2. fejezet - KÉRDÉS A SEMMIHEZ
Boldogság virága mondd
Miért ülsz a fúló porban?
Talpak mik hozzád tapadnak,
némán tovább haladnak
fülükbe csöndet rekesztve,
szemük előre szegezve fénytelen,
arcuk, testük védtelen,
érezni, lenézni a földre képtelen.
Te csak hunyorogsz
érző szemeiddel, vérző sebeiddel,
köpködsz és vársz, nézel és fájsz.
Ez így lesz, míg ez az érzéketlen massza
észre nem vesz lenn, a porban,
s fel nem emel önmagába.
A boldogság türelmes virága
fuldoklik, túléli, kivárja.