Felszabadultan

A szomszéd ebédlő ajtaja nyitva volt, és a langyosra fűtött gyermekszobában egyre mélyülő lassú, téli szürkület. A két kisleány némán moszatolt egy bababölcső meg egy dominós doboz mellett; a nagy ingaóra keményen és szomorúan tiktakolt odaát, és a cserépkályha ajtócifráin rózsaszínű, formátlan fényábrák hulltak ki a szőnyegre meg a homályos falakra… A mama valahol a villaház túlsó szárnyában üldögélt ilyenkor, a nevelőnő boltba ment, és Zsofka, a szobalány végül is ürügyet talált, hogy visszaosonjon a cselédszobába, és magára hagyja a két gyereket. Csendesen voltak. Egyszerre a nagyobbik, alig tízesztendős – halkan, valami szívtépően oktalan bánattal, monoton – szinte dallamosan sírni kezdett.

– Lenke? Mi az? – Drágám!…

– Nem tudom! Olyan rossz nekem most – olyan nagyon rossz…

– Méla, búgó zengéssel, hosszan nyújtotta el a szókat. A másik átölelte a nyakát, csókolta, magával húzta a kicsi díványhoz, úgy simogatta végig, amíg a vállára hajoltan pihegett, és puha, édes arcbőre, illatos szőkesége, szinte testies szeretettel tapadt hozzá… Pedig lassanként valahogy őt is elfogta a zokogás vágya. Milyen jó lenne – gondolta –, de nem szabad. Valakinek csak lenni kell, aki nem sír – és őhozzá nem is illenék… A másik halkan, szepegve csitult el mellette.

– Olga – súgta egyszerre még jobban megbújva, és valami kedvesen színészkedő keresettség is volt a hangjában –, Olga, nézd, mi az? Az a fényes a sötétben!

– Az ezüstállvány sarka a kredencen. Jöjj, nézd meg. Ha az ember fél valamitől, rögtön oda kell menni és megnézni.

Most már nyugodt volt megint – fölényes, kisanyás –, arra gondolt, amit a nevelőnő mondott az ilyenekről; – és tudta, hogy Lenke csacsi gyerek. Hisz az a virágállvány sarka, amelyre az utcalámpás rásüt az ablakon át.

– Nem, nem megyek! – zümmögte a szőke. – Mert az nem a kredencen van, hanem az egy szem, amely egyenesen ide néz – és a másik be van hunyva. Csak a fél szemével néz minket az a valaki, az a rabló, aki az erdő közepén lakott, és a feleségének – tudod – tudod, mit adott első nap, hogy főzze meg ebédre?

– Egy levágott orrot, két fület, két szemet, ajkat. Jaj, ne beszéljünk ilyeneket!

– De, de! Az a szem, amit odaadott, meg volt halva, ugye, és ki volt nyílva, és nézett…

– Lenke – édes Lenkice! Most hallgass! Most odamegyünk és megnézzük – hogy csak a kredenc – a tál –, hát látod, te csacsi – csacsi, látod…

És egymást átölelve, sírva és kacagva reszkettek mind a ketten az ebédlő közepén az utcai ívlámpa függönycsipkéken átszűrt, réveteg fényében.

Olga, a kemény arcú, mély hangú, különös szemű gyerek, alig egy évvel volt fiatalabb a nénjénél – de mindenki úgy bánt vele, mintha tízzel volna öregebb. A ház kis okosa, mondták neki sokszor méltányosan és engesztelőn; és ő elfogadta és komolyan vette ezt, tudatosan, szinte fanatikusan, mint valami hivatást. Ha sétálni mentek, mindig őrá volt bízva a másik – nehogy kigombolja magán a kiskabátot, amilyen szeles csacsi egy gyerek, ugye – és mindjárt meghűl és mindjárt köhög. Olga – csak Olga tud bánni vele –, mondta a kisasszonyuk, és négyszemközt bizalmasan megbeszélték, amit nem volt tanácsos elárulni Lenkének karácsony előtt. Olga szinte szertartásos fensőbbséggel és büszkén díszítette a nagyokkal a fát – hogy Lenkice nagyon örüljön, hogy előre meg ne tudja, hogy sejtelme se legyen… Mennyit kíváncsiskodott, könyörgött, kacagott, repesett a másik. Milyen szép volt…

És egyre szépült – átlátszó, finom és üde lett, mint egy lazán csüngő, rózsaszín-barkás tavaszi gally; – az anyjuk pedig derűsen nézett a nagylányos-esztendők elé. Jó, hogy ez az idősebb – előbb sorra kerülő… Amíg tanultak, csupa gyakorlatiatlan, lélekvirágoztató finomkodás – muzsika, nyelvek, literatúrák –, mindig otthon, sok pénzért, nagyon hozzáértő emberektől; egészen könnyedén és egészen jól. A Lenke halovány kis virágujjai, puha és álmatag Chopin-melódiákon lebbentek végig a billentyűk fölött, és leheletszerű, halványpiros álomrózsák hevítették át különös arcbőrét a babaragyogású, fekete szemek alatt.

– Te, ugye, nem szereted nagyon a zongorát, Olgus – mosolygott vissza, ha elfáradtan hátradűlt. – Miért tanulod? Ne kínlódj!

– Tudod, szegény miss úgy örül, ha velem is halad egy cseppet. Nem nagyon jó lehet missnek lenni, ugye?…

Néha már a tükörbe néztek. Az egyik mosolygott, megnyalta és beharapta az ajka elevenpíros szélét, fehér homlokába húzott egy csillogó hajhullámot, és előbbre hajolt képmása fölé. A másik hátravetette a fejét, megnézte jól széles tövű orrát, nagy homlokát, erős száját és arcélét… és valami konok, fellobbanó keserűség tán először tette e percben egészen rúttá. Most eszmélt rá – egyszerre, egy reggelen; és az különös volt. De nemsokára beleszokott. Mit árt az? Azért mindenki jó és kedves volt hozzá, és a kis nénje átölelte forrón, édes, rajongó ragaszkodással. – Úgy szeretlek!

Ezen a nyáron történt, hogy először kellett elválniok egy időre. Lenke fürdőre ment. Nem volt semmi baj – nem, Isten mentsen –, csak nem árt, e kritikus életévben, és mert nagymama úgyis délre megy – mondta az öreg háziorvos. – A kisasszonyt is egészen szabadságolták e hónapokra, és Olga most először járt-kelt őrizetlenül és szabadon a pusztán, ahol a nyarakat töltötték. Akkor lett tizennégy esztendős.

Első napokban üresen és magavesztetten lézengett a házban, a messze nagy kertben és a cselédudvarok körül; – aztán lassan észrevette, hogy ő most azt tehet, amit akar. Idáig sohasem ismerte a szabadságot – olyan új volt ez –, hogy most senkinek sem kell jó példát adni, vagy örömet szerezni a viseletével; – és agyonfegyelmezett gyereklelkében egyszerre különös, kamaszlányos csikóösztönök támadtak fel – egészen átmenet nélkül. Egyszer csak a nagy, nagy mező közepén elkezdett szaladni – eszeveszetten, lelkendezve és lihegve – és a merev szálú, dús, erős haja pásztásan zilálta be a nekipirult arcát. Igen – minden szabad volt. Felkapaszkodott a vén igáskocsis mellé, és megtanult tőle hajtani, beszédbe eredt a hátulsó udvarbeli asszonyokkal, és megkóstolta a málékenyerüket; magához szoktatta a szép, nagy kutyákat, és addig és olyan ambícióval próbálgatta a füttyentést, amíg végre egészen jól sikerült… Ha beleunt, elhozott az apja könyvtárából valami könyvet – mindent nyitva talált, semmit sem kérdezett –, és milyen érdekes, komoly, furcsa nagy könyvek voltak ott… Szép, ragyogó reggeleken, kávé után levitte a szilvásba, és egy-egy régi fa terebélyes ágai közt csinált magának szellős, árnyas, kényelmes fészket.

Egyszer felpillantott a könyvből, és onnan át az ispánkertből egy szalmakalapos, nagyobb diákfiú nézett vissza rá nyugodt kíváncsisággal. Megemelte a kalapját, és a leány jó reggelt mondott; aztán tovább akart olvasni.

– Az nem jó fa ülésre – szólt át egy idő múlva a fiú. – Nincs támaszték. Én ide padot is csináltam, és a palánkhoz lehet dűlni – nem jön ide?

– Köszönöm, de itt is jó.

– Igen – mert nem tudna átlépni a kerítésen addig a gallyig. Nagy dolog is lyánynak!

– Na! – mondta a másik és felegyenesedett – belefogódzva az ágba, merészen lépett kettőt a palánk ereszén, aztán baj nélkül átszökkent a szomszéd körtefára. A fiú nem segített neki, hanem odábbhúzódott, hogy helyet csináljon a furcsán eszkábált kis ülőkén.

– Nevem Balogh István. – Ez jó volt – maga tanult tornászni? – Mit olvas, mutassa! Ugyan – nézze meg az ember! Hát mire kell ez egy lyánynak? Megérti ezt maga? – Hamarosan meggyőződött róla, hogy igen, és ez zavarba hozta eleintén. Lyány is meg fiatalabb is ő már a hetediket végezte akkor.

Na lám – evvel legalább lehet beszélni, nem irul-pirul mindjárt, meg nem bambáskodik az ember szemébe; ez derék egy lyány.

– Máskor is átjöhetne egy kicsit diskurálni – vagy együtt kószálhatnánk valamerre.

– Jó.

– Tudja, itt nincs fiúbarátom – tette hozzá mentegetőzve –, olyan unalmas – itt nincs egy intelligens ember se.

A lombok közt el lehetett látni a napos, széles útra, ami a kertek végén húzódott fel a szőlőgarád megett. Két halványkék kartonruhás, búzavirág-kalapos felnőtt leány jött a mezsgyén a falu felől.

– Tudja, kik ezek? – intett Olgának a fiú. – A jegyzőéké – a kisebbik jóképű –, de olyan ludak! Jaj!

Nevettek. Már értették egymást, és azután egyre jobban, szinte elválhatatlanul összeszoktak ezen a nyáron. Elmentek néha le, messze a Homoród patakig, ahol csikót lehetett fogni, a fiú begázolt, és a leány könyékig vájkált a sáros iszapban, megtámaszkodva félfekvőn a parti fűzek tőrzsén. Mindent mert, amit a pajtása mert, soha nem lett előbb fáradt; és hallgatag büszkeséget érzett, hogy a másik ezt természetesnek találja, szóvá sem teszi. Alapjában komoly gyerek volt mindegyik és magára hagyott; barátkoztak és megbecsülték egymást emberségesen, egyszerűen, minden kihívó versenykedés és feszélyezettség nélkül. A „kastély”-ban meg az ispánéknál alig figyelt rájuk valaki. A leány sokat mesélt Svájcról, ahol tavaly voltak, és filozófiai könyveket hozott ki; a diák pedig vezércikkeket olvasott fel néha az apja újságjából, és megmagyarázta barátnőjének a közgazdaságot meg a politikát. Nem is vették észre, hogy mikor – csak egy időtől kezdve már tegezték is egymást.

– Látod – mondta augusztus végén szomorúan a fiú –, látod, kutyát se ér az egész élet! Most megint bemenni a városba, járomba – küszködni; ostoba tanárok előtt reszketni, jön az érettségi.

– Hisz tehetséges vagy. Nem érdekel az, amit tanulsz? – Akkor derült fel a leány –, akkor majd itt lesz a másik nővérem is – Lenkice – hárman leszünk. Az egy aranyos…

– Nem nagyon szeretem az aranyos kisleányokat – mondta a fiú, aki a tizenhét esztendejéhez valóban gyerekes volt még némely dologban.

Elmosolyodott és hozzátette:

– Tudod, a leányok nem valók barátkozásra – csak úgy, ostobáskodni a táncórán. Te – persze hogy te más vagy; – fiú vagy.

Olga elpirult az örömtől, a büszkeségtől; jó ideje már érzett olyanformát, mintha szégyenleten és terhes volna neki a leányvolta. A fiú észrevette, elgondolkozott – úgy érezte, valamire nagyot és bensőségeset kell mondania most, a búcsúzáshoz oly közel, és azt mondta:

– Te olyan vagy… mint egy dzsentlmén!…

Hazajöttek. Budapesten már várta őket Lenke a kisasszonnyal; új volt, friss, csattogó, édes – és gyönyörűbb, mint valaha.

– Tudod, a fürdőn – mesélte –, ott az egészen más. Nincs az a csacsiság, hogy „kisleány” meg „bemutatott leány”. Egy tizenöt évessel éppen úgy beszélnek, mint egy húszévessel. Jaj, annyi érdekes dolog volt – és nagymamucival úgy lehet bánni…

Pár hétig csakugyan valami alig észrevehető idegenség volt köztük, de hamar visszatért minden a régi mederbe. Ezen az éven még tanultak; ám csak úgy – dallozva, olvasgatva, sohase kényszerítve, inkább szelíden élesztett ambícióval. Kivált Lenkére vigyáztak – erőltették evésre, soká aluvásra, és elszólították a zongorától, ha áthevülten, ideges gyönyörűséggel játszotta bele magát valami lihegően végtelen dallamvariációba. Ilyenkor álmatagon suhant át az alkonyatba burkolt szobákon, és ha egy ablak mellett meglelte a húgát, amint könyvre hajoltan erőltette még a szemét; némán kivette a kezéből, mellésimult, hozzábújt, mint azelőtt egészen kicsiny korukban, és furcsa dolgokról suttogott.

– Tudod – ha engem egyszer valaki nagyon fog szeretni, de nagyon – imádni, mint valami szentet, és mindenre, mindenre képes lesz értem; és ha én is nagyon fogom szeretni… és nem nézem, majd, hogy ki lesz, ha paraszt vagy valami börtönviselt, vagy egy néger is – csak én szeressem; vele megyek, és nem nézek senkire, és elhagyok mindent…

Olga megrettent és elbámult. Az „elhagyás”, a válásuk gondolata a szívéig ütött; – de másképp egy kicsit olyan… ízetlennek, röstellni valón regényesnek érezte ezt a hangot. „Gyere!” – mondta és egyébről beszélt… Úgy tervezték, hogy Lenke a jövő tél elején kapjon először bokán alul érő szoknyát, és akkor már elviszik egy-két zsúrra, házibálra. De valami különös fondorlattal azt is keresztül tudta vinni, hogy a tavalyi, nyári vászonruhácskákat és tenisz-szoknyákat is már meghosszabbítsák egy arasszal a szünidő előtt: – „A tanyai kutyák kedvéért!” – zörgött félbosszúsan az öreg házvezetőné a varrógépén kattogva.

Egy hétig voltak már odakinn, és a lassan társalkodónővé igazodó miss miatt nagyon kevésszer volt zavartalanul együtt a két leány.

– Olga, jer csak ide! – hívta egy délelőtt az ablakhoz Lenke a húgát – nézd, az a Balogh fiú, akit emlegettél? Ott megy – most befordul a malomközbe!

– Az! Persze hogy Pista – kiáltott örvendezve a másik. – Úgy látszik, csak most jött meg érettségi után. Ejnye, hogy nem nézett erre!

– Nézett – mosolygott a szőke… – Én már tegnapelőtt is láttam – és az este – már sötétedett – éppen nyolcszor ment itt el meg vissza a ház előtt. Én zongoráztam – tudod –, és az ablak nyitva volt… Elég érdekes arcú fiú – szép a szeme; – csak persze nem visel valami jó cipőket…

Aznap alkonyattájt kiügyeskedte, hogy a miss nélkül menjenek el a postáig újságért, levelekért. A malomkőnél egyszerűen bevárta őket, és odacsatlakozott a fiú. Melegen szorított kezet Olgával, és a másiknak bemutatkozott.

– Balogh István, jogász… Már napok óta lesem, hol láthassam meg magukat; és megismerjem Lenke nagysámot, akiről Olgácska tavaly annyit beszélt. Nem haragszik, ugye – szólt át Olgához –, hogy csak így mondom a keresztnevén; hisz mi roppant jó barátok voltunk tavaly, ugye?… Szabad?

Cigarettatárcát vett elő, és szakértelemmel sodort ki egyet, aztán rágyújtott. Beszélgetve haladt tovább a Lenke oldalán, és Olga tűnődve, zavarodottan figyelte meg egy-egy oldalpillantással az út túlsó feléről. Most vette csak észre, milyen más lett, amióta nem látták egymást. Nagyobb, erősebb – a beszédhangja is változott –, az ajka fölött leendő bajuszka rajzos árnyalata; kezében sétapálcát tartott, flanellnadrágján friss vasalás, a fején egészen csinos, gavalléros puhakalap.

Aznap este megint sokáig zongorázott a szőke leány, és az ablak nyitva volt. – Hűvös lesz! – szerette volna Olga mondani, de valami visszatartotta – elfordult – bement a szobájukba, és vetkőzni kezdett. – Igen – bólintott egy kicsit sápadtan a tükör előtt, és valami szorította a torkát – igen, csak hadd legyek csúnya! – Bár még csúnyább lennék, az volna jó. – Legalább, aki egyszer szeretne, biztos, hogy nem az arcomért – azért kell engem megszeretni, amilyen belül vagyok. Vagy inkább ne szeressen senki!…

Leült az ágy szélére, és azt hitte, mindjárt sírnia kell, de egyszerre nagyon megszégyellte magát. Sietve igyekezett Lenkére gondolni – igen, mégis –, az ablak nyitva van. Az a csacsi gyerek!

– Lenkice – szólt át egy kicsit reszketve a félig nyitott ajtó résén –, meghűlsz, Lenkus!

– Megyek – már megyek.

Becsapta az ablakot – jött, összeölelte, ölébe simult – bolond dolgokat duruzsolt –, de a másiknak most több gondja volt arra, hogy szokatlanul forrónak és nedvesnek érezte a nénje kezét…

– Úgy szeretlek – kezdte rendesen egy forró öleléssel egy hét múlva, és azontúl majdnem minden második nap. – Édes, drága kis Olgám – ugye, kijössz ma is velem? Tudod, egyedül nem szabad… Nem egész a kertig – csak ide a park szélére, ahol a hinta van… Az a szegény – valami bolondot csinál, ha nem láthat. Ugye, Olgus.

A park vaslécei közt szorongatták egymás kezét, egymás szemébe merültek, és a suttogásuk halkabb volt, mint az alkonyati szellőcske zaja a nyesett bokrok levelein átsurranva. Néha az ajkuk mozgása sem látszott – hosszan, sokáig csak hallgattak és néztek… Olga a hintán ült, nem messze tőlük – a maga sálját is a Lenke vállára dobta volt –, és fehér ruhácskáját halkan, hízelgően libegtette a jó illatú, szénás mezőkről szálló nyári fuvalom. Csendesen ingott a hinta – a gyerekleány mint lelkiismeretes őrszem tartotta szemmel azokat – de néha, egy-egy percre hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Elpirult – úgy érezte, mintha egy kicsit erősen lüktetne a szívverése – milyen különös!

– Hiába – mondogatta magának csaknem félhangosan – hiába –, ez már így van. Ezt a szépségért adják. Hát ezt adják a szépségért… Semmi!…

Egy ilyen estén történt – de jó későn – nyár vége felé – valaki tán észrevette a cselédségből, elárulta – az anyjuk értük jött a misszel, az édesapjuk patáliát csapott, az ispánt áthívatták – ezért történt, hogy valamivel hamarabb csomagoltak, és felzavart családi hangulatban dúlt arcokkal és kisírt szemekkel jártak-keltek a málhák és ládák körül. – Csak fel, haza, Pestre hamar!… – De milyen komédia! – ingatta a fejét ijedten és botránkozón a szegény miss.

És a csodálatos – átizzott idegű, korán érett, színes és forró álmoktól megzavart – szegény, szegény szép kis komédiásnő még csak most kezdte igazán beleélni magát egy veszedelmes, izgalmas és bolond színjáték szerepébe… Nem evett. Nem evett és nem aludt, hallani sem akart szórakozásról – hullott, virágfinom kis alakjával mozdulatlanul süppedve, némán, halványan, csukott szemmel és ajakkal feküdt egy-egy mély karosszékben – és titokban, belül élvezte tán e szívettépőn szomorú pózok együgyű szépségeit – és hogy járnak körülte mind – becézik, engesztelik, remegnek érte… Igen, mindez gyerekes oktalanság volt – másvalakinél elmúlik, önmagába fullad egy-kettőre –, de itt – tán kórjel volt már öntudatlanul – tünet, ami nélkül is elkövetkezett volna a legrettenetesebb – néhány gyönge, tompa kis köhintés – az első vérfolt… Azután minden gyorsan ment – a nagy szerencsétlenségek iszonyatos, kétségbeesett sietésű tempójában jött feléjük, és robbant be mégis váratlanul és szívet fagyasztóan a vég, Olga, a kisebbik leány alig pár nappal töltötte be a tizenhatodik évét, amikor Lenke hófehéren, szőkén, édes, halovány, néma szájával árnyékba esett, hunyt szemekkel feküdt a terítőn, és törékeny, finom kis leánytestével a szörnyű, idegen, koporsópárnákra simult.

Egy év – a gyászidő – úgy telt el, mint valami nehéz, végtelenül fullasztó börtönéjszaka. Mintha mindegyikükben abbamaradt, bennfagyott, megszakadt volna a legelevenebb élethajtás – az érzés legmelege, amit nem tudtak többé hova tenni, kire halmozni. A szegény elszállt kis tünemény volt az egész családban az, aki igazán  e l f o g a d á s r a  és nem  a d á s r a  volt teremtve, rá annyi fért az önfeláldozó szeretetből, olyan kecsesen és természetesen fogadta – és most nincs –, és akik itt maradtak, jó ideig idegenül érezték üres helyét, és nem tudták, mihez fogjanak egymásra utaltan, szenvedve – örökre vesztesen… Olga volt mégis az első, aki megérezhette az első vigasztalást, hogy valakinek szüksége van rá – mert az édesanyját betegeskedővé tette e télen a lelki szenvedés.

Megint tavasz volt – a szomorúság évfordulója –, mikor az első félgyászos ruhát hazahozták neki, és az édesanyja gyönge mosollyal – szomorúan és szerető bensőséggel magához emelte:

– Milyen jól áll ez neked, fiacskám! Bizony no – nagyon jól áll!

A csíkos szövet valóban karcsúbbá tette amúgy is megnyúlt, izmos alakját. Az arcbőre halványabb lett az utolsó évek alatt, és eltűntek a fejlődés korának piros pörsenései; erős, nagy haját fodrászné tartotta rendben mostanában, a fogai nagyok, de egyenlők voltak és ragyogó fehérek – szeme pedig melegen, barnán, kifejezőn csillogott elő a sötét árnyékú pillák alól.

– Hogy csinosodik ez a gyerek! – mondta az apja ebédnél, csaknem jókedvűen, mikor a leány fölkelt egy percre, hogy valami kis zavart eligazítson a szobalánnyal.

– Egyetlenünk! – felelte az asszony tompán, és könny futotta el a szemét.

– Kiformásodott. Most nézem, milyen szép, sugár növése lett. Most már nagy leány…

Sóhajtottak – nem néztek egymásra.

– Azt hiszem – mondta aztán meggyőződéssel az asszony –, hogy kevés ilyen értékes leány van a mostaniak közt. Mennyit tud ez – mennyit össze nem olvas –, amellett kedves, szerény, jó. Egy kincs.

– Csak legyen, aki megérdemelje! – bólintott az apja.

Nyáron elvitte magával, hogy utaztassa, szórakoztassa egy kicsit, míg az anyjának valami csendes kis üdülőhelyre volt inkább szüksége. Ők ketten aztán hihetetlenül összemelegedtek az úton. Egymásra leltek. A fiatal leány büszke ragaszkodással simult az ő gavalléros, világlátott, idegen népekkel bánni tudó apjához; az meg csodálkozva élvezte a gyermeke nagy tájékozottságát múzeumok és könyvtárak labirintusában, elmúlt korszakokban és jelen kultúrában. Olga a lelkes, visszaható természetek közül való volt, akinek nagyon sokat tudnak adni a dolgok, látások, tájak, emberek és a művészet; és az élvezőképességét bámulatosan tudta megosztani, átszármaztatni arra is, akivel együtt volt. Az apja egészen beleszeretett.

– Ez a csitri – ez csakugyan arra született, hogy valami svihákot boldoggá tegyen.

A télen – bár nem nagy kedvvel – mégis el kellett mennie egy-két mulatságra. A kedvetlensége onnét volt, mert nem szeretett táncolni, és érezte, hogy nem is tud jól.

– Tudják, mit – mondta mosolyogva, kedvesen egynéhány fiatalúrnak –, én nem táncolok szívesen, de maguk úgyis fáradtak – nem ülnék le itt mellettem azt a tíz percet, amit nekem szántak?…

Vállalták – sőt divatba jött ez a módszer, és a leány rendesen négy-öt mulattató közt ült mindig kicsit komoly, magas nyakú ruháiban, kedves mosolyával, nyugodt, rokonszenves fesztelenségével.

– Olyan szeretni való, helyes leány ez! – mondogatták őszintén a gavallérjai, és vele szemben a saját emberséges jószántságuknak hízelegtek, hogy lám, nem is kell ahhoz valami nagy szépség, hogy ünnepeltté legyen egy kedves, okos, jó modorú teremtés… – Ám része van egyébnek is benne! – súgta egy-két mindenttudó gardedám. – Hja – százhatvanezer korona hozomány, készpénz, nagy szó az! Igazában a fele volt egy-egy leány számára letéve, de most a testvére halálával annak a része is ezé…

– Ahhoz fog menni, akit megszeret – mondta otthon határozottan az édesanyja, és elfacsarodott szívvel gondolt a másiknak a furcsa kis szerelmi epizódjára a halála előtt. – Ezt igazán odaadom; nem nézem, akárki lesz is, csak szeresse… – És elérzékenyülten csókolta meg egyetlenét.

Így minden szépen, természetszerűen elő volt készítve arra, ami egyszer minden baj nélkül magától és logikus rendben elkövetkezett. – Nem mindjárt. – Az érett gondolkodású, öntudatos, gazdag és kedvelt leány kiélvezte előbb a lánysága szabadságát – sokszor utazott, értékes ismeretségei és hírneves barátai akadtak külföldön és itthon; utóbb már az egyre fejlődöttebb és egyénibb ízlése szerint válogatta meg a társaságát, és a zsúrjain hírneves emberek, írók, művészek, zenei kitűnőségek kerültek össze. Bálint, a fiatal színműíró is így lett bejáratos hozzájuk, – tehetséges, élni – okos és a jobbfajtájúakhoz tartozó ember volt ez – a dolgokat még mindig eléggé komolyba vevő és emberséges; és egész lelkével és okosságával érezte, milyen nagy szüksége van egy jó, kedves asszonyra és az élet biztos, felvértező anyagi támasztékaira. A két szülő már akkor régen és egészen az Olga gyámsága alatt állt, minden úgy volt jó, ahogy ő intézte, és az életük az ő ízlése után igazodott… Egy szép, színházas tél, diadalmas premier, aztán a tavasz hosszú, hosszú meghitt sétákkal a szigeten és a bástyákon – és az idő meghozta szépen, apró, jelentős, kedves eseményeit.

– Nekem szép vagy – mondta az író eltűnődve, de őszintén. – Csak téged nem kell épp közép-európai szemmel nézni. Olyan vagy, mint valami nagyon idegen race-nak a legfejlettebb és legfinomabb példánya.

Olga hálás örömmel pirult bele a vőlegénye felfedezésébe – aztán egy pillanatra valami nagyon régi és fájó emlékezés döbbentette össze; de mindjárt utána érthetetlenül könnyebbült, kibékülő sóhajtás szállt fel a lelkéből. Szépség!… A szegény, gyönyörű kis nénjére gondolt, és a szalmapárnás, rettenetes koporsóra, ahol ragyogó szőkén, habfehéren – és lengén, édesen, mint egy virág, kiterítve feküdt. Milyen sok éve már… E percben tiszta szemmel látta, hogy azon a szörnyű koporsón keresztül jutott önmagához, az élethez, a boldogsághoz. Minden napfényhez.

1909




Hátra Kezdőlap Előre