűséges népem, árva, jó magyarok. A halál megsuhintotta fejem fölött a kaszáját: csak hálni jár belém a lélek. Az Isten irgalmazzon mindnyájunknak.

- Ó, te boldog, százszor boldog öreg! - sóhajtott a nép között Csáky Miklós, aki szomorú, hideg szemével a haldokló szerzetes arcát fürkészte. - Milyen gyönyörű a te hited lobogása!

Pelbárt erős hangon folytatta:

- Az éjjel látomásom volt, kedves atyámfiai. Láttam kijönni a budai hegyek bozótjából Isten szent, öreg prófétáját, Ezékielt.

- Isten irgalmazz! - kiáltotta az öreg kofaasszony.

- Ne féljetek! Az Úr küldötte őt. És ha számat megnyitom, az ő szavát beszélem. Jókor jött az Isten vén hírnöke. Mert ha egy napot késik, nincs, aki az ő hangját tolmácsolja. És a próféta szólt nekem. Te ember, embernek fia, meg akarod-e ítélni ezt a dögvészes, halálszagú, rothadó várost? Akkor add tudtára ő minden utálosságát. Mondd meg neki, hogy te vagy az a föld, amely meg nem tisztult. Amelynek latrok az ő prófétái; olyanok, mint az ordító oroszlán, amely ragadványt ragad; papjai erőszakot tettek törvényeimen, különbséget nem tettek aközött, ami szent, s ami tisztátalan; a fejedelmek ragadozó farkasok lettek közöttetek; és hamis próféták csalják a népet, hogy így lesz meg úgy lesz, holott az Úr nem szólt ezekről néktek semmit. Ó, én Istenem! Mily sokan vannak a mi időnkben az olyan fejedelmek, akik az egyházakat fosztogatják, birtokaikat elszedik, elragadozzák az apátságok és püspökségek javait, melyeket régi szent királyok és fejedelmek fundálának! Ó, ha most élne Szent István, Szent László király, bizonnyal meglakoltatnák az egyház e prédálóit!... Ezekről mondja Szent Hieronymus, hogy gazdag ruhákba öltözködnek, a fagyban, hidegben mezítelenül haldokló szegényekkel pedig nem gondolnak. Magoknak nagy palotákat rakatnak, hogy bámulják az emberek, s ügyet sem vetnek arra, hogy a szegények az utcán haldokolnak...

A nép sírt, jajgatott és sóhajtozott. Ott állott az emberek között Hess András, a budai könyvnyomtató. Szót sem értett a szerzetes beszédéből, de látta a lángoló, lázas, vonagló arcot, az égre csengő szavakat és az emberek keserves könyörgését. Az ő szeme is megtelt. Odaszólt a mellette szorongó Csákynak:

- Domine, miért nem sír?

- Nekem már nincsenek könnyeim.

Miklós szíve önmagáért is fájt, de azért is, hogy ez a szent ember úgy tudja gyűlölni a királyt.

- Ezek sohasem fogják egymást megérteni - gondolta bánatosan. - Mert mind a ketten emberfölöttiek.

Pelbárt följajdult:

- Jaj neked, Jeruzsálem! Eljött az idő, elközelgett a nap: a vevő ne örüljön, az eladó ne szomorkodjék, mert harag jön minden sokaságra. A fegyver kívül, a döghalál és éhség belül; aki a mezőn van, az fegyver miatt hal meg, és aki a városban, azt éhség és döghalál emészti meg. Mert csak kis baj ám az a nyavalya, amely most köztetek pusztít. Mert míg a fejedelmek testi gyönyörűségekre, színészekre, síposokra, énekesekre és hízelgőkre pazarolják idejüket és pénzüket, azalatt keletről nagy, erős ellenség fenekedik rátok. És én mondom nektek a török felől azt, amit Ezékiel mondott az éjszakai látogatáson nekem: és elhozom a pogányok leggonoszabbjait, hadd foglalják el házaitokat, s véget vetek a hatalmasok kevélységének... mert közeleg a nap, amikor bejön a fegyver az országba, és lészen reszketés, és rommá teszem e várost, és teszem e földet pusztasággá.

- Jaj, a török veszedelem! - nyögött keservesen a budai bíró, akinek apja és bátyja elveszett a nagy Hunyadi harcaiban.

Csáky Miklós megértette, hogy miért oly erős azoknak a magyaroknak a pártja, akik erőnek erejével ellenzik az osztrák hódításokat és sürgetik a nagy támadó háborút a török ellen.

A szerzetes halkabban beszélt már, mintha vére kihűlőben volna, és a lélek már egy lábával kilépett volna roskatag templomából.

- Ó, királyok és fejedelemasszonyok, nyissátok föl szemeteket és lássatok! Lássátok az Úristen igazságosságát! Az Úr kinek-kinek érdeme szerint méri áldását vagy büntetését. Gyermekkel is megáldja az Úr az igazat. A farkas csakúgy szaporít, mint a juh, ezt amaz fölfalja, az emberek is öldösik és eszik: mégis több juh van a világon, mint farkas. Honnan van ez? A természetes okokon kívül azért, mert az Isten úgy akarja. A hitetlenek sem mély gyökeret, sem állandó fundamentumot nem vernek. Ennek bizonyságául rendelte az Isten, hogy amint a ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképpen az istentelen embereknek sincsenek gyermekeik. Csak fattyaik vannak, szégyenökre és nem dicsőségökre.

A megdöbbenés moraja zúgott végig a tömegen. Ez erős beszéd volt, így senki sem mert a királyi pár magtalanságára és Mátyás törvénytelen fiára célozni. Mindenki reszketve nézett a szomszédjára, hogy az hátha kitalálja gondolatait.

Csáky szíve tele volt fájdalommal és keserűséggel, ő Beatrixre gondolt, és elszörnyedve hallotta a beszéd folytatását.

- És eszembe jut János apostol írása: "És láték egy asszonyt ülni a vörös fenevadon... öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakövekkel. Kezében egy aranypohár vala... És az ő homlokára egy név vala írva: Titok."

- Titok - zúgta a nép, amely nem értette a példázatot, de megrázta a beszéd sejtelmes jelentése.

- Nem titok többé! - kiáltott föl ismét lelket megrázó, égi harsonához hasonló fájdalmas erővel a szerzetes. - Megismertelek téged parázna bűneidről. Te vagy a házasságtörő asszony, aki férje helyett idegeneket fogadtál ágyasházadba. A házasságtörőnek bért adnak, de te magad adtad ajándékaidat minden szeretődnek, megvásárlád őket. Éppen azért halljad büntetésedet! Ezek okáért egybegyűjtöm minden szeretődet, akiknek kedves voltál, együtt azokkal, akiket gyűlöltél, és ők megítélnek téged. És adlak téged az ő kezökbe és azok összehoznak gyűlést te ellened és megköveznek és összevagdalnak fegyvereikkel. Anyád leánya vagy, aki megutálta férjét és fiait, és öcséidnek nénje vagy, akik megutálták férjeiket és fiaikat... és nem az ő utaikon jártál, de csak kevés ideig: de aztán gonoszabb voltál azoknál minden utaidon... Átok, átok rád, Babilon veres fenevadon ülő asszonya...

Csáky Miklós két könyökével szétütött maga körül, és futva futott el e borzalmak hallása elől. Arcát elfödte karjával, és keservesen sírt.

A szerzetes hangja megcsuklott. Kitárta karjait az égre, és iszonyú erőlködéssel szólni akart a Magasságbelinek. De a nyelvét nem tudta megmozdítani. Minden ereje elhagyta. Karjait lassan száradni érezte. Csak annyira tudta magát összeszedni, hogy a kereszt jelével némán megáldotta az előtte térdeplő tömeget.

Aztán visszaroskadt az ágyára, és elterült. Meghalt.

A szerzetesek ott hagyták egy ideig az erkélyen. Gyertyákat gyújtottak, és belefogtak a Libera komor, sötét és mégis vigasztaló dallamába. Az égen kigyúlt egy csillag.

- A Mária csillaga... - tört ki a nép egyszerű szívéből a boldog vigasztalódás... - az ő édesanyja, a csillagok királynője letekint haldokló magzatára.

- Stella Mariae... - dörmögte nedves szemét törölgetve Hess, a könyvnyomtató. És öntudatlanul ismételte a szerzetes gyönyörű zsoltárkönyvének címiratát:

- Stellarium corone Benedicte Mariae.

A barátok közül egyik, az ő kedves tanítványa, Laskói Osvát halkan dörmögte:

- A lelke elszállt a Boldogságos Anya aranyos rózsakertjébe. Ámen.

Mintha Temesvári Pelbárt halála megváltotta volna az embereket, Budán megszűnt a pestis. A nagy rettegést és nyomorúságot, a sok temetést és halotti misét egyszerre mértéktelen öröm és ujjongás meg hálaadó istentisztelet követte. Bécsből hazajött a király.

Beatrix királyné valamivel napnyugta előtt elhagyta lakosztályát, és a budai palota Duna felé eső szárnyába sietett. Egyedül volt, hosszú, barna, bő redőkben egyenesen leomló ruhában, ékszer nélkül, csak drága hattyúprém szegte alul és nyaka körül az öltözékét. Dús, aranyos haját gyémántokkal kirakott fésű szorította le, de a kiszabadult szálak úgy libegtek halántéka körül, mint valami reszkető aureola. Szinte szaladt az első emelet hátsó folyosóján.

Először Alamizsnás Szent János kápolnájába surrant be: az aranyos mozaikmennyezet alatt hűvös szellő csapta meg a testét. Megborzongott. Odasietett az oltár elé, amelyen Szent János szobra állott. Meghintette homlokát szentelt vízzel, és leborult. Zokogott. A kápolna déli faláról szánalommal nézte őt Leonardo da Vinci Madonnája.

A kápolnából keskeny titkos folyosó vezetett a könyvtárterembe. Ezt az utat csak a király használta. Beatrix selyemköpenye alól kulcsot vett elő. Kinyitotta az ajtót, és halkan betette maga után. A király nem volt Budán. Nem tőle félt, hanem a csendtől, a miséről ott maradt tömjénfüst szagától, Leonardo da Vinci Madonnájának tekintetétől és a saját szíve dobogásától.

A könyvtárteremben megállt, és kezét melléhez szorítva körülnézett. Mintha még sohasem látta volna, úgy érdekelte minden. Szeretett volna itt maradni és megpihenni. Valójában azért vert gyökeret a lába, mert nem mert továbbhaladni azon az úton, amelyen megindult.

Örült, hogy ürügye van a meggondolásra és habozásra; tekintetét végigjáratta a fülkékre osztott boltozatos terem falain; megnézte a király márvány képmását és a sajátját, amint egymás felé tekintenek. Lekapta róluk a szemét. Odalépett a kettős kristályablakhoz, amelyen ferde sugarakban özönlött be a lehunyó nap lilás-sárgás-vöröses bágyadt fénye. A sugárkévében finom por rezgett: mint összetört drágakövek parányi részecskéi. Az ablak alatt - máshonnan nem is kapott világosságot a terem - ott állott a királynak gyönggyel és arannyal átszőtt takaróval leterített római nyugágya.

Beatrix leült a szőnyegre. Elgondolta, hogy hányszor ült itt a heverő Mátyás lábainál. A király hanyatt feküdt, és nézte a mennyezetet. A kezét az övére tette, megsimogatta az ujjait, a csuklóját, a karját. Szótlanul ültek így sokáig; érezte, hogy Mátyásnak minden érzése, minden gondolata rajta jár, a feje körül röpköd, a lelkét simogatja, kutatja, kísérti, becézgeti... és az ő gondolatai ugyanakkor messze kalandoznak. Most bánta és szerette volna jóvátenni. Mert most igyekszik ellene a legnagyobb bűnt elkövetni.

Ott ült a nyugágyon, és szemeivel a mennyezetet és a falak aranyos faragványait fürkészte. Felkelt; odaugrott az állványokhoz, amelyeket tömör fából művészi kezek alkottak a drága mívű könyvek számára. Néhány könyvet megsimogatott. Ó is szerette ezeket a remekműveket, amelyek címlapjukra fektetve, leláncolva ragyogtak a vörös bársony és a préselt nemes bőr fényében, arannyal, paszomántos fonadék alkotta keresztezéssel, vaknyomással díszítve, vagy kék és zöld selyemkötésben, cizellált, ezüstcsatos, recés aranymetszéssel pompázó gazdagságban. Eszébe jutott, hogy Mátyás milyen büszke arra, hogy a bőrkötést mind itthon, budai magyar művészkezek készítették.

- Hogy remeg az ajka, ha magyar mesteremberek munkájával dicsekedhetik.

Az állványok némelyikét egészen újszerű művészettel készült kockás függönyök zárták el, hogy a könyvek drágaköves selyem- és bársonyfödeleit a por és piszok veszedelmétől megoltalmazzák. Beatrix egy ilyen függönyt félrehajtott, és apró üvegcsét dugott a könyvek háta mögé. A keze reszketett, az üveget kétszer is visszahúzta. Kissé megtántorodott. Kezében szorongatva az üveget, leroskadt egy gyöngyhímes takarójú háromlábú székre, amely a tudósokat a delphibeli fényes Apollónra emlékeztette. Neki most a Delphi szentélyében triposzon jósoló Püthia jutott eszébe.

Néhány percig mozdulatlanul bámulta a tudományszakok szerint rendezett könyvek polcait. A szája öntudatlanul rebegte, amit a szeme elolvasott: Szentírás... Egyházatyák... Medici... Juris consulti... Cosmographia... Szent Jeromos.. Leon Battisti Alberti: De re aedificatoria...

Nem gondolt az értelmükre, de valamennyi megijesztette. Mintha ő maga volna a háromlábú széken ülő Püthia - mintha kivájt barlangban ülne... a szűk mélyedésből kéngőz emelkedik fel... ő beleheli a kábító levegőt -, feje zúg, a barlang bejáratánál a moirák, a nemeszisz, a démonok, a bosszúálló erünniszek és a gorgók árnyai imbolyognak... s neki jósolni kell a szeme előtt káprázó feliratokból: De re aedificatoria... Vajon sikerül-e szörnyű szándéka? Vajon hogyan határoztak felőle a sors irigy, hideg, közömbös istenségei?

Felugrott, odasuhant a függöny elé, és Leon Battista könyve mögött elrejtette az üvegcsét. Aztán kifutott a könyvtárteremből, át a szomszédos apszisba: a csillagvizsgálók toronyszobájába.

Még nem volt ottan senki. A félkör alakú terem félkupolája nyitva volt. Azon át betódult a derült, sötétkék ég végtelensége. A kupola másik felét nem akarta feltárni. Azon a csillagos ég és a bolygók pályája mutatta azt a konstellációt, amelyet Mátyásnak cseh királlyá történt választása alkalmával Ilkusch Márton és Galeotti Marzio lejegyeztek. Két egymással szemben álló horoszkóp állt a csillagos ég alatt felírással.

Cum Rex Mathias suscepit scaeptra Boemae Gentis
talis erat lucida forma poli

Ez volt az egyik horoszkóp felirata. A másik Corvin János születését magyarázta. Amikor erre esett Beatrix tekintete, hirtelen vérvörös lett az arca, szeme lángba borult, és az ajkait összeharapva, emberfeletti gyűlölettel sziszegte:

- A nyomorult fattyú...

E pillanatban megnyílt az ajtó, és óvatosan belopódzott a toronyba Galeotti Marzio. Majdnem a földig borult le a királyné előtt való hódolatában.

- Messer Marzio, készen vagy?

- Ihletett vagyok. A csillagok konjunktúrája kedvező. A szellemek felséged rendelkezésére állanak.

- Félsz? - kérdezte Beatrix, hogy a maga félelmét elpalástolja.

A humanista gőgösen kifeszítette a mellét.

- Felséges madonnáért a poklok minden hatalmával viadalra szállok.

- De nem vagy biztos a sikerben...

- Azt most mondják meg a csillagok.

- Helyesled szándékomat?

- Az én ajkamon keresztül majd a hideg, tiszta, szűzi Hold fog megnyilatkozni.

Beatrix lerogyott egy székre, Galeotti a csillagászati műszereket rakta el az útból. A királyné lihegve beszélt:

- Minden attól függ, hűséges hívem vagy-e, Marzio! Egy bizonyos: ameddig Corvin János él, addig én senki sem vagyok. Egy királyi játékszer. Törvényes szerető. Hitves!

A királyné keserűen nevetett.

- Hitves. Feleség, akinek szabad bebújni a király ágyába. Cifra báb, felöltöztetett maskara, királyi cseléd a hálószobában. Egy aragóniai Beatrice a Hollós Mátyás hálószobájában. Nem gondolod, signor Marzio?

A humanista úgy tett, mintha nem hallaná. Egy égtekével bajlódott, amelyet Ilkusch Márton Krakkóban csináltatott. A gömböt övező rézlap egyik sarkában ott is volt a budai pap címere: kétbojtos, zsinórokkal ellátott kalap. Alul kerekded pajzs, amelynek mezejében egy jobbfelé nyilazó Hyppokentaurus ágaskodik. Ezzel vesződött nagy igyekezettel, meg egy asztrolábiummal, amelyen sugaras felhőben ötágú csillag, alatta egy stilizált ötszirmú rózsa volt látható ezzel a felírással: Martini plebani.

A királyné magamagának beszélt:

- Sem az olasz orvosok, sem Tichtel János nem tudnak rajtam segíteni.

- Talán el is rontják felségedet ostoba kotyvalékaikkal.

- Agyonkínoztak. Egész gyulladt a belsőm. Most már sehogy sem tudom magamba fogadni az Ég áldását. Egészen képtelen vagyok a szülésre. Nem gondolod, Marzio?

A humanista lázasan rakosgatott.

- Bizonyos, hogy rontás áldozata vagyok.

- Az orvosok.

- Nem, Marzio. Az orvosok mindent elkövetnek. Én bízom bennük. De a rossz szellemek nem engedik, hogy orvosságuknak sikere legyen. A rossz szellemek... eh, csak egyetlen rossz szellemről van szó... az, az átkozott boszorkány az oka mindennek. Nem gondolod, Marzio?

Galeotti bűvös varázsigéket mormolt húsos ajkai között.

- Heten vannak, heten vannak. Heten vannak az óceán feneketlen mélységeiben. Heten vannak az ég megzavarói: a tenger legmélyebb fenekéről, rejtett búvóhelyről nőttek ki. Nem hímek, sem nem nők. Szétterülnek, mint a bilincsek. Életpárjuk nincsen, gyermekeket nem nemzenek, tisztelet, jó tett ismeretlen előttük, az imádságot és fohászt meg nem hallgatják. Férgek, amelyek a hegyekből keltek ki, az Ea ellenségei. Elállják az országutat, és terméketlenné teszik az asszonyok méhét. Az ellenségek! Heten vannak, heten vannak.

A királyné lázasan pihegett. Tekintete e pillanatban János hercegnek a falra rajzolt horoszkópjára esett. Egyszerre megrándult az arca, szinte őrült vonaglásban reszketett meg minden arcidege, szeméből ibolyakék láng csapott ki. Egészen közel hajolt a humanistához:

- Marzio, gyűlölöd a herceget? Ő az oka az én minden nyomorúságomnak.

A humanista égnek emelte a szemét.

- Az én emberem vagy?

- Utolsó leheletemig.

- Akkor hallgass ide!

A királyné körülnézett. Majd Galeotti füléhez hajolt:

- Első dolog, hogy János herceg ne legyen az élők sorában.

A humanista arcán egyetlen izom sem rándult meg.

- A herceg máris együtt iszik apja barbár barátaival... Egyetlen csepp abból a folyadékból, amelyet Nápolyban használnak a felesleges emberek eltüntetésére...

- Itt nincs olyan csepp - sóhajtotta lemondóan Galeotti.

- Van! - suttogta a királyné.

Galeotti tágra meresztette a szemét.

- Hol?

- Itt... a szomszéd szobában... a könyvespolcon... Alberti munkája mögött. Cattivello hozta Nápolyból. Marzio, ne feledd, hogy egész Európa sorsa attól függ, ki lesz Matthias Corvinus utódja. És János herceg a pokol jelöltje. Ő a fegyver Belzebub és Lucifer kezében.

A humanista megértőleg bólintott.

- Számíthatok reád?

Galeotti felmutatott a mennyezetre. Oda, ahol a kupola fele nyitva volt, s amelyen szelíden benézett az ég.

- Mindjárt megkérdezzük a felettünk levő hatalmasságokat.

- Ne feledd, Marzio, hogy királyoknak, népeknek, az egész világnak jótevője volna, aki az ördög kezéből kicsavarná ezt a fegyvert, Marzio. Az Istennek is tetszenék ez a vállalkozás. Marzio... Marzio...

A humanista figyelt.

- Marzio... aki ezt véghez vinné, az jótevője volna az emberiségnek... Az, az ég jutalmára számíthatna... Az jótevőm volna nekem.

- Felség... - rebegte a humanista.

A királyné nem engedte szóhoz:

- Az megérdemelné, hogy nagy és híres legyen az emberek előtt. Hogy neve fennmaradjon a történelem lapjain... hogy az egész világ elhalmozza őt hálájával és kitüntetéseivel. Hogy térdig járjon dicsőségben, emberek bámulatában, nők szerelmében és fényben és pompában és aranyban.

A humanista tiszta, ragyogó, de kissé hűvös tekintettel nézett a királyné szemébe. Beatrix egész magánkívül volt az eksztázistól.

- Beatrice és Aragóniai Ferrante, a ferrarai d'Esték, a magyar, olasz és spanyol uralkodóházak kincstára félig kiürülne annak az embernek a megjutalmazására.

Galeotti mozdulatlanul állt a királyné előtt.

- A Corvin Jánosnak szánt méreg... ott van az Alberti könyve mögött...

A humanista erélyesen közbeszólt:

- Kérdezzük meg a csillagokat.

Beatrix a terem sarkába vonult. Leült egy régi római templomból idehozott, elefántcsont díszű karosszékbe és meggörnyedt háttal, összekulcsolt kézzel, öklére támasztott állával olyan volt, mint egy aggodalmas, figyelő antik istennőszobor. Szemét a sürgölődő asztrológusra függesztette.

Galeotti felöltötte magára a keleti mágusok csillagokkal kihímezett hosszú selyemköpenyét. Odalépett a nyitott boltozat alá, eltakarított a márvány mozaikpadlóról mindent. Kört rajzolt maga körül, amelybe beleírta a pentákulumot, azaz a szent jeleket, melyek megfékezik a kártékony démonokat. Aztán a legmagasabb rendű jó szellemek neveit és szigillumait és Isten különféle neveinek variációit rajzolta a pentákulumba. Eközben harsány szóval kiabálta:

- Rossz szellem, gaz dögvész, a föld szelleme elűzött a testből. A nyájas nemtő, a hatalmas kolosszus, a jóságos szellem a föld szellemével együtt szívjon be téged! A hatalmas, hatalmas, hatalmas istennek varázsigézése. Ámen.

Beatrix halálsápadtan, belső izgalomtól és félelemtől reszketve leste a szertartást. Babonás lelke kétség és remény között hánykolódott, és halkan, magában, ájtatosan imádkozott. Csak azt nem tudta, az Isten vagy az ördög segítségét kérje-e szörnyű szorongattatásában.

Felcsillant az ég boltján a Hold.

Galeotti megrázta fejét, mint egy felhördülő oroszlán. Kitárta karjait és hosszú, jajos kiáltásban üdvözölte a hatalmas csillagzatot. Könnyei csurogtak, szeme égett, mint a parázs, és hangja túlharsogta a vizek loccsanásait és az északi szél füttyeit.

Ünnepélyes, éneklő, csukló hangon - mint ahogy a keleti papok imádkozni szoktak - megszólalt a túlvilági szellemek tolmácsa:

- Felséges madonna, az egek határoztak. Látod az éj szelíd nemtőjét, a kívánatos, sápadt arcú Lunát?

- Látom - suttogta Beatrix, és a fogai összeverődtek a félelemtől.

- Ő izeni neked: semmi szükség sincsen Corvin János herceg pusztulására. Ezzel a te sorsod, a birodalomé és az emberiségé nem fordulna jobbra. Ezzel még nem csavartuk ki az ördög kezéből a fegyvert.

A királyné sírva fakadt keserves vergődésében.

Galeotti felemelte hangját.

- Úgy van. Felséges madonna! Gyermek, aragóniai vér, törvényes trónörökös, kiskorú király kell felségednek, akinek diva Beatrice lesz a gyámja.

- Tehát hagyjuk most János herceget? - kérdezte majdnem sírva a megkönnyebbüléstől a királyné.

- Hagyjuk. Ha felségednek gyermeke születik, akkor János herceg úgysem számít semmit.

- Igen, gyermek, gyermek - ujjongott lázas elragadtatásban a királyasszony. - Igazad van, Marzio. Nem János az én ellenségem, hanem a boroszlói boszorkány...

- Az sem árthat semmit, ha megszületik a trónörökös...

- Hiábavaló itt minden, ameddig az a boroszlói céda boszorkánykodik felettem. Tichtel János is mondja.

- Pert kell ellene indítani.

- Ha Itáliában volnánk! - sóhajtott Beatrix keserűen. - Ott művelt emberek vannak; ott tiszteletben tartják a pápa bulláját; ott ismerik a pokol fajzatainak hatalmát; ott máglyára dobják a Finicella-féle boszorkányokat, akik megölik a magzatot a méhben... hej, ha a barbár magyarok meg tudnák érteni az északi boszorkány, az incubus, a varázsló veszedelmét, akkor nem búsulnék, magister Marzio... De itt pogányok élnek és főpogány a király, aki nem engedi üldözni ezeket a szörnyetegeket...

- Még nem elég műveltek a magyarok.

- Barbárok.

- Sok húst esznek. Zabálnak.

- Részegek mindig.

A királyné most már tisztába jött önmagával. Boldog volt, hogy ürügyet talált, amellyel megmentse önmagát a János herceg ellen tervezett gyilkosság bűnétől. De annál nyugodtabb lelkiismerettel gondolt Borbála halálára.

- Borbála az egész ország, nem, az egész világ átka.

A humanista bólongatott.

- Ő az Antikrisztus leánya. Eszköz a pokol kezében. Ő az oka, hogy Mátyás birodalmának nincsen trónörököse, ő a Hunyadi- és Aragóniai-házak felett lebegő gonosz démon választott követe.

Beatrix magánkívül volt az izgalomtól.

- Tehát a méreg, amely Leon Battista könyve mögött van, Borbálát küldje a másvilágra.

- Ez új kérdés - válaszolt a humanista zordonan -, amelyet a csillagok elé kell terjesztenem.

És nyakig dugta fejét a keleti szabású, kúp alakú, gyöngyös süvegbe. Alig látszott belőle más, mint húsos orra, kettős tokája és vastag ajka, amely halkan mormolta a titkos szertartások szavait:

- Balzsamból és tiszta kenetből van a bárány, amely a forrásból született és titokzatosan megszenteltetett. Elűzi a villámokat, és megtör és elfed minden vétket, miként Krisztus vére. Megóvja az áldott állapotban levőt, és biztossá teszi a szülést...

- Galeotti, siess! - könyörgött a királyné, aki már ájuldozni kezdett a borzalomtól.

Az olasz leejtette két kiterjesztett karját, és kétségbeesve tekintett Beatrixra.

- Felséges madonna, a szellemek válasza borzasztó.

- Galeotti, beszélj!

- Nem merem kimondani.

- Marzio!

A tudós föléje hajolt a királynénak, és beszélni kezdett. Hangja most a túlvilági titokzatosságtól vibrált.

- Írva vagyon: a boroszlói asszony meghal.

- Mikor? - kérdezte szívdobogva a királyné.

- Nem tudom... De másnap, mielőtt ugyanaz az óra elkövetkeznék, még valaki itt hagyja az élők világát...

- Corvin herceg is? - sikoltotta Beatrix mámorosan.

- Nem.

- A király? - lihegett a királyné ájuldozva.

- Nem. Hanem Aragóniai Beatrice őfelsége.

- Én?

- Felséged... - suttogta a humanista, és egész testében lezuhant a királyné lábai elé. - Felség, donna diva Beatrice, az Isten szerelmére kérlek, ujjal se nyúlj a boroszlói boszorkányhoz!

Beatrix halálsápadt arccal nézett a levegőbe.

- Mit tegyek, Marzio?

A humanista felemelkedett.

- Szülj fiút Matthias Corvinusnak. Ezt parancsolja Luna, az ég mindenható királynéja.

- De van-e erre reménységem, Galeotti? - kérdezte Beatrix hangtalanul, csak az ajkai mozgásával.

- Van - jajdult fel a tudós. - Látod az éj királynőjét? Ő ígéri neked, hogy fiút szülsz, és ő lesz az emberiség második megváltója.

Beatrix leborult és sírt.

Galeotti kitárta karjait az égre.

- Üdvözlégy, Éjnek hideg, hiú és szűz királynője, bolygók érintetlen szeretője. Titokzatos Asszony, Örök Szerelem és Fogantatás Nemtője, Kék Fény, Tűzgalamb, Éjjeli Csók, Álmatlan Éjszaka, Le Nem Zárt Szempilla, Hajnali Harangszó, Örök Élet Titka. Hozd nekem ide a föld és az ég összes szellemeit, és parancsold, hogy engedelmeskedjenek nekem! Evoé, alleluja, hozsanna neked, mindenható Luna!

Azután elővette tarisznyáját, kibontotta, előszedegette a benne hozott sáfránt, ámbrát, mósuszt, balzsamot, babért, szegfűszeget, mirhát és tömjént. Mindezt megfőzte, megkeverte, és orrával kéjesen szippantgatta fel a keverék földöntúli szagát. Mikor a víz elpárolgott, kis golyócskát csinált a maradékból, s hozzákevert egy csipet sasvelőből készített tinktúrát. Az egészet megszárította tűzön, aztán a füstölőre dobta, és meglóbálta az ég kegyes istennője felé. Az illatos füst vékony csigákban kúszott a sötétkék, felhőtlen, hideg égboltozat felé. A büszke és hiú szűz kegyesen fogadta az áldozatot.

Ekkor Beatrix csodálatos zajt, enyhe sürgés-forgást, zúgást és cirpelést hallott, az éji levegő zizegni, zúgni, forrni, bugyborékolni kezdett, mintha hárfát halkan pengetve hangolnának.

- A szellemek - sóhajtotta kimondhatatlan félelemmel. E pillanatban szeretett volna felugrani, és elszaladni a túlvilági harmóniák elől. De moccanni sem tudott.

Tagjai megmerevedtek, szédült, a szíve haragosan kalapált, a gyomra felémelyedett. Ájulás környékezte újra.

A humanista hangja diadalmas ujjongással csendült.

- Holdkirálynő nevében kényszerítlek benneteket, hogy ezentúl bármikor, bármely évszakban, bármely bolygó és bármely csillagkép konjunktúrájában, éjjel és nappal, az Isten engedelmével, Azaziel hatalmával, Marduk irgalmával megjelenjetek előttem, és teljesítsétek parancsaimat. A legmagasabb Név, a Világszellem, az Örök Élet és Ötödik Elem, a Kvintesszencia nevében. Ámen.

A füstölőből émelyítő, elszédítő, elviselhetetlenül kéjes, meleg illat szállt fel szüntelen. A kupola nyitott fele kevés volt ahhoz, hogy az erős füstöt és illatot idejében felszívja a véghetetlen éjszaka.

Beatrix lebukott a székről, arca előreesett, és mozdulatlanul heverve a márványpadozaton, olyan volt, mint a halott.

Galeotti hirtelen ledobta magáról a mágusok ruháját, és a királynőt hatalmas karjaiba kapva, átvitte a szomszéd könyvtárterembe. Lefektette a király nyugágyára az ablak alá, amelynek mind a két szárnyát kinyitotta.

Galeotti a királynéval való találkozás után egész rengeteg testében kimerült és elbágyadt, mint egy nagy lelki küzdelem után. Éhes volt és megszomjazott. A szakácsokhoz kívánkozott, és egy pohár szerémi bor után vágyott az ínye. A királynét magára hagyta, és elosont a palota északi szárnyába. A királyi konyhák felé igyekezett. A homályos, hűvös folyosón, amelyen egy árva olajmécses világított, Bonfini Antal lakosztálya előtt meggondolta magát. Benyitott az öreg történetíróhoz, akivel még mindig hideg és gúnyos volt a viszonya.

Bonfini nagy, tömör tölgyfa asztal előtt ült, és régi okleveleket, krónikákat és kancellári jegyzőkönyveket lapozgatott. Magyarország történetén dolgozott, amelynek megírásához a király parancsolatából püspökök, apáturak, mindenféle deákok összehordták neki a káptalani libráriákat, klastromok okleveleit, nemes családok levelesládáját. Szanaszét hevert asztalán a temérdek történelmi forrás: Szent István, Szent Imre és Szent László legendája, Rogerius kanonoknak a tatárjárásról szóló írása, Jordanis hun-gót krónikája, Luitprandnak a magyarok kalandozásairól szóló feljegyzései, Freisingeni Ottó világkrónikája. A sovány, kicsi, kecskeszakállas öreg tudós egészen elveszett a könyvek és írások halmazában.

Galeotti tréfás köszöntéssel állított be öreg barátjához:

- Messere úgy kandikál ki a fóliánsok közül, mint a veréb a szalmakazalból.

Bonfini savanyúan mosolygott. A másik azonban hirtelen elkomolyodott.

- Messer Antonio, ne bolondozzék, hej. Béküljön ki velem, domine magister.

- Nem szokásom a haragtartás - felelte amaz szárazon.

- De én fölötte restellem, hogy az egyetemes szellemű nagy tudós, aki a görög Philosztratoszt éppoly tökéletes hűséggel fordította, mint amily mesteri kézzel írta meg szülővárosának, Arcolinak történetét, a páratlan rhetor, a latin remekírók legalaposabb ismerője, a költészet, zene és tánc avatott tanítómestere...

- Régen volt az, öcsém, amikor én még a zenéhez és tánchoz is konyítottam - vágott szavába kissé elfogódottan, de már sokkal nyájasabban a történetíró.

- Hja, az idő eljár - sóhajtott Galeotti -, de Messere karcsú maradt és ruganyos, és elméje bizonyára friss és üde, míg én úgy szétterültem, mint egy hízott disznó. A szellemem is elzsírosodott, és nem mérkőzhetik domine ragyogó ötletességével.

- Nono... - csitította Bonfini jókedvre derülve. - Én meg olyan vagyok, mint egy girhes öreg bakkecske.

- Én inkább volnék kecskebak a boszorkányok szombatján, mint hízott sertés az ólban - tréfálkozott Galeotti, és szemével jelentőségteljesen hunyorított a kecskebakra való csintalan utalással.

- Üljön le, kedves Marzio - nyájaskodott a történetíró. - Nemrég olvastam doktorságodnak a király tréfás és bölcs mondásairól írott feljegyzéseit. Élvezetes, szellemes és elegáns a munka.

- Mi ez az ön építészeti remekművéhez, amelyben megszégyeníti Leon Battistát is!

- Csak fordítás, szerény átültetés. Filarete érdeme.

- De a sok egyéni hozzátétel, a klasszikus stílus, az emelkedett felfogás - kedveskedett Galeotti.

- Akárcsak önnek a De homine című pompás alkotása. Nem győztem bámulni a temérdek tudást, amely az emberek neve, az asztrológia, a mérgek természete, a nők szerelmi szeszélyei, az erotikum helyes módja, a nemi betegségek gyógyítása körül sugárzik az ön könyvecskéjéből.

Galeotti elégedetten nevetett. Leült, és egy darab olasz sajtot kért a történetírótól. Bonfini nemcsak sajtot, de besózott halat, angolnát és gyümölcsöt tálalt a vendége elé.

- Ma Venus napja van, azaz péntek, e napon fehér húsú menyhal mellett böjtölnek a magyarok.

- Ezt a magyar szokást magam is helyeslem - nevetett Galeotti, és néhány perc alatt tengernyi böjtös eledelt takarított el a fénymázas cseréptálakról.

Közben körülnézett a történetíró szobájában.

- Szép, nagy és világos illustrissime stúdiója - jegyezte meg, miközben egy csontból a velőt szopogatta -, a bútorzat kényelmes, sőt fényűző, télen meleg, nyáron hűvös az ölnyi széles falak és roppant boltívek alatt, igazi tudósnak való menedékhely, ahova sem az őrváltás, sem a parádék, sem a sürgő-forgó élet, sem a viharok zúgása nem hallatszik be.

Bonfini elégedetten bólintott.

- És itt nem kell tűzifáért, kenyérért, új ruháért koldulni, mint Firenzében, Ferrarában vagy Milánóban. Mátyás bőkezűsége messze túljár az Esték, Sforzák és a Mediciek hivalkodó, de fukar mecénásságán. A pápai udvarban sincs a humanistáknak különb ellátásuk.

- Igaz, hogy itt bőviben is van minden Magyarországon - felelt Galeotti. - Liszt, só, vágómarha, disznóhús, bor és gyümölcs annyi terem, hogy kétakkora országot el tudnának látni. Könnyű itt vendégeskedni.

- De a pénz, az szűkiben vagyon errefelé - sóhajtott a másik.

- Kell is ide arany! Tejben-vajban fürdik itt még az igavonó barom is. Hej, ha ilyen bőség volna Itáliában!

- Barbár bőség - fitymálta Bonfini. - Tele vályúk, meleg istállók, csapra ütött hordók népe - mit tudnak ezek a finom és drága olasz örömökhöz! Egy pohár szerémit?

- Csak önnel együtt, kedves Antonio mester.

Kihörpintettek egy öblös ónkupát.

- Tehát szent a béke.

- Szent.

Ismét iddogáltak. Egyszer csak megszólalt az asztrológus:

- Messer Ugoletti beteg?

- Nyavalyás öreg csont. Nem bírja már sokáig.

- János herceg őkegyelmessége, még az ő felügyelete alatt nevelkedik?

- Őt már régen az én gondoskodásom alá helyezte a király - válaszolt büszkén Bonfini.

- Akkor jó helyen járok, messer Antonio.

- A herceg szépen fejlődik testben és lelkiekben.

- Vézna kissé, és erélytelen.

- Csak az apja mellett látszik olyannak, messer Marzio. Mátyás király mellett mindenki eltörpül és eljelentéktelenedik.

- Kivéve diva donna Beatricét.

- Ő csakugyan a legragyogóbb csillag a sugárzó naphoz viszonyítva.

- Kár, hogy a királyné úgy gyűlöli az ifjú trónörököst.

- Trónörököst? - nézett nagyot a történetíró.

- Hát persze hogy trónörököst. Azért gyűlöli őt az isteni Beatrice.

- Majd csak megbékélnek.

- Soha! - mondta nyomatékkal Galeotti. - A királyné engesztelhetetlen.

- Eh, ez a felségek dolga. Igyunk! - indítványozta most már a történetíró.

Ittak.

Aztán Galeotti beszélt:

- Messer Bonfini, azt mondom, jól vigyázzon a herceg életére!

- No! - morogta a tudós.

- Mert könnyen kerülhet ám méreg a királyfi poharába...

- No, no... - csendesítette az öreg. - Nem kell rémeket látni, Galeotti öcsém. Igyunk!

Ismét kiürült egy ónkupa.

- Márpedig én azt mondom, hogy nagyon közel leselkedik a veszedelem.

- Igaz ez? - csattant fel ijedten a herceg nevelője. - Beszélj hát értelmesen, Marzio...

Galeotti felállt. Bonfini is önkéntelen felemelkedett.

- Messer Bonfini. Esküdjék meg, hogy örök titok lesz, amit most elmesélek.

- Esküszöm.

- A keresztre feszített Úr Jézus testére...

- És a boldogságos Madonnára.

- És Isten minden szentjeire.

- És a mennyei boldogságomra.

- Jó, hát hallgasson ide. A felséges donna Beatrice mérget szánt János hercegnek és anyjának, donna Barbarának.

Bonfini hirtelen visszaroskadt a székébe. Bő talárjának ujjával végigsimogatta gyöngyöző homlokát.

- És ön ezt nem jelenti azonnal a királynak, messer Marzio?

Galeotti megbotránkozva csóválta a fejét.

- Miért? Hogy a felséges úr amúgy is gyenge egészségét tönkretegyem? Hogy meggyűlöltessem vele diva Beatricét, hogy siettessem a botrányt, a felfordulást, a palotaforradalmat, a testvérháborút? Hogy a király, aki úgyis folyton szédül, és vértódulások ellen küszködik, belepusztuljon ebbe a szörnyűségbe?

- Hát akkor mit tegyünk, édes Galeotti? - rimánkodott a megrendült öreg történetíró.

- Igyunk - felelte cinikusan amaz.

- Nem megy le a torkomon egy cseppje sem ennek a...

- No, ebben még nincsen méreg, messer Antonio -, nevetett a humanista. - Igyunk!

Galeotti csak egyedül hörpintett a borból.

- Egyelőre elodáztam a veszedelmet. Most jövök éppen a királynétól. A királyné a csillagok véleményét tudakolta.

- S a csillagok?

Marzio mester kicsinylőleg legyintett:

- A csillagok és én, mi jól ismerjük egymást. Régi kenyeres pajtások vagyunk, öreg cimborák, akik el nem hagyják egymást a szorongattatásokban. Volt már velük hasonló ügyben nem egy eszmecserém.

Bonfini szeméből kicsordult a könny.

- Most már iszom, Marzio öcsém.

És utolsó cseppig kiitták az ónkupa tartalmát. Bonfini letette a poharat, megtörölte ajkát, odahajolt Galeottihoz, és megcsókolta a humanista duzzadt, piros, lelógó száját.

- Derék fiú vagy, Galeotti Marzio Narniensis.

A humanista elégülten mosolygott.

- De azért jó lesz ám vigyázni a herceg úr őfenségére.

- Bízd rám, Galeotti.

- Minden ételét megkóstoltatni. Ki tudja, meddig tart a nápolyi asszony lelkében a csillagjóslás hatalma?

- Bízd rám, Galeotti.

- És éjjel-nappal őriztetni. Van itt az udvari katonák között egy ifjú Herkules. Valami Matyi vitéz Transsylvániából.

- Hallottam a hírét. Egy kézzel felemeli a lovát nyergestől, szerszámostól, fegyverestől.

- És eltöri a patkót a két kisujjával.

- És leüti a bikát a bal kezével.

- Erősebb, mint Kinizsi, a várkapitány.

- Herkules. Leterítené a dühöngő krétai bikát, elhajtaná Diomedész vérszomjas lovait, és egy csapásra lesújtaná Gerüónt, a háromtestű erüthiai óriást - kéjelgett mitológiai elképzeléseiben Galeotti. - Rá fogod bízni János herceg éjjeli nyugalmát, nappali járás-kelését, testi épségét és biztonságát.

- Bízd rám Galeotti - ismételgette az öreg tudós elérzékenyedetten és meg-megráncigálta hosszú, szürke, kócos kecskeszakállát. - Derék fiú vagy, Galeotti!

Mind a ketten boldogok voltak, és egymást becézgették. Még két ónkupával kiürítettek, és úgy ruhástól dőlve az ágyra, elaludtak, nyugodtan, hanyatt fekve, nyitott szájjal, mint két derék, vén gyermek.

1489-ben nagyon korán köszöntött be a tél. Már novemberben leesett a hó; a budai hegyek járhatatlanok voltak. Mátyás egész nap a könyvtárteremben hevert a nagy kristályablak alatt levő aranyhímzéses nyugágyon. Folytonos lázak gyötörték, s köszvénye olykor elviselhetetlen fájdalmakkal kínozta.

- Milio, Milio! - kiáltozott ilyenkor régi kedves háziorvosa után. - Milio, segíts!

Julius Aemilianus szorongva, némán és tehetetlenül állott a beteg király mellett.

- Felség, nem én rendelkezem - panaszolta szomorúan és elfojtott haraggal.

- De te mindig segítettél rajtam.

- Madonna diva Beatrice azonban nem bízik az én tudományomban. Most magister Philippus parancsol.

- A nápolyi suhanc? Az a piperkőc, kenőcsszagú, kappanhangú kuruzsló? Nem akarom látni.

Mátyás nem engedte gyógyíttatni magát.

Az utóbbi időben halálsejtelmek gyötörték. Babonássá lett. Megrémült, amikor december közepén, tiszta, havas téli időben, a befagyott Duna fölött egyszerre csak megdördült az ég. Csillagászait hívatta. Ilkusch Márton és Galeotti sokáig tanácskoztak, mielőtt megjelentek.

- Martin mester - szólt szigorúan a király -, a császár csillagászai megjósolták, hogy nem sokáig élek.

Márton összegörnyedt és nem jött ki szó a torkán. Galeotti közbevágott.

- Felséges úr! A német csillagászok szemenszedett, együgyű fickók. Ostoba kalandorok, haszonleső szélhámosok, éhes, kapzsi, szemtelen tolvajok.

- Honnan tudod, Marzio?

- Magamról tudom, felséges Augustus. Én már nemegyszer jósoltam királyoknak, királynéknak és főpapoknak.

Mátyás nagyon szerette a vidám, léha, de becsületes és szellemes humanistát. El-elmeséltette vele külföldi kalandozásait, mert ő maga fejedelmi gondjai miatt nem járhatott idegen országokba.

- Sajnálom, Marzio, hogy nem lettem csavargó humanista.

A kövér, gyermekarcú olasz bizalmasan mosolygott:

- Azok között is király lett volna felséged. De miért irigyli az isteni Augustus a maga nyomorult rabszolgáit?

- A világot szeretném járni oly könnyedén és gondtalanul, ahogy ők. De én csak a saját birodalmam határai között mozoghatok, mint egy ketrecbe zárt vad.

A humanista mély bókkal felelt:

- Foglalja el felséged mindazokat az országokat, amelyeket látni óhajtana, felségednek hatalmában van.

Mátyás kedve felderült.

- Mondasz valamit, Galeotti. De félek, hogy elkéstem a világhódítástól.

- Az istenek gyermekei örökké ifjak, és semmi sem késő az ő örökkévalóságuk számára.

- De az asztrológusok...

- Felséged maga is otthon van az asztrológia tudományában. Én is asztrológus vagyok: XI. Lajos francia király első asztrológusa. Mi ketten tehát úgy állunk egymással szemben, mint egyik haruspex a másik haruspexszel. Nevessünk tehát a laikusok együgyűségén.

- Vigasztalni akarsz, Marzio?

- Ha megengedi felséged, leleplezem egy kicsit Galeotti Marzio Narniensis, XI. Lajos őfelsége asztrológusának jövendőmondó tudományát.

- A magadét? - nevetett a király.

- És az enyémmel együtt a többiét is, isteni imperátor.

- Mesélj, Marzio fiam, öreg, agyafúrt mágus, ördög cimborája.

- A francia királyi udvarban történt. Első csillagásza voltam az uralkodónak, bár, engedelmével legyen mondva, felséges Augustus, soha életemben nem láttam olyan fukar vén disznót, mint amilyen boldogult XI. Lajos francia király őfelsége volt, az Isten nyugosztalja. Két évig könyörgött, kért, fenyegetett, míg rászántam magamat, hogy udvarába menjek. Nem is szántam rá, mert jól éreztem magamat Budán, a királyi udvarban, az esztergomi érseknél, Janus Pannoniusnál meg Báthory Miklós váci püspöknél, akik közül a legkisebb is derekabb, jobb, okosabb és bőkezűbb legény, mint a szerencsétlen, gyáva, nyavalyatörős, amboisse-i kényúr. Nem is akartam elmenni hozzá, de éppen felséged beszélt rá, hogy nézzek körül a frank király udvarában.

A király helybenhagyólag bólintott.

- Eleinte a klasszikusokat magyaráztam, de a király eszeveszettül hitt a csillagok hatalmában, hát áttértem az asztrológiára. Nem egy horoszkópot készítettem udvari dámák újszülöttjeinek, és hadvezérek, papok, udvari csőcselék úgy hallgatták jóslataimat, mint a kinyilatkoztatást. Egyszer behívat a király. "Mi lesz velem?" - kérdezi minden bevezetés és magyarázat nélkül. Meghökkentem. "Hogy Felségeddel mi lesz, azt nem tudom - feleltem elszántan -, de hogy az Úristen nagyon haragszik az országra, azt tudom. Olyan szárazság, aszály, tikkasztó nyár, éhség, betegség és döghalál várakozik ránk, hogy nem lesz elég fa a temérdek koporsónak." "Honnan tudod, magister?" - kérdezte a fejedelem. "Két hosszú farkú üstököst látok az égen, szembenézve egymással, mint két gigantikus kígyó, élethalálharcra készülve egymás ellen. Jó lesz, ha gondoskodik felséged önmagáról és népéről, mert az idén nem terem gyümölcs, a fán nem zöldül ki a fű, és nem érik meg a mag a kalászokon." "Úgy beszélsz, mint a bibliai József - jegyezte meg a király, és elrendelte, hogy mindent vegyenek el a parasztoktól, és halmozzanak össze élelmiszereket a városokban, mert a városok úgy zabálnak, mint a patkányok, de a parasztok kevéssel beérik, mint a mezei egerek. Erre a parasztok megdühödtek, tavasszal nem vetettek semmit, komisz, tikkasztó nyár következett, és az én jóslatom beteljesedett."

A király nevetett. Galeotti boldog volt, hogy a felséges úrral elfelejtette kínzó fájdalmait. Nagy élvezettel és igyekezettel beszélte tovább kalandjait.

- Később azonban rosszra fordult sorsom a franciák között. A király két régebbi asztrológusa, az alávaló, hazug alkimista Angelo Cattho és a nyavalyatörős Pierre de St. Valerienne notre-dame-i kanonok beárultak, hogy ellene konspirálok. Folyton kémek jártak körülöttem, még asszonyok hálószobáiban is. Hej, pedig Toinette, a kedves, gyengéd leányka kedvéért ott maradtam volna még sokáig. De nem lehetett.

- Száműztek?

- Annál is rosszabb. Az eszelős XI. Lajos, aki egykor maïtre d'hôteljét, Jean de Aulbus-t személyesen küldte értem Budára, a notre-dame-i kanonok egy álomlátásán úgy megrémült, hogy menten halálra ítélte...

- A kanonokot?

- Ellenkezőleg. Az ön alázatos szolgáját, dr. Marzio Galeotti Narniensist.

- S hogy menekültél el a bitófa alól?

- Megfejtem a minden bölcsek jámbor, kövér tőgyű, odaadó tehenét: az emberi butaságot. Azt mondtam a királynak, hogy megcsináltam az ő és a magam életének kabalisztikus mérlegét. A csillagképek megmutatták életünk tartamát, s láttam, hogy én húzom a rövidebbet. Kiolvastam belőlük: egy nappal előbb halok meg, mint XI. Lajos, Franciaország dicsőséges uralkodója. Az öreg király megijedt, és behunyta szemét, hogy ne lássa szökésemet.

Mátyás hálásan mosolygott. De aztán újra eszébe jutott valami.

- Te, Marzio! Mikor Bécsből Budára jöttünk, és megállapodtunk Komáromnál, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját.

- Megtörténik néha.

- Igen ám, de én úgy gondolom, hogy a fészek lakója az én fiam vala.

- És a négy másik?

- A német császár, a cseh király, a lengyel király és... - Nem merte tovább. Azt akarta mondani, hogy Beatrix.

Galeotti maga is meghökkent. Hirtelen ki kellett valamit találni a király megnyugtatására.

- A négy gólya nem ezeket jelentette, hanem felségedet, az orosz nagyfejedelmet, a perzsák fejedelmét és a török császárt, akik kiverik III. Frigyest a császári bíborból... Ilkusch Márton apát, tiszteletreméltó magister, nem így van-e ez betű szerint?

A budai pap kínosan helyeselt, a királyt egészen felvidámította az olasz jókedvű leleményessége.

- Ne bántsátok a császárt és fiát. Most jó szívvel közelednek hozzám, és békességért esedeznek.

- De én, ha megengedi felség - tette hozzá tréfásan Galeotti -, három dologtól félek: a megbékélt ellenségtől, a felmelegített levestől és a szakállas asszonytól.

A király felvetette lecsukott szempilláját.

- Mert a megengesztelődött ellenségben mindig marad valami keserű érzés, a melegített levesben valami avas íz és a szakállas asszonyban valami férfiasság.

- Nem szereted a férfias asszonyokat?

- Nem. Mert azok a bűnhöz is férfias bátorsággal fognak.

Mátyás Beatrix nőies, sőt gyermekded arcának égi bájára gondolt.

- Nincs igazad, Galeotti. Az asszonyok szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.

Belépett az orvos, Philippus mester, akit Beatrix Nápolyból hozatott a beteg király mellé. A doktor hosszú, szőke, kopasz legény volt, lelógó ajkát szüntelen harapdálta széles, sárga fogaival. A szemén csiszolt kristályüveget hordott.

Őfelsége egészsége felől kérdezősködött.

- Jól vagyok, Philippus! Nincs szükségem rád.

A doktor kételkedve nézte a királyt. Homlokára tolta pápaszemét, és kis üvegcsét vett ki hosszú, fekete talárja zsebéből.

- Itt hagyom felséged számára. Ha Isten kifürkészhetetlen akaratából fájdalmai megújulnának, arccal keletnek fordulva, behunyt szemmel, az arkangyalok neveit sorolva gondolatban, egy kanálnyit ebből a folyadékból.

Mátyás mosolyogva kérdezte a tudóst:

- Magister Philippus, csakugyan bízol te az orvosságod gyógyító erejében?

Az olasz hátravetette fejét, és pápaszemét feltolta a homlokára:

- Isteni Augustus, tréfálni kegyeskedik? Vagy sohasem méltatta legmagasabb figyelmére az orvosi tudományok legújabb vívmányait? Bizonyos, hogy a természeti dolgok barátság vagy ellenségesség alakjában kölcsönhatással vannak egymásra. Így például az elemek között a tűz a víznek, a levegő a földnek ellensége. A mágnes különös hatást gyakorol a vasra, a smaragd a vagyonra és egészségre, a jáspis a születésre, az achát az ékesszólásra. Hasonlóképpen vonzza a nafta a tüzet, amely rögtön átszökik reá, ha valamiképpen összetalálkoznak. Hasonló hajlam van a hím és a női pálma között; átkarolják egymást, és a női pálma nem hoz termést a hím nélkül. A mandulafa kevésbé termékeny, ha egyedül áll.

- Ez igaz - jegyezte meg Galeotti gúnyosan. - A fogantatáshoz rendesen hím és nő szükséges. Így van ez az embereknél is.

Az olasz gőgösen végignézte a humanistát, és tovább magyarázta a királynak: - A macskának nagy öröme telik a mályvában. Hozzádörgölődzik, és ily módon magában is képes szaporodni. Ha az oroszlán lázas, úgy gyógyítja magát, hogy majomhúst eszik. A zafír, taszító hatást gyakorol a pestises kelevényekre és a szembetegségekre, a smaragd a buja vágyakra, az achát a mérgekre, a korall a szemfényvesztésre és gyomorbajokra, a topáz a zsugoriságra, falánkságra és a szerelmi kicsapongásra. Az ugorka annyira gyűlöli az olajat, hogy kampóként görbül meg, csak hogy ne érintkezzék vele. Az egér és a menyét is gyűlölik egymást, ennél fogva az olyan sajthoz, amelynek készítéséhez menyétvelőt használnak, az egér inkább éhen döglik, de nem képes hozzányúlni. A párduc annyira retteg a hiénától, hogy a párducbőr szőre kihull, ha a hiéna bőrével szemközt függesztjük fel.

Aztán gőgösen eltávozott.

Galeotti megragadta az orvosságot.

- Isteni Augustus! Engedje meg alázatos rabszolgájának, hogy ezt a kotyvalékot kihajítsam az ablakon!

- Nem bízol az orvosságban?

- A doktorban nem bízom, felség... Nekem gyanús ez a fickó. Kikent-kifent és kopasz és pápaszemes: ez a méregkeverők és magzatelhajtók fajtájából való. Őrizkedjék felség a nápolyi magisztertől...

- Galeotti fiam, én nem félek a haruspexektől. Lásd, be merem venni az orvosságot.

Mátyás szájához emelte a poharat, és félig kiitta a keserű folyadékot.

- Látod? - nevetett gúnyosan -, én bízom a nápolyiakban... Nem gonosztevők azok, csak ostobák.

Galeottit elbocsátotta, s aztán felsóhajtott.

- Nem tűrhetem, hogy udvaroncaim méregkeveréssel gyanúsítsák Beatricét! - gondolta magában hiú, gőgös királyi gyengeséggel.

A beteg oroszlán szégyellte a gyengeségét, és félt, hogy a bozótok vadjai észreveszik királyuk elerőtlenedését. Összeszorította fogait, és tüntetőleg nagy terveket hangoztatott. Megszokta, hogy a földi hatalmasságok megrezzennek az ő kezének mozdulatára; hátha megretten az alvilág is, hogyha megzörgeti fegyverét.

De a betegség nem engedelmeskedett a király akaratának. Mátyás hiába rendelte el a fekete sereg, a dunai hajóhad, a nemesi bandériumok, a várvédelmi seregek létszámának fölemelését, a köszvény nem tágított. Béke volt a nagy Corvin minden birodalmában; Mátyás mégis háborús rendet parancsolt az egész hadsereg fölött, öntette az ágyúkat, gyártatta a puskaport, építtette a nagy hadigépeket országaiban, és az idegen hatalmasságok rettegve találgatták a király terveit.

Mátyás a várhegy és a királyné háza között terülő síkságon titokzatos földmunkálatokat végeztetett. Egy részen feltöltette a Dunát, a másikon lehordatta a dombokat, vízszintesre igazíttatta a folyó partját, árkokat húzatott, és az egész nagy fundamentum közepén óriás kőhidat kezdett építtetni, amely a folyam két partját összekötné.

Senki sem tudta, hogy mire készül a roppant vállalkozás. Némelyek úgy gondolták, hogy Mátyás itt akarja felépíteni a világ legnagyobb egyetemét. Negyvenezer diáknak való iskolákat, boltokat, szobákat, kamarákat és kórházakat emlegettek, amelyek közül egyikben az orvosdoktorok laknának, a másikban a patikáriusok és a borbélyok, a harmadikban volnának a betegek. Nagy piacokról beszéltek, ahol bort és söröket, kenyeret és húst árulnának az évnek minden napjaiban, még éjszakának idején is, mert a téren körös-körül oszlopok állanának, és minden oszlopon felül nagy kristályos lámpás éjten-éjszaka is világoskodnék. Mátyás nem cáfolta meg ezeket a híreszteléseket, de ő nem egyetemet, hanem egy római mintára berendezett katonai tábort tervezett a királyi vár és Óbuda között. Mátyás nemcsak a maga, hanem egész Európa sorsán okulva tudta, hogy akié a legjobb európai hadsereg, az tartja kezében az emberiség sorsát. Otthon kell erősnek lenni, nem pedig kalandra éhes, idejét múlt lovagi ábrándozásokban megkergült farsangi meneteket vezetni a Szentföld meghódítására. Amikor a török szövetségre gondolt, tudta, hogy ennek csak úgy veheti hasznát, ha Buda erősebb, mint Konstantinápoly. Ezért kezdte el a budai castrum építését egy olyan állandó zsoldos hadsereg fészkéül, amelynek puszta létezése is megfagyasztja a vért ellenségnek és jó barátnak ereiben.

Közben azonban fiának jogairól is gondoskodnia kellett.

- Meg kell koronáztatni - tanácsolták neki Maffeo, a milánói követ, Fontana, Ugoletti, Fodor István, Galeotti, akik hűségesek voltak a lenyugvó és felkelő naphoz. Ezt sürgette a magyar urak közül Ráskai Balázs, a budai várnagy, Tárnok Péter, az ifjú herceg kapitánya, Székely Jakab és a köznemesség néhány rendíthetetlen hűségű tagja, akik azt sem titkolták, hogy János főkancellár, Bakócz Tamás, a Gerébek, a Thuzok Beatrixnek párthívei, nem is szólva a Szapolyaiakról, Báthoryakról, Szentgyörgyi grófokról, akik bárkit is szívesebben támogatnak, mint a király törvénytelen fiát.

Mátyás halogatta a koronázást.

- Még nem vagyok ám fél lábbal a sírban. Ha megkoronáztatom a herceget, ez a sok éhes, dühös, vérszomjas fenevad egyszerre étvágyat kap elevenen felfalni a döglődő oroszlánt.

Azt azonban szükségesnek látta, hogy a budai várat minden kincsével, fegyverével együtt átadja a trónörökösnek. Ráskai Balázs ebben boldogan segédkezett. Aztán maga köré gyűjtötte a főurakat.

Bakócz Tamás, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök, Nagylucsei Dóczi Orbán és István püspökök, Szapolyai István, Kinizsi Pál, Báthory István, Drágfi Bertalan, Újlaki Lőrinc herceg, a városok, várak, káptalanok képviselői állottak egymás mellett a Boldogasszony budai főtemplomában, Alamizsnás Szent János vértanú ereklyéi felett, s az oltáriszentségre tett kézzel megfogadták, hogy ha arra kerülne a sor, senki mást, hanem János herceget választják meg magyarok királyává.

Az esküvők közül egy ember hiányzott, Váradi Péter, a fogoly kalocsai érsek.

- Péternek, aki egykor jobb szemem volt, és mindenkiénél inkább tisztelt volt előttem az ő személye, becsületessége és tudományossága, fiam, János herceg úr őfensége viszi meg királyi kegyelmem és jóindulatom hírét.

A király tudta, hogy az így megengesztelt és kitüntetett kalocsai érsek lesz Corvin János leghívebb embere.

Mátyás visszatért a palotába. Maga mellé vette Corvin herceget, és végigvitette magát az egész rezidencián. Szomorúan és különös melegséggel nézett végig az aranyos mennyezetű termeken, a quadrigákkal díszített márvány és fényes fehér cserép kandallókon, az arannyal és ezüsttel átszőtt selyemkárpitokon, a nyugágyakon és párnákon, amelyeken egykor Beatrixszal boldog mézesheteiket átlustálkodták. Megállt egy-egy állat- és virágornamensekkel, történelmi, allegorikus és szentképekkel átszőtt, súlyos, nagy, puha szőnyeg előtt, amely a falat mennyezettől padozatig beborította. Bement a könyvtárába és szeretettel megsimogatta Livius történetét, Averulinus Architektúráját és Leon Battista De re militari című munkáját. Ezt a hármat be is csomagoltatta poggyászába.

- Még sok és örök időkre szóló nagyszerű épületet emeltetek a két székvárosomban - mondta erélyesen és magát biztatva, környezetének. - Ezért kell az Architektúra.

Kincstárába és fegyvertárába is belátogatott.

- Nincs ilyen gyűjteménye egyetlen európai fejedelemnek - mondta büszke közönnyel. - Ez mind a tiéd, fiam - tette hozzá, és János herceg fejét megsimogatta.

Aztán betért a vár kápolnájába. Leborult Alamizsnás Szent János márványszobra elé: a szent fehér, üveges szemével Leonardo da Vinci Madonnája felé meredt. Arra fordult Mátyás is, és halkan imádkozott. Egyszerre hangosan felzokogott, és sírva kérte a Madonnát:

- Legyen a te áldásod az én szegény fiamon, Beatrixon és árva népeimen!

A kápolna sötét hátterében, ahol ajtó nyílt a könyvtárba vezető folyosóra, néhány bizalmas udvari főember között ott állott Galeotti. Ahogy meghallotta a király fájdalmas felfohászkodását, eszébe jutott, hogy Beatrix is Alamizsnás Szent János szobra és Leonardo da Vinci Madonnája között borult le imádkozni, mielőtt a méregüvegcsét Leon Battista könyve mögé elrejtette.

A főurak esküje után Beatrix elvesztette minden béketűrését. Érezte, hogy sietnie kell, ha meg akarja előzni a herceg megkoronáztatását. Cattivello halála megrendítette ugyan, de egy pillanatra sem térítette el szándékától. Oly nagy volt a gyűlölete Corvin herceg iránt, s annyira rettegett a hatalomra jutott trónörököstől, hogy most már elhatározta: egyetlen lapra teszi fel a siker vagy bukás kockázatát.

A helyzet kedvezőnek látszott.

A pestisjárvány után kilobbant új életkedv, a Mátyás és Beatrix visszatérése felett érzett öröm, a királyi udvar varázsa Budára csalta az ország minden főurát, grófját, ispánját és püspökét. A budai vár olyan tarkabarka, pezsgő, hangos élet színhelye lett, mint a Vatikán vagy a francia király várkastélya Párizsban.

Budán volt mindenki, akinek beleszólása van az ország ügyeibe. Megvolt az alkalom a helyzet tisztázására.

Beatrix a Szapolyaiak és Báthoryak kedvét kémlelte reszkető kíváncsisággal.

Szapolyai gyakori vendége lett a királyné termeinek. Beatrix tudta, hogy Szapolyai ellenzi az osztrák hódításokat, és a törökkel szeretne leszámolni. Tudta, hogy a főúr gyűlöli az olaszokat és az idegen kultúrát, a fényűző udvar szokásait, és nyíltan háborog a király költekezései ellen.

Beatrix igazat adott és meggyőzően panaszkodott neki.

- Felséges urunk tétlenül nézi a török hatalom terjeszkedését. Ehelyett az olasz politikába ártja magát, Velencével verseng, és magára haragítja a szentatyát. Mi lesz ennek a vége?

A főúr vállat vonva dörmögött:

- Vesztét érzi ez az egész ország.

- Őfelsége egészen a régi római császárok szokásait utánozza; mintha az egész világ minden aranybányája neki ontaná a kincseit.

- A paraszt pedig éhezik; a nép roskadozik az adók terhe alatt. Mink magunk is koldusbotra jutunk! - fakadt ki a főúr.

- Látja ezt a felforgatott várost? - mutatott ki az ablakon Beatrix. - Mintha a bábeli tornyot építenék.

Mátyás most csakugyan minden idejét és pénzét a királyi glória fényesítésére fordította. Építkezési kedve most már minden mértéket meghaladott; nemcsak ő maga emeltetett egyházakat, palotákat, szobrokat, diadalkapukat, nemcsak maga hozatta a drága külföldi építőmestereket és festőket, hanem alattvalóit is erre kényszerítette. Egész Buda építőállványok alá került.

- Egy új Néró lett ebből a Mátyásból - morgott gőgös dühében Szapolyai. - Még utóbb felgyújtatja a fél várost, hogy Camicia mester kedvére való utcákat és tereket építhessen.

- Mátyás őfelsége beteg - suttogta a királyné. - Napjait megszámlálta a Végzet. Ezért szükségesnek látom, hogy kegyelmetek támogatásával magam vegyem kézbe az ország eldobott gyeplőit.

Beatrix csakugyan, mióta visszatért Budára, egy ifjabb király, uralkodótárs, helytartó vagy trónörökös szerepét kezdte játszani. Külön udvara volt. Többet lakott Óbudán, Visegrádon vagy Esztergomban, mint a budai palotában. Maga körül külön kancelláriát, bírói széket és külön kincstári kamarát tartott. Valósággal ő lett az ország kormányzója, ítélkezett, rendeleteket intézett városokhoz, megyékhez, egyházakat alapított, püspökségeket töltött be, szórta a pénzt, a kegyelmet, a büntetést, az áldást és az átkot... mintha szívéből minden játékot, asszonyos ábrándot kidobott volna és az örökkévaló hírnévnek dolgozó bizánci császárnék dicsőségét kívánta volna meg határtalan nagyravágyásában.

Az egész ország kettészakadt. Egyik fele a király, a másik Beatrix körül fáradt, verejtékezett, ujjongott és élvezett. Mindenki érezte, hogy az útjuk kettévált.

Galeotti bejegyezte a naplójába:

"A királyné megváltozott. A római matrónák alakultak így át, ahogy átlépték az élet utolsó verőfényes, alkonyati aranyban fürdő stációját: az öregség küszöbét. Beatrice nagyon korán áldozta fel magát. Az isteni madonna most mindössze harminckét esztendős. Junói szépsége még teljes pompájában virul. Olyan gazdag, bőséges, dús ez a szépség, mint egy olümposzi istenasszonyé. Nagy, impozáns növésű, tele, széles csípőjű, dagadó keblű asszony, a karjai és combjai gömbölyűek, majd kicsattanik rajtuk a feszülő bőr, megrezzen a járásnál, de keményen és ruganyosan, olyan, mint egy nagy és szép harci paripa, valóságos heroina, igazi királyi csemege. Ilyen az isteni Beatrice, akinél szebbet Boccaccio vagy Firenzuola sem tudtak elképzelni. És milyen szőke a haja! Nem sárszínű, nem fakó, nem vörös, hanem mint az arany, ahol frissen vágják, és a levegő még meg nem barnította. És milyen fehér a bőre! Mint az alabástrom, ragyogó, de nem zsíros, nem fényes, nem erezett, nem kékes. És a húsa ízes, friss, kemény, izmos: olyan lehetett Pallasz Athéné mezítelen teste, amint Ída hegyén a pásztornak megmutatta. És a madonna mégis búcsút mondott a szépség és ifjúság hatalmának. Testét nyakig befedi ruhával, még a templomban vagy udvari ünnepélyeken is; pedig e két helyen udvarhölgyeinek kötelezőleg előírja a mély kivágást (Antonetta grófnőre e tekintetben nem is lehet panasza az udvari ceremóniamesternek). De a madonna külön erkölcsöket írt elő a saját felséges személye számára. Nem tudom, mi lehet az oka, de a diva egészen megváltozott."

A királyné csakugyan lemondott az ifjúság édes játékairól. Egész nap tanácskozott, levelezett, ítélkezett és tervezgetett. Amióta Mátyást elvesztette, az ország szívét akarta meghódítani. És emellett hozzá akarta szoktatni a népet az ő uralkodásához.

A főurak eleinte idegenkedve, aztán büszke jóindulattal nézték a királyné tevékenységét.

- Csak asszony ne volna - jegyezte meg Szapolyai, a nádor -, keresve sem találnánk kitűnőbb fejedelmet.

Bakócz Tamás önérzetesen bizonygatott bozontos, nagy üstökével:

- Lángeszű asszony. A külföldi követek dadogni sem tudnak, ha ő pergő nyelvével és villámló eszével ostromolja őket.

- És hogy szereti a magyarokat! - fohászkodott Bonfini, a történetíró -, úgy ismeri a hunok, szkíták, székelyek történetét, akár Thuróczy uram, a kancellista. Nekem is adott kódexeket, amelyekben Attilától a mai napig mindent feljegyezve találtam.

- Ismeri a törvényeket, jártas a diplomáciában, és szereti a népet.

- És királyi bőkezűségének kiapadhatatlan olajos korsójából minden kórháznak, menedékháznak, kolostornak és egyháznak bőségesen ömlik - lelkendezett Fodor István apát.

- Csak olasz ne volna - dörmögte Báthory.

- De ha olasz is, olyan az élete, mint egy imádságos szent asszonyé - vetette ellen az apát.

Beatrix sokat tartózkodott a szent Margit királyleány emlékétől megszentelt Nyulak szigetén. Hetenkint gyónt és áldozott, és udvarhölgyeit is erre kényszerítette. Nem tűrt meg a várban semmi léha mulatságot. Zenészei csak egyházi dallamokat játszottak, a léha udvari mulattatókat száműzte, az ebédek alatt Assisi Szent Ferenc virágénekeiből olvastatott magának.

Mátyás egykedvűen nézte a királyné életmódját. Csendes és szomorú mosollyal hallgatta a róla zengő dicséreteket. Néha maga is részt vett egy-egy templom- vagy zárdafelszentelésen, és ilyenkor komor, bús szeme megpihent a királyné fekete, özvegyi pompába burkolt alakján. Aztán keserűen megvonaglott az ajka és gúnyosan lehúzta alsó szája szélét.

Senki sem tudta, közöny, fáradtság vagy megvetés lakozik-e a király szívében. Tétlensége és töprengése azonban gyanút és félelmet gerjesztett a királynéban.

- Az oroszlán, ha nagyot akar ugrani, lelapul és hátrahúzódik.

Beatrix lázas tevékenysége mögött halálos aggodalom lappangott. A félelme űzte, hajszolta: félelem az oroszlán megmozdulásától.

A királyné érezte, hogy sietnie kell nagyon.

Bakócz Tamás alkancellárt hívatta magához. A püspök éppúgy jelentést tett neki a készülő tervekről, mint a királynak. Most is előadta a király rendelkezéseit, de Beatrix nem sokáig győzte türelemmel.

Egyszerre félbeszakította a püspököt:

- Fontos beszédem van önnel, illustrissime - szólt hozzá bizalmas melegséggel. - Őfelsége állapota súlyos és - ha Isten nem tesz csodát - nincs messze a szörnyű katasztrófa.

Bakócz meghökkenve bámult a királyné izgatott arcába.

- A diva rémeket lát - mondta őszinte csudálkozással.

- Nem, illustrissime, a nápolyi orvos lemondott a király életéről. Kötelessége volt, hogy ezt nekem bejelentse. A helyzet válságos. A birodalom a legnagyobb megpróbáltatások előtt áll.

A püspök arca elsötétült. Vastag, kemény sörtével fedett fejét levágta, és bikanyakán kidagadtak az erek. E pillanatban tökéletesen elfeledte, hogy a királyné előtt áll. Nem gondolt semmire, csak a maga roppant terveire. Beatrix mohón figyelte őt, s úgy látszott, mintha eszes, nagy, kék szeme egyenesen a főpap lelkébe pillantana.

- Azért eskette fel az ország nagyjait Corvin herceg szolgálatára! - suttogta Beatrix lázas izgalommal. - Ő is érzi a halált.

- Azért... - ismételte gépiesen az alkancellár.

- Nos? - kérdezte a királyné. - Ön is megesküdött?

- Meg!

- És nem félt, hogy az Isten bosszúját hívja a fejére?

Az alkancellár gyanakodva nézett a királynéra.

- Mindnyájan az Isten kezében vagyunk - felelt kitérőleg.

- De ön és barátai nem engedhetik meg, hogy egy fattyú kedvéért egész Európa rárohanjon Mátyás örökségére! - csattant fel a királyné.

- A herceg nagyon erős.

- De én erősebb vagyok - súgta az alkancellár fülébe Beatrix. - És mellettem van a francia és a spanyol király, Velence, Ferrara, Róma, az egész egyház... a pápa őszentsége...

- Őszentsége most a törökkel vesződik... és a török veszedelem ellen jó fegyvernek látszik Hunyadi János unokája, Matthias Corvinus fia...

A királyné felcsattant:

- Püspök úr, ezzel azt akarja mondani, hogy helyesli a herceg megkoronáztatását?

- Azt nem - védekezett a püspök. - De ha a király akarja, ki tudja megakadályozni?

Beatrix leültette az alkancellárt. Ő is leereszkedett egy selyemszőnyeggel betakart, széles, faragott padra. Kezét a püspök vállára tette, és mélyen belenézett Bakócz rókavörös, kövér, izzadó arcába.

Beatrix ünnepélyesen ejtette ki a szavakat:

- Illustrissime beláthatja, hogy ütött a sorsdöntő óra! Itt nincs idő gyáva habozásra. Ha Corvin herceg fejére tette a koronát, felségsértő az, aki ellenszegül. Akié a korona, azé az ország...

Beatrix elhallgatott.

A vár alatt felharsant a kürt. Őrváltás volt. Lovak dobogása, nyerítés, kürtszó és harsány vezényszavak csattantak fel, és megremegtették az ablakokat.

A püspök hallgatott. Beatrix suttogva beszélt:

- Nemsokára megürül az esztergomi érsekség...

- És Hyppolit herceg úr őkegyelmessége?

- Ferrarai püspök lesz, és megkapja a bíborosi kalapot. Megürül az esztergomi szék...

Bakócz szeme elborult.

- A pápa Ascanio Sforzát vagy Rodrigo Borgiát fogja beültetni.

- Nem - felelt a királyné. - Bakócz Tamás lesz az esztergomi érsek.

- Ah!

- A bíborral.

- Madonna!

Beatrix kis szünetet tartott, aztán szertartásos, vontatott, sejtelmes hangon folytatta, mint egy Sybilla:

- ...Ha én leszek a királynő.

Bakócz némán töprengett. A királyné felemelkedett.

- Nem kívánok tőled semmit, eminentissime. Az én tervem kész. Hű embereim tudják, hogy akié a korona, azé az ország. Nemsokára történik valami, ami megrázza egész Európát. Régóta készülök már rá. Valami végzet késleltette a kivitelt. Egyik hű emberem a másik után pusztult el. De engem nem ijesztenek meg az akadályok.

- Mire készül, felség? - kérdezte ijedten az alkancellár.

A királyné ajkára tette mutatóujját.

- Egy kevés idő még, és eljön az én napom. Bakócz Tamás, csak egyet kérdek tőled. Kinek a fejére tennéd szívesebben a koronát: az enyémre vagy a Corvin Jánoséra?

A püspök alázatosan felelt:

- Felséges madonna számíthat az ön alázatos szolgájára.

A királyné elbocsátotta. A püspök magában az esztergomi érsekség jövedelmeit számítgatta.

Beatrixnak eszébe jutott, hogy Bakócz Tamás már egyszer elárulta őt.

- Ez az erdődi jobbágy csak önmagát bálványozza, és ezt a bálványt sem értem, sem Corvinért nem hajlandó feláldozni. De a haldokló oroszlánért sem! - gondolta mélységes megvetéssel. - És ez nekem elég.

Beatrix egy pillanatra sem adta fel a visegrádi tervet.

A budai zsidónegyed zegzugos, homályos sikátoraiban, a várfal alatt, a kovács és acélköszörűs-műhelyek környékén meg a Zsidó kapu mellett meglapult csapszékekben, regösök és cigányok, kóbor vásári komédiások és csavargó diákok veszedelmes tanyáján bujkált néha éjszakákon keresztül Csáky Miklós, a pécsváradi gróf, a királyné vértesezredének kapitánya.

- Patkányok és Bécsből kikergetett zsidók az egyetlen barátaim - gondolta magában, fel-felfakadó dühvel -, de többre becsülöm ezeket, mint azokat odaát! - és felnézett a várpalotára, amelynek tornyait aranyba fürdette a leáldozó nap. - Kerítők, kurtizánok és kitartott fickók háza, orgiák márvány barlangja, olasz bestiák lupanáriája... szegény magyarok, de megvert titeket a haragos Úristen!...

Búsuló dühében beült a Zsidó kapu mellett levő csapszékbe, és a hegedűsök muzsikáját hallgatta.

Hátsóvárosi, táborréti és Nándor-hegyi kapások, várvitézek, pecérek, kocsisok meg örömlányok iddogáltak a hagyma- és sajtszagú gőzben, amelyen egy keservesen pislogó olajmécses küzdött a vastag, szinte zsíros és nyúlós sötétség ellen.

Egyik sarokban olaszok tivornyáztak. Egész utcájuk volt Budán az itáliai és diplomáciai jövevényeknek. Kőművesek, kertészek, kereskedők söpredéke, hányt-vetett életű tengeri kalózok, kicsapott barátok, kuruzslók és fürdőszolgák sereglettek össze, évszázadok óta kalandorkodó életük utolsó stációján: a magyarok tejjel-mézzel folyó Kánaánjában.

- Az udvarban humanisták, a csapszékben kalózok - gondolta Csáky, aki most Cattivellón és Antonettán keresztül gyűlölte az olaszokat. - De egyformák mind. Igaza van az öreg Thuróczynak: poloskák és tetvek módjára szívják ennek az országnak dús piros vérét.

Kinyílt az ajtó, és groteszk csapat settenkedett be a kocsmába.

- Dicsértessék az Úr Jézus neve! Megjöttek Szent István király szolgái régi szokás szerint. Heten vagyunk, szabad-e regélni? Mondjuk-e, vagy ne?

Csáky nem tudta, miféle fajzat hajlong a piszkos rongyokban vigyorgó lányok és részeg hárshegyi kapások előtt.

Az egyik regös bikaálarcot tett fel, a másik pedig, együgyű eszközökkel szarvasnak imitálta magát.

A vitézek ujjongva üdvözölték a komédiásokat. A lányok csintalan nótákat rendeltek. A mulattatók belecsaptak húros hangszereikbe. Egy öreg zsoldos, aki egymaga ivott a boroshordó előtt, égzengéshez hasonló hangon rájuk kiáltott:

- A három madárról regéljetek!

A regösök piszkos, portól és izzadságtól, naptól és széltől egészen feketére cserzett arcára áhítatos elragadtatás telepedett. Csáky most vette észre, hogy némelyiknek gyönyörű, büszke Antonius-arcéle van.

Rákezdtek a három madár regéjére.

- Három szép madár jelent meg az égen. Aranyos fejű volt az egyik, bársonyos tollú a másik, pávafarkú a harmadik. Az első képében Szent Péter, a másodikban az Úristen, a harmadikban Szent Mihály arkangyal ballag a magas mennyországot világító hold fényében Jeruzsálem felé. Hát, ahogy mennek, mendegélnek, egy tölgyfa pázsitos alján Mária boldogasszony már ringatja ám az Isten egyszülött fiát...

A kiszolgált várvitéz mozdulatlanul ülő, sötét, vaskos alakja úgy rajzolódott ki a félhomályból, mint egy sarokba dobott mohos, földes szürke öreg félistenszobor. Az arca méltóságos volt és komor, mintha hazagondolt volna székely falujára, mintha kiskarácsony volna, és városi diákok regélnének neki a kemence körül. Csákynak Homérosz viharvert hősei jutottak eszébe.

- A csodaszarvasról... - vezényelte tovább.

A regösök rázendítettek a tó sását legelésző csodafiú szarvas legendájára. A csodaszarvas megállítja a vadászó, madarászó Szent István királyt, és könyörög neki, hogy ne bántsa, mert ő nem közönséges vad, hanem Isten égi követe. És csakugyan látja a szent király, hogy a szarvas agancsai hegyén ezer égő gyertya ragyog, két oldalán pedig két aranykereszt világít...

Csáky nem értett többet a kósza diákok dalolásából. A húros hangszerek monoton zizegésébe belecsapott a dobok és kürtök jajgató szava.

A regösök hajladozó testüket forgatva, ismeretlen dal ütemeire táncoltak. Az öreg székely harcos a kezével tapsolta a ritmust. A lányok sikongattak, a kapások ittak. Csáky megmeredve nézte a külvárosi mulatozást. Érezte, hogy itt az ázsiai pogány lélek késői virága illatozik. A napimádó magyar képzelet bűvös forrásába látott, amelynek vize belefolyt a római pogányság és az első kereszténység széles patakjába.

Megmozdultak az ereiben keringő ősmagyar vércseppek, és fellobogtak barbár, forró zubogásban.

- Milyen idegen világ ez itt, s mégis benne voltam egykor én is, az öregapám vagy egy dédanyám személyében!

Csend lett. A mulatozók ittak. Az olaszok nevetgéltek és nagy lármában vitatkoztak. A katonák a lányokat ölelgették.

Csáky magához intette a legöregebb regélőt, aki a többiek főnökének látszott.

- Honnan valók vagytok?

- Innen a szomszédból. Regtelök községből. Fagyos vándorok vagyunk. Heten vagyunk.

A hét gyászmagyar - gondolta elgondolkozva Csáky -, kicsapott, elzüllött garabonciás diákok vagytok, esőcsináló, zivatartámasztó, széllelbélelt, országcsaló csavargók, ezermesterek, csudadoktorok és színészek, de kedvesek és szerencsétlenek és magyarok.

Bort hozatott nekik.

Az öreg regös pedig könnyes szemmel panaszkodott:

- Szomorú a mi sorsunk, nagyuram, igazán didergünk és koplalunk, mint az árva verebek, úgy repkedünk ágról ágra. Télen-nyáron, hóban, zivatarban, rekkenő melegben és éhségben barangoljuk a falvakat és a városok végét. A kutyák lehúzzák gúnyáinkat és véresre marják lábszárainkat. És a végén ott döglünk meg az árokban vagy az ispotály szemétdombján.

Az olaszok összevesztek. Villogó szemmel méregették egymást. Hangosan beszéltek, úgysem érti itt senki a nyelvüket.

- Már nem sokáig tart ez a barbár garázdálkodás! - rikoltotta az egyik. - Mátyás király dögrováson van. Madonna Beatrice a király.

- Te is kaptál pénzt?

- Két húszas foglalót.

- Hazudsz, négyet kaptál, lator.

- Négyet kapott, nekem azt mondta.

- Corpo di Bacco...

A másik olasz kést rántott.

- Az enyémet is megtartottad...

A regös szeméből potyogtak a könnyek.

- Hej, pedig azelőtt a király cselédei voltunk! Az apám mesélte, hogy udvarnokok voltak az őseink. Ebéd, fogadtatás, esküvő, karácsony meg nem esett a mi regélésünk nélkül. Mi voltunk a királyi palota énekesei.

- Régen volt.

- Nem is olyan régen... De most, úgy hallom, itáliai komédiások léptek a mi örökünkbe. Soha nem hallott pogány hangszerek, kürtök és cimbalmok, egész gépezetek, ördög találmányai, erkölcstelen muzsikák szórakoztatják a magas uraságokat. A mi királyunk hűtelen lett a régi erkölcsökhöz.

- A világ halad.

- És romlik. Mindennek az a nápolyi asszony, a király úr felesége az oka. Az forgatta fel ezt a világot. Az kergetett bennünket az udvar kerítésén kívül, őt majmolják az urak és a papok, megérjük még, hogy maholnap a csapszékből és a jobbágyfalukból is kiverik a szegény regélőt. Mivé lett a Szent István országa!

Az olaszok közt kitört a verekedés. A magyarok közönyösen, megvetően néztek a lihegő, átkozódó-gomolygó csoportra. A szemük sem rezzent meg a kapásoknak. Csak a lányok sikongattak.

Egy villogó szemű olasz beledöfte kését abba a pajtásába, akit a két húszas elsikkasztásával gyanúsítottak. Az erős, barna bőrű legény egyetlen hördüléssel összeesett. A többiek ijedten állták körül a halottat.

- Úgy kell neki! - lihegett a tettes. - Itt van a pénz a nyakában.

Kigombolta az elnyúlt, mozdulatlan ember ingét. Kis zacskót tépett le a nyakáról és kiöntötte az ezüstpénzt.

A többiek ordítoztak.

- Engem is megcsalt... Engem is becsapott.

- Nem megyünk a mészárszékre.

- Hadd csinálják az urak!

- Tolvajok.

Így kiabáltak összevissza részeg ijedtségben és a vérontás mámorában. Csáky utálattal nézte a csavargókat.

Két olasz egészen a gróf közelébe került. Csáky minden szavukat meghallotta.

- Hát azért vállaljuk?

- Miért ne, ha jól megfizetnek!

- De a testőrök ördöngös fickók!

- Egy kést nekik hátulról, és szépen elcsendesednek.

- Mikor kezdődik a tánc?

- Ezt majd a kamaragróf embere megmondja. A király Visegrádra készül. Ott van a korona. Éjfélkor történik a dolog. Ha az őrök lepihennek, mi előszállingózunk... kettes, hármas rajban. Ha szükség lesz ránk, a kápolna harangja hármat kondul. Ez azt jelenti, hogy az őrök észrevették a csínyt.

- Hogy jutunk be a kapun?

- Ó, együgyű ökör! Hiszen már benn leszünk!

- Hogyan? - kérdezte tátott szájjal amaz.

- Figyelj ide, fickó. Az új vértes kapitány, Bernardo Monelli besoroz az ezredébe. Mi kísérjük a felséges madonnát. Mi leszünk a palota őrei. Érted most már, komám?

A másik röhögött.

- Vértes vitéz leszek.

- Az. A királyné testőre...

Ittak. A halottat kihurcolták a várfal árkába. Az olaszok elszéledtek. Az öreg magyar regös is elázott a bortól. Bárgyú szomorúsággal dadogta Csákynak:

- Mivé lett a szent király országa! Latrok és idegen kutyák marcangolják aranyos palástját. Hollók kárognak a koronája fölött.

Csáky teste-lelke háborgott az utálat, rémület és fájdalom vonaglásában. Gyorsan elhatározta, hogy cselekedni fog.

Csáky Miklós kilopózott a zsidók utcájából, és lóra kapva elvágtatott a Nándor-hegy felé. A hegy lábánál leszállt, sorsára bízta paripáját, és felballagott a gerincen levő zárdához vezető kanyargós országúton.

A pálosoknak joguk van az üldözöttnek menedéket adni - gondolta fanyar elhatározással -, a generális prior kedves embere Mátyásnak, neki mondom el, hogy mi készül a szent korona ellen.

Keserves haraggal állított be a szerzetesekhez. Meggyűlölte az embert, aki öl, az asszonyt, aki csal, az agyat, amely elérhetetlen ábrándokban emészti önmagát, az érzékenykedő szívet, a gőgös férfiúi szenvedélyeket, a gyönyört, amely után szörnyű kiábrándulás émelyíti meg a visszaemlékezést. Nem találta hazáját, otthonát, nyugodalmát ebben a hiú, hamis és lator világban; megcsömörlött a saját fiatalságától, és beállott az önként megöregedettek, a magukat számkivetettek közé.

Ez volt az egyetlen magyar eredetű szerzetesrend. Királyok, főurak és egyszerű iparos- meg kereskedőcsaládok becézgették, megemlékeztek róla végrendeletükben, elhalmozták alapítványokkal, ajándékokkal, ide temetkeztek ájtatos főemberek, és ide jártak a mindig zúgó, suttogó, vigasztaló hűs hárserdők közé gyónni és vezekelni a bűnösök. Ők a könnyeiket és a fogadalmaikat ajándékozták a magyar barátoknak.

Egész város volt ez a Szent Lőrinc-kolostor. Csáky Miklós égi békességet érzett, ahogy ebben a rengetegben eltévedt a sértett férfiúi büszkesége, dacos haragja, csalódott szerelme és sötét életunalma. Órákig elüldögélt a Béla kútja medencéjének kőpárkányán, szemben a vörös hárshegyi mészkőből épült zárdatemplommal. Aztán Dénes testvér munkáját nézegetne, ahogy Remete Szent Pál sírjának szobrászati díszítéseit faragta.

A szobrász körül olasz és magyar kőfaragók sürögtek-forogtak, hogy a síremlék minél előbb elkészüljön. Mátyás türelmetlenül követelte a felállítását.

- Őfelsége azt hiszi - szólt jámbor panaszkodással a serényen dolgozó szerzetes -, hogy csak úgy megy: reggeltől estig, mint egy erődítési mű vagy vártorony falazásánál. Pedig itt be kell várni, míg a Szentlélek kegyelme megszállja az embert, és szent áhítatra gerjeszt. Sokszor napokig késik: ilyenkor nem tud az ember egyetlen helyes alakot megmintázni.

- Az már igaz - szólt közbe Ambrosio mester, a királyné udvari kőfaragója, aki az óbudai palota építkezésénél foglalatoskodott. - De a felséges madonna még követelőzőbb. Amióta a király úr édesanyja meghalt, és az óbudai várat a madonna örökölte, Lombardia minden építője, szobrásza és festője kevés volna neki.

Dénes testvér cellája tágas, világos, félig nyitott átrium volt, olyan nagy, mint egy lovagterem. Ez volt a generális prior, a főnök atya és a Budán dolgozó idegen művészek legkedvesebb találkozóhelye. A zárda csendje, a Buda felé kibontakozó gyönyörű kilátás, a közeli erdők hűs lehelete azt a csalódást keltette az olaszokban, hogy a Fiesola dombjára vagy az urbinói kertekbe jutottak.

Csáky lassankint valamennyiüket megismerte. Dénes testvér mutogatta őket.

- Az a nyomott orrú, szürke szakállas, kancsal szemű kis ember: az Chimenti Camicia, az építész. Budán és Bécsben, amit nem Benedetto da Majano tervezett, az majd mind tőle való.

- De Giovanni Dalmata is sokat dolgozik!

- Az utóbbi időben nagyon megszerette a fejedelem. Meg is érdemli messer Giovanni. Rómában és Firenzében ugyancsak sajnálják, hogy Mátyás ide csábította.

A szobrász, negyvenöt éves, szálas, erős, barna képű ember, szótlanul és mogorván ült a műterem sarkában. Csáky önkéntelen vonzódást érzett a hatalmas testű és szomorú lelkű ember iránt. Melléje ült faragott tölgyfa padra.

- Messer Giovanni, úgy hallom, hogy a király téged felette nagy kegyben részesített. A magiszter címet adományozta és egy Száva menti várat, a hozzá tartozó falvakkal egyetemben.

A fekete sörényű, villogó szemű atléta mély, dörgő hangon válaszolt:

- Hej, ha ilyen fejedelmek volnának Itáliában!... De ott csak parancsolni, gáncsolni és pöffeszkedni tudnak. Az évdíjról és a megrendelt munkák áráról azonban megfeledkeznek.

Dénes testvér közbeszólt:

- Nem is világi elismerésért, hitvány aranyért és hiú címekért dolgozik a művész, hanem Isten dicsőségének öregbítésére és a lelkek szomjúságának lecsillapítására.

A szerzetes kifújta magát, letette a vésőt és a kalapácsot, és rámutatott a készülő szarkofágra.

- Ez a Remete Szent Pál nem kért évdíjat sem az alexandriai pátriárkáktól, sem a kormányzótól. Ehelyett elrejtőzködött Thebais egy sziklabarlangjában, amely valamikor Kleopátra idejében a hamispénzverők titkos műhelye volt. Ez a barlang a boldogság és a kegyelem fészke lett; nem ragyogott benne márvány és arany és selyem; nem terült dús, ezüstedény és asztal. Csak egy forrásvíz folyt rajta keresztül, amelyhez a sivatag vadjai jártak: egy holló hordta a kenyeret, amit Isten küldött neki. És pálmafalevélből maga szőtt köntöst, hogy mezítelen testét letakargassa...

Giovanni Dalmata, Camicia és Ambrosio mester nevettek.

- De mi nem vagyunk remeték és oszlopszentek. A művész jogosan követeli a királyoktól és népektől, hogy fényűzés és dicsőség adóját rakják a lábai elé - felelt hetykén a királyné építőmestere.

Dénes mester haragra gerjedt:

- Szent Jeromos szavait kiáltom felétek: ti oly gazdagok vagytok, hogy házaitokat márvánnyal rakjátok ki, és egy terítőkendőre egész majorok árát hímeztetitek, mondjátok meg, mi hiányzott vala e mezítelen öreg remetének? Ti kristálypoharakból isztok: ő tenyerével fogta fel a forrás vizét. Ti arannyal hímezitek köntösötöket, őneki egy inge sem volt a pálmarost palástja alatt. De vigyázzatok! Őelőtte megnyílt a Paradicsom, titeket aranyostul és drágakövestül elnyel a Gyehenna.

- Dénes mester, te úgy beszélsz, mint a firenzei kolduló barátok. Pedig te is márványdíszt faragsz, és királyok aranypénzét költöd drága ereklyetartókra.

- De csak Isten dicsőségére - védekezett a szerzetes. - Ti meg világi pompára fecsérlitek a Szentlélek adta tehetségeiteket.

- Minden szépség az Úr dicsőségének hirdetője - szólalt meg a traui Giovanni.

- De a tiétek nem! - indulatoskodott amaz. - Ti a pogányok művészetével visszahoztátok a földre Aphroditét és Galatheát, Adoniszt és a faunok, nimfák és bakkhánsnők démoni uralmát. Ti arra törekesztek, hogy egy parasztot, egy piros sapkás utcalányt, egy meztelen katonát pontosan megrajzoljatok, egy antik istennő buja szépségével megrészegítsétek az emberek fantáziáját, az érzékek vágyát felcsiklandozzátok a meztelen test szemérmetlen ábrázolásával. Szent Sebestyént mosolygó kéjsóvár faunnak, Szent Terézt és Sienai Szent Katalint elragadtatott hetéráknak rajzoljátok, és felgyújtjátok a gyóntatószékben térdeplő hívők és papok vérét. Ez a ti művészetetek.

- Te képromboló vagy, Dénes testvér, mint a zsidók és a bizánci eretnekek.

A szerzetes égő arca átszellemült, és kinyújtott karjával a szarkofágra mutatott.

- Ne legyetek képmutatók és rosszhiszeműek. Tegyetek különbséget a menny és a pokol művészete között. Lám, az én képeim az Isten országából valók.

- De rossz az anatómiájuk - gúnyolódott Camicia.

- A perspektívájuk is hibás - toldotta meg Ambrosio mester.

- De bennük van az emberi végzet drámája. Az erős és ünnepélyes eszmék, a türelem és szenvedés, a hit és a bukás, a fájdalom és a vezeklés, az élet és a halál túlvilági harmóniája.

- Én a földi élet harmóniáját szeretem - vitatkozott az olasz. - Az élet szép, és az emberi mezítelen test, a kertek virága és a csillagok ragyogó mécsese az égboltozaton egyformán az isteni teremtés képét tükrözteti vissza. Én többre becsülöm a szerelmes kacagás, a boldog muzsika, az illatos ifjúság napfényes, harmatos, szivárványos hajnalát a szenvedés, sorvadás és vezeklés sötét, rémekkel teli éjszakájánál. Én a megfeszített Krisztust és Apollónt vagy Bakkhoszt bájos, férfias, daliás szépségben képzelem, mert az isteni eszme nem fér össze a rútsággal és a betegséggel.

A műterem ajtaját kósza légáram nyitotta ki, s azon keresztül besivított az erdőkből áramló heves éjszaki szél.

- Vihar lesz - jósolta a barát.

Az ajtón keresztül behallatszott a szomszéd cella lakójának buzgó éneke:

Dús erőd és ifjúságod
Mind lehervadt; mily dúlás volt.
Arcodon halál setétül
S minden részed élet nélkül
Törten csügg kereszteden.

Így gyalázva, így gyötörve,
Értem, bűnösért, megölve,
Nekem: méltatlannak hozzád,
Ó, mutasd meg fényes orcád
S szent jeled mutasd nekem.

A művészek szívdobogva hallgatták Szent Bernát himnuszát, amelyet egy érces hangú, szomorú és rajongó szerzetes énekelt a Megfeszített előtt.

- Milyen gyönyörű orgánum - szólalt meg Camicia, az építész. - Ha ezt a királyné hallaná!

- Kicsoda ez a szerafikus énekes? - kérdezte Giovanni mester elragadtatással.

- Egy szegény, nyomorult vezeklő - válaszolt Dénes mester szelíden, és szemeit fáradtan pihentette a síremléken.

- Az atyák közül való?

- Világi pap.

- Aha! Tehát neki börtöne a kolostor! Erőszakoskodott, párviadalt vívott, vagy megszegte a nőtlenség parancsát? Duhaj, fényűző, tivornyás, nyakas magyar pap? Sok ilyent ismerek. Inkább katonának valót, mint Isten szolgájának.

A szobrász gúnyosan mosolygott:

- Csenevész, gyulladásos szemű, köhögős, nyavalyás féreg.

- A bujaság ördöge a nyomorult testeket is dúlja, nemcsak a daliákét.

- De ez a fickó önmegtartóztató, és sohasem ismert asszonyembert. Az ő szeme csak régi könyveket, rothadt kéziratokat és a csillagos ég titkait fürkészi szerelmes sóvárgással.

- Tehát a fekete mágia hirdetője.

- Azt is megveti felfuvalkodottságában.

- Hát mi a bűne a szerencsétlennek?

- Istentagadó! - súgta a szobrász, és keresztet vetett magára. - De már megtért. Most vezekel.

- Hogy hívják? - szólalt meg kíváncsian Csáky.

- Ladislaus Pogány. A király zárta ide.

Az ének újra felhangzott. Szólt, búgott, viharzott a himnusz, aztán elhallgatott.

A művészek meghatva néztek egymásra.

- Ez az élet nagy tragédiája... az egyetlen igazság és cél: az ember és az Isten ölelkezése a halálban - rajongott Dénes mester kipirulva, és újra felvette a kalapácsot.

A templomban az orgonista készült a holnapi szentmisére. Ujjai alatt szövevényes, nehéz, buja szépségű dallamok születtek, és a magas gót ablakokat keresztültörve diadalmas szárnyalással lengték be a pihenésre bágyadt erdő levegőjét.

- Profán, ördögi dallamok - sóhajtott a szobrász. - Mi lett az Úr Jézus házából!... Azelőtt jámbor zarándokok torkából szakadt fel az egyszerű, jajgató, panaszkodó ének. A sebzett oroszlánok pusztai ordítása. Az égre kívánkozó szegény szívek parasztos sikoltása kedvesebb volt az Úr előtt, mint ezek a cifra melódiák, amelyeket pogány fuvolák és cimbalmok - egész gépezetek - sípjaiból fújtatnak a Megfeszített hajlékában...

Csákynak eszébe jutott az öreg magyar regös panaszkodása az udvari zenészek ellen.

- Mivé lett Szent István országa! - ezek a szavak visszhangzottak a fülébe.

De nem tudott emiatt szomorkodni. A generális prior, a szent és tudós Gergely rendfőnök felfedi a visegrádi merénylet tervét a nagy király előtt. Ez megváltja a királyt és az országot az idegen ördögök összeesküvésétől. Édes, meleg elégtétel érzése ömlött át a szívén. Ez az ő érdeme. Az Úristen őt választotta ki, hogy meghiúsítsa a pokol terveit. Ez volt az ő rendeltetése. Mégis érdemes volt születnie, szenvednie, és érdemes lesz meghalnia.

Camicia szikrázó, csillogó szemét beárnyékolta bozontos pillája. Mintha egy nagy, nehéz könnycsepp ragyogott volna lesütött szemehéja alatt.

- Fráter Dénes - szólt halkan a szorgalmasan kopácsoló szobrász atya felé -, ne bántsd Zeusz és Mnémoszüné szűz leányát, a fuvolás Euterpét! Ne fordulj el a zene olümposzi szépségétől! Gondolj arra, hogy a zene éppúgy imádság az Istenhez, mint ahogy panasza a szerelemnek...

Csáky Miklós lelke megittasult a beszélgetés meleg, égi mámorától. Az erdei levegő hűs áramlással özönlött be a loggia oszlopai között. Az orgona búgott, a hegyek szürkéskék orma visszaverte a szerelem panaszát és az Isten dicséretét. Lelke elkalandozott az olasz templomok, a firenzei és ferrarai paloták, a Vatikán és a Forum Romanum kőben, képben, vonalban és színekben pompázó remekein. És lelkét tűzfolyam öntötte el, hátgerincén édes bizsergés kéje szaladt keresztül, szeme égni kezdett a meghatottságtól.

- Hála isten, van egyéb is a világon, mint királynék és udvarhölgyek szeszélye és cifra némberek csókja...

Boldog megnyugvást és önmagával való égi békességet érzett.

Lefekvés előtt még benyitott Antalnak, a fametszőnek cellájába. Az öreg szerzetes éppen Szent Margit királyleány színes képmását vágta a kemény, de engedelmes körtefába. Egyik kezében imakönyv, a másikban égi liliom.

Miklós nézte, nézte a képet, s egyszerre úgy rémlett neki, hogy az égi szűz szemérmes, finom arcocskája Kisfaludy Zsófikát ábrázolja.

Leborult a kép előtt, és bocsánatot kért a földön járó szűztől.

És itt, a halál emlegetésének, a túlvilág áhítozott békességének, az ima és vezeklés, a munka és önfeláldozás fanyar gyönyörűségének félelmei között türelmesen várakozott.

- Megmentettem Beatricét, az országot és az isteni Augustusi a szégyen és a bűn halálos veszedelmétől. Ez volt az én életem rendeltetése - mondogatta elégülten.

Ezzel vigasztalta magát és napról napra elnézegette, hogy mint halad Dénes mester áhítatos munkája a thebaisi remete szarkofágján. Életében először volt boldog.

Gergely atya, a generális prior, egy nap magához hívatta az ifjú főurat. Hetvenesztendős, széles vállú, egyenes, kemény magyar volt a pálosok rendfőnöke. Még emlékezett Hunyadi Jánosra és Kapisztránra, akikkel együtt harcolt Nándorfehérvárnál, és hallotta a szentéletű ferences jóslatát a gyermek Mátyás fölmagasztaltatásáról. Ősz fürtjei gyéren fedték vaskos, kerek koponyáját. Fehér kámzsáját vastag zsinór szorította derekához, s úgy lógott le róla a durva művű, nehéz kereszt, mint egy harci bárd. A bolthajtásos terem tompán visszhangozta a prior szavait.

- Domine, bejelentettem őfelségének a visegrádi tervet.

Csáky szíve megdobbant. Tudta, hogy Gergely atya a király legmeghittebb bizalmasa. Neki szabad járása-kelése van az udvarnál és gyóntatója a fejedelemnek, akit a karján hordozott esztergomi kanonok korában. Csak rajta múlt, hogy a legnagyobb egyházi méltóságra nem emelte őt a királyi kegy, akár Bakóczot, János püspököt, Várady érseket vagy Nagylucsei Dóczi Orbánt. Tudta, hogy a király gondolkodás nélkül hitelt ad a tudós szerzetesnek, de megrettent a prior szomorú és borús tekintetétől.

- Elhitte a felség? - kérdezte bizonytalanul.

- Nem tudom - felelte az aggastyán. - De úgy parancsolta, hogy senkinek se szóljunk arról, amit hallottunk.

- Lesújtotta vagy felbőszítette?

- Haragra gerjedt. Azt mondta, hogy gyáva vénasszonyok vagyunk.

- Nem hitte el? - ismételte sápadtan Csáky.

- Nem tudom. Csak azt rendelte el, hogy sem te, domine, sem pedig én ne merjük elhagyni a kolostor falait...

- Kolostori elzárás?... - hebegte a főúr.

- Az - válaszolta ridegen az apát.

Csáky mereven nézett a szerzetesre.

- Az ő legmagasabb akarata ez - ismételte szelídebben a prior. - Mi egymás foglyai vagyunk.

És megáldotta Csákyt.

Csákynak eszébe jutott a cellába zárt Ladislaus Pogány. Úgy látszik, egyforma sors vár azokra, akik megtagadják a király istenét és istennőjét.

- Csak soha vége ne volna a nyárnak! - sóhajtott budai palotájának könyvtárszobájában a beteg uralkodó. - A nyáron semmi bajom sem volt, ugye fiam, Tamás?

A király a selyemtakaróval leborított nyugágyán pihent. Előtte pergamentekercseket és diplomáciai levélcsomókat rendezgetve egy vaskos, alacsony, kisméretű íróasztal mögött Bakócz Tamás alkancellár görnyedt.

- Olyan egészséges voltam, akárcsak húszéves koromban. Nem gondolod, Bakócz?

A püspök rekedt, mély dörgésű hangja gyengéd és vigasztaló suttogássá lágyult. Valamit mondott, sóhajtott és a torkát köszörülte. Mátyás tovább panaszkodott:

- Gyűlölöm ezeket a borongós, esős, korán sötétedő napokat. Az én csontjaim valósággal sóvárognak a nap perzselő tüze után. Bakócz, mit gondolsz, nincs orvosság az én betegségemre?

A püspök égre emelte a szemét.

- A Mindenható nem hagyja el az ő legdicsőbb katonáját, az ő földi zászlótartóját, felségedet. Lám, az egész világot felséged szolgálatára rendeli: kívánni sem lehetne jobb híreket, mint aminőkkel felségednek szolgálhatok.

Mátyást szinte elviselhetetlen kínok gyötörték.

Úgy érezte, hogy e pillanatban semmi sem érdekli, agya nem is tud foglalkozni azzal, amit kancellárja jelenteni akar. Kicsiny és hiábavaló erőlködés minden, ami körül követek, uralkodók, hadvezérek és kancellárok verejtékeznek; népek, koronák, hadseregek légiójánál fontosabb volna most egy csepp csillapítószer, amely fájdalmait enyhítené.

Ránézett Bakócz durva, vörös, érzéketlen arcára, és felháborodott.

Hogy mer ez a cseléd olyan egészséges, fiatal és erős lenni, amikor én itt nyöszörgők tehetetlenül, mint egy nyomorult vénasszony? Hogy mernek fejedelmek és népek elém tolakodni, terveket kovácsolni és alkudozásokat folytatni, amikor én itt vergődöm és annyi hatalmam sincs, hogy felkeljek és járjak?

Megijedt és elszégyellte magát. Nyomorult vénember vagyok, de ezt tudni csak nekem szabad, egyedül önmagamnak. Rettentő erőlködéssel felemelte derekát és a könyökére támaszkodott.

- Mit üzen Miksa, a római király? - kérdezte keményen és szárazon, úgy, hogy Bakócz ijedten felkapta a fejét.

- Őfensége szerződésben kötelezi magát, hogy Bécs, Trieszt és Fiume birtokát felséged kezében hagyja, ha ezzel szemben többi ausztriai birtokát visszakapja.

Mátyás bólintott.

- Elismeri Corvin János herceg úr trónöröklési jogát, sőt, ha Isten úgy rendeli, a trón elfoglalásához fegyveres segítséget ad.

Mátyás szeme felvillant.

- Kötelezi magát, hogy leányát, Margit főhercegnőt...

- A francia király menyasszonyát?

- Igen, Margit hercegnő őfenségét János herceg úrhoz hitvesül adja.

- János püspök írja ezt?

- A kancellár úr írja Linzből.

A király megelégedetten bólintott:

- Jól folynak a dolgok.

A kancellár serényen folytatta:

- Az orosz nagyfejedelem megtámadta Lengyelországot.

- Afelől tehát biztosítva vagyok.

- A pápa őszentsége kész felséged rendelkezésére bocsátani Dsem herceg őfenségét.

Mátyás arca gúnyosan megvonaglott:

- Nincs szükségem rá.

Bakócz arca megnyúlt a meglepetés és ijedség izgalmában.

- Felséged lemond a trónkövetelőről?

- Le. A törökkel megkötöttem a békét.

A kancellár arca vérvörösre gyulladt. Felháborodásában hebegett és zihált a domború, széles mellkasa.

- A törökkel... felség... méltóztatott...

Mátyás szárazon felelt:

- Öt esztendőre. Békét akarok.

- Felség!...

- Hagyj békében, Bakócz... Írd meg a pápának, hogy az eszelős vén Ferrantét rám és a királyné őfelségére való tekintettel hagyja ő is békén... Írd meg, hogy visszaadom Anconát, írd meg neki, hogy bánom is, tegyen, amit akar.

A püspök szája reszketett, vére zúgott a fülében. Eszébe jutott Beatrix királyné. A nápolyi asszonynak igaza van. Mátyás kimerült és a halál gondolatával vesződik.

A király visszahanyatlott a párnájára:

- Bakócz Tamás, értsd meg, békességre vágyom. Nincsenek terveim. Csak egy: a fiam trónját biztosítani.

Lehunyta szemét, és bágyadtan pihegett.

- Beteg vagyok, Bakócz.

A püspök összehajtogatta a diplomákat, és felemelkedett az íróasztal mellől.

- Miliót parancsolja, felséged?

- Nem kell.

- Philippus magisztert talán?

- Utálom.

A püspök zavartan köszörülte a torkát.

- Felséged talán donna diva Beatrice őfelségét kívánja látni?

Mátyás megrázkódott, és rettentő hangon kiáltott a kancellárra:

- Azt hiszed, Bakócz, hogy elpatkolok? Úgy látod, hogy ez a haldoklás kezdete? Végtisztességet akarsz rendezni, vagy asszonyi jajgatással akarsz felbőszíteni?

A püspök rémülten dadogott:

- Bocsánat, felség...

- Bakócz! - kiáltott a király - élek ám még, ember! És még elég erős vagyok, hogy magam intézzem a sorsomat. Add ki a rendeletet, hogy az udvar Visegrádra indul. A királyné őfelsége is... az országnagyok mind. Egy se maradjon el.

- Visegrádra méltóztatik?

- Holnap.

- Parancsára, felség... De a csillagászok...

- Ostoba tökfilkók.

- Az orvosok...

- Szemenszedett csalók. Utazunk. Érted? Most pedig hagyj magamra, Bakócz...

A püspök kisurrant a szobából.

Nagyon beteg a király - gondolta izgatottan. - És Visegrádra szándékozik. Visegrád nem jelent egyebet, mint Corvin herceg megkoronáztatását. Beatrix számára ütött a cselekvés órája.

Aztán tűnődött, hogy mitévő legyen. Itt két hatalom végső összecsapásra készül. Egyik elbukik. A király beteg. Beatrix és Corvin herceg között kell választani...

Elhatározta, hogy figyelni fog, és az eseményekbe bele nem avatkozik. A kocka eldől, és akkor jövök én - gondolta, és reszketett a nagyszerű pillanat előérzetében.

A Szapolyaiak, a Báthoryak, a Németujvári grófok, a magyar főurak legnagyobb része így gondolkozott.

- Olyan király kéne már nekünk, akinek az üstökét a markunkban tarthatjuk - mondta a mindig ittas Báthory.

Korán beköszöntött a hideg. Az utakat sűrűn befútta hóval a fagyos, téli szél. Azután hirtelen elolvadt, és sártenger lett az országutak helyén. A király beteg volt, nem tudott utazni. Beatrix vitte az ország kormányzását. Mátyás egész birodalmára dermesztő csend és a várakozás lélegzetelállító nyugalma borult. Néhányszor a király is beleszólt a diplomáciai tárgyalásokba.

- Isten békéjét akarom. Béke legyen mindenkivel.

Beatrix és Bakócz nem akartak egyebet.

December első napjaiban végre annyira megerősödött a király, hogy kiadta a parancsot az indulásra.

Olyan erősnek érezte magát, hogy lóra tudott ülni. Ez akkora örömre derítette, hogy környezetét elhalmozta ajándékokkal. Galeotti Marzio visszakapta kis budai majorját, Bonfini nemességet és néhány száz jobbágyat kapott. Vezéreit elárasztotta arannyal és címekkel. Egyházak és városok kiváltságokat kaptak, árumegállító és vásárjogot. Ráskai Balázsnak, a várpalota parancsnokának pedig meghagyta, hogy a királyi katonák, testőrök, udvari cselédek között a zsoldot duplán ossza szét. És nagy katonai díszszemlét rendelt el a vár alatt elterülő síkságon.

A szemlén Beatrix is megjelent, s a maga vértesezredét vezényelte.

Mintegy negyvenezer ember vonult ki teljes harci felszerelésben. A király a teljes vezérkar élén jelent meg a csapatok előtt, hófehér ménen, prémes bíbor ruhában, üdén, fiatalon, délcegen, mint maga a Hadisten. A nap kisütött a hófehér, hideg, tiszta, üde karácsonyi égboltozaton. A levegő ritka volt és átlátszó; a vezényszavak tisztán és harsogva szálltak el a csapatok feje felett, amelyek némán és mozdulatlanul meredtek szabályos csatarendben. Még a lovak sem merték zablyáikat megcsörrenteni.

Mátyás diadalmas szemmel gyönyörködött a katonáiban. Minden vitézének a szemébe nézett, a parancsnokokkal kezet fogott, és a zászlótartó vén zsoldosoknak érmet akasztott a nyakába. Tizenkét kardot, ugyanannyi csákányt és buzogányt osztott ki a legderekabbaknak. A fekete sereg öreg, marcona hősei között nem egynek a szemében könnycsepp csillogott.

Mátyás után Szapolyai, Báthory, Kinizsi, Magyar Balázs harci paripája lépkedett. Az öreg zsoldosok mindegyiket ismerték, és fellobogott a szívük a szerbiai, felvidéki, török és osztrák csaták emlékére. A várhegyen megdördültek az ágyúk. A kürtösök belefújtak trombitáikba. A zászlókat meghajtották. Az imperátor jelt adott az elvonulásra. Megmozdult az óriás, megcsörrent a fegyverek ezre és ezre. Kibontakoztak a csatasorok, kör alakba, ékbe, négyszögbe, olló és fűrész alakba formálódtak a rendek, nehéz- és könnyűfegyverzetű lovasok vágtattak a századok élén, szekerek robogtak, ágyúk dübörögtek a felkavart porfelhőben, szinte nyögött, sikoltott és dörgött a föld. Lovak nyerítettek, sípok sikongattak, száguldott a székely lovasezred, a király szeme fénye, fekete, könnyű vértben, nyurga, sovány, izmos barna legények, válogatott harcedzett fickók, sebhelyes, elszánt hősök, kezükben magasan tartva apró zászlóikat, amelyek úgy repültek a sorok fölött, mint vörösen lobogó lángnyelvek.

A királyné, pedig sokszor látta már ezeket a repülő hadikutyákat, megreszketett e pokoli viharzás láttára. Mosolygó ajka kissé nyitva maradt, a szeme égett, és vadul dobogott a szíve aranyvértje és drágakövekkel kirakott selyempáncélja alatt.

- Pallasz Athéné lehetett ilyen délceg és félelmetesen gyönyörű - morogta Bonfini, ahogy fél szemmel a királynét leste.

- De Pallasz Athéné jobban választotta volna meg testőrezredének kapitányát - válaszolt gúnyosan Galeotti.

- Ki az? - érdeklődött a történetíró, és nagyokat nyelt kidagadt ádámcsutkájával.

- Monelli mester az új kapitány. Az óbudai kamaragróf.

- Csinos vitéz.

- De sem a bátorságáért, sem a becsületéért nem adnék egy lyukas ezüstpénzt...

- Nézze a székely ezred attakját, domine Marzio, nézze, hogy repül felénk az arkangyal fehér lovon, a Belzebub vörös lovon, a sárga ló, és aki rajta ül, annak neve halál. Hogy repülnek a sárkányok, szárnyas fenevadak, s az orrukból tüzet, füstöt és kénkövet fújnak, s a rajtuk ülőknek tűzből és jácintból és kénkőből van a mellvértjük.

És a két olasz megdermedve bámulta a székely lovasok apokaliptikus ezredét.

A király mosolyogva nézte őket, mint egy szerelmes, vágyó, mámoros ifjú. Reszketett a föld, és a madarak vijjogva rebbentek föl a budai erdőkből. A király lova mozdulatlanul állott, és a hátán úgy ült az Imperátor, mint egy ércből öntött szobor. A szeme meg se rebbent, csak nézte, várta a feléje vágtató széles lovassort, csak az orrcimpája remegett. Szerette volna széttárni a karjait, hogy beleölelhesse az eléje rohanó katonákat.

Amikor már csak harminc-negyven lépés választotta el a lovasoktól, a király trombitása belefújt a kürtjébe. Rövid, sikoltó, velőkig hasító harsonája mintha álljt vezényelt volna. A kürt visítására huszonegy hasonló válaszolt, és az első sor lovai hirtelen fölágaskodtak, mintha égbe akarnának röppenni a nyargalás irtózatos eleven erejétől. Néhányat ugrottak a mének, a fejüket rázták, két hátulsó lábukon táncolva, hirtelen megtorpantak. Fejüket a szügyükbe vágták, és megállottak Mátyás előtt, mintha villám sújtott volna a tagjaikba.

A székely ezred első zászlósa földig hajtotta a Hunyadi-ház címerével ékes selyemzászlót.

Mátyás odalovagolt a parancsnokhoz. Kezet fogott vele, és boldogan integetett a lovasok felé. A lovak melle zihált ki csak a néma, meredt mozdulatlanságból.

Mátyás fölvetette a fejét, és harsány vezényszóval kiáltott a vitézek felé:

- Katonák! Derekasan nyargaltok, és értitek a lovasroham módját. Nem féltelek benneteket az ördögöktől sem. Büszke vagyok rátok. Meg akarlak benneteket jutalmazni. Visegrádra megyünk a szent korona elé tisztelegni. A felséges királyné is velünk jön. Ezennel kinevezlek benneteket őfelsége Beatrix királyné, szeretett hitvesünk testőrezredévé. Ti kíséritek őt a szent korona elé.

- Hurrá, huj, huj, hurrá! - harsogott a katonák tomboló csatakiáltása. A lovak megbokrosodtak az egetverő kiáltozástól, és két lábra ágaskodtak. A kürtösök győzelmes rikoltozást csaptak.

A király Beatrix elé vezette a testőrezred kapitányát.

- Felségednek adjuk hadseregünk legdaliásabb lovasezredét. Régi vitézeit beosztjuk a Szapolyai uram katonái közé. Ezerötszáz kemény erdélyi fickó, mind kipróbált, vért szagolt, győzelemhez szokott és hozzánk hűséges lovas. És Alfalui Mátyás a kapitányuk.

Beatrix elsápadt. Alig tudta elnyomni meglepetése, dühe és szégyenkezése sikoltó kitörését. Mi ez? Árulás? Isteni gúnyja ez a gőgös imperátornak? Vagy ördögi játéka a sorsnak?

Csak egy pillanatig tartott a fölindulása. A következő percben kicsillogtatta hófehér fogsorát, és elmosolyodott.

- Köszönjük felséged atyai jóságát. Büszkék vagyunk új testőrezredünkre.

Rá sem nézett az előtte mereven álló kapitányra. Új testőrezrede elé vitette magát, és megszemlélte a daliás lovasokat. De ezalatt úgy ugrált a szíve, mint egy vergődő madár. Visegrádra gondolt. Monelli nem jöhet vele. A megfizetett olaszokkal megtömött vértesezred nem lesz ott, hogy megakadályozza Corvin herceg megkoronázását. Ez a Mátyás maga az Antikrisztus. Ez kavargott égő, lüktető agyában észbontó gyorsasággal. A szeméből kicsordult a harag könnye... Alig várta, hogy visszavigyék a palotába.

Beatrix majdnem élettelenül roskadt össze szobájában. Most már nem bízott senkiben. Még abban sem, hogy Mátyás előtt nem merik őt bevádolni. Már meg is tette valaki, a király hitt neki, s egy paraszt ezredest adott melléje porkolábnak. Beatrix most már egyenesen a saját életét féltette. Úgy érezte, mintha üldözött, űzött vaddá vált volna, egy dühös és vérszomjas kopó kényére védtelenül odadobva.

Életében először félt és remegett.

Belátta, hogy Mátyás akaratán sem földi, sem pokoli összeesküvéssel nem tud győzedelmeskedni. Tehát az égiekkel kell szerződést kötnöm - gondolta olaszos esze járásával.

Beatrix Margit királyleány holttestéhez vitette magát a Nyulak szigetére. Itt, Buda és Pest zajától, poros, piszkos levegőjétől, a munka és verejték szagától egyformán távol egy egész kis világ pihent békés boldogságban: apácák, barátok és keresztes lovagok országa vén hársak, szilfák és jegenyék árnyékában. A sziget felett, mint egy szent Akropolisz, úgy trónolt a dominikánus apácák kolostora, amely egyetlen rengeteg épületben olvasztotta össze a klastromot, a főúri leánygyermekek nevelőintézetét és a Margit királyleány emlékére szentelt templomot.

Beatrixot gyaloghintón vitték végig a templom hosszú főhajóján. A főoltár előtt, amely egy régi római szarkofágban szent Clarissza ereklyéjét rejtegette, kilépett a hintóból és térden csúszott a Madonna-kép elé. Homlokát a hideg márványkőhöz nyomta, és szívdobogva köszöntötte a Keresztrefeszített anyját:

- Ó, te éppoly sokat szenvedett égi Szűz, Istennek anyja, Élet királynője, köszöntelek téged. Ó, Istennő, csodálatos Asszony, imádkozzál érettem.

Aztán fáradt testét a szentélyben levő szarkofághoz vonszolta. Itt feküdt Béla király szűz gyermeke, faragványos, magas, fehér talapzaton nyugvó koporsóban.

A karzaton nyolcvan apáca és ugyanannyi gyermekleány imádkozott. A márványpadon ott térdelt Beatrix, és könnybe lábadt szemmel csüngött a koporsón.

- Ó, te mennyei szépségű mártír leány, szűz leányzója Hestiának, édes nővérem a szenvedésben és fényben, a te pártfogásod alá helyezem bűnbánó lelkemet. Könyörgök neked, légy szószólóm a feletted trónoló Isten fiánál, akit halálos és szent szerelemmel imádsz az örökkévalóságon át! Ments meg engem a szégyentől és megcsúfoltatástól! Ne engedd, hogy bűnben fogant fattyú hatalmába essem, aki gyűlöl és irigyel engem, kiűz a birodalmamból, földönfutó koldus sorsára juttat, és ha barbár kényének úgy tetszik, életemtől is megfoszt durva bosszújában. És kérd meg őt, a villámokat szóró Teremtőt, a nagy Bírót, aki a hétpecsétes könyvből veszi számon bűneinket, hogy bocsásson meg nekem, bűnbánó leányának. Ő látja az én lelkemet. Ő tudja, hogy sohasem voltam engedetlen és megátalkodott. Ha vétkeztem, ezt a csillagok és Fortuna kényszere alatt cselekedtem. Ő, a bocsánat és a kegyelem kiapadhatatlan forrása, engedje meg, hogy belőle új életet igyam, és megerősödjem az ő szerelmében. Köszönöm, hogy a boroszlói boszorkányt már elszólította az utamból. Leborulok az Ő bölcsessége és kegyelme előtt, hogy megelőzött engem az ítélet végrehajtásában. Hálát adok neki, hogy megóvott az emberi élet kioltásától. Ó, milyen nagy, nehéz misszió volt népemet és királyi trónomat az ő ördögi varázslata ellen megvédelmezni! Gyónom neked, Mindenható Isten, hogy sokszor vergődtem és el is buktam az eredendő bűn, Éva anyánk vétkében. De a lelkem tiszta maradt, és nagy penitenciákat róttam magamra. Segíts meg engem rendeltetésem további során: hogy Mátyás király népeit a te egyházad szolgálatában, a szent szeretet védelmében római helytartód érdekeinek megtarthassam. Lásd, Mátyás a hitetlen pogány okkal akar ellened szövetségre lépni. Látod, hogy készül az egyházat letiporni, hogy üldözi a pontifex maximust, hogy támad fel antikrisztusi gőgje a te akaratod ellen. Mindenható Atyám, látod, én nem török az ő életére, s elűztem magamtól a sátán sugallását, hogy fattyú fiát a megérdemelt büntetésben részesítsem. Nem nyúlok fegyverhez, mert írva vagyon: aki fegyverrel támad, fegyver által vész el. Csak a te bölcsességedhez folyamodom. Segíts meg engem magasztos céljaim elérésében. És én elárasztom egyházadat arannyal és ezüsttel, és lábad alá helyezem a birodalmat. Felépítem budai egyházadat olyan nagyra és pompásra, mint amilyen a milánói dóm. Nagyobb templomot építek Pesten, mint amilyenre a Szent Péter egyházát tervezi Bramante. És én alázatos, hűséges és jámbor szolgálóleányzód leszek. Elzarándokolok Loretóba, és aranyba foglalom a názáreti házat, amelyet angyalaid hoztak el a pogányok által megszentségtelenített földről. Egész életemet a te szolgálatodra rendezem. A római pontifex maximusnak negyvenezer aranyat ajánlok, hogy az apostolok fejedelmeinek templomát felépíthesse. Keresztes hadjáratot vezetek a Szentföldre, és a Golgotát márvánnyal köveztetem ki, és bazilikát emelek a keresztrefeszítés helyén. Én Istenem, én kegyelmes nagy Istenem...

Beatrix szeméből csurgott a könny, a válla megrándult a bűnbánat és a megtisztulás édes kínjától. Felemelte nagy, meleg tekintetét az égre, mintha megköszönné neki a megkötött szerződést.

Büszkén és ragyogó királyi fenséggel emelkedett talpra.

Az udvarhölgyek rajongva nézték az imádkozót.

- Csak a glória hiányzik a szőke fejéről - súgta oda Antonetta salernói grófné a szomszédjának.

A kóruson megzendült az apácák és növendékeik angyali himnusza. A templom tele volt a királyné újjáéledt, diadalmas lelkével...

Az idő megkeményedett, a levegő kitisztult és az utak járhatóvá lettek.

Mátyás útnak indult egy ragyogó, átlátszó, felséges téli reggelen. Kassán készült nehéz, hatlovas kocsiba ült, amelynek a tengelyekre erősített ezüst oszlopairól szíjon függött a korbája, és kellemes rugékonysággal hintálta a bennülőket. Hat gyönyörű erdélyi fekete ló vonta az utazóhintót. Ugyanilyen kocsiban ült Beatrix és az ifjú herceg is.

Baj nélkül értek Visegrádra. A király annyira kimerült, hogy az itt épített pompás kéjlakától egy egész hétig nem tudott elszakadni. Nagyon szerette azt a pompás királyi villát, amely a hegyfokon meredező fellegvár és a sokbástyás Duna menti vízivár, mint két rettenetes pokolkapu között árnyas fasorok, gyümölcsösök és erdei ligetek mélyén tündöklött fehér és rózsaszínű márványfalaival.

Itt kapta meg Mátyás Marsilio Ficino firenzei humanistának, a platói akadémia egyik vezérének könyvét, amelyet a tudós szerző a nagy hírű magyar mecénásnak dedikált. Ez egy időre elfelejtette minden testi-lelki szenvedését.

A könyvet Galeotti köszönte meg a király nevében, és levelét így keltezte Visegrádról:

"Ex Visegrado, paradiso terrestri."

És eldicsekedett világhírű barátjának, hogy itt van a világ leggyönyörűbb zuga.

- Bejártam ezt a kerek földet, de csak a párizsi parlament házában láttam egyetlen dísztermet, amelyet a visegrádi paláciumhoz lehetne hasonlítani.

Mátyás a hideg januári napsugárban oroszországi prémekkel kibélelt nyitott gyaloghintóban vitette magát keresztül-kasul a kertnek most kopár, havas, zúzmarás útvesztőin. Mégis mindig fázott. Úgy sóvárogta a tavaszt, mint a szerelmes ember a csókok óráját.

A park közepén levő Cupido-szobor alatt, a vörös márványból épített s körös-körül a kilenc múzsa fehér carrarai alakjától őrzött díszkút közelében megállította az embereit. Ránézett a szoborra, és meleg, szerelmes tekintettel simogatta meg a pajkos kis isten fehér márványidomait.

Sok tarkabarka, fiatalos kalandja jutott az eszébe. Azok az évek, a Podjebrad Katalin és a Beatrix között lepergett özvegyi élet vidám epikureus örömei. Apró kalandok Budán, Boroszlóban, itt Visegrádon, jártában-keltében az országban, hadjáratai és bíráskodásai alatt, amikről - tudja - legendák forognak az egész országban. Akkor nem volt még olyan hatalmas, nagy, gyűlölt és imádott, rettegett és üldözött uralkodó. Akkor nem volt senkije: sem felesége, sem fia; a trónja sem volt biztos; a magyarokkal is annyit kellett birkóznia, mint az ellenségeivel. Ő tudja csak, hogy milyen nehéz ezt a szilaj, nyakas népet féken tartani. Török, cseh, lengyel veszedelem ólálkodott szüntelen az ő árva feje fölött. Örökös háború, vér, tűz, sebesülés, halál. Most is sajog minden untalan egy-egy rosszul gyógyult sebe... Uralkodásának első negyedszázadában nem volt egyetlen esztendő vér és tűzeső, háború és halálveszedelem nélkül. Mégis boldog volt akkor, bizakodó, ujjongó és erős. Boldog. Tele volt a lelke, és magában hordozta az egész világot. Most pedig feleség, gyermek, világraszóló hír, dicsőség, hatalom, béke, biztos trón, leigázott, reszkető országok felett egyedül, árván, boldogtalanul bolyong az égre tornyosuló fellegek között.

Nézte, nézte a gyönyörű, ifjú, nevetős istent, amint nagy, viharos örömmel nyomná ki a vizet a hóna alatt szorongatott tömlőből. A hideg januári napsugár nem tudta felolvasztani a kút befagyott vizét. Az istenfiú hiába erőlködött.

- Nem csobog a vized... Befagyott, szegény kis, szerelmes istenke, hideg van; tél van. Fázom. Megfagyott a fiatalság, a szépség, a szerelem. Az erő.

Környezete nem is sejtette, hogy milyen halálsejtelmekkel küszködik a király. Mátyás a visegrádi tartózkodást arra is felhasználta, hogy a szent koronát, amelyet itt őriztek a fellegvárban, biztonság okából átadja fiának.

Nagy ünnepi szertartásokat rendelt a korona és a királyi jelvények megtekintésére. Először Nagylucsei Dóczi Orbán püspök, a királyi kincstartó, misét mondott a hegy tövében álló udvari kápolnában. A király a szentségház előtt foglalt helyet, amely a legtisztább alabástromból, dús aranyozással a földkerekség egyik legdrágább tabernákulumja volt. A mise alatt színezüst orgonán játszott az olasz Dávid mester. A király idehozatta az ország szentséges ereklyéit. Egy pillanatig azon töprengett, hogy kezébe veszi a koronát, és azt a fia fejére teszi. Ki volna rá méltóbb, hogy megkoronázza utódját, mint ő maga, aki annyi vért ontott e hazáért, ő, a Hunyadi János fia, ő, a fekete sereg rettegett vezére, a nép imádott apja, az ország agya, szíve és acélból való győzhetetlen kardja? Ki tett többet egymásért: az ország őérte, vagy ő az országért? Ki emelte ki zűrzavaros zülléséből, szegénységéből, romlottságából, németnek, töröknek, stíriai apró kényuraknak, cseh rablóbandáknak, oláh tolvajoknak, rác útonállóknak karmaiból? Ki merne ellene szólni, pártot ütni, elégedetlenkedni, morogni, ha ő most fejére illesztené jogos tulajdonát egyetlen fiának, Corvin János úrnak, a leggazdagabb és leghatalmasabb magyarnak, Matthias rex fiának, Hunyadi János unokájának?

Vele szemben Beatrix imádkozott a Madonna oltára előtt. A király ránézett a hitvesére.

Ez a gőgös, nagyravágyó, hazug és hűtlen némber ellenezné talán?

Mátyás szívében mérhetetlen keserűség, megvetés és düh lobogott fel erre a gondolatra.

Ez a gyönyörű szőke bestia megérdemelné, hogy kiszolgáltassam őt a magyarok égő gyűlöletének. Ó, hogy szerettem őt - gondolta dühös elérzékenyedéssel -, és ő a fiam életére tört... ki tudja, az enyém ellen nem szőtt-e ördögi orgyilkos, méregkeverő terveket?... A koronát akarja kilopni az országból, a hitvány kígyó Ulászlóhoz akart szökni, ez a megbomlott céda némber... Ó, de kár azért a sok szerelmes szeretetért, amit reá pazaroltam!

Lehajtotta fejét, és lecsukta fáradt, súlyos szemhéját.

Csak meg ne tudja senki - gondolta égő nyugtalansággal. - Csáky tudja, Monelli tudja, néhány cinkosa még bizonyára tudja... Bakócz tagadja... nos, ez ellen nem tehetek semmit... Csákyt a pálosok közé csukattam... a perjel jól vigyáz rá... Monellit lenyakaztattam, cinkosait összefogva a váraljai börtön fenekén őrzik... másnak sejtelme sincs, hogy miért adtam melléje a székelyeket... ó, Istenem, engedd, hogy ezt a vakon támolygó, eszeveszett asszonyt mindvégig megvédelmezhessem a saját őrjöngő démonától...

Újra eszébe jutott a fia, és ránézett a sovány, barna, csendes gyermekifjú ártatlan, közönyös arcára.

Csak addig éljek még, amíg ez a gyenge gyermek rászorul az én védelmező pajzsomra... Mert ha elpusztulok?...

Hirtelen dühroham rázta meg.

Meg kell őt koronáztatnom. Ha másért nem, azért is - harsogott lelkében egy bosszúálló isten szörnyű biztatása -, hogy megalázzam, megrémítsem, lesújtsam Beatrixot a földnek piszkos porába.

És már meg akart mozdulni, hogy elvegye a kincstartó kezéből a koronát, és megoldja a trónöröklés izzó problémáját. De nem tudott megmoccanni. Fogcsikorgatva erőlködött, hogy kínszenvedésben vonagló testével felemelkedjék. Hiába. Kiverte a verejték; érezte, hogy vércsomó szalad fel a torkába. Mi ez? A halál? Mereven, fájdalomtól gyötörve ült az aranyozott márványtrónon, a szentségtartóval szemben, tömjén illatában, világoskék, felkanyargó felhők opálos fényében. Olyan volt, mint egy béna Jupiter az Olümposzon.

- Nem szabad, hogy lássák nyomorúságomat - sóhajtott magában keservesen, összeszorította ajkát, és verejtékező homlokát törölgette.

Azon az éjjelen Beatrix nem hunyta le a szemét. A vár zsúfolva volt az udvar temérdek népével. A főurak a hegy lábánál sátrakban tanyáztak. A Duna mentén álló búzamalmok megállították nagy lapátos kerekeiket. A molnárok felkuporodtak a malom tetejére, és onnan nézték a csillogó szekérsátort. Hideg volt. Az ég ólomszürke és felhős, de valami titokzatos fehér fátyol ezüstjét teregette rá az éjszaka. A hó tisztára és félelmesre fehérítette a hegyeket. Mintha kísértetek lenge köde úszkálna a vár fölött. Ködleányok foszlós, habos, terjengős felhőteste. Néha megharsant az őrség kürtje. Az órákat számolták az őrök. Egymásnak adtak jelet az éberségükről.

Beatrix a szobája ablakában állt, a loggia két rózsaszín márványoszlopa között. Testét nehéz, prémes bunda takarta be, puha, illatos, hófehér menyétszőrme gallérjába húzta kipirult arcát. Didergett, de belül lángot ontott az égő, lihegő tüdeje.

- Mit tegyek, Úristen, mit tegyek? - suttogta önfeledten, amint az őrök kiáltásait, az ajtó előtt strázsáló új testőreinek kopogását és a vár alatt meggyújtott máglyarakások ropogását figyelte.

A hegyek felől sasmadarak kiáltozása szelte át a fagyos, tiszta levegőt.

- Senkim sincs, Mátyás mindenkit elpusztított mellőlem, itt vagyok ezernyi mérföldekre atyámtól, a nápolyiaktól, véreimtől...

A Duna vize nagyokat loccsant. Csónakok jártak a töltésen gubbasztó, idomtalan, nagy kerekű malomkabinok között. Beatrix a nápolyi időkre gondolt.

Így loccsant egy-egy vízbe dobott hulla, egy-egy lázadó báró keresztülszúrt teste... Istenem, Mátyás engem is lázadónak tart... Mátyás gyűlöl engem, s nekem egyetlen pártfogóm sincs, aki kardot rántana értem, ha most...

Majdnem elsikoltotta magát. A várkastély tornyában megkondult a harang. Éjfélt kongatott.

Beatrix térdre borult.

- Madonna, emlékezzél rá, mit ígértél a domonkos apácák klastromában... És most megengeded, hogy itt nyomorultan elpusztuljak?

A szél keresztülfújt a loggián, és eloltotta az aranyozott kandeláber valamennyi lángját.

Beatrix megrémült. A Duna felől jeges havat vágott arcába a szárnyra kelt északi szél.

Körülnézett, vak sötétség vette körül. Eszeveszett ijedtséggel sikoltozott:

- Szentséges Madonna, de elhagytál engem!

A sikoltásra felébredt öreg dajkája, a nápolyi Nardella Parmesana.

- Monna Nardella, ki kopog az ajtóm előtt?...

- Szentséges madonna, mint rendesen... az éjjeli testőrök járnak föl és alá.

- Székely zsiványok? Gyilkosok? Mátyás zsoldosai?

- Hűséges, derék nép, gyönyörűségem - csitította az öreg dajka, és megsimogatta a királyné fejét.

- Nardella, hívasd be a salernói grófnét - rimánkodott Beatrix.

Antonetta éjjeli pongyolában lépett a királyné ágyasházába. Gyertyát gyújtott, és letette az ablak párkányára.

- A királynál voltál? - rivallt rá Beatrix eszelősen.

A grófnő elsápadt.

- Diva, nem értem...

Beatrix dühösen rákiáltott:

- Mindent tudok, gyalázatos bestia. Te a király szeretője vagy. Régóta tudom. Most is az ő ágyából jössz!

Antonetta felsikoltott:

- Madonna diva Beatrice, csillapodjék! Nardella a szobámban költött fel... Egy szobában alszom Kisfaludy Zsófikával...

- Az is a király szeretője... mind a ketten azok vagytok... egymás tudtával, egymást tanítgatva, egymást ajánlva, mint a...

- Ne mondja ki, felség! - könyörgött a grófnő.

- Kimondom! Becstelen, céda, cifra lányok vagytok, a király ágyának komisz cselédei... régen tudom, hogy miért gyűlöl engem a király!

Antonetta könyörgésre fogta:

- Madonna, a Szent Szűz nevére kérem, ne izgassa magát. Felségednek láza van... felséged beteg...

A királyné megrázta sátoros, dús puha aranyhaját.

- Antonetta, te gyűlölsz engem, és a király szeretője vagy. Te elárultál neki. Tudom, ne tagadd, te súgtad meg neki a visegrádi tervet, te cseréltetted ki a testőrezredemet, te öletted meg Cattivellót, te akasztattad fel Monellit, te halálra üldözöd a híveimet, te halálra keressz engem is, te méregkeverő, te boszorkány... te gyilkos!...

Antonetta sírva fakadt és a kezeit tördelte. A királyné levegő után kapkodott.

- Hát jó. Győztél, Antonetta. A királlyal meggyűlöltettél mindörökre. Mátyás félti a koronát, és félti tőlem a fiát. Hát jó. Majd elválik, ki húzza tovább. De te meg akarsz engem ölni, Antonetta!

- Felség! - sikoltotta a grófné, és Beatrix keze után kapott.

- Hallgass! - sziszegte Beatrix. - Te el akarsz engem tenni láb alól, te elhitetted a királlyal, hogy ha nem siet, akkor én küldöm őt a másvilágra...

- Madonna, legyen irgalmas, madonna, ne gyötörjön - sírt a grófnő fuldokló, ájuldozó ijedtséggel.

- Mindent tudok, Antonetta... A király nem akar botrányt. Szégyellne, ha alattvalói nevetnének rajta. Bántja a hiúságát... És fél Európa felháborodásától, fél a pápától, fél a mindenható Úristentől.

Beatrix megállt. Megrázta a fejét.

- Nem, ő nem fél az Úristentől. Hiszen ő maga az Antikrisztus.

Antonetta remegve nézett a dühöngőre. Beatrix nem engedte szóhoz:

- A király nem akar perbe fogni. Eltitkolja, hogy miért haragszik rám. De azt hiszi, hogy ameddig én élek, addig nem biztos az élete. Meg akar előzni, ezt főztétek ti ki, ezért oszlattátok fel vértesezredemet, ezért állítottátok ide ezeket a székely pribékeket... hóhérokat küldtetek a nyakamra... itt dobognak az ajtóm előtt... hallod, Antonetta, a bakó lépéseit?... Antonetta, Mátyás, Corvin János... verjen meg az Isten benneteket!

Beatrix lerogyott az ágyára. Antonetta odaborult, átfonta karjával a királyné hideg, reszkető lábait, és a könnyein keresztül csókolgatta.

- Isteni madonna, gyönyörűségünk, szívünk, életünk, esküszöm az Isten egyszülött fiára, hogy csupa képzelődés, amit beszélsz. Én egy szóval sem árultalak el a felséges királynak. Én nem tudok semmit, engem ne vádolj, én nem vétkeztem ellened, madonna, sem szerelemmel, sem árulással...

Beatrix kínosan vergődött az ágyon.

- Ne beszélj, hallgass... mérges kígyó vagy... hazugság a leheleted is... gyilkos vagy... segítség, megölnek, gyilkos, gyilkos! - sikoltozott velőtrázó, éles sikoltással. A feje hátrahanyatlott, és sápadt ajaka nyitva reszketett tovább a ki nem mondott szavak halálos erőlködésében...

Antonetta és az öreg jajveszékelő dajka kirohantak a folyosóra.

- Segítség!... A királyné őfelsége, a madonna, segítség!...

Orvosok, papok, síró, jajgató, lótó-futó asszonyok rohanták meg a királyné szobáját.

Egy testőr a királyhoz szaladt. Mátyás előszobájában Bakócz, az alkancellár virrasztott. Várta a király hívását. Jegyzők és kancellisták bóbiskoltak a padokon. Fodor Crispus István egy oklevelet javítgatott.

- Haldoklik a királyné! - lihegte a testőr.

Fodor István apát felugrott, és kétségbeesett jajkiáltással rohant a király ajtajához. Bakócz visszatartotta.

- Ne bántsd a felséget.

- De illustrissime!

- Őfelsége alszik - suttogta az alkancellár, és vastag függönyt húzott a király ajtója elé.

- De ha meghalna a madonna? - lihegte az apát.

- Őfelsége alszik - felelt egykedvűen az alkancellár, és azon törte a fejét, mit jelentene az ő személyére nézve, ha Beatrixot elszólítaná az Úr arról a sakktábláról, amelyen ő most a maga döntő húzásait teszi.

Hidegen és közönyösen felállt, és átment a királyné lakosztályába.

Beatrix már magához tért, és szemrehányásokat tett Antonettának:

- Leányom, miért ijedtél meg ilyen mértéktelenül? Antonetta, te túlságosan egzaltált vagy, és hiábavaló csődületet jajveszékelsz össze. Antonetta, nem gondoltál arra, hogy feleslegesen ijesztgeted az imperátort?

Antonetta borzongva nézte a királynét.

Bakócz visszahúzódott az ajtóból.

Jó, hogy nem engedtem háborgatni a királyt. Még nem érkezett el az idő, amelyben a kockának el kell dőlnie.

És nyugodtan visszament a diplomáciai oklevelekhez.

A folyosón egy hatalmas, fekete alak leste a királyné felől kiszivárgó híreket. Galeotti volt, a humanista.

A halál félelme ez. Vigyázni kell, mert a haláltól való rettegés már sok véres tragédiának volt az okozója - gondolta aggodalmasan. - Kettőzött éberséggel kell vigyázni az imperátorra.

Hűséges lelke reszketett a félelemtől.

- Nincsen semmi bajom; egészséges vagyok, mint a makk; az ördögbe is, ötvenéves korában csak bolond ember gondol a halálra! - ujjongott Mátyás, ahogy egész napra megszűntek a fájdalmai. És nagy bizodalmában, a felcsillant életreménység hetyke mámorában úgy képzelte, hogy most kezdi el az élet ragyogó férfiúi aranykorát.

Hazagondolt Magyarországra, és hirtelen elhatározással a rendeket egybehívta Budára.

Most végleg megtöröm az én legmeghittebb és legbensőbb ellenségemet: a Báthoryakat, a Szapolyaiakat, az egész régi főnemesi oligarchiát. Elsöpröm őket, mint a legyeket, szétzúzom, mint a pelyvát, ha kell, egész új arisztokráciát teremtek markos várvitézekből, jobbágyok fiaiból, derék budai vargák, kolozsvári ötvösök és komáromi hajósok ivadékaiból. Az alfalusi Matyi fiút kinevezem temesi főispánná. Van olyan erős legény, mint Kinizsi Pál volt fiatalkorában - gondolta elmosolyodva a Kinizsi Pál pályafutásán. - A molnárlegény most ellenben praktikál a Szentgyörgyi grófokkal és Beatrixszal.

Keserűen nevetett. De aztán összevonta szemöldökét:

Különben mi szükség van oligarchiára? Abból a távolságból, ahonnan én nézem őket, úgyis valamennyi egyformán kicsiny. Legyen minden magyar ember egyenlő, fizessen adót, szolgáljon a hadseregemben, engedelmeskedjék a parancsaimnak, az én dolgom a gondolkodás, a hódítás, enyém az ítélet, a hatalom, én vagyok a jog és az igazság, én parancsolok, és az emberek engedelmeskednek.

Lázas álmában feltárult a római castrum képe, a Fekete-tengertől a Keleti-tengerig minden országok abba a nagy római castrumba zsúfolva, népek és nemzetek, mint légionáriusok lesik az ő imperátori parancsszavát.

- Nem halok meg még - biztatta önmagát újraderült, ragyogó optimizmussal. - Hiszen még nem is tettem semmit. Most vagyok csak ott, ahol a régi, nagy dinasztiák sarjai trónra lépésük alkalmával kezdeni szokták. Most jutottam csak oda, hogy a birodalmam kerek, egész, elvitathatatlan, a korona biztosan ül a fejemen, s a fiamnak biztosíthatom, akár egy Úristen kegyelméből született trónörökösnek. Még csak most kezdődik a Corvinusok dinasztiája, amelyet az én nagy, szent, édes asszonyanyám alapított.

A király elérzékenyedett.

- Mindent az ő forró, bátor, mértéktelen, mély, csodatevő anyai szeretetének köszönhetek. Ó, Szilágyi Erzsébet, te nagyobb voltál, mint a Gracchusok anyja, te, a bibliai szent asszonyok mása, te, a nagy görög császárnak ivadéka... ó, ha te még élnél, édes, kedves asszonyanyám!

Mátyás elhatározta, hogy olyan templomot építtet édesanyja emlékezetére; amilyenhez hasonló nincs a föld egész kerekségén.

Aztán eszébe jutott, hogy a császárral és fiával való tanácskozások nagyon siettetik az elutazását. De alig tudott megválni Magyarországtól.

- Szeretném még meglátogatni Kolozsvárt, Kassát, Pécset, Nagyváradot - mondta környezetének. - Szeretném ezeket a városokat is naggyá, erőssé, fényessé tenni, hasonlóvá Budához. Nem jó az, ha az országban minden kincs, minden műveltség, minden szorgalom egy városban halmozódik fel. Lám, az olaszok azért olyan gazdagok és műveltek, mert sok a nagy és hatalmas városuk. Kolozsvárból Firenzét szeretnék csinálni, nagy kereskedelmi és ipari sürgés-forgással. Pécsből Ferrara és Bologna példájára tudományos központot teremtek - ugye, fiam, Ernuszt Zsigmond? - fordult a jelenlevő gazdag, művelt pécsi püspök felé - ugye, mindent megcsinálunk, ha visszajövök és összefogunk?

Egészen belepirult a lelkesedésbe.

Mégis elhagyta Visegrádot, és Bécs felé indította udvarát. Reggeltől délig azonban meggondolta. Nem tudott elszakadni anyja emlékétől és hazája rögétől. Hirtelen kiadta a parancsot, hogy Esztergomban stációt tartsanak.

Esztergomban a gyermek prímás, Hyppolit látta vendégül a királyi családot.

Esztergom után a Duna-parti Komárom következett.

- Ebből a városból Velencét teremtek, meglássátok - szólott környezetének, ahogy körülhordoztatta magát az új, ékes főúri paloták között. - A várat minden oldalról víz veszi körül, gyerekjáték lesz a Dunából csatornákat vezetni be a város házai közé. - Hej, Camicia! - kiáltott a kíséret végén baktató építész és udvari mérnök után - te visszatérsz ide, felveszed a város tervrajzát, és vázlatot készítesz a csatornázásról. Értesz hozzá, Camicia?

Az építész tiszteletteljesen bólintott.

- Hallom - folytatta a király -, hogy nálatok Itáliában ennél nagyobb feladatokat is megoldanak a mérnökeitek. Hej, ha nekem egy Leon Battista Albertim vagy egy Averulinóm volna!

És azon törte a fejét, hogy bármily áldozat árán is, de udvarába édesgeti a leghíresebb olasz építőmestereket.

A Duna jegén szánkirándulásokat tett, és sajnálta, hogy az itt állomásozó Bucentaurus nevű hajó tétlenségben ül a téli kikötőben.

- Majd tavasszal, majd visszafelé - vigasztalta magát. Most újra enyhültek a fájdalmai, s határtalan életkedv izgatta fel szívét. Minden apróság boldoggá tette. Örült a városnak, a házak architektúrájának, elábrándozott egy hárfa pengésén, gyönyörködött lovaiban, ékszereiben, fegyvereiben, boldogan nézte az alászálló nap zöldes-lilás aranyos udvarát, a hegyek szelíd hullámvonalát, amely az alkonyatban tömören rajzolódott az égboltozatra. Ilyenkor szerette a kopasz, magánosan didergő fákat a fellegvár körül. Egy-egy ilyen fa eszébe juttatta az ő korai öregségét. De nem önmagát, a fát sajnálta férfias és művészi elérzékenyedésében.

A királyné sürgette. Bécsben várják Miksa követeit. A linzi találkozást nem lehet halogatni. Mátyás tudta, hogy sok függ ettől a találkozástól. Talán minden. De mégsem sietett. Napokat töltött el Tatán, a márványfalú királyi vár pompás termeiben. A palotát körülöleli a tó, azon túl a vadaskert, ahol szelíd szarvasok és őzek dideregtek az istentelen hidegben.

- Csak tél ne volna soha! - türelmetlenkedett Mátyás, és határtalan királyi gőgjében elhatározta, hogy olasz gyarmatvárost szerez magának, visszaveszi vagy megvíjja Anconát, s ott tölti ezután a telet.

Dionysius Cynthius, az anconai költő, aki utóbbi időben az udvari poéta állását töltötte be, hízelgő szemrehányásokat tett a királynak.

- Kár volt, hogy felséged Ancona városát visszaadta a pápának. Az anconai polgárok könnyes szemekkel gondolnak az Augustus pártfogására.

Tata mellett volt Ószőny városka, a rómaiak hajdani Brigentiuma. A légiók főhadiszállása. Mátyás pillantása átrepült a történelmi emlékek által megszentelt mezőkön. Látta a castrumot, a maga gigantikus nagyságában és aprólékos rendjével. Látta a prefektust, amint seregszemlét tart, és figyeli a gyakorlatozó légionáriusokat.

- Hej, Camicia! - szólt oda az építésznek - ha visszamegyünk Budára, megkezded az óbudai castrum építését.

Az építész a királyhoz sompolygott, aki mindenkit elküldött a közeléből. Öszvére hátáról lecsatolta hatalmas bőrtáskáit, nagy, sárga pergamenlapokat szedegetett elő, és halkan suttogva, sárga, bütykös ujjával oda-odabökve a zizegő-ropogó kártyákra, mámorosan magyarázta a castrum beosztását.

Mátyás szívét elöntötte a forróság, termete kiegyenesedett, és ki akart ugrani prémmel bélelt hordszékéből.

Most mindenki ugrásra készülő fiatal oroszlánnak nézte volna a beteg, fölfakadt sebektől vérző, lázban gyötrődő királyt.

Még Pozsonyban időzött pár napig a király, s aztán február 22-én végre megérkezett osztrák székvárosába. Mire ideért, egészsége csaknem egészen helyreállott. Derült jókedvében most szebbnek és kedvesebbnek találta Bécset, mint valaha.

Mint legutolsó évében bécsi tartózkodásának, ő maga most is a Burgba szállt, míg Beatrixnak a Cillyerhofban rendezte be udvarát. Jobb szerette, ha Beatrixszal nem lakik egy fedél alatt. Nem félt a királyné olasz erkölcseitől, a méregpohártól, amelyről annyit suttogtak neki. De jelenléte izgatta. Szerelem és gyűlölet volt abban az érzésben, amit a nápolyi asszony látása felkorbácsolt a lelkében. Most már csak arra vigyázott, hogy egyiket se árulja el sem Beatrix, sem más emberfia előtt.

Bécs városára újra rávirradt a nap. A királyi pár és környezete még a réginél is nagyobb pompát fejtett ki, a magyar urak ellepték a várost és pazarló, mulatós kedvük megduzzasztotta a polgárok erszényét. Nagy lett a drágaság, de Mátyás királynak voltak a legjobb aranyai egész Európában. A Szent István-dóm körül egész apró városka épült: kőművesek, szobrászok, fafaragók, asztalosok, ötvösök és festők tanyája. Öt év óta mindenütt lázasan építkeztek. Bécs virágzott és ragyogott a rabszolgaság megaranyozott bilincseiben. A polgárok csodákat beszéltek a magyar király terveiről.

- Velencét csinál Matthias rex Bécsből - magyarázta valaki a Lugeck sarkán, a posztókereskedő kölniek és regensburgiak tárházai előtt. - A Dunát bevezeti a városba, körülárkoltatja a várost, a skót barátok kapujától a Dominikánus-bástyáig széles csatorna öleli körül Bécset... az lesz aztán a pompás...

- Bolondokat beszélsz, öcsém - vágott közbe Hans Schneider, a Habsburgokhoz hű öreg borkereskedő és tanácsúr. - Szodoma és Gomorrha lett a mi derék, erkölcsös városunkból.

- Pesten is így cselekedte - felelt a fiatal posztókereskedő. - Az is valóságos szigeten fekszik: körös-körül hömpölygi a Duna, ha kinyitják a zsilipeket. Én láttam ám, nem mendemonda után jártatom a számat. Nálunk is úgy lesz, azt mondom, uraim. És kőhidat is építtet a Dunán. Azért van itt a sok olasz építőmester.

- Verje meg őket a Mindenható - káromkodott a tanácsúr. - A vége mégis az lesz, hogy elpusztulunk a temérdek adó miatt. Hej, mégiscsak jobb volt az öreg császár alatt...

- Pszt! - integetett izgatottan egy pohos, fogfájós céhmester, és odamutatott a regensburgi ház előtt beszélgető csoportra. - Árulók vannak a közelben.

A regensburgi ház hatalmas boltja alatt, simára koptatott, keskeny kőpadon Teschler Miklós, a fényűző és hatalmas kereskedőkirály beszélgetett régi barátjával, Galeotti Marzióval.

A kereskedő szőke szakállas, halvány arca kissé megöregedett, s a hangja elmélyült és a szeme pillantása megbágyadt. Már eladó lánya volt, és üzlete oly mértéktelenül elhatalmasodott hogy roppant gazdagsága, gondja, dolga súlya alatt majd leroskadt a válla. A nyugtalan bécsi nép, amely Mátyás és helytartói vaskeze alatt a régi jó idők kényelmes, szabados, petyhüdt rendetlenségét sóhajtozta vissza, tajtékzó gyűlölet fújt a magyarpárti Teschlerek ellen. A lakosság állandó forrongásban élt. Teschler lelke tele volt aggodalommal.

- Hogy szolgál a király úr egészsége? - tudakolta Galeottitól.

Az olasz most is hajadonfővel járt, őszülő sörényét a dunai szél meg-meglobogtatta. Rengeteg termetét finom posztókabát fedte, kihajtott, fehér vászoningéből rózsavíz illata áradt. A kereskedő kérdésére homloka mély ráncokba borult.

- Hej, itt van a baj, messer Niccolo - sóhajtotta bánatosan. - Az oroszlán megrokkant, és a sivatag apró bestiái szemtelenül kerülgetik a barlangját.

- Otthon is, Magyarországon? - kérdezte a kereskedő.

Galeotti meghökkent.

- De az oroszlán mégiscsak oroszlán marad - javította ki magát gőgösre felfújt fontoskodó arccal. - Az imperátor sohasem volt olyan hatalmas, mint most. Múló gyengélkedés, köszvény, reuma, fáradtság, régi sebek okvetetlenkedése... De az isteni Corvinus gránitból van, és Matuzsálem korát jósolják neki a csillagok.

Teschler hitetlenül rázta a fejét.

A tér túlsó oldalán nagy csődület támadt.

A házakból kifutottak az emberek, és nevetgélve, kedélyes bizalmaskodással kiabáltak:

- Jönnek a svájciak, jönnek a svájciak!

- Miféle idegenek azok? - kérdezte Teschler érdeklődve.

Galeotti mosolyogva magyarázta:

- Tele van a város messze földről jött követekkel. Az egész világ Mátyás király felé tolong. Azok a luzerni követek.

Teschler most már jól szemügyre vette a fodros fövegben, nehéz fegyverzetben, óriás csizmákban baktató idegeneket.

- Ki az a hosszú, szikár, kopasz, körszakállas öreg úr?

- Az Russ Menyhért uram. Otthon Luzernben törvényszéki jegyző, jámbor, óvatos, becsületes férfiú, krónikaíró is egyben, a toll jeles mestere.

- És az, az alacsony, tömzsi, kurta nyakú fickó?

- Az Schilling mester, luzerni polgár, a követ kísérője. Egész Bécs ismeri őket és örül, ha furcsa ruhájukat, ijedt nyárspolgári arcukat és a nyomukban lovagló tizenkét apródot - a Mátyás király által melléjük rendelt díszkíséretet - megpillantja.

- Mi szüksége van rájuk az imperátornak?

- Ezek a mulatságos fickók kemény és hasznavehető népet képviselnek, messere. Jeles katonák, persze jó pénzért, és ravasz diplomaták. Mátyás a Habsburgokat ijesztgeti velük.

Már akkor oda is ért Russ Menyhért és kísérete. Galeotti nyájasan üdvözölte a svájciakat.

- Hogy telnek a napok, magister? - kérdezte barátilag.

A követ megtörölte izzadó homlokát.

- Nagyon megvárakoztat bennünket a király. Már két hónapja itt lopjuk a napot, s még el sem jutottunk az imperátor magas színe elé.

- Sebaj - nevetett a humanista. - Bécs szép város, a népe kedves és vendégszerető, van sok látnivaló és a király őfelsége tejbe-vajba füröszti méltóságtokat.

- Csak az a sok borravaló ne volna - sopánkodott a luzerni követ. - Matthias Corvinus udvarában több az ajtónálló, mint a francia királynál, és mindegyiknek egy arany dukál a fogadtatásoknál.

- De ha telik méltóságtoktól - tréfált jókedvűen az olasz. - Az uraság költséggel jár.

- De túlságosan sokkal - panaszkodott amaz. - Mondja meg nekem, messere, mi szükség van arra, hogy az udvari síposok, trombitások és zenészek éjjelizenét adjanak a követeknek? Mi szükség arra, hogy magamfajta szegény krónikást, ha kiteszi lábát a Lugeck vagy az Am Hof kövezetére, tizenkét hajdú, három testőr, nyolc inas és tíz csatlós kísérgesse? Nekem egész követi fizetésem nem tesz ki annyit, mint amennyit e semmirekellő léhűtők között borravaló gyanánt szét kell osztogatnom.

- De megéri a nagy tisztesség, ami itt körülveszi méltóságtokat - nevetett az olasz, és rámutatott a csődületre, amely a püspöki palota felől, a zsidók utcájából és a Hoher Markt felől özönlött a svájciak köré.

Az apró, kövér, szoknyavadász hírében álló Schilling aljegyző úr vette át a szót:

- Szép, szép a nagy tisztesség, csak az a baj, hogy nem lehet ám rajta sem új ruhát, sem mokány paripát venni a régi elnyűtt és holtra nyargalt után. Pedig nekünk a nagy tisztesség okáért talpig újra kellett ruházkodnunk. Lovakat, nyergeket, lószerszámot vennünk. Kovácsnak patkolásért, szabóknak ruhákért, fogadósnak ételért, italért, vargának csizmáért fizettünk, mint a köles, vagy - tette hozzá szégyenkezve - adósak maradtunk, ha volt benne emberség, hogy hitelezzen.

- Majd kifizeti a király úr őfelsége - biztatta Galeotti.

- Tenger pénzt hajigáltunk ki ingekre, kalapokra, kardokra, kardkötőkre, sarkantyúkra, fővédőkre, borotválkozásra; alamizsnát is kellett osztogatni, a lányok is pénzbe kerültek.

- Nono - vágta közbe az öreg Russ Menyhért -, ezt nem kell éppen híresztelni, vagy beszélj csak egyes számban öcsém...

Az öregúr inkább azon panaszkodott, hogy a bécsi nép zsarolja őket, mert együtt látván a király kamarásaival, a tizenkét apród között, azt hiszi, hogy ők is olyan fene nagy vagyonú főemberek.

Itt azonban már elfogta Schillinget a kielégített hiúság dicsekvése:

- De aztán úgy is van, hogy amint mink kitesszük lábunkat az utcára, mindenféle népség a kapuba vagy az ablakokhoz tolong, és úgy kiabálja egymásnak: jönnek a svájciak, jönnek a svájciak.

A luzerni követ bánatosan mosolygott, és a tizenkét apród kíséretében elballagott a Burg felé, ahol újra meg fogják próbálni: hátha eljutnának a trón színe elé.

Galeotti odafordult Teschlerhez:

- Remélem, messere, az ön fennkölt lelkű hitvese, madonna Veronica kitűnő egészségnek örvendezik.

- Köszönöm, messere. De jól tenné, ha meglátogatná őt gyermekei és háznépe körében.

Galeotti örömmel követte Teschlert a palota emeletére.

- Pompás lakomákat ettem itt végig, illustrissime - dörmögte Galeotti. - Emlékszik, amikor itt az erkélyen Mátyás királynak nézett az ostrom alatt megdühödött vérengző csőcselék?

Teschler mosolygott. Bevezette vendégét a lovagterembe. Galeotti kifújta magát, és leereszkedett egy faragott tölgyfa padra. De nyomban fölugrott.

- A madonna! - suttogta átszellemült arccal, és mélyen, gráciával és tökéletes világfi módjára hajlongott a ház belépő úrnője elé.

Teschlerné a királyné felől kérdezősködött.

- A felséges asszony nagyon visszavonult. Beteg.

- Emlékszem, Badenben is gyakran voltak ájulási rohamai. Egy ízben félholtan találtam őt a bencés kolostor alatt... Milyen rémület volt... Pedig még oly szép és oly fiatal. És mennyire szereti a királyt!

- Igen - bólintott Galeotti kétértelműen.

Teschlerné nem vette észre a humanista gúnyos mozdulatát.

- Tegnap volt a felséges úr neve napja. De az udvar meg sem ünnepelte.

- Rosszkedvű az imperátor. Egész nap a kancelláriában ült, és államügyeit intézte.

- Más esztendőben nagyszerű udvari szertartások, ünnepi felvonulások, olaszos álarcosbálok és farsangi menetek mulattatták az udvart - csevegett Teschlerné őszinte sajnálkozással.

- De a bécsiek most is kitettek magukért - válaszolt Galeotti. - Kivilágították a várost, fáklyás felvonulások keringtek a Burg körül, a tornyokban zúgtak a harangok, a katonák derekasan ittak és megtáncoltatták a bécsi leányokat.

- Csak a madonnával szemben volt figyelmes az imperátor - folytatta Veronika asszony lelkes magasztalással. - Maffeo, a milánói követ mesélte, hogy őfelsége mintegy tizenkétezer aranyat érő ékszerrel kedveskedett a királynénak.

- Ezt így szokta az imperátor - dörmögött a humanista -, egyebet úgysem adhat már a madonnának.

- Az ékszerek között, így mesélte Maffeo, van egy hatalmas, gyönyörű gyémántkereszt, amely egymaga nyolcezer aranyat ér, vagyis annyit, mint a milánói bíbornok érsek egész évi jövedelme. Hogy szeretheti hitvesét az imperátor! - sóhajtotta Veronika asszony lelkes bámulattal.

Galeotti szeméből sötét, gyilkos láng lobogott ki, a gyűlölet és a gúny villanása.

- A királyné is adott az Augustusnak keresztet. Az is nagy és súlyos és drága. Golgotai fából van, és véres tőle az imperátor válla, amíg felcipelte a közöny és kiábrándulás csúcsára - felelte Galeotti leplezetlen gyűlölettel és cinikus nyíltsággal. - Nem maradnak ők egymásnak adósai.

Teschler Miklósné ijedten nézett a humanistára. A kereskedő félt, hogy a kíméletlen és keserű olasz továbbmegy az udvari titkok szellőztetésében, és szelíd célzással kiküldte feleségét a lovagteremből.

Mézzel kevert sört tett Galeotti elé, majd vajban pirított borjúszeletet, tengeri halat, olasz módra elkészített sajtos tésztákat hozatott. Derekasan nekiláttak a falatozásnak.

- Úgy hiszik, hogy békesség jön létre a császár és Mátyás király között - kezdte a beszélgetést a bécsi kereskedő.

Galeotti kicsinylőleg legyintett.

- Nem érdekli az imperátort Miksa király hízelkedése. Ő külön utakon jár, és egyszer csak elámul a világ, ha az isteni Augustus elérkezettnek látja az időt az ő igazi arcának megmutatására. Akkor megismétlődik a macedóniai Sándor és Julius Caesar fellépése az emberiség történetében.

- Ó, ha messere jól látná a csillagok titkait! - sóhajtotta Teschler. - De én félek.

- Mitől? - riadt fel az olasz.

- A haláltól.

- Az imperátor még csak ötvenéves.

- De száz évre valót dolgozott és szenvedett.

- Igaza van, messere, de ő halhatatlan istenek fajtájából való, ő maga a Napisten, Mistral fia.

Finom görög borokat ittak velencei kristálypoharakból. Galeotti szeme ragyogott, és csengő tenor hangja már egy fokkal magasabbra hágott. Végigszárnyalt ez az édes, érces, csengettyűszavú lágy tenor a fegyverekkel, műkincsekkel és szőnyegekkel kibélelt márványfalak között.

- Emlékszik, ahogy bevonult ide, Bécsbe, ezelőtt majdnem kerek öt esztendővel, ezernégyszáznyolcvanötben, szerdán, június elsején, Úrnap vigíliáján?

Szűzfehér török ménen, maga is, mint a nap, fehér fényességben vakított a szemünkbe, és mindenkinek elállott a szíve dobogása - gondolta Teschler csendes rajongással.

- Akkor megszólaltak a Burg oroszlánjai.

- És megindult a föld.

- Megrázkódott félelmében és örömmámorában.

- És itt Antikrisztust láttak a nagy Matthias Corvinusban - emlékezett Teschler.

Az olasz ismét bőségesen ivott, Teschler maga is mámoros lett, és eszébe jutott a sok tarkabarka kaland, amelyről Marzio mester annyi bájjal beszélt első látogatása alatt.

- Víg életet élhet domine Marzio a madonna diva környezetében - szólt majdnem önkéntelenül a dolgos, komoly, erényes férfi kitörő kíváncsiságával.

- Hát bizony olyan élet van ott, mint a norciai Venus barlangjában. Azazhogy - toldotta hozzá a humanista tréfás elborulással - az utóbbi időben a diva nagyon megváltozott. Most már nem férfiszíveket, de országokat akar hódítani.

- Szép még a királyné?

- Mint a bőség és nyár istennője, a duzzadó keblű Démétér. Mint az istenek örökifjú kegyetlen anyja, Júnó. Mint az alvilág királynője, az Adoniszért epedő Proserpina. Mint Pentheszileia, az amazonok királynője.

- Ön előbb a norciai Venus barlangjáról beszélt. Olyan a királyné udvara?

- Csakhogy a madonna sokkal szebb amannál.

- Messere látta már a norciai Venust?

Galeotti nem sokáig bírta tüdővel. Elzsírosodott szíve meg-megrázta mellét, s fulladásos köhögésre kényszerítette szegényt. A hangja megmélyült és halkabbá lett, a szavakat elharapta, vagy ki sem mondta a mondatok végén, csak úgy legyintette hozzá a jelentésüket.

- Beszéljen valamit a túlvilági lényekkel való érintkezéséről - kérte Teschler, aki maga is mindjobban érezte az erős görög bor bódító erejét. - Járt ön Norciában, a Venus barlangjában?

- Hogy jártam-e, messere Niccolo? Apám tiszteletreméltó barátján, Antonio de la Sale lovagon kívül ebben az évszázadban én voltam az egyetlen, aki oda bebocsátást kapott. Umbriában van ez a barlang, a régi hegységben, nem messze Nursia városától. Meredek szikla alatt, amelynek repedésein zöld moha és örökéletű repkény dugja ki a fejét, árnyas barlang van, amelyen sötétkék vizű patak folyik keresztül. A patak hátát mindig éjszakai árnyékok csíkozzák keresztül, imbolyogva a föld alól előretörő forrás bugyborékolásán. Beléptem a patak vizébe, amely hűs és zsibbasztó volt, mint a badeni források. Fejem kábult, és illatokat éreztem, aminőkhöz hasonlót nem készítenek ciprusi rózsákból és kisázsiai liliomokból. Itt lakik a barlang mélyén a csodálatos istennő, s én feledhetetlen hónapokat töltöttem vele, köztünk maradjon, messer Niccolo. Feleségem kitépné a hajam, ha valamit megszimatolna.

A humanista együgyűen nevetett, homlokát törölgette, töltött a pohárba és ivott. Teschlert a kíváncsiság gyötörte.

- Milyen volt az istennő, ha szabad érdeklődnöm?

- Ha jól emlékszem, nem volt éppen csúnya.

- Csak ennyi? - sóhajtott fel kiábrándulva a kereskedő.

- Kövér volt és nagy, mint a harci elefánt. A combját két karommal alig tudtam átölelni. Két nagy gyöngy volt a mellén, gyöngysor a nyakán, tágra nyíltak a szemei, és a tokáján annyi zsír lógott, mint nekem tizenkétszer véve. Mindene nagy volt neki, csak a szája kicsike, s azzal rendkívül csinosan köpött. Beszélni még görögül is tudott, de ennivalót nem tudott adni sem görögül, sem latinul, sem olaszul. Emiatt hagytam ott, mert meguntam egész nap a barlang körül vadkecskére és fürjekre vadászni. Az istennő persze könnyen beszélt, ő nektárral és ambróziával táplálkozott. Gyönyörű volt egészben véve, csak nagyon piszkos, zsíros és odvas fában fészkelő mókusra emlékeztetett a szaga.

- Ilyen volt Venus? - kiáltott fel kétségbeesve a német.

- Ördögöt Venus. Sybilláról van szó, a norciai Sybilláról.

- Galeotti Marzio, ön tréfát űz régi barátjából!

A humanista réveteg szemmel bámult a levegőbe. Kuszán és dörmögve válaszolt valamit, és újra ivott a drága italokból. Nyelve akadozott, de nem tudta abbahagyni.

- Ez a vidék különben tele van ősrégi szellemekkel. A barlangtól egy kőhajításnyira akadtam rá Sybilla nővéreire és a Fata Morgana nagynénjére. Kis konyhában laknak ezek, és mindig rendelkezésére állanak a szerelmeseknek.

- Szépek? - kérdezte a kereskedő, és felcsillant a szeme.

- Nem úgy értem a dolgot. Tanácsot és bájitalt adnak a szerelmeseknek. Erre való szereiket is megmutogatták nekem. Halomban van a kamrájukban minden, ami csak szükséges a hűtlen kedves visszahódítására, a szükségtelen gyermekáldás meggátlására, a férj gyanútlanná tételére. Hajak, koponyák, bordák, fogak, halottak szemei, emberbőr, kisgyermekek köldöke, sírokból vett csizmatalpak, olaj, amely a templomok örökmécseséből való, boszorkányok szíve, amelyet a temetőből ásnak ki, mérgek, füvek, balzsamok...

Teschlernek émelyegni kezdett a gyomra, ő mást várt Sybilla nővéreitől.

- Hát a Pilátus hegyéről hallott-e már valamit, messere? - kérdezte akadozva Galeotti.

- Pilátus hegyéről... nem... nem tudok róla -, rémüldözött a kereskedő.

- Hát ott is voltam ifjú éveimben. Most ugyan erősen tiltják a pápák a hegy megmászását, mert ha valaki a tetejére jut, és ott Pilátus nevét kiejti, a legderültebb nyári napon is rettentő zivatar keletkezik, és orkán, felhőszakadás, földindulás, árvíz, jégeső és vulkánkitörés teszi tönkre a környék vetéseit. Én nem is ejtettem ki e gyalázatos nevet, inkább eljátszadoztam Iskarióti Júdás barlangjában egy strigával, aki időnkint macskává változik, és megrontja a csecsemőket. De ezt csak szombaton teszi, és én hétfőtől péntekig élveztem vendégszeretetét a Skariotto hegyén.

- Talán Pilátusén?

- Ki beszél itt Pilátusról? - dadogott a humanista, és bárgyún felháborodva, kövér, fehér, gyűrűktől csillogó ujjait összeszorítva, öklével az asztalra ütött.

Teschler látta, hogy vendége reménytelenül elázott a malváziai bor tengerében. Indítványozta tehát, hogy térjen nyugovóra.

Galeotti szívesen ráállt, csak még két nagy pohárral leöntött a csillogó folyadékból.

Csettinteni próbált, de húsos nyelve nem mozdult a szájában.

- Mint a nektár. Jobb, erősebb, zamatosabb, illatosabb, mint aminővel a norciai striga táplálkozott.

- Sybilla volt csakugyan? - kérdezte félénk gyanakvással a kereskedő.

- Menjen a pokolba az ön Sybillájával. Ki beszél itt Sybilláról?

Aztán gyermekes bizalommal odahajolt Teschler vállaira:

- Bocsásson meg, messer Niccolo, nem volt igaz, amit a démonokról összebeszéltem. Önt nem akarom félrevezetni. Csak megszoktam már, mert ilyen mesék tetszenek a királyoknak és a bíbornokoknak.

- Honnan találta ki hát a kalandokat? - fakadt ki csalódottan és kiábrándulva a kereskedő.

- Ahonnan a barátaim és elődeim, Poggio, Leander Lamberlo és egyéb szószátyár semmirekellő humanista. Figyelmeztetem, hogy amit ezek a gézengúzok, üres tarisznyájú sehonnai jött-ment hivatásos hazudozók összefirkálnak, Filelfóról nem is beszélek, alávaló hitvány útonállók, tolvajok... tolvajok... tolvajok... - nevetett szíve mélyéből, mert eszébe jutott, hogy ezelőtt öt esztendővel hogy csúfolta meg a tolvajok városát...

- Igen - kacagott harsány, csengő hahotával -, a tolvajok városában okos ember elöl hordja a tarisznyáját...

Aztán elcsendesedett. Merően nézte a kristálypohárba töltött rubinpiros bor csillogó cseppjeit. Elérzékenyedett. Közelebb húzta székét Teschlerhez, és bizalmas, meghatott, gyermekes ellágyulással, mintha gyóntatószékben lenne, töredelmes vallomást suttogott.

- Messere, ne higgyen nekünk, Platón és Arisztotelész késői gyermekeinek. Ne higgyen a mi hóbortos pogány isteneink feltámadásában. Az istenek meghaltak, s mi nem tudunk az Akropolisz alján talált cserép- és márványistenekbe új lelket lehelni. Éhenkórász népség vagyunk mi, akik bérbe vettük az Olümposzt, és mint vásári komédiások mutogatjuk benne az ég, föld és alvilág halhatatlan csőcselékét. Nincs bennünk egy csepp őszinteség sem, és úgy lebegünk az ókor és az evangélium mitológiája között, mint a torony erkélyén lógó denevérek. Mi elvesztettük az égi malasztot, amely Homérosz vagy Szent Ágoston lelkét megtermékenyítette. És olyan színdarabot játszunk, amelynek minden szava hazugság. Jaj annak, aki komolyan veszi önmagát! Ismertem egy derék magyar ifjút a királyné udvarában. Csáky Miklós, a bölcseleti tudományok magisztere, a firenzei plátói akadémia tagja, szép, nagydarab barbár, akinek a lelkét elasszonyosította az olasz ég, a firenzei éjszakák kábulata, a latin versek muzsikája, az antik szobrok buja szépsége, a dal, a tánc, a szerelem kéje, a szabadság mámora... Elhagyta régi istenét, és faragott képeket csinált magának, hogy azokat imádja. Ő szegény úgy csetlik-botlik a maga körül kigyulladt csipkebokorban, mint egy megkergült bárány. Mert ő komolyan hisz az istenek feltámadásában. Messer Niccolo, egy cseppet abból a malváziai nektárból!

Teschler a pohárhoz nyúlt, és színültig töltötte. Az olasz bágyadtan dadogott:

- Szerencsétlen mártírok vagyunk valamennyien. Elhagytuk régi barbár erkölcseinket, kibontakoztunk a szentek, angyalok és prédikáló barátok égi bilincseiből, és az ész egyetlen istenségét ültettük a keresztre feszített Isten trónjára... Igen, messere, az észt, azaz a magunk felséges személyét. És most önnön mindenhatóságunk erejére hagyva, tanácstalanul és ijedten botorkálunk magunk teremtett birodalmunk sötétségében. Én már el is fáradtam. Az ördög győzi folyton latin idézetekkel, mágikus hazugságokkal és természettudományos szemfényvesztésekkel! Én lefekszem és meghalok.

- Messer Galeotti, igyék a norciai Venus egészségére!

- Iszom - felelt szomorúan az olasz, és megtörölte verejtékező homlokát. - Aztán lefekszem és meghalok.

Galeotti az utolsó szavakat már csak úgy lehelte a kereskedő felé. Aztán kövér két karjára borult, és elaludt.

Künn a regensburgi ház előtt Mátyás katonái haladtak a Burg felé parádés őrváltásra. Nehéz, egyforma, ütemes dobogásuk alatt mintha megrendült volna az utca. Teschler kinézett az ablakon. A Burg fekete, komor tömege vaskosan, sötéten, fenyegető zordonsággal uralkodott a város felett. A király oroszlánjai keservesen elbődültek.

A humanista horkolt.

A kereskedő komoly, gondterhes lelke, mint egy vihartól megszántott tó tükre, még mindig borzongott és zúgott. Galeotti szavaira gondolt.

Elhagytuk régi erkölcseinket, és új isteneket emeltünk magunknak... Faragott képeket csináltunk magunknak, hogy azokat imádjuk. A maga bálványára gondolt: a beteg Matthias Corvinusra.

A Lugeck elcsendesedett. A kereskedők bezárták boltjaikat. Szekerek döcögtek a durva kövezeten. Az árokban az eszelős Thomas jajveszékelt:

- Drága a kenyér, és olcsó az emberélet!

Virágvasárnap ünnepén, április 4. napján Mátyás ismét gyengélkedett. Az ünnepi szertartásokat nem is a Szent István-templomban, hanem a Burg udvarán fából rögtönzött kápolnában tartatta meg. Gyaloghintón vitette magát az istentiszteletre, amelyen az összes külföldi követek, a pápa delegátusa, magyar és osztrák főurak, az egyetem küldöttsége, gazdag bécsi urak álltak körülötte.

Mátyás aranyos trónszéken ült, előtte egy püspök az apostoli kettős keresztet tartotta. Mellette jobbról Beatrix, balról Corvin János herceg.

Körülötte az udvar minden Bécsben időző méltósága, a fekete sereg vezérei, püspökök, tudósok, országnagyok, várispánok.

A misét Nagylucsei Dóczi Orbán kincstárnok, az új bécsi püspök olvasta.

A szertartás a pálmaszentelés, a körmenet és az ünnepélyes mise miatt sokáig húzódott. A király nehéz aranyos palástban, szűk magyar mentében, drágakövektől súlyos fegyverzetben türelmesen állta a fáradtságot.

A szertartások végeztével magához intette Bollani doktort, a velencei követet, megajándékozta díszruhával és díszesen felszerelt arab paripával.

Galeotti figyelmesen nézte a király fakó ábrázatát.

- Micsoda kár, micsoda kár! - dörmögte halkan a mellette álló Teschler Miklós fülébe.

A bécsi úr meglepetve nézte a humanistát.

- Látja-e, messere, mi lett a budai Matthias il Magnificóból? Mivé lett ez a büszke nagy sas az erdélyi Kárpátok aljáról, ez a modern Hannibál, ez az oroszlánsörényű, dörgőhangú, páncélos, ágyús, tűzokádó Caesar? És mivé lett az Antikrisztus? Szegény beteg, lázas, öregember. Nézze, messere, hogy remeg a keze.

A király aranymarkolatú kardjával e pillanatban ütötte lovaggá a velencei követet. Remegett a keze a súlyos királyi pallos megemelésénél.

Galeotti szeméből kipottyant egy könny. Rajongása, hódolata a király iránt a legutóbbi időben apai gyengédséggé, valóságos imádattá magasztosult.

- Csak én tudom, hogy ő a leggyengédebb, legjobb szívű, legérzékenyebb ember a föld kerekségén.

- A legnagyobb imperátor.

- Több. A legemberségesebb ember. Ha tudná, messere, mily féltékenyen őrködik ő a királyné jó hírnevén, becsületén, méltóságán... Ő az egyetlen ember, aki a donna diva reginát megbecsüli. Pedig ő az egyetlen, akitől a felséges úrnő ezt nem érdemli meg.

- Szerelmes a királynéba?

- Az egyetlen asszony, akibe szerelmes volt.

- Volt?

- Most már csak apa. Semmi más, csak apa.

Galeottinak igaza volt. Mátyás most is, ahogy mozdulatlanul ült a trónszéken, és messze néző szemével a jövőbe meredt, Corvin herceg sorsáról gondolkozott. Az utolsó napokban megmásíthatatlanul elhatározta, hogy a magyar rendeket rákényszeríti a királyválasztó országgyűlés megtartására. Főkancellárja, János váradi püspök is hasonló ügyben jár Boroszlóban. A herceget egyszerre választják meg a magyarok és csehek királyává.

Mátyás a templomban levő urak arcát vizsgálgatta. Hogy fognak azok leborulni az ifjú herceg előtt! Milyen sápadt lesz a bíborarcú Bakócz, hogy kapkod majd levegő után a medveerős, szilaj, mindig ittas Báthory! De moccanni sem mer senki emberfia. A várak roskadoznak az ágyúk és a lőpor terhe alatt. A fekete sereg úgy áll vértben és harci kedvben, mint a római császárok légiói.

Mátyás arca reszketett az elfojtott indulattól.

Már hat órája tartott az istentisztelet. Mindenki fáradt volt és türelmetlen. Mátyás ájuldozó rosszullétet érzett. Hirtelen elhagyta a sátort, és visszavitette magát a palotába.

- Nem látta, messere, a halálos eltorzulást az isteni Augustus arculatán? - kérdezte Galeotti a gazdag bécsi kereskedőt.

- Marzio mester, ön rémeket lát - vigasztalta Teschler.

- Most az egyszer nem a csillagokból, nem a madarak röpüléséből és nem a kezek vonalaiból olvasok, hanem a magam szíve sugallatából - suttogott elérzékenyedve a humanista. - Én féltem a királyt.

És előrefurakodott, rengeteg testével, borzasztó karjának dulakodásával utat nyitott magának a tömegben, és Mátyás után szaladt.

Mátyás visszavonult hálószobájába. A feje fájt és a gyomra émelyegni kezdett.

Mi ez? Éhes vagyok talán? - kérdezte önmagától. - Az igaz, kora reggel óta nem volt étel a számban. - Hej, fiú, ide vele, hívd a főszakácsot.

Az ajtóban Matyi, a rettenetes erejű alfalui székely íjász hallgatódzott. Egy idő óta ő volt Mátyás és Corvin János testőreinek parancsnoka. Matyi elküldött Péter mesterért, a főszakácsért.

- Picenumi fügét - rendelte a király.

A székely íjász egy pillanatig ott felejtette magát a királlyal szemben, a nyitva hagyott ajtó márványküszöbén. Ketten voltak csak a fényes, sötétbíbor selyemmel kárpitozott aranymennyezetes, félhomályos, illatos királyi hálószobában. Ketten voltak ott, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük.

Nézték egymást: az élet és a halál két gyönyörű, hatalmas vőlegénye.

Matyinak tágra nyílt a szeme. Egyszerű székely lelke tele lett félelemmel és szánalommal. A halottsápadt király üveges, meredt szeme pillantásától megfagyott a vére. Nem tudta, hogy mi a teendője. Csak állt ott, mereven, megdermedve, mint egy óriás bronzszobor.

És így mozdulatlanul, egymás rémületétől megijedve nézett szembe egy pillanatig a két magányos, árva magyar: az imádott király és az ő szeretett fia.

A főszakács a király elé tette a fügét. Mátyás kivett egyet az ezüsttálból, és mohón beleharapott.

- Pfuj! - kiáltotta undorodva, és földhöz vágta a gyümölcsöt.

E pillanatban megérkezett a királyné, Corvin János herceg, az udvari kíséret és a verejtékező, ziháló, rosszat sejtő Galeotti.

Mátyás, amint a fiát megpillantotta, úgy érezte, hogy elmúlott a rosszulléte. Magához intette, és megsimogatta a fejét. Nézte, nézte hosszan, ölelgette és becézgette a tekintetével. Kiegyenesedett és roppant erőfeszítéssel néhány lépést tett a szobában. Beatrix félénken közeledett hozzá.

- Jobban van, felséges atyám? - kérdezte a régi, meghitt napokra emlékeztetően, amikor Mátyás és Beatrix mindig atyának és leányomnak szólították egymást.

Mátyás arca összerándult:

- Jobban vagyok. De arra kérem önt, hagyjon most magamra.

Beatrix úgy vette észre, hogy a herceg gúnyosan mosolyog az ő kiutasításán. A királyné tudta, hogy Mátyás meg akarja koronáztatni törvénytelen fiát. Csak napok választják el attól, hogy ő is alattvalójává legyen a fattyúnak, aki most ott áll a szenvedő imperátor mellett, és gyűlölködő pillantással méregeti őt. Néhány nap, és vége mindennek. És a herceg mosolyog. Ez minden vérét az arcába korbácsolta. Elvesztette önuralmát, és a király elé toppant.

- Nem jól teszi, felség, hogy most elűz magától.

- Beteg vagyok... Egyedül maradok.

- A herceg is velem jön.

- János velem marad.

- János önnel marad? - kiáltott félelmes, jajgató sikoltással Beatrix. - Hát csak én vagyok felesleges? Én? A királyné? Aragóniai Beatrix?

- Beatrix, fontos megbeszélnivalóm van Jánossal.

A királyné arca eltorzult:

- Azt hiszi, felség, nem tudom, hogy mi az a fontos megbeszélnivaló? Azt hiszi, nincs emberem, aki kötelességének tartja Magyarország királynéját beavatni a birodalom sorsát fenyegető terveibe?

- Beatrice, nem értem önt - szólt haragosan Mátyás.

- János magyar és cseh királlyá való választásáról, azt hiszi, felség, nincsen tudomásom? - sikoltotta Beatrix, s fenyegető karját magasba emelte, mintha az ég bosszúját hívná le ellenségeire.

Mátyás legyintett a kezével.

- Hát már ezt is tudja?

- Tudom, és nem engedem meg, hogy azt a fattyút királyommá választassa.

Mátyás szívében egyszerre kigyúlt a sértett királyi büszkeség és a megbántott atyai érzés lángoló haragja. Jánost kiküldte, és egyedül maradt a királynéval.

- Beatrice! - kiáltott magasra emelt, indulatos hangon -, fékezze meg magát!

- Nem! - rikoltotta a királyné. - Ön megaláz engem, és felejti méltóságomat. Ön nem tudja, hogy ki vagyok én... Hogy mily hatalom van a kezemben... Ön megrészegedett a saját képzelgéseitől... Ön hűtlen lett hozzám és a saját királyi kötelességeihez...

- Elég! - harsogta Mátyás olyan viharosan zengő, vérfagyasztó, megrendítő kiáltással, hogy viaskodó hadsorok megdermedtek volna hallatára. - Elég! Most én beszélek. Azt hiszi, Beatrice, azért, mert elnéző, gyengéd, kegyelmes és béketűrő vagyok az ön gyengeségeivel szemben, vak is vagyok és süket is, és nincs elég eszem, erőm és hatalmam, hogy semmi titokban ne maradjon előttem... Semmi, soha, semmi... Érti, Beatrice? Üljön le.

Beatrix elsápadt és leült.

- János herceg házasságáról, a cseh királyságról, a trónörökösödésről van szó, ugyebár?

- Amit ön tudtom és beleegyezésem nélkül odaígért...

- A fattyúnak, ugye - vágott szavába Mátyás lihegő, önmagát fékező, keserű haragvással. - Várjon csak. Fattyúról beszélünk, hát hallgasson csak végig türelmesen. Nézzen végig az ön Itáliájának országain s mondja meg nekem, vajon Ferrarában a Leonello és Borso, Firenzében az ál-Mediciek, Urbinóban Federigo da Montefeltro nem éppen olyan törvénytelen származásúak-e, mint az én Jánosom? Más országból is hozhatok fel példát, ha ön hajlandó volna a törvénytelen ágyat az olaszok kizárólagos kiváltságának minősíteni. Angliában a normann hódítók dinasztiája Bastard Vilmostól származik. Portugáliában I. Péter házasságon kívül született gyermeke, János folytatja a Burgundok királyi családfáját, ugyancsak ennek a Jánosnak törvénytelen fia, Alfonz lett a Braganza-ház ősatyjává. Hát ha ez mindenütt lehetséges, éppen csak a Corvin Mátyás utódjánál volna lehetetlen?...

- Én irtózom ettől a gondolattól... - jegyezte meg Beatrix, gőgös, királynői mozdulattal.

- Pedig kevés joga van erre, Beatrice - felelt Mátyás kegyetlenül. - Éppen az ön kedves atyjaura, szeretett rokonom és barátom, Ferrante is törvénytelen...

- Hallgasson! - riadt fel Beatrix és szeméből öldöklő láng csapott a király arcába. - Ne sértegesse felséges atyámat.

Mátyás rendületlenül folytatta:

- Jó... Bocsásson meg, Beatrice... De az ugyebár kétségtelen, hogy Francesco, aki nálunk élt, az Aragóniai nevet viselte, s itt királyfiúhoz illő tiszteletben kívántuk részesíteni... szintén csak féltestvére önnek...

- Szörnyeteg... - lihegte Beatrix megszégyenülve - barbár... barbár... szörnyeteg...

- A magyarok mind ilyen szörnyetegek. És hiába számít rájuk, ha meghalok, és megüresedik a trón, és ön akarna beleülni a magyarok fejedelmi trónusába. Emlékezzék Cilley Borbálára! Őt börtönbe vetették, mert uralomra tört... Emlékezzék Albert özvegyére, aki pártot ütött I. Ulászló ellen...

Beatrix merően nézte a haragvó királyt.

- Nincs még vége a sértegetésnek?

- Nincs. Ne féljen, nem beszélek arról, hogy ön halálomra építi élete jövendőjét, bár nem vagyok oly öreg, sem olyan nyavalyás... Vagy öregnek és roskadtnak tart engem, Beatrix? - tört ki Mátyásból a féltékeny férfiú dühös elkeseredése...

A következő pillanatban megfékezte indulatát.

- Nem, most nem erről van szó. Csak végre meg kellett mondanom, hogy mindent tudok, amiben ellenem fondorkodik. Ezt is ön akarta, én talán sohasem tettem volna szemrehányást sem az ellenem folytatott áskálódásai, sem azok miatt a károk miatt, amelyeket az ön féktelen hiúsága, nagyravágyása és álnoksága okozott nekem és birodalmaimnak.

- Soha nem ártottam magam az ön uralkodói dolgaiba - védekezett megszeppenve Beatrix, aki ámulva látta, hogy Mátyás, a szerelmes, féltékeny, rajongó Mátyás mint tornyosul föléje, királyi nagyságában.

- Ne próbálja meg, hogy továbbra is színleljen, ámítson és hazudozzék. Tudja meg, hogy apró játékait azért tűrtem eddig, mert minden lépéséről tudomásom volt, mert nekem is megvannak a magam emberei.

- Ön kémkedett... - dadogta Beatrix erőltetett, büszke gúnnyal.

- Ne játsszék a szavakkal... én kémkedtem, ön praktikált, ön a hátam mögött cselszövevényeket szőtt, nekem védekeznem kellett.

- Ön kémkedett... lovagiatlanul leskelődött.

- De csak királynéi dolgai után... az asszony, a feleség után soha... - fakadt ki Mátyásból az akaratlan védekezés, és elfordult a királyné tekintete elől, hogy az meg ne lássa kínosan megrándult arcán a kétségbeesett gondolatot: pedig talán az után is jó lett volna leskelődni.

- Köszönöm - mondta Beatrix félig zavartan, félig gúnyolódva.

- Ne köszönje, Bice. Magamért tettem. Én, a király, a férj... nem tűröm, hogy a királynéról, a feleségemről rosszat beszéljenek.

- Gondolom, nem is lehet, hacsak nem aljas rágalmakkal.

- Így akarom hinni, Beatrice. Önnek sok szabad, Beatrice, mert szép és okos és nagyszerű asszony, igazi királynő, és nem élhet úgy, mint egy kurtanemes felesége.

Beatrix rémülten nézett a király dühtől fakó, vonagló, verejtékező arcába.

Mátyás rettentő émelygést érzett a gyomrában. Mintha valami megindult volna a bensejében, egy forró vércsomó vagy mi, és egyszerre felugrana a torkába. Ezt a felbuggyanó vércsomót mindannyiszor érzi a gégéjében, valahányszor Beatrix asszonyi hűségére gondol. De most valami csakugyan megmozdult a gyomrában, a kezével ki tudná tapogatni... egy kemény csomó, ahogy olvadni kezd, és utálatos émelygéssel ömlik szét a bensejében. Leküzdötte hányási ingerét, és esküre emelte a kezét.

- Inkább egész királyi hatalmammal és férfiúi méltóságommal elpusztulnék, mintsem az ön asszonyi érzései után leselkedjem. De jogom és királyi kötelességem volt, hogy magamat és népeimet megoltalmazzam az ön ravasz cselszövései ellen. Én mindent tudok. Akarja, hogy bebizonyítsam? Hallgasson csak ide. Ön mindenáron meg akarta akadályozni fiam és Sforza hercegnő házasságát.

- Jogom volt hozzá...

- Ön mindenáron rá akarta venni Johannes Nidert, az inkvizíció főnökét, hogy fiam anyját boszorkányperbe fogja, mert őt vádolta magtalanságának előidézésével.

- Hazugság! - kiáltotta Beatrix.

- Ezt már édesanyámmal, Szilágyi Erzsébettel szemben sem átallotta elhíresztelni elvakult őrjöngésében.

- Hazugság! - nyögte Beatrix kétségbeesett félelemmel.

- Nem félt az Isten büntető kezétől, hogy azt a boldogságos emlékű nagyasszonyt, akinek én mindent, az életemet, az egészségemet, a tehetségemet, a trónomat, a hatalmamat köszönhetem, akit szándékomban van az egyház szentjei közé iktattatni, akit úgy tisztelek, mint a boldogságos szüzet...

- Hazugság! - lihegte Beatrix kimerülten. - Önt félrevezették és elámították.

- Hallgasson! - kiáltott rá Mátyás. - Én még egyebet is tudok. Tudom, hogy fiam és az ő anyjának élete ellen mily alattomos terveket szőtt halálos gyűlöletében. Tudom, hogy el akarta rabolni a koronát, ki akart szökni Ulászlóhoz, nyakamra hozta volna ádáz ellenségeimet.

- Árulkodtak, el akarnak engem veszíteni, segítség, segítség! - sikoltozott Beatrix, és az ajtó felé szaladt, hogy elfusson Mátyás égő szeme pillantása elől. De a lába a földbe gyökerezett, ahogy meghallotta Mátyás rekedt, hörgő üvöltését.

- Maradjon. Senkinek sem szabad arról tudni, hogy én... Ismét felszaladt a torkába a nyálkás, nyúlós, irtózatosan fullasztó vércsomó. A szíve olyant dobbant, hogy a melléhez kapott és felnyögött:

- Jaj! A szívem!

Beatrix megrendülve állt egy pillanatig a beteg ember előtt. Aztán összeomlott és a földön feküdt, mint egy vonagló, haldokló kis galamb.

A király meg sem moccant.

Beatrix lassan kúszott Mátyás lába elé.

- Bocsáss meg nekem, te egyetlen, te nagy, te szent Mátyás, tégy, amit akarsz, én hűséges szolgálóleányod vagyok... És az leszek neki is, János hercegnek is, ha te őt uramul és királyomul rendeled.

Mátyás komoran nézte a könnyeiben úszó, zokogó, bűnbocsánatért könyörgő asszonyt. Most érezte, hogy igazán vége a küzdelemnek. Ő már eljutott oda, ahol a halandó ember leteszi a fegyvert.

- Elvégeztetett - gondolta fagyos nyugalommal. Aztán eszébe jutott, hogy az országnagyok és a külföldi követek az ebédlőben várják. Egy pillanatra újra elöntötte lelkét a királyi gőg: hogy eltitkolja halálfélelmeit. - Ne gondolják, hogy már magam is beleegyeztem a halál akaratába!

Felállt, és csendesen, fáradtan, ájuldozó, émelygő, fájdalmas rosszullétével küszködve megszólalt:

- Menjünk ebédelni.

Ebéd alatt szótlan volt a király. Beatrix a legkedvesebb ételeit rakta tányérjára, de Mátyás semmihez sem nyúlt. Mindig a fiát nézte, s vigyázott, hogy az udvarmester megkóstolja-e és lenyeli-e a herceg tányérjáról kivett falatokat. Nem várta be a hosszú, gazdag fogások sorozatát.

- Szédül a fejem, és elsötétül a szemem előtt minden - nyögte végül keservesen, megfogta a fia kezét, és bevitette magát vissza a hálószobájába.

Most már mindenki halálos rémületbe esett. A királyné sírva követte a királyt. Lefektették az ágyba, s a szenvedőt rokonai, Geréb Péter és Mátyás, Nagylücsei Dóczi Orbán kincstáros, Bakócz Tamás, Báthory István, Szapolyai István városparancsnok, néhány főpap, Ugoletti és Galeotti Marzio állottak körül. Orvosokért futottak, és Milio meg Philippus, az új nápolyi magister érvágást rendeltek a királynak.

Az operációnál Beatrix segédkezett. Más senki sem mert hozzányúlni, annyira megrémültek, és oly dermedt hódolattal tisztelték a vonagló fejedelmet. Halálos csend volt, mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Csak Galeotti melle zihált lecsillapíthatatlanul.

Beatrix megkísérelte, hogy folyadékorvosságot öntsön a király szájába.

Galeotti a sarokból nézte, és irtózatosan küzdött önmagával. Oda akart rohanni és fölordítani, hogy mindenki megértse, hogy a kínlódó király is meghallja az alvilág küszöbén: ne vedd be az orvosságot, amelyet a nápolyi asszony keze kínál! De ránézett a szenvedő királyra, és eszébe jutott az a borzasztó erőlködés, amellyel Mátyás Beatrix jó hírnevét védte. És nem mert kiáltani. Nagy, kövér testében remegve, irtózattal és reménykedéssel, előrenyújtott nyakával, remegő szájával, tágra nyílt orrcimpájával, minden csapzott hajszálával is azt leste, hogy a király beveszi-e az orvosságot.

Mátyás összeszorította az ajkát, és fejét a fal felé fordította.

- Mátyás, Mátyás, az Isten irgalmára, engedd, hogy meggyógyítsalak! - rimánkodott a királyné. Odahajolt föléje, a fülébe kiáltozott, fölnyitotta a haldokló lecsukott szemét, kezét, lábát, fülét, ujjait, haját rángatta, hogy életre ostromolja.

A király meg sem moccant.

Beatrix most odasimult hozzá, és végigcsókolta a király hideg, verejtékes arcát.

Mátyás fölnyitotta a szemét. A királynő odabújt a haldoklóhoz, és a fülébe súgta zokogó, rémült könyörgéssel:

- Mátyás, esküszöm a Madonnára... ártatlan vagyok, a te tiszta, igaz, hűséges szeretőd és hitvesed vagyok... engedelmes, szelíd, jó kislányod vagyok... Mátyás, a Madonnára esküszöm... Mátyás, békülj ki velem, drága jó atyám...

Mátyás lehunyta a szemét.

Egyetlen szó nem hagyta el habzó, véres, reszkető ajkait.

Antonio Bonfini, a király történetírója három nappal később a Burg egy szűk, homályos padlásszobájában nagy, sárga pergamen lapokra jegyezte föl az utolsó órák történetét:

"...A király egész éjszakán át szörnyű kínokban fetrengett. Hajnalhasadtakor egy kissé megenyhült és kimerült a test szenvedéseiben. Elaludt. Néhány órán keresztül nyugtalan álomban, öntudatlanul feküdt a párnái között. Aztán ismét fölriadt, és egész teste vonaglott a fájdalomtól.

Reggel nyolc órakor mintha már szenvedni sem tudna. Majd erre, majd arra szegezve a tekintetét, amely mindig visszatért az ágya elé térdelő, síró János herceg úrra. Csak Beatrixra nem tekintett soha.

Egyszer-kétszer mintha kérni vagy mondani akart volna valamit. De egyszer sem sikerült neki, szegény haldoklónak. A királyné őfelsége váltig kérdezte, hogy mit parancsol; s mintha szeméből olvasni tudna, egyre tudakolta, hogy talán ez, vagy talán az volna a kívánsága. De a király mindannyiszor lehunyta a szemét némán, szenvedően.

Így múlt el ez a szerencsétlen nap...

Harmadnapra aztán, kedden délelőtt hét és nyolc óra között rekedt sóhajtások hagyták el az ajkát, majd kínosan hörögni kezdett. A királyné nem mozdult el mellőle, és a hajával szárítgatta a felséges úr arcának verejtékét. A király még egyszer végigjáratta a körülötte zokogó urakon tekintetét. Mindenki sírt, az öreg Báthory István is, a főpapok is, Galeotti is, a komor, rettenetes piros Bakócz Tamás alkancellár is. János, váradi püspök megkente testét a szent olajjal. A király lecsöndesedett, arca kiderült, a békés, szinte boldog nyugalom simította le a vonásait. Úgy látszott, mintha beleegyeznék a végzet akaratába. Tekintete megállott, hosszan megpihent a fia könnyes arcán.

Ezután lecsukódott a szempillája, nagyot sóhajtott és meghalt.

Meghalt a megváltás ezernégyszázkilencvenedik esztendejében, április hó ötödikén, keddi napon, életének ötvenedik esztendejében, anélkül hogy pillantásával elbúcsúzott volna Beatrixtól."

"...Én, Galeotti Marzio Narniensis, ezennel fogadom az élő Úristenre és halhatatlan lelkem üdvösségére, hogy minden erőmmel, az égi és földi és pokolbeli hatalmasságok minden segedelmével kikutatom: vajon megdicsőült uram és imperátorom, a nagy Corvinus, az isteni Matthias halála a természet rendje, a párkák végzete volt-e, vagy orgyilkos kéz küldte őt Hádész birodalmába."

Ezt írta naplójába azon szörnyű éjjelen a humanista, égő gyűlölettel gondolva mindenkire, akinek érdekében volt a nagy király hirtelen kimúlása. Megfogadta, hogy nem nyugszik, amíg ki nem nyomozza az igazságot; addig is mindent gondosan lejegyez, ami fontos útbaigazítás lehetne a nagy kérdés megoldására. Folyton figyelte Beatrixot, mert nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy a diva kegyetlen, fehér keze benne van a végzet játékában.

"Beatrix - írta Galeotti - a király holtteste mellől nem tudott elmozdulni. Feldúlt hajzata, fájdalmában összekarcolt arca, meg-megrogyó térdei, sírástól félig megvakult szeme a gyász szívet tépő szimbóluma volt. A király fejével szemben állott, némán, kétségbeesve, mint egy tébolyodott. Mereven nézte a fehér, összecsukott ajkat, amely nem mondja ki többé: édes leányom. Nézte a lecsukott szempillát, amely soha többé nem emelkedik, és nem süt ki alóla a szerelem és az atyai gyöngédség napja. Én úgy láttam, hogy kimondhatatlanul félt mindenkitől, az emberektől, a bútoroktól, a ravatal körül lobogó gyertyáktól, a megfeszített Üdvözítőnek Mátyás feje fölé függesztett elefántcsont keresztjétől. Félt a legyek dongásától, a lefüggönyözött ablak résein beszüremlő tavaszi napsugártól, amely a király feje köré lövellte aranyos sugarait. Az arcáról lejajgatott a félelem, félt a saját szíve dobogásától is, az elkövetkezendő idők szörnyű, titkos sejtelmeitől, az egyedüllét szomorú fenségétől, egy ország minden fiának minden rejtelmes gondolatától. Csak a nagy, erős, igaz ember, a ravatalon pihenő, megbékélt király hideg holttestétől nem félt. Most bizonyára érezte, hogy amíg ez a hatalmas, dacos, dühöngő vagy enyelgő félisten élt, addig ő olümposzi gondtalansággal lehetett jó vagy rossz, irgalmas vagy gonosz, hűséges vagy céda, a gyermekek és az asszonyok, a ragadozó madarak, és a kerti virágok öntudatlanságával vétkezhetett az ország ellen, önmaga ellen, az Isten ellen és ellene, az ő szerelmes, jó édesapja ellen büntetlenül. Most nem vétkezhet többé.

Most meghalt a szigorú bíró, most jön az alattomos, gonosz élet. Most nincs, akinek a poklokat is féken tartó karja alá bújjon.

Reszketett és sírt, és majdnem elájult félelmében. Csak a halottól nem félt. Láttam, hogy oda szeretett volna bújni a jéghideg, mozdulatlan ember mellére, mint egy pihegő galamb. Diva Beatrice most tudta meg, hogy ki volt Mátyás, a magyarok királya...

Későn.

Beatrix, Miksa király, Ulászló, Szapolyai István: ezek között kell a király gyilkosát keresnem. Ma éjjel, ha a csillagok konjunktúrája kedvező lesz, Hermész Triszmegisztosz hatalmához fordulok, hogy megtudjam az igazságot. De félek, hogy magam is varázslat vagy méreg áldozata vagyok. Szédülök, a fejem fáj, a gyomrom émelyeg. Nyughatatlan vagyok. Amióta ő meghalt, mi mind csak ténfergünk a holtteste körül erő és vigasz és Istenben való hit nélkül. Ó, hogy miért kellett mindezeknek így történniök!

Felbőszítő, hogy milyen hamar visszanyerte önuralmát és erélyét. Már ott elnököl az országnagyok kormány tanácsában. Gondoskodik Bécs védelméről. Úgy látszik, tudja, hogy mennyire gyűlölik. Fél. Kimondhatatlanul fél ez a gyönyörű démon. Maffeót, a milánói követet megkérdeztem, ki lesz a nagy király utóda. Corvin János herceg?

- Az volt az imperátor akarata - felelt a követ.

- A milánói udvar?

- Természetesen Bianca hercegasszony férjét, a fenséges János urat akarja.

- A diva is belenyugszik - mondtam bátortalanul.

Maffeo keserűen nevetett. Én haragra lobbantam:

- De hiszen a diva azt híreszteli, hogy kolostorba vonul!

A követ a vállamra ütött:

- Messer Marzio, boldogok az együgyűek.

Nem hiszem, hogy igaza van Maffeónak. A hercegnek mindenki hűségesküt fogadott. Csak Bakócztól félek. Ez az ember a poklok árkain is átgázol, hogy a saját nagyravágyó terveit megvalósítsa. Mátyás királytól reszketett. Alattomos, hűtlen, szüntelen morgó, fogvicsorgató, de engedelmes kutyája volt neki. De a láncra vert eb most felszabadult. Ha az ő becsvágya Corvin János úr mellett nem találja meg számadását, akkor a herceg elveszett. Félek.

Ma vitték el a drága holttestet Bécsből. A Szent István-templomban tartott gyászistentisztelet után a koporsót lassú menetben a dunai kikötőbe vitték. Ezelőtt öt esztendővel jött ide hófehér lovon, mint maga a Napisten, és a lovának lába alatt megrendült a föld. Ma úgy vitték a koporsóban tehetetlen, oszladozó testét, mint egy égből lezuhant isten tetemét. Az egész Olümposz gyászolt. Mithras fölgyújtotta a Schottenthor kapuját, és lángba borult a városnegyed. Recsegett-ropogott a sok beomló ház; az ég kormos lett a száguldó lángoktól. Egész Bécs sírt és jajveszékelt: a nagy imperátor holttestét gigantikus fáklyák lángsorai világították meg. Az alvilág sem rendezhetett volna borzalmasabb kivilágítást. Micsoda temetés! Mátyást a túlvilági hatalmasságok is meggyászolták.

Ahogy a hajóra tették, megdördült az ég; a folyó vize kicsapott, s a város északi részében mindazt elpusztította, amit a tűzvész megkímélt. Mintha azt jelentené ez a sok csapás: ha neki el kellett költöznie az elíziumi mezőkre, nekünk sem érdemes élnünk. Hadd pusztuljon minden.

Beatrix már nem tud sírni. Száraz, hideg és nyugodt. De én nem nyugszom...

Budáról megérkezett a várnagy embere. Attól hallom, hogy a király halála napján Budán, a vár körül összegyűltek a hegyek erdeiből a hollók. Fenn keringtek a várhegy fölött, sötéten, zordan, vérfagyasztón kiabálva; az ég borús volt, megeredt az eső. A királyi vadaskert felvigyázója ijedten rohant a várnagyhoz:

- Uram, ma reggel hét és nyolc óra között valami égbekiáltó szerencsétlenség történhetett. A király oroszlánjai, amelyeket Firenze város küldött ajándékba, egyszerre kimúltak, anélkül hogy a legcsekélyebb betegség jeleit mutatták volna. A két gyönyörű állat ma hét és nyolc között az égre tátotta a torkát, retteneteset bődült, és lezuhant a földre. Végük van a királyi bestiáknak.

A hollócsapat ott keringett egy félóráig a vadaskert körül. Aztán hirtelen délnek fordult és nagy, suhogó szárnycsapásokkal szelni kezdte az esőpárás, ólmos levegőt. A hollók Székesfehérvárra repültek, s a bazilika fölött, ahol a magyar királyok alusszák síri álmukat, roppant tömegükkel elsötétítették a napot.

Otthagytam az udvart. A pálosok kolostorában vagyok, sötét erdők között, nagy, fekete kőpalota legfelső toronyszobájában, csillagászati szerek között, ahogy a mesterségemhez illik. Nem vagyok kíváncsi semmire. Beteg vagyok. Hallom, hogy a kancellár és Bakócz Ulászlót akarják. A herceg fegyverkezik. Beatrice titokzatos. És a nép hallgat, vár, tűr közömbösen a páni félelemben. Meghalt az imperátor, odúikból előmásznak a gyáva hiénák, és nekiesnek a szent halott sírjának.

A kolostorban találtam Csáky Miklóst, a pécsváradi grófot. A fiatal főúr megesküdött, hogy utolsó csepp vérét, minden jobbágyát és egész vagyonát Corvin herceg úr rendelkezésére bocsátja. Az Isten lebegjen a fegyvereik felett.

Pécsváradon gyűltek össze Corvin herceg párthívei. Csáky Miklós beváltotta szavát. Törhetetlenül támogatta a herceget, de Corvin János letette a fegyvert. Ulászlót magyar királlyá koronázták. Beatrice az új király felesége lesz - így beszélik Bakócz Tamás párthívei. Nem tudom, az égi hatalmak megengedik-e ezt a szentségtörést. Annyi bizonyos, hogy a diva még nem felesége az új fejedelemnek. Előbb Esztergomban, a prímásnál lakott, most Budán egy kis kúriában, a Dóczi Orbán püspök jóvoltából. Micsoda tragikus komédia! Vagy az Isten büntető keze?

Annyi bizonyos, hogy Mátyás király halála napján rászakadt minden baj és bánat erre az árva birodalomra. Kirepült belőle a lélek, amely ezt a nagy, csonka tetemet eleven akcióban tartotta. Széthullottak az országok, megdőlt a trón tekintélye, az országnagyok egymás ellen vezetik hadi népüket, a török ott ólálkodik a déli kapuk előtt, a fekete sereg szétszéledt és rablóbandákká aljasult, hollók és varjúk röpködnek a nagy temető felett... Mindenkinek eszébe jutnak Temesvári Pelbárt borzasztó jóslatai. Hová lett a Matthias Corvinus világot féken tartó hatalma?

Mindenki meghódolt az új fejedelemnek. Csak a parasztok kunyhójában, a szabad ég alatt, ahol a fürj felröppen a szántóvető ekéje elől, a pásztortüzek melegénél, székely zsoldosok között, budai korcsmákban és a pálosok zárdájában suttognak könnyesen a nagy király haláláról. Hogy bűnös kéz küldte őt a másvilágra. Én tudom, hogy a csillagok matuzsálemi kort tartogattak Matthias Corvinus számára. És megesküdtem, hogy kinyomozom, aki megfordította a csillagok pályáját. Nem én vagyok az oka, hogy nem tudom az eskümet megtartani. Mert ők most nagyon összefogtak. Beatrix Ulászlót szolgálja, mint egy megszeppent cselédleány, aki előbbi uránál maradt bérét félti. Mennyi megaláztatást, gúnyt, nélkülözést és szégyent tud egy ilyen némber szembehunyva tűrni, hogy hazudik önmagának, hogy ámítja az Istent, csak hogy fennmaradjon a trónok magasságában! Pedig mindenki gyűlöli, úgy hallom, Ulászló király őfelsége is, Bakócz Tamás is. De egyelőre szükségük van rá, a pénzére, a katonáira, a nevére... vagy talán a bűn tartja őket össze zsiványbarátságban? Nem tudom megbosszulni őt! A bűnösök összetartanak és olümposzi felhőbe burkolóznak.

Az országot ezer veszély fenyegeti, de úgy hallom, hogy az udvarban víg és tivornyás élet járja. Még mindig a halotti tornál tartanak. Bonfini az új király dicsőségét írja, Mátyás aranyaiból még jól élnek a királyi naplopók. Én nem kérek a kenyerükből. Öregember vagyok. Öreg énekes koldus, aki a kerítésen kívül hadakozik a bánat, a keserűség és dac dühös kutyáival.

Elmegyek innen. Itt hagyom a kis villámat, amellyel a király, az egyetlen, az összehasonlíthatatlan, az Olümposzra költözött Augustus kétszer is megajándékozott. Itt hagyom ezt a fenekestől felfordult világot, újra nyakamba vetem a vándortarisznyámat, nehogy hűtlenség bűnébe essem az ő szent emlékével szemben. Nem teszem ki magamat az ördög incselkedéseinek, a pénz, az udvari pompa, az asszonyok csókja és a dicsőség csábításainak. Leányaimat férjhez adtam, feleségemnek és fiamnak semmi szükségük rám. Senkinek sincs már rám szüksége. Nekem sincs már semmi vágyam. Láttam a legszebbet, éltem a legnagyobb boldogságot, szolgáltam a halhatatlanságot, beírtam nevemet a nagy könyvbe az Ő neve mellé! Legjobb volna most meghalni. Meghalni és az Ő karján belépni a halhatatlanságba!

Nem kívánom, hogy az utókor márványemléket állíttasson nekem. Dísztelen kis cserépedény őrizze csontjaimat. Gyengéd és hatalmas földanyánk fogadjon meleg és nyugalmas ölébe, hogy a vadállatok és férgek ne háborgassák pihenő testemet. Tiszta vizű patak kétfelé vált ága ölelje körül síromat, és zúgjon a habja, mintha meredek mederben rohanna alá. Hamvaim helyét kicsike tábla jelezze, apró betűket véssenek reá, s nevemet így örökítsék meg: Itt nyugszik Galeotti Marzio, idő előtt elfáradt, és önként tért meg derék narnibeli őseihez. Három marék port hints sírjára, óh, pásztor, s aztán eredj utadra békével. Idők múltán talán omladozó csontjaim beleporlanak a föld életadó dús televényébe s egy rezgőnyárfa fehér sudarába felszívódva új életre támadnak szétmállott tagjaim, s én az örökké susogó lombokban boldogan körültekinthetek. Akkor majd elgyönyörködöm az árnyékom alá menekülő szerelmes hajadon és a pásztor enyelgésében. És hallgatni fogom a tilinkó vidám melódiáját, amelyre a leányka, lobogó ruhában járja a násztáncot."

Leonardo Loredano dózse 1502. április elsején fejedelmi vérből való vendéget fogadott a szárazföldi Malghera-erőd kapujában. A fenséges signoria körül olyan tolongás támadt, hogy a poroszlók alig tudtak rendet teremteni az összevissza keveredett nobilik, cittadinik és plebejusok között. A várost valósággal kirázta az izgalom láza.

A polgárok érezték, hogy ez a látogatás hozzátartozik az élet vagy halál nagy kérdéséhez. A köztársaság évek óta harcban állt a törökkel. Bajazed szultán, amióta Mátyás magyar király meghalt, pápa, német császár, spanyol és francia király minden szemforgató fogadkozást és az országot bebarangoló szerzeteseknek minden keresztes háborúra való izgatását megmosolyogva, veszett kutya módjára már beleharapott Velence érzékeny testébe, és a köztársaság peloponnészoszi birtokait ostromolta.

A signoriának eszébe jutott, hogy a töröknek csak egyetlen komoly ellenfele van Európában: a még összeomlásában is félelmetes Duna menti hatalom.

- Amióta a magyarokkal jó lábon állunk, felénk hajlott a szerencse - szuszogott a nagy tolongásban egy kövér nemesúr, régebben követ Bécsben és a barbár országokban.

- Jó híreket kaptam -, bólintott egy hajótulajdonos, akinek a peloponnészoszi tengeren fél tucat gályája vesztegelt. - Elfoglaltuk Leukada és Kefalónia szigeteket. Ciprus is rendületlenül áll - fűzte hozzá elégülten, és nyakát nyújtogatta szoros, fekete gallérjából, hogy a partra lépő vendégeket lássa.

- Corvin herceg is alaposan eldöngette a törököt Jajcánál.

- Evviva, evviva! - tombolt a tömeg, és süvegét lengette örömében.

A tenger királynője tavaszi szépségében pompázott. A lagúnák vize fehér habos, zöld selyemuszályhoz hasonlított, amelyre az erkélyek futóvirágai ráhullatták szirmaikat, mint valami aranyos, rózsaszín és világoskék hímzést. A paloták ablakában a loggiák karcsú oszlopai között lángoló szemű, pihegő keblű signorák lesték a vendégeket.

Az idegenek a piazzetta felé közeledtek. Száz pompás fegyverzetű, gazdag öltözékű, vállas, sasszemű harcos lépett a márványtér fehér kövezetére. A kürtök harsonája, a csattogó, zörgő, pengő fegyverek zaja, az erőd tornyaiban eldördült ágyúk, harangok zúgása megdobogtatták az emberek szívét. A tömegből ujjongó örömkiáltások szakadtak föl, és mindenki az érkezők felé nyomult. Egész Velence boldogságban úszott, csak egy fáradt öregúr, a nagytanács tagja, sárga és reszketős arcú, kopasz, köhögős posztógyáros rémítgette a népet:

- Nem a török a mi ellenségünk, hanem a szőke szakállú, hitvány kéjenc, az a vérszopó tacskó, a spanyol fattyú, a szolgalelkű, véreskezű hiéna: Cesare Borgia.

- Pfuj, gyilkos, vérfertőző fenevad! - segített neki egy szerzetes, a Savonarola rendjéből való, aki most érkezett meg a déli államokból. - Most a francia király vérebe... holnap...

- Holnap az ura lábikrájába harap, ha úgy fordul a szerencse.

- Ez a fattyú nem elégszik meg Romagnával. Már Urbinóban van, és Bologna, Siena meg Ferrara kapuit fenyegeti.

- Hadd falják fel egymást - mondta egy nobile, és arcáról a rideg elzárkózottság velencei gőgje sugárzott.

- Nem úgy van az, messere. Nagy baj az, hogy Milánó és Nápoly már a franciáké.

- Milánó is, Nápoly is megérdemli a sorsát. Emlékezzék csak, illustrissime, hogy Alfonso bérgyilkosokat küldött a mi ciszternáink megmérgezésére. Vesszenek az aragóniaiak.

A vitatkozó urak háta mögött egy kövér, vörös arcú és hagymaszagú mészáros lihegett. A saját melle zihálásától nehezen hallotta a nobilik szavát. De mégis megértett annyit, hogy egyszerre csak dühösen odafordult szomszédjához, egy gyulladt szemű, ritka szakállú vargához:

- Azt hiszem, komám, ezeknek elment az eszük.

- Nono! - intette a varga.

- Én nem félek tőlük. Én mindjárt felugrom egy gyümölcsös szekérre és elordítom magamat: nagyságos uraim, nektek végképp elment az eszetek!

A varga kíváncsian nézett a komája szemébe.

- Hát én azt mondom - folytatta amaz -, hogy kár így örülni a magyaroknak. Ezek úgy jönnek ide, mint a disznók az olajfaerdőre. Ezek lelegelik a szőlőindákat, letapossák a gabonát, és feldúlják a présházakat. Én mind egyformán utálom az idegent.

- Nono, mondasz valamit, koma. Szóról szóra így jártunk a franciákkal is.

- A franciákkal? A néném leányát a San Marco kolostortól egy kőhajításnyira lekapták a lábáról, és még tetejébe keresztül is szúrták a hátát, mert segítségért kiáltozott. Ez történt monna Bianca leányával.

- Megtörtént ez sok hajadon leányzóval. De azok, hála Istennek, toscanaiak voltak.

- Hát nem mindegy az, komám? Ki áll hozzád közelebb, a toscanai olasz, vagy a zsivány bretagne-i zsoldos?

- Mondasz valamit.

- Hát csak az van hátra, hogy magyarok meg törökök meg oroszok lepjék el Itáliát.

- Az bizony meglehet - fohászkodott a varga, és lábujjhegyre nyújtózkodott, hogy megpillantson valamit az idegenekből.

A mészáros tovább háborgott.

- Egyáltalában nem értem, mit veszekednek egymással az urak. Van pénzük, hajójuk, olajprésük, cselédségük elég, mit bánják ők, hogy Ferrara meg Génua is összeszedi magát? Nekem ugyan mindegy.

- De nekik nem mindegy ám - röhögött a varga.

- Hát ez az, amiért én mindjárt felugrom a válladra, és elordítom magam: hej, nagyságos uraim, monna Bianca leánya, az én keresztlányom, nem volt sem Pietro úrnak, sem Lodovico úrnak, sem Borgia úrnak a pártjából való, a franciák mégis halálra kínozták, házát felgyújtották, és apját fölhúzták egy szederfára.

- Az biz igaz - bólongatott a varga, és vörösre gyulladt, pislogó szemhéját törülgette.

A mészáros melle zihált, mint egy megkéselt bikáé. A vörös, kövér ember ájuldozott a hőségtől, mert már hajnali öt órától itt szuszog, káromkodik és lázít, csak hogy lásson valamit a bevonulásból.

Éppen akkor hangzott el a tanácsúr rekedt ellenvetése.

- De ha Velence nem áll résen, ki védi meg a köztársaságot a Borgia-bastard étvágyától?

- Az a másik bastard, ni - mutatott a nobile a dózse vendégére, aki királyi hermelinben, de födetlen fővel, mint a köztársaság tiszteletbeli nemese, éppen most ölelkezett össze Loredanóval.

Ezen a napon vonult be Velencébe a köztársaság egykor való legfélelmetesebb ellenségének, Mátyás magyar királynak törvénytelen fia, Corvin János herceg, a horvátországi bán. A város tombolt az örömtől. Sokan már bizonyosra vették, hogy Velencének ezúttal olyan condottieréje lesz, akinek a neve is felér egy hadsereggel: Hunyadi János unokája és Matthias Corvinus fia.

- Corvin János és Cesare Borgia: ez szép párviadal lesz - súgta Soranzo követ Giustignannak, aki most érkezett Budáról, ahol Ulászló királlyal megkötötte a szövetséget a török császár ellen.

Giustignan elgondolkozott. Ő jól ismerte Magyarországot. Tizennégy évvel ezelőtt hosszabb ideig volt vendége egy ifjú magyar főúrnak, akivel a régi Pannóniát és Matthias Corvinus székhelyét, Budát meg Pestet keresztül-kasul barangolta.

Most, hogy ezek a régi boldog idők eszébe jutottak, Giustignan őmagnificenciája egyszerre elfelejtette magas méltóságát, a signoriát, a dózsét, az egész köztársaságot, és léha, nótás, kalandos, világcsavargó humanista ifjúságára gondolt.

Csáky Miklós! Mintha itt állana a szeme előtt délceg, erős, barna barbár szépségével.

A harangok zúgtak, a tenger felől enyhe szél simogatta az emberek arcát. Corvin János és kísérete most indult el a ferrarai hercegnek a Canale Grandén levő palotája felé. Mindenki Magyarországot, Corvin Jánost és Bakócz Tamás esztergomi érseket éljenezte.

Giustignan a herceg kísérete között Csáky Miklós alakját kereste.

A követ körül majd agyontaposták egymást a lelkesülő, kíváncsi, előretörtető, verejtékben lihegő polgárok. A szenátus tagjai a maguk elkülönözött helyéről elégedetten és fenséges nyugalommal vizsgálgatták a fiatal Corvin herceget, akinek pénze, katonája és Mátyás királytól örökölt halhatatlan neve van, és nem vonakodik Velence szolgálatába szegődni.

Hol van Csáky Miklós? - nyújtotta nyakát Giustignan. - Itt kell lennie valahol a herceg kíséretében, a selyembe, prémbe, aranyba öltözött főurak között. Corvin Jánosnak Csáky Miklós a leghűségesebb barátja, mintha ezzel akarná kiengesztelni a halhatatlan király ellen elkövetett vétkeit.

A szenátus tagjai, a nobilik, az előkelő bankárok és a szövetséges államok képviselői körülvették Giustignant, és melegen rázogatták a kezét.

- Messer Antonio, önnek köszönhetjük ezt a hatalmas szövetségest - mutogattak aranygyűrűs, finom, fehér ujjukkal Corvin János felé.

Giustignan elégedetten mosolygott. Ez a szövetség bizony az ő érdeme. Milyen szerencse, ha idejekorán megokosodik az ember, hátat tud fordítani ifjúsága léha játékainak, és csavargó humanistából át tud vedleni fürge, eszes és buzgó diplomatává. Milyen jó, hogy még idejében megfutamodott a Csáky Miklóst fenyegető veszedelem elől, ott tudta hagyni Magyarországot, meg tudott bocsátani Velencének, amely egykor az adósok börtönével fenyegette, s ki tudta engesztelni a tengerek királynőjét, amely előbb titkos kémjévé, majd ügynökévé, végül nagyrangú követévé fogadta a megtért tékozló fiút. Most tekintélyes lovag, nem olyan széllelbélelt éhenkórász, csatangoló szegény ügynök, mint például ser Niccolo Macchiavelli, a Borgia titkos diplomáciai besúgója.

- Milyen változás, milyen sorsfordulat! - sóhajtott önfeledten úgy, hogy a körülötte állók meghallották. A szenátorok azt hitték, hogy Giustignan ezt a köztársaság politikájára értette.

- Bizony, csudálatos változása az időknek - felelt egy fekete ruhás, cserzett bőrű, világos szemű, ráncos képű öreg patrícius, a nagytanács tekintélyes tagja. - Volt idő, amikor a mindenható Úristenen kívül csak Mátyástól és a magyaroktól féltünk. Most meg a fia lesz a zsoldoskapitányunk és a magyar nemzet a hadseregünk.

Giustignan gőgösen bólintott.

- Hallom, hogy a dózse háromezer arany évdíjat ígért az esztergomi érseknek - szólt közbe egy nagy bankház tulajdonosa.

- Miért?

- Mert ő a mi leghívebb cselédünk. Meg is szereztük számára a bíbornoki kalapot.

- Úgy hallom, hogy ő a leghatalmasabb ember a budai udvarban.

- Hát Ulászló királynál mindenesetre sokkal hatalmasabb - felelte megvető ajkrándulással a vén tanácsúr.

- S a bíbornok úr azt üzeni Velencének, hogy a köztársaság tekintse őt szolgálatkész káplánjának.

- Helyes, helyes - dörzsölte kezét a posztókereskedő -, nem kell sajnálni a zsoldot a barbároktól.

- De Bakócz Tamásnak nem pénz kell ám, messere, hanem méltóság és hatalom. Mindenáron konstantinápolyi pátriárka akar lenni, első úr a pápa őszentsége után.

- Az is lesz, ha Velence úgy akarja - kérkedett az öreg tanácsúr.

- De úgy hírlik ám, hogy a konstantinápolyi tiarát a Borgia is megkívánta.

- Pénzt kell küldeni a pápának - indítványozta a posztókereskedő. - Meg a francia királynak, hogy szakítson a Borgiákkal.

Giustignan mosolyogva hallgatta a signorik diplomáciai eszmecseréjét.

A nap kisütött, és aranyos fénnyel öntötte le a Márkus-templom vaskos harangtornyát. A Piazetta kövei szikráztak a vakító fényességben. Corvin János és kísérete éppen előttük haladt el a keleti pompa, az arany, a bíbor s a drága oroszországi prémek ragyogó tarkaságában. A posztókereskedő megcsörgette zsebében az aranyakat.

A magyar vitézek sarkantyúja csengett-bongott a márványkockákon. A herceg apródjainak láttára a nagy farsangi díszmenetekhez szokott velenceiek is felkiáltottak. Háromszáz ifjú dalia lovagolt el az ámuló polgárok előtt, egyforma nagyságú, egytől egyig aranysárga lovon. Egyenruhájuk tiszta bársony, vörös, piros, fehér, zöld és sárga barnásszürke színekben - minden színből huszonöt -, és lovaikon aranyos szövetek, behintve gyöngyökkel, drágakövekkel. Mindegyik ifjú szőke volt; festett vagy parókás fürtjeik vállukra omlottak, tele voltak szórva aranyporral, és a csigákba göndörödő fürtöket gyöngyös háló, ékköves füzérek tartották össze szorosan.

- Olyanok, mint az arkangyalok - mondták az asszonyok kipirult arccal, és egymás karját csipkedték izgalmukban. Előretolakodtak, és kendőket lobogtattak a mosolygó apródok felé.

- Le ne szedjétek őket a lóról, gyalázatosak! - kiáltott rájuk indulatosan a dominikánus, és a kacérkodó némberek felől elfordította a tekintetét.

A signorék szíve lázasan dobogott. Égett a szemük, kiszáradt az ajkuk, és a mellük lihegve hullámzott a díszmenet láttára. Az ő egyszerű, fekete posztóban izzadó embereik mellett úgy tűntek föl a magyarok, mint izzó szemű hősei egy buja, vértől és csóktól nedves, titokzatos, félelmes, öldöklő harcok és vad érzékiség tüzétől piros másvilágnak.

- Ezek majd megtáncoltatják a francia király és a fattyú Borgia zsoldosait!

- A Borgia is félelmes katona ám - ellenkezett egy gyáva pénzváltó -, én láttam a zsoldosait, a svájci kantonok tollaskalapú óriásait, a skótok tarka kötényes, vörös hajú fenevadjait, a hosszú lándzsás landsknechteket meg a bretonokat, akiknek olyan mogorva az arcuk, mint az apagyilkosoké.

- De ezek nem ijednek meg a mogorva arcoktól. Ezek mosolyogva mennek a halálba, és az ördögökkel is megverekszenek, ha egy Corvin küldi őket a vérözönbe - lelkesedett egy ifjú egyetemi docens.

A sereg elvonult. Az asszonyok sikoltoztak elragadtatásukban.

Ilyen lehetett a római fiatal matrónák eksztázisa, amikor a gall vagy a britanniai légiók vezéreit hordozták körül a fórumon.

A tanácsurak pedig, szerelmes bizalommal simogatták dukátjaikat egyszerű, fekete posztókabátjuk zsebében.

Giustignan csak este, a dózse által rendezett ünnepi lakomán találta meg Csáky Miklós grófot. Alig ismerték meg egymást. Csáky most lépte át a negyvenedik évet. Borotvált arcát már redők szántották. Arcának narcissusi bája Marsnak, a hadistennek komor, félelmetes, dacos szépségébe keménykedett. A hangja mélyen dörgő volt, mozdulatai szélesek és nehézkesek, a mosolya kesernyés, a szeme pillantása fáradt.

- Hej, bizony tizennégy esztendeje nem láttuk egymást, messer Antonio - sóhajtott a magyar. - Azóta te nagyon sok derék dolgot cselekedtél.

- Megjön az ember esze - nevetett az olasz. - Emlékszel, domine, az én magyarországi házasságomra?

Csáky elkedvetlenedett. Eszébe jutott a maga vőlegénysége. Rövid ideig küzdött önmagával, aztán félrevonta Giustignant a dózsepalota erkélyére. Elfojtott szégyenkezéssel, az izgalomtól szívdobogva kérdezte tőle:

- Giustignan, tudsz-e valamit a madonnáról?

Az olasz a vállát vonogatta.

- Most a nápolyi öbölben, Ischia szigetén éldegél a spanyolok kegyelméből.

Csáky arca megrándult.

- Borzasztó... idáig jutott a boldogtalan.

Az olasz unottan dörmögte:

- Ideje, hogy vezekeljen megszámlálhatatlan bűnéért.

- Te is elítéled őt?

Giustignan csodálkozva nézett a magyarra.

- És te?

- Én csak sajnálom szegényt.

- Akkor nem olvastad a volt főkancellár vádiratát az özvegy magyar királyné bűnlajstromáról.

- Olvastam. Túlzás. Nem is a kancellár írta.

Giustignan legyintett a kezével.

- Mindegy. De Beatrice rosszul tette, hogy mindenáron felesége akart lenni Mátyás utódjának.

- Hiú volt és nagyravágyó.

- Gonosz. Már dicsőséges férje életében áhítozott a trónra. Ki tudja, nem ő volt-e az oka Mátyás halálának?

Csáky felszisszent.

- Rágalom.

Az olasz gúnyosan mosolygott.

- Most már mindegy. A nagy király meghalt és halhatatlanná lett, mint macedóniai Sándor, Julius Caesar vagy Marcus Aurelius. Beatrice pedig él és elfelejtett, megcsúfolt öregségében elevenen eltemettetett.

- Giustignan, te mindig kegyetlen voltál a felséges asszony megítélésében. Amikor együtt mentünk Budára a királyi pár elé tisztelegni, már hajadon életét is megrágalmaztad a madonnának. Léha udvari mendemondákat fecsegtél össze róla és don Ramiro nevű apródjáról.

- És királyné korában nem igazolta az én kegyetlen ítéletemet? - gúnyolódott mosolyogva Giustignan.

Csáky elfordította a fejét.

- Semmit sem tudok róla. Csak azt tudom, hogy égbekiáltó embertelenséggel a trón magasságáról a megaláztatások és a nyomorúságok siralomvölgyébe taszították.

Giustignan szenvedélyesen kifakadt:

- Hát érdemelt más sorsot az aragóniai démon? Lássuk csak, hogy történt! Neki volt egész Európában a legdicsőbb, legkirályibb, leghatalmasabb, legjobb és legszentebb férje. Igaz?

- Igaz.

- A nagy fejedelem meghalt. Végső akarata az volt, hogy utódjává válasszák meg a fiát. Azt ott ni - mutatott az asztalfőn, a száraz, sovány, fogatlan Loredano dózse mellett ülő halvány, dióbarna szemű ifjúra. - Ki akadályozta meg?

- A Szapolyaiak, a Báthoryak. Bakócz, János érsek, Miksa, Ulászló...

- Nem - pattant fel a követ -, Beatrice! Ha ő Corvin mellé áll, ha ő nem pislog buja, álnok, kacér szemével a trón felé...

Csáky az olasz vállára tette a kezét.

- Giustignan, mi, férfiak, nagyon könnyen ítélkezünk.

- Az bizonyos - védekezett amaz -, hogy Aragóniai Beatrice nem volt méltó arra a névre, amit a ti nagy királytok adott neki. Mátyás után Ulászló! A sas után egy kövér, lusta túzok! Az istenekre mondom, örültem, hogy a magyarok úgy elbántak vele; olümposzi tréfa volt! Az özvegy királyné mindenáron a trón oldalán akar maradni. Jön egy pohos, lomha fickó; ifjabb, mint ő, esze ágában sincs vele a királyi ágyat megosztani, egyre gazdag menyasszony után futkos; ez Ulászló. És ott várja őt a kacér és viharos múltú özvegy, kinyitja előtte várait, pénzeszsákjait és hálószobáját, szerelemért és koronáért rimánkodik, fenyegetőzik, zsarol, konspirál, erőszakoskodik: ez Beatrix. Pompás vígjáték. Plautus írhatta volna jókedvében. Aztán jönnek a politikusok. Elhitetik az özveggyel, hogy az új király feleségül veszi. Összesúgnak a fejedelemmel, hogy játsszon el egy házasságkötési szertartást a szerelmes madonnával. Jön egy püspök, és összeadja őket. A királytól megkérdezik: akarod-e Aragóniai Beatricét hitvestársadul? Az ravaszul így felel: igen. A menyasszony nem veszi észre, hogy a királynak azt kellett volna mondania: akarom. Isteni komédia! Milyen agyafúrt, lángeszű vígjátékíró az a ti Bakócz Tamástok! És aztán jön a nászéjszaka. Negyedik felvonás. Az ifjú feleség megragadja a király köntösét. Hopp, itt ebből baj lehet - gyanítja a férj, és elinal, kabátját otthagyva az álmélkodó Putifárné körmei között. Ezt Macchiavelli barátom is megirigyelhetné.

- Te is irigyled? - kérdezte keserű gúnnyal Csáky.

- Én? Én irigylem leginkább. Hej, ha ez nekem tizennégy esztendővel ezelőtt eszembe jutott volna ott a te rokonaidnál, a földvári kastély padlásszobájában! Ah, ha nekem akkor egy kegyelmes, jó szellem megsúgja, hogy igent mondjak akarom helyett, akkor a francia nevelőkisasszony nem üldözne még most is a hitvesi szeretetével. De sajnos nem jutott eszembe - folytatta szomorú lemondással -, s ez tengernyi dukátomba került. Mennyi perköltség, papoknak, kánonjogi doktoroknak, futárnak, ügynököknek, kémnek mennyi borravaló - rettenetes dolog a válópör -, s a francia hölgy érti a módját, hogy meggyötörjön. Én nehezebben szabadulok meg tőle, mint a ti Ulászlótok Beatricétől. Ha engem is Bakócz Tamás eskettetett volna... micsoda égbekiáltóan szellemes, nagyszerű gondolat!...

Csáky Miklós nem állhatta tovább.

- Örök szégyen, arcpirító, gyalázatos játék! - lihegte a lelke mélyéből felháborodva. - Gyűlölöm a gyáva, vénasszonyos csalást harctéren, fórumon, nemzetek és kormányok között is, hát még asszonnyal és királynéval szemben! Ez még a herceg urat is mélyen megrendítette. Pedig neki nem volt nagyobb ellensége madonna Beatricénál. Váradi Péter kalocsai érseket valaha ő csukatta börtönbe: de ez után a hitvány csalás után egyenesen az érsek ajánlotta, hogy a házasságot érvényesnek elismerjék. Nem minden magyar volt olyan hazafiatlan és gyáva, mint a paraszt, durva és nagyravágyó Bakócz.

- Ő a legnagyobb államférfiatok - lelkendezett Giustignan -, a nápolyi asszonnyal szemben nem volt sem mód, sem idő más fegyverek után keresgélni.

- Vérlázító, becstelen, gaz csalás; lovagiatlan, hitvány, esküszegő, az Úr szertartásából gúnyt űző aljasság - tombolt Csákyban a felháborodott magyar becsületérzés.

- Hát jó - felelt hidegen a követ -, erről majd az utódaink ítéljenek. De a királyné, ha volna benne egy szemernyi asszonyi büszkeség, csak annyi, mint egy csipkeverő vagy sós halat áruló leányzóban van, akkor nem erőlködik tovább a házasság elismertetésén. Egy rongyos velencei mammola is hátat fordít annak a mezítlábas tekergőnek, aki megtagadja őt a kanális csőcseléke előtt.

- Szegény Beatrice!

- De diva donna Beatrice, a regum princeps ivadéka, a nagylelkű és bölcs Alfonso unokája, az Aragónia, Valencia, Szicília és Sardínia fölött uralkodó család leánya, aki nem tartotta magával egyenrangúnak a Sforzákat, a Medicieket, az Estéket, aki a francia királynét és a római birodalom császárnéját vallotta unokanővérének, ez az Aragóniai Beatrix úgy pénzelte a mammuttestű Ulászlót, mint egy cortegiana az udvari poétáját - járt utána, illegette magát, könyörgött egy lehetőleg sok tanú szeme láttára történendő csókolódzásért, nem szégyellte magát az országgyűlésen megjelenni, és ott vesztegetéssel és sírás-rívással akarta kimondatni, hogy Ulászló vele a házasságot végrehajtotta, az apját, a dühös, bolond és véres kezű Ferrantét beugratta abba, hogy ezt mint érzékcsiklandozó hálószobatitkot az összes európai udvaroknak megírja: érted, magister, érted? A saját leányáról, Mátyás özvegyéről hírelte Ferrante, hogy már egy év óta jár a pohos Ulászló ágyasházába... no, domine magister, ez az asszony nem érdemelt jobbat a sorsánál. Most egy éve járt erre a szégyenszemre újra özveggyé vedlett királyné... A pápa felbontotta a házasságot.

- Ezt is ti, velenceiek erőszakoltátok.

- Az igazság érdekében.

- A francia király, Cesare Borgia, Bakócz Tamás és a saját zsebeitek érdekében.

Giustignan finoman mosolygott.

- Ulászló és Beatrice, a török invázió és a nápolyi asszony rögeszméje között kellett választanunk.

- És ezzel a Borgiának tettetek szívességet.

- Azt majd herceged, Corvin János úr őnagysága és a te vitézi kardod fogja bebizonyítani. Nápoly és Milánó megérdemli a sorsát.

- De madonna Beatricét megkímélhette volna a sors ettől a tízévi mártíromságtól.

- Ő tizennégy esztendeig gyötörte Mátyást és a magyarokat.

- A magyarok már megbocsátottak a szomorú sorsú királynénak.

- Ne gondold, domine, hogy olyan szomorú a sorsa. Igaz, hogy a leveleit így írja alá: infelicissima regina, meg spanyolosan: la reyna triste, de azért Ischiában, ahol egykor a lótoszevők laktak, pompás kis udvart rendezett be magának vitézekkel, poétákkal, cortegianókkal, don Ramirókkal...

- Még most is bántod a szerencsétlent? - szólt közbe Csáky szomorúan.

- Nem bántom szegénykét... de Enea Irpino meg Benedetto Garethe egészen jól élnek az ischiai szomorú királyné konyháján. Az én kémeim mindent tudnak... a két költő szerelmes verseinek másolatát elküldték nekem.

- Beatricénak szólnak?

- Beatricénak meg a két Izabellának. Azok is szomorúak és azok is hercegasszonyok... azoknak is jólesik a költői vigasz.

Csáky elfordult, hogy eltitkolja az undor és felháborodás kifejezését, amelyet a kegyetlen olasz beszéde csalt ki az arcára. Alig bírta türtőztetni magát. Tudta, hogy sokan beszélnek úgy Beatricéról, mint Giustignan. De a lovagiatlan bántalmazás ellen minden csepp vére fellázadt. Egyszer még pécsváradi remetesége alatt majdnem leütötte Giustignant, mikor az a királynét rágalmazta. Egy pillanatig most is ilyen vágyat érzett. De félt, hogy ezzel nevetségessé teszi és meggyalázza magát. Aztán arra gondolt, hogy a szó fegyverével védelmezi meg a bántalmazott asszonyt. De miért? Kinek? Csüggedten mondott le erről is.

- Giustignan, miért gyűlölöd te annyira a mi árva királynénkat?

A követ elnevette magát.

- Gyűlölöm? Nem. De nagy szükségem van Ulászlóra, Corvin hercegre és a magyar fegyverekre. Beatricénak én megbocsátok. De ismerek valakit, aki nem fog neki megbocsátani soha.

- A herceg? János úr őkegyelmessége?

- Nem. Hanem te.

A főúr összerezzent. Soha annyi benső meghatottság és szánalom nem lakozott a szívében, mint most.

- Miért? - kérdezte megindulva.

- Mert te még most is szerelmes vagy bele.

Csáky szomorúan mosolygott.

Corvin János herceg Velencéből Anconába ment, hogy szemlét tartson a pápai állam hadikikötője felett. A török hajóhad, ha egyszer Itália felé megindul, elsősorban Anconát veszi tengeri ostromlás alá. A szenátus fejedelmeket megillető hódolattal fogadta.

- Fenséges herceg - szólt a podesta, szinte alattvalói hangon -, még élénk emlékezetünkben van fenséged halhatatlan atyjának, Matthias Corvinusnak, a leghatalmasabb rex imperatornak uralkodása Ancona városa felett. Tizenöt évvel ezelőtt vitte el neki egy derék polgár, Cynthius de Dionysios, a koszorús költő, köztársaságunk hűségesküjét.

És megmutatta a hercegnek Mátyás címeres zászlóit, amelyeket a vár ormán lengetett a tenger hűs szellője. Előszedett régi okmányokat, amelyeken Mátyás pecsétje piroslott.

A herceg szemét könny futotta át. Itt, a messze tengerparton, a pálmák és narancsfák árnyékában, a kék adriai égboltozat alatt is él az ő imádott atyjának emlékezete. Megölelte és megcsókolta a podestát.

- Milyen végzetes csapás volt, világszerencsétlenség, isten átka volt az ő korai halála! - szólt ellágyult hangon a podesta.

Corvin János nem felelt. Arra gondolt, hogy ha még egy évtizedig, nem, ha csak egyetlenegy évig adatott volna tovább élnie... akkor ő most a világ legragyogóbb koronáját viselné a fején.

Anconából Loretóba utazott a herceg. Akkor fogadta meg ezt a zarándoklátogatást a szűzanyának, amikor Frangepán Beatrix, ifjú felesége, fiúgyermekkel ajándékozta meg.

A loretói szent ház, a Casa Santa előtt, a herceget fogadó papok közül kivált egy fehér csuhás pálos szerzetes. Negyvenöt-ötven éves volt. Szép, barna arcát egészen elborította szürkülő szakálla. Meggörnyedt háta és széles válla majdnem szétrepesztette a nehéz, meleg gyapjúszőr kámzsát. Csuklyája alól sötét, villogó szeme úgy szikrázott, mint egy ragadozó madáré. Keresett valakit. Ahogy Csákyt megpillantotta, odalépett hozzá, és vállára tette a kezét:

- Miklós, emlékszel-e rám?

Csáky a barát arcvonásait fürkészte. A szerzetes megölelte őt, és a fülébe súgta:

- Nem ismered meg Fodor Istvánt, a te hűséges mentorodat?

A főúr összecsókolta a fehér csuhás papot.

- Mire való ez a szerzetesi kámzsa? - kérdezte könnyek között mosolyogva - én lila szín püspöki ornátusban, hermelinprémes palásttal, érseki palliummal képzeltelek, István.

A barát szelíden mosolygott:

- Amióta ő meghalt, én is lemondtam az életről. János úr, a kancellár, sem bírta sokáig. A püspök is szerzetesnek állott... Mátyás után Ulászlót nem lehet szolgálni.

- Bakócz Tamás tudja.

A szerzetes megvetőleg legyintett:

- Méltóak egymáshoz. Gyűlölöm Bakóczot. Akkor léptem be a pálosok rendjébe, amikor a mi felséges madonnánkat, a szerencsétlen királynét ez az erdődi paraszt megcsúfolta Ulászlóval. És nyomban el is hagytam az országot. Ide jöttem a Szűzanya csodálatos házához, amelyet az ég angyalai hoztak Názáretből.

Csáky elgondolkozva nézte megroskadt, őszbe csavarodott, szomorú barátját. Eszébe jutott a daliás, előkelő szellemű, jókedvű, életszeretettől lángoló ifjú Fodor István, a királyné felolvasója, az elegáns világfi, aki suhogó piros talárjában, finom kezén a nagy apátgyűrűvel olyan volt, mint a pápai kúria egy ifjú hercegi bíborosa.

- Te már megtaláltad a lelked békességét - mondta neki gyengéd vigasztalással.

- Az élet derekán már mindannyiunknak csak az Isten és a magunk békessége marad.

- Bizony, csak magunk maradtunk meg önmagunknak.

- Ez a királyok és alattvalók közös végzete. Ez maradt meg a mi felséges királynénknak is - sóhajtotta tisztelettel Fodor.

- Mikor láttad a divát?

Csákynak ráncba borult a homloka. Nem felelt. A szerzetes nem faggatta. Ehelyett ő beszélt a királynéról.

- Tavaly, télidő közepén, Magyarországból Milánóba utaztában ő is elzarándokolt ide, a Szűzanya házához. Itt volt. Ezeket a márványkockákat taposta az ő felséges lába.

- Megtört?

- Balsorsát fenséggel viselte. Amint tudomást vett a pápai döntésről, amely a házasságát érvénytelenítette, ő is összecsukta szárnyait. Elhagyta Esztergomot, Bécsbe ment, onnan Porto Gruanón keresztül jött Malamoccóba, Velence közelébe. Beteg volt. Égi malaszt után vágyakozott. Átjött ide Loretóba. Én voltam a kalauza. Több mint egy évtizede nem láttam. A felség negyvenöt éves lehet az én számításom szerint.

- Megöregedett?

- Ó, milyen szép még! - suttogta amaz, és égre emelte a tekintetét. - Olümposzi szépség sugárzott le meghalványodott, szelíd, szomorú arcáról. Olyan volt, mint Niobé, akit az istenek atyja választott ki magának szerelme tárgyául. Az istenek atyja, a halhatatlan Matthias Corvinus. Itt térdepelt a márványkockákon, és szép kék szeméből szivárgott a könny. Én a szentély első oszlopa mögül néztem. Özvegyi ruha fedte puha, magas, teli termetét. Illata betöltötte a templomot. Olyan tiszta, sugárzó, könyörgő szemmel nézett a magasba, mint egy imádkozó gyermek. A fájdalom, a gyász és a csalódás eleven szobra volt. Istenem, ha Verrocchio tanítványa, a Vinciből való Leonardo így láthatta volna! Nekem az a sok gaz rágalom jutott az eszembe, amit felőle az ellenségei terjesztettek. Milyen gyilkos viperaméreg tud csorogni az emberek nyelvéről! Nem, Miklós, ez az asszony a szerencsétlenség és a félrevezetés tragikus hősnője csupán. Én szerettem volna leborulni és könyörögni neki, hogy közvetítse imáimat égi patrónája, a Boldogságos Szűzanya trónusához.

- Beszéltél vele?

- Sokat. Elpanaszolta csalódásait. Mindenki elhagyta vagy elbukott, valaki csak segítségére nyújtotta a karját. Meghalt a hitvese, aki úgy vigyázott rá, mint az apa az ő szerelmes gyermekére; meghalt az ő szeretett nővére, a ferrarai Eleonora, és meghalt imádott apja, a bölcs és hatalmas nápolyi király; bátyja bujdosik, Ferrandino, az új király, elmenekült, a nápolyi trón összeomlott, majdnem egész családja kipusztult, minden támasza kidőlt; Borgia Cesare megölte az ifjú nápolyi herceget, őt magát Ulászló megcsúfolta, vagyonából kiforgatta... de a felséges madonna mégsem gyűlöl senkit. Most, hogy visszatért gyermekkora gyönyörű ege alá, nem hatalomban és dicsőségben jött osztozkodni, csak részt venni a nagy temetkezésben.

- Nem vádol senkit?

- Nem vádol, csak panaszkodik. Őt sohasem értették meg a magyarok. A király sem, az alattvalók sem, akik kegyetlenebbek voltak hozzá, mint a fejedelem. Pedig ha vétkezett, csak ellene vétkezett. De tehetett-e erről? Ő egy más világ érzékeny, kényes virága volt, akinek sok napsugárra, örök tavaszra, langyos szellőre és meleg esőre lett volna szüksége, hogy gyönyörű színeiben kibontakozzék, és illatával megrészegítse a kert lakóit. A vére forró volt, a képzelete buja, az esze lángolt és szikrázott, és a becsvágya határtalan. Csoda-e, ha a nem neki való légkörben illata mérgezővé, lehelete sorvasztóvá lett, és ő maga az erények és bűnök között, a vágyak határtalanságában és a kielégülések nélkülözésében vergődött? Rosszat mondtak róla? Lehet, hogy vétkezett. De nem volt felelős a vétkeiért, és csak önmagát gyötörte meg a bűneivel. Az Isten tudja csak, milyen tiszta tud maradni a lélek a vér vétkes lángolásában.

Csáky összerezzent. Gyanakodva nézte az apátot. Miért védi ez ilyen buzgósággal Beatricét?

Az apát merően nézett a szentély márványkockáira.

- A mindenható Isten ítélete előtt bizonyára csekély számításba esik, hogy a mennyei tisztaság, a szemérem, az önmegtagadás erénye hányszor bukik el a test ellen való harcában, amely az ördög és a bujaság vára. Millió fegyverrel küzd ebben a várban a sátán az Úr engedelmével. A legtisztább is hétszer vétkezik napjában legalábbis vágyban, hangulatban és elgondolásban. De a lélek azért nagy marad, és fenséges tettekre képes. Mátyás hitvese méltó volt egy nagy király nevére. Bölcs volt, jó volt, és népét a szépség és tudományok töméntelen kincsével gazdagította. Felséges férjének ő volt a legügyesebb diplomatája. Fejedelmeket, pápát, népeket és hadseregeket befolyásolt a trón és a birodalom érdekében. És milyen túláradó, nagy, bőséges volt a szeretete! Hyppolitnak szerelmes, jó édesanyja volt. Irgalmas, szíve megsegítette a szűkölködőket, királyi volt a kegyelme, a keze mindig nyitva volt, és ömlött belőle az arany egyháznak, szerzetnek, szegénynek, betegnek; a lelke nagy, terebélyes fa volt, amely leroskadt a gyümölcs áldásától, meleg záporeső volt az irgalmassága, amely csak úgy szakadt a szomjas, száraz földre... Ó, mi lett volna ebből az asszonyból, ha az ég termékennyé teszi őt, és gyermekkel áldja meg, az anyaság boldog kielégültségében... Mit számít az ő hatalmas, gyönyörű lényében az érzékek olykor-olykor való bűnös kilobbanása?... A világító napnak is vannak fogyatkozásai...

Csáky türelmetlenül hallgatta a humanista apát rajongó szónoklatát. Ez a védőbeszéd jobban fájt neki, mint a Giustignan durva, ellenséges támadása. Most semmire sem tudott emlékezni, csak a maga megaláztatására. Mit használ őneki Beatrice minden királynői nagysága, szellemének minden vakító világossága, ha asszonyi tisztasága ennyire rászorul az elnézésre és mentegetőzésre? Hát mégis igazsága volna Giustignannak?

Türelmetlenül váltogatta lábait, és haragosan csörgette a kardját.

A templom ez alatt benépesedett. Úgy jöttek be az emberek, mint valami vásáros bódéba: hangosan beszélgetve, nézegetve, nevetgélve. A betegeket hordágyakon hozták, meleg lett a levegő, nehéz súllyal nyomta a tüdejüket.

Egy minorita barát a szószékre lépett. Magas, sovány, lángvörös hajú, vastag szájú fickó volt, kerek, leborotvált feje búbja csúcsos és szeplős. A barna kámzsája rongyos és poros volt, mint aki most jött meg hosszú útról, gyalogosan. Elmondta, hogy tíz évig böjtölt a pusztában, mint Keresztelő Szent János. Ez alatt végigszenvedte az Úr Jézus minden szenvedését. Kezén, meztelen lábán és homlokán megmutatta a behegedt stigmákat. A világ végét hirdette vad kiabálással, és arra buzdította a híveket, hogy űzzék ki a franciákat Itáliából.

- Ne higgyetek az uraknak, hogy az Isten rendeléséből jönnek falvaitokba és városaitok falai közé. Krisztus előtt nincs nagyobb érdem, mint azokat a piszkos disznókat lemészárolni!

Néhányan vad ordítozásban törtek ki.

- Vesszenek a magyarok! Le a Matthias Corvinus fattyával! Le a barbárokkal!

A podesta pribékjei kiverték a káromkodókat.

Fodor apát megszokta már az ilyen jeleneteket, Csákyt megdöbbentette a gyűlölet és bosszú vad rikoltozása, és hátborzongató utálattal nézte a poroszlók ökölcsapásai alatt káromkodó, izzadó, szétrebbent zarándokokat.

- Ha Krisztus urunk leszállna az égből és megjelennék e barmok között, ezek újra megfeszítenék - súgta Fodor Crispus István fülébe.

- Bocsásd meg az ő vétküket, mert nagyon szerencsétlenek.

- Én nem tudok a bűnnek megbocsátani - dörmögte Csáky, és ezalatt Beatrix bűneire gondolt.

Az apát szelíden a szeme közé nézett:

- Meg fogsz nekik bocsátani.

- Nem! - kiabálta magánkívül.

Fodor odamutatott a szent házacskára, amely angyalok puha karján repült Názáretből Loretóba.

- Ott térdelt a diva. És hangosan imádkozott a meghalt király, az ő hatalmas és felejthetetlen férje lelke üdvösségéért. A szava meghalkult, a taglejtései fáradtak lettek, a járása lassú imbolygás, a hangja lágyan búgó fuvola, esti szellő, fák és bokrok suhogása, a pillantása végigsimította az arcomat, mintha ő akart volna engem vigasztalni. Miklós, mikor láttad őt utoljára?

- Badenben láttam őt, Badenben, Bécs mellett, ezelőtt tizenöt esztendővel.

- Nem vettél részt küzdelmeimben?

- Corvin János mellé szegődtem a nagy király halála után. Akkor az ő ellenfele voltam.

- Istenem, ha ő meg tudta volna bocsátani a herceg származását! Ha fiat és trónörököst tudott volna adni királyi férjének!

Csáky elgondolkodott. Egyszerre haragos ráncba szedte a homlokát.

- Nagy volt a kísérete?

- Egészen csekély. Néhány kamaragróf... a nápolyi és a spanyol követ. Öreg dajkája, monna Parmesana... Egy vagy két udvarhölgy.

- Udvarhölgy? Magyar?

- Nem. Egy szép, fekete, olasz asszony, Antonetta salernói grófné...

- Elég! - kiáltotta Csáky. - Akkor semmit sem hiszek az ő megtéréséből.

A szerzetes megdöbbent a főúr felháborodásán.

- Miklós!

- Vele volt az a becstelen némber, az a gyalázatos kurtizán?

- Antonetta grófnőt érted?

- Őt. A Beatrice démonát, a fúriát, aki végigvezette őt a gyalázat és hűtlenség pokoli országútján... Vele volt?... Akkor nem hiszek az ő megtérésében.

Az apát felsóhajtott.

- És mi lett az egész világból! Most látom csak, mily szükség volt Mátyás személyére hosszú lustrumokon át, hogy egész Európa egyensúlya fel ne boruljon a hatalmak versengésében. Tőle félt a Kelet és a Nyugat, miatta nem mert megmozdulni sem a török, sem a frank király, sem a német császár, és Velence étvágyát ő vette el a világ meghódításától. Ő volt az élő tilalomfa, amely zsarnokok és népek őrületétől megóvta az emberiséget. Királyok, hadvezérek, mint éhes farkasok üvöltötték tele Európát, de reszketve ólálkodtak a nagy pásztor akla előtt. Elkullogtak, ha ő megforgatta botját és megrázta öklét a kósza kutyák felé. - És most...

- És most nincs, akitől féljen az ordasok bandája.

- Itália már a barbárok zsákmányává lett...

Fodor apát égre emelte a tekintetét.

- Hogy megjósolta ezt a mi nagy halottunk! Emlékszem, a bécsi Burg déli szárnyán, a titkos kancellária termében beszélt erről az imperátor. Bakócz, Fontana és én szájtátva hallgattuk. Dörgött a hangja, bár egész Európa meghallotta volna! Az ő török-orosz-magyar szövetségéről beszélt. Meglátjátok - mondotta - hogy VIII. Károly, ez a szörnyszülött bohóc bevonul egyszer Itáliába, és beleül az egymással veszekedő fejedelmek trónjába... de ha élek, én nem engedem oda! Ha Itália mindenáron szolgaság után epekedik, majd lemegyek én, mielőtt a német császár vagy a francia, vagy talán Ferdinánd spanyol király csőcselékhadai oda bevonulnának.

Csáky meredt szemmel bámulta a papot.

- Ezt akarta ő?

- És meg is tette volna, ha még egy évtizedig él!

Csáky dühös káromkodással sóhajtotta:

- Ó, az a vak, esztelen, végzetes sors! Az a baromi véletlen, eszeveszett végzet!

- Talán a Mindenható rendelése - szelídítette az apát. - Az Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- De kegyetlenek - felelt Miklós dacos haraggal. - Mátyásnak semmi sem sikerült... a fajtája, vére elkorcsosult, a népe, mint a kerge nyáj, vad félelemben szaladgál a durva pásztor, Bakócz Tamás körül, a gazda tehetetlen, szélütött, esetlen királyi fickó, Mátyás leigazolt szomszédjai gúnyt űznek a múltból, és Itáliába nem ő vonul be, hanem a szörnyszülött bohóc. Nem egy haragvó isten mérhetetlen gúnya ez?

Az apát csitította:

- Lesz még feltámadás, Miklós!

- Soha! Amikor ő elesett, mi is mind a földre zuhantunk. Nincs már miért élnünk. Csak becsületből és dacból verekszünk még egy kicsit... ímmel-ámmal a tisztesség kedvéért. Új rend van most Budán is, itt is, az egész világon. Most a Bakócz Tamások világa van.

Sokáig hallgattak.

A székesegyház ismét megtelt a kíváncsiak, zarándokok és ájtatoskodók tömegével. Sokan tudták, hogy Velence új szövetségese, az elhunyt magyar király törvénytelen fia is megjelenik a Santa Casa előtt. A gyóntatószékekben szép signorák akartak megszabadulni a vér és képzelet édes vétkeitől. Betegek csoszogtak a szent ereklye elé, hogy egy érintés megváltsa őket szenvedéseiktől. Barátok kegyszereket árusítottak.

- Ki akar bűnbocsánatot? Egynapi búcsú egyévi purgatórium megváltása!

- A pápa áldása egy arany!

A Szentföldről hozott hamisítatlan vizet, Krisztus tapodta göröngyöket, olvasókat és názáreti szárított gyógyfüveket kínálgattak eleinte drágán, aztán mindinkább olcsóbbodó árakon.

Egy sarokban vezeklők ostorozták magukat. Egyikük, egy fiatal leány, kirohant a véres, izzadó, hajlongó, éneklő csoportból és a Szent Szűz szobra elé vetette magát.

- Madonna, szállj le az emelvényről, védj meg az ördög csábításaitól!

- Boszorkány, incubusok gyalázatos edénye! - ordított a tömeg, és rávetette magát a jajveszékelő leánykára. Mindegyik végigvágott rajta a vesszejével.

- Ne bántsátok, piszkos barmok! - kiáltotta Miklós, magáról megfeledkezve. És kihúzta a kardját.

A vérszomjas tömeg gyáván visszahúzódott.

A leányka ájultan esett a Madonna lábai elé. A Szent Szűz arcára ráestek a színes üvegablakon beszűrődött vörös fénycsíkok. Ebben a világításban úgy látszott, mintha az Istenanya elpirult volna szégyenkezésében.

- Jó szíved van, Miklós - szólt oda az apát -, de ha minden szerencsétlent meg akarnál védelmezni, sohasem kerülne vissza hüvelyébe a kardod.

- De ez tűrhetetlen!

- Hagyd őket, amíg kitombolja magát a bennük dúló démon.

- Ez csupa tébolyodott.

- Valamennyiünkben lakik egy őrült és egy gonosztévő. A bölcs ember dolga a megbocsátás.

- De én nem tudok megbocsátani! - jajdult fel Miklósban a keserűség.

Fodor István megértette.

- Neki is meg fogsz bocsátani.

- Kinek? - riadt fel amaz, mintha szégyellné, hogy a gondolatát kitalálták.

- A felséges Beatricének.

Rámutatott a szívgörcsök közt vonagló, habzó szájú leánykára.

- Látod az asszonyt? Akit mindenki elítél és megkövez?

- Miért mondod ezt nekem?

- Azért, mert a divát is mindenki elítéli. Ezért fogsz te neki megbocsátani.

- Én?

- Mert te még mindig szerelmes vagy bele - felelte az apát, aki e pillanatban megint a Csáky Miklós bölcs és megértő humanista mentora volt, mint régen, a firenzei plátói akadémián.

Csákynak eszébe jutottak Giustignan szavai: csak te nem fogsz neki megbocsátani, mert te még mindig szerelmes vagy bele.

Hogy lehet az, hogy az engesztelhetetlenség és a bocsánat is ugyanazon forrásból táplálkozik? Lehetséges-e, hogy a szerelem végtelensége a gyűlölet és mindent megbocsátás ellentéteiben találkozik?

Töprengéséből az riasztotta fel, hogy a templomban tomboló apokaliptikus morajlást, a sírás, sóhajtás és a fel-felcsukló prédikáció zűrzavarát hirtelen halotti némaság szakította meg.

Körülnézett.

A loretói püspök e pillanatban vezette be János herceget a szent ereklyék tiszteletére épített pompás székesegyházba.

A kíváncsiság legyőzte a rajongás eksztázisát.

- Ezt a templomot fenséged dicsőséges atyjának építőmestere, Benedetto da Majano tervezte a Szent Szűz tiszteletére - magyarázta a püspök.

- Aki a bécsi Burgot és a Cillyerhofot is átépítette - tette hozzá Fodor.

- És megalkotta a pesti erődítéseket.

- Igen - ismételgette a loretói püspök hódolattal -, Matthias Corvinus udvari építőmestere.

- Mindenütt az ő nagy neve, az ő dicsőségessé vált emlékezete - gondolta a herceg szent tisztelettel.

A zarándokok tekintete a hercegen és kíséretén csüngött. A velencei kereskedő, akinek hajói Ciprus előtt horgonyoztak, és egész vagyona veszendőben volt a török támadás alatt, ujjongva felkiáltott:

- Áldott, ki az Úr nevében jő.

És térdre borult a herceg előtt, akitől a sziget felszabadítását remélte.

A tömeg egyszerre az elragadtatás, a bizalom és a szeretet ellenkező végletébe esett. Alleluja töltötte be a tömjénillatos levegőt. Te Deumot énekeltek, sokan odarohantak a herceghez és hosszú kabátjának szélét csókolgatták.

Az a fiatal lány, aki előbb a Madonna segítségét hívta az ördög ölelése ellen, megérintette a herceg jobb kezét és boldogan felkiáltott:

- Csoda történt, csoda! Halljátok és adjatok hálát a Madonnának. Az ördög kirepült a testemből, és én megtisztultam.

A betegek a herceghez tódultak. Mindenki azt hitte, hogy meggyógyul, ha csak a ruháját érintheti. Sokan sírtak, és mankóikat lóbálták a levegőben. A harangok zúgtak. A szerzetesek főnöke alig tudott utat nyitni Corvinnak a szentségházhoz.

Megszólalt az orgona és boldogan, ittas gyönyörűséggel harsogott az emberek torkából az alleluja.

Csáky arra gondolt, hogy a tömegeknek ugyanaz a lelkük van, mint a szerelmeseknek és a megszállottaknak: a gyűlölet és imádat végletei között hullámzik gyógyíthatatlan lázas önkívületben.

Most megvallotta magának, hogy a Beatrix után való sóvárgás hozta őt ide a kék itáliai égboltozat alá. Hogy mint az árnyék követi ő a királyasszony lábnyomát: nem tudja, miért, azt sem tudja, hogy a szerelemnek vagy a bosszúnak a vágya hajtja-e, csak egy bizonyos, hogy nem tud ellenállni a feléje vezető út, csábító sziréneinek.

Fodor István a szentély első oszlopa mögé vonult. Onnan nézte a Santa Casa előtt térdeplő herceget. Itt volt a nápolyi asszony, a nagy király felesége, most itt van az ő gyűlölt, halálra keresett, ártatlan ellenfele, a király törvénytelen fia. És ugyanott áll most a királyné áldozata, a humanista és középkori lovag tragikus keveréke, a barbárba oltott filozófus: a magával meghasonlott Csáky...

Úgy látszik, a nagy dráma hőseinek mind ide kell jönniök, békét kötni a názáreti házacska szentélyében... Minden út ehhez a jászolhoz vezet: a trónok, hatalmak, erők és szépségek, szerelmek és gyűlöletek minden ösvénye találkozik itt, a keresztre feszített Isten bölcsőjénél.

A szerzetes arcán végigcsúszott egy nagy, nehéz könnycsepp. A herceg imádkozott. Csáky Miklós gőgös, dacos, haragvó arca megszelídült és elborult. A királyné leomlott, gyönyörű szőke alakját kettőjük között látta káprázó, múltba látó szeme.

Corvin herceg hazament Magyarországba, ahol pihenés nélkül folytatta harcait a török ellen. A velencei vállalkozás terve lassan feledésbe merült. A köztársaság sorsa is jobbra fordult, és Corvin herceg szövetségénél Velence hasznosabbnak látta a Bakócz Tamással való barátkozás erősítését.

A herceg napja lassan-lassan szállt lefelé a hatalom és a dicsőség horizontján, és a bíbornoké emelkedett és nőtt és fényesedett folyton. Ragyogása mellett már maga a trón is halványodni kezdett.

A velencei signorák néha-néha még visszasóhajtották a férfias szépségű barbárok látványosságát. Egy-egy meghódított szív még sajgott egy kissé a röpke álom után... barbár magyar nevet suttogott még egy-egy elhalványult ajak... Fodor Crispus István néhány levelet írt a herceg oldalán harcoló Csáky Miklós grófnak... aztán elfeledték őket a lagúnák hűtlen lakói...

Beatrix királyné, amióta házasságát a Borgia pápa megfellebbezhetetlenül érvénytelenítette, minden levele alá így írta a nevét: a legszerencsétlenebb királyné.

Regina infelicissima, regina triste - így emlegették őt egész Itáliában. Szomorú sorsát költők megénekelték, képmását festők és szobrászok megörökítették, érdekében néha egy-egy bágyadt kérelem, intés, tanács ment régi hazájába, de valójában senki sem törődött vele. Egész Itália a tenger gyönyörű, szenvedő, szomorú királyasszonya volt: franciák és spanyolok vetettek kockát a szépségére, és mintha megismétlődnék a germánok és longobárdok szétdúlta római birodalom sorsa: Itália egy hosszú, eszeveszett farsang bacchanáliái között várta az összeomlás pillanatát. Költők hárfája zúgott végig hegy-völgyön... sirató ének és tomboló tivornyák hangja a nagy temetkezés előtt. Képek, szobrok, paloták, templomok épültek, mint Alexandriában és a császári Rómában a szörnyű vég kezdetén. Egész Itália egy nagy, buja örömlány haláltáncát járta: soha nem volt olyan szép, és soha annyi drága ékszert nem aggatott magára.

Beatrix szegény volt és a fenséges Aragóniai-házból már senki sem tudta támogatni. Körülötte eszeveszett fényűzés és dőzsölés; a lelke gőgös fenségét megtörte ez az ordító ellentét. Most már csak a hozományért küzdött, amit Mátyáshoz vitt Magyarországba. A nagy király még életében sokszor emlegette, hogy ha ő meghal, Beatrixnak adjanak mindent vissza, amit ő hozott; hagyjanak nála minden királyi ajándékot, és engedjék békével távozni. De Ulászló, Bakócz, magyar és olasz ellenségei még ezt is megtagadták tőle.

A világ leggazdagabb, leghatalmasabb és legpazarlóbb fejedelmének özvegye, akinek egykor a királyi hitves szerepe is kevés volt, és a trón hatalma után nyújtotta ki szép, fehér kezét, most már csak a pénzéért pereskedett, mint egy kijátszott kalmár.

Ulászló végre rászánta magát, hogy a követelés összegének megállapítása végett követet küld a királynéhoz.

A követségre Csáky Miklóst szólította fel, mert Bakócz úgy tudta, hogy a gazdag és lovagias főúr, a magyar humanizmus egyik legparádésabb képviselője valamikor bizalmas meghittje volt a királynénak.

Csáky vállalkozott. Nem tudta maga sem, Itália csábítja-e, vagy Beatrix elmosódó, imádott arca. Nápoly, ifjúsága édes emlékei, a viszontlátás kéje, sejtelmek, eljövendő izgalmak rajzottak képzeletében. Útra kelt, és az 1508-ik esztendőben odaért a Vesuvio lábához.

Útközben a bujdosó költővel, Sannazaróval találkozott. Firenzében együtt jártak a plátói akadémia üléseire. Ő is Nápolyba igyekezett. Együtt folytatták az utat.

Nyár vége volt, amikor a tenger isteni szépségű leányát, a nápolyi kikötőt megpillantották.

Csákyt a Castello Capuano elé vezette előzékeny kísérője. A magyar főúr lelke még tele volt Sorrento narancsligeteinek és a Bajae kék habjaiból égre emelkedő sósvízpárák buja illatával. A Vesuvio csendes volt, és szelíden nézett alá a lábánál elterülő városra, a Castello Capuano függőkertjeire, amelyeket Alphonso, a vérszívó, őrült, de művészetpártoló fejedelem létesített.

Csáky szeme is tele lett a fényűzés, ízlés és kényelem alkotásainak szépségével.

- Ez a föld legbájosabb zuga - súgta oda Sannazarónak. - Méltó a Mátyás pompájához szokott királynéhoz.

- Gyönyörű márvány sírbolt, aranyos börtön, szomorú, száműzött istenasszonyok ragyogó siralomháza - felelt a költő. - A diva gyermekkorában még csak szegényes, búskomor palota volt, elhanyagolt, és csak az udvari cselédségnek való. Giuliano da Majano építtette át, és ő díszítette lovaglóistállóval, kertekkel, márványfülkékkel, ugrókutakkal, madarak, növények házával, pázsittal, amelyen a fejedelmi hölgyek árkádiai pásztornők módjára a langyos éjszakákon költők és muzsikusok versenyét hallgatják...

- Majano Mátyásnak is sokat építkezett.

- Kár, hogy nem jutottam el a dunai Marcus Aurelius udvarába.

A palota körül tarka ruhás udvari cselédek, kocsisok, lovászok és alabárdos spanyol katonák sürögtek-forogtak. A költő udvariasan magyarázta:

- A spanyol király helytartója, a nemes és lovagias Gonsalvo fejedelmi fénnyel veszi körül a várban lakó szomorú királynékat. Tragikus sors, fájdalmas vigasz a hódító megalázó figyelmessége - tette hozzá érzelmesen. - Az bizonyos, hogy ennyi gyönyörű fejedelmi foglya még nem volt egy börtönőrnek sem.

- Kik laknak a palotában?

- Négy árva, trónfosztott fejedelemasszony. Elsőnek Izabella özvegy milánói hercegné tért vissza ide Ischiából, a francia rémuralom bukása után.

- A Moro áldozata?

- A férje és fia után kesergő Eurüdiké... Lelke a szenvedések tüzében kipróbált arany... Aztán itt lakik a két gyönyörű Giovanna: anya és leánya. Két királyi özvegy, az anya Ferrantét, a leánya Ferrandinót gyászolja könnyeivel. Az idősebb a magyar királyné mostohaanyja, a fiatalabbik még csak huszonhét éves, s már kilenc éve özvegy... És végül itt él a te isteni madonnád, a legtündöklőbb valamennyi között... Íme, domine, ez a szomorú királynék udvara, la Corte delle tristi Regine... Vándor, ha erre jársz, hajtsd meg térdedet, s az emberi sors forgandósága és az asszonyi lélek mindent tűrő állhatatossága jusson eszedbe.

Csáky kíváncsian nézegette a palota ablakait: ott, valahol az apró, színes üvegtáblák mögött él Beatrix, a nápolyi asszony, az ő ifjúságán átsuhant aranyhajú hulló csillag... aki a legnagyobb gyönyör és legmélyebb fájdalom emlékét hagyta maga után...

Elgondolkodott. Az ő élete nem is állt másból, mint ennek a királynői szeszélynek édességéből. A többi? A diákévek legénykedő kalandjai, a fizetett éjszakák, a szép salernói grófnő perzselő szerelme... ez mind csak epizód a nagy dráma felvonásai között... Csetlés-botlás, részeg bukdácsolás a nagy misztérium előtt és után... Azóta nem tud egyébre gondolni, megszáradt, elhamvadt, kialudt benne minden vágya a szép, férfias lovagi életnek... Vajon Beatrix tudja-e ezt, fáj-e ezért a szíve, sajnálja-e őt, gondol-e rá néha, ha a vizek zúgnak a nápolyi öbölben, ha a kerti házból álmodozva nézegeti a felkelő holdat, ha a fürdőzők között eszébe jut Baden?...

- Mivel tölti idejét a szomorú madonna? - kérdezte a mellette ballagó kövér arcú, kopasz fejű, bozontos szemöldökű Sannazarótól. - Folyton sír és imádkozik és bánkódik bizonyára!

A költő a vállát vonogatta.

- Annak is megvolt tán a maga ideje és helye. A hazatérés, a Borgia Cesare részéről fenyegető veszedelem, az ischiai rettegés alatt bizonyára sokat szenvedett szegény. De most víg élet folyik a Castello Capuana falai között.

- Sokan járnak hozzá?

- Luigi Borgia bíbornok, Carlo d'Aragona herceg, a Colonnák, a spanyol király helytartója és hadvezérei...

- Hölgyek is?

- A Pescara marchesák, a szép Leonóra hercegnő, ámbár szépségben még mindig legelső a királyné hűséges udvarhölgye... Messere bizonyára nem ismeri őt.

- Antonetta salernói grófné.

A költő zavartan felelt:

- Már negyvenéves, de a szerelem istennője megóvta őt az öregedés minden veszedelmétől. Ő örökké szép és ifjú marad, mint a nimfák és Néreusz leányai. Ő halhatatlan.

Sannazaro szeme lángra gyúlt és Csáky a lobogó tűzben ott látta a halhatatlan nimfa szerelmét.

Megrántotta széles vállát, és dacosan nézett a vár erkélyére.

- És zajos, táncos mulatságokat is rendeznek a szomorú királynék?

- Előkelő lelkek néha ellenállhatatlan sóvárgást éreznek az olümposzi orgiák mámora után. De itt inkább a lelkek orgiája tombol. A művészet és a lant mennyei harmatában fürdik a négy királyné szépségre szomjazó lelke.

Így áradozott a költő, és amikor a palota kapuja elé lépett, kitárta karjait, és ragyogó szemét felvetette az ablakokra. Arca most egészen átszellemült és megszépült. Olyan volt, mint egy homéroszi dalnok, ahogy édes, lágy, zengő hangon énekelte versét:

- Üdvözlégy, istenek édene, föld legboldogabb zuga: bájos Venusnak gyönyörű lakása. Ó, hogy ismét látlak, és végigjárhatom termeidet annyi testi-lelki fáradalom után! Ó, Partenopé tündérszép városa! Ó, isteni kertje Sibylláknak, Sirénáknak és a varázsló Vergiliusnak! A te édes szőlőd, részegítő borod, bűvös narancs- és citromligeteid, kék selyemhullámaid és ringó csípőjű leányaid hódították meg Hannibált, mint Kirké a hős Ulysses szívét. A te tündéri varázsod lágyította meg a lombardokat és szaracénokat, Bajaé, Pompeji és Capri pálmafái alatt vetették le barbár, marcona vadságukat a rómaiak, a te hullámaidból a leghatalmasabb bájital párolog és megittasítja rabszolgáid és zsarnokaid lelkét. Latium és Trója alapítója, Apollón! Ne nézd, hogy a fegyverek szerencséje messze távozott el tőlünk, és Itália fejedelmei között nagyra nőtt a viszály! Bocsásd meg, hogy nem szégyelljük megnyitni hazánkat idegen zsarnokoknak, és ne engedd elvenni Itáliától azt a dicsőséget, hogy ő tanítsa a népeket Minerva, Orpheusz és Venus tudományára!

Csáky megbűvölve nézte a rajongót. Most megértette Európa népeinek kapzsi, sóvár, véres vágyát Apollón és Minerva tündérkertjei után. Itália maga is igéző Kirké: népek kurtizánja, hatalmak elernyesztője, franciák, spanyolok vitézi vérének méregkeverője, a földi paradicsom, ahol a tiltott gyümölcsök ellenállhatatlan bájjal kínálgatják magukat, ahol a bűnök is szépek és kedvesek, ragyogók és vonzóak, mint a liliomok - és az emberek romlottsága nem gyűlöletet, hanem hódolatot ébreszt a barbárok szívében.

Álmodozásából a palotát őrző vaskos, zömök, sötét arcú, gonosz tekintetű spanyol katonák csizmáinak ropogása verte fel.

Benyitottak a palota kapuján.

Napok teltek el, míg a királyné elé bocsátották.

- Ezt Mátyástól tanulta, megvárakoztatni a követeket - gondolta magában türelmesen. - Ha tudná, hogy ki várakozik rá itt a palota déli szárnyán! - fűzte tovább reszkető hiúsággal, vággyal és gyönyörűséggel.

De a harmadik napon már zúgolódni kezdett. A várban egyik színielőadás, egyik kerti ünnepély, egyik szórakozás a másikat érte.

- Énrólam, úgy látszik, egészen megfeledkeztek - panaszkodott Sannazarónak, akit elfogott a palota bejáratánál.

A költő sürgette a kihallgatást.

Még egy evezős kirándulás, a spanyol helytartó látogatása, aztán múló gyengélkedés; majdnem két hét telt el, amíg Beatrix elfogadta.

A nagyterembe vezették, fejedelmi szertartások között, selyemben és csipkében lépkedő udvarhölgyek kalauzolták, magas trónhoz hasonló karosszékben várta őt a királyné.

Csáky a gyakorlott udvaronc ügyességével hajlongott. Már ott állt a nyájasan mosolygó királyné előtt, amikor felemelte tekintetét, és Beatrix szemébe nézett.

A szíve hevesen dobogott. Félt, hogy zavarba hozza, megrettenti vagy túlságos örömre izgatja mindkettőjüket a viszontlátás. Egy pillanatra meg is bánta, hogy erre az útra vállalkozott. - Nem aláztam-e meg magamat, hogy kerestem a vele való találkozást? - kérdezte önmagától, és bosszantotta az udvarhölgyek kíváncsi és kacér érdeklődése. - Úgy bámulnak rám, mint egy transsylvaniai medvére - gondolta ingerülten. - Most már mindegy, én meg akarom menteni őt, én tartozom neki ezzel a lovagias szolgálattal. - Egy szempillantás alatt észrevette, hogy a kíséret tagjai közül hiányzik Antonetta salernói grófné, és ez megnyugtatta.

A királyné lágy, bátorító, hízelgő hangon üdvözölte. Először latinul, azután olaszul.

Milyen nagy a lélekjelenléte - gondolta Csáky meglepetten. Bókolt, és amíg a megszólításra várakozott, tekintete végigsiklott a királynén.

Még mindig nagyon szép - ez volt az első gondolata. - Szebb, mint amikor utoljára láttam a badeni fürdőhelyen. Akkor túlságosan kövér volt, az arca ellenszenvesen kerek, a melle aránytalanul dús, a keze feje olyan párnás, mint egy gyermeké. Az évek, a gondok, a fájdalmak megsoványították és arcára a matróna hamvas, sápadt, érett báját lehelték. Megnyúlt és finomodott. - Most jobban hasonlított leánykori képmásaihoz, mint asszonyi dús szépségének magaslatán. A haja őszbe csavarodott, és nem is vesztegetett rá időt, hogy aranysárgára fesse. Csak a szeme volt fiatalos, mélykék, mint a tenger, csábító, epedő, buja és beszédes. Csupa ellentét volt ez az asszony: a mosolya, a szeme pillantása egy kacér és kéjsóvár hetéráé, a homloka, a haja egy római patríciushölgyé, a mozdulatai, a hangja egy fáradt mártíré, az egész lénye még most is az isteni Beatrixé a maga egyetlen és összehasonlíthatatlan varázsában. Egy szépséges, összetört, de földöntúli gyönyörűségeket sóvárgó, ígérő, teljesítő bájos öregasszony.

- Mi újság otthon, Magyarországon? - kérdezte Beatrix megvesztegető, édes hangján a családanyának, aki távollévő gyermekei után tudakolózik. - Emlegetik-e még felséges férjünket?

Csáky szívét széles, rohamos áradata öntötte el a meghatottságnak.

- Tizennyolc éve pihen már ő a fehérvári bazilika sírboltjában, de erős, haragos, harcos magyarok néha sírva fakadnak, ha a várak lovagtermében, éjjeli táborozások máglyafényénél vagy az országgyűlések alatt róla beszélgetnek. Most már a nép és parasztság is siratja, amely folyton panaszkodott az adók és háborúk roppant terhe miatt, és a nemesség szívesen fizetne akár hatszoros adót is, csak feltámaszthatnák halottaiból. Némelyek azt mondják, hogy Mátyás szent holttestét ki kell venni a sírjából, végig kell hordozni az ország határain, és az ellenség elé vinni, hogy elrémüljön és megszabaduljon a hadisten elől. Mert úgy látszik, mintha Mátyással együtt a magyar dicsőség, bátorság és hírnév is veszendőbe ment volna. Az urak visszaemlékeznek Temesvári Pelbárt jóslataira, és néha olyan rémület szállja meg őket, mintha valamennyien vadállatok tanyájára kerültek volna, amióta a pásztor eltávozott.

Csáky vörösre gyulladt arccal, lihegve beszélt, és közben egyre azt szerette volna mondani Beatrixnak: - Milyen boldoggá tettél, madonna, hogy alkalmat adtál az ő dicséretét elzengeni!

A főúr úgy érezte, hogy ezzel mind a ketten kiengesztelték a meghalt szellemét.

Beatrix pedig ezalatt egy zöld-piros papagájjal játszott, amely éles hangon rikoltozott bele Mátyás dicséretébe.

- Gyönyörű egy állat, ugye, illustrissime?

Csáky válaszolni akart valamit, de csak a szája rezgett ijedt meglepetésében.

Beatrix nem vette észre ezt a megrökönyödést. Kis cukordarabkákat vett még mindig piros és duzzadt ajka közé, és a szájából etette az állatot.

- Hát rólam beszélnek-e még kedves híveim?

A főúr most már sokkal kevesebb bensőséggel áradozott.

- Felséged személyét ma is mély hódolat és hálaérzés veszi körül nálunk. Temérdek a száma azoknak, akik felséged páratlan bőkezűségének köszönhetik dús javaikat, és áldva emlegetik a nagy adakozó nevét.

Aztán hirtelen eszébe jutott a hivatalos küldetés, amelyre vállalkozott.

- Felséged engedelmével bemutatom uram és királyom megbízólevelét.

- Ah, tehát mégis... Végre ő is belátja...

- A felség engem bízott meg...

A királyné kezét nyújtotta Csákynak. A főúr csókot lehelt a hófehér, illatos, gyűrűkkel elborított puha ujjak hegyére.

- Csáky Miklós gróf... kedvelt hívünk... - olvasta a királyné -, köszönöm - folytatta, felpillantva az oklevélről, amelyet szórakozottan a lábához ejtett. - Ön tehát Csáky Miklós gróf?

- Az vagyok, felséges madonna, királyi várispán, a déli végek főkapitánya, pécsváradi gróf.

- Igen... Azelőtt Corvin herceg volt a horvát bán és a déli végek főkapitánya? Ugye Corvin herceg meghalt?

- Most négy esztendeje.

- Így hát kihalt a Hunyadi-ház férfiága?

- Csak egy árva asszony és egy árva gyermekleány, a kis Corvin Erzsébet maradt meg a dinasztiából.

Beatrix felsóhajtott.

- Micsoda pusztulás... az én családom is... eh, de ne beszéljünk róla... az Isten így rendelte... De a szegény herceg egész életében gyenge volt és beteges. Nagyon sokat aggódtam az életéért. Sánta volt, és majdnem nyomorék. Ezért igyekeztem eltéríteni boldogult urunkat. Mátyás királyt attól, hogy utódjává koronáztassa... Ámbár ki tudja, nem lett volna-e jobb? - tette hozzá elgondolkozva.

Aztán újra csípős lett a hangja.

- De ő maga is érezte, hogy nem uralkodónak való. Túlságosan hamar hódolt be Ulászlónak.

- A fenséges herceg példát mutatott arra, hogy minden alattvalónak egyformán kell szolgálnia koronás királyát.

- Igen, igen - felelt Beatrix szórakozottan -, de mégis komikus volt, hogy Candalei Annát éppen ő üdvözölte és ő látta vendégül a határon. Ulászló hitvesét egy Hunyadi-ivadék fogadja... ez sok volt egy kicsit a lovagiasságból... Nem gondolja, messere?

Csákynak eszébe jutott a velencei Giustignan gúnyolódása: Mátyás után Ulászló. A sas után egy kövér túzok. És Beatrix, aki oly hamar megcsinálta ezt a szégyenteljes cserét, Corvin János hercegtől veszi rossznéven, hogy Ulászló menyasszonyát üdvözölte! Nem állhatta meg, hogy vissza ne vágjon a királynénak:

- Velencében meg Hyppolit bíboros őhercegsége üdvözölte a leendő királynét...

Beatrix gyorsan közbevágott:

- Az más. Öcsém a ferrarai herceg és az egyház képviseletében járt el; ez kötelessége volt, ez érthető.

Csáky arra gondolt, vajon büszkeségből tagadja-e Beatrix azt a szörnyű fájdalmat, amelyet egyetlen igazi kedvence, az ő dédelgetett fogadott gyermeke mért a szívére ezzel a hűtlenséggel? Vagy csakugyan olyan határtalan az asszonyi elfogultság?

Beatrix tovább beszélt Hyppolitról:

- Messere bizonyára emlékszik még őhercegsége gyermekkorára, amelyet Budán és Esztergomban töltött.

- Emlékezem - bólintott Csáky kelletlenül. Aztán emlékeztetőleg hozzátette:

- Jártam én is a bécsi és budai udvarokban.

Beatrix ragyogó két szeme felcsillant:

- A herceg, az én egyetlen drága fiacskám, már akkor esztergomi érsek az Úr akaratából, angyali szép, lángeszű, fennkölt gondolkozású ifjú volt, méltó a hercegi bölcsőre, amelyben született, és az esztergomi egyházfejedelmi trónusra, amelybe Mátyás király bölcsessége beleültette. Érett elméje mindenkit bámulatba ejtett. Esztergom jogara nem kerülhetett volna jobb kezekbe, nemde, illustrissime?

Csáky alig tudott valami udvariasságot dadogni.

- Mátyás király is nagyon szerette őt. A felség temérdek pénzt áldozott az esztergomi érsek udvarára. Ő volt az én egyetlen vigasztalóm, játszótársam, az egyetlen barátom.

- Felséged a legjobb anya módjára becézgette őt.

- Tudja, miért, messere? Mert megérdemelte. Különösen határtalan jósága, finomsága, részvéte, emberszeretete bájolta el anyai lelkemet. Nagy, meleg, szánakozó szíve volt s most is ez a legszebb férfiúi erénye.

Csáky megdöbbenve nézett a királynéra. Éppen most járta be a világot az a hír, hogy a bíboros herceg egy szép Borgia lány miatt féltékenységből és bosszúból kiszúratta féltestvérének, Don Giuliónak, a ferrarai herceg törvénytelen fiának a szemét, s a vadállatias merényletet bosszúszomjas gyönyörűséggel maga is végignézte. A ferrarai herceg kénytelen volt emiatt Hyppolitot egy időre száműzni Ferrarából, a nép fellázadt, és orgyilkosságra esküdött össze ellene. Az összeesküvés kitudódott; a ferrarai herceg három előkelő urat lenyakaztatott, a szerencsétlen megvakított Giuliót pedig börtönbe dobatta. Mindez a Hyppolit féltékenysége és a Borgia lány kacérsága miatt.

Csáky magába fojtotta felháborodását. Beatrix pedig egy fiatal kisázsiai macskakölyket simogatva, meghatott hangon mesélte:

- Talán hallotta, messere, hogy Hyppolit ellen összeesküvést szőttek Ferrarában. Miért? Mert a herceg úr, gyönyörű, daliás férfiú, önérzetes és büszke, mint egy antik félisten, hiú a maga összehasonlíthatatlan értékére, példás büntetéssel sújtott egy vakmerő fickót, aki rávetette szemét az ő imádottjára...

- Mit vétett neki Giulio? - kérdezte Csáky ingerülten.

- A legnagyobbat, amit férfi férfinak véthet. Donsella Angela Borgia rajongva dicsérte unokaöcsém előtt Giulio szép szemét.

- Ah! - rebbent el Csáky ajkáról az undorodás, a meglepetés, a csodálkozás kiáltása.

- Ön megérti ezt, aki maga is lovag és ifjú, és bizonyára forró vérmérsékletű. Bizonyára főúri családból való...

- Csák Máté törzséből, Szabolcs nemzetségéből való vagyok, a kisfaludi Csákyak közül.

- Ah, ön Csáky gróf, kedves barátom. Ez szép. Nos, akkor megérti, hogy a bíboros úr őeminenciája nem hagyhatta magán a gyalázatot... De neki csak a vérmérséklete heves, és a férfibüszkesége zabolátlan. Amikor Giuliót az uralkodó herceg az összeesküvés miatt halálra ítélte, és a merénylő már ott állt a vérpadon, s a rémülettől félholtan várta a bakó pallosát... a fejedelem megkegyelmezett neki, és börtönt mért rá, a megérdemelt halál helyett. És mit gondol, messere, kinek az ötlete volt ez a kegyelmezés?

A sátáné - akarta mondani Csáky, de megfékezte magát, és tovább bámulta a királyné szelíd, fehér, angyali jóságban sugárzó arcát.

- Hyppolité - felelt magamagának Beatrix és hangjában elragadtatás, büszkeség és meghatottság vibrált. - Hyppolit ezzel a Trója alatt duzzogó Akhilleuszhoz lett hasonlatossá. Neki is egy pompás kis Briszeiszért gerjedt fel héroszi haragja, de jósága, bölcs mérséklete, fejedelmi vérre valló irgalmassága és nemcsak testvéries, de egyházi méltóságánál fogva egyenesen atyáskodó meleg szíve nyomban legyőzte benne a felháborodott férfiindulatot, amint a nyugalom, a béke, a kegyelem, az állam érdeke és a testvéries egyetértés úgy kívánta. Messere, ő a legtökéletesebb férfiú, a legszebb lélek, a legbámulatosabb ember.

Csáky összeharapta az ajkát, és most már sokat megértett a rejtelmes titkok sűrűjéből, amely ezt a csodálatos asszonyi lelket láthatatlanná tette mindenki számára.

A királyné mélyen felsóhajtott:

- Ő az egyetlen emberi lény, aki bánatot soha, aggodalmat ritkán, örömet határtalan nagyot és sokszor tudott okozni a szívemnek. Messere, vannak önnek gyermekei?

- Nőtlen vagyok, és az maradok most már...

- Kár. A gyermek nagy áldás... A család... Sohasem akart megnősülni?

Csáky nem tudott felelni.

Beatrix figyelmesen nézte a követ arcvonásait. Elgondolkozott, és összehúzta a szemöldökét.

- Vannak még önfeláldozó híveim Budán?

- Több, mint felséged gondolja.

- Hogy fogadják majd kedves öcsémet, Hyppolit bíbornok úr őhercegségét?

- Bizonyára az őt megillető tisztelettel.

- És hogy fogadnának engem? - kérdezte finom mosollyal, kacéran szemébe nézve a követnek, mintha annak arcvonásaiból akarná kiolvasni a felelet őszinteségét.

Csáky hangja remegett.

- Felséged hajlandó volna...?

- Igen - vágott közbe Beatrix -, nincs nagyobb vágyam, mint hogy még egyszer megnézzem a budai és visegrádi várat, ahol ifjúságom legszebb napjait töltöttem. Ó, milyen méltóságteljesen ömlik ott a vár alatt a lusta, fodros, hatalmas vén Duna! Mily zöldek a hegyek a budai oldalon... milyen szép volt a virágház! Ah, megvan-e még a márványoszlopos, üvegfalú kerti lak a várhegy lejtőjén?

Csáky vére az agyára szaladt. Arra gondolt, hogy ebben a kerti lakban indult meg az a végzetes regény, amely az ő életét eltérítette hasznos, okos, kemény, magyar rendeltetésétől.

- Szeretnék Budára menni, hogy személyesen rendezzem a hozományom ügyét - szólalt meg a királyné.

Csáky megijedt. A királynét keserves csalódás várná abban az országban, amelynek egyszer mindenható nagyasszonya volt. Mivé lett azóta az az égi glória, amit Corvin Mátyás ragyogó napja sugárzott a nápolyi asszony szőke feje fölé!

- Messere, te hallgatsz! - riadt fel hirtelen a királyné. - Talán félsz, hogy visszamegyek közétek, és fölforgatom a magyarok nyugalmát?

Csáky ismét úgy látta, hogy a régi bűvös kacérság egy sugara villámlott ki az ibolyakék szemekből.

- A magyarok boldogok lennének...

- Én is szeretném látni régi kedves híveimet... Úgy tudom, néhány honfitársam még a budai udvarban él. Bonfini, az öreg történettudós... Még élénken emlékszem egy jeles könyvére.

- A magyarok története.

- Nem, nem, a hitvesi szerelem dicsőítése volt a tárgya. Azt hiszem, Symposion Trimeron volt a címe, és boldogult öcsém, Aragóniai Ferenc is szerepelt benne. Él még a derék messer Antonio?

- Öt évvel ezelőtt halt meg Isten kegyelmében.

- Ő tehát holtig kitartott a magyar király mellett. Hűséges, jó lélek volt, nem olyan, mint az a kövér, iszákos, világcsavargó Galeotti.

- Galeotti elvándorolt Csehországba...

- Hűtlen, haszonleső és rosszindulatú fickó volt. Nem mertem volna rábízni ezt a kis angorai macskát sem...

- De Mátyáshoz hű volt... Nem tudta a gazdáját cserélgetni.

A királyné már nem gondolt Galeottira. Szaporán kérdezősködött régi ismerősei után.

- Szeretnék még egyszer Bécsbe, Budára, Visegrádra, Esztergomba jutni. Ha csak egy-két napra is... Óh, olyan jól emlékszem mindenkire... Vajon Teschler Miklós, a gazdag bécsi kereskedő hűséges-e még a feleségéhez? - kérdezte pajkosan nevetve.

Csáky szomorúan maga elé nézett.

- Szegény Váradi Péter, az érsek, sokat szenvedett Mátyás haragja miatt; és később éppen ő állott mellém lovagias buzgósággal. Sokszor gondolok rá. Hát a Geréb, Frangepán családok megbékültek-e az új viszonyokkal? Messere, mondd meg őszintén, milyen asszony volt a királyné?

- Művelt és szilárd jellemű fejedelmi hölgy.

- Szép volt? Eszes volt? Értett a klasszikus tudományokhoz és a művészetekhez?

- Nem volt hasonlítható felségedhez - bókolt Csáky Miklós, akiben felébredt a régi humanista udvariassága.

Beatrix hálásan mosolygott:

- Köszönöm, kedves...

Egy pillanatig gondolkozott, gyermekes, szégyenkező zavar pírja futott át az arcán, hirtelen belenézett a megbízólevélbe és édesen, engesztelőleg folytatta:

- ...Köszönöm, kedves Csáky... de egy nagy áldás, egy mérhetetlen égi kegyelem fölém emelte őt, a boldogot... Megengedte neki az Úr, hogy fiút szüljön a férjének, és országának trónörököst adjon.

Csáky felemelte tekintetét. A királyné sírt.

- Ó, én is szívesen haltam volna meg, ha azzal utódot tudtam volna adni az én felséges jó uramnak.

Csáky egészen megengesztelődött. Elhitte, hogy ezt is éppen úgy a szíve mélyéből mondja Beatrix, mint ahogy előbb Hyppolitot védelmezte.

A királyné letörölte könnyeit.

- Nagylucsei Dóczi Orbán püspökre is jól emlékszem, mindig volt pénze, és folyton panaszkodott. Él-e még Thuróczy, a komoly kancellista? Nem? Már ő is elköltözött... Istenem, hogy pusztulunk, veszünk. Hát Stagnolo, kedves futárom, Steck Boldizsár, a selmecbányai kamaragróf, titkárom, aki oly odaadóan állott mellettem özvegységemben?

- Nem ismerem őket.

- Csodálom. Kitűnő férfiak voltak, és én sohasem fogok róluk megfeledkezni.

Csáky belenézett Beatrix arcába. A szomorú királyné oly gyengéden, álmodozva és fáradt szelídséggel merengett el a messzeségbe, mint egy ábrándozó gyermek. Nem igaz, ez az asszony sokkal jobb a hírnevénél! - gondolta magában megbékélve.

Beatrix egyszerre csak felkacagott.

- Hát a király kedves bohóca, a szemtelen és okos, széllelbélelt, rímpengető, púpos kis Tibrili él-e még?

- Nem tudom, felséges madonna.

- Ha hazamegy, írja meg nekem, messere... - kérte őt olyan bájjal, mint egy kislány, aki a bábuja sorsán aggodalmaskodik.

Aztán hirtelen felállott és ünnepélyes komolysággal szólt a király követéhez:

- Nos, kedves gróf, ön tehát Ulászló őfelsége megbízottja... de hogyan is van az, hogy én önt sohasem láttam budai udvarunknál?

Csáky elsápadt.

- Madonna, én Csáky Miklós vagyok.

- Igen, köszönöm... ön bizonyára a végeken harcolt fiatalságában.

- Nem, felség, csak a nagy király halála után nyúltam őseim fegyveréhez...

- Hát külföldi követségeken járt talán?

- Én a felséges madonna vértes testőrezredének voltam a kapitánya.

- Ah, igen - felelt zavartan a királyné -, milyen rossz az emlékezőtehetségem... Ön tehát Szapolyai István...

- Csáky Miklós vagyok, felséges madonna, a pécsváradi vár ura, vértes kapitány voltam, Badenben is szolgálatot teljesítettem felséged mellett... Madonna diva regina, nem emlékszik rám?

- Csáky... Csáky... nem emlékszem - suttogta a királyné elgondolkozva, és megsimogatta a papagáj zöld tollazatát.

Beatrix mostohaanyját, Giovanna királynét, Ferrante özvegyét, hetek óta súlyos lázak emésztették. A betegágy körül három fejedelemasszony virrasztott a hosszú éjszakákon.

Az ágy felett finom művű bronzláncon antik mintára faragott kis alabástrom lámpa égett. Gyengén pirosló kanóc úszkált az olajban, és sejtelmes, sárgás, rózsaszínű fény szűrődött át habos, szűzfehér csészéjén. Olyan volt a szoba világossága, mint egy kápolnában, májusi esti ájtatosság alatt.

A négy asszony halkan suttogott.

- Még jóra fordul minden - szólt epedő, bizodalmas hangon Beatrix. - A spanyol király, Ferdinánd nemes, lovagias férfiú, ő visszahozza Nápolyba Federigót - és téged újra a királyok anyjának méltóságába és hatalmába ültet.

A beteg halkan pihegett. A szoba sárga selyemkárpitja elhalványult, bágyadt csillogásban verte vissza az alabástrom lámpa fényét. A szenvedő királyné arca így még sápadtabbnak látszott.

- Ó, csak még egyszer, egyetlenegyszer leshetném a nápolyi ibolya kikeltét a Vesuvio alján! Leányom, én félek...

- Mitől, anyám? - kérdezte aggódva a másik királyi özvegy, a fiatal, szép, selyemhajú másik Giovanna.

- Az éjszakától.

- Itt virrasztunk feletted. Az ablakon besüt a hold... az öbölben apró hajókat hajt a lágy tramontana... odaloccsan a hab a csónak oldalához... hallod?... a loggiában ott gubbaszt az udvari hárfás, és Sannazaro dalait énekli, ha parancsolod... Itt vagyunk melletted, ma nem is lesz éjszaka.

- Ó, szép, fiatal asszonyok, ti nem féltek az éjszakától.

- Én fázom - borzongott Beatrix.

- Pedig te vagy közöttünk a legerősebb. És neked még felvirrad... Julius pápa igazságot fog neked szolgáltatni - szólt közbe Izabella, a milánói herceg özvegye.

- Gondolod? - csillant fel a királyné szeme.

- Bizonyosra veszem. Rovere még emlékét is gyűlöli a Borgiáknak, téged pedig a leggyűlöltebb Borgia taszított le a trónról... Ulászló fél tőle... lám, azért küldött hozzád követet.

Az ifjabb Giovanna megigazította a beteg párnáját.

- Vizet! - sóhajtott a lázban fetrengő királyasszony.

A hölgyek megitatták.

- Ó, miért kell ennyit szenvednünk nekünk, szegény, árva teremtéseknek? - suttogta megkönnyebbülve. - Kinek vétettünk mi, gyenge, tehetetlen asszonyok?

- A Madonna is sokat szenvedett - vigasztalta Beatrix. - Az Isten anyja szíve dobog a mi mellünkben, minden asszonyéban. A hét tőr már ott van a bölcsőnkben...

Az ablak alatt lágy férfihang zendült fel. Messziről hozta ide a szél. Szerelmi dal volt, valaki, egy csónakos, vagy a parton sétáló poéta énekelte. Szívdobogva hallgatták.

Beatrix Budára gondolt.

- Vajon látom-e még a komoly, magyar méltósággal hömpölygő Dunát? - kérdezte önmagától. - Ott szeretnék meghalni a királylány szigetén, az én klarisszáim zárdájában.

Izabellának Milánó jutott az eszébe, Lodovico Sforza gyűlölt alakja. Szegény, gyámoltalan, üldözött ura, bús fia... Hangosan felzokogott.

- Ó, az én gyötrelmes, szomorú életem!

- Neked van vigasztalásod, drága, angyalarcú, csacsogó leánykád... ha az istenek anyja, az áldást adó Juno rajtam is megkönyörült volna! - sóhajtott Beatrix.

A magyar királyné újból megborzongott.

- Fázom. Az arcom ég. Csak nem leszek beteg?

- Kimerültél a virrasztásban.

- Didergek.

Nehéz brokátselyem kendővel takarták be mezítelen vállát.

- Nem tudom miért, de én úgy félek - vacogott a foga Beatrixnek.

- Eredj aludni - kérlelte a beteg Giovanna.

- Nem megyek. Nem tudok aludni. Rossz álmaim vannak éjjelente. Hét napon keresztül megjelent álmomban Mátyás, és én szerettem volna beszélgetni vele. De a király nem tudta megmozdítani az ajkát. Csak nézett, nézett, szomorúan, kérően, aggodalmasan...

- Én is álmodom olykor a szegény Federigóról.

- De Mátyás mondani akart nekem valamit. Tudom, hogy azért jelent meg előttem. Olyan aggodalmas volt az arca. Így szokott nézni mindig, ha valamitől féltett. Talán beteg leszek?

- Képzelődöl, Bice!

- Nem, nem, valami nagy baj fenyeget. Halál?

Felsikoltott.

- Meghalok?

Megsimogatták. Becézgették. Beatrix szeme különös fényben ragyogott. A melle túl gyorsan hullámzott, és mégis kevés volt neki a levegő, amit magába szítt az illatos éjszakából.

- Talán valami veszedelem fenyeget? Én úgy félek a magyar király követétől. Olyan ellenséges volt az arca, olyan gyilkos, bősz, haragvó a tekintete! Én úgy félek a magyaroktól!

Az ifjú Giovanna mosolygott.

- Nekem nagyon tetszett a napbarnított magyar. Olyan volt a hangja, mint az orgona. És gyengéd volt mégis, mint egy édesapa szava.

- Én félek a magyaroktól... Ettől az embertől különösen félek. Jaj, hogy nekem senkim sincs, aki megvédelmezzen!

- Bice!

- Nincs, nincs. Hyppolit is elhagyott. A levelei olyan hidegek. Pedig én úgy szeretem őt, mint anya az egyszülött fiát.

- Kitől félsz?

- Nem tudom. Nem bántottam soha senkit. Mindenemet szétosztogattam már. Én magam kegyelemkenyéren élek. Ott messze Magyarországon is csak jót cselekedtem mindenkivel. Alázatos és hűséges szolgálóleánya voltam az uramnak... Mégis félek...

- Hiszen a király követe éppen a hozományodat akarja visszatéríteni.

- Igen, a hozományomat... Hiszem is, hogy visszakapom. Hiszen Mátyás is úgy rendelte. És a magyarok olyan gazdagok és bőkezűek... Sok pénzem lesz, igaz, de én már nem látom a hasznát.

Hűs légáramlat suhant keresztül a szobán. A beteg elaludt. Az alabástrom lámpa gyengén himbálózott a bronzláncon. Opálos fénye ide-oda ingott, és a sárga tapétába fénysávokat húzott.

Beatrix melle zihált, ahogy beszélt.

- Temérdek pénzem lesz, de nekem már nem lesz rá szükségem. Mindent a te kis fiadnak, a jövendő nápolyi királynak adok, édes kis Giovannám - fordult az ifjú özvegy felé.

Giovanna sírt.

Beatrix lázasan folytatta:

- De a betegről sem szabad megfeledkezni. Neki ötvenezer aranyat juttasson a fiad.

- Úgy lesz, ahogy te akarod.

- Tizenötezer aranyat félre kell tenni, és azt a pápának küldeni a Szent Péter-templom építésére.

- Tizenötezer aranyat - ismételte öntudatlanul Giovanna.

- És Hyppolitnak negyvenezret, mindent megelőzően.

A fiatal Giovanna könnyes szemmel csókolgatta Beatrix kezét.

- Ó, mily mérhetetlen nagy a te szíved, mily bőséges a te szereteted!

Beatrix szédülni kezdett. Megkapaszkodott a nagy, sárga selyemszék egyik karfájába. Mereven hátradőlt, és nézte a lámpa tejfehér, puha, mély, habos fényét.

- És a cselédjeimnek, a gyóntatómnak, Milánó szegényeinek is adjatok belőle. És Budán is mondjanak értem gyászmisét. És Mátyásért is misét mondassatok... ő volt az én édes jó atyám, ő volt felettem a gondviselés, a kinyújtott kar, a védőpajzs, a mindenható hatalom, ó, milyen jó és szép és irgalmas szívű férfi volt Mátyás!

Beatrix kifeszítette a mellét, és égő, rajongó szemmel bámult a világosságba.

- Mátyás! - kiáltott még egyszer ijedt sikoltással, a melle behorpadt, a szava elcsuklott és visszaroskadt a székbe. Feje lehanyatlott, és elvesztette eszméletét.

Beatrixot elvitték a lakosztályába. Az orvosok azt mondták, hogy az ápolás és virrasztás izgalmai kimerítették.

- Értesíteni kell Hyppolit herceg úr őeminenciáját. Talán a pápa őszentségét is.

Giovanna meggyógyult. Beatrix betegsége egyre aggasztóbbá vált.

- Terzana et febre continua - mondta az udvari orvos, és nem sok reményt nyújtott a felgyógyuláshoz.

Most őt ápolta a két özvegy királyasszony. Éjjelenként mellette virrasztott az öreg Parmesana, leánykori dajkája, aki ötven évvel ezelőtt a kis csecsemőt fürösztötte, és végigjárta vele a dicsőség és bukás meredek országútjait.

Beatrix órákig feküdt eszméletlenül. Aztán felébredt, hirtelen izgalom fogta el, és lázasan, lihegve, ijesztő szenvedéllyel beszélt öreg dajkájához.

- Monna Nardella, emlékszel még rá?

- Kire, gyönyörűséges madonna, kire?

- Mátyásra, a magyarok királyára.

- Szerelmes férjed volt, édes kis Bicém, imádott gyönyörűségem.

- Apám volt, nem férjem.

- És hitvesed is, hogy szeretett téged!

- Meg is érdemeltem. Soha meg nem bántottam, szerettem, odaadtam fiatal, forró, szerelmes szépségemet, az övé voltam, egyedül az övé és most mégsem akar megbocsátani.

- Kicsoda? - riadt fel rémülten a dajka.

- Ő... Mátyás. Minden éjjel megjelenik. Tegnap is ott állt a sarokban, nézd, ott, ahol az imazsámoly felett a Megfeszített képe lóg... ott állt, elfedte testével a keresztet, merően, szigorúan, kegyetlenül.

- Álmodtad.

- Nem, esküszöm, hogy nem volt álom. Azelőtt álmodtam néha, tudom mi a különbség álom és ébrenlét között. De most már nem álmodom soha. Ő belép, odaáll az ágyamhoz vagy a feszület elé, és néz. Hallom a lélegzetét. Érzem az illatát. Nagyon szerette a szagos olajokat. Nem érzed a sárga rózsa szagát?

A dajka ijedten sikoltozott. Odarohant a feszülethez, a szenteltvíztartóban megnedvesítette az ujját, és kereszt alakban meghintette a beteget.

Beatrix kimerült, lehanyatlott a vánkosára és elaludt.

Így tartott ez egy héten keresztül.

Szeptember 12-én este már alig tudott pihegni. Mozdulatlan, súlyos, égő testtel feküdt az ágyában.

A királynék szívszorongva lesték a mozdulását. Künn a folyosón két pap állott, az utolsó szentségeket tartogatva készen, a nagy útra való segítségül. A szoba illatos volt a tenger beáramló párájától.

Beatrix egyszerre csak felemelkedett az ágyában. Az arca kiderült, piros és mosolygós lett, valami nagy öröm lángjától. A szeme szerelmesen nézett a sarokban álló feszületre.

- Mátyás, hát megszólaltál!... Édes, hatalmas, jóságos atyám... Köszönöm, hogy elhiszed nekem... Hogy nem kételkedsz bennem. Igazad van, Mátyás, én nem vagyok titok, én a te engedelmes, jó kislányod vagyok... Köszönöm, hogy nem hiszed el nekik... ők ellenségeim, ők gyűlölnek... Isten veled, Mátyás, csókold meg a homlokomat.

Aztán a királynék felé fordult.

- Kibékült velem - ujjongott nevetve, és beesett, sárga, fonnyadt arca mennyei megnyugvásban, ájtatos boldogságban, égi glóriában fénylett.

Aztán hátrahanyatlott és mosolyogva pihegett.

Behívták a papokat. Égő gyertyát tettek a kezébe, és megkenték tagjait a szentelt olajjal.

A nápolyi érsek imádkozott, a királynék sírtak, Beatrix boldogan mosolygott.

Másnap déli egy óráig feküdt így mennyei mozdulatlanságban.

Valamivel egy óra után megjelent a Castello Capuano előtt Ulászló magyar király követe, Csáky Miklós gróf.

- Őfelségénél, az özvegy magyar királynénál, madonna diva Beatricénél kell kihallgatásra jelentkeznem - szólt az udvarmesternek, akivel a szomorú királynék rezidenciájában találkozott.

- A madonna meghalt - suttogta az öreg nápolyi báró halotthalvány, reszkető ajkával, s háromszor keresztet vetett magára.

A kastély tornyában megkondult a lélekharang, a kapu előtt strázsáló nehéz fegyverzetű, barna bőrű spanyol katonák mereven tisztelegtek.

Csáky Miklós szó nélkül megfordult és meg-megroggyanó térdeit fáradtan emelgetve lassan leballagott a széles, fehér márványlépcsőn.

A Castello Capuano körül megdermedt az élet. A mélységes, mennyei, nagy csendbe, a halál áhítatos némaságába csak a lélekharang kongatott bele bágyadt búcsúztatót.