Shakespeare

SZEGET SZEGGEL.

(Fordította: Greguss Ágost)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Vincentio, Bécs herczege.

Angelo, helytartója.

Escalus, öreg tanácsúr.

Claudio, úrfi.

Két más Úrfi.

Lucio, léha ember.

Porkoláb.

Tamás,
Péter, szerzetesek.

Bíró.

Könyök, együgyű biztos.

Habarcz, balga úri ember.

Bohócz.

Rémes, bakó.

Bernát, korhely rab.

Fiú.

Izabella, Claudio testvérhúga.

Mariána, Angelo jegyese.

Julia, Claudio kedvese.

Francisca, apácza.

Nyüviné, kerítő asszony.

Főurak, Urak, Őrök, Tisztek, Inasok s egyéb Kisérők.



BEVEZETÉS

A Szeget szeggel legrégibb ismert nyomtatása a költő összes műveinek 1623-ki folio-kiadásában található. Külön kiadása a költő életében nem jelent meg. Származási idejét a darab benső ismertető jelei, nyelve és verselése után, Shakspere írói működésének későbbi korszakába kell tenni, a mit megerősít az udvari előadások lajstromának (Accounts of the Revels at Court) egy tétele, mely szerint a Szeget Szeggel czímű darabot 1604-ik évi szent István estéjén, tehát deczember 26-án adták elő Whitehallban a király szinészei. E szerint a darab körűlbelűl 1603-ban készülhetett.

Shakspere forrása Giraldo Cinthio novellája volt, melyet Belleforest átdolgozásában Angliában is ösmertek. Ebből már Shaksperet megelőzőleg készűlt egy dráma, Whetstone „Promos és Cassandra” czímű munkája, mely két részben és tíz felvonásban 1578-ban jelent meg. Hasonló czímű elbeszélést adott ki ugyancsak Whetstone 1582-ben Heptameron-jában. Hogy mindkét munka ismerős volt Shakspere előtt, mutatják a fordulatok, melyek ezekben és Shakspere színművében egyaránt megvannak. A kettő közűl itt az elbeszélést ismertetjük meg, mivel ebben mindaz megvan, mi Shakspere drámájával megegyezik. Whetstone elbeszélése kivonatban így szól:

Corvinus, Csehország királya, városainak kormányzását érdemes tisztviselőkre bízván, Julio kormánya Lord Promosra jutott, ki eleinte szigorún megbüntette a rossz életűeket és sok bűntől megtisztította a várost. Itt régi szabály volt, hogy a parázna férfit lefejezték, a nő pedig, kivel vétkezett, élete végéig különös megbélyegzett ruhában járt; mert a férfit bűnösebbnek tartották, azért szigorúbban büntették. Andrugio a szép Polinával bűnt követvén el, ellenségei bevádolták és Lord Promos halálra ítélte. Bánatos nővére, Cassandra, Promos lábai elé vetette magát s megható szavakkal könyörgött testvére életeért. De Promos füle kevésbbé figyelt Cassandra szavaira, mint szeme a leány kiváló bájaira. És Amor, ki Andrugio bakójának volt szánva, uralkodó lett bírójának keblében. És mivel nem tudott tisztátlan szerelmén uralkodni s meg volt győződve, hogy Cassandrát szép szavakkal, ajándékokkal és igéretekkel nem nyerheti meg: ártatlanságának feláldozását követelte testvére fölmentéseért. Cassandra azon elhatározással távozott tőle, hogy inkább meghal, mintsem feláldozza erényét, s megvitte elítélt testvérének a rossz hírt. Ez sajnálta életét, de a szégyen lezárta ajkait; míg végre a szükség, mely a szégyent és félelmet legyőzi, útat nyitott fogva tartott kívánságának, s húga elé tárva helyzetét, rá bízta a választást: mi csekélyebb baj: halála-e vagy az ő szégyene? Az aggódó Cassandra a halált mondá kisebb rossznak. Andrugio kétségbeesetten igyekezett rábeszélni húgát, azzal bíztatva őt, hogy Promos talán nem is teljesíti bűnös szándékát vagy tiszta szerelemmé változik kéjvágya s nőül veszi őt. Cassandra végre sirva fakadt s így vigasztalá meg testvérét: Élj hát, Andrugio, és becsüld meg e csókot, melyet becsületem kebledbe lehel és első hibád szégyenét saját keblemre vonja. Azután apródruhában a gonosz Promoshoz ment, hogy átadja Andrugio életének árát. De miután e pokoli eb megbecsteleníté Cassandrát, titkos parancsot küldött a porkolábhoz, hogy Andrugiot kivégezze s aztán fejét, Promos nevében, a következő felirattal küldje Cassandrához:

Vedd, szép Cassandra, mit Promos igért:
A börtönből kiszabadult fivért.

Így szólt parancsa, mely végre is hajtatott volna, ha a jó Isten gondviselése Andrugiot halála órájában két bátor római, Marcus Crassus és Marius erényével nem ruházza fel, kik közűl az egyik szavának hatalmával, a másik szemének tekintetével kieszközölte, hogy a bakó kiejté kezéből a bárdot és meglágyúlt kegyetlen érzelme. Hasonló részvéttel lépett vissza a porkoláb a végrehajtástól; s ünnepélyes fogadás után, hogy senkinek, még drága testvérének sem fedezi föl magát, neki ajándékozta életét s éjfélkor Istenre és jó sorsára bízta; azután a jó porkoláb elővette egy nem rég kivégzett ifjú fejét, kinek némi hasonlósága volt Andrugióval, s ezt, Promos parancsa szerint, ajándékúl küldte Cassandrának. Az elkeseredett leány elhatározá, hogy a királyhoz megy, elmondja Promos gazságát és bosszút áll rajta. Elásta hát vélt testvérének fejét és sietve Corvinus király udvarához útazott. Megjelenvén előtte, gyászruhája s még inkább erényes magatartása a legfőbb mértékben fölgerjeszté részvétét. Könyes szemmel beszélte el a történt dolgokat és e mellett oly nagy gyászt tanúsított, hogy a királyt és környezetét egészen meghatotta; s ha nem akadályozták volna, végre hajtja szándokát, hogy mint a tiszta Lucretia haljon meg. A király kegyes szavakkal vigasztalta s megigérte, hogy testvére halálát megbosszulja és megsértett becsületét helyreállítja. Cassandra türelemmel várta a király igazságszolgáltatását, ki nemsokára válogatott kisérettel Julioba útazott, s Promos iránt nagy kegyet színlelve bevonúlt a városba, hogy megtudja, mily más rossz tisztviselők vannak még a városban, mert jól tudta, hogy a rossz emberek kölcsönösen támogatják egymást. Miután e kegyes király kiismerte a nép hangulatát, a tisztviselők tudta nélkül nyilvános felhívást bocsátott ki, hogy ha valaki egy tisztviselőt árulásról, gyilkosságról, paráznaságról s más efféle bűnökről vádol, melyeket tisztviselői minőségében követett el: ő maga lesz bírája s a legszegényebbnek is igazságot fog szolgáltatni. A sokak közt, kik panaszt tettek és méltányos ítéletet nyertek, megjelent Cassandra is, ki szemébe vádolta Promost. A dolog oly világos volt, hogy Promos meg sem kisérlé igazolását, hanem fölemelé kezét, hogy megvallja bűnét és bűnbánólag kegyelméert könyörögjön. Ily kegyelem, mondá a király, zsarnokság lenne az állam ellen. Nem, Promos, hoc facias alteri, quod tibi vis fieri; azt a kegyelmet kapod, melyet te Andrugio iránt gyakoroltál. Megparancsolom neked, gyalázatos Promos, hogy rögtön vedd nőül Cassandrát s állítsd helyre meggyalázott becsületét; azután büntetésűl testvére halálaért, másnap fejed fog vétetni. A jó király ez igazságos ítéletének első pontját rögtön végrehajtják; de mint a szent írás mondja, a jók erénye paizs a rosszak számára, a kedves Cassandra, ki csak erénynyel győzte le a balsorsot, e nász által új okot nyert a gyászra, mert a hitves kötelessége erősebbé lévén most benne a testvéri szeretetnél, férje életéért könyörgött a királyhoz. A király nyájas szavakkal igyekvék lecsillapítani, de kijelenté, hogy e kegyet nem adhatja meg neki a közjó kára nélkül. Ez ellen semmit sem lehetett mondani és Cassandra reménytelenűl távozott. De mint a tapasztalás naponkint tanítja, a fejedelmek tettei Pegazus hátán sietnek át a világon, s a mint tetteik jók vagy rosszak, olyan hírök is. Ily gyorsan elterjedt a király igazságának s Promos kivégeztetésének híre is, s egy pór szája által Andrugio fülébe jutott, ki eddig rabló módra élt a magányos erdőkben. Ezt hallva Andrugio, remete ruhában útra kelt, hogy tanúja legyen ellensége halálának; de észrevéve húga gyászát, úgy kívánt neki életet, mint barátjának. A király maga is megjelent a kivégzésen, a gonoszok elrettentésére, a jók buzdítására. Promos bűnbánata oly nagy volt, hogy a tömeg megbocsátott neki és sajnálta; sőt a király egészen elbámúlt, hogy ez ember élete, ki oly méltósággal ment a halál elé, nem volt erényesebb. Midőn Andrugio ezt látta, oly erősen megragadta testvéri szeretete, hogy elhatározá, saját élete veszélyeztetésével megvigasztalni őt. Remeteruhájában letérdelt a király előtt és kihallgatásért könyörgött. Ekkor így szólt: Felséges uralkodó, ha a törvénynek eleget lehet tenni, Promos őszinte bűnbánata bocsánatot érdemel. Jó atya, mondá a király, nem maradhat életben s a törvénynek nem lehet eleget tenni, ha csak valami csoda újra életre nem hozza Andrugiot. Ha tehát Andrugio él, viszonzá a remete, bocsánatot nyer Promos? Minden esetre, mondá a király, ha imádságod életre tudja költeni az egyiket, kegyelmem fölmenti a másikat. Ezzel Andrugio fölfedé magát s elmondá menekülését, mire a király lábaihoz veté magát, hogy saját ítéletét vegye. Midőn a király e csodálatos tudósítást hallá, érett megfontolás után megbocsátott Promosnak, hogy megtartsa szavát, s egyszersmind megfontolva, hogy a polgárokra nézve jobb lesz megtartani régi bűnös, de most bűnbánó és megjavúlt helytartójokat, mint újjal kezdeni, kinek jelleme még ismeretlen. Hogy Cassandra örömét teljessé tegye, kegyelmet adott Andrugiónak is, azon föltétel alatt, hogy nőűl vegye Polinát. Ekképen mindnyájan kimenekültek a veszély torkából és beteljesűlve látták végre szívök vágyát.
Ez a mese, melyet Shakspere felhasznált, egyike a legkellemetlenebb történeteknek, melyek valaha drámai tárgyúl szolgáltak, s szinte úgy látszik, mintha a költő szándékosan azért választotta volna ki, hogy próbára tegye rajta erejét. És valóban, a mi eredetileg nem volt egyéb barbár középkori történetnél, Shakspere kezében mély értelmű, nagy tanulságú drámává alakúlt át. A mit már a Velenczei kalmárban megkisérlett, itt bővebben kifejti s élő alakban állítja elő felfogását a jogról és kegyelemről, az igazságszolgáltatás gyakorlásáról és a bíró érdemességéről, s a darab cselekvénye a körűl forog, van-e jogosúltsága a kényszerítő és büntető törvénynek az erkölcsiség terén. Ez a magva a drámának s erre vonatkoznak legjelentékenyebb helyei. A költő nézetét Izabella fejezi ki, Angelo szemébe mondva:

        Győződj meg arról,
        Hogy bármi dísz, mely a nagyok sajátja,
        Király koronája vagy helyettes kardja,
        A hadvezéri bot, bírói öltöny,
        Félannyira sem ékesíti őket,
        Mint a kegyelem.

Eleinte csak általánosságban fejezi ki gondolatát az emberek egyforma természetéről, egyenlő erkölcsi gyöngeségéről, mely visszássá teszi azt, hogy gyarló ember kérlelhetetlen szigorúsággal ítéljen gyarló embertársáról, midőn mindnyájan egyformán sebezhetők.

        Hisz egykor minden lélek kárhozott volt;
        S a ki leginkább büntethette, az
        Váltotta meg. Mi lenne vaj belőled,
        Ha ő, a legfőbb bíró, úgy ítélne
        Fölötted, a mint vagy? Gondold meg ezt,
        S a kegyelem megéled ajkadon.

Angelo elrettentési rendszere nem zavarja meg, s egyenesen a szög fejét találja néhány szavával, melylyel elítéli a hatalom kíméletlen gyakorlását.

        Fölséges, birni óriás erővel,
        De zsarnoki, használni óriásul.

És keserű gúnynyá fokozódik hangja, midőn megbélyegzi a hatalom birtokában önhitté vált apró ember szeretet nélküli szigorúságát, mely annyira különbözik az Isten atyai szigorúságától.

        Nagyjaink, ha Jupiterként
        Döröghetnének, őt folyvást zavarnák,
        Mert minden apró, hitvány tiszt, egét
        Dörgésre használná, mind csak dörögne.
        Kegyelmes ég!
        Te kénes, éles mennyköveddel inkább
        Hasítsz hasíthatatlan, görcsös tölgyfát,
        Mint gyönge myrtust; és a gőgös ember
        (Kicsiny, rövid tekintélylyel diszítve,
        És legkevésbbé tudva – mi legbizonyosb –
        Üveg valóját) a nagy ég előtt
        Dühös majomként úgy hóbortozik, hogy
        Az angyalok sirnak, – de min vesénkkel
        Halandókká nevetnék magokat.

Végre egyenesen a kérdés velejét ragadja meg, s eltérve az általánosságtól, magához Angelohoz fordúl, és az ő gyarló voltát állítja szembe bírói kérlelhetetlenségével, az ő saját bűnösségéből következteti, hogy nincs joga az erkölcsi tévedésért szigorúan elítélni embertársát.

        Szállj magadba;
        Koczogtass ott, s kérdezd meg szivedet,
        Bátyám hibája nincs-e benn: s ha szintaz
        Természeti gyöngéje, mint övé,
        Ne hangoztasson nyelveden halált
        Fejére.

Ez a dráma alapeszméje. Két gyökeresen különböző jognézet lép itt fel egymás ellen, (jegyzi meg Kreyszig), és Shakspere gondoskodik, hogy ez ellentétet hangsúlyozza, valamint minket se hagyjon kétségben saját álláspontját illetőleg. Arról van szó, vajjon a törvény viszonylagos vagy abszolut érvényesülést igényelhet-e, vajjon az emberek azért vannak-e, hogy a törvénynek elég tétessék, vagy a törvénynek feladata, hogy az emberek javára szolgáljon, vajjon az erkölcs köteles-e alárendelni magát a törvénynek? Escalus képviseli az emberiesen méltányos álláspontot, melynél fogva a bíró köteles a vádlott lelkébe helyezni magát, megvizsgálni indokait, egybevetni a kisértés és ellenállási képesség erejét, a büntetésnél a bűnös megjavulását, nem megsemmisitését tartani szem előtt, mindenek előtt azonban magát mutatni olyannak, ki nem érdemel büntetést. Valódi protestáns felfogással azt követeli, hogy az uralkodó és büntető benső méltósága megfeleljen külső igényeinek, s nem viselheti el azt a gondolatot, hogy tolvaj ítélje el a tolvajt, hogy a bíró hermelinje tiszteletreméltó burokkal vonja be keblének gonosz indulatát, midőn a bűnt elítéli, melyet maga is szívesen elkövetett volna. Ezzel ellentétben Angelo, a betű és tekintély embere, kérlelhetetlen végrehajtását követeli a törvénynek, mely nem az életből és erkölcsökből, hanem a hagyományos jogfogalomból származik. Merev hatalommal lép föl a nép romlott erkölcsei ellen. Régi, elavúlt büntető törvényeket keres elő, melyek végrehajtva a fél várost sújtanák, s most ezeknek kell egyszerre helyreállítni a sülyedt erkölcsösséget. A gyönge eredményt vagy inkább sikertelenséget a költő nem mulasztja el feltűntetni. Lerontják ugyan a bordélyházakat a külvárosokban, de a városban megmaradnak „magnak”. A törvényszegők érzülete és bátorsága nem változott. Nyüviné megváltoztatja ugyan czégét, de nem a mesterségét, Pompejust bezárják ugyan, de Lucio és társai szabadon maradnak s folytatják előbbi életöket. És míg Lucio kisíklik a törvény alól, Claudio áldozatúl esik, s ebben van a legkeserűbb gúny, melylyel a költő harczra kel az erkölcsi életbe avatkozó törvényhozás ellen. Claudio, ez asketiko-morális jogfogalom áldozata, minden inkább, mint erkölcstelen vagy veszélyes ember. Szándékosan úgy van rendezve minden körülmény, hogy vele szemben a bíró szigorúsága barbarizmussá fokozódik és nyilvánvalóvá lesz az ily törvényhozás esztelensége. Claudio hibájában alig van valami az erkölcstelenségből vagy érzékiségből. Becsületes szerelemmel jegyezte el magának Juliát; csak a súlyos anyagi veszteség félelme fosztja meg egyelőre házasságát a törvényes szentesítéstől; nem gondol arra, hogy tagadással segítsen magán, és Juliának odaadó, semmi szemrehányás által nem zavart szerelme nem csekély értékű bizonyságot tesz jelleme mellett. A törvény, mely elítéli, még a szigorú, szűzies Izabella szívében sem talál visszhangra. „Vegye hát nőül”, ez az első, mit Izabella a hírt hozó Licionak válaszol, s csak később, a hideg logikai következtetés útján helyesli az ítéletet. És így az első kíméletlen alkalmazása a merev jogelvnek hadizenet nemcsak a méltányosságnak és emberiességnek, hanem az egyszerű józan észnek is. Hogy a törvényszegés ismétlődése ellen a rettegés korlátját vonja, a bíró életével együtt a módtól is megfosztja a bűnöst, hogy tettét az egyetlen lehetséges úton jóvá tegye: az okozott kár helyreállítása által. De Shakspere nem elégedett meg ez eredménynyel. Az irgalmatlanságot érdemmé emelő erényt legérzékenyebb helyén sebezte meg. Angelo puritán túlzása nemcsak a társadalomnak lesz ostorává, hanem magának is átkává, az álgőg igájába kényszerítve őt, a nélkül, hogy ereje volna megölni vágyait. És hogy itt czélját elérje, Shakspere merész fogással egyikét teremtette legcsodálatosabb női alakjainak. Az erény eszményének, mely Angelo jellemében rútul eltorzúlt, Izabellában teljes, összhangzatos életet adott; s korvonalait szorosan azon finom vonalig vezette, melyen túl, kivált a nőben, a magasztosság zord ridegséggé változik; de e vonalon nem lépett túl és fenséges képét rajzolta az erkölcsi nemességtől és akaraterőtől emelt s mennyei szívjóságtól átszelleműlt szépségnek.

Izabella alakja képviseli e dráma fojtó légkörében, melyben a romlottság és képmutatás küzdenek egymással, az erkölcsi méltóságot. A novellától eltérőleg Shakspere, kitűnő tapintattal, nem őt magát vezeti Angelo karjaiba, hanem helyette és nevében Angelonak elhagyott jegyesét. Izabella tiszta erénye sértetlen marad s mindvégig méltó hüvelye magasztos lelkének, mint magáról igazán mondja:

        Ha rám szabatnék a halál, az éles
        Vessző nyomát rubinként hordanám,
        S halálra úgy vetkezném, mint az ágyba,
        Midőn beteg koromban megkivántam;
        De testemet gyalázatúl nem adnám.

Magyarúl a Szeget szeggel először Lemouton Emilia prózai fordításában jelent meg 1845-ben. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadása Greguss Ágost fordításában közölte. Magyar színre még nem kerűlt.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba a herczegi palotában.

A Herczeg, Escalus, Főurak és Kisérők jönnek.

HERCZEG.
Escalus!

ESCALUS.
Fenség!

HERCZEG.
Szószaporítás volna teelőtted
Kifejtenem a kormányzás sorát,
Holott tudom, hogy saját tudományod
E részben túlvan mindazon tanácson,
Melyet hatalmam nyújthat: vedd tehát ezt,
És képességed s érdemed szerint
Élj véle. Népünknek természetébe,
A város intézményibe, az igazság-
Szolgáltatásba úgy be vagy avatva,
Mint nem tudom ki, a kit ismeret
S gyakorlat gazdagít. Im bizományunk,
Melytől, óhajtjuk, el ne térj. – Hivjátok,
Azaz kérjétek ide Angelot. – (Egy Inas el.)
Mit vélsz, hogy fogja képünket viselni?
Mert tudd meg, őrgonddal szemeltük őt ki,
Hogy távollétünkben helyettesítsen,
Szeretve, félve légyen, mint magunk,
És fölruházva minden eszközével
Saját hatalmunknak. Mit mondasz ehhez?

ESCALUS.
E bő kegy és tisztesség élvezését
Nincs, a ki Bécsben inkább érdemelné,
Mint Angelo.

HERCZEG.
Im itt jön ő maga.
Angelo jő.

ANGELO.
Mindig fogadva fenséged szavát,
Jövök parancsát venni.

HERCZEG.
        Angelo,
Életed oly vonással van jegyezve,
Mely figyelőnek tisztán elbeszéli
Fejtésedet. Magad s észkincseid
Nem oly sajátjaid, hogy magadat
Csak nékik áldozd és őket magadnak.
Úgy tesz az ég, mint fáklyával, velünk:
Nem gyújt meg önmagunkért; ha erényünk
Nem hat ki minmagunkból, annyit ér,
Mint hogyha nincs. Finom czélokra van
Rendelve a finom szabásu lélek.
S kölcsönben a természet egy szemernyit
Sem ad jelességéből, hogy fukar
Tündér gyanánt hitelhasznúl ne várjon
Hálát s kamatot. De olyanhoz beszélek,
Ki maga oktathatna engemet:
Nesze hát, Angelo.
Távollétünkben légy saját magunk;
Halált s kegyelmet nyelved és szived
Hadd oszszon Bécsben. Öreg Escalus –
Előbb szólítva bár – utánad áll.
Vedd meghatalmazásod’.

ANGELO.
        Fejdelem,
Tedd még erősb próbára érczemet,
Miglen reája oly nagy és nemes
Képet veretsz.

HERCZEG.
Ne mentekezz’ tovább:
Mi készakarva s éretten szemeltünk
Téged ki; foglald el hát tisztedet.
Sürgős utunk elsőséget kiván,
És fontos ügyeket eligazítlan
Kell hátrahagynunk. Majd megirjuk nektek,
Mihelyt idő s körülmény kedvezend,
Hogyan vagyunk; s óhajtjuk tudni azt is,
Mi esik itt. Most Isten veletek;
És teljesítsétek sikeresen
Megbizatástokat.

ANGELO.
        De mégis, fenség,
Egy darab úton engedj elkisérnünk.

HERCZEG.
Sietségem nem engedi.
Téged pedig, becsűletemre, kétség
Ne bántson: enhatalmam a tiéd,
Szigorral avagy enyhén látni törvényt
Belátásod szerint. Fogjunk kezet.
Magamban útazom. A népet szeretem, de
Nem szeretek kiállani elébe.
Bár jó lehet, nekem nem jól esik
Hangos rivalma s dörgő éljene,
S érett eszűnek sem tartom, ki ebben
Kedvét leli. – Még egyszer Isten veletek.

ANGELO.
Ég áldja meg fenséged szándokit!

ESCALUS.
Adjon szerencsés útat s visszatérést!

HERCZEG.
Köszönöm. Isten veletek.        (El.)

ESCALUS.
Engedd, uram, hogy háborítlanúl
Beszélgethessünk; szükség is nekem,
Hogy béhatoljak tisztem érdemébe:
Hatalmam van, de mily körü s nemü,
Nem vagyok utasítva.

ANGELO.
Magam is úgy vagyok. Menjünk együtt,
S e pontra nézve könnyen el fogunk
Igazodni.

ESCALUS.
Követem nagyságodat.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Utcza.

Lucio s a két Úrfi jönnek.

LUCIO.
Ha a herczeg, meg a többi herczeg ki nem egyez a magyar királylyal, hát akkor valamennyi herczeg nekiesik a királynak.

1. ÚRFI.
Az ég bocsássa ránk békéjét, de ne a magyar király békéjét.

2. ÚRFI.
Amen.

LUCIO.
Úgy végzed, mint az egyszeri ajtatos kalóz, ki a tíz parancsolattal szállott a tengerre, csakhogy egyet levakart a tábláról.

2. ÚRFI.
Hogy ne lopj?

LUCIO.
Azt kitörülte.

1. ÚRFI.
No mert ez a parancsolat a kapitányt meg a többit elparancsolta dolgától: ők lopni indultak. Nincs mindnyájunk között egy katona is, kinek az asztaláldásban ebéd előtt ez a békekérelem valami jól esnék.

2. ÚRFI.
Mégis egy katonától sem hallottam azt szidni.

LUCIO.
Meghiszem, mert bizonyosan soh’sem voltál oly helyen, a hol gratiast mondottak.

2. ÚRFI.
Nem-e? Legalább tizenkétszer.

1. ÚRFI.
Hogyan, versekben?

2. ÚRFI.
Akárhány versben, meg mindenféle nyelven.

1. ÚRFI.
És bizonyosan mindenféle valláson is.

LUCIO.
Hát miért ne? Gratias csak gratias, akárki mit mond, a minthogy például te magad csak istentelen gazember vagy, ha grácziát kapsz is.

1. ÚRFI.
Helyes; de te is egy végből vagy velem.

LUCIO.
Mint a bársony és fonája; te vagy a fonája.

1. ÚRFI.
Te meg a bársonya: csupa szín bársony, tömött bársony. Hanem én jobb szeretek angol darócz fonája lenni, semhogy megnyírjanak, mint téged, franczia bársonynak. No, úgy-e szívemből szólok?

LUCIO.
Látszik, hogy érzed, a mit beszélsz. Magad szája vallása szerint, ezentúl szívesen rád köszöntöm ugyan a poharat, de arról teljes világi életemben megfelejtkezem, hogy igyam utánad.

1. ÚRFI.
Mintha magamat mocskoltam volna, nemde?

2. ÚRFI.
Biz úgy, még pedig akár tisztátalan vagy, akár tiszta.

LUCIO.
Nini, ehol jön Enyhadó asszonyság!

1. ÚRFI.
Annyi betegséget szereztem hajléka alatt, hogy belekerűl nekem –

2. ÚRFI.
No mennyibe, kérlek?

LUCIO.
Találd ki.

2. ÚRFI.
Évi háromezer tallérba.

1. ÚRFI.
Hej, még többe.

LUCIO.
Még egy franczia koronába.

1. ÚRFI.
Te mind betegnek képzelsz; pedig merő tévedés: én tiszta vagyok.

LUCIO.
Csakhogy nem olyan tiszta, a mit egészségesnek mondanak; de olyan tiszta, a mi üres: a csontjaid üresek, az istentelenség lakomát csapott belőled.
Nyüviné jő.

1. ÚRFI.
Nos? a nyavalya melyik csípődbe szállott legmélyebben?

NYÜVINÉ.
Jó, jó; az imént fogtak el és vittek börtönbe valakit, a ki ötezer magokfélénél többet ért.

2. ÚRFI.
Ki az, kérlek?

NYÜVINÉ.
Biz az Claudio, uram; Claudio úrfi.

1. ÚRFI.
Claudio börtönben! Nem lehet.

NYÜVINÉ.
De úgy van, ha mondom: én láttam, mikor elfogták; láttam mikor elvitték; s a mi több, harmad napra lecsapják a fejit.

LUCIO.
Azt mindennyi bolondság után sem szeretném. Bizonyos vagy-e benne?

NYÜVINÉ.
Nagyon is bizonyos. Oka pedig az, hogy Julia kisasszony viselős lett tőle.

LUCIO.
Higyétek el, az lehet: megigérte volt, hogy két órával ezelőtt találkozik velem; pedig ő igéretét mindenkor pontosan meg szokta tartani.

2. ÚRFI.
A dolog, mint tudjátok, még azzal is nagyon összevág, a miről beszélgettünk.

1. ÚRFI.
De kiváltképen azzal, a mit kihirdettek.

LUCIO.
Jerünk: tudjuk meg, mi benne a való.
        (Lucio és a két Úrfi el.)

NYÜVINÉ.
Hát csak így fogyasztják vendégeimet: kit a háború, kit az izzasztás, kit az akasztófa, kit a szegénység. – Nos? mi az újság?
A Bohócz jön.

BOHÓCZ.
Egy embert épen most vittek börtönbe.

NYÜVINÉ.
Ne beszélj! Mit csinált?

BOHÓCZ.
Egy lyányt.

NYÜVINÉ.
De hát mit vétett?

BOHÓCZ.
Pisztrángot fogdosott más patakjában.

NYÜVINÉ.
Tán valami leánynak gyermeke van tőle?

BOHÓCZ.
Nem a; hanem egy asszonynak van leánya tőle. Hát nem hallotta a hirdetést?

NYÜVINÉ.
Micsoda hirdetést, hé?

BOHÓCZ.
Azokat a külvárosi házakat Bécsben mind lerombolják.

NYÜVINÉ.
Hát a belvárosiakkal mi történik?

BOHÓCZ.
Azokat meghagyják magnak: nekik is végök lett volna, ha egy bölcs polgár meg nem menti.

NYÜVINÉ.
Hát külvárosi vendégházainkat mind lerombolják?

BOHÓCZ.
Földig, asszonyság.

NYÜVINÉ.
No bizony, fel is fordúl az ország fenekestűl! Hát énbelőlem mi lesz?

BOHÓCZ.
Ne féljen; jó ügyvédnek mindig akad védencze. Azért, hogy helyét változtatja, nem kell változtatnia mesterségét; én ezután is csaposa leszek. Bátorság! Magát kímélni fogják: maga csaknem elnyűtte szemét a szolgálatban; azért tekintettel lesznek iránta.

NYÜVINÉ.
Mi lesz már most, Csapos Tamás? – Álljunk félre.

BOHÓCZ.
Ehol jön Claudio úrfi, a porkoláb viszi a börtönbe; s ime Julia kisasszony is.
        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

A Porkoláb, Claudio, Lucio s Tisztek jönnek.

CLAUDIO.
Földi, mit nézetsz engem a világgal?
Börtönbe vígy, hová parancsolák.

PORKOLÁB.
Nem teszem én rossz indulatbul ezt,
De Angelo külön parancsa folytán.

CLAUDIO.
Így minket a félisten, hatalom,
Bününk súlyához képest meglakoltat.
Az ég szava: irgalmaz, a kinek akar,
S nem, a kinek nem; s mégis igazságos.
Lucio s a két Úrfi jönnek.

LUCIO.
Nos, Claudio? mi tett rabbá, komám?

CLAUDIO.
A sok szabadság, Luciom, szabadság.
Mint megzabálás hosszú bőjtnek atyja,
Úgy a szabadság, hogyha túlozod,
Rabságba fordúl. Mint mérgét a patkány
Falván, iszik rá, úgy lelkünk a rosszat
Szomjazza, és ha ittunk, meghalunk.

LUCIO.
Ha én a fogságban ily bölcsen tudnék beszélni, mindjárt küldenék egy pár hitelezőmért. Csakhogy, igazat szólva mégis jobb szeretem a szabad bolondságot, mint a bezárt erkölcsi tanítást. – Mi a vétked, Claudio?

CLAUDIO.
Mi, csak kimondva, vétek lenne ismét.

LUCIO.
Micsoda? gyilkosság?

CLAUDIO.
Nem.

LUCIO.
Bujaság?

CLAUDIO.
Nevezd annak.

PORKOLÁB.
Jerünk, uram; menni kell.

CLAUDIO.
Egy szót, barátom. – Lucio, egy szóra.
        (Félre vonja.)

LUCIO.
Akár százra, csak javadra legyen. – Hát a bujaságot ennyire szemmel tartják?

CLAUDIO.
Így áll ügyem: Igaz kötés alapján
Birtokba vettem Juliának ágyát.
A hölgyet ismered. Ő feleségem:
Csak a kihirdetés kül formasága
Van hátra még; s azért hagyók el ezt,
Hogy még növeljük egyik hozományát:
A rokonok szekrényiben van az,
Kiktől szerelmünket titkolni vágytunk,
A míg idővel hozzánk hajlanának.
De kölcsönös mulatkozásunk titka
Nagy betűvel van írva Juliára.

LUCIO.
Tán viselős?

CLAUDIO.
Fájdalom, az.
S a fejdelemnek új képviselője –
Vagy mert az újdon csillám kapta el,
Vagy mert ló a közügy, és rajta ő
Csak most nyeregbe ült lovag, ki, hogy
Parancsoló hatalmát megmutassa,
Sarkantyuját érezteti vele;
Vagy mert az a szék ilyen zsarnoki;
Vagy a méltóság az, ki benne ül:
Én nem tudom – de új kormányzónk
Most minden írott büntetést föléleszt,
Mi, tisztítatlan fegyverként, falon
Függött tizenkilencz évfordulásig,
S egyik se volt használva; most pedig,
Dicsvágybul, a mellőzött s tunya törvényt
Rám berzeli: dicsvágybul, igazán.

LUCIO.
Biztosítlak, hogy úgy van; és fejed annyira inog válladon, hogy egy tejes leány, ha megszerelmesedik, lesohajthatja róla. Küldj a herczeghez és föllebbezd hozzá.

CLAUDIO.
Megtettem; ámde nem található.
Egy szívességre kérlek, Lucio.
Ma kell húgomnak a zárdába lépni,
Ujonczi évét ott megkezdeni:
Mondd el neki, minő veszélyben forgok;
Kérd őt nevemben, küldjön pártfogókat
Kemény birámhoz, s menjen maga is.
Ettől sokat remélek: ifjusága
Szívhajlító, bár néma nyelv, mitől
Férfi megindul; ámde szóval s észszel is
Tud ő sikerrel bánni, ha akar,
És rábeszélni jól.

LUCIO.
Bár megtehetné ezt: nem csak azért, hogy a hasonlók, a kik máskülönben súlyos fenyíték alá kerülnek, fölbátorodjanak, hanem azért is, hogy életedet élvezhesd, a mit, restelném, ha úgy bolondjába, egy dámajátékon elveszítenél. Megyek húgodhoz.

CLAUDIO.
Köszönöm, jó barátom, Lucio.

LUCIO.
Két óra alatt –

CLAUDIO.
        Tisztek, jerünk; előre!
        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Monostor.

A Herczeg és Tamás szerzetes jönnek.

HERCZEG.
Nem, szent atyám; el ilyen gondolattal;
Ne véld, hogy szerelem bágyadt nyila
Szilárd kebelt átjárhat. Titkos szállást
Komolyb s redősebb czélból kértem tőled,
Mint a mire az égő ifjuság
Tör s vágyakoz.

TAMÁS.
        Megmondaná fenséged?

HERCZEG.
Magad tudod legjobban, szent atya,
Mindig szerettem elvonúlva élni.
S kevésbe vettem társaságokat,
Hol ifjuság honol s veszett pazar fény.
Teljes hatalmamat és székemet
Itt Bécsben Angelo hivemre biztam,
Ki szigorú és tiszta életű.
Azt hiszi ő, hogy lengyel földön járok;
Mert így hireszteltettem a világba
És így van elterjedve. Jámbor úr, most
Úgy-é szeretnéd tudni, mért tevém ezt?

TAMÁS.
Szeretném, fenség.

HERCZEG.
Kemény szabály, marós törvény van itt
(Nyakas mének szükséges zabolája),
Melyet tizennégy éve aludni hagytunk,
Mint vén oroszlánt odvában, ki már
Prédára sem megy. És mint lágy apa
Fenyegetve kötözi a nyirfa vesszőt
S kitűzi csak, hogy lássák gyermeki,
Réműl, de nem használatúl; s a virgács
Nem félelem – gúny tárgya lesz idővel:
Ugy rendelésink, holtak büntetésnek,
Megholtak önmagoknak; féktelenség
Fricskázza a birót; baba, dadáját
Páholja; s nincs már tisztesség.

TAMÁS.
        A jognak
Bilincseit fenséged oldozhatná;
És tőled ez szörnyűbbnek látszanék,
Mint Angelotól.

HERCZEG.
        Félek, nagyon is
Szörnyűnek: én szabaditván rá a népet,
Zsarnokság volna sújtanom azért,
A mire készletém; mert készletés az,
Midőn a bűnnek szabad útja van,
S a büntetésnek nincs. Azért, atyám,
E tisztet Angelora biztam: ő,
Nevem leséből, hadd riaszszon rájok,
Míg envalóm soh’sem lesz ütközetben
S nem éri gáncs. S kormányát figyelendő,
Mint szerzetes kivánom látogatni
A fejdelmet s népet: kérlek hát,
Szerezz nekem ruhát, s mondd, mit tegyek, hogy
Külsőm valódi szerzetest mutasson.
Magam viseletének több okát,
Ha több időnk lesz, elmondom. Csak ezt most:
Angelo vígyáz: írigyeitől
Őrizkedik, nem igen vallja be,
Hogy vére foly vagy étvágyát kenyér
Inkább ingerli kőnél. Majd megválik,
Hatalma kényiben, hogy az-e, minek látszik.
        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Apáczakolostor.

Izabella és Francisca jönnek.

IZABELLA.
S nincs több szabadság az apáczarendben?

FRANCISCA.
Hát ennyi nem elég?

IZABELLA.
Hogyne! Nem is azért szólottam, mintha
Több kéne; sőt nagyobb szigort óhajtok
Szent-Klára fogadalmas rendjiben.

LUCIO.
(kívül).
Hejh, békesség e hajléknak!

IZABELLA.
        Ki az?

FRANCISCA.
Ez férfi hangja. Édes Izabellám,
Nyiss néki ajtót s tudd meg, mit akar:
Te megtehetd, én nem; még nem köt esküd.
Fölesküvén, nem szólhatsz férfival,
Hanemha fejedelemasszonyunk előtt;
Aztán, ha szólsz, nem kell mutatnod arczod’,
Avagy, ha mutatod, nem szólanod.
Ismét kiált. Kérlek, felelj neki.        (El.)

IZABELLA.
Üdv s békesség. Ki az?
Lucio jő.

LUCIO.
        Légy üdvöz, oh szűz!
Ha az vagy – a mint rózsás arczaid
Azt hirdetik, hogy nem vagy kevesebb.
Nem utasíthatsz engem Izabelhez?
E házban újoncz ő, és szép huga
Boldogtalan bátyjának, Claudionak.

IZABELLA.
Boldogtalan, mért? Engedd kérdenem,
Annál is inkább, minthogy íme, tudd meg,
Én vagyok Izabel, az ő huga.

LUCIO.
Szép szende! bátyád szívesen köszönt.
Nehogy soká fáraszszalak: fogoly.

IZABELLA.
Oh jaj! miért?

LUCIO.
A mért, ha én volnék az ő birája,
Hálát aratna büntetés fejében:
Mert kedvesét gyermekhez juttatá.

IZABELLA.
Uram, ne bánts meséddel.

LUCIO.
        De való.
Szokott bűnöm, lányokkal enyelegni,
Nyelvem, bibiczként, szűmtől messze járván;
De minden szűzzel mégsem játszom így:
Téged pedig tekintlek égi lénynek,
Kit a lemondás szentel, halhatatlan
Szellemnek, a kihez őszinteséggel
Kell szólni, mint a szenthez.

IZABELLA.
Káromlod a jót, így csúfolva engem.

LUCIO.
Ne hidd. Az ügy – röviden s igazán – ez:
Bátyád s szerelmese ölelkezének;
S mint ki eszik, telik; s mint a virágzás,
Mely a kopár ugart termésbe hajtja,
Ha bévetették: úgy mutatja telt öle
Claudio sikeres szántásvetését.

IZABELLA.
Valakit megejtett? – Julia húgomat?

LUCIO.
Hát húgod ő?

IZABELLA.
        Az, fogadott. Így adnak
Egymásnak iskolás lánykák nevet,
Hiú, de kész hajlandóságbul.

LUCIO.
        Ő az.

IZABELLA.
Hát vegye nőül!

LUCIO.
        Ez a bökkenő.
A herczeg, igazán csodásan, elment,
Nem egy nemest – azok közt engem is –
Felsütve harczreménynyel; de a kik
Az állam erejét jól ismerik,
Mondják, hogy hitetése végtelen
Távol esik valódi szándokától.
Helyén, hatalma teljes terjemével,
Angelo kormányoz: kinek merő
Hóvíz a vére; ki nem érzi a szív
Szerelmes ingerét s indúlatát,
De bőjttel, észkincsekkel, tanulással
Tompítja a természet ösztönét.
Hogy ráijeszszen a köz kéjelgésre, mely
A rémtörvényt soká körülfutosta,
Mint egerek oroszlánt: most kiböngész
Egy oly szabályt, melynek súlyos szavától
Bátyádnak élte vész; és szorgosan
Követve a rendelmény szigorát,
Őt elfogatja, példát tenni rajta.
Minden reménynek vége, ha te nem
Lágyíthatod meg szép kéréssel Angelot.
Dolgomnak közted és szegény bátyád között
Im ez a magva.

IZABELLA.
        Hát éltére tör?

LUCIO.
Elitélte már; s a porkoláb, úgy hallom,
Parancsot vőn, hogy végeztesse ki.

IZABELLA.
Hajh, kis tehetségemmel, hogy lehetnék
Javára?

LUCIO.
Kísértsd meg hatalmadat.

IZABELLA.
Hatalmamat, hajh! Kétlem –

LUCIO.
        Árulók
Kétségeink: a jót, mit nyerheténk,
Elvesztetik, mert félünk belevágni.
Menj Angelohoz; hadd tanúlja meg:
Ha kér a lány, istenként ád a férfi;
Ha térdel és sír, kértje oly övé,
Mintha magának tartoznék vele.

IZABELLA.
Meglátom, hogy mit tehetek.

LUCIO.
        De gyorsan.

IZABELLA.
Mindjárt megyek; nem mulatok tovább,
Csak míg a fejdelemasszonyt értesítem
Ügyem felől. Fogadd szerény hálámat.
Bátyám’ köszöntsd. Lépésem sikeréről
Még este biztos hírt adok neki.

LUCIO.
Én búcsuzom.

IZABELLA.
        Jó úr, Isten veled.
        (Mind a ketten el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Csarnok Angelo házában.

Angelo, Escalus, Bíró, a Porkoláb, Tisztek s Egyebek jönnek.

ANGELO.
Ne légyen a törvény madárijesztő,
Ragadozók riasztására tűzve,
De ha megszokták változatlan képét,
Szállóhely, és nem rém nekik.

ESCALUS.
        Legyünk
Hát élesek, s messünk is, csak ne sújtsunk,
Zúzzunk agyon. Hajh, oly nemes az apja
Ez úrfinak, kit meg szeretnék menteni.
És tudod-é, nagyságos úr (a kit
Oly szigorúnak tartok az erényben),
Vajjon, saját vonzalmaid hevében,
Idő ha kedvez helynek, hely a vágynak,
Avagy, ha véred elszánt lüktetése
Elérheti szándékod sikerét,
Nem vétkezendel, olykor életedben,
Ép abban, a mért őt most elitéled,
Magadra híván föl a törvényt –?

ANGELO.
Más megkisértetnünk, oh Escalus,
Meg más elesnünk. Azt nem tagadom,
Hogy a birák közt, rab fölött itélvén,
Egy-kettő bűnösb tolvaj, mint a kit
Vallatnak. A kit meglát az igazság,
Azt megragadja: bánja is a törvény,
Hogy tolvaj ítél a tolvaj fölött!
Így, drágakőt lelvén, lehajlunk érte,
Mert látjuk; ámde, a mit meg nem látunk,
Rá tapodunk s nem gondolunk vele.
Vétkét ne mentsd azzal, hogy nekem is
Lehettek ily hibáim; mondjad inkább,
Ha én, ki elitélem, szintúgy vétkezem,
Saját itéletem szabjon halált rám
S ne mentsen semmi. Meg kell halnia.

ESCALUS.
Mint bölcseséged rendeli.

ANGELO.
        Hol a foglyár?

PORKOLÁB.
Itt, nagy uram.

ANGELO.
        Holnap reggel kilenczkor
Ki fogod végeztetni Claudiót.
Vígy néki gyóntatót, készüljön el,
Mivel zarándoklása véget ér.        (A Porkoláb el.)

ESCALUS.
Mind néki, mind nekünk bocsásson meg az Úr!
Ki jó, és elbukik, ki rossz, és boldogúl;
Ki bűntövis közt fut s nem számol a törvénynek,
Kit meg csupán csak egy hibáért elitélnek.
Könyök és Tisztek, Habarczot és a Bohóczot vezetve jönnek.

KÖNYÖK.
Jertek; ide velök. Ha ez jóravaló nép a közjóban, a ki nem tesz egyebet, csak közházakban éli visszaéléseit, úgy nem ismerek törvényt. Ide velök.

ANGELO.
Hát téged kinek hínak és mi a bajod?

KÖNYÖK.
Kérem alásan nagyságodat, én a szegény herczeg biztosa vagyok és Könyöknek hínak; a törvényre könyöklök, uram; s íme két ismeretes benefactort vezetek nagyságod elé.

ANGELO.
Benefactort! No jó. Hát miféle bene factorok? nem malefactorok?

KÖNYÖK.
Kérem alásan nagyságodat, biz én nem igen tudom, mifélék; de abban bizonyos vagyok, hogy pontos gazemberek és végkép kifogyott belőlök a jó keresztyén ember tartozó profanatiója.

ESCALUS.
Jól adja. Ez már bölcs tisztviselő.

ANGELO.
Nosza, hát kicsodák ezek? Könyöknek hínak: miért nem szólsz, Könyök?

BOHÓCZ.
Nem szólhat, uram; elvesztette a fonalat – lyukas könyökén.

ANGELO.
Mi vagy te?

KÖNYÖK.
Ez, uram? Csapos, uram; féligmeddig kerítő; egy rossz asszonynál szolgál, uram, kinek házát, mint mondják, lerombolták a külvárosban, most meg fürdőházat tart, de a mely igazi fertőház is.

ESCALUS.
Hogy tudod ezt?

KÖNYÖK.
A feleségem, uram – isten és nagyságod előtt detestálom –

ESCALUS.
Hogy-hogy! a feleséged –?

KÖNYÖK.
Úgy van, uram, és a ki hálistennek becsületes nő –

ESCALUS.
És azért detestálod?

KÖNYÖK.
Azt mondom, uram, magam is detestálom úgy, mint ő, hogy ha ez a ház nem kerítőház, kár élnie, mert az semmirevaló ház.

ESCALUS.
Hogy tudod azt hé, biztos?

KÖNYÖK.
Hát a feleségemtől, uram; a ki ha cardinális természetű volna, ott ugyan fajtalanságra, házasságtörésre s minden rondaságra accusálták volna.

ESCALUS.
Ki seducálta volna? az az asszony?

KÖNYÖK.
Az, uram, Nyüviné asszony; de ő az úrfinak a szeme közé köpött, úgy nekiállott.

BOHÓCZ.
Uram, kérem alásan, az nincs úgy.

KÖNYÖK.
Bizonyítsd be itt e gézengúzok előtt, te tisztességes férfiú, bizonyítsd be.

ESCALUS.
(Angelohoz).
Hallod, hogy elforgatja?

BOHÓCZ.
Mikor oda jött, uram, viselős volt és – követem alásan – megkívánta a főtt szilvát. Csak két szem volt a háznál, uram, az pedig abban a valóságos praesidens időben úgyszólván egy gyümölcsös tányéron állott, valami háromgarasos tányéron; nagyságtok láttak afféle tányérokat; nem chinai tányérok, de igen jó tányérok.

ESCALUS.
Halljuk tovább; a tányér nem ide való.

BOHÓCZ.
Nem biz az, uram, másutt vették; ebben igaza van. De a dologra. Hát ez a Könyökné asszony, mondom, viselős lévén, mondom, és nagyon vastag, mondom, és megkívánván a szilvát, mondom, és csak két szem lévén a tányéron, mondom, mert Habarcz uram, ez a tulajdon ember itt, a többit megette, és, mondom, igen becsületesen meg is fizette. – Hiszen Habarcz uram tudja, hogy három garast vissza sem tudtam adni.

HABARCZ.
Csakugyan nem.

BOHÓCZ.
No jó. Hát arra nem emlékszik, hogy ugyanakkor a fönnevezett szilva magvait roppangatta?

HABARCZ.
De igen, azt is tettem.

BOHÓCZ.
No jó. Meg arra is fog emlékezni, a mit akkor beszéltem, hogy ez meg amaz csak úgy gyógyúlt ki a tudvalevő bajból, hogy, mondok, erős diétát tartott.

HABARCZ.
Mindez való igaz.

BOHÓCZ.
No hát!

ESCALUS.
Tovább. Unalmas bolond vagy. A dologra. – Mit csináltak a Könyök feleségével, hogy panaszra van oka? Mit csináltak vele, gyerünk arra.

BOHÓCZ.
Nagyságod még nem mehet rá.

ESCALUS.
Nem is úgy értem.

BOHÓCZ.
De rájön, nagyságos úr, ha megengedi. Tessék csak íme Habarcz uramat megnézni: nyolcszáz forint évi jövedelme van, s atyja mindszent napján halt meg. – Nemde, mindszent napján, Habarcz uram?

HABARCZ.
Mindszentnap este.

BOHÓCZ.
No jó. Eddig, azt hiszem, igaz. Mondom, uram, alacsony széken ült; a szőlős szobában, a hol úgy szeret ülni az úr; nemde?

HABARCZ.
Szeretek, mert nyílt szoba, és telente jó.

BOHÓCZ.
No hát! Remélem, itt kiderűl az igazság.

ANGELO.
Hisz ez tovább tart, mint egy muszka éj,
Midőn a leghosszabb. Én távozom,
És rád hagyom ez ügy kihallgatását,
Remélve, lesz okod mind megcsapatni.

ESCALUS.
Gondolom én is. Aláz’szolgája nagysádnak. (Angelo el.) No most gyerünk tovább. Mit csináltak a Könyök feleségével, még egyszer?

BOHÓCZ.
Egyszer, uram? Egyszer nem csináltak vele semmit.

KÖNYÖK.
Kérlek, uram, kérdezd meg tőle, mit csinált ez az ember feleségemmel?

BOHÓCZ.
Kérem nagysádat, kérdezze meg tőlem.

ESCALUS.
Hát mit csinált vele ez az úr?

BOHÓCZ.
Kérem, uram, tekintsen ez úrnak képébe. – Habarcz jó uram, tekintsen ő nagyságára; jót akarok vele. Vizsgálja-e nagyságod a képét?

ESCALUS.
Vizsgálom.

BOHÓCZ.
De, kérem, vizsgálja meg jól.

ESCALUS.
Jól van, jól.

BOHÓCZ.
Lát-e képében valami rosszat?

ESCALUS.
Nem én.

BOHÓCZ.
Kész vagyok a szentírásra supponálni, hogy képe a legrosszabb rajta. No jó: ha képe a legrosszabb rajta, hogyan csinálhatott Habarcz uram valami rosszat a biztos feleségével? Ezt szeretném tudni nagyságodtól.

ESCALUS.
Igaza van. Biztos, mit mondasz ehhez?

KÖNYÖK.
Először is, ha nagyságod megengedi, a ház respectált ház; továbbá, ez itt respectált legény és asszonya respectált nő.

BOHÓCZ.
Száradjon el a kezem, nagyságos úr, ha az ő felesége bármelyikünknél nem respectáltabb.

KÖNYÖK.
Hazudsz, gazember; hazudsz, istentelen gazember. Nem volt még olyan idő, a mikor ő férfival, nővel vagy gyermekkel respectálva lett volna.

BOHÓCZ.
Pedig, uram, még nem is volt megesküdve, már respectálva volt vele.

ESCALUS.
Kicsoda itt a bölcsebb: az Igazság-e, vagy az Igaztalanság? – Való ez?

KÖNYÖK.
Oh te akasztófáravaló! Oh te gazember! Oh te emberevő istentelen Hannibal! Én respectálva voltam vele, mikor még nem voltunk megesküdve? – Oh uram, ne nézz engem a szegény herczeg biztosának, ha akár én ővele, akár ő énvelem valaha respectálva volt. Bizonyítsd be ezt, te istentelen Hannibal, vagy pedig erőszakoskodási pöröm lesz veled.

ESCALUS.
Ha nyakon talál ütni, még rágalmazási pöröd is lehet.

KÖNYÖK.
No ezt köszönöm jó nagyságodnak. Mit parancsol nagysád, mit csináljak ez átalkodott gazemberrel?

ESCALUS.
Mivelhogy némi gonoszságok vannak benne, a miket ki szeretnél sütni, ha bírnál, hadd folytassa pályáját, a míg megtudod, mik azok.

KÖNYÖK.
No ezt köszönöm nagyságodnak. – No, te megátalkodott gazember, most már látod, mire jutottál: a pályát kell folytatnod. Most folytasd a pályát, semmirekellő.

ESCALUS.
Hol születtél, öcsém?

HABARCZ.
Itt Bécsben, uram.

ESCALUS.
Nyolcszáz forint az évi jövedelmed?

HABARCZ.
Annyi, uram, ha megengedi.

ESCALUS.
No jó. – Hát neked mi a mesterséged?

BOHÓCZ.
Csapos vagyok, egy szegény özvegyasszony csaposa.

ESCALUS.
Mi az asszonyod neve?

BOHÓCZ.
Nyüviné.

ESCALUS.
Több férje volt egynél?

BOHÓCZ.
Kilencz, uram; az utolsó Nyüvi vala.

ESCALUS.
Kilencz! – Ide csak, Habarcz uram. Nem szeretem, hogy csapos ismerőseid vannak, Habarcz uram: ők megcsapolnak, meghúznak, Habarcz uram, te meg fölhúzatod őket. Eredj, és ne halljam többé híredet.

HABARCZ.
Köszönöm, nagyságos úr. A mi engem illet, én sohasem is megyek sörházba, hacsak be nem húznak.

ESCALUS.
Jól van; ne többet erről, Habarcz uram; Isten hírével. (Habarcz el.) Ide veled, csapos uram. Mi a neved, csapos?

BOHÓCZ.
Pompejus.

ESCALUS.
Hát még?

BOHÓCZ.
Bugyogó, uram.

ESCALUS.
Bugyogód csakugyan a legnagyobb, a mi rajtad van, úgy hogy baromi értelemben Nagy-Pompejus vagy. Pompejus, te féligmeddig kerítő vagy; hijába szépíted azzal, Pompejus, hogy csaposkodol. Igaz-e? No csak szólj igazat, annál jobb lesz neked.

BOHÓCZ.
Igazán, uram, szegény fiú vagyok, élni akarok.

ESCALUS.
Hogyan akarsz élni, Pompejus? kerítőképen? Mit gondolsz e mesterségről, Pompejus? törvényes mesterség az?

BOHÓCZ.
Ha a törvény megengedi, uram.

ESCALUS.
De a törvény nem engedi meg, Pompejus; nem is lesz az megengedve Bécsben.

BOHÓCZ.
Nagyságod a város valamennyi ifját ki akarja heréltetni?

ESCALUS.
Nem, Pompejus.

BOHÓCZ.
Biz akkor, uram, az én alázatos véleményem szerint, akarózni fog nekik. Csak intézkedjék nagyságod a rimák és latrok iránt, úgy a kerítőktől nem szükség félnie.

ESCALUS.
Mondhatom is neked, hogy csinos intézkedések kezdődnek: csak nyakazás és akasztás.

BOHÓCZ.
Ha csak tíz éven át mind lenyakazzák és fölakasztják, a kik e részben vétenek, majd új fejek megrendelésében tölthetik kedvöket. Ha ez a törvény tíz évig tart Bécsben, a legszebb házat kibérlem benne, ölét egy garasával. Ha ezt megéri, mondja uram, hogy Pompejus megjövendölte.

ESCALUS.
Köszönöm, jó Pompejus. Viszonzom is jóslatodat; ide hallgass. Azt tanácslom neked, ne kerűlj megint színem elé, bármi panasz miatt is; se mostani szállásodon ne kapjanak: mert különben, Pompejus, visszaverlek sátorodig és ádáz Caesarod leszek. Őszintén szólva, Pompejus, megkorbácsoltatlak. Ezúttal pedig mehetsz Isten hírével, Pompejus.

BOHÓCZ.
Köszönöm nagyságod jó tanácsát, de csak úgy követem, a mint a test és szerencse jobban végezik.
Korbács nekem? Kocsis hadd verje a gebéjét;
Hős szív, ha megverik, nem hagyja mesterségét.
        (El.)

ESCALUS.
Ide veled, Könyök uram; ide, biztos uram.
Mióta biztoskodol?

KÖNYÖK.
Hét éve meg egy fél, uram.

ESCALUS.
Hivatalbeli ügyességed után gondoltam, hogy már egy darab ideje folytatod. Hogy is mondtad, összesen hét éve?

KÖNYÖK.
Meg egy fél, uram.

ESCALUS.
Hejh, be sokat vesződhettél. Méltatlanság, hogy oly sűrűn használnak. Hát nincsenek abban a várostizedben, a kik e hivatalt viselhetnék?

KÖNYÖK.
Biz, uram, kevésnek van esze ilyen dolgokhoz. Mihelyt őrájok kerűl a sor, örülnek, ha engem választhatnak a magok helyébe; én pedig elvállalom egy kis pénzért s végzem valamennyiért.

ESCALUS.
Láss utána, hogy elhozd nekem vagy hatnak, hétnek a nevét, a kik egyházatokban a legalkalmatosabbak.

KÖNYÖK.
Nagyságod házához, uram?

ESCALUS.
Házamhoz. Isten hírével. (Könyök el.)
Hány óra lehet?

BÍRÓ.
Tizenegy, uram.

ESCALUS.
Kérlek, jer hozzám ebédre.

BÍRÓ.
Alásan köszönöm.

ESCALUS.
Én Claudio halálát fájlalom;
De semmi mentség.

BÍRÓ.
Angelo szigorú.

ESCALUS.
        Szükséges is:
Nem kegyelem a sűrű kegyelem,
És a bocsánat csak új bajt terem.
Mégis szegényt sajnálom. Semmi mentség.
Jerünk, uram.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

A Porkoláb és egy Inas jönnek.

INAS.
Kihallgatása volt; azonnal itt lesz.
Jelentelek.

PORKOLÁB.
Tedd, kérlek. (Inas el.) Megtudom
Akaratát; engedni fog talán.
Úgyszólva csak álomban vétkezett;
Minden nem és kor izleli e bűnt:
S ő haljon érte!
Angelo jő.

ANGELO.
        Porkoláb, mi kell?

PORKOLÁB.
Meg kell-e holnap halni Claudionak?

ANGELO.
Nem mondtam-é, hogy meg? nincs-é parancsod?
Mit kérded újra?

PORKOLÁB.
        Hogy a hirtelenkedést
Kerüljem. Én – ha nincsen ellenedre –
Láttam birákat, kivégzés után,
Itéletök’ megbánni.

ANGELO.
        Hagyjad azt rám.
Töltsd bé hivatalod’, vagy mondj le róla,
S meg lészsz kimélve majd.

PORKOLÁB.
        Uram, bocsánat! –
S mit tegyek a vajúdó Juliával?
Órája már igen közel.

ANGELO.
        Helyezd őt
Kényelmesebb szállásra, de siess.
Az Inas jön.

INAS.
Az elitéltnek húga van kivül,
Nagysádhoz óhajt jutni.

ANGELO.
        Húga is van?

PORKOLÁB.
Van, jó uram: erényes hölgy nagyon,
Apácza készűl lenni nem sokára,
Ha még nem az.

ANGELO.
        Jól van, bocsásd be őt.
        (Az Inas el.)
Azt a paráznát távolítsad el;
És kapjon, a mi kell, csakhogy ne bőven;
Így rendelem.
Lucio és Izabella jönnek.

PORKOLÁB.
Üdvözlöm nagyságodat.
        (Menni készül.)

ANGELO.
Megállj te még. (Izabellához.) Üdvöz légy. Mit kivánsz?

IZABELLA.
Én bánatos kérelmező vagyok:
Hallgasson meg nagysád.

ANGELO.
        Mit kérsz tehát?

IZABELLA.
Egy bűnt utálok mindenek fölött,
S minden fölött óhajtom bünhödését:
Azt nem szeretném védni, ámde kell;
Nem kéne védnem, ámde akarásom
Küzd nem akarásommal.

ANGELO.
        Mi az ügy?

IZABELLA.
Bátyám halálra lőn itélve: kérem
Nagyságodat, itélje el hibáját,
Ne őt magát.

PORKOLÁB.
(félre).
Ég adja, hogy megindítsd!

ANGELO.
Itéljem el hibáját, s ne a tettest?
A hiba el van már a tett előtt.
Csak semmi lenne tisztem, büntetést ha
Szabnék hibákra, mint a könyvben áll,
S a tettes elmehetne.

IZABELLA.
        Igazságos törvény,
De szigorú! – Bátyám csak volt tehát. –
Isten veled!        (Menni készül.)

LUCIO.
(Izabellához).
Ne hagyd el: vissza; sürgesd;
Térdelj elébe, függedj köntösébe.
Nagyon hideg vagy; ha egy tűre volna
Szükséged, lanyhábban nem kérhetéd.
Rajta, ha mondom.

IZABELLA.
        Meg kell halnia?

ANGELO.
Hölgy, semmi mentség.

IZABELLA.
        Ha kegyelmet adnál,
Hiszem, sem ég, sem ember nem busulna.

ANGELO.
Nem akarok.

IZABELLA.
        S tehetnéd, ha akarnád?

ANGELO.
Nem tehetem, a mit nem akarok.

IZABELLA.
De megtehetnéd-é, hogy a világnak
Nem ártanál, ha szíved úgy megesnék,
Miként enyim?

ANGELO.
        El van itélve; késő.

LUCIO.
(Izabellához).
Nagyon hideg vagy.

IZABELLA.
Késő? Dehogy! Hiszen ha mondok egy szót,
Azt visszavonhatom. Győződj’ meg arról,
Hogy bármi dísz, mely a nagyok sajátja,
Király koronája, vagy helyettes kardja,
A hadvezéri bot, birói öltöny,
Félannyira sem ékesíti őket,
Mint a kegyelem.
Ha ő neked van, te pedig neki:
Buknál te is, mint ő; de ő nem volna
Oly szigorú, mint te.

ANGELO.
        Menj, kérlek.

IZABELLA.
        Oh bár
Az ég nekem adná hatalmadat,
S te Izabel volnál! Így lenne-é? Nem.
Megmondanám, mi az, birónak lenni,
És mi, fogolynak.

LUCIO.
(félre).
Erire tapint.

ANGELO.
Bátyád a törvény által kárhozott,
S csak vesztegeted a szót.

IZABELLA.
        Jaj nekem!
Hisz egykor minden lélek kárhozott volt;
S a ki leginkább bűntethette, az
Váltotta meg. Mi lenne vaj belőled,
Ha ő, a legfőbb bíró, úgy itélne
Fölötted, a mint vagy? Gondold meg ezt,
S a kegyelem megéled ajkadon,
Mint újszülött!

ANGELO.
        Nyugodj’ meg, szép leány,
Hogy őt nem én, de a törvény itéli el.
Bár volna rokonom, öcsém, fiam,
Így lenne: holnap meg kell halnia.

IZABELLA.
Holnap? Mi rögtön! Oh kiméld, kiméld!
Nincs készen a halálra. A baromfit
Csak idején vágjuk le a konyhára:
S Istent kevésbbé tisztelnők, miként
Durva magunkat? Vedd föl, jó uram:
Hát ki lakolt e vétekért halállal?
S be hányan elkövették!

LUCIO.
(félre).
        Jól beszél.

ANGELO.
Nem volt a törvény halva, csak aludt:
S e rosszat ők nem merték volna tenni,
Ha a parancs legelső megszegője
Számol vala. Most a törvény fölébredt:
Bejegyzi, a mi történt, s jós gyanánt
Tükörben látja, mely jövő bünök
(Újak, vagy elnézésből újra nemzett
És így tovább ki költ, megszült bűnök)
Immár ne öröklődjenek nyomonkint,
De meg sem éledvén, kiveszszenek.

IZABELLA.
Légy mégis irgalmas!

ANGELO.
        Mint igazságos
Vagyok leginkább az: irgalmazok azoknak,
Kiket a megbocsátott vétek egykor
Sérthetne; rajta meg törvényt teszek, s ő,
Lakolva vétkeért, nem véthet ismét.
Elég; neki holnap halni kell; nyugodj’ meg.

IZABELLA.
Neked kell hát először így itélned,
S neki először így szenvedni. Oh!
Fölséges, bírni óriás erővel,
De zsarnoki, használni óriásul.

LUCIO.
(félre).
Jól mondja.

IZABELLA.
        Nagyjaink, ha Jupiterként
Döröghetnének, őt folyvást zavarnák,
Mert minden apró, hitvány tiszt, egét
Dörgésre használná, mind csak dörögne.
Kegyelmes ég!
Te kénes, éles mennyköveddel inkább
Hasítsz hasíthatatlan, görcsös tölgyfát,
Mint gyönge myrtust; és a gőgös ember
(Kicsiny, rövid tekintélylyel diszítve,
És legkevésbbé tudva – mi legbizonyosb –
Üveg valóját) a nagy ég előtt
Dühös majomként úgy hóbortozik, hogy
Az angyalok sírnak, – de min vesénkkel
Halandókká nevetnék magokat.

LUCIO.
(Izabellához).
Csak rajta, rajta, lány! Engedni fog;
Már hajlik; látom.

PORKOLÁB.
(félre).
Bár nyerné meg őt!

IZABELLA.
Mást nem lehet magunkkal összemérnünk;
Nagy játszhatik szentekkel, s tréfa nála,
Mi a kicsinynél már szentségtörés.

LUCIO.
(Izabellához).
Jól van, leány; folytasd tovább is így.

IZABELLA.
A mi a hadnagy úrnál csak boszús szó,
Az léha káromlás a közlegénynél.

LUCIO.
(félre).
Ezt is tudod hát? Csak tovább.

ANGELO.
Mért zúdítod rám e mondásokat?

IZABELLA.
Mert a hatalomnak – téved bár, miként más –
Saját magában orvossága van, mely
A bűn sebét hegeszti. Szállj magadba;
Koczogtass ott, s kérdezd meg szívedet,
Bátyám hibája nincs-e benne: s ha szintaz
Természeti gyöngéje, mint övé,
Ne hangoztasson nyelveden halált
Fejére.

ANGELO.
(félre).
Szól, s szavának lelke által
Lelkem termékenyűl. (Izabellához) Isten veled.

IZABELLA.
Fordulj meg, édes jó uram!

ANGELO.
Meggondolom. – Jer holnap újra hozzám.

IZABELLA.
Megvesztegetlek, meglásd. Jó uram,
Fordulj meg!

ANGELO.
        Engemet megvesztegetsz?

IZABELLA.
Meg, oly ajándékokkal, a melyekben
Az éggel osztozol.

LUCIO.
(félre).
Majd elrontád a dolgot.

IZABELLA.
Nem becstelen pénzekkel szín aranyból,
Nem is kövekkel, melyek képzelet szerint
Drágák vagy olcsók; de igaz imával,
Mely ég felé száll és belé hatol
Napkelt’ előtt: megőrzött lelkü, bőjtös
Lányok imáival, mik szívöket
Minden világitól elforditották.

ANGELO.
Jó. Jöszte holnap.

LUCIO.
(Izabellához).
        Úgy, úgy. Jól van. El most!

IZABELLA.
Az Isten tartsa meg nagysádat.

ANGELO.
(félre).
        Ámen!
Mert oly kisértés útján járdalok,
Melyet imával kell bevágni.

IZABELLA.
        Holnap
Hánykor jöhetek?

ANGELO.
        Bármikor délelőtt.

IZABELLA.
Őrizze meg az ég nagyságodat.
        (Lucio, Izabella s a Porkoláb el.)

ANGELO.
Tetőled! épen erényedtől! –
Mi ez? Az ő hibája, vagy enyim?
Ki bűnösb: a kisértő, vagy kisértett?
Nem ő! Hisz ő nem is kisért; de én,
Ki a napon fekvén ibolya mellett,
Miként a dög, nem úgy, mint a virág,
A jótevő melegben rothadok.
Hogyan lehet, hogy nő, ha tisztes, inkább
Megejti érzékünket a ledérnél?
Van puszta föld elég, s mégis a szentélyt
Rontsuk le, sátort állítván bününknek?
Oh szégyen! Angelo, mit tészsz? mi vagy?
Rútul kivánod épen olyanért,
Mi által ő jó? – Oh hagyd élni bátyját!
Orzásra van a tolvaj szabadítva,
Midőn a bíró is lop. Szeretem hát,
Hogy újra vágyok hallani szavát
S legelni szép szemén? Mit álmodom?!
Oh ravasz ellen, hogy megfogd a szentet,
Szentekkel maszlagozod horgodat!
Legvészesebb kisértés, mely erény
Szerelme által ösztönöz a bűnre.
Szűm’ eddig meg nem indíthatta kéjhölgy
Természet s mesterség kettős büvével;
S végkép legyőz e szűz. – Eddig, ha láttam
Szerelmes embert, gúnyosan csodáltam.        (El.)

III. SZÍN.

Szoba a fogházban.

A Herczeg, szerzetesnek öltözve, s a Porkoláb, jönnek.

HERCZEG.
Légy üdvöz, porkoláb; az vagy, hiszem.

PORKOLÁB.
Az. Mit kivánsz tőlem, jó szerzetes?

HERCZEG.
A szeretet s szent szerzet kötelezvén,
A szenvedőket jöttem látogatni
E foghelyen: szokott jogommal élve,
Hadd lássam őket; s tudasd velem
Vétkök mivoltát is, hogy ahhoz képest
Bánhassam el velök.

PORKOLÁB.
Több hogyha kéne, tennék többet is.
Lám, itt jön egy kisasszony lakosom,
Ki ifjusága lángjaiba dőlve,
Megperzselé jó hírét. Viselős;
A ki pedig megejté, elitélve:
Egy fiatal, vétkét ismétleni
Inkább való, semmint meghalni érte.
Julia jő.

HERCZEG.
Mikor kell halnia?

PORKOLÁB.
        Holnap, úgy tudom.
(Juliához) Gondoskodám felőled; várj kicsit,
Majd elvezetnek innen.

HERCZEG.
        Szép leány,
Megbántad-é a bűnt, mit elkövettél?

JULIA.
Megbántam, és a szégyent tűrve tűröm.

HERCZEG.
Én megtanítlak, mint vallasd szived’,
Miként nyomozzad vezeklésedet,
Ép-é, vagy odvas.

JULIA.
        Örömest tanúlok.

HERCZEG.
A férfit, ki megrontott, szereted?

JULIA.
Úgy, mint a nőt, ki őt rontotta meg.

HERCZEG.
Úgy látszik e szerint, hogy egyetértve
Tettétek a nagy rosszat?

JULIA.
        Egyetértve.

HERCZEG.
Így a te bűnöd súlyosb, mint övé.

JULIA.
Bevallom ezt, és bánom, szent atya.

HERCZEG.
Helyes, leányom; de ne bánd azért,
Mert ezt a szégyent hozta rád a bűn:
Ily bú magunknak szól csak, nem az égnek,
Mutatva, hogy reá nem szeretetből,
Csak félelemből hajtunk.

JULIA.
Bánom, mivelhogy rossz volt, és a szégyent
Örömmel vállalom.

HERCZEG.
        Ebben maradj.
Társadnak, hallom, holnap halni kell;
Oktatni megyek őt. Az Úr kegyelme
Legyen tevéled! Benedicite!        (El.)

JULIA.
Meghalni holnap! Oh sértő kimélet,
Nyujtván oly életet, melynek vigaszsza
Csak a halál borzalma!

PORKOLÁB.
        Kár szegényért.
        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Szoba Angelo házánál.

Angelo jön.

ANGELO.
Midőn imádkozom s elmélkedem,
Különfelé jár elmém és imám:
Üres szóm Istené, de képzetem
Nyelvemre nem figyel s függ Izabellán;
Szájamban Isten, mintha majszolnám nevét,
De szűmben a hatalmas, duzzadó rossz.
Az államügy, tanulmányomnak tárgya,
Miként a jó, mit sokszor olvasánk,
Most száraz és unalmas lett nekem;
Sőt tisztességem’, melyre – ne hallja senki! –
Oly büszke voltam, odadnám ráadással
A légben ingyen lengő semmi pelyhért.
Oh helyzet! oh rang! hányszor megriasztja
Tokod, ruhád a dőréket, s lenyűgzi
Álszíned a bölcsebb elméket is!
Vér, vér maradsz. Hijába irjuk ördög
Szavára: „angyal”; – nem az ő forgója!
Inas jő.
Ki az?

INAS.
Bizonyos Izabel, apácza,
Ohajt bejönni nagysádhoz.

ANGELO.
        Bocsásd be.
        (Az Inas el.)
Oh egek!
Mért zúdul a vér úgy szívem felé.
Jótehetlenné téve őt magát
S megfosztva lelkem minden erejét
Szükséges képességitől?
Így vesz körül ájultat balga raj,
Segítni jő mind, s elzárják a léget,
Melytől föléledhetne; így a köznép,
Óhajtva várt király alattvalója,
Elhagyja dolgát, s buzgó hódolattal
Feléje tódul, úgy, hogy sérelemnek
Látszik goromba nyájassága.
Izabella jő.
Nos, szép leány?

IZABELLA.
        Uram, tetszésedet
Megtudni, jöttem.

ANGELO.
        Jobban tetszenék, ha tudnád,
Mint az, hogy kérdezed. Bátyád nem élhet.

IZABELLA.
Nem? – Isten áldja meg nagyságodat.
        (Menni készül.)

ANGELO.
Élhetne mégis, és tán oly sokáig,
Mint te, vagy én; de meg kell halnia.

IZABELLA.
Itéletednél fogva?

ANGELO.
        Annál fogva.

IZABELLA.
Kérlek, mikor? hogy hosszabb-rövidebb
Haladéka közben úgy elkészülhessen,
Hogy lelke kárt ne valljon.

ANGELO.
Hah, csúnya bűn! Szintúgy lehetne annak
Bocsátni meg, ki a természetet
Megfosztja már kész lénytől, mint a szemtelen
Kéjencznek, a ki hamispénz gyanánt
Veri ki Isten képét; szintoly könnyü
Törvényes éltet törvénytelenűl
Megölni, mint tilos eszköz érczivel
Törvénytelent alkotni.

IZABELLA.
Ez áll az égben, de nem itt a földön.

ANGELO.
Te így beszélsz? No, mindjárt megszorítlak.
Mi kéne inkább: vagy bátyád, igaz
Törvény szerint, meghalna? vagy, mentéseűl,
Nem tiszta kéjnek adnád testedet,
Mint az, kit ő bemocskolt?

IZABELLA.
        Uram, inkább
Odadnám testemet, mint lelkemet.

ANGELO.
Nem szólok én lelkedről. Kénytelen bűn
Számítva lesz csak, nem betudva.

IZABELLA.
        Mit szólsz?

ANGELO.
Nem felelek erről; hisz szólnom lehet
Az ellen, a mit mondok. Erre válaszolj:
Én, a bejegyzett törvény szava most,
Kimondom a halált bátyád fejére:
Nem volna-é jóság a bűnben, a mely
Megmentené bátyádat?

IZABELLA.
        Tedd meg azt;
Én a magam lelkére vállalom:
Az semmiképen sem lesz bűn, de jóság.

ANGELO.
Tedd meg tehát magad, lelkedre vévén:
Jóság a bűnt ellensúlyozni fogja.

IZABELLA.
Ha bűn, hogy élteért könyörgök: Isten,
Hagyd elviselnem! És ha bűn, hogy engem
        (Angelohoz.)

Meghallgatsz, reggeli imám kikéri,
Legyen az én vétségimhez csatolva
S te róla ne felelj.

ANGELO.
        Nem úgy; figyelj rám.
Elméd enyímet nem kiséri: te tudatlan
Vagy hát, avagy ravaszkodol – mi nem jó.

IZABELLA.
Legyek tudatlan, semmiben se jó,
Csak jámborúl tudjam, hogy nem vagyok jobb.

ANGELO.
Ily bölcseség fényesb akarna lenni,
Midőn magát becsmérli: fekete álarcz
Tízszerte hangosabban hirdeti
Az elfödött kecset, mint kecs, kitárva. –
De most vigyázz. Hogy teljesen megérts,
Majd vastagabban szólok: bátyád meghal.

IZABELLA.
Meg.

ANGELO.
        Vétke olyan, hogy törvény szerint
Ily büntetést kell szabni rá.

IZABELLA.
        Igaz.

ANGELO.
Tedd föl, hogy nincs más mód megmenteni
(Alá nem írom ezt, sem egyebet,
Csak úgy hozom föl), mint, ha téged, húgát,
Valaki megkivánna, a ki nagy rang
Vagy béfolyása általa birónál
Bátyád’ kiszabadíthatná a mind
Kötelező törvény békóiból,
S nem volna földi mentség más, csak az,
Hogy tested kincseit e bizonyosnak
Engedjed át; vagy bátyád veszve van:
Mit cselekednél?

IZABELLA.
Annyit szegényért, mint enmagamért:
Ha rám szabatnék a halál, az éles
Vessző nyomát rubinként hordanám,
S halálra úgy vetkezném, mint az ágyba,
Midőn beteg koromban megkivántam;
De testemet gyalázatúl nem adnám.

ANGELO.
Úgy meg kén’ halnia.

IZABELLA.
        Olcsóbb is így.
Jobb, ha az ember bátyja meghal egyszer,
Semmint a húga – megmentése által –
Örökre haljon meg.

ANGELO.
S nem volnál akkor szintolyan kegyetlen,
Mint az itélet, melyet úgy szidál?

IZABELLA.
Mentő gyalázat meg szabad bocsánat
Más-más család: törvényes kegyelem
A rút kiváltásnak nem rokona.

ANGELO.
Elébb a törvényt zsarnoknak hírelted,
S bátyád botlását inkább vígaságnak
Mondottad, és nem bűnnek.

IZABELLA.
        Oh bocsánat!
Hogy megszerezzük azt, a mire vágyunk,
Gyakran nem úgy beszélünk, a hogy érzünk.
Így mentegettem, a mit gyűlölök,
Ő kedviért, kit forrón szeretek.

ANGELO.
Gyöngék vagyunk mind.

IZABELLA.
        Haljon meg különben,
Ha e gyöngeséget csak maga öröklé
S nincs társa benne.

ANGELO.
        Gyönge ám a nő is.

IZABELLA.
Az: mint a tűkör, hol magát szemléli,
S mely oly hamar törik, mint képet ád.
Nő! – mentse ég! A férfi, vele élve,
Megrontja lényét. Mondj tízszer gyöngéknek:
Lágyak vagyunk, mint alkatunk, s hiszünk
Csalóka bényomásnak.

ANGELO.
        Meghiszem.
S e bizonyítvány folytán ten nemedről
(Mert mi se’ vagyunk, hiszen, oly erősek,
Hogy a hibák meg ne rázzák valónkat)
Merészkedem szavadon fogni téged.
Légy, a mi vagy: nő. Több ha vagy, nem az vagy,
Ha pedig az vagy (mit külső tanúid
Mind oly híven bevallanak), mutasd meg,
S öltsd fel a néked rendelt színeket.

IZABELLA.
Nyelvem csak egy van. Kérlek, jó uram,
Beszéld előbbi nyelvedet.

ANGELO.
Értsd meg világosan: szeretlek.

IZABELLA.
Bátyám szerette Juliát; s ezért,
Úgy mondod, meg kell halnia.

ANGELO.
Nem hal meg, Izabel, ha te szeretsz.

IZABELLA.
Tudom, hatalmad föl van szabadítva
Kissé csunyábbnak látszani, mint a milyen,
Hogy másokat megfogjon.

ANGELO.
        Hidd, becsűletemre,
Szándékomat fejezi ki szavam.

IZABELLA.
Hah! kis becsűlet olyan nagy hitelhez,
És vészhozó szándék! – Képmutatás! –
Hirdetni foglak, Angelo; vigyázz.
Bátyám kegyelmét írd alá legitt,
Vagy teli torkkal elkiáltom mindeneknek,
Micsoda ember vagy.

ANGELO.
        S ki hisz neked?
Mocsoktalan nevem, szigoru éltem,
Tanuskodásom ellened s országos polczom
Elannyira túlnyomja vádadat,
Hogy a te hirlelésed elfulad
És rágalomnak érzik. Belevágtam,
S érzéki ménem fékét elbocsátom:
Hódolj erős vágyamnak; félre tégy
Minden vonogatást, fölös pirúlást,
Mely ellöki azt, mit óhajt; váltsd ki bátyád’,
Akaratomra hagyván testedet,
Különben ő nem csak, hogy halni fog,
De szívtelenséged lassú kinokkal
Késleli végét. Holnapig felelj;
Vagy, hajlamomra! mely most fő vezérem,
Zsarnok leszek. – Te meg szólj, a mit csak lehet:
Az én nem-igazam győz igazad felett.        (El.)

IZABELLA.
Kinek panaszkodnám? Ha elbeszélném,
Ki hinne nékem? Oh veszélyes ajk!
Mely egyazon nyelvén egyszerre hordoz
Kárhoztatást s helyeslést; mely a törvényt
Akaratának bókoltatja; mely,
Kéjvágya horgán, jogtalant s jogost
Maga után vonszol. Megyek bátyámhoz:
Őt ugyan a vér ingere megejté,
De oly becsűletérző, hogy, ha volna
Husz feje husz vérpadra, leteendő,
Mint oda nyujtaná, mintsem huga
Testét ily undokság fertőzetébe
Hajlítaná.
Élj szűzen, Izabel, te pedig halj meg, bátya:
Bátyánál többet ér a szűzesség pártája.
Még elmondom neki, a mit Angelo kért,
S halálra készítem, lelke nyugalmaért.        (El.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba a fogházban.

A Herczeg, szerzetesképen, Claudio s a Porkoláb jönnek.

HERCZEG.
Tehát kegyelmet remélsz Angelotól?

CLAUDIO.
A nyomorultnak nincs más gyógyszere,
Csak a remény.
Élni remélek, halni kész vagyok.

HERCZEG.
Készülj határozottan a halálra;
Halál, vagy élet, édesebb lesz úgy.
Szólj így az élethez: Ha elveszítlek,
Olyast veszítek, mit bolond akar csak
Megőrzeni. Lehellet vagy, függő az égbolt
Minden hatásától, mely e lakodra
Óránkint tör. Halál bolondja vagy:
Mert szökve, abban fáradsz, hogy kerüld,
S folyvást felé szaladsz. Nem vagy nemes:
Mert a mi kényelem csak jut neked,
Alsó eredetű. Bátor se vagy:
Mert egy szegény féreg lágy és szelid
Fulánkja rémít. Legfőbb nyugtod álom,
Gyakran hivod; mégis félsz a haláltól,
Mely szinte álom. Nem vagy tenmagad:
Mert porbul kelt ezer s ezernyi szem
Alkotja lényedet. Nem vagy szerencsés:
Mert a mid nincs, folyvást elnyerni vágysz;
S felejted, a mid van. Biztos se vagy:
Mert alkatod csodás jelekben változik,
A hold szerint. Ha gazdag vagy, szegény vagy:
Mert – mint szamár, ha ércz görnyeszti hátát –
Csak egy nap hordod súlyos kincsedet,
S megszabadít terhedtől a halál.
Barátod nincs: mert véred, mely apának
Szólít, saját ágyékod kifolyása,
Átkozza a köszvényt, csúzt és fekélyt, hogy
Korábban el nem visz. Se vén, se ifju, élted;
Csak déli szender, a mely mindakettőt
Álmodja: hiszen áldott ifjuságod
Mintegy kivénül s szélütött aggságtól
Kér alamizsnát; ha meg vén vagy és dús,
Ösztön, tehetség, tűz szépség oda,
S nem nyujthat a kincs élvet. – Hát mi az, mi
Élet nevet visel? – Ezer halált rejt
Az élet; mégis félünk a haláltól,
Mely minden bajt felold.

CLAUDIO.
        Alásan köszönöm.
Könyörgve éltet, keresek halált,
S halált keresve, lelek éltet. Jőjön!

IZABELLA.
(kívül).
Hejh! Adjon Isten minden jót!

PORKOLÁB.
        Ki az?
Jer bé. A szép szó üdvözt érdemel.

HERCZEG.
Meglátogatlak ismét nem sokára,
Édes öcsém.

CLAUDIO.
Köszönöm, szent atyám.
Izabella jő.

IZABELLA.
Egy kis beszédem volna Claudioval.

PORKOLÁB.
Légy üdvöz. Úrfi, nézd csak, itt a húgod.

HERCZEG.
Egy szóra, porkoláb.

PORKOLÁB.
        Akár kettőre.

HERCZEG.
Rejts el, a honnan meghallhassam őket.
        (A Herczeg és Porkoláb el.)

CLAUDIO.
Mily vigaszod van, húgom?

IZABELLA.
        A minő
Minden vigasz: nagyon jó, igazán.
Angelo úrnak dolga van az égben
S gyors követének tégedet jelöl,
Hogy ott örök képviselője légy;
Azért siess, készülj föl a legjobban:
Már holnap indulsz.

CLAUDIO.
        Nincs hát semmi mentség?

IZABELLA.
Nincsen, csak olyan, mely, egy főt kiváltva,
Egy szívet megrepeszt.

CLAUDIO.
        Mégis tehát van?

IZABELLA.
Van, bátya; megmaradhat életed.
Ördögi kegyelem van a biróban:
Ha kéred azt, megszabadítja élted’,
De holtodig megbékóz.

CLAUDIO.
        Örök rabság?

IZABELLA.
Az, az! örök rabság: oly megszorítás,
Mely, volna bár széles világ tied,
Csak megszabott térhez köt.

CLAUDIO.
        De hogyan?

IZABELLA.
Úgy, hogy – ha ráállsz – a becsűletet
Lehántod a törzsökről, melyet hordasz,
És csupaszon maradsz.

CLAUDIO.
        Tudasd a dolgot.

IZABELLA.
Oh Claudio, én féltlek; reszketek,
Hogy lázas élted’ őrzeni kivánod
S örök becsűletnél hat-hét telet
Nagyobbra tartasz. Vaj meg mersz-e halni?
Csak képzeletben oly rém a halál,
Különben egy eltiprott kis bogár
Ép oly nagy testi kínt vall, mint az órjás
Halála révén.

CLAUDIO.
Mért pirítsz meg így?
Gyöngéd virágtól kérem, azt hiszed,
A bátorságot? Hogyha meg kell halnom,
Ám jőjön a sötétség: mint arámat
Ölembe zárom.

IZABELLA.
        Ez bátyám szava;
Atyám sírjából szózat hangozott.
Úgy van, tenéked halnod kell: nemesb vagy,
Mintsem hogy aljas alkalmazkodással
Megtartsd az éltet. E képmutató úr,
Ki higgadt arczczal, meggondolt beszéddel
Az ifjúságra csap s a dőreséget
Lippenti, mint a sólyom: mégis ördög.
Bel mocska fölhányódva, pokolnyi mély
Posványt mutat.

CLAUDIO.
        Fejdelmi Angelo?

IZABELLA.
Oh, pokol álnok bérruhája, épen
Fejdelmi csíkkal a legkárhozottabb
Testet ruházni. Képzeld, Claudio,
Ha szűzeségem’ néki áldozom,
Megszabadulsz.

CLAUDIO.
        Oh ég, az nem lehet!

IZABELLA.
De! – Szapora vétkemért megengedi,
Hogy te tovább is vétkezzél. Az éjjel
Kén’ tennem azt, mit útálok nevezni,
Különben holnap meghalsz.

CLAUDIO.
        Azt ne tedd.

IZABELLA.
Oh, ha csak életemről volna szó,
Oly könnyedén eldobnám, mint a tűt,
Mentésedért.

CLAUDIO.
Köszönöm, drága húgom.

IZABELLA.
Légy, Claudio, kész holnap a halálra.

CLAUDIO.
Jó. – Hát van ösztön benne is, hogy így
Pofozza a törvényt, épen midőn
Erőszakolná? Úgy bíz az nem is bűn,
Vagy legkisebb a hét főbűn között.

IZABELLA.
A legkisebb? melyik?

CLAUDIO.
        Hisz büntetésre
Méltó ha vón’, ő, oly bölcs létire,
Hogyan kivánna pillanatnyi csínyért
Örökösen bünhödni? – Oh hugom!

IZABELLA.
Bátyám, mi lelt?

CLAUDIO.
        Rettentő a halál.

IZABELLA.
S gyülöletes az élet meggyalázva.

CLAUDIO.
Az. Ámde halni: ki tudja hova menni;
Hideg földben fekünni és rohadni;
E meleg, érzékeny, mozgó alak
Gyúrott göröngygyé válva; s a vigalmas
Lélek tűzárban uszva, vagy tömör
Bordájú, csípős jégvidékbe fagyva;
Elzárva láthatlan szelek közé
S fuvatva nem szünő erővel a
Lengő világ körül; gonoszbúl lenni, mint
A leggonoszb, kit lent ordítva gondol
A féktelen csapongó képzelet:
Mily iszonyú! A legsúlyosb s utáltabb
Világi élet, mit kor, fájdalom,
Fogság s nyomor ránk róhat, még menyország
Ahhoz, mit a halálban rettegünk.

IZABELLA.
Oh, jaj nekem!

CLAUDIO.
        Hagyj élnem, húgom édes,
Ha vétkezel, megmentve bátyád éltéd,
Természet úgy felold e tett alól,
Hogy még erénynyé válik.

IZABELLA.
        Oh te állat!
Oh, gyáva hitlen! Oh, gaz nyomorult!
Te bűnöm által kívánsz lenni ember?
Nem förtelem, hugod gyalázatán
Cserélni éltet? Majd mit gondolok!
Ments’ ég, anyám kijátszta vón’ atyámat?
Mert vériből ily ferde fattyuhajtás
Nem származott. Azért se! mondom.
Halj! Veszsz! Ha csak egy bókot kéne tennem,
Hogy sorsodat föltartsam, folyni hagynám.
Ezer imát mondok halálodért,
Egy szót se mentésedre.

CLAUDIO.
        Izabella,
Hallgass meg engem!

IZABELLA.
        Szégyen, szégyen, szégyen!
Bűnöd nem egy botlás, de üzlet; a kegy
Kerítőd lenne csak: legjobb, ha meghalsz
Minél előbb.        (Indúl.)

CLAUDIO.
Hallgass meg, Izabella!
A Herczeg jő.

HERCZEG.
Egy szóra kérlek, ifjú hölgy, csak egyre.

IZABELLA.
Mit kívánsz?

HERCZEG.
Ha időt szakíthatnál magadnak, legitt egy kis beszédem lenne veled. Ha kívánatomat teljesíted, az saját javadra is lesz.

IZABELLA.
Nincs fölösleges időm; maradásomat egyéb dolgoktól kell ellopnom; egy kis ideig azonban szolgálatodra állok.

HERCZEG.
(Claudiohoz, félre).
Fiam, én fél füllel hallottam, a mi közted és húgod között folyt. Angelonak soha esze ágában sem volt őt megrontani; csak megkisértette erényét, hogy a jellemek mivoltáról jobban ítélhessen. Húgod, igazi becsület lakozván benne, jámbor megtagadással válaszolt, mit ő nagy örömmel fogadott. Én gyóntatója vagyok Angelonak, és tudom, hogy ez való. Azért készülj halálra. Bátorságodat ne nyugtasd csalékony reményekkel. Holnap meg kell halnod. Eredj, Bocsátkozzál térdedre s készülj el.

CLAUDIO.
Hadd kérjek húgomtól bocsánatot. Úgy nem szeretem már az életet, hogy könyörögni fogok, mentsenek meg tőle.

HERCZEG.
Ebben maradj. Isten veled.
        (Claudio el.)
A Porkoláb jő.

Porkoláb, egy szóra.

PORKOLÁB.
Mit kívánsz, atyám?

HERCZEG.
Hogy a mint jöttél, menj is. Hagyj egy darabig e lánynyal. Indulatom és ruhám kezeskedik, hogy társaságomban nem esik baja.

PORKOLÁB.
Isten neki.        (El.)

HERCZEG.
A kéz, mely téged szépnek alkotott, jónak is alkotott: a jóság, mely a szépségnek olcsó, a szépséget rövid jóságúvá teszi; de jámborság, alkatod lelke, valója szépségét örökre megőrzi. A véletlen tudomásomra hozta, hogy Angelo körülfogott; és, ha gyarlóságunk nem mutatna példákat bukására, csodálkoznám rajta. Mitevő lészsz már, hogy ezt a kormányzót is kielégítsed, meg bátyádat is megmentsed?

IZABELLA.
Épen megyek neki válaszolni. Inkább haljon meg bátyám törvényesen, hogysem fiam szülessék törvénytelenűl. De oh, mennyire csalódik a jó herczeg Angeloban! Ha valaha visszatér és szólhatok vele: ha csak hangot bírok adni, följelentem, hogyan kormányozott.

HERCZEG.
Biz a nem lenne rossz; csakhogy a mint most áll a dolog, ő majd azzal menekül vádad elől, hogy csak próbára akart tenni. Azért hallgass tanácsaimra; szeretek jót tenni, s épen mód kínálkozik reá. Azt hiszem, tiszta becsülettel megteheted, hogy egy szegény megsértett hölgyet érdemlett jótéteményben részesíts, bátyádat a haragos törvény alól kiváltsad, saját jámbor személyedet be ne mocskold, a távollevő herczeget pedig nagyon megörvendeztesd, ha értesülni talál ez ügyről, a midőn visszatér.

IZABELLA.
Hadd halljam tovább. Van lelkem akármire, a mit igaz lelkem szerint rossznak nem nézek.

HERCZEG.
Az erény bátor s a jóság soha sem fél. Nem hallottad-e Mariána hírét, kinek bátyja Frigyes, a jeles katona, tengeren veszett?

IZABELLA.
Hallottam a hölgyről, és dicsérettel említették nevét.

HERCZEG.
Őt kellett volna ennek az Angelonak nőül vennie; esküszóval eljegyezte magának s a nász ki volt tűzve; a kötés meg az ünnepély határnapja közben Frigyes hajótörést szenvedett, s az elveszett hajón volt húga hozománya is. Csak képzeld, mily csapás volt ez a szegény kisasszonyra: elvesztette a nemes és híres bátyát, ki őt mindig oly forrón és testvérileg szerette; vele együtt vagyona java részét, hozományát; mindakettővel pedig elgyűrűzött férjét, ezt a jónak látszó Angelot.

IZABELLA.
Lehetséges-e? Angelo elhagyta?

HERCZEG.
Ott hagyta könyei közt és egyet sem törűlt le vigaszával; azon szín alatt, hogy valami becstelenséget fedezett föl benne, fogadásait teljesen visszavonta; szóval, a búbánatnak hagyta, melyben az még folyvást eped utána; maga pedig márvány az ő könyeinek: meglocsolják, de meg nem lágyítják.

IZABELLA.
Mily jótétemény volna a haláltól, ha ezt a szegény leányt kivenné a világból! Be gonoszság ez élettől, hogy ezt az embert élni hagyja! – De mi haszna lehet Mariánának az én bajomból?

HERCZEG.
Oly seb az, melyet könnyen begyógyíthatsz; és ha elvállalod orvoslását, bátyád is meg lesz mentve, meg téged sem ér gyalázat.

IZABELLA.
Mutasd meg, hogyan, jó atyám.

HERCZEG.
A nevezett leányban még folyvást megvan első hajlandósága: Angelo igaztalan keménységének ugyan ki kellett volna oltania szerelmét, de mint a gát a folyamot, csak hevesebbé s szilajabbá tette. Menj Angelohoz: viszonozd követelését beleegyező engedékenységgel, s igérd meg neki, a mit kíván; csak kösd ki magadnak: először, hogy ne sokáig maradj nála, hogy azon idő alatt merő sötétség és hallgatás uralkodjék, meg, hogy a hely alkalmatos legyen. Ha erre rááll, minden meglesz: a sértett leányt ráveszszük, hogy e találkozást mozdítsa elő s menjen el helyetted; ha az összejövetel utóbb kiderűl, kárpótlásra kényteti Angelot; így tehát bátyád meg lesz mentve, becsületed bántatlan marad, szegény Mariána boldogúl, a gonosz helytartó pedig le lesz leplezve. A leányt eszelem s előkészítem Angelo merényére. Ha rászánod magadat a dolog végbevitelére, csalásod gáncsolásától megőriz a kettős jótétemény. Mit gondolsz?

IZABELLA.
Ennek elképzelése máris megelégedéssel tölt, és bízom benne, hogy a dolog a legszerencsésebben fog sikerűlni.

HERCZEG.
Az főképen rajtad áll. Szaladj iziben Angelohoz, és ha ez éjjelre ágyába kér, bíztasd, hogy meglesz. Én azonnal a Szent-Lukácshoz megyek; ott lakik a szomorú Mariána, egy elárkolt majorban: ott tudakozódjál utánam, és siess Angeloval, hadd végezzünk hamar.

IZABELLA.
Köszönöm ezt a megvigasztalást. Isten veled, jó atyám.        (Mind a ketten el.)

II. SZÍN.

Utcza a fogház előtt.

A Herczeg, szerzetesképen, jő; utána Könyök, a Bohócz és Tisztek.

KÖNYÖK.
Dejszen, ha nem tesztek róla s a férfi- meg nőszemélyeket erővel veszitek és áruljátok, mint a lábas jószágot, oda jutunk, hogy az egész világ megzabál a sok zabitól.

HERCZEG.
Uram fia, micsoda portéka ez?

BOHÓCZ.
Soh’sincs többé víg világ, amióta a két uzsora közűl a vigabbikat elnyomták, a rosszabbiknak meg törvényes úton meleg mentét határoztak, hogy meg ne fázzék: rókamállal beszegett és báránynyal béllelt mentét, annak jeléül, hogy mivel a ravaszság gazdagabb, mint az ártatlanság, tehát gallérnak való.

KÖNYÖK.
Jerünk csak, ficzkó. – Isten áldjon, jó páter és fráter.

HERCZEG.
Téged is, jó fráter és páter. Mit vétett neked ez az ember?

KÖNYÖK.
Biz az, uram, a törvénynek vétett; aztán, uram, még tolvajnak is tartjuk, uram, mert valami furcsa zárnyitót találtunk nála, melyet már be is küldtünk a helytartónak.

HERCZEG.
Pirulj, fiú: kerítő, gaz kerítő!
Te abbul élsz, hogy másokat a rosszban
Elősegítesz. Vedd csak fontolóra,
Mi rút, e rút bűn által tömni bendőt
S ruházni hátat. Szólj magadhoz így:
Az ő czudar, baromi gerjeikből
Iszom, eszem, öltözködöm, meg élek.
Hiheted-é, hogy élet a te élted
Ily büdös alapon? – Javulj, javulj…

BOHÓCZ.
Valami részben csakugyan büdös az, uram; de azért, uram, mégis bebizonyíthatnám –

HERCZEG.
Ha bűnre bizonyítványt nyújt az ördög,
Övének bizonyulsz. Börtönbe véle:
Ily durva állatot, saját javára,
Fenyítni és oktatni kell.

KÖNYÖK.
A helytartó elé kell vezetni, uram; az már megintette. A helytartó nem szenvedheti a kurafit: ha ez kerítő, és eleibe kerűl, jó volna egy mértföldnyire félrekerülnie parancsa elől.

HERCZEG.
Bár volna mind az, mi némelyik színből:
Hibátul ment, hibája ment a színtől!

KÖNYÖK.
Nyaka úgy fog járni, mint a te derekad uram: kötelet kap.

BOHÓCZ.
Vigaszt orontok; kezest kiáltok. Ez az úr itt nekem barátom.
Lucio jő.

LUCIO.
No, nemes Pompejus, hogy vagyunk? Mit látok, Caesar kerekeihez vagy kötözve? Diadalban hurczolnak? Hát nem akadnak immár pygmalioni alakok, újdon készült asszonyok, a végre, hogy kezöket az ember zsebibe bocsássák s markolva húzzák ki? No mit felelsz, hé? Mit szólsz ehhez a nótához, dologhoz és modorhoz? Vagy feleleted tán az utolsó esőbe fullt, hé? Mit szólsz, vén banya? Olyan világ van-e, mint azelőtt, ember? Micsodás a folyása? Szomorú és kevésbeszédű, vagy miféle? Mi a csinja-binja?

HERCZEG.
Egyre csak ez járja, és egyre gonoszabbúl?

LUCIO.
Hát hogy van az én drága falatom, az asszonyod? Kerít-e még, he?

BOHÓCZ.
Biz, uram, neki nincs többé besózni való húsa, és maga is a sós kádba jutott.

LUCIO.
Helyesen, úgy illik, úgy kell lenni: mindig friss leány és besózott kerítőné. Ez a múlhatatlan következés; így kell lenni. Hát te fogságba mégy, Pompejus?

BOHÓCZ.
Biz oda, uram.

LUCIO.
Kutyabaj, Pompejus. Isten veled. Csak eredj; mondd, én küldtelek oda. Hát adós vagy, Pompejus, vagy mi?

KÖNYÖK.
Kerítő.

LUCIO.
Jó, hát csak zárjátok be. Ha a kerítőnek börtön jár, neki joga van hozzá: ő kétségtelenűl kerítő, még pedig hajdankori; már úgy született. Isten veled, jó Pompejus; tisztelem a fogházat, Pompejus. Belőled most megint jó gazda lesz, Pompejus: őrizni fogod a házat.

BOHÓCZ.
Remélem, uraságod kezeskedni fog értem.

LUCIO.
De már azt csakugyan nem teszem, Pompejus; az nem divat. Inkább azt kérem, Pompejus, hogy hosszabbra nyújtsák rabságodat: ha nem tűröd békén, annak az az oka, hogy sok benned a tűz. Isten veled, hű Pompejus. – Adj Isten, barát.

HERCZEG.
Fogadj Isten.

LUCIO.
Hát a kis Brigit pirosítja még magát, hé, Pompejus?

KÖNYÖK.
Jerünk csak, ficzkó, jerünk.

BOHÓCZ.
Hát aztán, nem kezeskedik értem?

LUCIO.
Sem aztán, sem most, Pompejus. – No barát, mi az újság oda kinn? Mi az újság?

KÖNYÖK.
Jerünk csak, ficzkó, jerünk.

LUCIO.
Eredj; a kutyaólba, Pompejus; eredj.
        (Könyök, a Bohócz és Tisztek el.)
Mi újság a herczegről, barát?

HERCZEG.
Nem tudok semmit. Hát te tudsz valamit?

LUCIO.
Némelyek azt beszélik, hogy a muszka czárnál van; mások, hogy Rómában: hát te mit gondolsz, hol van?

HERCZEG.
Nem tudom, hol van; de bárhol van is, jót kívánok neki.

LUCIO.
Esztelen hóbortos egy csíny volt tőle, kilopózkodnia az országból s a kolduskodást bitorolnia, mikor nem arra született. Itt nem léte alatt Angelo úr ugyancsak herczegeskedik: zavarja a fajtalankodást.

HERCZEG.
Azt jól is teszi.

LUCIO.
Nem ártana neki, ha valamennyire szelidebb volna a bujaság iránt; kissé nagyon is kemény e részben, barát.

HERCZEG.
Igen elterjedt egy bűn, és csak szigor gyógyítja.

LUCIO.
Való igaz, hogy a bűnnek nagy az atyafisága, szép a rokonsága; de a míg evés-ivás meg nem szűnik, barát, lehetetlen azt végkép kiirtani. Azt mondják, ez az Angelo nem is származott a teremtés egyenes útján, férfi meg nő által. Igaz-e, mit gondolsz?

HERCZEG.
Hát hogy származott volna?

LUCIO.
Némelyek azt beszélik, hogy valami hableány ívásából; némelyek, hogy két tőkehaltól. Az bizonyos, hogy vizelete jéggé fagy, mikor kibocsátja; ezt tudom, hogy igaz. Az is áll, hogy ő nem egyéb nemző bábnál.

HERCZEG.
Tréfálsz, uram, és nem rágod meg a szót.

LUCIO.
Hát nem kegyetlenség tőle, valakit egy leppentyű fölpattanásaért megölni? Tette volna ezt a távollevő herczeg? Ez nemhogy fölakasztatta volna az embert akár száz zabgyerekért, inkább kosztot fizetett volna akár ezerért. Kissé maga is szerette ezt a mulatságot, értett a szolgálathoz, és ez oktatta őt könyörületre.

HERCZEG.
Sohasem hallottam, hogy a távollevő herczeg nők miatt valami rossz hírbe jött volna; nem volt efféle hajlandósága.

LUCIO.
Oh, uram! csalódol.

HERCZEG.
Nem lehet.

LUCIO.
Nem-e? Dehogy nem. Hát az az ötven esztendős koldus asszony! Annak egy-egy aranyat szokott a perselyébe csúsztatni. Voltak a herczegnek bogarai: iszogált is; ezt én mondom neked.

HERCZEG.
Bizony igazságtalan vagy iránta.

LUCIO.
Uram, én bejáratos voltam hozzá. Óvatos legény volt ám a herczeg; s én hiszem, hogy mostani elvonulása okát is tudom.

HERCZEG.
Ugyan, kérlek, mi lehet az?

LUCIO.
Bocsánat, ez titok, mit nem szabad a számon kiszalasztanom. De azt értésedre adhatom, úgy-e, hogy az ország nagyobb része a herczeget bölcs embernek tartotta.

HERCZEG.
Bölcs embernek? Hiszen szó sincs róla, hogy nem az volt.

LUCIO.
Merő felületes, tudatlan, jelentéktelen egy ficzkó.

HERCZEG.
Ezt vagy irígységből mondod, vagy bolondságból, vagy tévedésből: ha bizonyságra szorúlna, életének egész folyama és az ügyek, melyeket kormányozott, kedvezőbben szólnának felőle. Ám tanúskodjék róla csak az, a mit ő maga tanúsított, s az irígyek meglátják benne a tudóst, államférfit és katonát. Ennélfogva tapasztalatlanúl beszélsz; vagy pedig, ha több az ismereted, nagyon elhomályosítja rosszakaratod.

LUCIO.
Ismerem őt, uram, és szeretem.

HERCZEG.
Szeretet helyesb ismerettel beszél, ismeret meg nagyobb szeretettel.

LUCIO.
Dejszen, uram, tudom én, a mit tudok.

HERCZEG.
Alig hiszem, mert nem tudod, mit beszélsz. Ha azonban a herczeg valamikor visszatér – a miért imádkozunk – szeretném, hogy megfelelnél őelőtte: ha becsületesen beszéltél, bátorságod lesz azt védelmezni. Köteles vagyok erre téged fölhivni; kérlek hát, mi a neved?

LUCIO.
Nevem Lucio, uram, a herczeg jól ismer.

HERCZEG.
Még jobban fog ismerni, uram, ha megérem, hogy neki hírt adhatok rólad.

LUCIO.
Nem félek tőled.

HERCZEG.
Oh, te azt reméled, hogy vissza nem tér többé, vagy pedig nagyon ártalmatlan ellenfélnek képzelsz engem. Igaz is, hogy keveset árthatok neked: te mindezt ismét elesküszöd.

LUCIO.
Inkább akaszszanak föl. Csalódol bennem, barát. De hagyjuk már ezt. Nem tudod, meghal-e holnap Claudio, vagy nem?

HERCZEG.
Miért halna meg, uram?

LUCIO.
Miért? Hogy egy palaczkot tölcsérrel megtöltött. Szeretném, ha a herczeg, a kiről szólunk, visszatért volna. Ez a tehetetlen kormányzó, öntartóztatás által, meg akarja népteleníteni a tartományt; már a verebek sem fészkelhetnek háza ereszében, mivel buják. A herczeg ellenben a sötétség műveit sötétben hagyná és sohasem hozná napfényre. Bár csak itthon volna már! Lám, ezt a Claudiot elítélték, hogy szíjat oldott. Isten veled, jó barát; imádkozzál értem. A herczeg, újra mondom, pénteken is szerette a húst. Már most idejét múlta; mégis, azt mondom, a fekete kenyér- és foghagymaszagú koldus asszonynyal is szóba állana. Mondd, hogy ezt én mondtam. Isten veled.        (El.)

HERCZEG.
Gáncstól hatal’m s nagyság sem menekűl;
A szín erényt is sebzi hát megűl
A rágalom. Nincs föld erős királya,
Rossz nyelv epéjinek ki utját állja. –
De ki jön itt?
Escalus, a Porkoláb, Nyüviné s Tisztek jönnek.

ESCALUS.
Vigyétek; börtönbe vele.

NYÜVINÉ.
Jó uram, légy hozzám jó! Nagyságodat könyörületes embernek tartják. Jó uram!

ESCALUS.
Kétszeres, háromszoros megintés után is mindig ugyanaz a rosszalkodás? Ez még az irgalmat is káromlásra és zsarnokoskodásra indítaná.

PORKOLÁB.
Álló tizenegy év óta kerít, nagyságod engedelmével.

NYÜVINÉ.
Uram, bizonyos Lucio adott föl. Letarti Kata lányasszonynak gyermeke lett tőle, még a herczeg korában; megigérte neki, hogy elveszi; a gyermek Fülöp-Jakab napján lesz tizenöt hónapos. Én tápláltam; most meg, ime, hogy bánik velem!

ESCALUS.
Az igen szabados legény; színünk elé kell idézni. – Ezt meg vigyétek a börtönbe: el; szót se többet. (Nyüviné s a Tisztek el.) Porkoláb, Angelo társam nem enged; Claudionak holnap meg kell halni. Szerezz neki papot s tégy meg minden üdvkészületet. Ha társam is úgy szánná, mint én, különb dolga volna.

PORKOLÁB.
Nagysád engedelmével, ez a barát már volt nála s oktatta a halál elviselésére.

ESCALUS.
Jó estét, jó atya.

HERCZEG.
Áldás és üdv reád.

ESCALUS.
Hova való vagy?

HERCZEG.
Nem e vidékre, bár most itt időzöm
Véletlenül: kegyes szerzetbeli vagyok;
Püspöki helyről, ő szentséginek
Külön ügyében, jöttem a minap.

ESCALUS.
Mi újság ott kinn a világban?

HERCZEG.
Semmi, csakhogy a jóság oly nagy lázba esett, hogy a halál által kell meggyógyulnia: csak azt kívánják, a mi új, s valami pályán megvénülni szintoly veszedelem, a milyen erény valami vállalatban kitartani. A gyér bizalom nem elég eleven arra, hogy a társaságok jól állhassanak; de a jótállás elég arra, hogy a pajtásságot elátkozzuk. A világ bölcsesége sokat vesződik e talánynyal. Ez az újság elég óság, de naponkint megújúl. Kérlek, uram, miféle természetű volt a herczeg?

ESCALUS.
Olyan, hogy mindenek fölött különösen magát törekedett megismerni.

HERCZEG.
Micsoda mulatságot szeretett?

ESCALUS.
Inkább mulatott, ha mást látott örülni, mintsem örült azon, a mivel őt akarták mulattatni: mindenben mértékletes egy úr. De hagyjuk őt viszontagságaira, fohászkodván, hogy javára legyenek; most pedig szeretném tudni, mily készültnek találod Claudiot. Hallom, meglátogattad.

HERCZEG.
Bevallja, hogy bírája nem mérte őt hamis mértékkel, sőt a törvény határozatának teljes készséggel hódol; gyarlósága oktatásaira hallgatva, alkotott ugyan magának némi csalóka életreményeket, melyeket azonban szép lassacskán meghiúsítottam, úgy hogy most már el van szánva a halálra.

ESCALUS.
Így mind az ég irányában szolgálatodat, mind a fogoly irányában hivatásod kellő tartozását teljesítetted. Én a szegény úrfiért fáradozva, szerénységem legszélső határaig mentem; de igazságszolgáltató társamat oly szígorúnak találtam, hogy kénytelen voltam neki megmondani, hogy ő csakugyan a megtestesűlt igazság.

HERCZEG.
Ha saját élete megfelel merev eljárásának, úgy ez jól illik hozzá; ha benne maga is hibázni talál, maga ítélte el magát.

ESCALUS.
Meglátogatom a foglyot. Isten veled.

HERCZEG.
Béke veled.
        (Escalus és a Porkoláb el.)
Kinek pallos a kezén,
Legyen oly szent, mint kemény;
Benne példa látható,
Járva-kelve tiszta, jó;
Önön vétkét fontra téve,
Másokat is úgy itélve.
Szégyen rá, ki oly hibáér’,
Mely övé is, szörnyhalált mér!
Hármas szégyen Angelora,
Ha, bűnt írtva, ápolója!
Mit nem rejthet az szivében,
A ki angyal, kül szinében!
S a szín (teljes a gonoszba’),
A világnak bajt okozva,
Hitvány pókszál szerivel
Súlyost, erőst hogy bír el!
A bűn ellen cselt vetek.
A jegyes, kit megvetett,
Éjjel Angeloval hál:
Így az ált megcsalja ál,
Hamis lakol hamisúl
S régi kötés megujúl.        (El.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba Mariána házánál.

Mariána, pongyolán, ül, egy Fiú danol.

Dal.

Félre, ajk, oh édesem,
Félre, édes hitszegő;
Félre, hajnalfényü szem,
Reggelt félrevezető:
De ti jertek, csókra csók,
Csókra csók,
Szívpecsétlők, szívcsalók,
Szívcsalók!

MARIÁNA.
Hagyd el a dalt és távozzál sietve:
Itt jő a vígasz embere, ki szavával
Gyakran csitítá zsémbes bánatom’.        (A Fiú el.)
A Herczeg, szerzetesképen, jő.

Uram, bocsánat; szinte azt óhajtom,
Hogy ne találtál volna zeneszónál;
De ments ki, kérlek, s hidd el, hogy igaz:
Nem örömömnek – búmnak élve az.

HERCZEG.
Jó; bár gyakorta a zene bűbája
Rosszat javít, de a jót megrongálja.
Kérlek, mondd meg, nem tudakozódott-e itt ma valaki utánam? Épen ilyenkorra igértem, hogy találkozom itt vele.

MARIÁNA.
Nem tudakozódott senki; pedig egész nap itt ültem.

HERCZEG.
Teljesen bízom szavadban. Épen most az ideje. Könyörgök, távozzál egy kicsit; lehet, hogy azonnal behílak valamiért, a mi javadra lesz.

MARIÁNA.
Örökké le vagyok neked kötelezve.
        (El.)
Izabella jő.

HERCZEG.
Legszívesebben látlak s üdvözöllek.
Nos, hát mi újság jó helyettesünknél?

IZABELLA.
Egy kertje van, kerítve téglafallal;
Nyugat felől szőlő támaszkodik rá;
És ama szőlő deszkás kapuját
Im, ez a vastagabb kulcs nyitja ki;
E másik egy kis ajtónak parancsol,
A mely a szőlőből a kertbe szolgál.
Ott, megigértem, hogy beszólok hozzá
A komor éjfél idején.

HERCZEG.
        De meg
Tudod-e majd találni az utat?

IZABELLA.
Azt pontosan s szorgosan megjegyeztem:
Susogva s vajmi bűnös buzgalommal
Jelölve mindent, kétszer megmutatta
Az útat.

HERCZEG.
Egyéb jel nincs megállapítva,
Mire Mariánának vigyázni kell?

IZABELLA.
Nincs, csak, hogy ott sötétségben leszünk;
És értesítém őt, hogy nem sokáig
Mulathatok: mert, azt mondám neki,
Hogy engem egy szolgáló fog kisérni,
Ki várni fog reám, s ki azt hiszi,
Bátyám ügyében járok ott.

HERCZEG.
        Helyes.
Még Mariánának nem szóltam erről
Egy szót se. – Hejh, kisasszony! jöszte be!
Mariána jő.
E hölgygyel ismerkedj’ meg, kérlek: ő jót
Jött tenni véled.

MARIÁNA.
        Én is azt kivánom.

HERCZEG.
Hiszed-e, hogy becsüllek tégedet?

MARIÁNA.
Tudom tapasztalásból, szent atyám.

HERCZEG.
Fogd meg tehát ezen társad kezét,
El fog neked beszélni valamit.
Én addig itt leszek. Ám siessetek;
A gőzös éj közelg.

MARIÁNA.
        Jerünk, ha tetszik.
        (Mariána és Izabella el.)

HERCZEG.
Oh rang, oh nagyság! millió csalárd szem
Függ rajtad; és könyvszámra jár a hír,
Hibásan és ellenkezőn nyomozva,
Hogy mit csinálsz; az élcz ezernyi csínye
Vad álma apaságát rád ruházza
S képzelmei közt ránczigál.
Mariána és Izabella jönnek.
        No, rááll?

IZABELLA.
Vállalkozik, atyám, ha te javallod.

HERCZEG.
Nem hogy javallom, sőt kivánom is.

IZABELLA.
Kevés az, a mit szólnod kell; csak akkor,
Ha távozol, mondd lágyan és alásan:
„Bátyámra gondolj most.”

MARIÁNA.
        Úgy lesz, ne félj.

HERCZEG.
És te se félj, szép lányom, semmitől.
Régibb kötésnél fogva férjed ő:
Nem bűn tehát így összejönnötök.
Mert jogszerű igényed őreá
Szépíti a csalást. Már most jerünk:
Csak úgy fogunk aratni, ha vetünk.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Szoba a fogházban.

A Porkoláb és Bohócz jönnek.

PORKOLÁB.
Jöszte csak, ficzkó. Le tudod-e csapni az ember fejét?

BOHÓCZ.
Ha legény, úgy le, uram; de ha nős, akkor ő nejének a feje, már pedig nő fejét világért se tudnám lecsapni.

PORKOLÁB.
Hallod-e, fiú, félre ne csapj, hanem felelj egyenesen. Holnap reggel Claudionak és Bernátnak meg kell halni; fogházi közbakónknak itt segédre van szüksége, hogy dolgát végezze: ha te vállalkozol segítségére, kimenekülsz bilincseidből; ha nem, egész rabsági idődet ki kell töltened, mikor pedig kiszabadúlsz, irgalmatlanúl megkorbácsolnak, mert közhírű kerítő voltál.

BOHÓCZ.
Uram, régesrégóta törvénytelen kerítő voltam; de már nem bánom, törvényes akasztó leszek. Örülni fogok, ha munkatársam egy kis oktatásban részesít.

PORKOLÁB.
Hejh, Rémes! Hol van Rémes?
Rémes jő.

RÉMES.
Hivtál uram?

PORKOLÁB.
Ficzkó, ez a legény itt segítségedre lesz holnap a kivégzésnél. Ha alkalmatosnak látod, szegődjél vele egész évre s hadd lakjék itt veled; ha nem, vedd hasznát ezúttal, aztán bocsásd el. Nem lehet panasza, hogy melletted veszít a tekintélyéből: kerítő volt.

RÉMES.
Kerítő, uram? Szégyen gyalázat! Még rossz hírbe keveri művészetünket.

PORKOLÁB.
Eredj; te is csak annyit nyomsz: egy pehely fölbillenti a mérleget.        (El.)

BOHÓCZ.
Kérlek, uram, kegyes engedelmeddel – mert igazán, engedelmes képed van, csakhogy a szemed függedelmes – hát te művészetnek nevezed foglalatosságodat?

RÉMES.
Művészetnek hát.

BOHÓCZ.
A festészet, úgy hallottam, művészet; mivel pedig az én foglalatosságom tárgyai, a rimák, a festést gyakorolják, ez bizonyítja, hogy az én foglalatosságom művészet; hogy azonban micsoda művészet legyen az akasztás, ha fölakasztanak sem bírom elképzelni.

RÉMES.
Pedig művészet.

BOHÓCZ.
Mi okon?

RÉMES.
A becsületes ember öltője a tolvajra is ráillik.

BOHÓCZ.
Ha szűk is a tolvajnak, a becsületes ember elég bőnek tartja; ha bő is a tolvajnak, a tolvaj elég szűknek tartja: e szerint a becsületes ember öltője a tolvajra is ráillik.
A Porkoláb jő.

PORKOLÁB.
Hát megegyeztek?

BOHÓCZ.
Uram, beszegődöm hozzá; mert úgy találom, hogy a hóhérnak bűnbánóbb mestersége van, mint a kerítőnek: többször kér bocsánatot.

PORKOLÁB.
Te meg készítsd el a tőkét és bárdot holnap négy órára.

RÉMES.
Jöszte, kerítő; betanítlak mesterségembe; kövess.

BOHÓCZ.
Tanulni vágyom, mest’uram; és remélem, ha majd alkalmat nyújtasz, hogy magadnak tegyek szolgálatot, ügyesnek fogsz találni, mert igazán, uram, szívességedet barátilag vissza kell szolgálnom.

PORKOLÁB.
Hívjátok át Bernátot és Claudiot.
        (A Bohócz és Rémes el.)
Ezt szánom; ama gyilkosért – habár
Édes testvérem volna – semmi kár.
Claudio jön.
Im, Claudio, halálitéleted:
Már öreg éjfél van most, s holnap nyolczkor
Te halhatatlanná lészsz. Hol van Bernát?

CLAUDIO.
Álomba’, mélyen, mint az ártatlan
Fáradság, melytől vándor teste zsibbad:
Nem ébred föl.

PORKOLÁB.
Ki tehet véle jót?
Eredj tehát s készülj. De csitt! mi nesz?
        (Kívül zörgetnek.)
Az ég vigaszsza lelkedet.        (Claudio el.)
        Megyek no.
Ez kegyelem, remélem, vagy halasztás
Jó Claudionak.
A Herczeg, szerzetesképen, jő.
        Üdvöz légy, atyám.

HERCZEG.
Az éj legüdvösb, legjobb szellemi
Környezzenek, jó porkoláb. Ki járt itt?

PORKOLÁB.
Miót’ az estharang elkonga, senki.

HERCZEG.
Izabella?

PORKOLÁB.
        Nem.

HERCZEG.
        Úgy nem sokára jönnek.

PORKOLÁB.
Hát Claudionak vígasz?

HERCZEG.
        Kis remény.

PORKOLÁB.
Szigorú helytartó!

HERCZEG.
        Nem a, nem a:
Ő példa által is hűn követi
Nagy igazságossága vonalát.
A mit hatalma másban megtorol,
Mindazt legyőzi szent tartózkodása
Magában is. Ha az, a mit fenyít,
Őt is csufitná, zsarnok volna akkor; (Kívül zörgetnek.)
De így, csak igazságos. – Ime jönnek. –
        (A Porkoláb el.)
Szelíd egy porkoláb; ritkán találod
Edzett foglyárban az emberbarátot.        (Zörgetnek.)
Mi az? Mi zaj! Siethet, a ki így
Döngetve sebzi a makacs kilincset.
A Porkoláb jő.

PORKOLÁB.
(kifelé szólva).
Hadd várjon ott, a mig a szolga fölkel,
Hogy bébocsássa; már hivattam őt.

HERCZEG.
Ellenparancsod nincs még arra nézve,
Hogy Claudionak holnap halni kell?

PORKOLÁB.
Nincs, nincs, uram.

HERCZEG.
        Bármint közelg a hajnal,
Még reggelig többet fogsz hallani.

PORKOLÁB.
Tudsz valamit tán? Én csak azt hiszem, hogy
Ellenparancs nem jő: nincs arra példa;
Azonbelül birói székiről
Ellenkezőt jelentett Angelo
A népnek.
Követ jő.
        Ő nagysága embere.

HERCZEG.
S ez hoz kegyelmet Claudionak.

KÖVET.
Uram küldi neked ezt az írást; továbbá meghagyja általam, hogy annak legcsekélyebb pontjától se térj el, akár az időre, akár a dologra, akár egyéb körülményre nézve. Jó reggelt; mert úgy veszem észre, szinte nappal van már.

PORKOLÁB.
Engedelmeskedem neki. (A Követ el.)

HERCZEG.
(félre).
Kegyelme ez: oly bűnön vétetett,
Mit a kegyelmező is elkövet.
Mily gyors a vétek, és mily eleven,
Ha születik méltóság öliben!
Bűnből eredt könyörnek semmi gátja,
S bűn kedviért a bűnös is barátja. –
Hát mi az újság?

PORKOLÁB.
A mint mondtam: Angelo úr, nyilván azt hive, hogy tisztemben hanyag vagyok, e szokatlan nógatással ébreget; a mi különös előttem, mert eddig még nem tette.

HERCZEG.
Kérlek, halljuk.

PORKOLÁB.
(olvas).
„Bármi ellenkezőt találsz is hallani, négy órakor végeztesd ki Claudiot, délután pedig Bernátot. Nagyobb biztosság okáért öt órára küldd el nekem Claudio fejét. Pontosan teljesítsed ezt, meggondolván, hogy több függ tőle, mint a mit ezúttal elmondhatok. El ne mulaszd tehát megtenni tisztedet, a mint hogy saját rovásodra felelsz róla.” – Uram, mit szólsz ehhez?

HERCZEG.
Ki az a Bernát, a kit délután kell kivégezni?

PORKOLÁB.
Cseh születés; de itt növekedett: kilencz éve rab.

HERCZEG.
Hogyan történt, hogy az elment herczeg vagy szabadon nem bocsáttatta, vagy ki nem végeztette? Azt hallottam, ő mindig így szokott cselekedni.

PORKOLÁB.
Rokonai egyre halasztásokat eszközöltek számára; gonosztette pedig, a mig Angelo úr nem vette át a kormányt, csakugyan nem is bizonyúlt rá teljesen.

HERCZEG.
Most már világos?

PORKOLÁB.
Egészen nyilvánvaló, és maga sem tagadja.

HERCZEG.
Töredelmesen viselte-e magát a fogságban? Látszik-e rajta, hogy meg van indulva?

PORKOLÁB.
Olyan ember, a kinek a halál nem borzalmasabb egy részeg álomnál; nem gondol, nem törődik semmivel, nem fél semmitől, a mi volt, van, vagy lesz: nem érzi halandóságát, pedig kétségbeejtőleg közel van halálához.

HERCZEG.
Oktatás kell neki.

PORKOLÁB.
Nem kell neki. Fogházbeli szabadsága mindenkor megvolt. Ha megengednék neki, hogy szökjék el, nem tenné. Napjában többször leiszsza magát, sőt több napig is holtrészeg. Elégszer felköltöttük őt, mintha vesztőhelyre vinnők, s látszólagos rendeletet mutattunk neki: mindezt föl sem vette.

HERCZEG.
Róla mindjárt szólok többet. A te homlokodra, porkoláb, becsületesség s állhatatosság van írva: ha nem igaz, a mit ott olvasok, régi tudományom cserben hagy; de bízván emberismeretemben, találomra nekimegyek. Claudio, kinek kivégzésére íme parancsod van, nem vétett nagyobbat a törvény ellen, mint Angelo, ki elítélte. Hogy erről világosan meggyőzhesselek, csak négynapi haladékot kérek, mire nézve azonnal, és pedig veszélyes szívességet kell tenned velem.

PORKOLÁB.
Mi legyen az, uram?

HERCZEG.
Halaszd el halálát.

PORKOLÁB.
Istenem, hogy tehetem azt, holott meg van szabva az óra, s kiadva a határozott rendelet, büntetés terhe alatt, hogy fejét Angelo szeme elé juttassam? Ha ettől csak egy hajszálnyira eltérnék, magam is úgy járnék, mint Claudio.

HERCZEG.
Szerzeti fogadásomra, kezeskedem érted. Ha utasításaim által akarod magadat vezéreltetni, ma reggel ezt a Bernátot végeztesd ki s az ő fejét küldd el Angelonak.

PORKOLÁB.
Angelo mindakettőt látta, s ráismerne arczára.

HERCZEG.
Oh, a halál nagy torzító, s a torzítást még magad is növelheted. Kopaszd meg fejét és kösd le szakállát; aztán mondjad, a vezeklő maga kívánta, hogy halála előtt megnyírják: tudod, ez közönséges szokás. Ha ebből bármi egyéb háramlik reád, hanemha köszönet és jó szerencse, a szentre, a kit szolgálok, életemmel állok ki ellene.

PORKOLÁB.
Bocsáss meg, jó atyám: esküm ellen van.

HERCZEG.
Kinek esküdtél: a herczegnek, vagy helytartójának?

PORKOLÁB.
A herczegnek és helyetteseinek.

HERCZEG.
Elhiszed, hogy nem vétettél, ha a herczeg igazolja eljárásod jogosságát?

PORKOLÁB.
De valószínű-e az?

HERCZEG.
Nem valószínű, de bizonyos. Mivel azonban látom, hogy félsz, hogy sem köntösöm, sem feddhetetlenségem, sem rábeszélésem könnyű szerrel meg nem hajlíthat, továbbmegyek, mint akartam, hogy minden félelmet kiirtsak belőled. Nézd, uram, ehol a herczeg kezeírása és pecsétje: nem kétkedem, hogy ismered írását, és pecsétje sem lesz idegen előtted.

PORKOLÁB.
Mindakettőt ismerem.

HERCZEG.
Ebben az van, hogy a herczeg visszatér: azonnal elolvashatod, ha tetszik, és meglátod, hogy két nap alatt itt lesz. Angelo ezt nem tudja, mert ő épen ma különös tartalmú leveleket kap: teszem, hogy a herczeg meghalt; teszem, hogy valami monostorba vonúlt; de véletlenűl semmi affélét, a mi igaz. Lám, a hajnalcsillag már ébreszti a juhászt. Ne álmélkodjál, hogyan lehet mindez; a nehéz is könnyű lesz ha tudja az ember. Hívd elő bakódat, és le a Bernát fejével: én azonnal meggyóntatom s előkészítem egy jobb világra. Még meg vagy döbbenve, hanem ez az írás teljesen biztosít. Jer; már szinte megvirradt.        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

A Bohócz jön.

BOHÓCZ.
Oly ismerős vagyok itt, mint otthon az üzletünkben; mintha csak Nyüviné asszonyom tulajdon házában volnánk, annyian vannak itt régi vendégei közűl. Itt van először is Szeles ifjuram; egy rakás pakolópapir és állott gyömbér miatt kerűlt be, a mit neki ezer kilencszáz hetven forintjába számítottak, ő meg öt márka készpénzt kapott belőle: igaz, hogy a gyömbért nem igen keresték, mert a vén asszonyok mind elhaltak. Itt van továbbá bizonyos Ugri uram, a kit egy selyemárus árult be, Háromvégi uram, valami négy vég atlaszért, a mi most véget vet neki. Nálunk van még a fiatal Szédelgi meg Csalafinta ifjuram, meg Rézsarkanytús uram, meg a tőrös és spádés ember, Éhenkórász uram, meg a fiatal Örökösi, ki az erős Gombóczot megölte, meg a bajvívó, Állj-ki uram, meg a híres útazó, a csinos Pántlikás uram, meg a döhös Bögre, ki Kantát agyonszúrta, meg, azt hiszem, még negyven egynehány: mind helyre legény a mesterségünkben, most pedig az Isten nevében koldulnak.
Rémes jön.

RÉMES.
Hékám, hozd ide Bernátot.

BOHÓCZ.
Bernát bácsi! Kelj föl, mert fölakasztunk, Bernát bácsi!

RÉMES.
Hahó, Bernát!

BERNÁT.
(kívül).
Fene rágja ki a torkotokat! Ki lármáz itt? Kik vagytok?

BOHÓCZ.
Jó barátid; a hóhér. Meg kell már tenned azt a szívességet, hogy fölkelsz s nekiállsz a halálnak.

BERNÁT.
(kívül).
Félre, te gazember! Félre, mikor alszom.

RÉMES.
Mondd neki, hogy föl kell ébrednie, és pedig íziben.

BOHÓCZ.
Kérlek, Bernát bácsi, ébredj föl, a míg kivégeznek, és aludjál azután.

RÉMES.
Menj be hozzá és vonszold ki.

BOHÓCZ.
Jön, uram, jön, hallom zörögni szalmáját.
Bernát jön.

RÉMES.
A bárd a tőkén van-e, hékám?

BOHÓCZ.
Minden megvan, uram.

BERNÁT.
No Rémes, hát nálad mi az újság?

RÉMES.
Igazán, uram, szeretném, ha rákezdenéd imádságaidat; mert lám, a rendelet megjött.

BERNÁT.
Te gazember, én egész éjjel ittam, nem vagyok arravaló.

BOHÓCZ.
Sőt annál jobb neki, uram; mivelhogy egész éjjel ivott, jókor reggel pedig fölakasztják, másnap javában kialhatja magát.

RÉMES.
Nézd, uram, itt jön gyóntató atyád. No, mit gondolsz, tréfálunk-e most?
A Herczeg, szerzetesképen, jön.

HERCZEG.
Uram, felebaráti szeretetemtől indítva, és hallván, mily gyorsan kell elköltöznöd, eljöttem, hogy oktassalak, hogy vigasztaljalak és imádkozzam veled.

BERNÁT.
Szó sincs róla, barát. Én egész éjjel derekasan ittam, és több időt kívánok, hogy elkészülhessek, vagy pedig bunkóval hadd verjék ki fejemből a velőt. Rá nem állok, hogy ma meghaljak, az már bizonyos.

HERCZEG.
De kell, uram; hát kérlek, nézz előre
Az útra, a melyen haladni fogsz.

BERNÁT.
Esküszöm, senki rá nem vesz, hogy ma meghaljak.

HERCZEG.
De hallgass –

BERNÁT.
Egy szót se! Ha valami mondanivalód van, jer börtönömbe; mert onnan ma ki nem jövök.
        (El.)
A Porkoláb jön.

HERCZEG.
Nem képes élni, sem meghalni. Kőszív! –
Fiúk, utána: a tőkére véle!
        (Rémes és a Bohócz el.)

PORKOLÁB.
Nos, hát minőnek láttad a rabot?

HERCZEG.
Halálra nem kész, nem való teremtés;
Ily lelki állapotban kivezetni
Kárhozatos vón’.

PORKOLÁB.
        Szent atyám, e házban,
Ma reggel a kegyetlen láz megölt
Valami Ragozint: hirhedt kalóz volt,
Egy korba’ Claudioval, szőre s bőre
Ép oly szinű. Hátha nem bántanók
Azt a gonoszt, a míg magába száll,
S adnók a helytartónak Ragozin
Fejét, a mely hasonló Claudiohoz?

HERCZEG.
Ez esetet az ég rendelte így!
Végezz hamar: az óra már közel,
Mit Angelo szabott. Intézzed el,
S parancs szerint küldd hozzá; azalatt
Én halni késztem e szegény vadat.

PORKOLÁB.
Meglesz azonnal, jó atyám. Azonban
Bernátnak meg kell halni délután;
És mit csináljunk aztán Claudioval,
Hogy a veszélytől ment legyek, mely érhet,
Ha kiderül, hogy él?

HERCZEG.
        Légy rajta, hogy
Rejtekbe zárd Bernátot s Claudiot:
A míg a nap a külső nemzedéket
Másodszor üdvözlendi, teljesen föl
Lészsz mentve.

PORKOLÁB.
Készséges szolgád vagyok.

HERCZEG.
Gyorsan, siess, küldd a főt Angelonak.
        (A Porkoláb el.)
Most leveleket írok Angelohoz
(A porkoláb majd elviszi), melyekből
Megérti, hogy haza felé közelgek,
És, fontos okbul, most nyilvánosan
Kell bévonulnom; meghagyom neki,
Hogy várjon a szent forrásnál reám
A város alatt egy órányira:
S fokozva higgadtan, s latolva bölcsen,
Elbánunk Angeloval.
A Porkoláb jön.

PORKOLÁB.
Im, itt a fő, magam szállítom el.

HERCZEG.
Helyes, de mindjárt fordúlj vissza, mert
Olyasrul akarok beszélni véled,
A mit csupán te hallhatsz.

PORKOLÁB.
        Sietek.        (El.)

IZABELLA.
(kívül).
Üdv s békeség!

HERCZEG.
        Ez Izabel szava.
Megtudni jő, megérkezett-e már
A kegyelem bátyjának; de a jót
Ne tudja meg, hogy a kétségbesésből –
Nem várva többé – nyerjen égi vígaszt.
Izabella jön.

IZABELLA.
Engedd –

HERCZEG.
        Jó reggelt, jámbor, szép leányom.

IZABELLA.
Legjobb, hogy ily szent férfitól kapom.
Megküldte Angelo bátyám kegyelmét?

HERCZEG.
Megszabadítá, lányom, a világtól:
Fejét vevék s elküldék Angelonak.

IZABELLA.
Oh nem! nem úgy van!

HERCZEG.
        Nincs különben.
Szilárd türés mutassa bölcseséged’.

IZABELLA.
Hozzá megyek s kitépem a szemét!

HERCZEG.
Elébe nem bocsátnak.

IZABELLA.
Oh szegény Claudio! Szánandó Izabella!
Gonosz világ! átkozott Angelo!

HERCZEG.
Mindez neki nem árt s neked nem használ:
Hagyd el tehát s bízd ügyedet az égre.
Vigyázz szavamra: úgy fogod találni,
Hogy mindenik betűje hű igazság.
A herczeg holnap haza jő – ne sirj! –
Egy szerzetes társamtól tudom ezt,
Ki gyóntatója. Már mind Escalusnak,
Mind Angelonak hírül adta, s ők
Kapú elé készülnek, őt fogadni
S letenni tisztöket. Képes ha vagy,
Járj bölcsen a kivántam jó uton:
S e nyomorulton kedved’ töltheted,
Lesz fejedelmi kegy, szűdnek boszú,
S köz tisztelet.

IZABELLA.
        Vezérelj, szent atyám.

HERCZEG.
Add hát e levelet Péter barátnak
(A herczeg jöttét ebben írta meg):
S e jelre, mondd, hogy éjjel Mariána
Házába várom őt. Ügyeteket
Reá bizom, s majd ő vezet a herczeg
Elé: te aztán Angelo szemébe
Sújtsd kereken a vádat. Jó magam,
Szent fogadás által lekötelezve,
Nem leszek ott. Eredj most e levéllel.
Szemed keserves nedvét szűd derűje
Száraszsza föl. Ne higy szent szerzetemnek,
Ha tévúton vezetlek. – De ki az?
Lucio jön.

LUCIO.
Adj’ Isten. Hol a porkoláb, te?

HERCZEG.
        Nincs itt.

LUCIO.
Oh, szép Izabella, szívem elsápad, ha látom, hogy szemed oly vörös. Légy türelmes. Magamnak is mind ebédre, mind vacsorára vízzel és korpával kell beérnem; nem merem hasamat megtölteni, a fejem miatt: egyetlen bőséges lakoma elvesztene. Különben azt mondják, a herczeg holnap itt lesz. Bizony Isten szerettem bátyádat, Izabella; s ha ez a sötét zúgokban bújkáló, hóbortos vén herczeg itthon volt volna, most is élne.        (Izabella el.)

HERCZEG.
Uram, nyilatkozataid ugyan édeskevéssé kötelezhetik le a herczeget; legjobb azonban, hogy valósággal nem olyan.

LUCIO.
Jó barát, te a herczeget nem ismered úgy, mint én: derekabb vadász ő, mint gondolod.

HERCZEG.
Jó; erről majd felelsz valamikor. Isten veled.

LUCIO.
Megállj; én is veled megyek. Csinos dolgokat tudok ám beszélni a herczegről.

HERCZEG.
Már sokat is beszéltél nekem róla, ha valók; ha nem valók, egynél kevesebb is elég.

LUCIO.
Egyszer előtte állottam, mert egy leányt megejtettem.

HERCZEG.
Tettél ilyesmit?

LUCIO.
Tettem hát; csakhogy el kellett esküdnöm, különben összeházasítottak volna a rothadt naszpolyával.

HERCZEG.
Uram, társaságod inkább érdekes, mint tisztességes. Jó egészséget.

LUCIO.
Biz Isten, a sikátor végeig még veled megyek. Ha bánt a szátyár beszéd, hát majd csak csippentünk belőle. Látod, barát, én olyan bojtorjánféle vagyok, hozzáragadok az emberhez.
        (Mind a ketten el.)

IV. SZÍN.

Szoba Angelo házánál.

Angelo és Escalus jönnek.

ESCALUS.
A hány levelet írt, egyik a másikat czáfolta.

ANGELO.
Minél különbözőbben és képtelenebbűl. Tettei nagyon hasonlítanak az őrültséghez: kérjük az Istent, ne vegye el az eszét! Miért is kell őt a város kapui előtt fogadnunk s ott letennünk hivatalunkat?

ESCALUS.
Nem találom ki.

ANGELO.
S miért kell egy órával bevonulása előtt kihirdetnünk, hogy a ki valami igazságtalanság orvoslását kívánja, az utczán terjeszsze föl kérelmét?

ESCALUS.
Erre azt adja okúl, hogy el akarja intézni a panaszokat s meg akar bennünket őrizni későbbi vádaskodásoktól, melyeknek aztán nem lesz érvényök ellenünk.

ANGELO.
Jól van; tehát csak hirdettesd ki, kérlek.
Reggel korán majd házadnál beszólok.
Tudasd azokkal is, kiket rang s hivatal
Elébe hívnak.

ESCALUS.
Meglesz. Isten áldjon.        (El.)

ANGELO.
Jó éjszakát. –
Végkép kiforgat az a tett; buta
S meddő vagyok mindenben. Lány-megejtés!
S ép a kitűnő ember által, a ki
Sulyosbította ellene a törvényt! –
Hogy meggyalázna, ha gyöngéd szemérme
Hirdetni hagyná vesztett szűzességét!
De esze ráijeszt: tekintetem
Oly nagy hitelü, hogy egyes rágalom
Nem bántja, sőt csak szerzőjének árt.
Élhetne ő, ha szilaj ifjusága
Vészes boszút nem forralt volna majd,
Hogy meggyalázott élte van, kiváltva
Oly szégyen által. Vajha mégis élne!
A jó ha egyszer feledésbe megy,
Nincs semmi jól: kell, s nem kell – ugyanegy. (El.)

V. SZÍN.

Mező a városon kívül.

A Herczeg, saját ruhájában, és Péter szerzetes jönnek.

HERCZEG.
E leveleket add át idején.
        (Leveleket nyújt át.)
A porkoláb tervünket ismeri.
Foly már az ügy: kövesd az utasítást
S mindig haladj e kijelölt irányban,
Bár félretérsz is olykor, ha kivánja
Az alkalom. Menj, szólj, be Flaviushoz,
S mondd néki, hol vagyok; mondd ugyanezt
Valentiusnak, Crassusnak s Rolandnak,
S kapu elé hozzák a harsonyákat;
De küldd először Flaviust.

PÉTER.
        Igyekszem.        (El.)
Varrius jő.

HERCZEG.
Vedd, Varrius, hálámat; jól siettél.
Járjunk egyet: mindjárt köszöntnek itt más
Barátjaink is, édes Varrius.        (Mind a ketten el.)

VI. SZÍN.

Utcza a város kapuja közelében.

Izabella s Mariána jönnek.

IZABELLA.
Rosszúl esik nem igazán beszélnem;
Valót akarnék szólni. A te dolgod,
Vádolnod így, habár rám bizta ezt,
Mint mondja, üdvös czélból.

MARIÁNA.
        Csak kövesd őt.

IZABELLA.
Azt mondta még, ha netán ellenem
S ellenfelem részére szólana,
Abban ne ütközzem meg: gyógyszer az,
Fanyar, de melynek édes a hatása.

MARIÁNA.
Bár Péter szerzetes –

IZABELLA.
        Csitt! íme jő.
Péter szerzetes jő.

PÉTER.
Jertek; találtam nektek jó helyet,
Hol oly előnyben lesztek, hogy a herczeg
El nem kerülhet. Kétszer harsonyáztak;
A legnemesb s tisztesb polgárok immár
Kiértek a kapukhoz, és a herczeg
Mindjárt be fog vonulni: hát előre!        (Mind el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Köztér a város kapuja mellett.

A háttérben Mariána elfátyolozva, Izabella és Péter. Elől jönnek: egyfelől a Herczeg, Varrius, Főurak; másfelől Angelo, Escalus, Lucio, a Porkoláb, Tisztek és Polgárok.

HERCZEG.
Légy üdvözölve, érdemes öcsém;
Örvendve látlak, régi, hű barátom.

ANGELO és ESCALUS.
Boldog legyen fenséged visszatérte!

HERCZEG.
Vegyétek szíves hálám’ mindaketten.
Tudakozánk, s törvénykezésetekről
Olyannyi jót hallánk, hogy addig is,
Míg több jutalmat adnánk, szűnk a köz
Hálához utasít.

ANGELO.
        Csak tartozásom’
Növeled ismét.

HERCZEG.
        Hangosan szól érdemed;
És sérelem vón’ keblem börtönébe
Zárnom, holott ércz iratú, erős
Székhelyre méltó, az idő foga
S törlő feledség ellen. Nyújtsd kezet,
Hadd lássa a nép, s ebből értse meg, hogy
Belső kegyünket külső udvariasság
Örvendve hirdeti. – Jer, Escalus,
Haladj te másik oldalam felől.
Jó támaszim vagytok nekem.
Péter szerzetes és Izabella előre jönnek.

PÉTER.
Itt az idő. Fenszóval, és borulj le.

IZABELLA.
Oh herczeg, igazságot! Nézz alá
Egy sértett – bár mondhatnám: tiszta szűzre!
Oh herczegem, ne mocskold bé szemed’,
Más tárgy felé fordítva azt előbb, mint
Meghallanád méltó panaszomat
S igazságot szolgáltatnál nekem!

HERCZEG.
Mondd el: ki sértett? és hogy? Röviden.
Angelo úr szolgáltat igazságot.
Födözd fel őneki.

IZABELLA.
        Oh nagy uram!
Ne hagyj ördögnél megváltást keresnem.
Hallgass te meg: mert a mit mondanom kell,
Vagy büntetést von rám, ha nem hiszed,
Vagy megtorolsz. Oh hallgass meg legitt!

ANGELO.
Uram, az esze, félek, nincs helyén.
Folyamodott volt hozzám bátyjaért,
Kit a törvény kivégezett.

IZABELLA.
        A törvény!

ANGELO.
S beszéde keserű és különös lesz.

IZABELLA.
Oh, különös, de mégis szent igaz.
Hogy Angelo hitlen: nem különös?
Hogy Angelo gyilkos: nem különös?
Hogy Angelo hűségszegő lator,
Képmutató, szüzek fertőztetője:
Nem különösnél különösb?

HERCZEG.
        De tizszer az.

IZABELLA.
A mily való, hogy ez itt Angelo,
Szintoly való ez, a mily különös;
Tizszer való: mert bárhogy számolunk,
Való való mindvégig.

HERCZEG.
        El vele.
Szegény teremtés! Eszelősködik.

IZABELLA.
Oh fejdelem, könyörgök, ha hiszed,
Hogy e világon kívül is van üdv,
Félre ne lökj, őrültnek vélve engem:
Ne tartsad azt lehetetlennek, mi csak
Valószínűtlennek mutatkozik.
Az nem lehetlen; sőt a leggazabb is
Félénk, komoly, jó, szent szinű lehet,
Mint Angelo; és Angelo hasonlag –
Küldísze, képe, czíme, módja mellett –
Főfő gazember. Hidd el, fejdelem:
Ha ő kevesb, úgy semmi: ámde több –
Csak volna több szóm, gazságát jelölni!

HERCZEG.
Lelkemre, hogyha tébult – mint hiszem –
Tébolya furcsa észformát mutat;
Ily egybefüggést tárgy meg tárgy között
Tébolyba’ még nem láttam.

IZABELLA.
        Kegyes úr,
Oh ezt ne pengesd; ne száműzd az észt;
Mint képtelent; sőt használd eszedet, hogy:
Igaz, borúsnak látszó, kiderüljön,
Hamis, igaznak látszó, elboruljon.

HERCZEG.
Sok ép eszűnek több ész kellene.
Mit is akartál –?

IZABELLA.
        Claudio huga
Vagyok, ki fejvesztésre lőn itélve
Paráznaságért; Angelo itélte el.
Én az apáczáknál újonczkodom,
S bátyám utánam küldött követűl
Egy Lucio nevüt –

LUCIO.
        Az én vagyok.
Én Claudiotól hozzá menve, kértem,
Kisértsen Angelonál jó szerencsét
Bátyja kegyelmeért.

IZABELLA.
        Csakugyan ő.

HERCZEG.
Nem kértek a szólásra.

LUCIO.
        Nem, uram;
De hallgatásra sem.

HERCZEG.
        Hát most teszem;
Kérlek, jegyezd föl; és ha majd magad
Dolgába’ kell beszélned, kérd az Istent,
Hogy tudj beszélni.

LUCIO.
        Arról felelek.

HERCZEG.
Felelj magadról: legyen arra gondod.

IZABELLA.
Ez úr elmondott valamit ügyemből.

LUCIO.
Helyes.

HERCZEG.
        Helyes lehet; de nem helyes, hogy
Szólsz, mielőtt rá sor kerülne. – Folytasd.

IZABELLA.
Fölkeresém ez átkos, gaz helyettest –

HERCZEG.
Ez újra némi őrültség.

IZABELLA.
        Bocsánat:
A szó a tárgyhoz illik.

HERCZEG.
        Újra jobbít:
A tárgyhoz illik. – Halljuk.

IZABELLA.
        Röviden –
Mellőzve a dolog fölöslegét,
Mint ostromoltam, kértem, térdepeltem,
Mint utasított el, mint válaszoltam
(Mert ez soká tartott) – csak csúnya végét
Beszélem el bú- s szégyenteljesen.
Bátyámat elbocsátni nem akarta,
Míg szertelen sovár kedvét nem tölti
Szűz testemen; s hosszú küzdés után
Testvéri szűm győz a becsűleten,
S övé leszek. De másnap reggel jókor,
Jóllakva már, szegény bátyám fejét
Leütteté.

HERCZEG.
Ugyan valószínű!

IZABELLA.
Bár volna oly valószínű, a mily való!

HERCZEG.
Te balga, nem tudod, hogy mit beszélsz;
Vagy mérges ármány bujtott föl, hogy árts
Becsűletének. Egy az, hogy erénye
Mocsoktalan; s aztán, nem volna ész,
Hogy oly erősen üldjön oly hibát,
A mely övé is: mert, ha vétkes abban,
Bátyádat önmagához mérte volna
S nem sújtja le. Valaki föluszított:
Valld bé az igazat, s mondd meg, ki vett rá,
Hogy ide jőj panaszra?

IZABELLA.
        Hát csak ennyi?
Oh égiek, hát adjatok türelmet;
S födjétek egykor föl, megért idővel,
A bűnt, mit itten ótalom födöz!
Fenséges úr, úgy áldjanak egek,
Mint, sértve és hitel nélkül, megyek.

HERCZEG.
Tudom, szeretnél menni. – Jöszte, tiszt,
Börtönbe véle. – Türjük-é, hogy üszkös,
Rágalmazó leh érje azt, ki hozzánk
Oly közel áll? Ez bizonyosan ármány.
Ki tudta szándokod’, s hogy ide jösz?

IZABELLA.
Az, a ki bár itt vón’: Lajos barát.

HERCZEG.
Nyilván a gyóntató. – Ki ösmeri?

LUCIO.
Én ismerem, fenség: egy kotnyeles;
Nem kedvelem; s a mit fenséged ellen
Beszéle, honn nem létekor, azért,
Hahogy világi, jól elpáholom.

HERCZEG.
Énellenem? Derék barát lehet!
Ezt a szegény nőt meg helyettesünkre
Bőszíti föl! – Elé kell őt kerítni.

LUCIO.
Én még az este a börtönben láttam
E hölgyet és őt. Szemtelen barát az,
Veszett kölyök.

PÉTER.
        Kérem fenségedet!
Jelen valék, s hallám, hogy ámították
Királyi füledet. E nő hamissan
Vádolta helytartódat, a ki véle
Folt- és mocsoktól olyan tiszta, mint ő
Egy nem fogant gyermektől.

HERCZEG.
        Ezt hiszem én is.
Isméred a barátot, a kiről szól?

PÉTER.
Ismérem őt jámbornak, szentnek, és nem
Világiakban kotnyeleskedőnek,
Avagy veszettnek, mint ez úr beszélte;
S hitemre mondom, hogy fenségedet
Soh’sem gyalázta, mint ez bizonyolja.

LUCIO.
Fenséges úr, higyed: legczudarabbúl.

PÉTER.
Jó; majd ki fogja őt magát idővel
Tisztázni, ámde épen most beteg,
Nagy láza van. Saját kivánatára
(Mert tudta ő, hogy Angelo úr ellen
Panaszra készülnek) jövék ide,
Hogy mondjam el, szava után, mit ő
Való- s hamisnak tud, s mit esküjével
S minden bizonysággal kész kiderítni,
Ha megidézik. E nagyérdemű
Főúr igazolásaul, kit oly
Nyilvános és személyes vád ért, legelébb
Halljátok e nőt czáfoltatni szembe,
A míg bevallja.

HERCZEG.
        Halljuk, jó barát.
Izabellát őrizet alatt elvezetik; Mariána előre jön.
Nos, Angelo, nem mosolyogsz ezen? –
Oh nyomorú bolondok, mily hiúk! –
Hejh, székeket! – Jer, Angelo öcsém;
Nem leszek én itt részes: tenügyedben
Légy magad a bíró. – Ez a tanú?
Előbb mutassa arczát, s szóljon aztán.

MARIÁNA.
Bocsánat, arczomat nem mutatom,
Míg hitvesem nem hagyja.

HERCZEG.
        Férjnél vagy tehát?

MARIÁNA.
Nem én, uram.

HERCZEG.
        Hajadon?

MARIÁNA.
        Nem, uram.

HERCZEG.
Hát özvegy?

MARIÁNA.
        Az sem.

HERCZEG.
        Úgy hát semmisem vagy:
Sem hajadon, sem özvegy, sem hitestárs?

LUCIO.
Afféle rossz személy lesz, fenséges uram: azok többnyire sem hajadonok, sem özvegyek, sem hitestársak.

HERCZEG.
Hallgasson az! Bár lenne még oka
Fecsegni önmagáért.

LUCIO.
        Jól van, herczeg.

MARIÁNA.
Uram, bevallom, férjhez még nem adtak;
S bevallom azt is, hogy lány sem vagyok:
Ismertem férjemet, de férjem el nem
Isméri azt, hogy ismert.

LUCIO.
Hát részeg volt, uram; más nem lehet.

HERCZEG.
Bár te is az volnál, hogy végre hallgass.

LUCIO.
Jól van, uram.

HERCZEG.
        Hanem ez a tanú
Nem Angelo mellett szól.

MARIÁNA.
        Rájövök már.
E nő, ki őt vádolja bujasággal,
Vádolja férjemet is ugyanazzal;
S ép oly időt említ föl ellene,
Midőn, bizonylom, őt magam öleltem
Hő szerelemmel.

ANGELO.
        Mást is vádol kívülem?

MARIÁNA.
Nem gondolom.

HERCZEG.
        Hisz férjedről beszélsz?

MARIÁNA.
Méltán, uram, mert férjem – Angelo,
Ki azt hiszi, hogy engemet nem ismert,
S Izabellát ismerte, azt hiszi.

ANGELO.
Ez különös csalódás. – Lássuk arczod’.

MARIÁNA.
Férjem kivánja; fölfedem magam’.
        (Leveszi fátyolát.)
Ez azon arcz, kegyetlen Angelo,
Mely egykor, eskéd, méltó volt a szemre;
Ez ama kéz, mit szent kötés alapján
A tied úgy szorított; ez a test,
Mely Izabellától elvette részét
És kerti házadban képzelt személyét
Nyujtotta néked.

HERCZEG.
        Ismered e nőt?

LUCIO.
Testileg, úgymond.

HERCZEG.
        Csitt!

LUCIO.
        Nem hát, uram.

ANGELO.
Fenség, e nőt, megvallom, ismerem;
S öt év előtt csakugyan volt közöttünk
Szó házasságról, mely azonban elmult:
Részint, mivel megigért hozománya
Kisebb lőn a kialkudtnál; de főleg,
Mert híre, mint könnyelműé, leszállott.
S öt éve már – hitem- s becsűletemre –
Nem szóltam ővele, nem láttam őt,
Se róla nem hallottam.

MARIÁNA.
        Nemes úr,
Mikép a fényt ég adja, szót lehellet,
S igazban értelem, s erényben van igaz,
Úgy vagyok én jegyesse, oly erősen,
A mily erőt szó adhat fogadásnak;
De nejeül csak kedden éjjel ismert
A kerti házban. A mily igaz ez,
Térdemrül úgy keljek föl épen; avagy
Örökre itt maradjak leszegezve,
Márvány szoborként.

ANGELO.
        Csak mosolygtam eddig;
Most, jó uram, bíróvá szabadíts,
Mert megszakadt türelmem. Veszem észre,
Hogy e szegény, megbomlott nőszemélyek
Csak egy hatalmasb ember eszközi,
Ki bujtja őket. Engedd, ezt az ármányt
Hadd fedezem föl, herczeg.

HERCZEG.
        Szívesen;
S büntesd meg őket tenkényed szerint. –
Te együgyű barát, s te vészes nő,
A távozottnak czimborája, véled,
Hogy bár az égből minden szenteket
Legkönyörögnél, megtörnéd az ő
Szavát s hitelét, ki próbás bélyegű? –
Ülj, Escalus, öcsémhez: nyújts neki
Szíves segélyt, hogy föl legyen födözve
E baj ere. – Van még egy más barát,
Ki bújtogatta: azzal is elő!

PÉTER.
Bár volna itten, fenség; mert a két lányt
Csakugyan ő indítá e panaszra.
A porkoláb, az tudja, hol időz,
S ide vezetheti.

HERCZEG.
        Tedd azt azonnal.
        (A Porkoláb el.)
Te meg, nemes, próbált öcsém, kit e tárgy
Végig kihallgatása érdekel,
Sérelmidért, a mint legjobbnak látod,
Oszsz büntetést. Én kissé távozom.
De ti maradjatok, a míg ezen
Rágalmazókkal végkép el nem bántok.

ESCALUS.
        Fenséges úr, végkép eligazítjuk.
        (A Herczeg el.)
Luci uram, nem azt mondád, hogy azt a Lajos barátot nem ismerted tisztességes embernek?

LUCIO.
Cucullus non facit monachum. Semmisem tisztességes rajta, csak a ruhája. Még a herczegről is a legczudarabbúl nyilatkozott.

ESCALUS.
Fölkérünk, ne menj el innen, a míg előjön, s mondd ezt a szemibe. Abban a barátban nevezetes legényre akadunk.

LUCIO.
Ritkítja párját Bécsben, mondhatom.

ESCALUS.
(egy Tiszthez).
Hívjátok ide még egyszer azt az Izabellát, szólni akarok vele. Kérem nagyságodat, engedd őt vallatnom; meglásd, hogy elbánok vele.

LUCIO.
Nem jobban Angelonál, a nő saját vallomása szerint.

ESCALUS.
Mit mondasz?

LUCIO.
Biz én azt hiszem, uram, ha négy szem között bánnál el vele, hamarabb vallana; így nyilvánosan tán szégyenkezni fog.
Izabella, Tisztektől vezetve, jő.

ESCALUS.
Kérdéseimmel félrevezetem őt.

LUCIO.
Ez a módja; nők szeretik a félrevezetést.

ESCALUS.
(Izabellához).
Ide, lányasszony. Ez a hölgy itt tagadja mindazt, a mit mondottál.

LUCIO.
Nagyságos uram, itt jön a gazember, a kiről szóltam; itt, a porkolábbal.

ESCALUS.
Épen jókor. Te meg ne szólj hozzá, míg föl nem hívunk.

LUCIO.
Befogom a számat.
A Herczeg, szerzetesképen, és a Porkoláb jönnek.

ESCALUS.
Ide, uram. Te izgattad föl e nőket, hogy Angelo urat rágalmazzák? Bevallották, hogy te tetted.

HERCZEG.
Az nem igaz.

ESCALUS.
        Hogy hogy! Tudod-e, hol vagy?

HERCZEG.
Nagy tiszteteknek tisztelet. Megtisztelik
Láng trónjaért az ördögöt is olykor. –
Hol van a herczeg? Néki felelek.

ESCALUS.
Bennünk a herczeg, hát nekünk felelj,
S illőn.

HERCZEG.
Merészen legalább. – Szegények!
Tik a rókától kéritek a bárányt?
No, várhatjátok! – Oda van a herczeg?
Úgy ügyetek is oda van. – A herczeg
Igaztalan, hogy bár világosan rá
Hivatkozátok, a végzést e gaz
Ajkára bizta, kit vádoltok épen.

LUCIO.
Ez a gazember, erről szóltam én.

ESCALUS.
Te tiszteletlen, szentetlen barát!
Hát nem elég, hogy fölbujtád e nőket
Ez érdemest vádolni: piszkos ajkad
Saját fülének hallatára gaznak
Nevezi őt? És tőle átkacsintasz
Még herczegünkre is, igaztalannak
Becsmélve őt? – El, a kínpadra véle! –
Megrángatunk izenkint, és kisütjük
Szándékodat. – Ej, ej! igaztalan?

HERCZEG.
Csak lassan! Ezt az újjamat a herczeg
Úgy nem meri rángatni, mint magáét.
Alattvalója nem vagyok, sem itteni
Egyházmegyéből. Dolgom volt e földön,
S körültekintve Bécsben, láttam itt
Erkölcstelen világot főni, forrni,
A míg kifut: van minden bűnre törvény,
De védve úgy a bűn, hogy a kemény szabályt
(Mint a „tilalmat” borbély műhelyében)
Azért veszik csak észre, hogy csufolják.

ESCALUS.
Ország-gyalázó! Börtönbe vele.

ANGELO.
Mit tudsz te rá, barátom Lucio?
Ez azon ember, a kit emlitettél?

LUCIO.
Ugyanaz, nagyságos uram. – Állj elém, kopasz bácsi: ösmersz-e?

HERCZEG.
Szavad hangjáról emlékezem rád, uram; a fogházban találkoztam veled, míg a herczeg honn nem volt.

LUCIO.
Oh, dehogy? Hát arra emlékszel-e, mit mondtál a herczegről?

HERCZEG.
Nagyon tisztán, uram.

LUCIO.
Csakugyan, uram? Hát hússal kereskedik a herczeg, hát bolond, meg sunya, mint a hogy mondtad?

HERCZEG.
Előbb cseréljük ki egymás személyét, uram, akkor mondasd velem ezt róla: mert te, igenis, efféléket mondtál róla, s még többet, még rosszabbat.

LUCIO.
Oh, te kárhozatos ficzkó! Hát nem megczibáltam az orrodat, a mért úgy beszéltél?

HERCZEG.
Bizonyságot teszek, hogy úgy szeretem a herczeget, mint enmagamat.

ANGELO.
Lám, a gazember most, árulkodásai után, így szeretne kibújni.

ESCALUS.
Az ilyen ficzkóval kár szóba állani. El vele börtönbe. – Hol a porkoláb? – El vele börtönbe. – Verd vasra erősen; ne szóljon többet. – El ezekkel a szukákkal is, meg azzal a másik czinkossal.         (A Porkoláb megfogja a Herczeget.)

HERCZEG.
Megállj, uram; megállj egy kissé.

ANGELO.
        Micsoda! ellentáll? Segíts neki, Lucio.

LUCIO.
Ide csak, ide, uram, ide! Szégyen, uram! Te kopasz, hazug semmirekellő, minek burkolod el úgy magadat? Mutasd ki gaz pofádat, hogy a ragya verje el! Mutasd ki lator képedet, majd aztán egy kicsit fölakasztunk. Le azzal a csuklyával!
(Lerántja a szerzetesi csuklyát s fölfedi a Herczeget.)

HERCZEG.
Te vagy az első gaz, ki herczeget tesz.
(A Porkolábhoz) Foglyár, e háromért kezeskedem.
(Luciohoz) Úrfi, ne csúszsz el: néked a baráttal
Még szólanod kell. – Őrizzétek őt.

LUCIO.
Ez még rosszabb lesz, mint a fölakasztás.

HERCZEG.
(Escalushoz).
A mit te szóltál, megbocsátom; ülj le.
Kölcsön veszem helyét. (Angelohoz) Ereszsz ide.
Vaj áll-e még szolgálatodra szó? ész?
Vagy szemtelenség? Ha igen, csak álljon,
Míg elbeszélem történetemet,
S hallgatni birod.

ANGELO.
        Oh hatalmas úr!
Még bűnösebb volnék saját bűnömnél,
Ha láthatatlannak hinném magam’,
Holott te, mintegy isteni erővel,
Csínyeimet vizsgáltad. Jó uram, hát
Ne ülj tovább törvényt gyalázatom fölött;
A nyomozást pótolja vallomásom,
S rögtön ítélj: nem kérek más kegyelmet,
Csak gyors halált.

HERCZEG.
        Jer ide, Mariána. –
Szólj, jegyese voltál e nőnek?

ANGELO.
        Az.

HERCZEG.
Vidd hát, s azonnal esküdj’ meg vele.
Add össze őket te, barát; s ha meglesz,
Hozd vissza őt. – Menj véle, porkoláb.
        (Angelo, Mariána, Péter s a Porkoláb el.)

ESCALUS.
Uram, az inkább meglep engemet,
Hogy becstelen, mint, hogy mily becstelen.

HERCZEG.
Jer, Izabel. Szent atyád herczeged most:
S mint jó tanácslód voltam ügyeidben,
Szűm a ruhával nem váltakozva, most is
Ügyészedül szolgállak.

IZABELLA.
        Oh, bocsáss meg,
Hogy én, alattvalód, úgy terhelém
A nem tudott fölséget!

HERCZEG.
        Megbocsátok;
S most, drága hölgy, légy hozzám szintoly édes.
Bátyád halála fáj, tudom, szívednek;
S bámulsz talán, hogy élte mentésére
Lappangva dolgozám, s titkos hatalmam’
Jókor ki nem mutatva, őket inkább
Így veszni hagytam. Oh kedves leány!
Szándékomat megölte sietős, gyors
Halála, melyről azt hivém, hogy lassúbb
Lépéssel érkezik. De, béke rá!
Jobb élet az, mely már nem fél haláltól,
Mint a mely él, hogy féljen. A te bátyád
Ily boldog: ez vigaszszon.

IZABELLA.
        Ez vigaszt.
Angelo, Mariána, Péter s a Porkoláb jönnek.

HERCZEG.
Emitt közelg az új házas, ki búja
Képzelmiben sérelmet ejte jól
Védett erényeden: bocsásd meg ezt
Mariána kedviért. De minthogy ő
(Kétszerte bűnösen, megszegve mind
A szent szüzeséget, mind önszavát,
Hogy bátyád élni fog) ezt elitélte,
Törvény igaz kegyelme hallhatón
Kiált, az ő saját nyelvével is:
„Angelo Claudioért, halál halálért!”
Veszteglést vesztegléssel, sebet sebbel,
Hasonlót hasonlóval, szeget szeggel.
Azért mi, Angelo, bűnöd kisülvén
(Mely, bár tagadd, segélyét megtagadja),
Most elitélünk ép azon tőkére,
Hol Claudio meghalt, s ép oly sietve.
Vigyétek.

MARIÁNA.
Oh kegyelmes fejdelem!
Csak nem akarsz férjemmel megcsufolni?

HERCZEG.
Férjed csufolt meg férjeddel maga.
Becsűleted’ hivém megőrzeni,
Ha összekelsz vele; különben az, hogy
Övé valál, gyalázná éltedet
S megfojtaná jövendő üdvödet.
Jószága elkoboztatván, mienk bár,
Özvegyi tartásképen néked adjuk:
Végy rajta majd jobb férjet.

MARIÁNA.
        Drága fenség!
Más férjet én, sem jobbat, nem kivánok.

HERCZEG.
Soh’se kivánd őt; el vagyunk tökélve.

MARIÁNA.
Oh kegyuram!        (Letérdel.)

HERCZEG.
        Hijába fáradságod.
Vigyétek őt halálra. (Luciohoz) Jöszte most te.

MARIÁNA.
Jó uram! – Édes Izabella, pártolj:
Add kölcsön térded’, és vedd kölcsön összes
További éltemet, szolgálatodra!

HERCZEG.
Észellenes, hogy őt szorongatod:
Ha ily bünért borúlna le kegyelmért,
Kitörne kő ágyából bátyja lelke
S a szörnyedőt elvinné.

MARIÁNA.
        Izabel,
Térdelj le mégis mellém, édesem:
Tartsd föl kezed’, ne szólj, majd szólok én.
Mondják, a legjobb embert hiba képzi,
S jobbára, annál jobb lesz az, ki kissé
Rosszalkodott. Tán így tesz férjem is.
Oh Izabel, fél térdedet se’ hajtod?

HERCZEG.
Ő Claudioért hal meg.

IZABELLA.
        Kegyes úr,
        (Letérdel.)
Kérlek, tekints az elitéltre úgy,
Mint hogyha bátyám élne. Szinte azt hiszem,
Hogy tetteit hű jogosság vezérlé,
Míg engemet meglátott: s mert ez így van,
Meg ne ölesd. Bátyámon csak igazság
Esett: a mért meghalt, azt elkövette;
De Angelonál
Rossz szándokát a tett utól nem érte,
S mint elesett szándék, eltemetendő.
A gondolat még nem cselekedet,
Szándék pedig csak gondolat.

MARIÁNA.
        Csak az.

HERCZEG.
Kérésed hasztalan. Kelj föl, ha mondom. –
Jutott eszembe még egy más hiba. –
Foglyár, miért nyakazták Claudiot
Szokatlan órán?

PORKOLÁB.
Az volt a parancs.

HERCZEG.
Világos rendelet jött erre nézve?

PORKOLÁB.
Nem, jó uram, de titkos üzenet.

HERCZEG.
Ezért a hivatalból elbocsátlak.
Add át a kulcsokat.

PORKOLÁB.
        Fenség, bocsánat.
Nem tudtam, ám sejtettem a hibát,
Sőt, jobban gondolkodva, meg is bántam,
Minek bizonyságául egy rabot,
Kinek halálát épen így üzenték,
Életbe’ hagytam.

HERCZEG.
        Kit?

PORKOLÁB.
        A neve Bernát.

HERCZEG.
Bár Claudioval tettél volna így. –
Menj, hozd elémbe: látni akarom.
        (A Porkoláb el.)

ESCALUS.
Busít, hogy oly tudós és bölcs, minőnek
Te, Angelo, mindig mutatkozál, ily
Durván botolt: előbb a vér hevében,
Utóbb a higgadt ítélet hijában.

ANGELO.
Engem busít, hogy ily bút okozok;
S vezeklő szűmet úgy furdalja, hogy
Inkább halált óhajtok, mint kegyemet:
Megérdemeltem, kérem hát magamnak.

A Porkoláb, Bernát, Claudio elburkolva, és Julia jönnek.

HERCZEG.
Hát melyik az a Bernát?

PORKOLÁB.
        Ez, uram.

HERCZEG.
Egy szerzetes szólt nékem róla. – Ficzkó,
Azt mondta, lelked oly átalkodott,
Hogy mást, ezen világon túl, nem ismersz,
És ahhoz képest élsz. El vagy itélve;
De megbocsátok minden földi bűnért,
Hogy e kegyelmet lelki üdvre fordítsd. –
Oktassad őt, barát; kezedre bízom. –
Hát ez miféle elburkolt legény?

PORKOLÁB.
Egy más fogoly, kinek meghagytam éltét:
Egyszerre volt veszendő Claudioval,
És úgy hasonlít hozzá, mint maga.
        (Fölleplezi Claudiot.)

HERCZEG.
(Izabellához).
Ha ő hasonlít bátyádhoz, kegyelmet
Kap érte; ám te, kedves magadért,
Add kezedet nekem, s mondd, hogy enyim lészsz,
Így nékem is testvérem ő. De jobbkor erről.
Most érzi Angelo, hogy nincs baja:
Már látom is, hogy éled a szeme.
Lám, Angelo, te rosszért jót aratsz.
Nődet szeresd; légy érdemes érdemére. –
Bocsánatosztó készség van szívemben.
De egynek itt meg nem bocsáthatok.
(Luciohoz) Ficzkó, ki úgy ismertél, mint bolondot,
Sunyát, leányost, balgát, tébolyodtat:
Vaj mivel érdemeltem tőled azt,
Hogy így magasztalj?

LUCIO.
Bizony, fenséges uram, én azt csak úgy, fura divatból mondottam. Ha ezért kötelet kapok, Isten neki; de jobb szeretném, ha korbácsra méltóztatnál itélni.

HERCZEG.
Korbács először, azután kötél. –
Hirdesd ki, porkoláb, a városon,
Hogy a mely nőt megrontott ez a korhely
(S mint maga esküdött előttem, egynek
Van tőle gyermeke), jelentse föl,
S ő elveszi; a nász után pedig
Következik a korbács és kötél.

LUCIO.
Kérlek, fenséges úr, ne házasíts össze rimával! Az imént mondotta fenséged, hogy én csináltam belőled herczeget: kegyelmes úr, ne fizess azzal, hogy belőlem megcsalt férjet csinálsz.

HERCZEG.
Becsűletemre, el kell venned őt.
Rágalmidat s egyéb gaz tettedet
Mind megbocsátom. – El, börtönbe véle,
S hajtsátok végre akaratomat.

LUCIO.
A ki ringyót vesz el, fenség, mintha csak halálra kényszerítenék, megkorbácsolnák és fölakasztanák.

HERCZEG.
Ki fejedelmet mocskol, arra méltó. –
Hozd helyre, Claudio, kit elbukattál. –
Mariána, üdv! Szeresd őt, Angelo:
Én, gyóntatója, ismerem erényét. –
Jó Escalus, jóságod’ köszönöm:
Még több elismerésem hátra van. –
Gondod’ s titoktartásod’, porkoláb,
Szintén köszönjük: méltóbb helyre jutsz. –
Bocsásd meg, Angelo, hogy Ragozin,
Nem Claudio fejét vivé tehozzád:
E hiba önmagát bocsátja meg. –
Gyöngy Izabel, még javadért van egy szóm:
A mit hahogy meghallgatsz kegyesen,
Enyim tiéd s tiéd enyim leszen. –
Föl palotánkba: majd elmondjuk ott,
Mi hátra van még s illik tudnotok.
        (Mind el.)

Nyitóoldal