2. fejezet - KÉRDÉS A SEMMIHEZ

Boldogság virága mondd

Miért ülsz a fúló porban?
Talpak mik hozzád tapadnak,
némán tovább haladnak
fülükbe csöndet rekesztve,
szemük előre szegezve fénytelen,
arcuk, testük védtelen,
érezni, lenézni a földre képtelen.

Te csak hunyorogsz
érző szemeiddel, vérző sebeiddel,
köpködsz és vársz, nézel és fájsz.
Ez így lesz, míg ez az érzéketlen massza
észre nem vesz lenn, a porban,
s fel nem emel önmagába.

A boldogság türelmes virága
fuldoklik, túléli, kivárja.

< >