Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Önarckép 1907-ből

ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Oelmacher Anna könyvéből
Kovalovszky Márta könyvéből
Önarcképek
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Pór Bertalan (Bátaszék, 1880. november 4. - Budapest, 1964. augusztus 29.): festő, Kossuth-díjas (1949, 1951), Munkácsy-díjas (1950), kiváló művész (1955). Középiskolai tanulmányai után a Mintarajziskolában Gyulay László tanítványa lett, majd a következő évre Münchenbe ment és G. von Hacklt választotta mesterének. Rövid ideig a Hollósy-iskolát is látogatta s a Műcsarnokban kiállított egy Önarcképet (1901), ezért Harkányi-díjat kapott. Párizsban a Julian Akadémián Jean Paul Laurens-nál tanult (1901 - 1903). Hazatérése után keresett arcképfestő és a Műcsarnok állandó kiállítója. 1907-ben olaszországi tanulmányúton volt. 1910-ben megalakult a "Nyolcak" csoportja, melynek tagja volt. 1911-ben a Népopera-színpad oromfalának díszítésére tizenegy méteres freskót festett; a Vas utcai kereskedelmi iskola részére mozaikot készített. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a Világ Proletárjai Egyesüljetek és a Feleségetekért és gyermekeitekért. A Tanácsköztársaság bukása után Szlovákiába, Szliácsra emigrált, ahol portréfestésből élt. Festett tájképeket, állatrajzokat. 1934-ben a telet Párizsban töltötte, közben 1936-ban a Szovjetunióba utazott, ahol félévi tartózkodása alatt illusztrálta Osztrovszkij és Gergely Sándor könyveit, valamint két nagy freskómegbízást kapott, melynek vázlatait elkészítette, de kivitelezni már nem volt módja. 1938-ban Párizsba költözött, ahol már korábban is kiállított (1930, 1931- és 1932-ben). A 30-as évek elején a Barbusse szerkesztette Le Monde-ban jelentek meg rajzai. Párizs német megszállása alatt letartóztatták (1941), kiszabadulása után röplapokkal támogatta az ellenállási mozgalmat. Párizsi periódusában főként szimbolikus értelmű pásztor-, bika-kompozíciói voltak ismertek. 1948-ban hazatért s a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. E korszakának fő művei drámai erejű portrék. Számos kiállításon vett részt: Berlin (1913), Bécs (1914), UNESCO-kiállítás (1946), Párizs (1948) stb. Gyűjteményes kiállításai: Ernst Múzeum (1953); Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Kossuth Klub (1955), Táncsics Kör (1957) Magyar Nemzeti Galéria (1966). - Ismertebb művei: Önarckép (1901); Család (1909); Hegyi beszéd; Vágyódás tiszta szerelemre (1910), azonkívül arcképek, önarcképek, sokalakos kompozíciók.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
             https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/




Pór Bertalan 1880-ban született Bábaszéken (ma Szlovákia). Sokgyermekes kistisztviselő család legidősebb fia, aki középiskolai tanulmányai idején - Pesten, a Markó utcai reálban - nemcsak önmaga fenntartásáról gondoskodott, hanem a kisebb testvérek iskoláztatása is nagyrészt az ő vállára nehezedett. Tanított, rajzokat adott el, és 13 éves korától kezdve tehermentesítette szüleit.

A Felvidék hegycsúcsokkal csipkézett horizontja, a hegyi emberek és állatok élete a legmélyebb gyermekélménye, amely elkísérte egész életén át, s amelyet a művész meg nem szűnő érdeklődéssel igyekezett kifejezni. Születése helyének, gyermekkora földjének legfőbb termelési ága az állattenyésztés, s a hegyoldalakban legelő nyájak és csordák és azok őrizői, a pásztorok kitörölhetetlenül bevésődtek a gyermeklélekbe, hogy később a művészi kifejezés maradandó hordozói legyenek. Legkorábbi gyermekrajzaitól kezdve egészen a fasizmus idején készült szimbolikus ábrázolásokig a pásztorok, a szelíd tehenek és az erős bikák voltak témái, amelyekbe minden érzést, gondolatot, indulatot belérajzolt és festett. (...)

. . .

A század végén a Mintarajziskolának, ahová a fiatal Pór érettségi után beiratkozott, olyan mesterei voltak, mint Székely Bertalan, Lotz és Benczúr. Az iskola rendje azonban a kezdőket kis mesterekhez utalta, és a rajztanárjelöltek képzését a megbízható münchenista Gyulai Lászlóra bízták. Gyulai László felismerte Pór tehetségét, segítette, de az iskola szorította! Már az első év tökéletesen elkedvetlenítette Pór Bertalant, s tudta, nem lesz maradása.

. . .

A Mintarajziskolában töltött év után egyre inkább Münchenbe kívánkozott, de erre természetesen nem volt pénze. Berény Róbert édesapja, aki felfigyelt a tehetséges fiatalemberre, megkérdezte, hogyan akar kimenni? Pór határozottan válaszolt: gyalog. Ez a megingathatatlan elszántság megragadta az idős Berényt, és megrendelte nála a maga és felesége arcképét. A két portré feltétlenül rátermettséget mutat, de csak indítás - 19 éves fiataltól figyelemre méltó indítás - az ezután következő remek portrék felé. Ugyanebből az időből való édesanyjáról festett kis fejtanulmánya, amelyen már megszólalt az a mély érzés, amely később egyre teltebb zengésű lesz az anyáról és apáról festett arcképeken. Ez a szemérmes gyermeki szeretet kiteljesedik az emberekre a portrékon, és a kompozíciókon heves szenvedéllyé fokozódik.

A Berényék arcképein szerzett útravalóval nekivágott Münchennek, ahol ekkor már távolról sem volt az a pezsgő művészi élet, mint a nyolcvanas években. Hollósy és köre még Münchenben töltötte a téli hónapokat, de valójában már csak az iskola miatt tértek vissza, az alkotás igazi heve Nagybányára összpontosult. A fiatal Pór Hackelhez ment az Akadémiára, de az Akadémiának is lehanyatlott a napja, és úgyszólván csak állomás volt a Párizs felé vezető úton. Pór számára sem volt már semmi vonzása, és miután megismerkedett néhány Hollósy-tanítvánnyal, átment Hollósy iskolájába. A mester közismerten szélsőséges temperamentumú volt, színes, nagyvonalú, de az iskolában nem ismert tréfát: a tanítványoktól fegyelmet, következetességet és elmélyülést kívánt a munkában. A nyughatatlan fiatal tanítvány rosszul tűrte az iskola korlátait, rendszertelenül járt be, csak korrektúrákon mutatkozott, ezalatt otthon dolgozott. Hollósy szidta, mert úgy látta, nem veszi komolyan tanulmányait, pedig még semmit sem tud. Az érzékeny fiú úgy megbántódott, hogy többé felé sem nézett a Hollósy-iskolának, és egész életére elfogulttá lett a nagybányai csoport működése iránt. De Pórt osztályhelyzete is döntően elválasztotta a nagybányaiak - Réti által is polgárinak nevezett - társaságától. Münchenből hazatért, és hamarosan hozzáfogott egy önarcképhez, amelyet beküldött a Műcsarnokba (1901. Tavaszi Nemzetközi Kiállítás). Az alig 21 éves művész képe nagy sikert aratott, reprodukálták a katalógusban, majd a Studio angol művészeti folyóiratban, és a báró Harkányi-féle 450 koronás - az első ízben kiállító művész számára alapított - ösztöndíjat nyerte, Zala György pedig megvásárolta. Még az évben, zsebében az ösztöndíjjal és portré-megbízásokból származó vagyonával - mert valóban Krőzusnak hitte magát - Párizsba ment. Münchenen átutazva, betért a régi népkonyhára, ahol tavaly még több más szegény sorsú diáktársával együtt étkezett. De a "vagyon" adta anyagi biztonság tudata rossz ízűvé tette a szegényes falatokat, és fájó szívvel gondolt azokra a sorstársakra, akikkel még egy év előtt együtt ették a szegénydiákok keserű kenyerét.

Párizsba érve a Julien Akadémián jelentkezett, és J. P. Laurens növendéke lett. Magyar fiatalokkal is találkozott itt, Czóbel Béla, Dobai-Székely Andor és mások voltak növendéktársai. A Julienben megtanulta a fegyelmezett, kemény munkát, és naponta reggel 8-tól 12-ig tanulmányokat készített, fejet, aktot rajzolt, délután pedig otthon, kis atelier-jében, amit egy francia fiúval megosztott, festett. Egyszer Laurens mester meglátogatta a francia kollégát, aki nagy kompozíción dolgozott. Meglátta az állványon Pór készülő önarcképét, és el volt ragadtatva. Biztatta, hogy most már az iskolában is kezdjen el festeni, mert az önarckép bizonysága szerint megérett a színnel való alakításra.

Kétévi komoly munka után, 1903-ban tért haza Párizsból. Kinntartózkodása idején a szigorú stúdiumok mellett rengeteget járt a Louvre-ba. Rubens hatalmas életereje, Rembrandt mély embersége, Poussin nagy aktkompozíciói és gyönyörű tájai, Giorgione fojtott szenvedélye újra és újra elvarázsolták, magukhoz vonzották. Pedig ekkor már Párizsban az impresszionizmus bevett felekezet volt, s a posztimpresszionisták legnagyobb alakja, Cézanne még működött - igaz, nem Párizsban -, és Van Gogh már több mint tíz éve halott volt. De az új mozgalmaknak nyoma sem látszott a Julien-növendék munkáin. Itthon a századforduló realistái nagyban munkálkodtak, Kernstok Agitátora, Révész Paneme és Fényes Szegényemberek élete ciklusának több darabja szerepelt a kiállításokon. A fiatal művészt - munkáiról ítélve is - ezekhez húzta a szíve, különösen Fényes sorozata hatott rá.

Az 1902-1903-as Téli Kiállításon négy portréval szerepelt, két önarcképet, egy férfiportrét és édesapjának valóban rembrandti erejű arcképét állította ki. Az 1903-as Tavaszi Nemzetközi Kiállításra hét portrét küldött be, köztük Ulrich százados arcképét, amelyben a K. u. K.-tiszt remek típusát állítja elénk. Hazatérése után főleg arcképeket festett, egyrészt mert mint portretistának jó híre volt, másrészt mert ez közvetlenül jövedelmező műfaj. Kellett a pénz, sok pénz, mert a népes család gondja teljesen rászakadt. Még az évben, hogy Párizsból hazajött, szülei és testvérei Pestre költöztek. Az édesapa egy munkabalesetből kifolyólag munkaképtelen lett, s így a 23 éves művész vált családfenntartóvá. A portré-megbízásoknak mindenkor a legkitűnőbb színvonalon tett eleget, hiszen vérbeli festő, akit mélyen érdekelt az ember. De voltak álmai, nagy, sokalakos kompozíciókról, amelyeket egyelőre csak szívében hordott. 1907-ig állandóan részt vett a Műcsarnok kiállításain, majd egy újabb ösztöndíjjal Berény Róbert társaságában Olaszországba utazott. Két hónapon át csak csavarogtak, bámulták a reneszánsz nagy alkotásait, és elragadtatta Giotto egyszerűségében rejlő hatalmas kifejezőereje. Giotto mellett eltörpültek az addig volt bálványok, és úgy érezte, ez a nagy összefoglalása az emberi szenvedélynek minden eddiginél igazabb.

A magyar képzőművészeti életben ezalatt forradalmi változások mentek végbe. A nagybányaiakkal az élen új művészcsoport született MIÉNK néven (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre). A Műcsarnok avasodó levegőjével és a hivatalos művészetpolitika egyre művészetellenesebb magatartásával szembeni kiállás volt a csoport létrejöttének indítéka. A haladás képviselői a nagybányaiakon kívül Fényes, Kernstok, Pór és mások voltak. A csoport nem volt hosszú életű, mert végső soron nem volt olyan konkrét művészi programja, amelynek végrehajtása egységesen sorompóba állíthatta volna a művészeket, s amelyért közösen harcolni és fellépni képesek lettek volna.

1909. december 30-án a Könyves Kálmán kiállítóhelyiségeiben Új Képek címen kiállítás nyílt nyolc művész anyagából. A Könyves Kálmán üzleti vállalkozás volt ugyan, de művészetpolitikai jelentősége elvitathatatlan. Jelentősége főleg abban állt, hogy a korszak legjobb magyar képeit reprodukciókban elterjesztette az egész országban, széles körben ismertté tette Bihari, Fényes, Kernstok, Ferenczy, Glatz, Koszta, Rippl stb. műveit. De ezen túl helyet adott azoknak a művészi törekvéseknek, amelyek magukat - joggal vagy jogtalanul, de mindenképpen jóhiszeműen - forradalminak tartották, amelyek korszerűek igyekeztek lenni abban az értelemben, hogy az Európában haladónak elfogadott áramlatokhoz kapcsolódtak. Hogy ez mennyire jelentős volt akkor a magyar művészetben, arra jellemző a korabeli sajtó határozott állásfoglalása, akár igenlő, akár tagadó irányban. Az Egyetértésben (1909. december 31.) Relle Pál úgy üdvözli a kiállítást, mint hatalmas lépést a fejlődésben, és számolva a hivatalos kritika elmarasztalásával, ezt írja:

"Eszembe jut a barbizoniak első fellépése. Az akadémikusoknak öklükbe szaladt a meglepetés kellemetlensége, amely egyszeriben porba döntötte a régi igazságok mohos bálványait. A nyárspolgári ízlésnek jól felszerelt tájképei eltűntek, s az öntudatra ébredt francia művészek a saját egük alatt vágtak neki a természet megismerésének."

A Pesti Hírlapban Kézdi-Kovács László szatírát ír a kiállításról, és horribile dictu idézi a kiállítók jelszavát:

"A természet hívői vagyunk.
Nem az iskolák látásával másoljuk.
Értelemmel merítünk belőle."

Aztán megállapítja, hogy "ez a kiállítás az apache-festészet csimborasszója!" Egyik végletes nézet sem felel meg a valóságos helyzetnek, mert bár igaz, hogy a nyolc művész fellépése "mohos bálványok" ledöntését célozta, forradalmiságuk nem volt termékeny, nem volt előremutató, és kiváltképp nem volt igaz, hogy "nem az iskolák látásával másolták a természetet", mert éppen hogy a posztimpresszionizmus látásával közeledtek a természethez.

Ez a nyolc művész, aki első fellépésével ilyen mértékben felzaklatta a művészeti közvéleményt, jónak látta szervezett formában csoportot alakítani, és létrejött a "Nyolcak", amelynek tagjai Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos voltak.

A Könyves Kálmánnál rendezett önálló kiállítását 1911-ben meglátogatta Tisza István volt miniszterelnök, aki felháborodva fordult ki az ajtón, és sajtókampányt indított a modernek ellen, név szerint aposztrofálva a "vadak" között Csók Istvánt, Rippl-Rónai Józsefet és Pór Bertalant, de még Szinyei Majálisát is kikezdte, ami 1911-ben már több mint konzervativizmus. A művészek óriási fölénnyel utasították el az illetéktelen beavatkozást, és némelyikük maró gúnnyal utalt Tisza gyakorlatlanságára, a művészet megítéléséhez szükséges látási gyakorlatra és érzékenységre.

. . .

Pór Bertalan ekkor már keresett portréfestő volt, de nem elégítette ki többé az ember arcképábrázolása. Mást akart, a kifejezésnek gazdagabb, változatosabb formáit kereste. Így született meg a Család című kompozíció, az ő Pestre szakadt családja, amely egy józsefvárosi bérház apró lakásába zsúfolva kereste egyre fogyó reménnyel a nagyváros nyújtotta lehetőségeket. A kompozíció széles, nagyvonalú összefoglalása mindannak, amit eddigi portrégyakorlatában megtalált, de benne túlsúllyal Giotto mély hatása érvényesül. Néhány tanulmányszerű arcképtől eltekintve, mindig hajlamos volt a kevés színnel való formálásra, és már első kiállított Önarcképén mélybarnákból világlik elő az arc kevés fényt kapott része. A Család is a barna színre épült, de transzparensebb, kevésbé modelláló erejű.

Az Új Képek 1909-es kiállításán tűnt fel a Család, majd a Nyolcak első, 1910-es kiállításán a két másik nagy kompozíció, a Hegyibeszéd és a Tiszta szerelem mellett szerepelt. A két utóbbi robusztus, csupa izom figurái ellenére gyengéd és törékeny vágyat fejez ki a jobb és szebb élet után. Ezek az erőteljes és az antik szépségre és harmóniára utaló kompozíciók új tartalommal telítődtek. A Hegyibeszéd hatalmas prédikátora új világ eljövetelét hirdeti - ezen a földön. A Tiszta szerelem két szemérmes férfialakja olyan magasra helyezi a nőt, amilyen alacsonyra a kapitalizmus korának valósága helyezte. A két nagy kép az adott helyzettel ki nem békült, küszködő művész nehezen megfogalmazható kívánságát, vágyakozását fejezi ki. Az Állami Vásárlóbizottság tagja volt akkor Szinyei-Merse Pál, aki nagyra becsülte a Családot, és megvásárlásáért harcolt. De még az ő tekintélye sem volt elég a Tisza István által szított ellenállással szemben. A három nagy kompozíció azonban ráterelte a figyelmet Pór monumentális készségére, és ezek alapján megbízást kapott Márkus építésztől az épülő Népopera színpad-oromfalának díszítésére. A 11 méter hosszú pannót az Iparcsarnokban festette, és 1912-re készült el. A kompozíció középpontjában egy lantos női figura áll, és jobbra-balra női és férfiaktok szépen fűzött csoportja. A pannót megsemmisítette a fehérterror képromboló dühe, s ezért csak eredeti nagyságú kartonját tudjuk bemutatni. A magyar állam 1913-ban Berlinben kiállítást rendezett, s ott Pór Bertalan ismét a Családdal vett részt, amely vándorolt, ahogy egyszer kiadta a kezéből, bár mindvégig úgy érezte a művész, hogy nem fejezte be. 1914 márciusában Bécsben a Kunstsalon Brükóban Berénnyel és Tihanyival rendeztek együttes kiállítást, amelyet a kritika nagy rokonszenvvel fogadott. De rámutatott arra is, hogy formanyelvük nem kiforrott, s "az extrémnek és a tiszta tradíciónak eredeti keveréke". Még ez évben a San Franciscó-i Világkiállítás művészeti igazgatója, Lawrick Pesten járt, és meglátogatta műtermében Pórt. Elvitte magával az összes nagykompozíciókat, tehát a Családot, a Hegyibeszédet, a Tiszta szerelmet, a Népopera-kartont, és hozzá három rajzot, s ezeket külön teremben állította ki. Az első világháború kitörése megakadályozta a kiállítás sorsáról való értesülést, s a képek maguk ottrekedtek. Csak tíz év múlva, 1924-ben a csehszlovák kormány közbenjárására kerültek vissza.

1914 szeptemberében Pór bevonult a 32-es tüzérezredhez, és 1915-ben a frontra vitték. Sokat rajzolt, de csak 1917-ben kerítették sorát, hogy a sajtó-főhadiszállás keretében frontrajzolóként dolgozhassék. Még 1916-ból származnak azok a rajzai, amelyek később egy 16 litografált lapból álló albumban kiadásra kerültek. E lapok közt néhány megrendítő darab van. Nem a csata hevét vagy az osztrák-magyar hadsereg "győzelmes előnyomulását" mutatja be, hanem a háború nyomán elcsendesedett, elembertelenedett világot. Elhagyott szekereket, üres falvakat, felszaggatott földet rajzolt, közömbösen dolgozgató katonákat, tehát azt a következtetést, amit humanista szemlélete erről a háborúról diktált, hogy: "van, aki veszít, és nincs, aki győz". Állásfoglalása ezekben a rajzokban nem olyan szenvedélyes és félreérthetetlen, mint Mednyánszky hasonló munkáiban, de ha Mednyánszky az emberi szenvedést látta és láttatta meg nagy erővel, Pór e szenvedés hiábavalóságára hívta fel a figyelmet.

1918-ban szabadságra jött haza, és akkor festette édesanyjáról az egészalakos ülő, feketeruhás portrét, amelyben szinte minden megtört, gyászoló anya sűrített ábrázolását adja. Még szabadságon volt, mikor kirobbant az őszirózsás forradalom. Nem volt számára meglepő, hiszen 1917 karácsonyán a fronton orosz katonákkal koccintottak a békére. Megalakult a Nagy Nemzeti Tanács, és tagjai voltak Berény, Kernstok, Márffy és Pór. A Károlyi-kormány kultuszállamtitkára, Kernstok Károly a parlament számára hatalmas freskót rendelt Pór Bertalannál, de ez nem készülhetett el. A kommunisták bebörtönzése megrázta a művészt. Pór Bertalan teljesen melléjük állt, és 1919. március 21-ét mint a magyar nép szabadságának hajnalát üdvözölte. A közoktatási népbiztosság keretein belül megalakult a művészeti direktórium, amelynek vezetője Pogány Kálmán volt, és a festőszakosztály vezetését Uitz Béla javaslatára Pór Bertalan vette át. (...)

1919. május 1. hatalmas feladatokat rótt a művészekre, és valóban a legjobb építészek, szobrászok, festők, grafikusok álltak sorompóba, hogy a magyar munkásosztály első szabad május elsejéjét méltó keretek közt ünnepelje. A nagyszabású dekorációk között szerepelt Pórnak - a Műcsarnok egész homlokfalát díszítő - plakátja, amely azonban a szélviharban megsemmisült. Ugyanekkor a lelkesítő plakátok nagyszerű sorát készítették a kommunista művészek, köztük Pór remekműveket. A proletárdiktatúra 133 napja a legsúlyosabb önvédelmi harcokban telt, s az ellenforradalmi túlerő legyőzte a Tanácsköztársaságot.

Az emigráció nehéz évei vártak a legjobbakra, s Pór Bertalannak is el kellett hagynia az országot, szívében melengetve mindvégig a meg nem valósított álmokat. Mert úgy érezte, hogy nagy méretekben tudja csak kifejezni magát, hatalmas allegóriákban kell szólnia a harcról, ami tovább folyt, a népről, amely leverve is gyűjtötte erőit az újrakezdéshez.

Szlovákiába ment, szülőföldjére, ahol akkor az első köztársaság idején éppen csak meghúzódhatott, de nagy feladatokra gondolni sem lehetett az emigráns bolsevik magyarnak. Újra portrékat festett, portrékat, amelyek mindig átsegítették a nehézségeken, s festett még kedves, erdős-hegyes tájat, mély érzéseinek teljes odaadásával. Ezeknek a tájaknak formai megjelenése még a Nyolcak cézanne-i vonalát követi, de emberi tartalmában gazdagabb, semhogy a posztimpresszionizmus forma- és térkultuszának egyik megnyilvánulásaként tekinthetnők. Járt Bécsben is, a magyar emigráció központjában, hogy híreket kapjon a megcsúfolt hazáról, és szégyenét, dühét újra csak a pásztorokra és az állatokra bízta, azok egymásért való vagy egymás elleni harcában fejezte ki. A formák egyre egyszerűbbek, ismét a nagy összefoglalás felé törekszik, ellentétben a nagy kompozíciók szinte anatómiai részletességével, gazdagságával. A vonal erejére bízza magát, a nagy állatok kontúrjai áthasogatják, átölelik egymást, hogy mint keresztrímek, majd mint ölelkező rímek vigyék tovább a témát. A lehanyatló öreg pásztort körülállják állatai; a fiatalnak erős ökle csattan a bika homlokán. Áll a harc, a gyenge elhull, az erős megbirkózik az ellenséggel. De szelíd mélázással, messzi tekintő nyugalomban is látjuk a pásztort, a szlovák Lohengrint - ahogy a művész nevezi -, mert hivatása, küldetése van: a harcos, minden rosszat elhárító erő ő maga.

A hosszabb szliácsi tartózkodás, ahol a művész felesége fürdőorvosként dolgozott, bizonyos anyagi egyensúlyt eredményezett, ami lehetővé tette, hogy 1923-tól kezdve a telet Párizsban töltsék. Közben 1934-ben kiállítást rendezett Pozsonyban, amely a szakemberek nagy elismerése mellett a burzsoázia teljes közönyével találkozott. A húszas években megfordult Berlinben is mint Közép-Európa kultúrközpontjában, a forradalmi erők forró talaján. A weimari köztársaság ideje volt ez, mikor a hulló polgárság lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj, és egyre erősödött a munkásosztály.

Párizs az első világháború után gyűjtőhelye volt Kelet-Európa politikai menekültjeinek. Kis országok forradalmárai és Oroszország ellenforradalmárai egyként Párizsban kerestek menedéket. Párizs a dekadens polgárság művészetének melegágya lett a két világháború közötti időben, s a húszas évek különösen forrongóak az új formák keresésében, mert csak formákról volt szó, a téma lenézett, irodalmi elem volt, a "művészettől idegen elem", a festészetben és szobrászatban egyaránt. Matisse és Picasso a két nagy vezér, tehetségüknél fogva azok, de egy romló-bomló uralkodó osztály sodrása, igénye, pénze megszabta művészetük tartalmát és formáit. Ők maguk soha "atematikus" vagy "nonfiguratív" művészetet nem műveltek, amivé a gyenge követők silányították a képzőművészetet. De Matisse emberábrázolásában a dekoratív megjelenítés az elsődleges, Picassónál pedig geometrikus formákra egyszerűsödik vagy komplikálódik az ember és világa.

Pór Bertalan nem kapcsolódott szorosan iskolákhoz, és főleg nem fertőzte meg az a francia művészi elv, hogy mindenáron mást, mint a többiek vagy mint eddig volt. A korai arcképek és tájképek nagyszerű realizmusából indulva, a Nyolcak cézanne-os és expresszionisztikus keresgélése után, a levert forradalom alig kifejezhető sebével szívén: a jelképes ábrázoláshoz fordult. Pásztorai és állatai szimbólumokká nőttek, rendkívüli erők és harcok kifejezőivé.

A müncheni paktum után, 1938-ban végleg áttelepedtek Párizsba, ahol már 1931-től kezdve kiállított, ahol kezdték ismerni és becsülni nevét, munkásságát. Kiállított 1931-ben Povolovszky galériájában, 1932-ben részt vett a Párizsban élő magyarok bemutatkozásán Van Oyen kiállítóhelyiségében a Rue Bonaparte-on. Bölöni György, a régi harcostárs, a Nyolcak idejéből való mentor, a kirakatban látja meg egy képét, s úgy üdvözli, mint valami újra megtalált kincset. A felfedezés és emlékezés szenvedélye tüzesíti át, mikor Pór Bertalanról írva markánsan jellemzi a Horthy-fasizmust, amely elől mindketten elmenekültek:

"Hol élt ez a Pór Bertalan tíz esztendőn keresztül, hogy képei elrejtőztek az emberek szeme elől, és miért rejtőztek el? Abból a generációból való ő is, amely a magyar forradalmak idején érte el zenitjét, akkor volt teljes erejében, hogy odahaza elfoglalja megillető pozícióját. Ennek az évjáratnak egy sereg művésze lett annak idején akaratos emigráns, jórészt nem azért, mert politikai szereplésük miatt kellett menekülniök - hisz a magyar Vendome-oszlop ledöntését sem foghatták rájuk [utalás Courbet-ra] -, de nem bírták az ellenforradalmi Magyarország levegőjét, ahol - legkevesebb - csattogott a Horthy-bunkó (a nagy jubileumhoz illő emlegetni), és ugyancsak működött mindenfajta guillotine."

Ebben az időben, a harmincas évek elején, Barbusse lapja, a Le Monde körül csoportosult haladó magyar írók, s egy belga kritikus, aki nagyra becsülte Pór munkásságát, alkalmat adtak a rajzoknak a lapban való megjelenésére, lehetővé tették egy litográfiái album brüsszeli kiadását és könyv illusztrálását. 1930-ban részt vett a Salon des Tuileries egy csoportkiállításán. A zsűri tagjai nagy elismeréssel nyilatkoztak Pór képeiről.

Még mielőtt Párizsban letelepedtek volna, 1935-ben régi vágya teljesült, amikor meglátogatta a Szovjetuniót. Mint egyszerű Inturiszt-utas ment a feleségével, és a moszkvai pályaudvaron orosz és emigráns magyar írók és művészek fogadták őket. Egy fél évet töltött Moszkvában, és elhalmozták munkával, megbízásokkal. Illusztrálta Gergely Sándor Dózsa című regényét, s az annál könnyebb volt, mert Dózsa parasztjai nemigen különböztek a szlovákiai hegyek népétől, amit oly jól ismert, szeretett, ábrázolt. Illusztrálta Hidas Antal verseskönyvét, Osztrovszkij Az acélt megedzik című regényét, lerajzolta az akkor már fekvő beteg Osztrovszkijt, a nagy írót (a rajz Elsa Triolet tulajdonában). Egy ízben említette Illés Bélának, hogy pénzük fogytán, s vissza kell térniük Párizsba. Illés még aznap 4000 rubeles megrendelést hozott, és meghosszabbíthatták tartózkodásukat. Így tették lehetővé az elvtársak, hogy turista útlevéllel szokatlanul hosszú időt tölthessen Pór a Szovjetunióban. (...) A művészek alig tudtak feladataiknak eleget tenni, s Pór Bertalan is megbízást kapott egy gyár előcsarnokának díszítésére 5x15 m felületen, majd egy tiszti ház számára 1,5x15 m fríz elkészítésére. A gyárnak tervezett freskó két kis ceruzavázlata maradt meg csupán, de ebből is láthatjuk az elképzelés nagyszerűségét. A lapos ívvel zárt fekvő téglalap négy oszloppal mezőkre osztott. A négy oszlopon Marx, Engels, Lenin és Sztálin medaillonba foglalt portréi, a mezőkben a munkásmozgalom történetének különböző állomásai.

A történelem itt is beleszólt, s miként nem valósíthatta meg 1919-ben a parlamenti freskót, éppúgy akadályok tornyosultak a moszkvai freskók kivitelezése elé. A vázlatok bemutatása után, 1936 májusában azzal az elhatározással utaztak el Moszkvából, hogy megszüntetik szliácsi és párizsi lakásukat és visszatérnek a Szovjetunióba. Pór Bertalan már érett művész volt, ötvenes éveinek derekán, amikor végre hozzájuthatott volna nagy álmainak megvalósításához: a győztes proletariátus országában, a szocialista Szovjetunióban festhetett volna hatalmas felületeken, agitatív témájú képeket. De a nemzetközi helyzet akkor már lehetetlenné tette a visszatérést.

Párizsban már a fasizmus erjesztette a francia burzsoáziát, és növekedett az együttműködés tendenciája. A francia munkásosztály minden erejét latbavetette a nemzeti egység megteremtéséért, de áruló vezetői eljátszották az ország függetlenségét. Pór Bertalan letelepedésétől, tehát 1938-tól kezdve egész a felszabadulásig nem állított ki többé, de mindinkább részt vállalt az antifasiszta mozgalom feladataiból. A magyar vonal különböző formái közt egyik volt a Szakmaközi Bizottság, amelyben dolgozott, s amelynek legfontosabb akciói a bebörtönzöttekért - Rákosi, Dimitrov stb. - való kiállás, demonstrációk és gyűjtések voltak. Az antifasiszta magyar írók és művészek csoportja 1938-ban lapot alapított Üzenet címmel, de a háború kitörése napján be kellett szüntetni a lapot is, a csoport működését is.

A német megszállás alatt, 1941 májusában Pór Bertalant is letartóztatták, és augusztusig fogva tartották, francia őrizet alatt. Ekkor még lehetséges volt egy olyan rendelet kibocsátása, mely szerint az 55 éven felülieket és betegeket szabadlábra helyezték. Kiszabadulása után idegen néven, idegen lakásban éltek, a legkorlátozottabb munkalehetőségek között, de Pór, a többi magyar művészhez hasonlóan röplapokat készített a magyar ellenállási mozgalom számára. A francia ellenállási mozgalom az egész világ bámulatát kivívta, és nemhiába nevezték a mozgalmat szervező és vezető pártot a "kivégzettek pártjának" (Le Parti des Fusillés): mérhetetlen áldozatok árán jutott el 1944. augusztus 25-ig, a felszabadulás napjáig.

Pór felszabadulás utáni első szereplése a Front National által szervezett UNESCO-kiállításon volt. 1945 őszén megbetegedett, megoperálták, és három hónapot töltött kórházban. Ez alatt megalakult a Magyar Függetlenségi Mozgalom, melynek elnöke Bölöni György volt, s Bölöni Magyarországra való visszatérése után Pór Bertalan vette át vezetését. Részt vett a felszabadult Franciaország művészi mozgalmaiban, s a magyar művészcsoport - a spanyolok után elsőként - meghívást kapott a L'Union des Arts Plastiques, a francia haladó művészek egyesületébe. Fougeron, Laglenne, Gromaire üdvözölték a magyar művészeket és méltatták őket mint nagy hazafiakat, akik részt vettek a szabadság kivívásában, s hű fiai az újjászületett Magyarországnak. 1947-ben Budapesten a magyar képzőművészek szakszervezetében kiállítást rendeztek Pór Bertalan grafikáiból, s a kiállítást Révai József elvtárs méltató szavai nyitották meg. 1948 áprilisában Fougeron és Pignon francia művészek rábeszélésére Pór Bertalan műteremkiállítást rendezett, amelyet - az aláírások tanúsága szerint - a következők látogattak: A. Masson, Auricoste, Elsa Triolet, Czóbel, B. Pignon, Boris Tasslitzky, A. Fougeron, F. George, Laglenne, tehát a francia művészélet vezetői. E kiállítás sikere után meghívták Pórt, hogy vegyen részt az Elsa Triolet vezetése alatt álló Maison de la Pensée-ben a L'Union des Arts Plastiques keretében rendezett, 1948. május 22-én nyíló kiállításon. A kiállítás címe Les Bestiaires (állatmesék gyűjteményének neve) volt, minthogy csupa állatábrázolás szerepelt. Valentine Hugo (Victor Hugo unokája) és Jean Lurcat képei és szőnyegei között Pór Bertalan komor és harcos állatai is bemutatásra kerültek. Az ünnepélyes megnyitón Aragon és Éluard, a francia kommunista írók legkiválóbbjai üdvözölték a "nagy magyar festőt". A francia sajtó nagy ünneplésben részesítette Pór Bertalant, ki búcsúzott Párizstól, készült haza a szabad Magyarországra, hogy - mint a Les Lettres Françaises kritikusa írta - "újra megtalálja inspirációinak költői forrását". A Tribune des Nations - többek közt - ezt írta: "Pór képei revelációnak hatnak, visszaadják a művészetben való hitünket, és rajzai révén megértjük a művészet értelmét is. Franciaország önnön magának tartozik azzal, hogy ezt a nagy művészt kellőképpen értékelje és azzal a dicsőséggel övezze őt is, munkáit is, amely megilleti." Így búcsúzott Franciaország haladó értelmisége Pór Bertalantól, aki majd három évtizede elszakadt hazájától, s akinek munkája és harca szorosan összefonódott a francia szabadságharcosok munkájával, életével.

1948 nyarán megérkeztek Budapestre. Legelőbb is egy klinikai szobába vonult be, hogy kicsit megerősödjék a háborús nélkülözések után, s izgatottan várta, hogy dolgozhassék. Hazatérése előtt ezeket mondta egy barátjának: "Nem is tudod, milyen boldog vagyok. Olyan fiatalnak érzem magam, mint talán még soha. Úgy érzem, festői pályám csak most kezdődik igazán. Dolgozni akarok, ott akarom folytatni, ahol 30 évvel ezelőtt abbahagyatták velem. A magyar demokráciát akarom szolgálni ecsetemmel."

Pór Bertalan beváltotta programját. S ha a régi Pór nehéz életkörülményei miatt, a fiatalon vállalt terhek miatt, majd az emigráció nehézsége miatt "öreg fiatal" volt, a szabad Magyarország, a párt bizalma "fiatal öreggé" tették. Megfiatalodott valóban, fiatal ma is, telve szenvedéllyel, nagy tervekkel, lelkesen fest és tanít.

Visszatérése óta minden évben nagy és jelentős művel járul hozzá az új magyar művészet megteremtéséhez.

Önarcképeinek sora az elsőtől, a borongós ifjútól kezdve, az utolsó, néhány héttel ezelőtt készült harcos, mindkét kezében ecsetet - fegyverét - tartó energikus, nagyon kifejező és nagyon művészi ábrázolásig, azt mondhatni: napló. Az alig 21 éves fiútól a harcokban és küzdelmekben edzett, érett művészig több mint fél évszázad telt el, és milyen gazdag, küzdelmes, érlelő fél évszázad. Adyval szólva - akit szeretett, s akit szintén hasonlíthatatlan erővel ábrázolt - "Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba."

Ecsetjével, ceruzájával mindvégig harcos volt. S hogy itthon végre nyílt szóval vallhatott, elvetette a jelképeket, a bikákba és pásztorokba rejtett jelbeszédet, és tiszta szívvel, tiszta szóval, magas színvonalú realista műveken hirdeti a művészet egyetlen értelmét: a néppel a népért. Művészetének következetes pártossága a legmagasabb példa minden haladó művész számára.

A Magyar Dolgozók Pártja és a kormány támogatta és honorálta Pór Bertalan példamutató művészetét és Munkácsy-díjjal, két Kossuth-díjjal, valamint az Érdemes Művész megtisztelő rangjával tüntette ki.

(Katalógus, Budapest, 1953, Oelmacher Anna)

Forrás: Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában
             Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1975, 135-147. oldal




1880-1964

Festői pályája úgy kezdődött, ahogyan a múlt század utolsó évtizedeiben általános volt, és még semmi sem sejttette, hogy ez a pálya nem sokkal később a leghaladóbb magyar csoporthoz, a Nyolcakhoz fog tartozni. A Mintarajziskolában kezdett festeni, azután a művészek szokásos útján Münchenbe ment, ahol rövid ideig Hollósy köréhez csatlakozott. Ezután Párizsban Laurens-nál tanult 1903-as hazatértéig. A Műcsarnokban arcképeket és tájképeket állított ki. A sötét, meghatározatlan hátterekből elővilágító arcokkal, ruharészletekkel éppúgy, mint tájainak lombokon áttörő napfényével a Munkácsy-hagyományt folytatta. Hatással voltak rá Fényes Adolf és Révész Imre szegényeket ábrázoló festményei is, de ez a hatás csak később - elsősorban a Család című képen - érezhető. Ugyancsak később látjuk majd visszatükröződni 1907-es olasz tanulmányútjának Giotto-emlékeit. Pór, noha már 1901-ben sikert aratott önarcképével, a magyar festészet történetében valóságban mégis csak akkor jelent meg, amikor a Nyolcakhoz csatlakozott. Részt vett mindkét kiállításukon, sőt az 1912-es Csonka tárlaton is (Berény, Orbán és Tihanyi társaságában) és a bécsi Salon Brükóban 1914-ben (Berénnyel és Tihanyival). Ennek a látványfestészettel szakító, a világ anyagi lényegét, szerkezetét, a tárgyak térbeli elhelyezkedését vizsgáló festőcsoportnak igazi monumentális tehetsége Pór volt. Ez már az első kiállításra festett nagy kompozícióján nyilvánvalóvá vált, s a későbbi érettebb, szervesebb kompozíciókban már nemcsak mint ígéret, hanem már-már mint megvalósulás jelentkezett. Hogy véglegesen mégsem realizálódhatott, annak nem Pór volt az oka, hanem a történelmi helyzet. E hatalmas képek végül is táblaképek maradtak ahelyett, hogy mint freskók találták volna meg helyüket. Hiányzott mögülük az a társadalom, amely igényelte volna őket. A Tanácsköztársaság lehetett volna igazi megrendelője a freskófestő Pórnak, de rövid néhány hónapja alatt csupán olyan gyors és agitatív műfajokra futotta az időből, mint a plakátok. Így ezekből kell kiolvasnunk a radikális festői törekvések monumentális nyomait. Pór 1919-ben a "Világ proletárjai egyesüljetek!" feliratú plakáton és a május 1-i dekoráción valóban tehetségéhez méltó feladatokat teljesített. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált. Ferenczy Bénihez hasonlóan megfordult Berlinben és Bécsben, végül Szliácson telepedett le. Itt, a polgári demokratikus Csehszlovákiában, viszonylag nyugodt körülmények között dolgozik. De persze vele is az történik, mint a Nyolcak több tagjával, így Berénnyel és Márffyval is: kiszakadva a magyar művészet folyamatából és sehová sem kapcsolódva, a tízes évek feszülő energiái funkciót nem találnak és lassan önmagukat oltják ki. A harmincas évek közepén még egyszer visszatalál monumentális műveinek hangjához. A bikarajzok erejében az egymásnak feszülő dühös állatok és a velük megküzdő ember jelképeiben a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság és a veszély szimbolikus ábrázolásaival a háború előtti Európa légköre pontosan tükröződik. Pór a németek ausztriai bevonulása után Párizsba költözött. Itt tevékeny tagja volt az ellenállásnak, számos röplapját, grafikáját az antifasiszta harcnak szentelte. Párizsi évei alatt több kiállítást rendezett, Barbusse lapja, a Le Monde közölte rajzait, a háború után pedig a Maison de la Pensée mutatta be bikasorozatát. 1948-ban hazatért. Már az előző évben kiállítást rendeztek grafikáiból Budapesten. A Képzőművészeti Főiskola tanára lett, számos nagy megbízást kapott. Utolsó korszakának talán legszebb és legérdekesebb munkái Gergely Sándor regényéhez készített Dózsa-illusztrációi és önarcképeinek sorozata.

Forrás: Kovalovszky Márta: Kozma Lajos, Ferenczy Béni, Pór Bertalan ("Az én múzeumom" sorozat)
             Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1974, 23-24. oldal



Önarcképek


1902 1910-es évek 1953



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére