4. fejezet - TÖREDÉKEK
Szemek
Míg rám néznek egy villanás csupán,
tekintetük a semmitől a mindenig ígér,
s a tovasuhanó pillanat-foszlány
őrzött emlékek tűnő képsora marad.
Fakón komor a szomorúság,
megfáradt sors tükre e szem,
nevető szenvedély, pajkos szivárvány
az éltető erőé, mi t remény tölti be.
Csillogón nevet a gondtalan,
Nedvesen vetődik a fájó szíveké,
Üres pillantás a gondok temetője,
hideg-sötét gonosz léleké...
Ha túléli önmagát az első pillanat,
darabokra hull a néma tükör,
mögötte meglátod az embert magát
a sorsot: egy törékeny tükör-jövőt.