Shakespeare

A SZENT-IVÁN-ÉJI ÁLOM.

(Fordította: Arany János)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Theseus, Athéne ura.

Egéus, Hermia atyja.

Lysander,
Demetrius, szerelmesek Hermiába.

Philostrat, ünnepély rendező Theseusnál.

Vaczkor, ács.

Gyalu, asztalos.

Zuboly, takács.

Dudás, fuvó-foldozó.

Orrondi, üstfoldozó.

Ösztövér, szabó.

Hippolyta, amazon királynő.

Hermia, szerelmes Lysanderbe.

Heléna, szerelmes Demetriusba.

Oberon, tündérkirály.

Titania, tündérkirályné.

Puck vagy Robin-Pajtás.

Babvirág,
Pókháló,
Moly,
Mustármag, tündérek

Pyramus,
Thisbe,
Fal,
Holdvirág,
Oroszlán, a közjáték személyei.

Más tündérek, királyuk és királynéjok kiséretében.
Theseus és Hippolyta kisérői.




BEVEZETÉS

A Szent-Iván-éji álom két negyedrét kiadása jelent meg 1600-ban, az egyik Thomas Fisheré, a másik James Robertsé, mely az előbbinek utánnyomása; de Shakspere összes műveinek kiadása ez utóbbit vette föl, míg a szöveg helyes megállapítására nézve inkább az előbbinek van jelentősége. A Fisher-féle kiadás czímlapján világosan meg van említve, hogy e darabot a Lord Chamberlain társasága már többször előadta nyilvánosan, s Meres 1598-ki lajstromában a Szent-Iván-éji álom már bennfoglaltatik Shakspere művei között. Származását tehát minden esetre az 1598-ik évet megelőző időbe kell tennünk, a költő fiatal korába. Ide utalnak a görög nevű személyek is, a gyakori rímek, a nyelvezet gazdag színei, a tündérek bájos pajkossága, a leírások túlsúlya a cselekvény fölött. „Úgy érezzük, – mondja egyik angol magyarázója – hogy „Romeo és Juliá”-val együtt ama boldog órák műve volt ez, midőn ihletből és dúsgazdag képzelmének teljességéből írt, azon időközökben, melyeket mindennapi munkája – a közönséges szükségletre való daraboknak, mint VI. Henrik három részének átdolgozása – engedett. Ezeket a mindennapi használatra, a színház számára készítette, melynél alkalmazva volt; de túláradó költő-szívét oly termékekben öntötte ki, mint „Romeo és Julia” délvidéki története, vagy a tündéri „Szent-Iván-éji álom,” melynek minden lapja verőfényes erdei tisztás, a mint aranysugarakban fürdik a sötét zöld keret közepett.”

Származási évének közelebbi meghatározására hiányzanak a tételes adatok; csak a munka némely benső jeleire alapított találgatásnak van helye. Hivatkozni szoktak azon helyre, hol Titánia leírja a csapásokat, melyek Oberonnal való meghasonlása miatt a földet érték.

        Hiába vonta jármát az ökör,
        Földműves ingyen izzadt; és a zöld
        Vetés ifjan, szakáll nélkül, rohadt meg.
        Üres az ól a vizbefúlt mezőn,
        A mételyes nyáj hizlal varjakat;
        Iszap borítja a pásztor-tekét,
        S a gyalog ösvényt a szép zöld gyepen
        Ki sem vehetni, mert nem járja nyom.
        Nem ér halandó ember víg telet,
        Éjente nem zeng áldott himnusz és dal,
        Miért is a hold, e folyam-királynő,
        Sápadt dühében mossa a leget
        S bőven tenyésznek csúzos nyavalyák.

Festői leírását látják ebben ama természeti csapásoknak, melyek Angliát az 1594-ik év nyarán látogatták meg, s melyekről a jegyzetekben idézett „Charity” czímű költemény is megemlékezik. Hogy Shaksperenek szokása volt a korabeli feltűnőbb természeti jelenségeket beszőni drámáiba, azt „Romeo és Juliá”-ban is megmutatta; nem valószínűtlen hát, hogy az idézett sorokban csakugyan az 1594-iki rossz esztendőre hivatkozik. Ezt azonban csak úgy tehette hatással, ha az idézett esemény hallgatóinak még élénk emlékezetében élt, tehát kevéssel utána, talán már 1595-ben.

Különben e kérdés meghatározására befolyással volt ama másik kérdés: vajjon menyegzői alkalmi darabnak kell-e tekinteni a Szent-Iván-éji álmot vagy nem? Annyi bizonyos, hogy tárgya nemcsak menyegző, hanem magában a darabban is menyegzői ünnepélyt látunk; de hogy egyenesen e czélra iratott volna, erre nézve nem egyeznek meg egymással a Shakspere-magyarázók. A kik ily alkalmi darabnak tekintik, azoknak a menyegzőt is keresniök kell, melynek dicsőítésére készült volna, s természetesen csakis valami kiváló egyén menyegzőjére lehet gondolniok. Ilyen volna Southampton gróf, Shakspere barátja és pártfogója, kinek menyegzője 1598-ban volt s így e hypothezis mellett a darab származási ideje is ez év lett volna. Mások Essex gróf menyegzőjére gondolnak, mely 1590-ben tartatott s így ez volna a darab születési éve is. Ezek szerint Titánia szerelme Zuboly iránt nem más, mint szatira Erzsébetre és Raleighra, a mit már azért is nehéz elhinni, mert a darab különben többször igen hízelgően czéloz Erzsébetre, mint például azon a helyen, hol Oberon a bűvös virág keresésére küldi Puckot.

        Azon időbe’ láttam én (te nem),
        Repülni a föld s a hűs hold között
        Tegzes Cupidót: biztos czélba vőn
        Egy vesztaszűzet nyúgat trónusán;
        Pattant az ivről a szerelmi vessző,
        Átfúrni képes százezer szivet:
        De láttam, a tűz-nyil hogyan aludt ki
        A vizenyős hold szűz sugáriban,
        S a fejedelmi papnő elhaladt
        Szűz gondolattal, szerelem ne’kül.
        Szemmel kisértem az eső nyilat:
        Egy kis virágra húllt az nyúgoton,
        Tejszín előbb, most bibor sebben ég:
        Hívják a lányok égő szerelemnek.

A nyugat trónusán ülő vesztaszűz, kinek szívén nem tud sebet ejteni Cupido nyila, Erzsébet, a „szűz királynő,” kinek szemében a legkedvesebb dicséret szüziességének magasztalása volt.

Ha tehát igaz volna, hogy Shakspere a Szent-Iván-éji álmot alkalmi darabnak írta valamely főúri menyegzőre, származási évét 1590-re vagy 1598-ra kellene tenni. Mások azonban nyomós okokat hoznak elő azon föltevés ellen, mintha Shakspere darabja egyszerűen a Ben Jonson-féle maszkok kategóriájába volna sorozható. Ellenmond ennek már terjedelme is. Ben Jonson maszkjai valódi alkalmiságok voltak s e természetöknek és feladatoknak megfelelőleg egyikök sem terjed hosszabbra, mint Shaksperenek egy-egy felvonása. Nehéz föltenni, hogy Shakspere kevesebb tapintattal bírt volna s kevésbbé helyesen tudta volna megitélni a közönséget és a hatás föltételeit, hogy egy menyegzői ünnepet ülő s mindenféle más mulatságot is élvező társaság türelmét a szokott mértéknél ötszörte hosszabb darabbal tegye próbára. De ezen kívül hiányzik itt az alkalmiságnak minden más ismertető jele is. Minden alkalmi műnek jellege az, hogy az ünnepelt személy körűl forog s reá vonatkoztat mindent, a mit felölel: a Szent-Iván-éji álom-ban semmi ilyest nem találunk; a legcsekélyebb czélzás sincs benne, sem a személyekre, kiket ünnepelne, sem a czélra, melyért iratott volna. Még prológja vagy epilógja sincs, melyben a költő kifejezné a darab rendeltetését, ámbár más darabjainál jelentéktelenebb okok is rábírták, hogy szándékát a prológban vagy epilógban világosan kimondja.

Ezekhez járúl még az a fontos körülmény, hogy mind a két menyegző, melynek ünneplésére szolgált volna, mind Essexé, mint Southamptoné, titokban, Erzsébet tudta nélkül és akarata ellen történt, s haragját vonta magára. Hogyan lehet föltenni, hogy az óvatos titkolózással tartott menyegzőre nagy ünnepi darab készüljön, s nemcsak a költő, ki a darabot írja, hanem a színészek is, kik eljátszák, bele avattassanak a féltve őrzött titokba, melynek fölfedezése a legnagyobb veszélyt vonhatta maga után?

Nem valószínű tehát, hogy a Szent-Iván-éji álom nem volna egyéb, mint valamely főúr menyegzőjét ünneplő alkalmi darab. Az a pajkos szeszély, melylyel a manók össze-vissza keverik a szerelmes embereket, egymásba szerettetik, kiszerettetik egymásból, inkább a szerelem nevetségessé tételére, mint dicsőítésére való. Thesesus sem úgy beszél a szerelemről, hogy valami nagy kegyeletet gerjeszszen iránta, a mint pedig a szerelmet megkoronázó menyegzői ünnepen illenék.

        Bolond s szerelmes oly fővő agyú
        S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
        Mit józan ész felfogni képtelen.
        Az őrült, a szerelmes, a poéta
        Mind csupán képzelet: az egyike
        Több ördögöt lát, mint pokolba férne;
        Ez a bolond; nem máskép a szerelmes,
        Czigány nőből is Helenát csinál.

Így beszélnek a szerelemről. Hát még a mit tesznek a szerelmesek! Lysander és Demetrius mindketten Hermiába szerelmesek, Heléna Demetrius után szalad, de az gorombán elkergeti, s a szerelmes lány minden gorombaságot eltűr. Lysander, mikor aludni megy, még Hermiába szerelmes, s mikor fölébred, az első csínos arcz, Helénáé, mely szemébe ötlik, ez iránt gyújtja lángra vérét. Most már ez után szalad és Hermia, a tegnap még imádott lány, neki most „macska, bojtorján, czirmos tatár, undok gyógyszer, gyűlölt ital.” Demetrius is elalszik s ébredve először Helénát pillantja meg, az ő vére is lángra lobban, ő is a tegnap még gyűlölt leány után szalad, s most már ő is, Lysander is, Helenáért versengenek s elvágnák érette egymás torkát, és Hermiát, kiért tegnap megölték volna egymást, most egyformán megvetik, kergetik és szidják. Igaza van Pucknak, midőn felkiált: „Beh bolond az emberfaj!” Az a varázs szer, melyet ő pajzánúl az alvók szemére csepegtetett, ott kering minden ember ereiben, s tündéri beavatkozással vagy e nélkül, mindig bolonddá teszi az embert a szerelem. Ennek a példája Titánia szerelme is a szamárfejű Zuboly iránt. Az a bűvös csepp, melyet Oberon szemére ejtett, s mely a szamárfejű otromba ficzkót szépnek mutatja szemének, a szamárordítást édes zenévé változtatja fülében, ott csügg minden szerelmes ember szemén és annyira megzavarja tiszta látását, hogy a szeretett lény semmi hibáját sem veszi észre, delinek látja az otrombát, élczesnek a butát.

Inkább azt lehetne mondani, hogy Shakspere, miután „Romeo és Juliá”-ban megmutatta a szerelem pusztító hatalmát s feltűntette tragikus nagyszerűségét: e darabjában nevetséges oldaláról mutatja be a szerelmet s elénk állítja komikumát. A mint Julia és Romeo szerelme az első pillantásra támad, s e pillanat végzetessé válik egész életökre és végűl megsemmisíti mindkettejüket, úgy mutatja meg itt e rögtön lángra lobbanó szerelemnek nevetséges oldalát, ismét bizonyságát nyújtván ama igazságnak, hogy minden szenvedély egyaránt tragikus és komikus, s a külső és belső körülmények szerint vagy boldogtalanná vagy nevetségessé teszi az embert. A szerelem e komikus felfogásának megfelelő az eskü is, melyet a szerelmes Hermia tesz Lysandernek:

        Esküszöm Amor legfeszesb ivére
        S aranyhegyű nyilára itt neked;
        A hű galambra, mit kedvel Cythére,
        S mindenre, a mi forraszt szíveket;
        A tűzre, mely lángolt Didó alatt,
        Midőn a csalfa Trójai szaladt;
        A mennyi férfi-hit már szegve lőn,
        Mely számra több, mint nő valaha tőn…

Így tüntetve fel, ily példákban testesűlve meg, ily szavakkal, ily tettekkel rajzolva, ily eskükkel erősítve, a szerelem épen nem költ magasztos és kegyeletes hangulatot, milyen egy menyegzői ünnepen megkívántatnék, hol a költő feladata kedvében járni hatalmas pártfogójának.

A költő három különböző kört egyesít e darabjában egy bájos, játszi, álomszerű cselekvénynyé. Az első Theseus köre; központja Theseus és Hippolyta eljegyzése, drámai elemei Lysander és Hermia, Demetrius és Heléna szerelmei. A második a munkások köre, kik a királyi menyegzőn színdarabot készülnek előadni, s ennek drámai része Zuboly kalandja a tündérekkel. Végűl a harmadik a tündérek köre: Oberon és Titánia meghasonlása és kibékülése. A tündérek befolyása az emberi dolgok menetére mind a három kört egymásba fonja s az egész cselekvénynek megadja az egység jellegét. E különféle elemek kiválogatására Shakspere régibb forrásokban találhatott ujjmutatást, de az egésznek ily összeállítása és ebben a cselekvényben való egyesítése az ő költői leleményének munkája.
Chaucer „Knight’s Tale”-jében szó van Theseus és Hippolyta harczáról, eljegyzéséről és vadászati ünnepélyéről. Cselekvénye azonban egészen más: Shakspere innen legfölebb Philostrat nevét vette és azt a gondolatot, hogy Theseus és Hippolyta menyegzőjét tegye a fényes keretté, melyben e bájos játékot megírja. A tündérekről szintén talált a régi Chaucernél némi megemlékezést, „The Wife of Bathes Tale”-jében, hol elmondatik, mily tele volt még Anglia Arthur király idejében tündérekkel, miként tánczolt a tündérkirálynő a zöld mezőkön kiséretével, s miként győzték le végre a kolduló barátok rajai a tündéreket. Huon de Bordeaux Oberonját már 1579-ben lefordították angolra és Shakspere előtt már Greene felhasználta a tündérkirály alakját egy drámában. (The Scottish Historie of James the fourth, slaine at Flodden. Intermixed with a pleasant Comedie presented by Oberon King of Fayeries.) Robin pajtás csínyjeiről is jelent meg egy külön munka, melyről a jegyzetekben bővebben megemlékszünk. Végre a mi a színjátszó mesterembereket illeti, ezekre nézve a költőnek nem kellett semmi írott forráshoz fordúlnia. Ha maga körűl tekintett, mindenütt látta a példákat. Egész Anglia színdarabot játszott akkoriban, kezdve az udvartól s a legfelsőbb köröktől le egészen a Zuboly-féle mesteremberekig. Erzsébet királynő is láthatott útazásaiban, a tiszteletére rendezett ünnepélyeken elégszer Pyramus és Thisbe siralmas komédiájához hasonló előadásokat.

E különböző elemeket kötötte össze a költő: Theseus atheni társaságát a germán néphit tündéreivel és a korabeli színjátszó angol mesteremberekkel. Az anachronismusokkal másutt sem törődött; annál kevésbbé lett volna helyén itt, e bájos álomban venni figyelembe a chronologia és geographia szabályait. Valóban olyan e darab, mint egy kedves nyáréji álom, az illatos erdő enyhe hűsében, hol mintha magunk nyugodnánk Titánia pihenő helyén, melyet Oberon így ír le:

        Van egy kies part, hol kakukfű nő,
        Hol dús virányt rukercz s ibolya sző,
        Fölötte sűrű lonczból mennyezet,
        Vad rózsa, gyönge jázmin fog kezet:
        Ringatva ott szunnyad táncczal, zenével
        Titánia egy kissé minden éjjel;
        Ott vedli tarka bőrét a kigyó,
        Mely gúnya épen egy tündérre jó.

És a darab végére érve mintegy édes, jótevő álomból ébredünk fel, sajnálva a szép tündéri képeket, melyeket többé nem látunk, és mégis teljes kéjjel élvezve az újra derengő napfényt, melynek kelését így hirdetik a tündérek:

        Im Aurora követje már közelget,
        Fényes világa minden kósza lelket
        A czinterembe űz…
        Míg napkelet kapúja lángot ont,
        S tengerre tárva ékes szárnyait
        Aranynyá festi zöld hullámait.

A költő színgazdagság, a kifejezés varázsa és pompája mintegy andalító zene gyanánt kiséri végig az egész kedves álmot. A mint mi magyarok Vörösmarty „Csongor és Tündé”-je, úgy hivatkoznak az angolok a Szent-Iván-éji álomra, ha nyelvök báját, erejét, zenei hajlékonyságát akarják bebizonyítni. Arany János fordítása, mely a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásának első kötetében jelent meg, méltó fogalmat nyújt az eredetinek szépségeiről. A nemzeti színházban e fordításban kerűlt először színre 1864-ben.
Valóban pazar kézzel vannak elhintve a szépségek e darabban. A mélyértelmű gondolatok, az eredeti hasonlatok, a kecses fordulatok, a festői leírások, mind meg annyi drága hímzések, melyek az egészre boruló rózsaszínű tündérfátyolt áttörik. Ha idézni akarnók szép helyeit, csaknem minden lapját ki kellene írnunk; legyen elég hát a már előbb idézetteken kívül ama sorokat említnünk, melyekben Heléna a két leány gyermekkori barátságát festi:

        Hát mind ama közös terv, fogadott
        Testvéri hűség, jól telt kedves órák,
        Midőn szidtuk a gyors lábú időt,
        Ha válni kelle, – mind felejtve van?
        El iskolánk? az ártatlan gyerekkor?
        S midőn, két művész istennő gyanánt,
        Együtt teremténk tűvel egy virágot,
        Egy mintaképről és egy pamlagon,
        Egy dalt csicseregve, egy hangkulcs szerint,
        Mintha kezünk, keblünk, elménk, szavunk
        Csak egy lett volna. Így növénk együtt
        Mint összeforradt két cseresznye, mely
        Elválva látszik, válva mégis egy;
        Mint egy kocsányon termett pár bogyó;
        Ránézve két test, benne szív csak egy;
        Vagy mint czímerben lévő két paizs,
        Egy úr sajátja, egy sisak födi.

És végűl híres sorai a költő képzelméről, melyekben legigazabban festi saját csodálatra méltó erejét.

        Szent őrületben a költő szeme
        Földről az égre, égről földre villan,
        S míg ismeretlen dolgok vázait
        Megtestesíti képzeletje, tolla
        A légi semmit állandó alakkal,
        Lakhelylyel és névvel ruházza fel.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Athéne. Terem Theseus palotájában.

Theseus, Hippolyta, Philostrat és Kisérők jönnek.

THESEUS.
Gyorsan közelget, szép Hippolytám,
A nászi óra; négy boldog nap uj
Holdat derít föl; ah, de mily soká
Fogy e vén hold nekem! s epeszti vágyam’
Mint özvegy asszony, hervadt mostoha,
Ki egy fiú örökjén teng sokáig.

HIPPOLYTA.
Majd csak leszáll e négy nap éjbe már,
S elálmodozza négy éj az időt;
És akkor a hold, mint az égre újan
Felvont ezüst ív, fogja nézni dús
Menyegzőnk éjjelét.

THESEUS.
        Eredj, Philostrat,
Serkentsd örömre Athén’ ifjait;
Ebreszd föl a kedv játszi szellemét:
A méla bút űzd a halotti házhoz,
Sápadt alakja nem közénk való.        (Philostrat el.)
Kard volt ugyan kérőm, Hippolyta,
Bántalmakon vevém szerelmedet;
De a mennyegző más hangból megyen:
Az fény, az ünnep, az vigság legyen.
Egéus, Hermia, Lysander és Demetrius jönnek.

EGÉUS.
Üdv és szerencse, nagy hirű vezér!

THESEUS.
Üdv, jó Egéus; no s mi jót hozasz?

EGÉUS.
Panasszal és boszúsággal teli
Jövök leányom, Hermiám iránt. –
Demetrius, állj elő. – Kegyelmes őr,
Ez az, kinek nejűl igértem őt. –
Lysander, állj elő: – s ez itt, uram,
Ez bűvölé meg gyermekem szivét:
Te, te Lysander, adtál néki verset,
S váltál szerelmi zálogot vele:
Te zöngted a holdfénynél ablakán
Álhangon álszerelmed’ énekit;
Bokréta, hajláncz, gyűrü, pipere,
Nyalánkság és tanult fogásid által
(Mi balga lyánynak mind nyomos követ),
Képzelme mássát te oroztad el;
Csellel csenéd ki gyermekem szivét
S tetted fanyar- daczossá ellenem
Az engedelmest. – Én tehát uram,
Kegyelmes úr, ha itt, fejdelmi színed
Előtt se’ vállalná Demetriust:
Athéne ős jogán követelem,
Hogy mint enyémmel bánhassak vele,
S vagy e derék ifjúnak adjam őt,
Vagy a halálnak, mit törvényeink
Rögtön fejére szabnak ily esetben.

THESEUS.
És Hermia?… Fogadj szót, szép leány.
Nézd úgy atyádat, mint istent, kitől
Eredtek összes bájaid; – igen,
Kinek viasznyomása vagy te csak,
És a kitől függ, épen hagyni a
Nyomott ábrát, vagy eltörölni azt.
Demetrius jeles, derék fiú.

HERMIA.
Lysander is.

THESEUS.
        Magában ő is az:
De nem birván atyád igéretét,
A másikat kell tartanod jelesbnek.

HERMIA.
Oh, bár szememmel nézné őt atyám!

THESEUS.
Jobb hogy te nézd atyád eszével őt.

HERMIA.
Kérem, bocsásson meg, fenséges úr.
Én nem tudom, mi tész ily vakmerővé,
Szemérmem is hogyan engedheti
Ily körben érzelmimről szólanom;
De kérem, hadd tudjam, kegyelmes úr.
Mi az, mi érhet, legrosszabb, ha én
Demetriushoz nőűl nem megyek.

THESEUS.
Halállal halni meg, vagy mindörökre
Száműzni férfi körből tenmagad.
Vess hát sziveddel számot, Hermia,
Vizsgáld meg ifjú pezsgő véredet:
Lessz-é erőd, ha most szót nem fogadsz,
Viselni vesztaszűzek öltönyét,
Sötét zárdába csukva, holtodig
Sivár apácza lenni s elhaló
Himnuszt rebegni meddő holdvilágon.
Háromszor áldott, ki vérét leküzdve
E szűzi pályát híven futja meg;
Hanem letörve mégis boldogabb
A rózsa, mint ha szűz tövissein
Áldott magányban nő, él, és hal el.

HERMIA.
Úgy nőjek, éljek, haljak én, uram,
Mintsem lemondjak szűzi szép jogomról
E férfiért, kinek gyülölt igáját
Szivem hódolva el nem ösmeri.

THESEUS.
Időt adok még a megfontolásra:
S majd a jövő új holdkor, – az napon
Mely szép arámmal engem összefűz
Örök frigy által – vagy halálra készülj
Mint engedetlen ősz atyád iránt;
Vagy hogy Demetriusnak nője lészsz;
Vagy a Diána oltárán örökre
Sivar, magános életet fogadni.

DEMETRIUS.
Hajolj, szép Hermia; – s te is, Lysander,
Add fel jogomnak áligényedet.

LYSANDER.
Birod, Demetrius, atyja szerelmét;
Hagyd nékem a leányét; vedd el apját.

EGÉUS.
Gúnyos Lysander! jó, ő birja hát
Szerelmem’, és ez neki adni kész
A mi enyém! a lány enyém; azért
Demetriusra átruházom őt.

LYSANDER.
Uram! vagyonra, vérre nem vagyok
Alábbvaló; szerelmem gazdagabb;
Van birtokom, csak oly jól rendezett,
(Ha nem különben) mint Demetriusnak;
És a mi több mint mind e kérkedés,
Engem szeret szépséges Hermia.
Mér hát feladni gyáván jogomat?
Demetrius, szemébe mondom ezt,
Nedár leányát a bájos Helénát
Szerelmi csábítással megnyeré;
S az most eped szegény, híven eped,
Bálványozásig, e rossz hűtlenért.

THESEUS.
Hallottam erről, volt is szándokom
Beszélni, megvallom, Demetriussal;
De szorgos ügybajom közt feledém. –
Azonban, jer velem Demetrius,
Egéus jertek mindketten velem:
Egy kis magános leczke vár reátok. –
Te meg, szép Hermia, szeszélyidet
Atyád parancsának rendeld alá,
Máskép Athéne zord törvénye (melyet
Nem áll jogomban meglágyítani),
Halálra, vagy rideg életre szán. –
Hát te szerelmem? … jer, Hippolyta; –
Jerünk Egéus és Demetrius:
Egy s más dologra majd nászunk körül
Használni foglak, s holmit közleni
Mi bennetek’ közelről érdekel.

EGÉUS.
Tisztünk parancsol, vágyunk vonz követni.
(Theseus, Hippolyta, Egéus, Demetrius és Kiséret el.)

LYSANDER.
No édes?… arczod mért ily halovány?
Rózsái mért hervadnak ily hamar?

HERMIA.
Tán mert eső nincs rájok, bár szemem
Viharja őket váltig öntözi.

LYSANDER.
Oh jaj! a hű szerelmek folyama,
A mennyit én olvastam, vagy regében
Hallottam, kényelmes nem volt soha;
De majd a vérség volt különböző –

HERMIA.
Oh fájdalom! nagy lenni a kicsinyhez.

LYSANDER.
Majd korra nézve állt be akadály –

HERMIA.
Oh bosszuság! vén lenni ifjuhoz.

LYSANDER.
Majd a rokonság választása dönte –

HERMIA.
Oh kész pokol! szeretni más szemével.

LYSANDER.
Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harcz rohanta meg,
S perczigvalóvá tette mint a hang,
Mint árny tünővé, mint álom röviddé
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók: nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden a mi fény.

HERMIA.
Ha hát a hű szerelmet akadály
Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;
Azért tanítson tűrni e kisértet
Ha már ez oly szokott szerelmi baj
Mint álom, ábránd, vágy, könyek, sohaj,
Szegény szerelmünk útitársai.

LYSANDER.
Jó hitben élsz: de halld csak, Hermia.
Van nékem egy jó néném, a ki özvegy,
Dús jövedelmü, és gyermektelen:
Lakása innen hét mérföld csupán;
S engem szeret, mint egyetlen fiát.
Ott elvehetlek, édes Hermiám,
Athéne zord törvénye ott nem ér.
Ha hát szeretsz, osonj ki holnap éjjel
Atyád lakából, és ama ligetben,
Mely városunkhoz egy mérföldre van,
(Hol téged egykor s a kedves Helénát,
Találtalak volt május ünnepén)
Ott várni foglak.

HERMIA.
        Jó Lysanderem!
Esküszöm Ámor legfeszesb ivére
S aranyhegyű nyilára itt neked;
A hű galambra mit kedvell Cythére,
S mindenre a mi forraszt szíveket;
A tűzre, mely lángolt Didó alatt
Midőn a csalfa Trójai szaladt;
A mennyi férfi-hit már szegve lőn,
Mely számra több, mint nő valaha tőn;
Hogy holnap-éjjel a mondott helyen
Hű kedvesed bizonynyal megjelen.

LYSANDER.
Úgy legyen, édes. Ím, Heléna jő.
Heléna jő.

HERMIA.
Hová sietsz, Heléna, szép-magad?

HELÉNA.
Szépnek gunyolsz? vedd vissza „szép” szavad:
Boldog szép! mert szeret Demetrius,
Kit szép szemednek sarkcsillagja húz;
S ajkad zenéje dallamosb neki
Mint kis pacsirta zengő éneki
A pásztornak, midőn zöld bársony a
Vetés, s rügyedzik a galagonya.
Ragály ragad: oh, bár ragadna rám
Arczod, beszéded is, szép Hermiám!
Fülemre szózatod, szemed szememre,
Ajkamra nyelved bájos zöngedelme!
Ha volna egy világom: mind elédbe
Raknám, az egy Demetriust kivéve.
Oh mondd: hogyan nézsz rá? mi a cseled,
Melylyel szivét úgy megbilincseled?

HERMIA.
Mordan tekintek rá, mégis szeret.

HELÉNA.
Oh, hogy mosolyom annyit nem tehet!

HERMIA.
Ha megszidom, szerelme a viszonzás.

HELÉNA.
Oh, bár imámban volna ennyi vonzás!

HERMIA.
Utánam jár, ha mégúgy megvetem.

HELÉNA.
S engem kerül, ha mégúgy szeretem!

HERMIA.
Nem én hibám, Heléna, hogy imád.

HELÉNA.
Csak bájodé: oh, voln’ enyém hibád!

HERMIA.
Légy nyugton: engem ő nem lát soha;
Lysander s én szökünk innen Tova.
A míg Lysandert nem láttam, Helén,
Athént paradicsomnak képzelém:
S oh lásd, szerelmünk mennyi kéjt adott,
Hogy üdvem így pokollá válhatott.

LYSANDER.
Heléna, tőlem mért titkoljuk el.
Holnap, ha Phoebe éji útra kel,
S ezüst arczával habtükrébe néz,
S hig gyöngye a mezőn elhintve lész –
Midőn a biztos éj lesz csak tanúnk,
Athéne kapuin elillanunk.

HERMIA.
És a ligetben, hol fris ibolyán
Szoktunk heverni pázsit nyoszolyán,
Kiöntve gondtól dagadó szivünk’ –
Lysander és én össze ott jövünk;
S onnan, Athénének forditva hátot,
Megyünk keresni új hont, új barátot.
Isten veled, barátnőm; zárj imádba;
S Demetrius szeressen még, imádva.
Légy ott Lysander; holnap éjfelig
Szemeink egymás kéjét nem izlelik.        (El.)

LYSANDER.
Ott édes, ott. Élj boldogul, Helén,
Demetrius viszonzó kebelén.        (El.)

HELÉNA.
Mily boldog némely ember! Engem épen
Oly szépnek tart mindenki Athenében;
Mit ér? Demetrius izlése más;
Csak ő nem tudja, mi köztudomás.
S mint ő csalódik Hermia kecsét
Nagyítva: túlzom én az ő becsét.
Sok tárgyat, a mi hitvány, nemtelen,
Nagygyá, dicsővé tesz a szerelem;
Nem szeme lát csak szíve, – s ez okon
Festik Cupidót szárnynyal, de vakon;
Elméje van s balúl itél vele:
Szárny, szem nekűl: ez a hóbort jele.
Gyereknek is jól mondják annyiban,
Hogy oly könnyelmü választásiban.
És, mint játszó gyerek szavát szegi,
Játszik hitével, sohsem áll neki.
Demetrius is, míg nem látta őt,
Hogy’ szóra esküit, mint jégesőt!
S alig sütött Hermia fénye ki,
A jég elolvadt: zápor hull neki!
Most a szokást megyek tudtára adni;
Majd éjjel a ligetbe fog szaladni
Utána; s ha ezért hálája vár rám,
Nagy áron vettem, a féltés nagy árán;
De látnom azt, ha majd a távozó
Üresen tér meg – oly jutalmazó!        (El.)

II. SZÍN.

Szegényes lak Athenében.

Vaczkor, Gyalu, Zuboly, Dudás, Orrondi és Ösztövér jönnek.

VACZKOR.
Itt az egész társaság?

ZUBOLY.
Legjobb lesz, olvasd fel őket névről névre, lista szerint.

VACZKOR.
Itt vagyon a lista mindazon férfiak nevéről, kik egész Athenében képesnek találtattak, hogy e mi komédiánkban, a fejedelem és fejedelemné előtt, menyegzőjük estvéjén föllépjenek.

ZUBOLY.
Először is, Vaczkor barátom, halljuk, miről traktál a darab; aztán olvasd a játszók neveit, s a többi.

VACZKOR.
No hát, a darab. – Egy igen siralmas komédia, Pyramus és Thisbe borzasztó kegyetlen haláláról.

ZUBOLY.
Mondhatom, igen jó darab és furcsa. No már most, Vaczkor barátom, szólítsd a játszókat lista szerént. – Sorba urak!

VACZKOR.
Feleljen hát kiki, a mint szólítom. Zuboly Miklós, takács.

ZUBOLY.
Jelen. Mi a szerepem? s tovább.

VACZKOR.
Te Zuboly Pyramusnak vagy beírva.

ZUBOLY.
Mi az a Pyramus? szerelmes vagy zsarnok?

VACZKOR.
Szerelmes bizony, ki csupa szerelemből gavallérosan megöli magát.

ZUBOLY.
No lesz sírás, ha azt amúgy isten-igazában eljátszsza az ember; ha én azt eljátszom, lesz drága dolog a nézők szemének; vihart indítok, szánakozást gerjesztek, néminemű részben. Halljuk a többit: – azonban legfőbb gusztusom van zsarnokot játszani: Herkulest pompássan játszanám, vagy egy oly szerepet, melyben törni-zúzni kell mindent.
        „A bércz dühöng,
        S a sziklatönk
        Rombolva döng
        S a börtön zárán:
        És Fébusch gyors
        Kereke forg, s
        Jó vagy bal sors
        Támad sugárán.”
Ez egyszer a fellengős! – No, olvasd a többi játszót. – Ez már Herkuleshez illő düh, zsarnoki düh; a szerelmes inkább csak pityereg.

VACZKOR.
Dudás Ferencz, fuvó-foldozó.

DUDÁS.
Itt vagyok, barátom Vaczkor.

VACZKOR.
Te Thisbével birkozol meg.

DUDÁS.
Mi az a Thisbe? kóbor lovag?

VACZKOR.
Dehogy! Kisasszony, a kibe Pyramus belészeret.

DUDÁS.
Menkőbe! ne adj nekem leányszerepet, hisz már ütöget a bajuszom.

VACZKOR.
Az mindegy, játszhatod álarczban, hisz te oly véknyan tudsz beszélni a hogy akarsz.

ZUBOLY.
Ha el lehet takarni a képem: ide nekem Thisbét is! Rettentő vékony hangon tudok beszélni: „Tisbí! Tisbí! – Ah Pyramis, ídes kincsem! Tisbéd hív; híved szíve hív!”

VACZKOR.
Nem, nem. Te Pyramust játszod, te pedig, Dudás, Thisbét.

ZUBOLY.
No jó. Tovább.

VACZKOR.
Ösztövér Róbert, szabó.

ÖSZTÖVÉR.
Itt vagyok, barátom Vaczkor.

VACZKOR.
Ösztövér Róbert, te a Thisbe anyját fogod játszani. – Orrondi Tamás, üstfoldozó.

ORRONDI.
Itt vagyok, barátom Vaczkor.

VACZKOR.
Te meg a Pyramus apját; én magam a Thisbe apját. – Gyalu asztalos, te az oroszlán szerepét. Most már, úgy hiszem, rendben van az egész komédia.

GYALU.
De le van írva az oroszlán szerepe? Ha le van, kérlek add ide, mert kissé nehéz fejem van.

VACZKOR.
Játszhat’d azt extempore, hiszen csak ordítni kell.

ZUBOLY.
Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: „ordítson még egyszer!” „ordítson még egyszer!”

VACZKOR.
De már minek ordítnál oly rettenetest; még holtra ijesztenéd a fejedelemnőt s az asszonyságokat, hogy elkezdenének sikoltozni: s akkor nem kéne több, hogy mind felaggassanak bennünket.

MINDENIK.
Bizony, fel is aggatnának, egy lábig.

ZUBOLY.
Elhiszem azt, barátim; mert ha az ember a nőket eszökből kiriasztja, csupán annyi eszök marad, hogy bennünket felkössenek; de forcirozom a hangomat, oly szendén fogok ordítani mint a szopós galamb; úgy fogok ordítani, mintha csalogány volnék.

VACZKOR.
Te nem játszhatol egyebet Pyramusnál; mert Pyramus kedves arczu legény; nyalka legény, minőt csak nyári napon láthatni; igen szeretetre méltó urfi; tehát mindenesetre Pyramust kell játszanod.

ZUBOLY.
Jó, elvállalom. De milyen szakállal lesz legjobb játszani.

VACZKOR.
Hát a milyennel tetszik.

ZUBOLY.
E szerint, vagy szalmaszin szakállal adom, vagy narancsszín szakállal, vagy tulipiros szakállal, vagy franczkoronaszín szakállal, vagy csupa sárgával.

VACZKOR.
A franczok közűl némelyiknek már egy szál szőre sincs: akár sima állal játszanád. – De urak! itt a szerep; kérlek, követlek, kényszerítlek, holnap estig jól bemagoljátok, s akkorra gyüljünk össze a várligetben, a várostól egy mértföldnyire; ott, a szép holdvilágon, megtarthatjuk a próbát; mert ha a városban gyülnénk össze, nyakunkra jőne valaki s az egész dolog kipattanna. Addig én összeírom a darabhoz kellő requisitumokat. Kérlek, el ne maradjatok aztán.

ZUBOLY.
Ott leszünk; mert ott a próbát nagyobb obscoenitással és kurázsival lehet tartani. Minden ember hozzá lásson; tanulja be mint a karika csapás; adieu.

VACZKOR.
A fejedelem cserfájához gyűlünk.

ZUBOLY.
Jól van, jól! törik-szakad.        (Mind el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Erdő Athéne közelében.

Egy Tündér és Puck jönnek szemben.

PUCK.
Hohó, szellem! hová mégy?

TÜNDÉR.
Hegyen át, völgyön át,
Tüskön-bokron keresztül,
Berken át, kerten át,
Tűzön-vizen keresztül,
Járok hol madár se’ volt,
Sebesebben mint a hold.
Tündér királyné az asszonyom,
Fűre gyöngyét én harmatozom;
Testőre a sok kankalin,
Aranyköntöst reájok ád,
A pettyek rajta: mind rubin,
Azokba rejti illatát.
Most itt nehány csöpp harmatot szedek,
S gyöngyűl akasztom a kikircs fülébe;
Jó éjt, rüpők szellem: én már megyek;
Mert jő királyném és tündéri népe.

PUCK.
Ma a királynak lessz itt mulatása,
Vigyázz, hogy a királynét meg ne lássa;
Mert Oberon dúl fúl rá a miatt,
Hogy Indiából egy királyfiat
Magának apródúl elszöktete;
Sohsem volt ily szép váltott gyermeke.
S nagy a fiúért Oberon haragja,
Szeretné hogy legyen vadász-lovagja:
De a királyné csak nem engedi,
Felkoszorúzza, s úgy szeretgeti.
S nem jönnek össze rezgő csillagoknál
Azóta, rónán, berken vagy pataknál
Czivódás nélkül; s ez oly iszonyú,
Hogy a tündér mind makkopáncsba bú.

TÜNDÉR.
Vagy én csalódom, szemrefőre, vagy
A csintalan gonosz manó te vagy,
Kit a nép Robin-pajtásnak nevez;
Ki pórleánynak rémülést szerez;
Malmot megindít; tejfölt megszedi;
Nőt lelke-fogytáig köpülteti;
Higgadni a sört meg nem engedi;
Tévútra csal vándort, s kineveti.
De ki Hobgoblin, édes Puck neven
Szólít, segíted, dolga jól megyen:
Nem az vagy-é?

PUCK.
Találtad, czimbora.
Hát, én vagyok az éj víg vándora,
Ki Oberont is megnevettetem
Ha a zabszúrta mént rá-rászedem
Nyerítve hozzá mint szép kanczaló;
Vagy, ha tütüzget holmi vén anyó,
Vaczkor gyanánt rejt a kancsó-fenek,
Iváskor én ajkához billenek
Hogy a sör mind aszú keblére fut.
Mesél egy némi szörnyü szomorút
S engem néz háromlábu zsámolyul:
Kibiczczenek alóla; felborul,
Óbégat és majd megful, úgy köhög;
A többi oldalához kap, röhög,
Tüszköl, csuklik nevettében, s hitet
Mond rá, hogy ily jól sohse’ nevetett. –
De félre, tündér: itt jön Oberon,

TÜNDÉR.
Bár csak ne! mert amott meg asszonyom.
Egyfelől Oberon kiséretével, másfelől Titánia a magáéval jönnek.

OBERON.
Üdvöz ne légy, bőgös Titánia.

TITÁNIA.
Hah! féltő Oberon! Tündérim, el! Kerülni esküvém ágyát s körét.

OBERON.
Várj, semmi asszony. Nem vagyok urad?

TITANIA.
Én akkor asszonyod; de jól tudom még,
Midőn Tündérhonból elillanál,
S ültél egész nap mint Corin, dudálva
Zabszár tilinkón, s a szép Phillidának
Szerelmet búgva. Mért jösz most ide
Legtávolabb fokárul Indiának,
Hanemha, mert a pozsgás amazon,
Harczos, kemény-övedzős szeretőd
Kél egybe Theseussal? és te jösz
Megáldni sok örömmel ágyokat.

OBERON.
Hogy tudsz, ha orczád van, Titánia,
Hippolytával így faggatni, tudván
Hogy én tudom szerelmed Theseushoz?
Nem te család el szürke éjen őt
Az elrabolt Perigenéia mellől?
Vagy hitszegővé nem te tetted, Aegle
Szép Ariadne s Antiop’ iránt?

TITANIA.
Mindezt csupán féltésdühöd koholta:
S azon nyárkezdet óta nem jövénk
Mi össze halmon, völgyön, síkon, erdőn,
Köves patak, vagy szittyós ér körül
Vagy szirtszegélyü tengerpartokon
Szél füttye mellett körben lejteni,
Hogy zsémbed a vigalmat el ne rontsa.
Így a hiába sípoló szelek,
Mintegy boszúra, dögvészes ködöt
Szoptak fel a tengerből, mely leesvén
Úgy feldagaszta minden kis folyót,
Hogy büszkén multa feljül partjait:
Hiába vonta jármát az ökör,
Földműves ingyen izzadt; és a zöld
Vetés ifjan, szakáll nélkül, rohadt meg.
Üres az ól a vizbefult mezőn,
A mételyes nyáj hizlal varjakat;
Iszap borítja a pásztor-tekét,
S a gyalogösvényt a szép zöld gyepen
Ki sem vehetni, mert nem járja nyom.
Nem ér halandó ember víg telet,
Éjente nem zeng áldott himnusz és dal;
Miért is a hold, e folyam-királynő,
Sápadt dühében mossa a leget
S bőven tenyésznek csúzos nyavalyák:
Így minden évszak önmérsékletét
Visszára váltja: zúzos, őszhajú dér
Húll a fris rózsa karmazsin ölébe;
S az agg Hyems jeges tar homlokát
Szép nyári bimbók illatos füzére
Övedzi, csúfra mintegy. A tavasz, nyár,
Termékeny ősz, komor tél megcseréli
Szokott mezét; s a megdöbbent világ
Nem tudja melyik másik, ez vagy az.
S ím, a gonosznak mind e fajzatra
Kettőnk viszályos harczából eredt:
Mi vagyunk azok nemzői, kútfeje.

OBERON.
Hozd jóra hát megint; hisz’ rajtad áll.
Mért bántsa Oberont Titánia?
Hisz’ én csak egy kis váltott gyermeket
Kérek, hogy apródom legyen.

TITANIA.
        Ne is szólj:
Országodért sem én azt a fiút.
Az anyja rendem hölgye volt, kivel
Gyakran csevegtem éjjel India
Balzsam-legében, és gyakorta űlénk
Együtt a Neptun sárga fövenyén,
Kisérve szemmel a kalmár hajót;
S nevettük, a vitorla hogy dagad,
Ledér szelektől hogy lesz viselős:
Mit ő, kis úszó léptekkel haladva,
(Mert keble már ifjammal dús vala)
Utánzott a fövényparton, csigáért
El-elhajózva, meg-megtérve, mintha
Nagy útról jőne, kincscsel gazdagon.
De, mert halandó, meghalt e gyerekkel,
S az ő kedvéért tartom a fiút,
S az ő kedvéért nem válok meg attól.

OBERON.
Meddig kivánsz maradni e ligetben?

TITANIA.
Tán, míg a Theseus nász éje tart.
Ha tetszik holdfényen kört lejteni
S vigalmainkat nézni, jer velünk;
Ha nem, kerülj, mint én fogom tanyád.

OBERON.
Add nékem a fiút, s megyek veled.

TITANIA.
Országodért sem én. – Tündérek el
Ha nem megyek, látom, czivódni kell.
        (Titánia és Kisérete el.)

OBERON.
Jó, hát eredj: nem méssz ki e ligetből
Míg e daczért meg nem kínoztalak.
Jer csak jer, édes Puck; jut még eszedbe
Midőn leültem egyszer a fokon
S hallék egy cselle hátán hableányt,
Ki olyan édes dallamot lehellt,
Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára
S több csillag őrülten rohant le, hogy
A hableány zenéjét hallja?

PUCK.
        Jut.

OBERON.
Azon időbe’ láttam én (te nem),
Repűlni a föld s a hűs hold között
Tegzes Cupídót: biztos czélba vőn
Egy vesztaszűzet nyúgat trónusán;
Pattant az ívről a szerelmi vessző,
Átfúrni képes százezer szivet:
De láttam, a tűz-nyil hogyan alutt ki
A vizenyős hold szűz sugáriban,
S a fejedelmi papnő elhaladt
Szűz gondolattal, szerelem nekül.
Szemmel kisértem az eső nyilat:
Egy kis virágra hullt az nyúgoton,
Tejszin előbb, most bíbor sebben ég:
Hivják a lányok „égő szerelemnek.”
Hozz ily virágot, hisz’ mutattam egyszer:
Alvó szemekre csöppenő leve
Nőt, férfit őrjöngő szerelemre gyújt
Az ébren elsőbb látta lény iránt.
Hozz ily füvet nekem, s légy itt mire
A leviathán egy mérföldet úsz.

PUCK.
Övet kerítnék negyven percz alatt
A föld körül.        (Puck el.)

OBERON.
Ha nálam e virág,
Lesem míg elszunyad Titánia,
S akkor szemébe csöppentem levét,
S az első tárgyat, mit ébredve meglát
(Oroszlán, medve, farkas vagy bika
Majom vagy fürge pávián legyen)
Szerelme vad hevével üldözi;
S addig szeméről e bájt nem veszem le
(Mert más virággal könnyü tennem azt),
Míg át nem adja nékem a fiút.
Hanem ki jő itt? Látatlan vagyok,
S kihallgatom, miről foly a beszéd.
Demetrius jő, Heléna követi.

DEMETRIUS.
Ne fuss utánam, mondom, nem szeretlek.
Hol van Lysander és szép Hermia?
Azt én ölöm meg, ez engem megöl.
Úgy mondtad, e ligetbe szöktenek,
S ím, itt vagyok, dühös vad e vadonban,
Mert Hermiámat nem találom itt.
Lódulj! el innen, és ne űzz tovább.

HELÉNA.
Te vonzasz engem, érczszivű delej;
De nem vasat vonsz, mert az én szivem
Hű mint aczél: szűnj meg hát vonzani
S nem lesz erőm követni tégedet.

DEMETRIUS.
Csábítlak én? szépen szólok veled?
Nem mondom a legőszintébb valót,
Hogy nem szeretlek, nem tudlak, soha?

HELÉNA.
De én azértis még jobban szeretlek.
Vadászebed vagyok, Demetrius,
Minél inkább versz, én hizelkedem:
Bánj mint ebeddel: rúgj, üss engemet,
Mellőzz, veszíts el; azt engedd csupán,
Méltatlanúl bár, hogy kövesselek.
Mit kérjek ennél hitványabb helyet
Szerelmedben (s ez drága hely nekem!)
Hogy bánj velem, ne jobban, mint ebeddel?

DEMETRIUS.
Ne szítsd tovább lelkem gyülőletét:
Ha látlak is roszul vagyok belé.

HELÉNA.
És én ha nem látlak vagyok roszúl.

DEMETRIUS.
Nagyon kitetted nőiségedet:
Elhagyni a várost, s személyed annak
Kezébe adni, a ki nem szeret;
Az éji alkalomra s egy vadon hely
Kísértetére bízni könnyeden
Szép szűziséged gazdag értekét.

HELÉNA.
Erényed a kezesség e felől.
Nincs éj nekem ha látom arczodat,
Most sincs köröttem éj, úgy gondolom;
Nem is hiányzik társaság ez erdőn,
Te vagy szememben az egész világ:
Ki mondaná hát hogy magam vagyok
Midőn egész világ néz itt reám?

DEMETRIUS.
Én elfutok s elbúvok a csalitba,
Itt hagylak, a vadak kényére, mindjárt.

HELÉNA.
A legvadabbnak sincs oly kő szive.
Ám fuss, ha tetszik; fordul a mese,
Apollo elfut s Daphne kergeti,
Ölyvet galamb űz, s a szelidke gím
Tigrist vadász. Oh czéltalan sietség!
Ha gyávaság üldöz s erő szalad.

DEMETRIUS.
Én nem vitázok itt tovább; ereszsz;
S ha még utánam jősz, nem állok érte,
Hogy e vad erdőn bántatlan maradsz.

HELÉNA.
Oh jaj! templomba’, városon, mezőn
Bántasz te engem. Píh, Demetrius!
Sértéseid botrányt hozók nememre:
Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,
Nem kérhetünk csak kérőt fogadunk;
De én követlek s menny lesz a pokol
Ha majd kezedtől szívem haldokol.
        (Demetrius és Heléna el.)

OBERON.
Menj, nimfa, menj: ő még nem hagyja el
E berket, hogy te futsz, ő esdekel.
Puck visszajő.
Itt a virág? Légy üdvez, gyors követ.

PUCK.
Igen, ihol van.

OBERON.
        Kérlek add ide.
Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukercz s ibolya sző,
Fölötte sűrü lonczból mennyezet,
Vad rózsa, gyönge jázmin fog kezet:
Ringatva ott szunyad tánczczal, zenével
Titánia egy kissé minden éjjel;
Ott vedli tarka bőrét a kigyó
Mely gúnya épen egy tündérre jó:
Én ott szemére hintem a levet
S betölti szívét ocsmány képzelet.
Ne, végy belőle, járd el ezt a berket:
Egy athenéi hölgy szeretve kerget
Egy gőgös ifjat ki nem türheti:
Kend meg szemét, s vigyázz, ha fölveti
A hölgyet lássa. Hisz’ megösmered
Athéni öltözetről embered’.
Hajtsd végre gonddal, s a legény a nőt
Jobban szeresse, jobban mint ez őt,
S találkozol kakasszóig velem.        (El.)

PUCK.
Ne félj, királyom; szolgád ott terem. (El.)

II. SZÍN.

A liget más része.

Titania jő, Kisérettel.

TITANIA.
No még egy körtáncz, egy tündéri dal:
És akkor, egy percz harmadára, el:
Ki férget ölni pézsmák bimbain;
Ki bőregérrel víni szárnyakért,
Hogy kis manóim öltönyt kapjanak;
Ki meg elűzni a lármás bagolyt
Mely itt huhogva nagy szemet mereszt
Vigalmainkra. Most egy altató dalt;
És dolgotokra mind, hadd nyúgoszom.
Tündérek dala.

ELSŐ TÜNDÉR.
Kettős nyelvü pettyes kigyók,
Tüskedisznók, innen el;
Félre undok pocz, vakondok,
Asszonyunkhoz ne közel!

KAR.
Philoméla dalabáj
Zengje lágyan: lullabáj,
Lulla, lulla, lullabáj,
Semmi bű
Semmi báj
Asszonyunkra itt ne szállj;
Jó’tszakát, lullabáj.

MÁSODIK TÜNDÉR.
El, szövő pók, itt ne járj,
Hosszulábu nagy kaszás;
Félre dúgó éjbogár,
Csiga, féreg, minden más.

KAR.
Philoméla dalabáj
Zengje lágyan: lullabáj,
Lulla, lulla, lullabáj,
Semmi bű
Semmi báj
Asszonyunkra itt ne szállj;
Jó’tszakát, lullabáj.

ELSŐ TÜNDÉR.
Minden úgy van, a mint kell.
Álljon őrt egy, és mi el!
(Tündérek el. Titania alszik.)
Oberon jő.

OBERON.
(a virágot Titania szemébe facsarván.)
A mit e szem ébren lát,
Annak hasson bűve rád,
Azt szeresd meg, azt imádd;
Tigris, medve, macska bár
S lenne vadkan, leopárd:
Véld, hogy az szerelmi pár.
Kelj, ha ilyes erre jár.        (El.)
Lysander és Hermia jönnek.

LYSANDER.
Fáradt vagy e bolygásban, angyalom,
El is tévedtem, azt se’ titkolom.
Várjunk, pihenjünk Hermiám, ha tetszik,
Míg a nap enyhadó sugára tetszik.

HERMIA.
Legyen, Lysander: nézz más fekhelyet,
Én e halomra hajtom fejemet.

LYSANDER.
Egy hant legyen kettőnk párnája itt:
Egy szív, egy ágy, két kebel és egy hit.

HERMIA.
Nem úgy, Lysander: ha szeretsz galambom,
Fekügy’ odább, ne ily közel, ha mondom.

LYSANDER.
Oh kedvesem, hiszen ne értsd balul
A mit szerelmem esd ártatlanul.
Szivem sziveddel, mondom, olyan egy,
Hogy már a kettő nem két-számba megy:
Egy eskü láncza fűzi kebelünk’:
Két kebel egy hit: összes lételünk.
Hagyj hát fekünnöm e közelb helyen,
S bár helyet adsz, nem lészek helytelen.

HERMIA.
Lysander szójátékot űz velem.
De, jó barátom, hogyha engemet
Szeretsz, odább fekügy’, s tarts illemet,
A mennyi távolt ifju és leány
Közt a világi tisztesség kiván,
Azt tartsd meg, édes; most jó éjszakát.
Tartson szerelmed az életen át.

LYSANDER.
Ámen imádra; áment rebegek:
Éltem szakadjon ha törvényt szegek. –
Most minden enyhét öntse rád az álom.

HERMIA.
Felét a jókivánónak kivánom.
        (Elalusznak.)

PUCK.
(jő).
Összejártam a cserét,
S athenéit nem lelék,
Hogy szemén a fűlevet
Megpróbáljam, mit tehet.
De ni, Éj és Csend! ki ez?
Rajta athenéi mez:
Uram ifja lesz, ki bánt
S gúnyol egy athéni lányt;
S íme a szüz is ledőlt,
Ágya a nyirkos durva föld.
Szende lélek! hogy fekszel
E pimaszhoz oly közel?
Hé kölök! tartsd a szemed:
Hintem rá e báj-levet;
Majd ha ébred ez a szem,
Űzze álmát szerelem.
Ébredj föl, ha távozom,
Mert reám vár Oberon.        (El.)
Demetrius jő és Heléna futva.

HELÉNA.
Ölj meg, csak állj meg, jó Demetrius.

DEMETRIUS.
Lódulj ha mondom, mert vesztedre futsz.

HELÉNA.
Oh, a sötétben hagynál? azt ne tedd.

DEMETRIUS.
Maradj; ne merj követni engemet.
        (Demetrius el.)

HELÉNA.
Oh! e futásban már alig lehellek.
Minél tovább esdem, még úgy se’ kellek.
Boldog Hermia, bárhol pihen ő,
Mert van szemében áldott vonzerő.
Hol vette fényét? haj! nem sós könyektől.
Gyakrabban ázott az enyém ezektől.
Nem, nem, én rút vagyok, mint medve rút,
Hisz’ tőlem a vad is rettenve fut;
Nem csuda hát, ha engem látva szörnyed
S kerül Demetrius, mint csodaszörnyet.
Mely gaz tükör vett rá csalóka fénynyel,
Mérköznöm Hermia csillag szemével!
De ki ez itt? Lysander, fekve? holt?
Vagy alszik? – Sebje nincsen; vér se’ folyt. –
Ébredj, Lysander, jó uram, ha élsz.

LYSANDER.
(fölserken).
A tűzbe érted, angyalom, ha kérsz.
Heléna! átvilágló tünemény!
Természet túltesz a mű remekén:
Kebledben ím a szívet látom én.
Hol van Demetrius? Hah, mint ohajtom,
Hogy e hitvány nevet kioltsa kardom!

HELÉNA.
Ne mondj, Lysander, oh ne mondj ilyet.
Szeresse Hermiát: oh istenem!
Mit bánod azt te? Hermia tied,
Te érd meg azzal.

LYSANDER.
        Én? ő vele? Nem:
Sőt bánom útált perczeim’ körében.
Nem Hermiát, Helénát szeretem.
Hollót galambért ki nem ad cserében?
A férfi vágya értelmét uralja,
S te vagy különb leány, eszem bevallja.
Idővel érik a gyümölcs, növény:
Éretlen ifju voltam eddig én;
De most a férfikor teljéhez érve,
Az értelem lőn vágyaim vezére,
S hí szép szemedhez, hol a szerelem
Édes kalandját írva föllelem.

HELÉNA.
Oh, mért születtem én ily hetyke gúnyra!
Tőled kivált, velem így bánni csúnya!
Nem elég hát, ifju ember, nem elég
Hogy egy édes pillantást sem nyerék,
Nem is fogok, Demetrius szeméből, –
Hanem te is gúnyt űzsz e gyöngeségből?
Fáj tőled ezt, nagyon fáj, hallani,
Csúf módra így szerelmet vallani.
Élj boldogúl: ámbár – zokon ne essék,
Több nálad, úgy hivém, a szívnemesség.
Oh, hogy a nő, kit ifja megvetett,
Más férfinál sem nyer kiméletet!        (El.)

LYSANDER.
Nem látta ezt. – Alugy’ csak, Hermia,
Többé Lysander rád se’ néz soha;
Mert mint ha édest élvezénk sokat,
Annál erősebb undor látogat;
Vagy mint tévelygés, melyet az eretnek
Elhágy, legundokabb a rászedettnek:
Úgy te is, én csömöröm, tévhitem,
Légy meggyülölve, – de kivált nekem.
És te, szerelmem összes indulatja,
Tiszteld Helénát, légy az ő lovagja.        (El.)

HERMIA.
(felsikolt).
Ne hagyj, Lysander! kígyó – istenem!
Hamar, hamar! ni hol csúsz, keblemen.
Oh boldog isten, mílyet álmodám!
Hogy reszketek belé most is; no lám.
Úgy tetszett, kígyó rágja szívemet,
És te mosolygva nézted vesztemet.
Lysander! nincs sehol? Mindenható!
Nem hallja? itt hagyott? se hang, se szó.
Lysander, szólj! édes Lysanderem,
Az égre, szólj! megöl a félelem.
Nincs válasz? – értem; hűtlen itt hagyál:
De fölkereslek: vagy te, vagy – halál!        (El.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. A tündér királynő alva.

Vaczkor, Gyalu, Zuboly, Dudás, Orrondi, Ösztövér jönnek.

ZUBOLY.
Mind itt vagyunk?

VACZKOR.
Top, top; és ez itt rettentő jó hely a próbára. Ez a kis zöld gyep a színpad, ott az a galagonya-bokor öltözőszoba; s egészen úgy csináljuk, mint majd a fejedelem előtt.

ZUBOLY.
Hallod-e Vaczkor?

VACZKOR.
No mit akarsz, buksi Zuboly?

ZUBOLY.
Van ebben a mi Pyramus és Thisbéről szóló komédiánkban egy is más is, a mi sehogy sem fog tetszeni. Egy az, hogy Pyramusnak, mikor magát megöli, kardot kell rántani, s ezt az asszonyságok ki nem állják soha. Mit szólatok ehhez?

ORRONDI.
Istenbi’on! kényes dolog.

ÖSZTÖVÉR.
Gondolnám, hagyjuk ki végül a gyilkosságot.

ZUBOLY.
Világért se! van egy ötletem, az helyre üt mindent. Irjatok nekem egy prologust; a mely prologusban legyen benne, hogy mi senkiben sem teszünk kárt a karddal; hogy Pyramus nincs is megölve igazán: és nagyobb bátorság okáért hozzátehetjük, hogy én, Pyramus, nem Pyramus vagyok ám, hanem Zuboly takács. E majd kiugratja a félszet belőlük.

VACZKOR.
Jó, a prologus meglesz; nyolcz meg hat lábú versben kell írni.

ZUBOLY.
Sohse azt! toldj hozzá kettőt; legyen nyolcz meg nyolcz.

ORRONDI.
Hát az oroszlántól nem ijednek meg az asszonyságok?

ÖSZTÖVÉR.
Én tartok tőle, mondhatom.

ZUBOLY.
Uraim, meg kell fontolni a dolgot. Isten őrizz, asszonyok közé oroszlánt vinni; rettentő ám az; mert nincs borzasztóbb féreg mint az eleven oroszlán; erről tennünk kell.

ORRONDI.
Hát egy másik prologusban ő is mondja meg, hogy ő nem valóságos oroszlán.

ZUBOLY.
Nem úgy; meg kell mondani a nevét, és a fél pofája hadd lássék ki az oroszlán tarkója megől; maga is szólaljon meg a nyíláson keresztűl, így vagy ilyetén defectussal, mondván; „Asszonyaim, vagy: szép hölgyeim, bátorkodom óhajtani, vagy esedezni, vagy könyörögni: ne féljenek, ne reszkessenek: itt az életem az önökéért. Holtig sajnálnám, ha igazi oroszlánnak néznének: nem, én nem vagyok afféle izé: ember vagyok mint más:” akkor aztán megmondhatja, hogy ő senki egyéb mint Gyalu asztalos.

VACZKOR.
Jó, legyen úgy. De két bökkenő van még: egy az, hogy viszünk a terembe holdvilágot; mert tudjátok, hogy Pyramus holdvilágon beszélget Thisbével.

GYALU.
Süt a hold akkor este mikor játszunk?

ZUBOLY.
Naptárt ide, naptárt! keressük ki a naptárban; hadd lám a holdvilágot, hadd lám a holdvilágot.

VACZKOR.
Igen, süt akkor.

ZUBOLY.
No hát, a nagy játszó terem ablakának egyik szárnyát nyitva kell hagyni, azon besüthet a hold, ha tetszik neki.

VACZKOR.
Igen; vagy hát valaki fölléphet egy tüskebokorral s lámpával, és mondhatja, hogy ő a hold személyét kifigurázni vagy prezentálni jött. Hanem más bökkenő is van: fal is kell a nagy terembe; mert a mint az história tartja, Pyramus meg Thisbe fal hasadékon beszélgetnek.

GYALU.
Falat pedig sohse czipeltek oda be. – Mit mondasz erre, Zuboly?

ZUBOLY.
Hát valaki prezentáljon falat is; legyen rajta egy kis mész, egy kis sár, egy kis habarcs, a mivel jelentse, hogy ő fal; és tartsa így az ujjait, a nyíláson aztán susoghat Pyramus meg Thisbe.

VACZKOR.
Ha ez elsül, minden jól van. No már most üljön le minden ember s nézze a szerepét. Pyramus, kezdd el. Ha vége a mondókádnak, eredj ama bokor mögé; így a többi is, a mint végszava következik.
Puck jő hátul.

PUCK.
Miféle rongyon-gyült lármás had ez,
Királyném nyughelyéhez ily közel? –
Még színdarab?… No, hallgató leszek,
S tán müködő is, ha lesz rá okom.

VACZKOR.
Beszélj Pyramus. Thisbe hátrább álljon.

PYRAMUS.
„Mint a virágok háj-illatja, Thisbe –”

VACZKOR.
Báj, báj!

PYRAMUS.
"– báj illatja, Thisbe:
Szép Thisbe, édes párád olyatén.
De ha! neszt hallok: várj csak engem itt be,
Egy pillanatban itt leszek megén.”        (El.)

PUCK.
Ritkítja párját ez a Pyramus!
El.

THISBE.
Hát én mondjam már?

VACZKOR.
Hogy a gutába ne! hisz értsd meg, azért megy el csak, mert valami neszt hall s megnézi, de mindjárt visszajő.

THISBE.
„Tündöklő Pyramus, te liliom-levél,
Szép, mint dicső bokrán a szép piros rúzsa;
Te fürge fiatal, de drágakő, juhbél!
Hű, mint a leghűbb ló, mely nem fárad soha,
Találkozunk Pyramus a Nina sírján –”

VACZKOR.
Ninus sírján, hé. De azt még nem kell mondanod, azt Pyramusnak fogod felelni. Hanem te csak fúvod az egész szerepet, végszavastúl mindenestűl. – Pyramus jelenj: végszavad elmondták; ez volt: „nem fárad soha”.
(Visszajő Puck és Zuboly szamárfővel.)

THISBE.
O – „Hű, mint a leghűbb ló, mely nem fárad soha.”

PYRAMUS.
„Thisbém, ha szép vagyok, tied vagyok csupán –”

VACZKOR.
Oh szörnyü látvány! kísértet! csoda! Fussunk, urak! gyorsan urak! segítség!        (A játszók elfutnak.)

PUCK.
Kergetlek, űzlek, fel s alá vezetve,
Sáron-vizen, tüskén-bokron, gazon;
Majd ló leszek, majd kan, majd szörnyü medve,
Majd meg kutyává, tűzzé változom:
S nyerít, ugat, röfög, dörmög, lobog
Ló, eb, kan, medve, tűz, utánatok.        (El.)

ZUBOLY.
Hová szaladnak? Ahá! ez csak dévajkodás: meg akarnak ijeszteni.
Orrondi visszajő.

ORRONDI.
Zuboly! téged megbabonáztak: mit látok a fejeden!        (El.)

ZUBOLY.
Mit hát! a magad szamárfejét, tudod-e?
Vaczkor visszajő.

VACZKOR.
Isten legyen irgalmas neked, Zuboly! téged kicseréltek.        (El.)

ZUBOLY.
Értem a kujonságot. Szamárrá akarnak tenni, hogy megijeszszenek, ha tudnának; de azért se mozdúlok innen akármit csinálnak. Itt sétálok fel s alá, s danolok, hadd hallják, hogy nem félek.
        (Dalol.)
        A hím rigó mely fekete!
                Narancs szinű a szája;
        Mely szép a húros éneke!
                Ökörszem piczi szárnya.

TITANIA.
Mi angyal ébreszt a virágoságyból?

ZUBOLY.
        Pinty és veréb, pacsirtafi,
                S igazmondó kakuk:
        Dalára egy férj sem meri
                Mondani, hogy: „hazug!”
mert igazán, ki is merne tréfálni egy olyan bolondos madárral? ki merné meghazudtolni, ha mindig kiabálja is: ko-ku?

TITANIA.
        Kérlek, nemes halandó, énekelj:
        Fülem szerelmes igéző dalodba,
        S eröltet szép erényid ereje
        Első látásra már bevallanom,
        Esküdve, hogy szeretlek angyalom!

ZUBOLY.
Pedig úgy tetszik, asszonyom, kevés oka van rá; azonban, igazat szólva, ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt. Sajnos, hogy valamé’k jó szomszéd össze nem barátkoztatja őket. Lám, tudok én furcsát is mondani, ha kell.

TITANIA.
Te épen oly bölcs vagy, mint a minő szép.

ZUBOLY.
Egyik se biz’ én; de ha annyi eszem volna, hogy kitalálnék ebből az erdőből: úgy épen elég volna magam szükségére.

TITANIA.
        Oh, e ligetből miért kivánkozol?
        Akarsz, nem: itt maradsz, nem távozol.
        Szellem vagyok, de nem közrendbeli!
        Országomat örök nyár kedveli.
        És én szeretlek; jőj hát, jőj velem;
        Tündérim oldaladhoz rendelem
        Hogy hozzanak mélyből számodra gyöngyöt;
        Virágágyon dalok szunnyaszszon el;
        S megfinomítom halandó göröngyöd’
        Hogy szállni tudj a lég tündérivel.
        Pókháló! Moly! Mustármag! Babvirág!

ELSŐ TÜNDÉR.
Itt vagyok.

MÁSODIK TÜNDÉR.
        Én is.

HARMADIK TÜNDÉR.
        Én is.

NEGYEDIK TÜNDÉR.
        Mit tegyünk?

TITANIA.
Ez úrnak szépen udvarolni kell.
Ugrálni ösvenyén, czikázva menni;
Szedret, baraczkot, epret néki szenni,
Szőlőt, fügét, s bármit kivánjon enni.
Vad méhe sejtjét odvából kicsenni,
Viaszkos czombjukat mécsül kivenni,
– Egy fénybogár-szem fog gyujtója lenni –
Azzal kisérni ágyba majd, pihenni;
Ott egy-egy lepkeszárnynyal megjelenni
S legyezve a holdfényt, szemére menni
Nem hagyni. Most egy bók, szépen köszönni.

ELSŐ TÜNDÉR.
Üdv, halandó!

MÁSODIK TÜNDÉR.
        Üdv!

HARMADIK TÜNDÉR.
        Üdv!

NEGYEDIK TÜNDÉR.
        Üdv!

ZUBOLY.
Követem szépen uraságtokat. Kérem uraságod neve?

PÓKHÁLÓ.
Pókháló.

ZUBOLY.
Óhajtom bővebb ismeretségét, édes Pókháló úr. Ha elvágom az ujjamat, leszek oly bátor. Ön neve tisztelt férfiú?

BABVIRÁG.
Babvirág.

ZUBOLY.
Ajánljon, kérem, édes anyjának Babhéj asszonyságnak, s édes atyjának Babhüvely úrnak. Édes Babvirág úr, önnel is óhajtok közelebbről megismerkedni. S az ön neve, könyörgök, uram?

MUSTÁRMAG.
Mustármag.

ZUBOLY.
Édes Mustármag úr, jól ismerem az ön türelmét: az a semmirekellő óriás marhaszelet sok nemes urat fölemészt az ön családjából. Mondhatom, nem egyszer könnyet facsart szememből az ön rokonsága. Óhajtom bővebb ismeretségét, kedves Mustármag úr!

TITANIA.
Jerünk; vigyétek lugosomba le.
Homályosan néz a hold köny miatt,
S ha ő sír, sír minden virág: s jele
Hogy egy letört szüzességet sirat.
Nyelvét lekötvén, halkan el vele!        (Mind el.)

II. SZÍN.

A liget más része.

Oberon jő.

OBERON.
Ugyan fölébredt-é Titánia;
S mi tűnt először a szemébe, mellyen
Otromba szenvedélylyel csüggni kelljen?
Puck jő.
Itt jő futárom. – Nos, bohóka szellem,
Mi újság e varázs liget körül?

PUCK.
Királyném szíve egy szörnyért hevül.
Míg ő szent lugosába rejtve szunnyad
Az álom-órán, ím, nem messze onnat
Egy durva kézmüves ringyrongy sereg,
Mely kenyerét műhelyben szerzi meg,
Gyült össze, próba végett egy darabra,
Mit Theseusnak szánt a nászi napra.
E vastagbőrűekből egy szikár,
Ki Pyramus szerepét fútta már,
Jelenet végin a bokorba mén;
Így rá büvös hatalmat nyertem én
S vállára nyomtam egy szamárfejet:
Most jő Thisbének újra felelet
S az én játszóm kilép. A többi meg,
Mint egy vadászt sejtő vadlud-tömeg,
Vagy rőt lábú varjak csoportja, mely
Lövés után károgva röppen el
S széledve söpri a híg levegőt:
Úgy futnak el mind, megpillantva őt.
Én űzöm: bukdosik egymáson ált’,
Ki tolvajt, ki segítséget kiált.
Így halva el érzésök, szellemök,
Az érzéketlen támad ellenök:
Megtépi tüske, galy, s egy-egy darab
– Itt köntös-újj, ott főveg – elmarad.
Míg őket én így kergetem agyon
S szép Pyramust változva ott hagyom;
Véletlenűl ébred Titánia,
És egy szamárba kell bódulnia.

OBERON.
Jobban ütött ki, hogysem gondolám.
De csöppentél az atheni szemébe
Szerelmi nedvet, mint parancsolám?

PUCK.
Aludva leltem; és ott közelébe
Van a leány is, (ebben sincs hiba,)
Ha ébred, elsőbb azt kell látnia.
Demetrius és Hermia jönnek.

OBERON.
Állj félre: itt jő az én emberem.

PUCK.
A nőszemély az, de a férfi nem.

DEMETRIUS.
Oh mért orczázod a ki úgy szeret!
Ily szóval öld megölő ellened.

HERMIA.
Köszönd, ha szidlak: mást érdemlenél,
Mert félek, átkomra méltót tevél.
Ha meggyilkoltad álmában Lysandert
S vérben bokáig vagy: gázold a tengert
És ölj meg engem is.
Fényéhez a nap oly hű nem vala
Mint Hermiához ő. S elillana
Míg én aluttam?… Inkább elhiszem
Hogy a kerek föld átlyukad, s ezen
Keresztül búvik az éjféli hold
Hogy elbámul délben az ántipód.
Te gyilkolád meg; úgy van, nincs különben,
Gyilkos lehet csak, ily halotti színben.

DEMETRIUS.
Nem, a legyilkolt lesz inkább ilyen;
Kegyetlenséged átveré szivem,
S te, gyilkosom, te szép vagy, mint maga
Amott Venus tündöklő csillaga.

HERMIA.
S hogy illik e beszéd Lysanderemre?
Add vissza jó fiú; mondd, hol van? merre?

DEMETRIUS.
Kutyáknak adnám inkább tetemét.

HERMIA.
Kutya! ne bosszants hogy szűz illemét
Áthágja nyelvem. Meggyilkoltad őt?
Ember se légy hát emberek előtt.
Oh, mondj valót ez egyszer kedvemér’:
Ébren, úgy-é, ránézni sem merél
S álmába’ mérted rá a hős csapást?
Egy féreg, egy kigyó se’ tenne mást!
Az tette, kígyó: kettősb nyelvvel a
Sem szúr, mint a tiéd, te vipera.

DEMETRIUS.
Kár így tüzelni ok nélkül, leány:
Lysander vére nem kiált reám,
Nem is tudom, hogy meghalt volna már.

HERMIA.
Oh monddsza, kérlek: jól van úgy-e bár?

DEMETRIUS.
S ha megsúgom, mi a jutalmazás?

HERMIA.
Felszabadítlak, hogy többé ne láss. –
Utált körödből most megyek, tova;
Ha él, ha nem: engem ne láss soha.        (El.)

DEMETRIUS.
Minek kövessem míg így dühödik:
Jobb itt maradnom egy kis ideig.
Búm a teherrel súlyosbnak találom
Melylyel adós neki a bukott álom;
Hadd rója most le, vagy csak részbeli
Kamatját is: hagyom törleszteni.        (Lefekszik.)

OBERON.
Puck, mit míveltél! mily nagy baklövés!
Most egy igaz szerelmest a nedü
Varázsa által megront bűvöd, és
A hű lesz csalfa, nem a csalfa hű.

PUCK.
Rendes dolog: hogy míg hű marad egy,
Az eskübontó milliókra megy.

OBERON.
Repülj szélgyorsasággal e cserén át,
Ne nyúgodj’ míg föl nem leled Helénát,
Szerelmi gondban ő beteg, sóhajt,
Halvány szegényke, szenved annyi bajt.
Te holmi káprázattal csald elő,
Ha ez fölébred, már itt legyen ő.

PUCK.
Futok, repűlök; így ni, la!
Gyorsabban mint tatár nyila.        (El.)

OBERON.
Bíborszínű kis virág,
Melyet Ámor íve lőtt,
Önts szemére báj-erőt.
Hogy, ha ébred s látja őt,
Benne leljen égi nőt,
Mint ott Vénus, oly dicsőt. –
No, ha ébredsz s látod őt,
Tőle kérd a gyógyerőt.
Puck visszajő.

PUCK.
Tündér táborunk feje!
Ím Heléna, és vele
Az elvétett hű legény
Ki szerelmet esd szegény.
Nézzük úgy-e? furcsa baj:
Beh bolond az ember faj!

OBERON.
Állj idébb; a neszre majd
Melyet ütnek, ébred ez.

PUCK.
S kettő egy után sohajt;
E bizony jó tréfa lesz.
Nincs nekem oly múlatság
Mint az összevisszaság.
Lysander és Heléna jönnek.

LYSANDER.
Csak azt ne mondd, hogy gúnyból hódolok;
Gúny és nevetség nem hullajt könyet;
Nézd, sirva esküszöm, s a mely dolog
Könynyel fogant, gyanúba nem jöhet.
Hogy volna ez csúfság? hogy nézed annak
Őszinte zálogit igaz szavamnak?

HELÉNA.
Mind többre-többre mén az álkodás.
Eskü öl esküt: oh, ördögi szentség!
Mind Hermiáé volt e fogadás:
Mérj esküt esküvel, nem lesz különbség;
Tedd serpenyőbe az enyim’ s övét,
Egyforma könnyűk, mint hitvány meséd.

LYSANDER.
Nem volt eszem, hogy néki esküvém.

HELÉNA.
Most nincs ha megtöröd, azt mondom én.

HELÉNA.
Nem volt eszem, hogy néki esküvém.

HELÉNA.
Most nincs ha megtöröd, azt mondom én.

LYSANDER.
Demetrius nem érted, érte lángol.

DEMETRIUS.
(felserken).
Helén, te nimfa, istennő, remek!
Oh mert mihez hasonlók e szemek!
Kristály ehez sár. Oh, és hogy dagad
E csókoló cseresznye: ajjakad!
Taurus hegyormán a fehér fagyott hó,
Mit a fölszél tisztára söpre, holló
A te kezedhez. Oh, e fejedelem-
Fehérszint hagyd csókkal pecsétlenem!

HELÉNA.
Szégyen! gyalázat! így rám esni mind;
Csúfot belőlem űzni terv szerint;
Ha lovag-érzés volna bennetek,
Nem hagyna ily bántalmat tennetek.
Tudom, gyülöltök: hát gyülölni sem
Birtok, csupán gúnyt űzve kettesen?
Volnátok férfi, mint így szemre-főre,
Tekint’nétek bizony a gyenge nőre;
Miért ez eskü, bók, túlzó magaszt,
Midőn gyülöltök szívből, tudom azt.
Vágytársak lévén Hermiát szeretni,
Vetélkedtek Helénát kinevetni.
Be hősi tett, be férfias merény,
Könyet facsarni gúnynyal egy szegény
Leány szeméből! tenné azt nevelt,
Így sértegetni gyönge szűz kebelt,
Csak, mert türelmét szegni kedve telt?

LYSANDER.
Nem szép, Demetrius, ne tégy ilyet;
Tudom, hogy Hermiáért ég szived,
S én tiszta szivből önként rád hagyom
Szerelméből a mi részem vagyon,
S Helénához te hagyj egész jogot,
Kit szeretek, halálig is fogok.

HELÉNA.
No, ember ennyi gúnyt még nem lehellett.

DEMETRIUS.
Lysander, csak maradj Hermia mellett,
Ő nem kell, s ha szerettem, vége már.
Őnála vendég volt szivem, de már
Helénájához megtért, mint haza,
Ott is marad.

LYSANDER.
Helén, nem igaz a!

DEMETRIUS.
Meg ne hazudtold, ha nem ismered
– Mert meglakolsz – igaz hűségemet. –
Ott jő a kedves, ki téged szeret.
Hermia jő.

HERMIA.
Az éj, ki a szem tisztét elveszi,
Fülünk hallásra élesbbé teszi,
S a mennyi részben csökkenté a látást,
A hallószervnek ád megannyi rá’dást.
Szemem, Lysander, téged nem lele,
Fülem hangod nyomán vezérele.
De mér’ hagyál ott oly gyöngédtelen?

LYSANDER.
Maradhat-é, kit űz a szerelem?

HERMIA.
Lysandert tőlem szerelem? miféle?

LYSANDER.
Saját szerelmem: a bájos Heléne
Ki az éjt dicsőbben aranyozza meg
Mint ott ama tüzes O-k, s fényszemek.
Mit jársz utánam? vagy nem érted el:
Hogy útálatból szöktem tőled el?

HERMIA.
Nem, e szavad nem érzésből jövő.

HELÉNA.
No lám! ez is egy összeesküvő.
Oh, értem, hárman összefogtatok
Hogy velem ily galádul bánjatok.
Rossz Hermia, te hálátlan leány!
Együtt ezekkel fúvod a követ
Hogy, mint csalétek, gúny-verembe csalj!
Hát mind ama közös terv, fogadott
Testvéri hűség, jól telt kedves órák,
Midőn szidtuk a gyors lábú időt
Ha válni kelle – mind felejtve van?
El iskolánk? az ártatlan gyerekkor?
S midőn, két művész istennő gyanánt,
Együtt teremténk tűvel egy virágot,
Egy mintaképről, és egy pamlagon,
Egy dalt csicsergve, egy hangkulcs szerint,
Mintha kezünk, keblünk, elménk, szavunk
Csak egy lett volna. – Így növénk együtt
Mint összeforradt két cseresznye, mely
Elválva látszik, válva mégis egy;
Mint egy kocsányon termett pár bogyó;
Ránézve két test, benne szív csak egy;
Vagy mint czimerben lévő két paizs,
Egy úr sajátja, egy sisak födi.
S te szétszakítnád régi szent frigyünk
Hogy sértegetni férfiakhoz állj?
Ez nem barátság, nem leányhoz illő:
Ezért nemünk is megró, nemcsak én,
Habár csak én érzem bántalmidat.

HERMIA.
Bámúlok e tüzes beszédiden;
Nem én gunyollak: úgy látszik te engem.

HELÉNA.
Hát nem te kiszletéd gúnyból reám
Lysandert, hogy szemem s arczom dicsérje?
S Demetriust, a másik kedvesed’
(Ki az imént még lábbal rugdosa)
Hogy nimfa, égi, istennő, remek
Névvel ruházzon? Mért beszél ilyet
Ha gyűlöl engem? És mérthogy Lysander
Tagadja lángját, melylyel keble dús
Irántad, és nekem színlel szerelmet,
Ha nem te kisztéd, ha tudtora nincs?
Bár, mint te, oly kapós én nem vagyok,
Nincs annyi kedvesem, s oly szerencsém,
De, hogy viszonzás nélkül kell szeretnem,
Megszánnod illenék, nem gúnyolódni.

HERMIA.
Nem foghatom meg a miket beszélsz.

HELÉNA.
Csak rajta hát! úgy! ölts szent képeket
S vond félre a szád’ ha háttal leszek;
Csak integessetek; szép tréfa ez,
Jól végrejátszva krónikába méltó.
Ha volna érzés, illem bennetek,
Nem tüztök engem ilyen czélra ki.
Jó múlatást; egyrészt magam hibája;
Enyhíti majd távollét, vagy halál.

LYSANDER.
Várj, szép Heléna! halld mentségemet.
Szerelmem, éltem, lelkem, szép Heléna!

HELÉNA.
Ez már dicső!

HERMIA.
        Ne gúnyold, édesem!

DEMETRIUS.
Ha nem fog a kérés: megtiltom én.

LYSANDER.
Tilalmod annyi, mint kérése volt:
Fenyegetésed nem hatalmosabb
Mint az ő léha esdeklései.
Helén, szeretlek, mondom, életemre!
S úgy esküszöm rá, hogy feláldozom
Az ellen, ki tagadná hogy szeretlek.

DEMETRIUS.
No, én azt mondom, hogy jobban szeretlek.

LYSANDER.
Ha mondod, állj ki, tettel bizonyítsd.

DEMETRIUS.
Jer hát –

HERMIA.
        Lysander, mit jelentsen ez?

LYSANDER.
Odább, te szerecsen!

DEMETRIUS.
        Nem! nem fog ő –
Csak úgy mutatja; teszed úgy-e, mintha
Jönnél, de nem jösz. Gyáva hős, eredj!

LYSANDER.
Bocsáss, te macska, bojtorján, te, te!
Mert úgy lerázlak, mint hitvány kigyót.

HERMIA.
Mily durvaság ez? Hogy váltál ilyenné
Kedves?

LYSANDER.
Kedves? odább, czirmos tatár!
Te undok gyógyszer, te gyülölt ital!

HERMIA.
Nem tréfa ez?

HELÉNA.
        Dehogy nem; a tiéd is.

LYSANDER.
Demetrius, én állok a szavamnak.

DEMETRIUS.
Kötés jobb volna; mert lám visszatart
Gyenge kötés is; nem bízom szavadba.

LYSANDER.
Mi! hát megüssem, megverjem, megöljem?
Bár gyűlölöm, csak nem bántom talán?

HERMIA.
Bánthatsz-e jobban, mint gyülőleteddel?
Gyülölsz! miért? Oh jaj! mi dolog ez?
Nem Hermia vagyok? s te nem Lysander?
Rútabb se’ volnék tán mint azelőtt.
Hisz’ még szerettél csak ez éjjel is,
S elhagytál volna, (oh, ne adja isten!)
Nem tréfa ez?

LYSANDER.
Akár megesküszöm.
Én többé látni sem óhajtalak.
Reményt se táplálj, nincs kérdés, se’ kétség;
Nem tréfa, szentvaló, elhidd bizonynyal:
Gyülőllek, és Helénát szeretem.

HERMIA.
Oh jaj! – te szemfényvesztő! te virágmoly!
Szerelem tolvajja te! Azért jövél,
Hogy éjjel ellopd kedvesem szivét?

HELÉNA.
Szép, szép; bizony szép! Hát nincs benned egy csöp
Leány szemérem, vagy tartózkodás?
Nem nyugszol a míg gyöngéd nyelvem is
Ki nem tör ellened? Te váz, te báb te!

HERMIA.
Még báb? dehogy! Most értem a bibét:
Ő termetünket hasonlíttatá
Egymással össze: hogy ő lám magas,
Ő ilyen-olyan szál derék személy,
Míg végre győzött nyulga termete. –
Azért növél hát oly nagyot kegyében,
Mert én ily törpe, ily kicsiny vagyok?
Milyen kicsiny, te? te festett karó, he?
Milyen kicsiny, he? csak nem oly kicsiny
Hogy fel ne érje körmöm a szemed?

HELÉNA.
Kérlek, ha gúnyolódtok is, urak,
Ne hagyjatok: sohsem voltam hamis,
Czivódni mint ő, semmi hajlamom,
Igazi leány vagyok a gyávaságban:
Ne hagyjátok rám jőni, hogy megüssön.
S ne gondoljátok, hogy mivel kisebb
Birok vele.

HERMIA.
Kisebb! no lám, megint.

HELÉNA.
Ne bosszankodjál, édes Hermiám,
Hisz’ jól tudod, mindig szerettelek,
Sohsem vétettem, őrzém titkaid,
Kivéve most egyszer Demetriusnak
Sugtam meg éji elszökésteket.
Ő jött utánad, én meg őutána;
De elszidott, s ijeszgetett nagyon
Hogy megver, megtapos, sőt hogy megöl.
Most hát, ha békén hagytok, elmegyek
Bolondságimmal, vissza Athenébe,
És nem bolyongok itt. Ereszszetek:
Lám mily bohó és együgyű vagyok.

HERMIA.
No hát eredj. Ki gátol hogy ne menj?

HELÉNA.
Ez a bohó szív a mely itt marad.

HERMIA.
Lysandernél, úgy-é?

HELÉNA.
        Demetriusnál.

LYSANDER.
Ne félj, Heléna: egy újjal se’ bánt.

DEMETRIUS.
Nem ám! daczára hogy te pártolod.

HELÉNA.
Jaj, ez nagyon gonosz ha megharagszik,
Szilaj volt már az oskolában is.
S nagyon erős tud lenni, bár kicsiny.

HERMIA.
Megint kicsiny? alacsony meg kicsiny?
Eltűritek hogy így csúffá teszen?
Bocsássatok rá.

LYSANDER.
Elmenj törpe jószág!
Te cseppnyi-csepp, te kis göcs, te parányi,
Te makkopáncs.

DEMETRIUS.
Be kész vagy egy olyan
Mellett, ki megveti szolgálatod.
Ne törd magad; ne szólj Heléna mellett;
Pártját se fogd, mert hogyha még iránta
Csak legkisebb szerelmet is mutatsz,
Torkodra forr.

LYSANDER.
No már nem csüng nyakamban,
Kövess, ha mersz; lássuk melyőnk joga
Helénához különb: enyim? tied?

DEMETRIUS.
Kövesselek? lépést tartok veled.
        (Lysander és Demetrius el.)

HERMIA.
No szép kisasszony! ez mind a te műved.
Csak ne osonj el.

HELÉNA.
        Nem hiszek neked,
S gyülölt körödben nem időzhetek.
Kezed czibálni gyorsabb mint enyém,
De lábam hosszabb, így elfutok én.        (El.)

HERMIA.
S mit mondjak erre? csak bámulok én.
        (El.)

OBERON.
Ez a te munkád: mindig ily bakot lősz,
Vagy készakarva is dévajkodol.

PUCK.
Árnyak királya, hidd meg, tévedés,
Nem azt mondád-e, hogy megismerem
Athéni öltözetrül emberem?
És annyiban nem jártam el hibásan
Hogy átheni szemére hullt varázsam;
És annyiban még jó hogy így esett,
Mert e koczódás furcsa egy eset.

OBERON.
Most viadalra helyet nézni járnak:
Vess hát, Robin, az éjre felleg-árnyat;
A csillagos menny boltját vastagon
Fedd barna köddel mint az Acheron;
Vezesd tévútra úgy e két konok
Szerelmest, hogy veszítsenek nyomot.
S majd a Lysander hangját vedd elő,
Bosszantsd Demetriust míg tűzbe jő;
Majd mint Demetrius szórj szitkokat,
Csald messzi egymástól az ifjakat,
Míg homlokukra, verdő szárnyon, ólom
Lábbal csúsz a halált utánzó álom:
Akkor Lysandernek facsard szemébe
Ezt a füvet: van oly erő levébe’
Hogy róla minden bűbáj tűnni fog
S a szemgolyó szokott fénynyel forog.
Ha ébrednek, mind e visszavonás
Álom legyen csak, meddő látomás.
És Athenébe visszatérjenek,
Halálig tartó frigyben éljenek.
Míg ebbe’ jársz, én elkérem, megyek,
Királynémtól az indus gyermeket;
Szemét az ocsmány bű alól feloldom,
S szent lesz a békeség, a régi módon.

PUCK.
Uram, siessünk; ím gyorsan szegik
Az éj sárkányi a föld fellegit;
Ím Aurora követje már közelget,
Fényes világa minden kósza lelket
A czinterembe űz; és a kárhozottak
Kit átalút- s folyamsírban nyugodtak,
Mind féregágyba visszamentenek,
Hogy a napfény ne lássa szégyenek,
Mely napvilágról önkint száműzé
S örökre, az éj árnyai közé.

OBERON.
De mi nemesebb szellemek vagyunk
Mert én a Hajnal kedvesével is
Gyakran vadászva járom a pagonyt,
Míg napkelet kapúja lángot ont,
S tengerre tárva ékes szárnyait
Aranynyá festi zöld hullámait.
Te mindazáltal ne időzz, siess,
Hogy víradatra készen itt lehess.        (El.)

PUCK.
Fel s alá, fel s alá,
Hordom őket fel s alá;
Falu, város fél, ha lát;
Goblin, hurczold fel s alá!
Itt jő egyik.
Lysander jő.

LYSANDER.
Hol vagy, Demetrius, te büszke? szólj!

PUCK.
Itt, itt gazember! készen. Hát te hol?

LYSANDER.
Megyek no!

PUCK.
        Jer hát; víni jobb e hely
S egyenlőbb        (Lysander a hang után el.)
Demetrius jő.

DEMETRIUS.
Hé! Lysander! hát felelj.
Te nyúl, te gyáva! elszöktél úgy-e?
Hová rejtéd a bőröd? Itt vagy-e?

PUCK.
Te gyáva szájhős! teli kérkeded
A bokrokat s a csillagos eget:
S nem mersz kiállni? jer, gaz fattyúja!
Vesszőre várlak: mert hitvány pulya
Ki fegyvert vonna rád.

DEMETRIUS.
Ott vagy? megállj!

PUCK.
Kövesd a hangom: víni jobb e táj.
        (Demetrius és Puck el.)
Lysander visszajő.

LYSANDER.
Ő fut előlem, mégis ő daczol,
A merre hí, megyek, s nincs ott sehol.
A gazfi gyorsabb lábú mint magam,
Váltig futottam, de ő meg rohan;
El is buktam: sötét van, zord a hely;
Lenyugszom. Áldott napvilág, jövel!        (Lefekszik.)
Csak egyszer lássam szürke fényedet:
Majd megtalálom, hogy megemleget.        (Elalszik.)
Puck és Demetrius visszajönnek.

PUCK.
Ha! ha! ha! nyúlszívű; lám elmaradsz!

DEMETRIUS.
Várj meg ha mersz, no! de jól tudom azt,
Csak bújsz előlem, zugról zugra méssz
S nem mersz megállni hogy szemembe nézz.
No merre vagy hát?

PUCK.
        Itt la: ide gyer!

DEMETRIUS.
Nem; mert bolondítsz. De nem viszed el:
Csak én szemedbe lássak napvilágon!
Most menj dolgodra. Szörnyű bágyadságom
E gyepre hosszan nyúlni kényszerít.
Várj el mihelyt a napfény közelít.
        (Lefekszik s elalszik.)
Heléna jő.

HELÉNA.
Oh, terhes éj! hosszú unalmas éj!
Rövidülj már; s te, reggel, hozz vigaszt,
hogy hazatérjek a napfényinél
Ezektől, kiket köröm úgy riaszt.
S te, ki nem mindég futsz a bú szemétől,
Oh vonj el, álom, a magam körétől.        (Elalszik.)

PUCK.
Még csak három? Egy hián
Kétszer kettő férfi, lány.
Jön az is, de halovány.
Ámor úrfi nagy zsivány,
Tőle ily bolond a lyány.
Hermia jő.

HERMIA.
Soha ily aléltság! ennyi leverő!
Megtépve tüskén, ázva harmaton:
Nem járni bennem, csúszni sincs erő;
Lábam nem oly gyors mint kivánatom.
Virradtig itten egyet pihenek.
Ég óvd Lysandert, ha megküzdenek!        (Lefekszik.)

PUCK.
Úgy, úgy,
Jól alugy’:
Hadd kenem
Szerelem-
Vert szemedre
Gyógyszerem.
(A nedvet Lysander szemébe facsarva.)
Ha ébredsz,
Érezz
Nagy gyönyört
A gyülölt
Régi kedves bájain.
Édes álom elmultával
Teljesűljön a nótával:
„Kiki a maga párjával”;
Jancsi Pannit nyerje meg,
Zsák a foltját lelje meg;
Hím a nőstényt vigye haza,
S ne legyen panasza.
(Puck el. Lysander, Demetrius stb. alva maradnak.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott.

Titania és Zuboly, Tündér-kisérettel; hátul Oberon láthatlanúl.

TITANIA.
Jer, ülj le mellém e virágpadon,
Én kedves orczád majd simogatom
És pézmarózsát tűzdelek hajadba,
Szép nagy fülednek csókra csókot adva.

ZUBOLY.
Hol van Babvirág?

BABVIRÁG.
Tessék.

ZUBOLY.
Vakard a fejem, Babvirág. – Hol van mosziő Pókháló?

PÓKHÁLÓ.
Tessék.

ZUBOLY.
Mosziő Pókháló; édes mosziő, vegye a fegyverét, s öljön le nekem egy vörös czombú poszméhet valami bogáncskóró tetején; aztán, édes mosziő, hozza ide nekem a limpes-lompos mézet. De ne törje magát nagyon, mosziő; és vigyázzon mosziő, hogy a lépet se törje ám el; sajnálnám, ha bekeverné magát a mézzel, signor. – Hol van mosziő Mustármag?

MUSTÁRMAG.
Tessék.

ZUBOLY.
Adja az öklét, mosziő Mustármag. Kérem, ne czerimóniázzon, édes mosziő.

MUSTÁRMAG.
Mit tetszik parancsolni?

ZUBOLY.
Semmit, édes mosziő, csak hogy segítsen Pókháló úrfinak kaparni. Borbélyhoz kell mennem, mosziő; mert úgy sejtem, rettentő szőrös a pofám, pedig én oly csiklandós szamár vagyok, hogy mihelyt a szakállam viszket, mindjárt vakarnom kell.

TITANIA.
Nem óhajtasz zenét, édes galambom?

ZUBOLY.
Nagyon zenére termett fülem van: hadd szóljon hát a doromb!

TITANIA.
Vagy, édesem, nem ennél valamit?

ZUBOLY.
De biz igen, egy mércze abrakot; valami jó száraz zabot megropogtatnék. Úgy veszem észre, nagy étvágyam volna egy kötél szénára; csak nincs párja a jó édes szénának.

TITANIA.
Kalandor szellemim közől egyet
Elküldök új dióért az evethez.

ZUBOLY.
Jobban esnék egy vagy két marok száraz bükköny. De kérem, hagyja meg a cselédinek, senki se háborgasson: nagy expositiót érzek az alvásra.

TITANIA.
Alugy’ hát, én meg karjaimba fonlak.
Tündérim el, el mind! ki merre lát.
Ekkép szövődik a loncz, a folyondár
Gyöngéden össze; így gyürűzi a
Szil kérges újjait a nő-borostyán.
Oh hogy szeretlek! oh, hogy olvadok! (Elalusznak.)
Puck jő.

OBERON.
(kilép).
Itt vagy, Robin. Ládd, ládd be gyönyörű!
Már szánni kezdem őrült kínjait;
Imént a sűrűben előtaláltam,
E csúf bolondnak szedve illatot:
Megtámadám és összekoczczanánk,
Mert épen akkor tűze fris szagos
Virágfüzért bozontos üstökére;
S mely másszor a bimbókon keleti
Gyöngyszem gyanánt duzzadva áll, a harmat,
Az most a gyönge kis virág szemén
Mint könyü rezge, a szégyen miatt.
Midőn kedvemre jól lekorholám
S ő szép szavakkal engesztelve kért,
Én sürgetém a váltott gyermeket;
Id’adta, mindjár’ és el is vitette
Szellemlakomba gyors tündérivel.
Most, a fiú enyim levén, szeméről
E csúnya rontást én is elveszem;
Te meg, fiam Puck, ez athénei
Fejéről vond le azt a furcsa bőrt,
Hogy, ha fölébred, mint a többiek
Hadd térjen ő is Athénébe meg,
S ne jusson e kaland eszébe, csak
Mint egy rossz álom zaklatásai.
De már feloldom a tündér királynét.
        Légy, minő vagy, kedvesem!
        Láss, mikép látsz rendesen.
        Diána fűve Ámor virágát
        Győzze le tüstént, rontsa varázsát.
Ébredj királyném, szép Titánia!

TITANIA.
Oh, milyen álmak! kedves Oberon:
Mintha szamárba lettem vón’ szerelmes.

OBERON.
Ott fekszik a hű.

TITANIA.
        De hogy eshetett ez?
Mily undorodva néz most rá szemem!

OBERON.
Csak csendesen! – Vedd le a főt, Robin.
Zenét, királyné, mely jobban leverje
A rendes álomnál érzésöket.

TITANIA.
Zenét! Zendüljön altató zeném!

PUCK.
Ha ébredsz, pislogj a magad szamár szemén.

OBERON.
Zenét! – Királyném fogd kezem s jövel:
A föld, melyen alusznak, ringjon el.
Most a szivesség köztünk újra kel,
S holnap, ha Theseus nászt ünnepel,
Éjfélkor ott legyünk, s vig tánczra fel!
Áldást szerencsét rájok adni kell.
Im e szerelmes két pár hű kebel
Hős Theseussal szintén összekel.

PUCK.
Szellemek királya! halld:
Hallom a pacsirta-dalt.

OBERON.
Úgy, királyném, szaporán
Lebbenünk az éj után.
Kerüljük a földgolyót
Sebesebben mint a hold.

TITANIA.
Jer királyom; s szállva majd
Fejtsd meg ezt az éji bajt:
Alva hogy’ juték ide,
E halandók közibe.                (El mind.)
(Kürtharsogás.)
Theseus, Hippolyta, Egéus, Kiséret jönnek.

THESEUS.
Menjen, az erdészt hivja valaki.
Bevégezők e hajnal ünnepét,
S minthogy korán van és elég idő,
Hadd hallja mátkám az ebek zenéjét. –
Le kell nyaklózni a völgyben nyugotra. –
Hívjátok, mondom, a vadászt hamar. –
Mi, szép királyném, a tetőre hágunk
S hallgatjuk a zenélő zűrzavart
Mit a viszhang s kutyáim serge tart.

HYPPOLITA.
Ott voltam egyszer Cadmus- s Herculessel
Midőn medvét hajtottak spártai
Ebekkel Creta erdein: sohsem
Hallottam oly szép hősi zajt: az erdők,
A lég, a forrás, minden ott körül
Egy lármahang volt. Nem hallék soha
Oly zengő zürzavart, oly méla dörgést.

THESEUS.
Az én kutyám is mind spártai faj,
Lefüggő száju, sárga mind; s fülökkel
Lesöprik a fűről a harmatot;
Leppentyüik mint a thessal bikáé;
Lassúk futásra, de szájuk harang:
Alább-alább mind. Úgy hogy összezengőbb
Vonítást kürtre nem hallott soha
Se Creta, Sparta, sem Thessalia;
Itélj, ha hallod. – Ej! miféle nimfák?

EGÉUS.
Uram, ez itt az én leányom, alva,
E meg Lysander; az Demetrius;
Csudálkozom, hol járnak itt rakáson.

THESEUS.
Úgy lesz, korán fölkeltek, nézni május
Ez ünnepét, s meghallva szándokom,
Előre jöttek, itt üdvözleni. –
De szólj, Egéus, nem ma van kitűzve
Hogy válaszát kimondja Hermia?

EGÉUS.
Ma van kegyelmes úr.

THESEUS.
Jőjön vadásznép, és kürtölje fel.
        (Kivül kürtszó és zaj.)
(Demetrius, Lysander, Hermia és Heléna felriadnak.)

THESEUS.
No, jó reggelt fiúk. Bálintnap elmult:
S még csak most párosodnak e rigók?

LYSANDER.
Uram, bocsánat!        (Térdre esnek.)

THESEUS.
        Kérem, álljatok fel.
Tudom, vetélytársak valátok együtt:
Hogy a csudába hát e szép barátság?
Hogyan fér össze gyűlölet s vetély,
Hogy együtt hálnak és egyik se’ fél?

LYSANDER.
Uram, zavartan, fél álomba’, fél-
Imette szólok: egy lelkem hite!
De nem tudom, hogyan jövék ide;
Úgy gondolom, (hazudni nem szeretnék,
Úgy van – hogy is van? már emlékezem:)
Én Hermiával szöktem e ligetbe,
Hogy Athenéből oly vidékre fussunk
Hol az athéni törvény szigora –

EGÉUS.
Elég! elég! Uram, hallottad ezt!
Törvényt kivánok, törvényt a fejére.
Szökni akartak; lásd, Demetrius,
Így téged, engem is megrablani,
Téged arádtól és engem szavamtól,
Adott szavamtól, hogy lányom tiéd.

DEMETRIUS.
Uram, Heléna megmondá nekem
Szándékukat s hogy e ligetbe szöktek;
És én követtem őket dühösen,
Engem pedig szerelmes szép Heléna.
De jó uram, nem t’om mi csoda által
(Mert csoda volt) szerelmem Hermiához
Mint hó elolvadt, s most olyan nekem
Mint holmi játékszer emléke, mely
Kicsiny koromban vágyam czélja volt;
Most minden érzés, hű erély szivemben,
Szememnek tárgya s minden gyönyöre
Csupán Heléna. Ő volt jegyesem
Mielőtt csak láttam volna Hermiát:
De megvetém e tápot, mint beteg;
Gyógyulva megjött a természetes
Íz; most kivánom, érzem, jól esik,
S hozzá örökre hű is maradok.

THESEUS.
Jó sors hozott így össze hű szivek,
De majd beszéltek erről többet is. –
Egéus, én megmásitom szavad,
Mert még ma e két pár, együtt velünk,
Oltár előtt örökre egyesül.
És, minthogy a reg java elhaladt,
A czélba vett vadászat elmarad.
Jerünk Athénbe vissza édesem,
Hármas menyegzőt ülni fényesen. –
Jer Hippolyta.
        (Theseus, Hippolyta, Egéus, Kiséret el.)

DEMETRIUS.
Előttem ez mind elfut, összefoly
Mint felhővé mosódó messzi hegység.

HERMIA.
Nekem meg olyan, mintha két szemem
Kettőzve látna mindent.

HELÉNA.
        Nekem is:
Meg mintha kincset leltem volna, mely
Enyém is, mégsem az: Demetriust.

DEMETRIUS.
De hát ébren vagyunk? tudjátok azt?
Úgy rémlik egyre alszunk, álmodunk.
Vagy itt volt és hivott a fejedelem?

HERMIA.
Itt ám, atyám is.

HELÉNA.
        Meg Hippolyta.

LYSANDER.
S azt hagyta: menjünk oltárhoz velök.

DEMETRIUS.
Úgy hát nem álmodunk. Jerünk utána;
Majd elbeszéljük álmunkat menet.        (El mind.)
Zuboly fölébred.

ZUBOLY.
Aztán, ha végszavam következik, hívjatok, s jelenek: – a legközelebbi így van: „Szépséges Pyramus.” – Hé! ha! hó! – Vaczkor Péter! Dudás, a fuvófoldozó! Orrondi, az üstfoldozó! Ösztövér! – Isten engem! most elszöktek, itt hagytak alva. Rettentő különös látásom volt. Azt álmodtam, hogy – ész legyen a ki megmondja micsoda álom volt az: az ember csupa sült szamár, ha azt az álmot meg akarja fejteni. Úgy tetszik, mintha én, izé – nincs élő teremtés ki megmondhassa, mi voltam én. Úgy tetszik, mintha én… mintha nekem, izé – de az ember futó bolond ha meg akarja mondani, mim volt nekem. Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én. Rábeszélem Vaczkort, csináljon egy nótát erről az álomról e legyen a czíme: „Zuboly álma”, mert még most is zubog a fülem belé; s eldallom egyik jelenet végén a fejedelem előtt: vagy talán, hogy annál tetszősb legyen, Thisbe halálán fúvom el.        (El.)

II. SZÍN.

Athéne. Szoba Vaczkor lakásán.

Vaczkor, Dudás, Orrondi, Ösztövér jönnek.

VACZKOR.
Küldtetek Zubolyékhoz? haza került már?

ÖSZTÖVÉR.
Híre hamva sincs. Kétségkívül transportálták.

DUDÁS.
Ha meg nem jő, vége a darabnak. Sohse megy el; úgy-e nem?

VACZKOR.
Lehetetlen; egész Athenében nincs ember ki Pyramust eljátszsza, csak ő.

DUDÁS.
Úgy van; egyedül neki van legtöbb esze minden athénei kézműves közt.

VACZKOR.
Meg a legderekabb személye is hozzá; kellemes hangra nézve pedig valóságos musta.

DUDÁS.
Akarád mondani, mustra: hisz’ a musta, isten akárhova tegye! csizmadia jószág.
Gyalu jő.

GYALU.
Urak, a fejedelem most jő a templomból, s vele együtt még két vagy három úri pár is kelt össze. Ha komédiánk elsül, a fejünk se fáj többé.

DUDÁS.
Szegény buksi Zuboly! Oda a tíz garas napidíj élethosszant! mert sohse’ kerülte volna el a tíz garas napidíjat; itt a nyakam, hogy a fejedelem megadta volna neki a tíz garas napidíjat Pyramusért, meg is érdemlette volna; tíz garas mindennap egy Pyramusért, vagy semmi.
Zuboly jő.

ZUBOLY.
Hol vannak a pimaszok? hol vannak a nyúlszívűek?

VACZKOR.
Zuboly! – Oh szívemelő nap! oh áldott óra!

ZUBOLY.
Uraim, csodát beszélek; de ne kérdjétek mit, mert ne legyek becsületes athénei ember, ha megmondom. Különben előadok mindent, úgy a hogy történt.

VACZKOR.
Halljuk hát, kedves Zuboly!

ZUBOLY.
Tőlem ugyan egy szót se. Csupán annyit akarok mondani, hogy a fejedelem megebédelt. Rajta, szedni-vedni holmitokat! jó madzagot szakállaitokra; új galandot czipőitekre; aztán, egy-kettő! a palotához; ki-ki fussa át a szerepét; mert egy szó mint száz, a darab el van fogadva. Thisbe mindenesetre tisztát vegyen; a ki pedig az oroszlánt játszsza, le ne találja vágni a körmét, hadd lógjon ki az oroszlán körme gyanánt. No meg aztán, szinész barátim, ne egyetek se vöröshagymát se foghagymát, hogy kellemes legyen a lehelletünk, akkor bizonyára megdicsérnek, hogy kellemes a komédia. De szót se többet: el, el!        (Mind el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Athéne. Terem Theseus palotájában.

Theseus, Hippolyta, Philostrat, Urak és Kisérők jönnek.

HIPPOLYTA.
Csodát beszélnek e szerelmesek.

THESEUS.
Csodát, de nem valót: én nem hiszem
Ez agg meséket s tündér babonát.
Bolond s szerelmes oly fővő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az őrült, a szerelmes, a poéta
Mint csupa képzelet: az egyike
Több ördögöt lát, mint pokolba férne;
Ez a bolond; nem máskép a szerelmes
Czigány nőből is Helenát csinál;
Szent őrületben a költő szeme
földről az égre, égből földre villan,
S míg ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal
Lakhelylyel és névvel ruházza fel.
A képzelődés oly játékot űz,
Hogy, ha örömre gyúlad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Vagy képzeletben éjjel megijedve,
Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve?

HIPPOLYTA.
De a mint elbeszélik e kalandot,
S mily változáson ment érzelmök át,
Több az, mint puszta játszi képzelet,
S biztos valóvá nő ki az egész;
Mindenesetre különös, csodás.

THESEUS.
Itt jönnek épen víg kedvvel s örömmel.
Lysander, Demetrius, Hermia és Heléna jönnek.
Vígan, barátim! vígság, szerelem
Környezze szívetek’.

LYSANDER.
Több várja minden
Fejdelmi lépted, ágyad, asztalod!

THESEUS.
Lássuk: mi lesz ma, táncz, vagy álczajáték,
E három óra évhosszát elölni
Az estebéd meg a fekvés között?
Hol a fejdelmi ünnep-rendező?
Mi van bohóság? Nincsen színdarab,
Egy óra kínját megenyhíteni?
Hol van Philostrat?

PHILOSTRAT.
        Im! kegyelmes úr.

THESEUS.
No hát miféle tréfád van ma este?
Zenéd, vagy álczád? Szólj! Hogy csalni meg
A lomha estét mulatság nekül?

PHILOSTRAT.
Im az időtöltések czímsora:
Válaszd ki, fönség, mit kivánsz elébb.
        (Papirt nyújt.)

THESEUS.
(olvas).
„A centaurok csatája; hárfa mellett
„Énekli egy athéni eunuch.”
Nem kell: el is beszéltem már arámnak,
Dicsőítvén bátyámat Herkulest.
„A részeg baccháns-asszonyok dühe,
„Midőn széttépik a thrák énekest.”
Ez régi nóta, már akkor dalolták
Hogy én először Thébét megvevém.
„A hármas-három Múzsa, a minap
„Koldulva elhalt Tudományt kesergi.”
Afféle gúnyvers, csípős, kritikus lesz,
Nem a mi vídám nászunkhoz való.
„Unalmas kurta színmű: Pyramus
„És Thisbe; szörnyü víg tragédia.”
Tragédia s víg! kurta és unalmas!
Ez annyi, mint tüzes jég, barna hó.
Hogy’ fér meg együtt e megférhetetlen?

PHILOSTRAT.
Uram, vagy tíz szó az egész darab,
Rövidnek már rövídebb nem lehet;
De még tíz szóval is hosszú nagyon,
Ezért unalmas; mert egész darabban
Nincs egy helyes szó, egy illő szerep.
Szomorújáték is, fejdelem, mivel
Magát leszúrja benne Pyramus.
Láttam a próbán, s meg kell vallanom,
Könyes szemekkel: de vígabb könyűt
Sohsem facsart még jóizű kaczaj.

THESEUS.
Mik a szereplők?

PHILOSTRAT.
        Kérges tenyerű
Munkások Athenében, kik előbb
Észbeli munkát nem tettek soha,
S rövid elméjök’ most agyon csigázák
E szindarabbal, nászod ünnepére.

THESEUS.
De úgy megnézzük.

PHILOSTRAT.
        Nem, felséges úr!
Nem érdemes; én végig hallgatám,
Semmit sem ér az, semmit a világon,
Ha csak kínjokba’ nem gyönyörködöl,
Mint eltanulák s gyötrék magokat
Szolgálatodra.

THESEUS.
Már meghallgatom:
Mert semmi áldozat nem helytelen
Ha együgyű szív nyujtja s hódolat.
Menj, hívd be; – fogjunk helyet, asszonyim.
        (Philostrat el.)

HIPPOLYTA.
Én szánva nézem a verdő nyomort
S szolgálatában megszakadt hüséget.

THESEUS.
Olyat nem is fogsz látni, édesem.

HIPPOLYTA.
Azt mondja, semmit nem tudnak, de semmit.

THESEUS.
Annál nemesb e semmit jól fogadnunk.
Fölvenni, a mit ők elejtenek:
S mi a szegény hüségtől nem telik
Kegy-számba tudni azt, nem érdeműl.
A merre jártam, sok tudós nagy ember
Kigondolt üdvözléssel jött elém;
Sápadni láttam őket és remegni,
Pontot csinálni mondat közepén,
Gyakorlott szájjal, félsz miatt, hebegni
És végre némán abba hagyni, – nem
Köszöntve engem. Hidd el, édesem,
Hogy mégis üdvözölt e hallgatás,
Mert a szerényen rettegő alázat
Jobb szónok énelőttem, mint kereplő
Nyelvével a tolárd ékesbeszéd.
A szótlan együgyűség, szeretet,
Sokat mond nékem, bárha keveset.
Philostrat jő.

PHILOSTRAT.
Fönség! ha tetszik, itt van a prolog.

THESEUS.
Jöjjön be.        (Harsonák).
A Prolog jő.

PROLOG.
„Ha nem tetszünk, nincs más kivánatunk.
„Ne véld uram, hogy jöttünk sérteni,
„Csak kimutatni. Jó akaratunk
„Ezen végczéllal fogjuk kezdeni.
„Tekintse fönség, hogy czélunk elérve.
„Magas tetszése lévén jutalom,
„Az nem sok. A mit tehetünk kedvére,
„Nem teszszük. Azért, hogy szállja unalom,
„Készen a játszók; mindjárt kezdik el,
„S megtudja minden, a mit tudni kell.”

THESEUS.
Nem ponton áll meg a jámbor sehol.

LYSANDER.
Úgy nyargalá meg prologusát, mint egy szilaj csikót: nem bírta megállítni. Jó tanulság ez, fönséges úr, nem elég csak beszélni, helyesen is kell.

HIPPOLYTA.
Valóban, úgy játszott prologusán, mint fuvolán a gyermek: hangot bírt adni, de dallamot nem.

THESEUS.
Egy összebomlott láncz volt e beszéd,
Minden szem összefügg, mégis zavart. –
Mi lesz most?
Pyramus, Thisbe, Fal, Holdvilág, Oroszlán jönnek mint néma csoportozat.

PROLOG.
„Nagysádtok e dolgon csodálkozhat’ nagyon,
„Míg kiderül minden, a mi rejtve vagyon.
„Ez ifju Pyramus, bárki megtudhatja,
„És e szép leányzó Thisbe, nem tagadja.
„Ez a sáros, meszes férfiu fal légyen,
„Mely a szeretőket választja irégyen.
„Melynek hasadékán két szerető szája
„Suttogott örömmel, senki ne csudálja.
„Ez, a kinél lámpás, bokor van és kutya,
„A holdat jelenti; mert mindenki tudja,
„Holdvilágon összejőni nem rettegtek;
„Az Ninus sirjához találkozót tettek.
„Ez ocsmány bestia, névszerint oroszlán,
„Az elébb jött Thisbét, ottan kalandozván,
„Megriasztá, vagy is majd holtra ijeszté,
„Futtában szegény a kendőjét elveszté;
„Melyet összetépvén annak véres szája,
„Imhol jő Pyramus deli szép formája.
„Hű Thisbe kendőjét ott leli vérében,
„Mártja kemény kardját kínos kebelében.
„Egy eperfa alatt szegény Thisbe várta,
„Tőrt von az is, meghal. A mi vagyon hátra
„Azt oroszlán, hold, fal, és a két szeretők
„Elmondják bővebben, mert itt maradnak ők.”
        (Prolog, Thisbe, Oroszlán, Holdvilág el.)

THESEUS.
Csodák csodája lesz, ha az oroszlán
Megszólal.

DEMETRIUS.
Ne csodáld, uram: miért ne
Ez egy oroszlán, míg oly sok szamár?

FAL.
„Ez komédiának úgy kivánja rendi,
„Hogy én legyek a fal, bizonyos Orrondi;
„Még pedig e falat úgy képzelni tessék,
„Hogy azon egy nyílás, vagy repedés essék,
„Melyen is keresztűl Pyramus meg Thisbe,
„Az két hív szerető susogának ki s be.
„E habarcs, e malter, e tégla mutatja,
„Hogy én vagyok a fal; nyelvem se tagadja;
„S íme az hasadék jobb és bal kezemen,
„Suttoghatnak által szeretők a melyen.”

THESEUS.
Ki várna többet sártól meg polyvától?

DEMETRIUS.
Ez a legelmésb közfal, fenség, melyet valaha beszélni hallottam.

THESEUS.
Pyramus közelít a falhoz: csendesség!
Pyramus jő.

PYRAMUS.
„Oh mogorva gyász éj! hogy feketébb sincsen!
„Oh éj, ki mindég vagy mikor nappal nincsen!
„Oh éj! iszonyú éj! Oh ja-ja-jaj! Héj be
„Félek, hogy Thisbének nem jutok eszébe! –
„És te, oh fal! oh fal! drága kedves válasz!
„Mely az ő telekjök s a mienk közt állasz;
„Oh fal! oh te kedves, mindennél drágább fal!
„Mutass egy repedést, hogy pislantok által.
        (Fal kiterjeszti az ujjait.)
„Köszönöm! Jupiter áldjon, fal barátom!
„Hah de ni, mit látok? Thisbémet nem látom!
„Megcsaltál, gonosz fal! semmi jót nem látok:
„No hát minden köved’ verje meg az átok!”

THESEUS.
Úgy gondolom, a fal, mint érző lény, visszaszidhatná.

PYRAMUS.
Nem ott! uram; nem szabad neki. – „Meg az átok” Thisbe végszava, most mindjárt jelenése lesz, én pedig lesem a falon. No lám! rittig, a hogy mondtam. Ahol jő ni!
Thisbe jő.

THISBE.
„Oh fal, te ki gyakran hallád panaszomat,
„Hogy elzárod tőlem szép Pyramusomat:
„Cseresznye ajakam hányszor ért csókolva
„Kövedhez, a melyet sár fog össze s polyva!”

PYRAMUS.
„Minő hangot látok! hadd pislogok is be:
„Nem hallom-e ott meg Thisbe arczát. – Thisbe!”

THISBE.
„Te vagy édes rózsám? úgy gondolom innét.”

PYRAMUS.
„Gondolj a mit akarsz, hozzám van szerencséd;
„S valamint Limander, szeretlek oly nagyon.”

THISBE.
„Én is mint Heléna, míg sors nem üt agyon.”

PYRAMUS.
„Czofalus Procrushoz nem olyan hű mint én.”

THISBE.
„Mint Czofalust Procrus, úgy szeretlek szintén.”

PYRAMUS.
„Oh, hát adj egy csókot ezen a rossz falon!”

THISBE.
„De nem éri ajkad’, csak a meszet nyalom.”

PYRAMUS.
„Tudod mit? gyerünk ki az Nina sírjához.”

THISBE.
„Élek, halok! várj el a nagy eperfához.”

FAL.
„E szerint a falnak nincs több mondókája,
„S így a fal, már mint én, elmehet dolgára.”
        (Fal, Pyramus és Thisbe el.)

THESEUS.
Most hát a két szomszéd közötti válaszfal leomlott.

DEMETRIUS.
Mi haszna, fönség, ha a fal még azután is tud hallgatózni?

HIPPOLYTA.
Sohase’ hallottam ily ostoba silányságot.

THESEUS.
Az effélének a legjava is csak árnyék, s a legrossza nem rosszabb, ha képzelődés pótolja.

HIPPOLYTA.
Csakhogy a mi képzelődésünk ám, nem az övék.

THESEUS.
Ha mi rosszabbat nem képzelünk róluk, mint ők magukról, úgy ők nagyon jeles férfiak. Itt jő két nemes barom, egy hold és egy oroszlán.
Oroszlán, Holdvilág jönnek.

OROSZLÁN.
„Asszonyaim, kiknek gyönge szive retteg,
„Ha egy egér czinczog, egy piczi szörnyeteg,
„Gondolom, reszketnek most vaczogó foggal,
„Mert egy vad oroszlán bőg veszett haraggal.
„De Gyalu vagyok én az asztalos, íme!
„Nem vad oroszlánnak nősténye, se híme:
„Mert ha én most élő oroszlánná válnék,
„Baj volna, mit ucscse! magam is sajnálnék.”

THESEUS.
Igen nyájas bestia és jó lelkiösmeretü.

DEMETRIUS.
Ily becsületes bestiát még nem láttam, fenség.

LYSANDER.
Ez az oroszlán, bátorságra nézve, igazi róka.

THESEUS.
Az ám; szerénységre pedig liba.

DEMETRIUS.
Nem áll, fenséges úr; mert bátorsága nem emeli szerénységét, már pedig a róka elemeli a libát.

THESEUS.
De bizony szerénysége sem emeli bátorságát, valamint a liba sem emeli el a rókát. Hagyjuk abba; bízzuk szerénységére, s halljuk a holdat.

HOLDVILÁG.
„A kétszarvu holdat e lámpás jelenti;”

DEMETRIUS.
Úgy hát szarvainak a homlokán kellene lenni.

THESEUS.
De nem új hold; szarvai látatlanok ottan körül.

HOLDVILÁG.
„A kétszarvu holdat e lámpás jelenti;
„Én holdbeli ember vagyok egyéb senki.”

THESEUS.
Ez a legnagyobb hiba valamennyi közt. Az embert a lámpába kellene dugni; különben hogy’ lehet holdbeli ember?

DEMETRIUS.
Nem mer belebújni a gyertyától; mert lám csupa füstölgő kanócz.

HIPPOLYTA.
Be únom ezt a holdat: bárcsak változnék már!

THESEUS.
Szerény elmevilága mutatja, hogy már fogytán van; de csupa udvariasságból is be kell várnunk míg elapad.

LYSANDER.
Tovább, Hold!

HOLDVILÁG.
Nincs egyéb mondani valóm, csak hogy ez a lámpás a hold; én a holdbeli ember vagyok; ez a tüskebokor az én bokrom; ez a kutya az én kutyám.

DEMETRIUS.
No hát mind ennek a lámpásban kellene lenni, mert mind ezek a holdban vannak. De csendesség. Ihol jő Thisbe.
Thisbe jő.

THISBE.
„Ez a Nina sirja. – De hol az én rózsám?”

OROSZLÁN.
„O – oh.” (Oroszlán ordít, Thisbe elfut.)

DEMETRIUS.
Helyes a bőgés, Oroszlán!

THESEUS.
Helyes az elfutás, Thisbe!

HIPPOLYTA.
Helyes a világítás, Hold! – Igazán, a hold igen kedvesen süt.
        (Oroszlán összetépi Thisbe fátyolát s el.)

THESEUS.
Helyes a tépés, Oroszlán!

DEMETRIUS.
Aztán jöve Pyramus.

LYSANDER.
És elinalt az oroszlán.
Pyramus jő.

PYRAMUS.
„Köszönöm, kedves hold, napsugáraidat,
„Köszönöm, hold, tisztán fénylő világodat
„Hogy kegyed tündöklő aranyozott árja
„Hű Thisbe személyét szemem elé tárja.
        „De hó! mi baj!
        De nézd, mi jaj!
        „Mi szörnyü fájdalom!
        „Szem, látod ezt?
        „Még sem meredsz?
        „Oh, kincsem, angyalom!
        „Kendőd lehullt:
        „Hah! vérbe fúlt?
        „Ti fúriák, jövel!
        „Oh végzet! sors!
        „Ölj, vágj, taposs;
        „Rontsd, zúzd, oltsd éltem’ el!”

THESEUS.
E fájdalom, meg egy kedvesünk halála, akárkit is szomorúvá tenne.

HIPPOLYTA.
Veszszek el ha nem szánom az istenadtát.

PYRAMUS.
„Oh természet! hogy is szültél oroszleánt,
„Mely így csúffá tegye a legszebb szép leányt,
„Ki szebb, mint a mennyi – azaz már csak vala
„Élt, szeretett, bájolt, kacsintott valaha.
        „Hullj köny! szakadj!
        „S te kard, akadj
        „Pyram’ kebelébe, így!
        „Itt balra, hol
        „A szív dobol.
        „Meghalok: így, így, így.
        „Már meghalék,
        „Elpatkolék!
        „Lelkem az égbe száll;
        „Alugy’ ki, nyelv!
        „Hold, fuss, el, el!
        „Hal – ál! hal – ál! hal – ál!
        (Meghal. Holdvilág el.)

THESEUS.
Nem hall-áll, hanem ember-áll, mert emberűl megállá a sarat.

LYSANDER.
Nem is ember áll, mert meghalt és így eldőlt.

DEMETRIUS.
De egy seborvos még feltámaszthatja, s akkor kisűl, hogy szamár áll.

HIPPOLYTA.
De minek megy el a holdvilág, mielőtt Thisbe visszajönne s keresné kedvesét?

THESEUS.
Megtalálhatja csillagfénynél is. Itt jő már; az ő keserve bevégzi a darabot.
Thisbe jő.

HIPPOLYTA.
Egy ily Pyramusért nem igen érdemes soká keseregni, remélem kurta lesz.

DEMETRIUS.
Egy porszem is lenyomná a mérleget, ha serpenyőbe vetnők: Pyramus-e különb, vagy Thisbe. Amaz férfinak: „isten ótalmazz!” emez nőnek: „isten irgalmazz!”

LYSANDER.
Már észrevette azokkal a kedves szemeivel. –

DEMETRIUS.
És ekkép nyögdel, videlicet.

THISBE.

        „Alszol, tubám?
        „Mit! halva tán?

        „Pyramus! kelj na fel:
        „Hah! néma? holt?…
        „Ah, síri bolt
        „Fedje szép szemed’ el?
        „E liljom-ajk,
        „Cseresznye-orr,
        „Kökörcsin-sárga kép:
        „Nincs, nincs sehun!
        „Szemed lehuny:
        „Volt bár, mint zöld hagyma, szép.
        „Oh, három lány!
        „Téj-halovány
        „Kezű párkák, elé!
        „Mártsátok e
        „Vértóba be,
        „Ha élte selymét elszelé.
        „Nyelv, szót se, csitt!
        „Hű kard, be itt!
        „Thisbének halni kő’…
        „Isten veled
        „Mind ki szeret!
        „Adjő! adjő, adjő!        (Meghal.)

THESEUS.
Már csak az Oroszlán meg a Holdvilág maradt, a holtakat eltakarítani.

DEMETRIUS.
No meg a Fal.

ZUBOLY.
Nem a! kérem alássan. A fal, mely atyjaik telkét választá, le van döntve. – De nem méltóztatik megnézni az epelógust, vagy meghallgatni két emberünk bergomaszka tánczát?

THESEUS.
Csak epilogust ne! kérlek; egy ilyen játék nem szorúl mentségre. Semmi mentség! hiszen, ha minden szereplő meghal, egyiket sem illő gáncsolni. De, isten engem! ha az, ki e darabot írta, Pyramust játszsza s végül Thisbe harisnyakötőjére felakasztja magát: úgy ez felséges egy tragédia lett volna; de így is nagyon hű és remek volt az előadás. Hanem lássuk a bergomaszkot; az epilog maradhat.        (Táncz.)
        Tizenkettőt szólt a vasnyelvü éjfél. –
        Alunni hívek; szellemóra ez.
        Félő, a reggelt akkép túl heverjük,
        A mint időn túl virrasztók ez éjt.
        E kézzel fogható vaskos darab
        Jól megcsalá a lomha lábu estét. –
        Barátim, ágyba. – Két hétig legyen
        Mulatság, dáridó völgyön-hegyen.        (El mind.)

II. SZÍN.

Puck jő.

PUCK.
        Már üvölt az oroszlán,
        Holdra ordit éh csikasz;
        Durva szántó horkolván
        Terhes napra nyugszik az.
        Már üszökben ég a tűz;
        Vijjog a harsány kuvik,
        Nyavalyást kétségbe űz:
        Szemfedővel álmodik.
        Már az éjnek e szakán
        Nyitva minden sírverem:
        Jár a lélek mind a hány,
        Népesűl a czinterem.
        És mi, hármas Hekaté
        Hintajával kik futunk
        Mint az álom mint az éj:
        Most, tündérek, vígadunk.
        Szent e hajlék, e küszöb –
        Csitt egér! egy hang se több –
        Engem küldtek seprüvel
        Hogy porát söpörjem el.
Oberon és Titania Kisérettel jönnek.

OBERON.
        Álmos itt tűz, kandaló:
        Fény lobogjon, bűv-sugár;
        Lejtsen a tündér s manó,
        Mint bokorrul kis madár.
        És e víg dalt, fel s alá
        Ropja rá mind, s mondja rá.

TITANIA.
        Szak szerint előbb te dalld:
        Minden szóra zönge dalt;
        Míg tündérid kara lejt
        És megáldjuk ezt a helyt.
(Ének.)

OBERON.
        Most e házban szélt veszünk,
        Napköltéig itt leszünk. –
        A fő-ágyhoz legelébb!
        Hintsen áldást rá e nép:
        Hogy a sarj, mi ott terem,
        Legyen boldog, végtelen.
        Mind a három ifju pár
        Hű legyen míg földön jár;
        Soha tőlük származót
        Ne gyalázzon testi folt:
        Anyajegy, nyulajk, sömör,
        Rácsudálott szem-csömör
        S mi anyánkat szégyenít,
        Magzaton ne legyen itt. –
        Fűharmattal szentelünk;
        Minden tündér jő velünk,
        Kiki szentel egy szobát,
        S megáldjuk e palotát:
        Lakja mindig béke, csend,
        S legyen áldott ura bent.
        Most szállj;
        Meg se állj;
        Reggel hozzám találj.
        (Oberon, Titania, Kiséret el.)

PUCK.
        Ha mi árnyak nem tetszettünk,
        Gondoljátok, s mentve tettünk:
        Hogy az álom meglepett,
        S tükrözé e képeket.
        E csekély meddő mesét,
        Mely csak álom, semmiség,
        Nézze most el úri kegy,
        Másszor aztán jobban megy.
        S a mint emberséges Puck
        A nevem: ha megkapjuk
        Hogy most kímél a fulánk,
        Jóvá teszszük e hibánk,
        Máskint a nevem ne Puck,
        Legyen inkább egy hazug.
        Most, uraim, jó’tszakát. –
        Fel, tapsra hát, ki jó barát,
        S Robin megjavitja magát.        (El.)

Nyitóoldal