4. fejezet - TÖREDÉKEK

Szemek

Míg rám néznek egy villanás csupán,
tekintetük a semmitől a mindenig ígér,
s a tovasuhanó pillanat-foszlány
őrzött emlékek tűnő képsora marad.

Fakón komor a szomorúság,
megfáradt sors tükre e szem,
nevető szenvedély, pajkos szivárvány
az éltető erőé, mi t remény tölti be.

Csillogón nevet a gondtalan,
Nedvesen vetődik a fájó szíveké,
Üres pillantás a gondok temetője,
hideg-sötét gonosz léleké...

Ha túléli önmagát az első pillanat,
darabokra hull a néma tükör,
mögötte meglátod az embert magát
a sorsot: egy törékeny tükör-jövőt.

< >