Shakespeare

MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE.

(Fordította: Győry Vilmos)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Francziaország királya.

Flórencz uralkodó herczege.

Bertram, Rousillon grófja.

Lafeu, agg főnemes.

Parolles, a gróf kisérője.

Több franczia nemes ifjak, Bertrammal együtt hadiszolgálatban.

Várnagy, Rousillon grófnénál.

Bohócz, ugyanannak szolgálatában.

Apród.

Rousillon grófné, Bertram anyja.

Heléna, gyámleánya.

Egy flórenczi özvegyasszony.

Diana, ennek leánya.

Violenta,
Mariana, ez utóbbiak szomszéd- s barátnői.

Főurak, a király kiséretéből; tisztek, katonák, francziák és flórencziek.



BEVEZETÉS

E darab először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban. Korábbi külön kiadásai nincsenek, az egykorú emlékekben sem történik róla semmi megemlékezés, melyből származási évére lehetne következtetni, ha csak ilyennek nem veszszük Meres 1598-ki lajstromát, mely Shakspere darabjai közt egy „Love’s labour’s wonne” (Nyertes szerelmi fáradság) czímű vígjátékot említ, mintegy pendantjáúl „Love’s labour’s lost” (Kárba ment szerelmi fáradság, vagy Felsült szerelmesek) czímű vígjátékának. Mivel pedig Shakspere meglevő színművei között most csak ez utóbbit találjuk, s a „Love’s labour’s wonne” czímű vígjáték sem nyomtatásban nem jelent meg, sem egyáltalában soha semmi más említés nem történik róla, azt pedig lehetetlen föltenni, hogy egy darab, melyet a költő virágzó férfi korában leghíresebb művei közé soroltak, nyomtalanúl elveszszen: azért e czím alatt mindenki Shaksperenek egy más czímen ismert, most is meglevő színművét keresi, s a legtöbben a jelen darabot tartják legjobban megfelelőnek, mint a melyre tárgyánál fogva leginkább illik a „Nyertes szerelmi fáradság” czím. Ezek szerint e darab eredetileg két czím alatt jelent volna meg, melyek közűl Meres az egyiket, a folio-kiadás szerkesztője a másikat tartotta meg, vagy pedig Shakspere az egyik czím alatt írt ifjúkori darabját később átdolgozta és a másik czímmel látta volna el. E hypothesis szerint a Minden jó, ha jó a vége czímű vígjátéknak 1598. előtt kellett készülnie.

De Shakspere nyelvének legalaposabb ismerője, Delius, a styl és verselés legjellemzőbb tulajdonságaiban oly feltünő különbséget lát a költő ifjúkori drámáinak styljétől és nyelvétől, hogy e darabot úgy a mint mostani alakjában ismerjük, lehetetlen ez ifjúkori művek közé számítani. Föl kell tennünk tehát, hogy a költő későbben teljesen újra dolgozta darabját. Hertzberg azonban még tovább megy, és a Deliustól vetett alapból kiindulva, a darab benső ismertető jeleiből azt következteti, hogy a költő fejlődésének középső korszakából való s 1603-ban készülhetett. A miből természetesen az is következik, hogy a Meres lajstromában említett „Love’s labour’s won” nem lehet a mi darabunk, hanem valami mást kell Shakspere ifjúkori drámái közt keresnünk, melyre e czím ráillik, s ilyenűl jelölik meg Palleske után többen, még pedig nagy valószínűséggel, a „Makranczos hölgy”-et, mely az ifjúkori színművek közé tartozik s ezen a czímen nincs megemlítve Meres lajstromában. A „nyertes szerelmi fáradság” czíme kétség kívül rá illik Petruchio küzdelmeire, melyekkel megtöri a bősz Katát és győzelemre segíti szerelmét. Hogy a jelen darabnak Shakspere maga a Minden jó, ha jó a vége czímet adta s ezt akarta megtartani, kitűnik e mondat hangsúlyozásából és többszöri ismétléséből a darab jellemző fordulatainál. Így a negyedik felvonás negyedik színjében, Heléna végszavaiban:

        Mind jó, ha jól végződik: koronát
        A vége hoz, mivel jutalmat ád.

Vagy az ötödik felvonás első színjében, midőn Heléna az özvegygyel és Dianával a királyt keresi, ki sorsuk fölött dönteni fog:

        Ha jól végződik, minden jó lehet még,
        Bár sok tör ellenünk s erőnk csekély.

A darab meséjét a költő Boccaccio „Giletta di Narbona” czímű novellájából vette, mely a Decameron harmadik részében a kilenczedik helyen található. E novellát Paynter fordításából ismerhette. De ugyanezen novella egy olasz drámában is szolgált alapúl, s ez Bernardo Accolti Virginiája, mely először Flórenczben 1513-ban jelent meg. Shakspere ismerhette e darabot; mert a XVI. században épen nem volt szokatlan dolog Angliában, hogy vándorló olasz társaságok előadásokat tartottak, melyeket Shakspere is láthatott és megérthetett, ha máskép nem, magyarázat segítségével, ámbár semmi sem igazolja azoknak makacsságát, kik semmiképen sem akarják elismerni, hogy Shakspere olaszúl is tudhatott.

Hogy pedig Shakspere nemcsak ismerhette, hanem valósággal ismerte is Accolti Virginiáját, azt kimutatta Klein az „olasz dráma történetében”, összehasonlítva Shakspere és Accolti drámáit egymással és közös forrásukkal, Boccaccio novellájával. Accolti Virginiája nem más, mint Shakspere Helénája; a novella és Shakspere Roussillon grófja Accoltinál Alessandro, salernoi herczeg, a király: nápolyi Alfonso, Shakspere Dianája: Accoltinál Camilla, míg a novellában nincs neve, Shakspere özvegye: az olasz drámában Costanza. Klein szerint Heléna és Virginia első magánbeszéde körűlbelűl ugyanazon érzelmeket és gondolatokat fejezi ki; de még meglepőbb a hasonlóság a két leány második monológjában. A mint Shaksperenél Heléna második monológjára közvetlenűl a beteg király és Bertram jelenete következik, hasonlóképen Accoltinál a nápolyi király és a salernoi herczeg jelenete. A király beszélgetése az orvosnővel mindkét darabban megegyezik a helyzet és a jellemek fő vonásaira nézve; csak azon különbséggel, hogy Alfonso, mint a novellában, nyolcz napi határidőt enged, míg Shakspere királya csak huszonnégy órát. Ellenben az Accoltinál említett tűzhalált Shakspere egyszerűen halálra változtatja.

Az egyes verseknek értelmileg hű, néha szószerinti fordításán kívül, folytatja a dráma történetének írója, Shakspere és Accolti jeleneteinek párhuzamossága csalhatatlan bizonyítékúl szolgál, hogy Virginia ismerős volt a Minden jó, ha jó a vége költője előtt. E párhuzamosságra nézve a novellában semmi támaszt sem találunk… Accoltinál Virginiának van egy lángoló imádója is, Sylvio lovag, ki el van határozva, megosztani vele a szörnyű tűzhalált. Ez alak beszövésében, mondja Klein, az a szerelmi erő és hatás tükröződik, mely Virginiából kisugárzik, és a hatalmas érdek, melyet a viszonzatlan, megvetett, kigúnyolt szenvedély hősnője másban gerjeszt. Ily alak költészeti szükséglet volt oly hősnővel szemben, a ki elragadtatva végzetes szerelmétől egy férjért küzd, a nélkül, hogy érzelmét és hozzá való hajlamát ismerné, s ki azt a látszatot kelti föl maga ellen, mintha ez a férj az orvosi tiszteletdíj volna, melyet a gyógyításért kialkudott magának. Ugyane költészeti szükség hozta létre Shaksperenél a grófné rokonszenves alakját, „Heléna benső nemességének kezesét”. Hasonlókép az öreg Lafeu részvétét. Hasonlókép a négy nemest, kik Heléna kezéért versenyeznek, s kiknek Accoltinál Sylvion kívül még egy másik nemes rokonszenves alakja felel meg.

Accoltinál Virginia a királynak négy szem közt s nem az egész udvar jelenlétében vallja meg választottja nevét s a házasság úgy tűnik fel, mint a király akaratából származó s nem Virginia által mintegy előre kialkudott jutalom. Virginia az esküvőn szemérmesen elvonja arczát a vőlegényi csók elől, míg Heléna a búcsúzásnál maga juttatja Bertram eszébe:

        Csak ellen s idegen vál csókolatlan.

Mire a lesújtó választ nyeri:

        Kérlek, ne késsél, lóra! Menj, siess!

Virginia megpróbáltatásai csak férjének búcsú nélküli távozásával kezdődnek. Salernoba megy s az ország sülyedésén jó kormányzással akar segítni, hogy ezzel vívja ki férje szerelmét.

Mint Bertramnak, úgy a salernoi herczegnek is van egy léha meghittje, Ruffo, a ki „társalkodó, udvari bolond, hízelgő, tányérnyaló, szóval Parolles, vagy inkább ennek igen vézna vázlata.” A mint Camilla anyjához indúlva, magát jellemzi, néhány szóban kifejezi Parolles jellemének alapvonásait: „Oda megyek hát s előbb enyhe lapdacsokkal kisérlem meg, s ha az meghiúsul, akkor felöltöm Mars orczáját. Hogy meg ne adjam bolondságom árát, csellel és csalással kell élnem. Mindkét részre derekasan fogok hazudni, s megcsalom az egyik felet úgy, mint a másikat.”

Mellesleg az anyánál is megpróbálja szerencséjét, míg ura a leány után jár. Ő hordja a szerelmes leveleket, melyek tele vannak a leglángolóbb szerelmi vallomásokkal, s melyeket Ruffo kigúnyol, mert szerinte leányok és anyák csak az arany szerelmi nyelvét értik. Az anya visszautasít minden ajánlatot s Ruffot seprőnyéllel kergeti ki a házból. De a herczeg minden áron ki akarja elégítni szenvedélyét. Ekkor nejétől levelet hoznak neki, „a megragadó szerelmi hűség remekművét,” melyre válaszúl azt adja, hogy „mindaddig nem tér vissza s nem bocsát meg neki, míg gyűrűjét újján s tőle való gyermekét karján nem viseli.” Virginiát úgy megrázza e felelet, hogy ájultan esik hölgyeinek karjaiba. Shaksperenél három levelet olvasnak fel: Bertram levelét anyjához, a másikat Helénához a fönnebbi föltétellel, végre Heléna levelét a grófnéhoz, melynek sonett-formája is figyelemre méltó:

        El, szent Jakabhoz visz zarándok-útam:
        Önző szerelmem bűnt tett súlyosat;
        Törődnöm kell hideg földön, sarutlan,
        A míg bűnbánatom majd enyhet ad.
        Írj, írj uramnak, drága jó fiadnak:
        Kerülje a véres csaták hevét,
        S míg hon számára béke s üdv fakadnak,
        Ihletten áldom – távol én – nevét.
        Gyötrelmeit, kérd, nékem megbocsássa,
        Gonosz Junója, én küldém el őt
        Udvar- s baráttól ellent támadásra,
        Hol vész s halál kel a vitéz előtt.
        Szebb s jobb ő, hogy halál vagy én vehessem:
        Én vészem ezt, hogy ő szabad lehessen.

De térjünk vissza a salernói herczeghez. Még mindig sürgeti Ruffot, hogy szerezze meg számára Camillát, a tányérnyaló azonban ebéd utánra akarja halasztani a tanácskozást. Most következik a novellában érintett jelenet. Virginia Milanóba érve kérdezi háziasszonyát, kit itt Sabinának neveznek, ki az az ékes lovag, kit elvágtatni látott s kiben rögtön férjére ismert; és el nem árulván magát, megtudja tőle a herczeg szerelmét Camilla iránt. Ekkor Constantához megy, Camilla anyjához, s megbeszéli vele dolgát. Shaksperenél az özvegy, Diana anyja, egyszersmind Heléna háziasszonya. A gyűrű kicsalását, az anya aggodalmát s későbbi megegyezését mindkét költő a novellával való meglehetős egyetértéssel adja elő, Ruffo közbenjáró szerepét azonban Shakspere csak jelzi, míg Accolti külön jelenetekben tűnteti fel. A harmadik felvonás Accoltinál Ruffo abbeli csodálkozásával végződik, hogy a herczeg már tíz éjjelen át láthatatlan. Camillát anyja, Virginia tanácsára, falura küldte.

A negyedik felvonás elején Virginia örömmel jelenti Constanzának, hogy megkapja a gyűrűt és anyának érzi magát. Azután gazdag ajándékot ad Constanzának leánya számára, s ezzel mindkettő letűnik a színpadról, míg Shaksperenél Diana közreműködik a bonyodalom megoldásában. Virginia fölkeresi háziasszonyát, Sabinát, kinél be akarja várni lebetegedését. A herczeg panaszkodik Ruffonak, hogy még mindig vágyódik Camilla után, kit anyja eltett útjából, mire Ruffo azt tanácsolja, hogy térjen haza. Ekkor jő két tanácsos Salernóból, kik tudtára adják, hogy neje örökre elhagyta az országot. A herczeget nemsokára Salernóban találjuk, s itt újra látjuk a szerelmes Sylviot is, ki épen útra készül, hogy a férjétől eltaszított nőt a világ minden részében keresse.

Az ötödik felvonásban a herczeg fényes lakomával ünnepli visszatértének évfordulóját. Ezalatt Virginia, ki ikreket szült, gyermekeivel és a gyűrűvel útra kel Milanóból Salernó felé. Nemsokára e város kapuja előtt áll s a lakoma ünnepi hangulatát saját előnyére akarja felhasználni. A herczeg elé térdel gyermekeivel s megható szavakkal elmondja szenvedéseinek egész történetét. Virginia könyeivel és könyörgéseivel egybevegyűlnek az ünneplő társaság esdeklései s az összegyűlt nép kiáltásai, mire a megrendűlt herczeg nyilvános és fényes elégtételt ad nejének, mely boldogítóbb és elragadóbb reá nézve, mint a legrajongóbb szerelmi vallomás. Visszafogadja és elismeri nejét, s a drámát a teljes kiengesztelődés szavaival fejezi be, melyek Klein fordítása után így hangzanak:

        Fel, készítsétek hát a nászi ágyat,
        De jobb nyugvásod’ karomon találjad.

Bár az olasz drámát csak e vázlatból ismerjük, akár vele, akár Boccaccio novellájával hasonlítsuk össze Shakspere színművét, itt is, mint mindenütt, szemmel látható példáját találjuk, miként alakítja át az idomtalan vagy csiszolatlan ércztömeget szellemének izzó kohójában finom és formás ékszerré, s miként teszi ezzel az idegen anyagot saját elvitázhatatlan tulajdonává. Mély lélektani indokolása benső összefüggésbe hozza a külsőleg egybefűzött eseményeket és embereinek jellemzése szemünk elé állítja a titkon működő rúgókat, melyek a jókat és rosszakat, léhákat és komolyakat, könnyelműeket és megfontoltakat, lelki állapotuknak megfelelő cselekvésre bírják. Alakjainak, melyeket forrásaiból vesz át, lelkök legmélyéig hatol s kezének egy mozdulatával feltárja jellemök csodálatos gépezetét, nem is sejtett összefüggést mutatva a gép elrejtett kerekei s a mások által felületesen följegyzett külső cselekedetek között. Alakjai, melyeket a helyzetek bővebb megvilágítására, vagy az ellentétek élesebb feltüntetésére, vagy a cselekvő személyek támogatására maga teremt, igazak, természetesek, egész emberek, s bármily csekély helyet foglalnak el a cselekvényben, egy jelenésökkel egész minőségökben állnak elénk. Mily nemes, emelkedett lelkű, józan és szilárd matrona a rousilloni grófné, Bertram anyja, s mily világosan megmagyarázza jellemét a néhány sornyi áldás, melyet az udvarhoz induló fiának ád útravalóúl:

        Légy áldva Bertram: örökzöld atyád
        Erkölcsit és alakját; vér s erény
        Versengjenek hatalmat birni rajtad;
        Jóságod osztozzék magas nemeddel,
        Szeress mindenkit, csak kevésbe’ bizzál,
        Senkit ne sérts; remegjen ellened
        Erődtül inkább, mint használatától;
        Barátodat ten élted zárja óvja;
        Kárhoztatott légy hallgatásodért,
        Beszédedért ne megrovott soha;
        S mi jót a menny adhat s imám lekérhet,
        Szálljon reád.

Hogy a legnemesebb alakról rögtön a legléhábbra térjünk, nem kevésbbé érdekes a maga nemében Parolles, kinek „sovány váza” az olasz dráma Ruffoja. Ezt a „sovány vázat” Shakspere valódi hússal és vérrel látta el és besorozta halhatatlan alakjainak azon csapatjába, melynek örök királya a vén korhely Falstaff. Ebbe az osztályba való Parolles, de mégsem utánzása egyiknek sem, hanem külön, önálló egyéniség. Dicsekvése Falstaffra emlékeztet, de humora jóval alatta áll; orczátlan henczegése Pistolt juttatja eszünkbe, de ennek bombasztikus izetlensége nélkül. Aljasságát bizonyos czifra mázzal tudja bevonni, hetvenkedésének az igazság színét adni, úgy hogy nemcsak az ifjú Bertramot, hanem a tapasztaltabbakat is elkápráztatja egy időre, míg ki nem ismerik; a mint az egyik főúr mondja róla; „Annyi bizonyos, be tudja magát lopni az ember jóakaratába, s úgy egy hétig jó formán kikerüli, hogy fölfedezzék; de ha egyszer kiismertük, teljesen tudjuk már, kivel van dolgunk.” Felületes, férfiatlan, de simulékony, a külső formákat jól ismerő tányérnyaló, ki a jóízű Falstaff, az otromba Pistol, a vörös orrú Bardolph angolosabb alakjai melett megtartott valamit olasz származásából. Hogy e léha és üres emberen az ifjú Bertram keresztűl nem lát, s míg körülötte mindenki, nemcsak a tapasztalt öreg Lafeu, nemcsak hadi bajtársai, hanem még Heléna is kiismeri egy idő múlva, ő továbbra is meghittjének tartja, rá bízza titkait s legkényesebb dolgait általa végezteti: ez jellemzi legjobban ez éretlen, könnyű vérű, elkényeztetett ifjat, s ebből értjük meg, miért nem kerekednek mindjárt felűl értékesebb tulajdonságai. Shakspere különben nemcsak e rossz befolyással s ez elkényeztetett ifjúi könnyelműséggel magyarázza Bertram viseletét Heléna iránt. Itt van még a nemesi büszkeség is, mely fölemeli tiltó szavát az orvos leányával való frigy ellen, s mely egyszersmind alkalmat ád a költőnek, hogy a születési gőgöt ostorozza, a mi annál jelentékenyebb, mert egy király az, ki a leczkét adja.

        …Vérünk – mily különös! –
        Egygyé vegyítve, súlyra, szín- s melegre
        Különbséget fel nem mutatva, s mégis
        Különbözőnek tartjuk. Hogyha megvan
        E lányba’ minden jó (kivéve azt,
        Mit megvetsz, hogy szegény orvos leánya),
        Névért veted meg a jót: ezt ne tedd.
        Hol jó eredt, a hely alacsony volt tán,
        De díszt nyer a jót tévő tette folytán;
        A míg a nagy czím, s véle semmi jó,
        Vízkóros dicsőségnek mondható.
        A jó, czím nélkül is, jó, s rossz a rossz;
        Méltányolást belső értéke hoz,
        S nem czíme…
        …Díszt erényink
        Csak úgy szereznek, hogyha a miéink
        S nem őseinké. Szolgalény a szó,
        Hazug felirattá alázható
        Egyik síron, míg elnémúl amott,
        Hol bús-feledten nyugszik a halott,
        Ki tiszteletre méltó.

A király azonban hiába czáfolja meg nemesi gőgjét: látszatra meghajol ugyan, de szíve nem enged, s rögtön elfordúl a nőtől, kit királyi parancsra vett el. Ennek mélyebb okának kell lennie, s ezt meg is adja a költő az ötödik felvonásban, hol megtudjuk, hogy Bertram már akkor, midőn Helénát el kellett vennie, Lafeu leányát, Madlént szerette, s e szerelme volt annak oka, hogy Helénát megvetette és vak maradt bájai iránt. Ezt ő maga vallja be bűnbánólag, midőn a király kérdésére: emlékszik-e még Lafeu leányára? így felel:

                S csodálattal, király
        Őt választottam én, előbb semmint szivem
        Hírnökké merte volna tenni nyelvem’;
        S midőn e képet a szem bévevé,
        A megvetés kölcsönzé torz üvegjét,
        Mely elferdíté más bájok vonásit,
        Mutatá a szép színt rútnak vagy lopottnak,
        S a részarányt a legrútabb alakká
        Zsugorítá vagy terjeszté: így lőn aztán,
        Hogy ő, kit minden bámult s a kit én is
        Szeretek, mióta elvesztém, szememben
        Por volt, a mely sértett.

Ez mindent megmagyaráz és sokat igazol. Megértjük, hogy Bertram, más szerelemmel szívében, vonakodott nőül venni Helénát, s nem látta benne a testi és lelki bájakat, melyeket más mindenki észre vett és csodált, anyja épen úgy, mint Lafeu, a király épen úgy, mint az udvari nép; s megértjük, hogy midőn királyi parancsra férjévé lesz e nőnek, miért hagyja el tüstént s menekül a harczba előle? A puszta nemesi gőg vagy elkényeztetett szeszély visszataszítóvá tette volna viseletét; a szerelem nemcsak megmagyarázza, hanem rokonszenvessé is teszi alakját s előkészíti a végső kiengesztelődést. Így fogja fel ezt a király is.

        Az, hogy szeretted, jó sokat letörleszt
        Nagy számadásodból.

Helénában Shaspere ismét egyikét mutatja be legkedvesebb női alakjainak. Két uralkodó vonás egyesűl benne: a leányszerelem epedése a szeretett férfi iránt, és a hitvesi szerelem önfeláldozása. A leány minden áldozatra kész, hogy elnyerje a férfiút, kiért szerelme lángol; kész nemcsak a szenvedésre, hanem, a mi több, leányos félénkségének föláldozására, midőn a királyi udvarhoz megy s maga köti ki a gyógyítás díjáúl Bertram kezét. A mi ebben különösnek és idegenszerűnek látszik egy szende leány részéről, azt gazdagon ellensúlyozza a költő, nemcsak a külső és benső bájakkal, melyekkel dúsan megrakja Helénát s mindenki szemében magától érthetővé teszi, hogy az egyszerű orvos leánya Rousillon grófját kívánja férjeűl; hanem a lángoló s minden más tekintetet fölperzselő szerelemmel is, melyet Heléna maga fest legszebben híres monológjaiban.

                Mi szép volt,
        – Bár gyötrelem – mindig láthatni őt,
        Ott ülni s szívem táblájára írni
        Fürtjét, szemöld-ívét, sólyomszemét,
        Szivembe, mely oly kész volt béfogadni
        Ez édes arcz minden vonásait.
        De im ő megy, bálványozó szerelmem
        Ereklyéin csügghet csupán.

Vagy midőn a grófné előtt térdre hullva megvallja fiához való szerelmét.

        Szeretni hasztalan, tudom, remény nincs;
        De csalfa, nem tartó szitába öntöm
        Szerelmem árját mégis szűntelen,
        S az még se fogy ki. Így én, mint a hindu,
        Ki tévelyeg, de hisz: imádom a
        Napot, mely bár lenéz a hódolóra,
        De róla mit se tud

Ez a lángoló epedés rögtön a hitves tökéletes önátadásává, a szeretett férfi akaratában való felolvadássá válik, mihelyt nejévé lesz annak, kit szeret. Többé nincs akarata. Az a kérdés van csak ajkán, mit parancsol férje? S midőn azt parancsolja, hogy rögtön távozzék az udvartól, nem kérdi okát, nem kérdi, mi lesz sorsa azután, nincs más szava, csak ez:

        Parancs nekem minden kívánata.

És midőn megtudja, hogy férje miatta száműzte magát hazájából, egy szava sincs ajkán a haragnak, méltatlankodásnak; nem férjét ítéli el, mint a grófné fiát, hanem önmagát, s legelső gondolata az, hogy önmagának feláldozásával visszaadja őt hazájának s kiragadja a csaták veszélyeiből. És a mint beszél, úgy cselekszik; a délvidéki leány forró szerelmi vágya átolvadt az angol hitves önfeláldozásába, s e kettőnek egyesítése teszi Helénát Shakspere egyik legszebb, legnemesebb hitvesi alakjává.

A Minden jó, ha jó a vége magyarúl először a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg. Magyar nyelven még nem kerűlt színre.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Rousillon. Terem a grófi palotában.

Bertram, Rousillon grófné, Heléna s Lafeu jönnek, mindnyájan feketében.

GRÓFNÉ.
Midőn fiamat elbocsátom magamtól, második férjet temetek.

BERTRAM.
És én, asszonyom, midőn távozom, újra siratom atyámnak halálát; azonban engedelmeskednem kell ő felsége parancsának, kinek most gyámfia vagyok, különben pedig alattvalója.

LAFEU.
Kegyed, asszonyom, férjet fog találni a királyban; ön pedig atyát, uram. Ő, ki általában mindig oly jó, ezen erényét szükségképen gyakorolni fogja ön irányában, kinek érdemes volta még azon esetben is felgerjesztené azt, ha netalán hiányzanék: annyival kevésbbé maradhat el tehát akkor, midőn az ott oly bőven feltalálható.

GRÓFNÉ.
Mi újabb hír van ő felségének gyógyulása felől?

LAFEU.
Orvosait elbocsátotta, kegyelmes asszonyom, mert ápolásuk alatt folytonos reménykedésre vesztegette idejét, s végre is azt nyerte vele, hogy idővel minden reménységét elvesztette.

GRÓFNÉ.
E fiatal úrhölgynek atyja volt az – oh, ez a „volt”, mily szomorú egy szó ez! – kinek ügyessége majdnem oly nagy vala, mint becsületessége; s ha ezt amaz elérte volna: ő halhatatlanná teszi a természetet, úgy hogy a halál, munka hiányában, játékra adhatta volna magát. A király érdekében óhajtanám, bár ma is élne még. Azt hiszem, hogy ez a király betegségének halála lenne.

LAFEU.
Mi neve volt azon férfiúnak, a kit méltóságod említ?

GRÓFNÉ.
Ő, uram, nagyhírű volt a maga tudományában, és igen méltán: Gerard de Narbon.

LAFEU.
Valóban igen hírneves egyén, asszonyom; a király csak a minap is nagy magasztalással és sajnálkozással emlékezett meg róla. Ő oly jeles képzettségű volt, hogy még ma is élne, ha a tudomány diadalmaskodhatnék a halandóságon.

BERTRAM.
S minő baj az, kegyelmes úr, melyben a király szenved?

LAFEU.
Fistula, gróf úr.

BERTRAM.
Ilyenről mindeddig nem hallottam.

LAFEU.
Bár soha senki ne hallott volna! S e fiatal hölgy Gerard de Narbon leánya?

GRÓFNÉ.
Egyetlen gyermeke, uram, s végrendeletileg az én gondviselésemre bízott. Szívjóságától, melylyel nevelése bíztat, a legjobbat reménylem; jeles tehetségeit örökségűl bírja, mi a szép tulajdonokat még szebbekké teszi; mert a hol kitünő lelki tehetségek tisztátalan szívvel egyesítvék, ott a magasztalás sajnálkozással jár együtt; az ilyen jeles tulajdonos előnyök, de ámítók egyszersmind. Benne azonban mindezek, tiszta voltuknál fogva, a legdicséretesebbek: ő erényességét örökölte, jóságát fejleszté.

LAFEU.
Méltóságod magasztalása könyekre fakasztja.

GRÓFNÉ.
Ez a legízesb só, melylyel fiatal leány fűszerezheti dicséretét. Atyjának emlékezete sohase közelíthet a nélkül szívéhez, hogy bánatának zsarnoksága minden elevenségtől meg ne foszsza arczait. Ne így többé, Heléna; hadd el, ne így többé! Végre is azt hinné valaki, bánatot mutatsz, a nélkül, hogy volna.

HELÉNA.
Én mutatok bánatot, nem tagadom, de van is.

LAFEU.
Mérsékelt panaszhoz van a halottnak joga, túlzott kesergés az élőnek ellensége.

GRÓFNÉ.
Legyen csak ellenségeskedésben az élő a búbánattal, a túlzás ezt csakhamar halálossá teendi.

BERTRAM.
Anyám, add rám áldásodat.

LAFEU.
Hogy értsük ezt?

GRÓFNÉ.
Légy áldva, Bertram: örökzöld atyád
Erkölcsit és alakját; vér s erény
Versengjenek hatalmat birni rajtad;
Jóságod osztozzék magas nemeddel,
Szeress mindenkit, csak kevésbe’ bizzál,
Senkit ne sérts; remegjen ellened
Erődtül inkább, mint használatától;
Barátodat ten élted zárja óvja;
Kárhoztatott légy hallgatásodért,
Beszédedért ne megrovott soha;
S mi jót e menny adhat, s imám lekérhet,
Szálljon reád. Isten veled! – Uram,
Ő még nem érett udvaroncz; vezesse
Nemességed tanácsa.

LAFEU.
        Biztosan
Számolhat a legjobbak hajlamára.

GRÓFNÉ.
Te áld meg, ég! Bertram, Isten veled.
        (Grófné el.)

BERTRAM.
(Helénához).
Teljesüljenek legjobb kívánságai, a mik csak gondolataiban foganhatnak. Legyen anyámnak, úrnőjének, vigasztalója, s tartsa őt tiszteletben.

LAFEU.
Isten önnel, bájos leányka; őrizze meg tovább is atyjának szép hírnevét.
        (Bertram és Lafeu el.)

HELÉNA.
Oh bár ez volna minden! Nem atyámra
Gondoltam én; az ő emlékezetét
Az ily nagy könyek jobban tisztelik,
Mint az, mit érte én ejtek. Milyen volt?
Én elfeledtem; Bertramén kivül
Az én lelkembe’ kép más egy sem él.
Végem van! Itt nincs semmi, semmi élet,
Ha Bertram elmegy. Mindegy már nekem,
Akár egy fényes csillagot szeressek,
És férjül azt kivánjam: oly magas!
Világában, tündöklő fényiben
Kell lelnem a vigaszt; körébe’ nem.
Így sújtja önmagát önző szerelmem.
Meg kell a dámünőnek halnia,
Ha férjeül oroszlánt vágy. Mi szép volt
– Bár gyötrelem – mindig láthatni őt,
Ott ülni s szívem táblájára írni
Fürtjét, szemöld-ivét, sólyomszemét,
Szivembe, mely oly kész volt béfogadni
Ez édes arcz minden vonásait.
De im ő megy, bálványozó szerelmem
Ereklyéin csügghet csupán. – Ki jő itt?
Egy útitársa, nékem érte kedves,
Habár silány hazugnak ismerem,
S tudom, bolond s gyávább a gyávaságnál.
De mind e vétek úgy illik neki,
S ezek fentartják, míg az ércz erény
Senyvedni kényszerül; egyébiránt
Szegény bölcseség vajmi gyakran áll
Dúsgazdag balgaság szolgálatában.
Parolles jön.

PAROLLES.
Üdv neked, bájos királyné!

HELÉNA.
Neked is, monárcha!

PAROLLES.
Én nem.

HELÉNA.
Sem én.

PAROLLES.
A szüzességről elmélkedik?

HELÉNA.
Igen. Van önben valami, olyas katonaforma: engedjen egy kérdést tennem. A férfiak ellenségei a szüzességnek: mi módon torlaszoljuk el magunkat ellenök?

PAROLLES.
Zárjátok ki őket.

HELÉNA.
De ostromolnak; s bárha szüzességünk bátor is a védelemben, mégis csak erőtelen. Tanítson meg valami harczias ellenállásra.

PAROLLES.
Olyan nem létezik. A férfi, megtelepülvén önökkel szemben, alá fogja aknázni és felrepíteni önöket.

HELÉNA.
Óvja az ég szegény szüzességünket minden aláaknázótól és felrepítőtől! S nincs olyan hadi politika, mely által a szüzek repíthetnék föl a férfiakat?

PAROLLES.
Mihelyt a szüzesség leteríttetett, a férfiak azonnal felrepíttetnek; s bizony, ha még egyszer le akarjátok őket teríteni, azzal a réssel, melyet törtetek, elvesztettétek a várost. Egyébiránt a szüzességet megőrzeni egészen a természet rendje ellen való. A szüzesség elvesztése a legészszerűbb gyarapodás; és szűz nem is nyert soha életet, a nélkül, hogy előbb szüzesség ne veszett volna. Ti olyan anyagból valók vagytok, melyből szűzek készülnek. Az egyszer elvesztett szüzesség tízszer is megtalálható; a ki örökre megtartja, örökre elveszti. Nagyon rideg czimbora az: el vele!

HELÉNA.
Már én még is csak őrizni akarom egy kissé, ha szüzen kell is meghalnom.

PAROLLES.
Bizony keveset mondhatni mellette; a természet törvénye ellen tennéd. A szüzességnek fogni pártját annyi, mint anyáitokat kárhoztatni, a mi pedig kétségbevonhatatlanúl nagy tiszteletlenség. Akár felkösse magát, akár szűz maradjon: a szüzesség is megöli önmagát, s ott kellene eltemetni az árokparton, szentelt földön kívül, mint a természet törvényének elveteműlt megsértőjét. A szüzesség úgy megkukaczosodik, mint a sajt, felemészti magát puszta merő kérgéig, s így hal meg, tulajdon bensején rágódván. E mellett a szüzesség makacs, kevély, dologtalan, telve csupa önzéssel, a mi pedig a legsúlyosabb vétek a tízparancsolat szerint. Ne tartsd meg: okvetlenűl veszteni fogsz általa. Ki vele! Két év múlva megkétszerezi magát, a mi szép kamatocska, s maga a tőke sem veszt sokat általa. El vele!

HELÉNA.
S mit csináljon az, uram, a ki saját tetszése szerint akarja veszteni?

PAROLLES.
Lássuk csak. Bizony nehéz tetszeni annak, a kinek nem tetszik. Olyan portéka ez, mely fényét veszti, ha hever; minél tovább tartogatjuk, annál inkább csökken az értéke: adj túl rajta, a míg kapós. Fel kell az alkalmat használni, mikor keresik. A szüzesség, mint valami agg udvarhölgy, ódivatú fejdíszt hord: keresetten ékes, még is éktelenűl keresetlen; épen olyan, mint a fövegcsokor, vagy a fogpiszkáló, melyek már kimentek a divatból. Ráncz a ruhán szép lehet, de nem az arczon; és szüzességed, ha elvénűlt, olyan, mint a franczia aszalt körte: nézve rút és rágva taplós; biz Isten, aszalt körte: előbb sokkal jobb volt; most már, biz Isten, aszalt körte. Mit akarsz vele?

HELÉNA.
Semmit tovább szüzességemmel.
Uradnak ott ezer szerelme lesz,
Szülő, imádott kedves, jó barát,
Phoenix, vezérlő, ellenség, királyné,
Istennő, úti társ, uralkodónő,
Tanácsnok, áruló, édes szerelmes,
Szerény dicsvágy, kevélykedő szerénység,
Zilált öszhang, öszhangozó zavar,
Hit, édes balszerencse: egy világ
Ama kedves, szép szülöttekből, melyeknek
A fényes Amor ád nevet. Lesz ő majd…
Mit én tudom mi lesz. Jót adjon Isten!
Az udvar annyi sokra megtanít,
És ő olyan…

PAROLLES.
Ugyan milyen? De híven!

HELÉNA.
Kinek szívemből minden jót kivánok.
De kár…

PAROLLES.
Mi kár?

HELÉNA.
Hogy kézzel fogható testet nem ölthet
A jó kivánság, hogy mi is, szegények,
Kiket szerény csillagzatunk csupán
A jót kivánáshoz kötött, ezeknek
hatásával követhetnők a kedvest,
Láttatva is, mit így csak gondolunk
S mi hálát nem szerez soha.
Apród jön.

APRÓD.
Monsieur Parolles, uram, hivatja önt.
        (Apród el.)

PAROLLES.
Isten veled, Helénke. Gondolok rád
Az udvarnál, ha ép eszembe jutsz.

HELÉNA.
Monsieur Parolles, ön igen szeretetteljes csillagzat alatt születhetett.

PAROLLES.
Mars alatt én.

HELÉNA.
Határozottan azt hiszem, hogy Mars alatt.

PAROLLES.
S miért Mars alatt?

HELÉNA.
A háborúk annyira letették önt, hogy kétségkívül Mars alatt kellett születnie.

PAROLLES.
Mikor ez volt az uralkodó csillagzat.

HELÉNA.
Azt hiszem, inkább akkor, mikor ez hátrálóban volt.

PAROLLES.
S honnan gondolja ezt?

HELÉNA.
Mert ön mindig annyit hátrál, mikor vív.

PAROLLES.
Ez cselből történik.

HELÉNA.
Úgy hát a megfutás is csel, mikor a félelem teszi ajánlatossá a biztosságot. De ez a keverék, a mivé önben bátorság és félelem vegyűl, jó szárnyú erény, és önnek jól áll.

PAROLLES.
Annyira el vagyok foglalva, hogy eléggé csípősen most nem felelhetek. Végzett udvaroncz gyanánt térek majd vissza, a mibe oktatásom téged is belevezet, ha lesz benned fogékonyság egy udvaroncz tanácsainak befogadására, és képes lészsz bevenni a tanítást, melyet nyújtanak; s ha nem, halj meg hálátlanságodban, s tudatlanságod emészszen el. Isten veled. Ha van időd, imádkozzál; ha nincs, gondolj barátaidra. Szerezz egy jó férjet magadnak, s válj javára, mint ő neked; s így Isten veled.
        (Parolles el.)

HELÉNA.
Gyakran magunkban fekszik a segély,
Mit sok szív az egektől jönni vél;
Szabad tért enged a rejtelmes ég,
S csak az, ki tétlen, lomha volt, esék.
Minő erő tud, oh szív, így emelni,
Mely látni készt, s még sem tudok betelni?
Mit egymástól a távol elszakaszt,
A jó szerencse összehozza azt,
Hogy a hasonlók, mint rokonszülöttek,
Csókolva lesznek egymáshoz füzöttek.
Ki mindig fáradalmat mérlegel,
Szokatlanabb sükert nem nyerhet el,
Hivén, mi más volt, újra nem lehet.
Küzdjön, ki érdemelni vágy szivet…
A király beteg; a czélt talán nem érem;
De szándokom szilárd, s én megkisérlem.        (El.)

II. SZÍN.

Páris. Terem a királyi palotában.

Harsonaszó. Jönnek: Francziaország Királya levelekkel, Főurak, s egyéb kiséret.

KIRÁLY.
Flórencz s Siena szembe szálltanak;
Egyenlőn küzdtek eddig és kemény
Tusát folytatnak.

1. FŐÚR.
        Úgy mondják, uram.

KIRÁLY.
De úgy is van: határozott bizonyság
Jutott hozzánk, öcsénktül Ausztriától,
Az is jelentő: Flórencz gyors segélyt
Fog kérni tőlünk, mit kedvelt barátunk
Előre rosszal s megtagadni kér.

1. FŐÚR.
Az ő hűsége s bölcsesége, melyet
Felséged már is annyiszor tapasztalt,
A legnagyobb hitelt érdemli.

KIRÁLY.
        Ő
Dönté el válaszunkat, és Flórencz
Előbb mint jő, elutasittatik.
De a nemességet, mely kész a toszkán
Csatába menni, én nem gátolom,
Bármelyik félhez álljon.

2. FŐÚR.
        Ifjainknak,
Kik tettek és hírnév után sovárgnak,
Hatalmas alkalom lesz ez.

KIRÁLY.
        Ki jő itt?
Bertram, Lafeu és Parolles jönnek.

1. FŐÚR.
Rousillon grófja, sir, az ifju Bertram.

KIRÁLY.
Ifjú, atyádnak hű képmása te,
A természet nem elsietve, gonddal
Szépen megalkotott. Oh bár atyádnak
Erkölcsit is bírd! Légy Párisban üdvöz.

BERTRAM.
Hálám s szolgálatom felségedé.

KIRÁLY.
Bár testem most is oly ép volna, mint
Midőn atyád meg én, barátokul,
Az első harczi próbát tettük: ő
Mélyen hatott korának harczügyébe,
S a legdicsőbbektől vőn oktatást;
Kitartó volt soká; de a vas évek
Ránk súlyosodtanak mindegyikünkre,
S letettek. Szinte felvidít atyádról
Megemlékeznem. Megvolt nála is
Ifju korában az az élczelés,
Melyet ma mis látok még ifjainknál;
De ezek már addig űzik, míg a gúny
Magokra pattan vissza dísztelen,
Előbb semmint könnyelműségöket
Tisztesb alakba tudnák rejteni.
Valódi udvaroncz volt, a kinek
Szilárdságában s büszkeségiben
Keserűség vagy megvetés nem élt;
S ha volt, hasonlók kelték fel: az ő
Becsűlete – órája önmagának –
Határozottan ismeré a perczet,
A melybe’ szólni kell: ilyenkor aztán
A mutatót a nyelv híven követte.
Kik alantabb áltak, ő azokkal úgy bánt,
Mint más köröknek lényivel; magasló
Ormát lehajlítá alsóbb fokukhoz,
S szegény dicséretökhez így leszállva,
Alázatával büszkékké tevé.
Ily férfi mintakép lehetne ez
Ifjabb időknek, mint ki, hűn követve,
Mutatni fogná, most mi hátra mennek.

BERTRAM.
Dúsabban él, sire, jó emlékezete
Szavadban, mint tulajdon sírja halmán.
És sírirat nincs oly magasztaló,
Mint fenséges beszéded.

KIRÁLY.
Bár ott lehetnék véle! Sokszor így szólt
(Még szinte hallom, mert tetszős szavát
Nem szórta a fülekbe, de beoltá
Hogy nőjjön és gyümölcsözzék): „Ne éljek
– Kezdé derűlt komolysággal gyakorta,
Midőn egy-egy mulatság véget ért –
Ne éljek – szólt – ha lángom már olajt veszt,
Ifjonti elmék czéltáblájaul,
A kik könnyelműn mindazt megvetik,
A mi nem új, a kiknek gondja pusztán
Csak öltönyüknek él s egy-egy divatnál
Nem állandóbbak.” Ezt kivánta ő,
S nyomában én, nyomába lépni vágyok;
Mézet, viaszt nem hordok már haza:
Így hát nyugodtan válhatok köpümtől,
Tért adni más munkásnak.

1. FŐÚR.
        Sire, szeretnek;
S az olyan fog leginkább nélkülözni,
Ki ezt ma még késik bevallani.

KIRÁLY.
Tudom, betöltök én is egy helyet.
Mikor halt meg atyádnak orvosa?
Jeles ember volt.

BERTRAM.
        Mintegy fél éve, fölség.

KIRÁLY.
Ha élne, azt még megkisérleném.
Vezessetek! Kifárasztott a többi
Sok mindenével: ám hadd küzdjenek már
Természet és kór tetszésök szerint.
Légy üdvöz, gróf; tulajdon gyermekem se
Lehet drágább.

BERTRAM.
        Felség, fogadja hálám’!
        (Harsonaszó, mind el.)

III. SZÍN.

Rousillon. Szoba a grófné palotájában.

Grófné, Várnagy és a Bohócz jönnek.

GRÓFNÉ.
Most kész vagyok a hallgatásra: mit akarsz mondani a kisasszonyról?

VÁRNAGY.
Kegyelmes asszonyom, szívemből óhajtanám, vajha azon gondosság, melylyel kegyelmességed megelégedését akartam megszerezni, ott lenne följegyezve előbbi szolgálattételeim rovásán: mert sérti a szerénységet s zavarossá teszi az érdem tisztaságát, ha az ember ezeket maga emlegeti.

GRÓFNÉ.
Mi dolga itt ennek a legénynek? Isten hírével, ficzkó: nem akarok hitelt adni minden panasznak, a mit felőled hallottam; saját hanyagságom ugyan, ha nem hiszem, mert jól tudom, hogy hóbortosságod nem hiányzik ilyesekre, s furfangosságod is van elég, a mennyi e csalfaságokhoz kell.

BOHÓCZ.
Kegyelmességed igen jól tudja, hogy én milyen szegény ördög vagyok.

GRÓFNÉ.
Jó, jó.

BOHÓCZ.
Nem, kegyelmes asszonyom, nem olyan jó biz a, hogy szegény vagyok, ámbár igaz, hogy igen sok gazdag elkárhozik. De ha szerencsés leszek megnyerhetni méltóságod beleegyezését, elveszem Erzsókot, s élek vele a hogy tudok.

GRÓFNÉ.
Minden áron koldussá akarsz lenni?

BOHÓCZ.
Csak méltóságod beleegyezéseért koldulok ez esetben.

GRÓFNÉ.
Micsoda esetben?

BOHÓCZ.
Erzsók esetében és a magaméban. Szolgálat nem birtok, s attól félek, nem lesz addig soha rajtam Isten áldása, míg utódaim nem támadnak; mert azt szokták mondani: a gyermek áldás.

GRÓFNÉ.
Add okát, miért akarsz házasodni?

BOHÓCZ.
Szegény gyarló testem kívánja, méltóságos asszonyom; a vér kerget: s a kit az ördög kerget, annak mennie kell.

GRÓFNÉ.
S ez hódolásod minden oka?

BOHÓCZ.
Van biz annak, kegyelmes asszonyom, még több ilyen szent oka is; már olyan, a milyen.

GRÓFNÉ.
Szabad azokat a világnak megismernie?

BOHÓCZ.
Magam is olyan bűnös teremtmény voltam, mint méltóságod, és mindazok, a kiknek testök és vérök van; s végre is, házasodni akarok, hogy megbánhassam…

GRÓFNÉ.
Hamarabb a házasságot, mint bűnösségedet.

BOHÓCZ.
Egyetlen egy barátom sincs, asszonyom; de reménylem, majd lesznek a feleségemért.

GRÓFNÉ.
Ficzkó, hisz az ilyen barátok ellenségeid!

BOHÓCZ.
Méltóságod téved: épen a legjobb barátok! Ezek a legények elvégzik helyettem, a mibe én belefáradtam. A ki földemet szántja, jószágomat kíméli, s időt hágy, hogy a magot betakarítsam. Nekem ugyan szarvat rak, de azért szolgám. A ki feleségemet vigasztalja, testemnek, véremnek jót akar: szereti testemet, véremet; a ki testemet, véremet szereti, az nekem barátom; ergo, a ki feleségemet csókolgatja, az barátom. Ha a férfiak beérnék azzal, a mik, semmi baj se lenne a házasságban: mert a fiatal Charbon, a puritán, és a vén Poysam, a pápista, bármily különböző szívűek legyenek is vallás dolgában, fejre nézve mind a kettő egy; s szarvaikat úgy összeöklelhetik, mint akármelyik szarvasgim a csordában.

GRÓFNÉ.
Te már örökre ilyen rossz szájú, rágalmazó ficzkó akarsz maradni?

BOHÓCZ.
Sőt inkább próféta vagyok, asszonyom, s a legegyenesebb igazságot mondom ki világosan:
        Valónak vallják ezt a dalt
        A férfiak maguk:
        A házassággal vele jár
        Az – énekes kakuk.

GRÓFNÉ.
Lódulj most, ficzkó; többet majd holnap.

VÁRNAGY.
Ha méltóságod parancsolja, ő ide küldhetné Helénát: arról akartam szólani.

GRÓFNÉ.
Ficzkó, mondd a fiatal úrhölgynek, beszélni akarok vele; Helénát értettem.

BOHÓCZ.
E bájos arcz okozta – szólt –
Hogy Troja romra vált:
Hizelkedéssel vette meg
Szegény Priam királyt.
A mint megáll, sohajt busan,
A mint megáll, sohajt busan,
S kel ajkiról a szó:
Kilencz között egy jó ha van,
Kilencz között egy jó ha van,
Tizének egyje jó.

GRÓFNÉ.
Hogyan? tizének egyje jó? Elrontod az éneket, ficzkó.

BOHÓCZ.
Egy jó asszony tíz között, méltóságos grófné, így kell azt az éneket kijavítani. Ha Isten évenkint csak ennyit adna is a világnak, semmi kifogást se tennék az asszony-dézsma ellen, ha én volnék a pap. Tíz közűl egy, lelkemre mondom, ha minden üstökös csillag jöttivel, vagy minden földinduláskor csak egy jó születnék is, egyetlen egy csak: jobban állna a lutri; most, akár a szivét kitépje az ember, míg egyet találhat.

GRÓFNÉ.
De most már lódulj, ficzkó, s tedd, a mit parancsoltam.

BOHÓCZ.
Oh, hogy a férfiú kénytelen egy asszonynak engedelmeskedni, és még sem történik botránkozás! Igaz, hogy a becsületesség nem puritán, de azért még sem fog megbotránkozni, ha kénytelen lesz felölteni az alázatosság fehér mise-ingét, gerjedt szíve fekete talárjára. Legyen nyugodt, asszonyom, megyek már: Helénát kell tehát ide küldenem. (El.)

GRÓFNÉ.
Nos tehát?

VÁRNAGY.
Tudom, asszonyom, méltóságod egész szívből szereti a kisasszonyt.

GRÓFNÉ.
Igazán, szeretem: atyja hagyományilag rám bízta; s ő saját magáért is, minden egyéb ajánlat híjával, jogosan számot tarthat annyi szeretetre, a mennyiben részesűl. Többel vagyok adósa, mint a mennyit fizetek, s többet akarok fizetni, mint a mennyit ő kíván.

VÁRNAGY.
Én, méltóságos asszonyom, az imént sokkal közelebb voltam hozzá, mint, azt hiszem, ő maga is óhajtotta volna; egyedül volt, s önmagával társalkodott; a saját fülével; meg mernék rá esküdni, azt hitte, senki más nem hallgatja. Beszédtárgya az volt, hogy ő a grófné fiát szereti. A szerencse, mondá, nem lehetett istennő, ha ily nagy különbséget helyezett kettőjök sorsa közé; a Szerelem nem isten, ha nem terjeszti tovább hatalmát, csak addig, a hol egyenlők a viszonyok; Diana nem a szüzek királynője, ha eltűri, hogy szegény nymphája meglepessék, menthetetlenűl az első támadásnál, minden szabadulás nélkül. Ezt a fájdalom legkeserűbb kitörésével panaszlá, a milyet leánytól valaha hallottam, s én kötelességemnek ismerém méltóságoddal ezt tüstént közölni: ha valami baj támadna belőle, méltóságodnak jó lesz mindent előre tudnia.

GRÓFNÉ.
Becsületesen jártál el; tartsd titokban. Sok tanújel gyaníttatá ezt már vélem is, de azok még csak úgy lebegtek a mérlegen, hogy sem hinni, sem kételkedni nem tudtam. Kérlek, hagyj magamra most. Rejtsd szívedbe mindezt. Köszönöm hű gondosságodat. Majd szólunk e tárgyról még bővebben.
        (Várnagy el.)
Ifjú koromban ép így voltam én:
Természetünk ez, és ezen tövis,
Ott nől az ifjú kor virágtövén,
S a mint a vér, tulajdonunk ez is;
Természetes valónk jele s pecsétje,
lenyomva hűn az ifjú hő szivébe.
Ha múlt időnkhez lelkünk visszaszáll,
Sok vélt hibának mentséget talál.
Heléna jön.
Szemén is látszik a baj; megvigyázom.

HELÉNA.
Parancsol, asszonyom?

GRÓFNÉ.
        Tudod, Helén,
Hogy én anyád vagyok.

HELÉNA.
Kegyelmes asszonyom.

GRÓFNÉ.
        Nem úgy; anyád.
S miért ne? Azt mondám: anyád; s te mintha
Kigyót látnál meg e szóban: anya.
Mi oly ijesztő? Én anyád vagyok,
S azok sorához számítlak, kiket
Én szültem. A természet és a gyámság
Gyakorta versenyeznek: más tövön
Fakadt a galy, s im új törzs ága lőn.
Szülői kín te érted nem gyötört,
De bird azért szüléi gondomat.
Az Istenért, leány, véred fagy-e,
Ha mondom, én anyád vagyok? Mi ez,
Hogy a nedv bajt jelentő hírnöke,
A szines Iris rezg pilláidon?
Mért? hogy lányom vagy?

HELÉNA.
        Én az nem vagyok!

GRÓFNÉ.
De én anyád.

HELÉNA.
        Bocsánat, asszonyom,
Rousillon grófja nem lehet fivérem.
Szegény az én nevem s övé magas;
Alacsony családbul én, nemesbül ő,
Szeretett uram s grófom; s míg szűm dobog,
Szolgája én s jobbágyaként halok.
Ne légyen ő fivérem.

GRÓFNÉ.
        S én anyád ne?

HELÉNA.
Oh bár lehetnél, asszonyom (de úgy,
Hogy ő, fiad, testvér azért ne lenne),
Anyám valóban! anyja néki, nékem!
Az eget magát nem vágyom jobban ennél,
Csakhogy testvére ne legyek! Lehetlen
Máskép, mint lányod én s fivérem ő?

GRÓFNÉ.
De igen, Helén, hahogy menyem leszesz.
Ments ég, nem is gondolnád, lány s anya
Hogy küzdenek szivedben! Újra sápadsz?
Megfogta sejtésem szerelmedet.
Most értem már titkos magányodat,
Tudom sós könyeidnek kútfejét,
Világos már, te fiam’ szereted.
A tettetés szégyenl, a szenvedélynek
Kiáltásával szemben tiltakozni.
Azért beszélj valót, és mondd, hogy úgy van:
Mert lásd, bevallja arczod egy a másnak,
S szemed úgy kilátja nyilván tette időből,
Hogy érthetőn kimondja; csak a bűn
S gonosz makacsság zárja nyelvedet le,
Hogy el ne áruld a valót. Nem úgy van?
Ha úgy van, tisztes egy csomót kötöttél;
S ha nincs úgy, esküt rá. Bárhogy legyen,
Parancsolom – s az Isten úgy segéljen
Javadra válnom, a mint szót fogadsz –
Valót beszélj.

HELÉNA.
Jó asszonyom, bocsánat!

GRÓFNÉ.
Szereted fiam’?

HELÉNA.
        Nemes grófné, bocsánat!

GRÓFNÉ.
Szereted?

HELÉNA.
        S nem szereted-é te is?

GRÓFNÉ.
Ne térj ki: közte s köztem oly kapocs van,
Melyet mindenki ismer. Jöszte, tárd fel
Előttem szivedet: hisz szenvedélyed
Világosan vádol.

HELÉNA.
        Úgy hát bevallom,
Előtted, térden itt, s az ég előtt,
Hogy nálad is jobban, s úgy, mint a mennyet,
Szeretem fiadat.
Szegény, de jó erényű volt családom;
Ilyen szerelmem is: ne sértsen az,
Nem árt az én szerelmem néki semmit.
Nem ostromoltam őt merész törekvés
Egyetlen egy jelével is soha;
Enyim se légyen, míg rá érdemem nincs,
S hogy ez hogyan lehetne, nem tudom.
Szeretni hasztalan, tudom, remény nincs;
De csalfa, nem tartó szitába öntöm
Szerelmem árját mégis szüntelen,
S az még se fogy ki. Így én, mint a hindu,
Ki tévelyeg, de hisz: imádom a
napot, mely bár lenéz a hódolóra,
de róla mit se tud. Jó asszonyom,
Ne sújtsd te e szerelmet gyűlölettel,
Hogy ott szeret, hol te; de ha megad
– Kinek éltes tisztessége egy erényes
Ifjúságról szóló tanúbizonyság –
Ha valaha ilyen hű lángolással
Tisztán óhajtál, s ily forrón szerettél,
Úgy hogy Diánád és Szerelmed egy volt:
Oh szánd meg a hasonló sorsut, engem,
Kinek más semmi választása nincs,
Mint adni csak, hol elvesz mind a kincs!
Ki nem keres, mert lelni nem remél,
S talányszerűn édes halálban él!

GRÓFNÉ.
Nem volt-e szándokod, valót beszélj,
Párisba menni nem rég?

HELÉNA.
Volt, asszonyom.

GRÓFNÉ.
        S mi végre? Légy igaz.

HELÉNA.
Igaz, leszek, üdvömre esküszöm.
Atyám – tudod – több ritka s nagy hatású
Gyógyrendelést hagyott rám, melyeket
Tudománya és gazdag tapasztalása
Csalhatlanúl használóknak talált.
Meghagyta, őrzeném meg gondosan,
Mint kincseket, melyek nagyobb becsűek,
Mint híresek. Van ott a többi közt
Irásban egy kipróbált gyógyszer is
Azon baj ellen, melyet a királynál
Gyógyíthatatlannak mondanak.

GRÓFNÉ.
        S ezért
Akartál, szólj, Párisba menni?

HELÉNA.
A gróf, fiad juttatta ezt eszembe,
Különben a király, Páris s a gyógyszer
Távol maradtak volna biztosan
Gondolkozásomtól.

GRÓFNÉ.
        S hiszed, Helén,
Hogy a király képzelt segélyedet
Kész elfogadni? Ő s az orvosok
Egy véleményen vannak teljesen:
Ő, hogy segítni rajt nem képesek,
S ezek, hogy nem lehet segíteni.
Hogy adjanak hitelt egy nem tanult
Szegény leánynak, midőn kimeríték
Tudásukat már mind az iskolák.
S a bajt magára hagyják?

HELÉNA.
        Van, mi még
Atyámnak, mint e sorban legnagyobbnak,
Tudományánál is jobban bátorít,
Hogy gyógyszerét, mint ép reám hagyottat,
Az égnek legszerencsésb csillagi
Megszentelik; s ha megkisérlenem
Kegyelmességed ezt megengedi:
Urunknak életét megmenteni
Én éltem árán kész vagyok.

GRÓFNÉ.
        S te bízol?

HELÉNA.
Bízom határozottan, asszonyom.

GRÓFNÉ.
Úgy menj, Helén: fogadj részemrűl áldást,
Kiséretet, pénzt s minden kedvesimnek
Az udvarnál köszöntést. Itthon én
Az úr áldását kérem kisérletedre.
Kelj útra holnap, s vedd igéretem’,
Mi tőlem telhetik, mind megteszem.        (Mindketten el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Páris. Terem a királyi palotában.

Harsonák. Jönnek: a Király, ifjú Nemesekkel, kik a flórenczi háborúba szándékoznak távozni; Bertram, Parolles, kiséret.

KIRÁLY.
Élj boldogul, ifjú lovag; ne veszd
E harczi kedvet; Isten véled is;
Osszátok egymás közt meg a tanácsot,
Bár mind a kettő teljesen veszi:
E vett ajándék olyan terjedékeny,
Hogy elég a két félnek.

1. NEMES.
        Sire, úgy reméljük,
Kész harczosok gyanánt jövünk meg újra,
S épnek találandjuk felségedet.

KIRÁLY.
Nem, nem, lehetlen az; s mégis, szivem
Nem akarja tudni e kórállapotról,
Hogy éltem’ ostromolja. Áldjon ég,
Ifjú vitézek, s éljek vagy sem én,
Legyetek ti bátor francziák utódi,
S mutassátok felső Italiának
(Ez elsatnyultnak, a mely az utolsó
Birodalomnak csak vesztét öröklé),
Hogy a dicsőséget ti eljegyezni
S nem kérni jöttök; s hol a legmerész’b
Pályázó döbben, érjetek ti czélt,
Hogy a hír emlegessen. Ég velünk.

2. NEMES.
Üdv felségednek, a minőt kiván!

KIRÁLY.
Az olasz leányok… óvakodjatok!
Mondják, a frank nem tudja megtagadni,
Mit ők kérnek; vigyázzatok, nehogy
Még harcz előtt fogságba jussatok.

MINDKETTEN.
Szívünk az intést hálával veszi.

KIRÁLY.
Isten velünk. Egy szóra, jer közel’b.
        (A király a háttérben álló nyugágyra dől.)

1. NEMES.
(Bertramhoz).
Nemes gróf, hogy te nem jöhetsz velünk!

PAROLLES.
Nem az ő hibája: ő ég.

2. NEMES.
        Oh, dicső harcz!

PAROLLES.
Nagyon dicső! Én láttam ily csatákat.

BERTRAM.
Itt kell maradnom, mert az járja mindig: „Nagyon ifjú;” meg: „jövőre;” meg: „korán még.”

PAROLLES.
Ha szíved vonz, fiam, bátran lopódz’ el.

BERTRAM.
Itt kell maradnom szoknyaaggatónak.
Koptatni sima padlón a czipót,
Míg elkel a dicsőség mind s mi kardot
Tánczhoz kötünk. Hitemre, ellopódzom.

1. NEMES.
Erény az ily tolvajlás.

PAROLLES.
        Gróf, kövesd el.

2. NEMES.
Orgazda én leszek, s most ég veled!

BERTRAM.
Úgy hozzátok nőttem, hogy elválásunk a kínpadra vont testnek szakadása.

1. NEMES.
Isten önnel, kapitány.

2. NEMES.
Drága monsieur Parolles.

PAROLLES.
Nemes hősök, az én kardom s a tiéitek vérrokonok. Még egy szót, ti lánglelkek! egy szót még, jeles érczek! A Spinii ezredben egy kapitányt fogtok találni, bizonyos Spuriot; bal arczán a csaták jelvénye, egy sebforradás van: tudjátok meg, hogy az én tulajdon kardom vágta ezt. Adjátok tudtára, hogy én még élek, s vigyázzatok csak, mit fog hozzá mondani.

2. NEMES.
Megtesszük, nemes kapitány.
        (A két nemes ifjú el)

PAROLLES.
Mars vegyen ótalma alá, mint újonczait.
Mi a szándékod most?

BERTRAM.
Maradni: a király…

PAROLLES.
Gyakorolj áradozóbb udvariasságot e nemes urak irányában: nagyon is hideg Isten hozzádok közé korlátozád el magadat; légy élénkebb irányukban: a jelenkor fővegére tűzve hordja őket; mintaképek gyanánt szolgálhatnak, hogyan kell járni, enni, beszélni, s a legkedvezőbb csillagzat befolyása alatt mozognak; maga az ördög vezetné bár a tánczot, az ilyenket követni szükséges. Utánok, s végy tőlök áradozóbb Isten-hozzádot.

BERTRAM.
Meg is teszem.

PAROLLES.
Derék ficzkók, s egészen alkalmasak, hogy izmos kardforgatókká váljanak.
        (Bertram és Parolles el.)
Lafeu belép.

LAFEU.
Uram, bocsánat (Letérdel) nekem s híreimnek.

KIRÁLY.
Hadd lássalak felállva.

LAFEU.
Előtted így hát olyan férfi áll,
Ki önmagának hoz bocsánatot.
Bár csak te térdelnél így esdekelve
S parancsomra te birnál így felállni.

KIRÁLY.
Szeretném is; de akkor koponyádat
Bezúznám s úgy kérnék bocsánatot.

LAFEU.
Ezt elhibáztad! Ámde mondd, uram
Kivánod-é bajodnak gyógyulását?

KIRÁLY.
Nem.

LAFEU.
Nem kell a szőlőfürt, királyi rókám?
Dehogy nem, érhetéd csak egyszer el,
Királyi rókám! Egy orvost tudok,
Ki életet képes lehelni kőbe,
Szirtet megindít, s téged tánczra kelt,
Hogy lelkesülten tűzbe jöve járod.
Már puszta érintése oly hatalmas,
Hogy feltámasztaná Pipin királyt,
Sőt tollat adna nagy Károly kezébe,
Hogy verset írjon hozzá.

KIRÁLY.
        És ki az?

LAFEU.
Egy orvos-nő. S már itt is van, király,
Ha látni vágyod. Ám, hitemre mondom
– Hogy komolyan folytassam a beszédet,
Mit tréfa kezdett – egy nővel beszéltem,
Kit kor, nem, állás, bölcseség, szilárdság
Előttem oly csodává tettenek,
Hogy e gyengeségem’ nem szégyelhetem.
Kivánod látni? (mert kérelme ez)
S megtudni, mért jött? Aztán, jó, nevess ki.

KIRÁLY.
Ám, jó Lafeu, vezesd be a csodát,
Hogy részt vegyünk csodálatodba’ mink is,
Vagy elvegyük tetőled is, csodálva,
Te mért bámulhatád.

LAFEU.
        Azonnal itt lesz,
Nem tart egész napig szolgálatom. (El.)

KIRÁLY.
Így hirdet ő mindig nagy-semmiket.
Lafeu visszajön Helénával.

LAFEU.
Csak jöszte, jöszte!

KIRÁLY.
        Már, e gyorsaságnak
Valóba’ szárnya van.

LAFEU.
        Csak jöszte, jöszte:
Im ő felsége; mondd el szándokod’:
Nézésed oly csalárd, de ily csalárdtól
Nem fél királyunk. Így én Kreszidának
Nagybátyja lettem, a ki titeket
Együtt hagy bátran. Isten véletek. (El.)

KIRÁLY.
Nos, szép, leány, hát jöttöd engem illet?

HELÉNA.
Igen, felséges úr.
Gerard de Narbon volt az én atyám,
Ki sokra ment szakában.

KIRÁLY.
        Ismerem.

HELÉNA.
Fölösleges tehát, hogy én dicsérjem;
Elég ismerni. Rám, halálos ágyán,
Sok rendelvényt hagyott; kivált egyet,
Mely praxisában legbecsesb eredmény
S tudománya legdrágább kedvencze volt.
Őrizzem ezt – kért – mint hármas szemet,
Jobban saját szememnél. Megtevém.
S most, hallva, hogy magas felségedet
Az a gonosz baj támadá meg épen,
A melytől drága nemzőm tudománya
Legfőbb dicsőségét aratta: im
Jövék, hogy ezt, segitségemmel egyben,
Mély hódolattal felajánlanám.

KIRÁLY.
Köszönjük, jó leány.
De a gyógyhatásban könnyen nem hiszek,
Holott legelső orvosink lemondtak,
És egybegyült tanácsuk úgy itélt:
A tudomány, gyógyithatlan bajától,
A természetet meg nem mentheti.
Így, józanságom’ nem mocskolhatom be,
S reményem’ azzal nem bódíthatom,
Hogy e gyógyíthatatlan bajt kuruzslók
Kezére bízzam, és saját magam
Személyemről s méltóságomról úgy
Megfeledkezzem, hogy segélyt reméljek,
Hol csak reménye sincs már a segélynek.

HELÉNA.
Így a tiszt-betöltés lesz jöttem jutalma.
Nem kényszerítem rád szolgálatom’,
S felségedtől csupán csak egy, mit esdek:
Jó véleményivel bocsásson el.

KIRÁLY.
Kevesbet ennél hálám nem tehet:
Hivéd, segíthesz, s ezt úgy köszönöm,
Mint jó kivánást haldokló köszön.
Félig sem tudod, mit én teljesen,
A vészt egészen én, az írt te nem.

HELÉNA.
Mit én akarnék tenni, mit se ront az,
Ha a gyógyulásról már úgy is lemondasz.
Nagyot teremt az alkotó keze,
S gyakran a leggyöngébb lőn eszköze.
Az írás szerint: lőn gyermek már biróvá,
S gyermekké a biró; forrás folyóvá,
A míg nagy tengerek kiszáradának,
Bár bölcs tagadja létét a csodának.
Sokszor csal a sejtés, legtöbbször ott,
Hol biztosan vél tudni; majd betel,
Hol a remény hült s a kétség közel.

KIRÁLY.
Elég; Isten veled. Mi haszna mondod?
Jutalmát önmagától nyerje gondod:
Hálára méltó ez, használni nem.

HELÉNA.
Mit az ég sugallt, egy szón kell vesztenem?
Máskép ítélne a mindentudó itt,
Mint mink, kiket külfény csilláma bódít.
Nagy önhittség segélyét a nagy égnek
Tulajdonítni emberek müvének.
Királyom, engedd megkisérlenem:
A menynyel tégy próbát s nem én velem.
Én nem vagyok csaló, ki mást beszél
Annál, miben csak egy a fő: a czél.
Hiszem, tudom bizonynyal s rendületlen:
Nem gyönge a szer, s te nem menthetetlen.

KIRÁLY.
S te így bizol? Mondd, mily idő alatt.
Gyógyítsz ki?

HELÉNA.
        Ha a menny kegyelmet ad:
A naplovak be még kétszer se futják
Tüzes vezetnökük szokott körútját,
A nyirkos Hesperus bágyadt világa
Nyugaton kétszer se huny le ködhomályba,
Huszonnégyszer se jelzi az üveg
Hajósnak a lopódzó perczeket:
S ép tagjaidból már a kór kivált,
Éltet nyer a mi ép, a kór halált.

KIRÁLY.
S mi szolgálhat kezességéül ennek?
Minő ajánlat?

HELÉNA.
        Hirdess becstelennek,
Botor rimának, ország szégyenének,
Gyalázza, szólja szűz nevem’ gúny-ének,
S ha minden rossz legrosszabbját túléltem,
A leggyötrőbb kínpad szakaszsza éltem’.

KIRÁLY.
Úgy látszik, felsőbb szellem ajka szól itt,
Ki téged, gyönge eszközt, tettre szólít.
S mit a köz ész lehetlenképen elvet,
Megóvjuk, mint magasb irányu elvet.
Élted becses, mert mind, mi drága jó,
Te benned mind az feltalálható:
Báj, ifjúság, bátorság, értelem,
Minden, hogy hajnalod boldog legyen;
S ahhoz, hogy ez mind, mind koczkára essék,
Csoda balgaság kell vagy csodás ügyesség.
Szép orvos, add a szert, kész a király:
De haljak én, az néked is halál!

HELÉNA.
Sükerre, vagy bár napra nézve csaljak,
Könyört ne tudj, méltó, hogy érte haljak;
Halál legyen – ha nem gyógyulsz ki – bérem:
De te mit adsz, ha úgy lesz mint igérem?

KIRÁLY.
Kivánj.

HELÉNA.
        S a mit kivánok, megadod?

KIRÁLY.
Koronámra és üdvömre, megkapod.

HELÉNA.
Úgy hát, a kit kérek néped közül,
Királyi jobbod adja férjemül;
De messze tőlem olyas gondolat,
Hogy ezt tán frank királyi vérbül add:
Alacsony, csekély nevem nem ezt akarja,
Nem olyat, a ki rangod képe, sarja;
Csak olyat, a ki mint alattvaló
Bátran megkérhető s megadható.

KIRÁLY.
Kezem rá; és ha – mit fogadsz – beváltod:
Kivánatod’ viszont betöltve látod.
Válaszsz időt, a mint kedvedre van,
Beteged gyanánt im, rád bizom magam’.
Még kéne választ nyernem egyre másra;
De több tudás se költ már több bizásra:
Honnan jövél, s mily véd alatt vagy itten?
De légy kérdetlen üdvöz s áldva hitten.
Emeljetek föl, hé! – Ha szódnak állsz,
Tettembe’ tettedhez méltót találsz.
        (Harsonák. Mindnyájan el.)

II. SZÍN.

Rousillon. Szoba a grófi palotában.

Grófné s a Bohócz jönnek.

GRÓFNÉ.
Jöszte, ficzkó, hadd tapintsalak meg, hogyan állsz nevelés dolgában.

BOHÓCZ.
Testemet kövérnek, lelkemet soványnak fogod találni. Tudom én jól, pálya csak az udvarnál nyílik az én számomra.

GRÓFNÉ.
Az udvarnál! S ugyan minő helyet tartasz akkor tiszteletre méltónak, ha erről ily lenézőleg szólasz? Csak az udvarnál!

BOHÓCZ.
Bizonyára, méltóságos asszonyom, a kinek az Isten valami simaságot adott, az olyan könnyen boldogúl ezzel az udvarnál. A ki lábát nem tudja illedelmesen hátra rántani, süvegét lekapni, kezével csókot hinteni és semmit se mondani: annak nincs se keze, se lába, se szája, se süvegje, s az ilyen ficzkó, az igazat megvallva, nem is való az udvarhoz. De a mi engem illet, nekem van egy jó válaszom, mely mindenkinek megfelel.

GRÓFNÉ.
Bizonyomra, ez ugyancsak remek válasz lehet, ha bármely kérdésre ráillik.

BOHÓCZ.
Olyan az, mint a borbélyszék, a mely minden alfélnek alkalmas: a csúcsos alfélnek, a domború alfélnek, a vaskos alfélnek, egy szóval minden alfélnek.

GRÓFNÉ.
S minden kérdéshez illik ez a felelet?

BOHÓCZ.
Úgy rá illik, mint az ügyvédnek a tallér, czifra lánynak a spanyol gallér, Pali újjára Juli gyűrűje, mint a forgács-fánk húshagyó keddre, a mórtáncz május elsejére, mint a szög a lyukba, mint csalott férjnek rakott szarva, mint zsémbes asszony mérges úrhoz, mint apácza ajka barát szájához, úgy, mint hurka a bélhez.

GRÓFNÉ.
S csakugyan van ilyen alkalmas válaszod minden kérdésre?

BOHÓCZ.
A herczegtől kezdve le egész a kis bíróig, megfelel az minden ember kérdésére.

GRÓFNÉ.
Roppant terjedelmű válasz lehet az, ha ráillik minden megszólításra.

BOHÓCZ.
Bizony nem is épen csekélység, ha a bölcsek igazat akarnak róla mondani. Egyébiránt itt van, minden hozzátartozandóságával. Kérdezze csak, asszonyom, udvaroncz vagyok-e én? Nem fog ártani, ha valamit tanul.

GRÓFNÉ.
Hogy megint fiatal legyek? Ha úgy lehetne! Elég bohó leszek hát kérdezni, azon reményben, hogy válaszod bölcsebbé tesz. Kérem, uram, udvaroncz ön?

BOHÓCZ.
Oh Istenem, uram. Ezt ugyan hamar elvégeztük. Tovább, tovább! száz ilyest.

GRÓFNÉ.
Uram, én szegény sorsú barátja vagyok önnek, ki önt igen szereti.

BOHÓCZ.
Oh Istenem, uram. – Sűrűbben, sűrűbben! ne kíméljen.

GRÓFNÉ.
Félek, uram, ön nem elégszik meg ily egyszerű eledellel.

BOHÓCZ.
Oh Istenem, uram. – Csak tovább, ha mondom.

GRÓFNÉ.
Önt a minap megkorbácsolták, ha jól tudom.

BOHÓCZ.
Oh Istenem, uram. – Ne kíméljen.

GRÓFNÉ.
Mikor megkorbácsoltak, akkor is azt kiáltottad: „Oh Istenem, uram?” meg azt, hogy: „Ne kíméljen?” S valóban, ez az „oh Istenem uram” nagyon hozzáillik a korbácsoláshoz. Igen helyesen tudnál válaszolni, ha a sor rá kerülne.

BOHÓCZ.
Sohasem jártam rosszabbúl az én „oh Istenem uram”-mal. Csak látom én, van olyan dolog, a mely soká tarthat ugyan, de nem tart örökké.

GRÓFNÉ.
Elég. Dologra! Add Helénnek ezt,
És sürgesd, hogy rá tüstént válaszoljon.
Köszöntsd fiam’ s az ismerősöket.
Ez nem sok.

BOHÓCZ.
Ő nekik ne sok köszöntést?

GRÓFNÉ.
Neked nem sok teendő; érted?

BOHÓCZ.
        Értem;
Korábban ott leszek, mint lábaim.

GRÓFNÉ.
Jöjj vissza gyorsan.        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Páris. Terem a királyi palotában.

Bertram, Lafeu és Parolles jönnek.

LAFEU.
Azt szokták mondani, a csodák kora lejárt; s vannak is olyan bölcselőink, a kik a természet fölötti s kimagyarázhatatlan dolgokat egészen köznapiakká s megszokottakká teszik előttünk. Innen van aztán, hogy képzelt tudásunk bástyái mögé vonulva, játékot űzünk a rémekből, valahányszor ismeretlen félelemnek kellene alávetnünk magunkat.

PAROLLES.
Valóban, ez a csodák legritkább példánya, melynél különösebb ez utóbbi időkben elő nem fordúlt.

BERTRAM.
Csakugyan úgy van.

LAFEU.
Az orvosok már lemondtak…

PAROLLES.
Épen azt akartam mondani; le Galen, le Paracelsus.

LAFEU.
Le minden tudós tekintély…

PAROLLES.
Igaz; épen azt mondám.

LAFEU.
Kik azt állíták: gyógyíthatlan.

PAROLLES.
Egy hajszálig úgy van; én is azt akartam mondani.

LAFEU.
A segítség lehetetlen.

PAROLLES.
Igaz, mintha már egészen olyan lett volna, kinek…

LAFEU.
Élete bizonytalan, halála biztos.

PAROLLES.
Tökéletesen; egészen jól jegyzé meg ön; én is épen azt akartam mondani.

LAFEU.
Bátran állíthatom, még ilyet nem hallott a világ.

PAROLLES.
Valóban úgy van; ha írásban akarná olvasni, megtalálhatja abban a… Hogy is csak? mi is a neve?

LAFEU.
Ég hatása, földi eszköz által.

PAROLLES.
Úgy úgy, azt akartam mondani; épen azt.

LAFEU.
Hitemre, a delfin sem lehet fürgébb. Becsületemre, egész tisztelettel mondom.

PAROLLES.
Igazán különös; nagyon különös; ez a dolognak eleje és veleje; s az olyannak egészen megátalkodott lelkünek kellene lennie, a ki el nem ismerné, hogy…

LAFEU.
Valósággal az ég keze működött.

PAROLLES.
Úgy van, én is ezt mondom.

LAFEU.
Egy oly gyönge…

PAROLLES.
S esendő eszközben annyi erő, annyi hatalom, a melyet, a király meggyógyításán kívül, bizonyomra egyébre is használhatnának, úgymint…

LAFEU.
Hogy mindnyájunkat hálára gerjeszszen.

PAROLLES.
Épen ezt akartam mondani; jó megjegyzés volt. Im, a király jön.
Király, Heléna és kiséret jönnek.

LAFEU.
Lustick, mint a hollandiak mondják. Mától fogva még jobban szeretem a leányokat, a míg csak egyetlen fogam marad is ínyemben. Lelkemre, képesítve lenne rá, hogy galoppra szólítsa!

PAROLLES.
Mort du vinaigre! Nem Heléna-e?

LAFEU.
Az égre, magam is azt gondolom.

KIRÁLY.
Eredj, és hívd elém a teljes udvart.        (A kiséret egy tagja el.)
Ülj, megmentőm, ápoltad oldalához,
S melynek fogyott érzését visszaadtad,
Ez ép kezemből vedd másodszor is
Igért ajándokom megtartását,
A mely csak arra vár, hogy megnevezd.
        Több Nemes jön.
Szép lányka, nézz körül: ezen nemes
Ifjak csoportja áll szolgálatomra,
A kik fölött királyképen hatalmam,
S atyjok gyanánt rendelkező jogom van.
Válaszsz: neked szabad választani,
Nekik nem visszautasítani.

HELÉNA.
Szép s drága kedvest nyerjetek megannyin
Amortól mind, egynek kivételével.

LAFEU.
A nyírott farkú pejt nyergestül adnám
Oly csorbamentes száj s pehely szakálért,
Minők ez ifjaké.

KIRÁLY.
        Nézz jól körül,
Magas szüléktől származék nem egy.

HELÉNA.
Urak, királyurunkat
A menny kigyógyítatta általam.

MIND.
Igaz, s a mennynek légyen hála érted.

HELÉNA.
Én egyszerű leány vagyok csupán,
De legfőbb gazdagságom épen az,
Hogy egyszerűn lánynak mondhatom.
Ha megengeded, felség, rögtön bevégzem.
Két arczom ég, s pirulva azt susogják:
„Pirúlunk, hogy választasz; vessenek meg:
Fehér halál ül mindörökre ránk,
S piroslók többé nem leszünk soha.”

KIRÁLY.
Te csak válaszsz: ki rá nemmel felel,
Az én kegyelmemet taszítja el.

HELÉNA.
Diána, most oltárod’ elhagyom,
S fejdelmi Amorhoz száll sóhajom.
– Uram, ha kérlek…

1. NEMES.
        Kész szolgád vagyok.

HELÉNA.
Fogadd hálám’, egyébről hallgatok.

LAFEU.
Életem állna bár koczkán, mit én bánnám, ha a legsilányabb szemet vetném is, csak itt választás elé eshetném.

HELÉNA.
A mely szemedből lángolón tekint,
Méltóságod már hallgatásra int:
Szerelmed üdve légyen húszszor annyi,
Minőt az én szegény szivem tud adni.

2. NEMES.
Ezt is köszönném.

HELÉNA.
        Mi csak üdv lehet,
Mind nyerd meg azt; és így, Isten veled.

LAFEU.
Mind elutasítják? Ha az én fiaim volnának, megkorbácsoltatnám őket, vagy elküldeném a török szultánnak, hogy herélteket vágasson belőlök.

HELÉNA.
Ne félj, hogy én tán jobbodat vegyem:
Szerezni bút távol legyen!
Vágyadnak üdv! S ha nőt vészsz valaha,
Nyerj sokkal szebb szerencsét általa.

LAFEU.
Ezek a ficzkók jégből vannak: nem kell egyiknek se. Bizonyosan angol bastardok, de francziáktól, nem, nem veszik származásokat.

HELÉNA.
Sokkal nemesb, főbb, ifjabb vagy magad,
Semhogy ez én véremből nyerj fiat.

1. NEMES.
Szép lányka, én nem így gondolkozom.

LAFEU.
Van még egy szőlőfürt; bizonyos vagyok felőle, hogy apád bort ivott; de ha te szamár nem vagy, tizennégy éves siheder legyek; ismerlek már tetőtől talpig.

HELÉNA.
(Bertramhoz).
Nem mondom: én kérlek; de átadom,
Míg élek, önmagam’ s szolgálatom’.
Te légy parancsolóm: e férfi az!

KIRÁLY.
Így, ifjú Bertram, vedd, ő a te nőd.

BERTRAM.
Az én nőm, felség? Esdekelve kérem,
Legyen szabad tanácsot ilyen ügyben
Saját szememtől kérnem.

KIRÁLY.
        S elfeledted,
Hogy mit tőn értem?

BERTRAM.
        Nem, felséges úr;
De nem tudom, hogy nőmül mért vegyem.

KIRÁLY.
Tudod, hogy kórágyamból felsegített.

BERTRAM.
Következés-e, hogy most énnekem
Kell abba esnem, mert te fölkelél?
Jól ismerem: atyám nevelteté.
Az én nőm egy szegény orvos leánya;
Inkább gyalázat sújtson mindörökre.

KIRÁLY.
Csak a czím az, mit megvetsz benne, s ezt
Én adhatok. Vérünk – mily különös! –
Egygyé vegyitve, súlyra, szín- s melegre
Különbséget fel nem mutatna, s mégis
Különbözőnek tartjuk. Hogyha megvan
E lányba’ minden jó (kivéve azt,
Mit megvetsz, hogy szegény orvos leánya),
Névért veted meg a jót: ezt ne tedd.
Hol jó eredt, a hely alacsony volt tán,
De díszt nyer a jót tévő tette folytán;
A míg a nagy czím, s véle semmi jó,
Vízkóros dicsőségnek mondható.
A jó, czím nélkül is jó, s rossz a rossz;
Méltányolást belső értéke hoz,
S nem czíme. E leány elméje, bája
Örökül a természettől szállt reája,
S ez ékesit; míg szégyenét aratja,
Ki magát erény fiának mondogatja
S atyjához nem hasonló. Díszt erényeink
Csak úgy szereznek, hogyha a miéink
S nem őseinké. Szolgalény a szó,
Hazug felirattá alázható
Egyik síron, míg elnémúl amott,
Hol bús-feledten nyugszik a halott,
Ki tiszteletre méltó. Nos tehát?
Ha meg tudod szeretni őt magát,
A többit én adom: ő s az erény
Egyek; rangot, vagyont majd nyújtok én.

BERTRAM.
Lehetlen az, s még csak meg sem kisérlem.

KIRÁLY.
Magadnak árt, ha tagadást kisérlesz.

HELÉNA.
Örülök, királyom, hogy kigyógyulál;
A többiről ne szóljunk.

KIRÁLY.
Becsületem van itt zálogban: ezt
Kiváltandó, hatalmamhoz nyulok.
Jöjj, vedd kezét, lenéző büszke gyermek,
Méltatlan ilyen drága adományra,
Ki rút kicsinyléseddel elveted
Az én kegyelmemet s az ő becsét;
Ki nem is sejted, ha egyszer mink helyeztük
Magunkat az ő könnyű mérlegébe:
Tied a tetőig száll; ki nem tudod,
Hogy mink számodra ott ültethetünk
dicsőséget, hol ezt tetszik nevelnünk.
Szállítsd le gőgödet s légy engedelmes
Kivánatunknak, mely javadra munkás.
Ne higy daczodnak, s teljesítsd azonnal
Saját szerencsédért a tartozást,
Mit tenni tiszted és jogom kivánnak;
S ha késel: én örökre eltaszítlak
Kegyemtől, a tudatlan ifjuság
Tévelygésébe és vak vesztibe,
S az igazság nevében rád bocsátom
Egész boszúmat s gyűlölésemet
Könyörtelen. Szólj, válaszod’ kivánom.

BERTRAM.
Felség, bocsánat: tetszésednek én
Alávetem szeszélyemet. Belátván,
Parancsszavadra mily gazdag dicsőség
S új alkotás kel: úgy találom én,
Hogy a ki nem rég büszke képzetemnek
Alacsony volt, most, királyomtól dicsérten,
Olyan nemes lőn, mintha származása
Szerezte volna rangját.

KIRÁLY.
        Vedd kezét hát,
S mondd néki, hogy tied: oly hozományt
Ajánlok én, mely a te birtokoddal
egyenlő vagy nagyobb még.

BERTRAM.
        Nyújtsd kezed’.

KIRÁLY.
A jó szerencse s a királyi kegy
Mosolygjanak le szivetek frigyére,
S mely összefűz: a szertartást azonnal
– Rögtön megírt szerződéstek nyomában –
Ma este tartjuk meg, de a vigalmat,
Távollevő barátainkra várván,
Későbbre hagyjuk. A mint szereted,
Az mondja meg: jó-e vagy sem, szived.
        (Király, Bertram, Heléna, urak s kiséret el.)

LAFEU.
Hallja-e, monsieur, egy szóra.

PAROLLES.
Parancsoljon, uram.

LAFEU.
Az ön ura és gazdája igen helyesen cselekedett, hogy szavát visszavonta.

PAROLLES.
Szavát visszavonta? Az én uram? az én gazdám?

LAFEU.
Az hát. Nem beszélt nyelven szólok talán?

PAROLLES.
S pedig olyan sértő nyelven, a melyet véres következmények nélkül nem lehet megérteni. Az én uram?

LAFEU.
Nem tartozik ön Rousillon grófnak kiséretéhez?

PAROLLES.
Bármely gróféhoz; minden gróféhoz, a kit csak embernek neveznek.

LAFEU.
A kit csak gróf emberének neveznek; a grófnak ura egészen mást jelent.

PAROLLES.
Ön nagyon öreg, uram; elégedjék meg ezzel, ön nagyon öreg.

LAFEU.
Annyit mondhatok, ficzkó, hogy férfinak tartom magamat, a mely czímre a kor téged sohase fog rásegíteni.

PAROLLES.
A mit nagyon könnyen meg szabad tennem, azt nem szabad megtennem.

LAFEU.
Miután kétszer ültünk együtt a vendégasztalnál, még eléggé okos ficzkónak tartottalak; meglehetős szelet csaptál útazásaidból: még ez csak ment; de a vitorlák és lobogók ott körülötted számos ízben figyelmeztettek, hogy nem lehetsz valami megrakott hajó. Most már kitaláltalak, s ha újra elvesztlek, nem sajnálom: nem vagy egyébre méltó, mint hogy az ember megpillantson; de még erre is alig vagy érdemes.

PAROLLES.
Ne viselnéd csak magadon a hajdankor szabadalmát.

LAFEU.
Ne törd magad olyan nagyon, különben magad sietteted ítéletedet; s ha igen, akkor Isten légyen kegyelmes néked, szegény tyúkocskának! S így, kedves rács-ablakom, Isten veled; semmi szükségem rá, hogy tábláidat kinyissam, így is keresztűl láttam rajtad. Nyújts kezet.

PAROLLES.
Uram, ön a legbántalmazóbb illedelmetlenséget tanúsítja irányomban.

LAFEU.
Azt én, egész szívemből, te pedig egészen méltó vagy rá.

PAROLLES.
Ezt nem érdemeltem, uram.

LAFEU.
Dehogy is nem: meg te az utolsó drachmáig; s ne félj, egy porczikát sem akarok tőled elvonni belőle.

PAROLLES.
Jó, én okosabb leszek.

LAFEU.
Tedd meg azt, s pedig minél előbb, mihelyt lehetséges, mert eddig egészen az ellenkezőnek szagát éreztem rajtad. Ha majd egyszer saját övkötőddel kötöznek meg és jól elhusángolnak, akkor fogod igazán megtudni, mennyiben büszkélkedhetel összeköttetéseiddel. Kedvem van az ismeretséget folytatni véled, vagy is jobban mondva, tudomással bírni rólad, hogy ha majd egyszer pórúl jársz, elmondhassam: ismerem ezt az embert.

PAROLLES.
Uram, ön a legkiállhatatlanabb sértegetést követi el.

LAFEU.
Azt szeretném, bár a pokol kínja lenne ez néked, az én csekély képességem pedig mindörökre tartana; de már én képtelen vagyok, kivéve arra, a mit veled tenni öregkorom még meghagyott.        (El.)

PAROLLES.
Jó, csak fiad legyen, a ki ezt a gyalázatot levegye rólam, te goromba, vén, szennyes, goromba ember! Jó, türelmesnek kell lennem; a tekintélyt nem lehet bilincsre verni. Ha valami szép szerével hozzá férhetek, lelkemre mondom, megverem, ha kétszerte, háromszorta oly nemes volna is. Kora nem fog könyörületességre indítani, nem annyira se, mint egy… Megverem, csak összejöhessek vele még valaha!
Lafeu visszajön.

LAFEU.
Ficzkó, gazdád és urad megházasodott; újságot mondok neked: most már van asszonyod is.

PAROLLES.
Minden tartózkodást félretéve, kérnem kell nagyságodat, mérsékelje magát a sértegetésben: ő az én jó gazdám, a kinek pedig szolgálok, az amott fenn az én uram.

LAFEU.
Kicsoda? Isten?

PAROLLES.
Igen uram.

LAFEU.
Urad neked az ördög! Mit szalagozod fel magadat oly divatosan? Nadrágot akarsz csinálni zubbonyújjadból? Teszik ezt más cselédek? Jobb lenne, ha alfeledet tennéd oda az orrod helyére. Lelkemre mondom: csak két órával lennék fiatalabb, elpáholnálak. Te általános botrányúl látszol énnekem, a kit mindenkinek el kell döngetnie. Azt hiszem, a végett teremtettél, hogy az emberek rajtad gyakorolják erejöket.

PAROLLES.
Ez igen durva és méltatlan eljárás, uram.

LAFEU.
Hagyja, barátocskám: magát elverték Olaszországban, mert kicsípett egy magot a gránátalmából; maga csavargó s nem útazó. Urakhoz s előkelő egyéniségekhez sokkal szemtelenebbűl dörzsölődik, mint származásának vagy erényének méltósága felhatalmazná. Nem méltó egyéb névre, mint hogy bitangnak nevezzem. Itt hagyom.        (El.)

PAROLLES.
Jól van, nagyon jól; úgy, jól van nagyon! Csak hadd maradjon rejtve még.
Bertram jön.

BERTRAM.
Elveszve, mindörökre tönkre téve!

PAROLLES.
Mi a baj, drága lelkem?

BERTRAM.
Oh, én Parolles-om, nőt kötöttek én rám!
El a toszkán harczba! Véle nászt, soha!

PAROLLES.
Eb lakja Frankhont, mely méltatlan arra,
Hogy férfiláb tapossa: harczba el!

BERTRAM.
Im egy levél anyámtól; nem tudom,
Mi a tartalma.

PAROLLES.
Nos, majd megtudod.
El most a harczba, harczba el, fiam!
Becsületét dobozba rejti az,
Ki hon cziczukáját dédelgeti,
S a hős erőt ennek két karja közt
Fogyasztja, melylyel Mars szilaj lovának
Hevét s szökésit kén fékeznie.
Más tájra! Frankhon ól, a melybe’ mink
Gebék vagyunk: azért a harczba el!

BERTRAM.
Úgy légyen, úgy. Anyámhoz küldöm őt,
Tudatva, hogy mi űz el, hogy szivemből
Utálom; a királynak megirom,
Mit szóval el nem mondhatok. Ma nyújtott
Adománya képessé tesz harczra szállnom
Nemesek közé. A harcz játék lesz annak,
Ki mögött setét ház s gyűlölt nő maradnak.

PAROLLES.
S hiszed, hogy e szeszély megáll szilárdan?

BERTRAM.
Kisérj szobámba, jöszte s adj tanácsot.
Azonnal küldöm. Holnap én csatára,
S ám menjen ő magános bánatára!

PAROLLES.
Süvölt a lapda s ugrik. Furcsa végzet:
Be se végzed a nászt s az már majd kivégzett.
Azért el, el! hagyd itt! csatába vígan!
Megronta a király; de csitt, ez így van.
        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Más szoba a királyi palotában.

Heléna és a Bohócz jönnek.

HELÉNA.
Anyám szivesen köszönt; jól érzi magát?

BOHÓCZ.
Nem érzi jól magát, hanem azért egészséges; igen vidám, hanem azért nincs jól; de hála Istennek, igen jól van és semmi baja a világon, hanem azért még sincs jól.

HELÉNA.
Ha igen jól van, mi baja akkor, hogy még sincs jól?

BOHÓCZ.
Valóban, csakugyan igen jól van, két körülmény kivételével.

HELÉNA.
S mi e két körülmény?

BOHÓCZ.
Az egyik, hogy nincs mennyben, hová Isten minél előbb felsegítse; a másik, hogy itt van a földön, honnan Isten minél előbb elsegítse.
Parolles fellép.

PAROLLES.
Az ég áldása rád, szerencsés asszonyom.

HELÉNA.
Úgy hiszem, uram, önnek jó kívánása csatlakozik az én szerencsémhez.

PAROLLES.
Nagyságodat mindig imádságomba foglaltam, hogy ezt megnyerhesse; belefoglalom nagyságodat most is, hogy ezt megtarthassa. Ah, ficzkó! hogy van az öreg grófné?

BOHÓCZ.
Úgy, hogyha tieid lennének ránczai s a pénze az enyém: szeretném, ha úgy volna, a mint te mondod.

PAROLLES.
Hogyan? hisz én semmit se mondok.

BOHÓCZ.
Bizonyomra akkor annál bölcsebb vagy: mert akárhány szolgának nyelve csak urának romlására szokott csacsogni. Nem mondani semmit, nem bírni semmit, ebben áll a te tulajdonod legfőbb része, a mi aztán egy meglehetős nagy semmi.

PAROLLES.
Hordd el magad’, semmirekellő.

BOHÓCZ.
Azt kellett volna mondanod, uram: te semmirekellő a semmiházinak szemében, azaz semmirekellő az én szememben; ez igaz lett volna, uram.

PAROLLES.
Eredj, elmés bolond vagy; rád találtam.

BOHÓCZ.
Magadban találtál rám, uram; vagy úgy tanítottak meg, hogy rám találj? A keresés, uram, sükeres volt, s bár sok bolondot találnál még magadban, a világ örömére s a nevetés előmozdítására.

PAROLLES.
Valóban, jó bohócz és jól nevelt.
Uram elmegy még ez éjjel, asszonyom,
Egy fontos ügy kivánja távozását.
A szerelemnek nagy előjogát
Mely már megillet, ő elismeri;
De most még elhalasztni kényszerül:
Van édes a tartózkodásban is,
S tenéked enyhet nyújtson addig ez,
Míg a jövő csordultig megtelik
Kéj- s élvezettel.

HELÉNA.
        És mást mit parancsol?

PAROLLES.
Hogy a királytól végy bucsút azonnal,
S e sietést saját határzatodként
Alapítsad oly okokra, melyek azt
Szükségessé teszik.

HELÉNA.
        S még mit kiván?

PAROLLES.
Hogy ezt kinyervén, várd tovább, a mit
Még majd kivánni fog.

HELÉNA.
Parancs nekem minden kivánata.

PAROLLES.
Ezt megviszem.

HELÉNA.
        Kérlek. – Jerünk, bohócz.
        (Mind el.)

V. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

Lafeu és Bertram jönnek.

LAFEU.
Reménylem, grófságod csak nem tartja őt katonának.

BERTRAM.
De igen, uram, s pedig a mi a bátorságot illeti, a javából.

LAFEU.
Ezt az ő saját vallomása után mondja ön.

BERTRAM.
S egyéb szavahihető tanúság után.

LAFEU.
Akkor az én napórám rosszúl mutat. Pipiskének néztem ezt a pitypalattyot.

BERTRAM.
Biztosíthatom nemességedet, neki nagy ismeretei vannak, s ezeknek megfelelő bátorsága.

LAFEU.
Ez esetben hibát követtem el ismeretei ellen és bátorságával szemben sérelmezést, s helyzetem annál kényesebb, mert szívem még most sem hajlandó a bűnbánatra. Épen itt jön. Kérem, békéltessen meg vele: folytatni szeretném ezt a barátságot.
Parolles jön.

PAROLLES.
(Bertramhoz).
Minden úgy lesz, uram.

LAFEU.
Kérem, uram, ki az ő szabója?

PAROLLES.
Uram?

LAFEU.
Oh, én igen jól ismerem. Igen, uram, ő igen jeles iparos; valóban nagyon jó szabó.

BERTRAM.
(Parolleshoz félre).
Felkereste a királyt?

PAROLLES.
Fel.

BERTRAM.
Kész eltávozni még ez éjjel?

PAROLLES.
Parancsolatod szerint.

BERTRAM.
Levelem’ megirtam, pénzem rendbe’ van,
Lovat rendeltem; és így még ez éjjel,
Midőn arámmal nászt kén’ ünnepelnem,
Előbb mint kezdeném, végzem.

LAFEU.
A sokat útazott ember mindig számot tesz az ebéd végén; hanem az olyan, a ki három harmad részben hazudik s egyetlen ismeretes igazságot ezer semminek útlevele gyanánt használ: az olyat meg kellene hallgatni egyszer s elpáholni háromszor. Isten óvja meg önt, kapitány úr.

BERTRAM.
Van valami versenygés ő nemessége és ön között, monsieur?

PAROLLES.
Nem tudom, mit követhettem el, hogy ő nagysága nem tetszésébe essem.

LAFEU.
Erőnek erejével, csizmástúl, sarkantyústúl, mindenestűl úgy rohantál bele, mint a bolond a pástétomba, s bizonyára előbb rohansz megint ki belőle, semmint meg tudnál felelni, miért időzöl benne.

BERTRAM.
Hihetőleg rosszúl értette, uram.

LAFEU.
Olyannak fogom érteni mindig, még ha imádkozik is. Isten önnel, gróf, s higyen nekem: nincs mag ebben az üres dióban; ennek az embernek ruhájában van a lelke; komolyabb ügyben ne adjon hitelt szavának. Isten áldja, monsieur: jobban nyilatkoztam az úrról, mint a hogy tőlem érdemlette, vagy valaha képes lesz megérdemleni; de hát a rosszért jóval kell fizetni.        (El.)

PAROLLES.
Silány fecsegő, hitemre.

BERTRAM.
Alkalmasint.

PAROLLES.
Hogyan? S ön nem ismeri?

BERTRAM.
De igen; jól ismerem, s jó hírben áll
A világ előtt. Jaj, gyötrelmem közelg!
Heléna jön.

HELÉNA.
A mint parancsolád, uram, beszéltem
Ő felségével, s engedélyt nyerék
Tüstént mehetni; néhány szót akar csak
Veled még váltni.

BERTRAM.
        Kész vagyok reá.
Ne csodáld, Heléna, eljárásomat,
Mely oly eltérő színű ez alkalomtól
S nem váltja be, a mit tisztem parancsol.
Nem voltam elkészülve ily dologra,
S azért vagyok most oly nagyon zavart.
Esengve kérlek, térj rögtön haza,
S inkább kutasd mint kérdezd, mért e kérés:
Mert indokom jobb, semmint látszata,
S teendőm sokkal inkább kényszerít,
Semhogy megértsd az első pillanatra,
Ki ezt nem ismered még. (Levelet adva át.) Ezt anyámnak.
Néhány napig nem látsz, magadra hagylak
Okosságoddal addig.

HELÉNA.
        Mást, uram,
Nem mondok, mint, hogy kész szolgád vagyok.

BERTRAM.
Ne többet erről.

HELÉNA.
        S legfőbb vágyam az lesz,
A leghivebb gonddal pótolni azt,
Miben szerény csillagzatom hibázott,
Hogy nagy szerencsémhez méltó legyek.

BERTRAM.
Elég, mennem kell. Ég veled, siess!

HELÉNA.
Uram, bocsáss meg…

BERTRAM.
        Nos, mi az? Mi kell?

HELÉNA.
Kincsemre méltatlan vagyok, tudom,
S enyim bár, annak még se mondhatom;
De mint a félénk tolvaj, lopni vágyom,
Mi jog szerint enyim.

BERTRAM.
        Mi kell tehát?

HELÉNA.
Csekélység; annyi sem; valóba’ semmi,
Nehéz, uram, kimondanom, mi kell;
Mégis, bármily szokatlan:
Csak ellen s idegen vál csókolatlan.

BERTRAM.
Kérlek, ne késsél, lóra! Menj, siess!

HELÉNA.
Parancsod’ nem szegem meg, jó uram.

BERTRAM.
Monsieur, hol a szolgák? (Helénához.)
        Isten veled! (Heléna el.)
Eredj, utánad menni nem fogok,
Míg vívhatok s dobpergést hallhatok.
El, harczra el!

PAROLLES.
Bátran! Corraggio!
        (Mindketten el.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Flórencz. Terem a herczegi palotában.

Trombitaszó; Flórencz Herczege, Kisérete; két franczia Főnemes, katonák.

HERCZEG.
Így, pontról pontra értesültetek
E háborúnak minden indokáról,
Melynek nagy elhatározása már is
Sok vért kivánt s még többre szomjazik.

1. NEMES.
A herczeg részén szentnek látszik e harcz,
Míg az ellenén setétnek és gonosznak.

HERCZEG.
Csodálkozunk is, hogy Frankhon királya
El tudta zárni ily jogos vitában
Kérelmeink elől szivét.

2. NEMES.
        Uram,
Nem tárhatom fel államunk okát,
Ki egyszerű külső-ember gyanánt
Saját csekély belátásom szerint
Mérem tanácsunk nagy tekintetét;
Nem is mondom ki véleményemet,
Ki máskor is mindannyiszor csalódtam
Bizonytalan találgatásaimban,
Valahányszor tettem.

HERCZEG.
        Ám, a mint akarja.

2. NEMES.
De tudom, hogy mind, a vélünk egyivású
Ifjak, kik otthon a nyugalmat únják,
Ide jönnek gyógyszerért egymás után.

HERCZEG.
Ég hozza őket, s minden tisztelet,
Mi tőlünk telhetik, szálljon reájok.
Mindenki tudja, mily helyet nyerétek:
Ha a főbbek esnek, a haszon tiétek.
Csatára holnap!        (Harsonák. Mind el.)

II. SZÍN.

Rousillon. Szoba a grófi palotában.

Grófné s a Bohócz jönnek.

GRÓFNÉ.
Minden úgy történt, a mint óhajtottam, kivéve, hogy fiam nem jön Helénnel.

BOHÓCZ.
Lelkemre mondom, nekem a mi fiatal grófunk nagyon búskomor embernek látszik.

GRÓFNÉ.
S miből következteted ezt, kérlek?

BOHÓCZ.
Hogy is ne! Csizmájára néz, és énekel; csizmaszárát igazgatja, és énekel; kérdezősködik, és énekel; fogát piszkálja, és énekel. Ismertem egy embert, a kiben szintén megvolt a búskomorság e bogara; s az egy szép majorságot adott oda egy énekért.

GRÓFNÉ.
Lássuk, mit ír, s mikor szándékozik visszatérni.

BOHÓCZ.
Semmi vonzódásom sincs többé Erzsókhoz, mióta az udvarnál voltam. A mi régi sült halunk s a mi vidéki Erzsókjaink mind semmik az udvari régi sült halhoz és az udvari Erzsókokhoz; az én Kupidóm veleje kiszáradt, s úgy kezdek szeretni, mint az öreg a pénzt, minden étvágy nélkül.

GRÓFNÉ.
Mit látok?

BOHÓCZ.
Épen azt, a mire néz. (Bohócz el.)

GRÓFNÉ.
(olvas).
„Menyet küldök anyámnak: a királyt meggyógyította, engem tönkre tett. Elvettem, de nőmmé nem tettem, s megesküvém, hogy ezt a nem-et örökössé teszem. A hír közölni fogja, hogy megszöktem; tőlem tudja meg anyám, mielőtt más mondaná. Ha elég széles a világ: igen nagy távolságban fogok tartózkodni. Gyermeki hódoló tisztelettel
        boldogtalan fia
        Bertram.”
Nem jól van ez, gyors, féktelen fiú!
Kerülni ilyen jó király kegyét,
Magadra vonni mély neheztelését,
Megvetve azt a lányt, ki oly nemes,
Hogy egy császár se vethetné meg.
Bohócz visszatér.

BOHÓCZ.
Jaj, asszonyom, be szomorú újság van oda kün két katona s a fiatal grófné között.

GRÓFNÉ.
Mi az?

BOHÓCZ.
No de valami vigasztaló mégis csak van ez újságban; van valami vigasztaló: méltóságod fia nem fog oly hamar elveszni, mint a hogy gondolám.

GRÓFNÉ.
Miért kellene vesznie?

BOHÓCZ.
Azt is megmondom, asszonyom. Ha megfutott, a mint hallottam, hogy megtette: a veszedelem a megállásban van; ez által férfiak vesznek, gyermekek lesznek. Itt itt jönnek, a kik többet fognak mondani; én részemről csak annyit tudok, hogy fiad megszökött.        (Bohócz el.)
Heléna s két Nemes jönnek.

1. NEMES.
Légy üdvöz, jó asszonyom!

HELÉNA.
Oda férjem mindörökre, asszonyom!

2. NEMES.
Ne mondja ezt.

GRÓFNÉ.
Maradj nyugodtabb. Kérlek, jó urak,
Bú és öröm már oly gyakorta értek,
Hogy bármelyiknek első rohama
Ki nem forgat lényemből: hol fiam?

2. NEMES.
Flórencz urának állt szolgálatába;
Utközbe’ láttuk, ép onnan jövet,
Hová mi szintén újra visszatérünk,
Ha az udvarnál teendőnk’ végezők.

HELÉNA.
Nézd ezt, ez elbocsátóm, asszonyom.
(Olvas.) „Ha elnyerheted azt a gyűrűt, a mely újjamon van és soha onnan le nem jön, s ha gyermeket tudsz felmutatni, kit veled én nemzettem s kinek atyja én vagyok: akkor nevezz férjednek, de ezen akkorhoz oda írhatom: soha!
Szörnyű ítélet ez!

GRÓFNÉ.
Ti hozátok e papirt?

1. NEMES.
        Mi, asszonyom,
S tartalmaért bánjuk, hogy fáradánk.

GRÓFNÉ.
Kérlek, leányom, végy erőt: ha minden
Fájdalmat egymagadhoz elragadsz,
Részemtől megrabolsz. Fiam vala,
De én kitörlöm véremből nevét,
S te lészsz egyetlenem. Flórenczbe ment?

2. NEMES.
Igen, asszonyom.

GRÓFNÉ.
        Hogy ott a hadba lépjen?

2. NEMES.
Ép ez nemes szándéka, s meghihet’d,
Rangjához illő minden tiszteletben
Fog részesülni.

GRÓFNÉ.
        Szintén visszatértek?

1. NEMES.
A leggyorsabb sietség szárnyain.

HELÉNA.
(olvas).
„Míg nőm van, addig nincs Frankhonba’ semmim.”
Ez keserű!

GRÓFNÉ.
Azt írja?

HELÉNA.
        Azt, anyám.

1. NEMES.
Ez csupán kezének vakmerősége; jó szerencse, hogy szíve nincs azzal egy értelemben.

GRÓFNÉ.
Frankhonba’ semmije, míg nője van.
Nagyon jó itt számára semmi más sincs,
Mint ép e nő, s ez olyan fényre méltó,
Kinek húsz ilyen durva siheder
Szolgálna bizvást s úrnőnek czimezné.
Kivel ment?

1. NEMES.
Egy szolgával, s egy nemessel,
Kit néha véle láttam.

GRÓFNÉ.
        Nem Parolles?

1. NEMES.
Igen, kegyelmes asszony, az.

GRÓFNÉ.
Romlott bitang, gonoszsággal teli:
E társaság elrontja teljesen
Fiam nemesb természetét.

1. NEMES.
        Valóban,
E ficzkóban sok van, nagyon sok abból,
Mi által azt hiszi, hogy sokja van.

GRÓFNÉ.
Üdvözlek nálunk, jó urak. Ha majd
Fiammal szólatok, mondjátok el,
Hogy kardja nem nyerendi meg soha
Azon becsűletet, mit elveszített.
Irásba’ többet.

2. NEMES.
Ebbe’ s bármi más
Komoly ügybe’ szolgáid mi, asszonyom.

GRÓFNÉ.
Nem úgy, a tisztelet csak kölcsönös.
Nem jönnétek beljebb? (Grófné s a két nemes el.)

HELÉNA.
„Míg nőm van, addig nincs Frankhonba’ semmim!”
Frankhonba’ semmije, míg nője van!
Ne legyen Frankhonban ilyened, Rousillon,
S lesz mindened. Szegény gróf, én vagyok hát,
Ki számüzlek hazádból s kiteszem
Te drága lényed gyengéd tagjait
A kíméletlen harcz esélyinek?
S én az, ki a víg udvartól elűzlek,
Hol szép szemek löveltek rád csupán,
Míg most halálos csövek czélja lészsz.
Ti ólom hírnökök, kiket repülni
A tűznek féktelen hatalma készt:
Oh szálljatok hibásan! Ám rezegjen
A nem érző lég, mely énekel, ha sebzik;
De meg ne érintsétek férjemet!
Akárki lő rá: én helyzém oda,
S mindazt, ki domború keblére czéloz,
Orgyilkosul hozzá én küldtem el.
S habár nem én ölöm meg: én okoztam,
Hogy elveszett. Jobb lenne nékem akkor
Vérszomjazó oroszlánra akadnom,
Midőn üvölt éhség-gyötörve; jobb,
Ha a természet minden nyomora
Egyszerre érne. Nem! Bertram, te jőjj meg,
Honnan csak sebhelyet hoz a becsűlet,
Míg gyakran elveszt mindent: én megyek!
Az én ittlétem az, mi téged ott tart,
S maradjak-é ezt tenni? Nem, nem én!
Édes fuvalma lengjen bár e házon
És angyalok szolgálnának: megyek.
Vigasztalásodul a részvevő hír
Jelentse néked távozásomat.
Jer, éj, s te nap, menj, a homály ha kel:
Én, árva tolvaj, hadd lopódzam el!        (El.)

III. SZÍN.

Flórencz. A herczegi palota előtt.

Harsonák. Flórencz Herczege, Bertram, Parolles, urak, tisztek, katonák s mások.

HERCZEG.
Lovasságunknak vagy vezére, s mi
Reménybe’ dúsak, a legjobb hiszemmel
Nézünk kecsegtető jövődre.

BERTRAM.
        Herczeg,
Erőmhez túlnehéz súly; mindazáltal
Javadért viselni megkisérlem én
A vakmerőség vég határaig.

HERCZEG.
        Menj,
Sisakod körül védő hived gyanánt
Szerencse lengjen.

BERTRAM.
        Még ma látsz belépni,
Nagy Mars, a harczi sorba: tedd erőmet
Vágyammal egygyé, s dobod szeretője
Leszek s a szerelemnek gyűlölője.
        (Mindnyájan el.)

IV. SZÍN.

Rousillon. Szoba a grófi palotában.

Grófné, Várnagy jönnek.

GRÓFNÉ.
Jaj, hogy te elfogadtad levelét!
Nem gondolád-e, hogy ha nékem ír,
Majd úgy tesz, a mint tett? olvasd csak újra.

VÁRNAGY.
(olvas).
„El, Szent Jakabhoz visz zarándok útam:
Önző szerelmem bűnt tett súlyosat;
Törődnöm kell, hideg földön, sarutlan,
A míg bűnbánatom majd enyhet ad.
Írj, írj uramnak, drága jó fiadnak:
Kerülje a véres csaták hevét,
S míg hon számára béke s üdv fakadnak,
Ihletten áldom – távol én – nevét.
Gyötrelmeit, kérd, nékem megbocsássa,
Gonosz Junója, én küldém el őt
Udvar- s baráttól ellent támadásra,
Hol vész s halál kel a vitéz előtt.
Szebb s jobb ő, hogy halál vagy én vehessem:
Én vészem ezt, hogy ő szabad lehessen.”

GRÓFNÉ.
Ez a szelid szó mily szúró tövis!
Soh’sem valál ily gondtalan, Rinaldo,
Hogy menni hagyd: ha véle én beszélék,
Bizonynyal eltéritem szándokától,
Mi már késő.

VÁRNAGY.
Bocsáss meg, asszonyom:
Ha ezt még tegnap éjjel átadám,
Elértük volna még, habár úgy írja,
Keresnünk hasztalan.

GRÓFNÉ.
        Védangyala
Ki lész e méltatlannak? Meg nem áll
Ha Istennek haragvó bosszujától
Buzgó imája ennek meg nem óvja,
Kit oly örömmel hallgatott a menny
S megadta kérelmét. Írj, írj, Rinaldo,
E nejére ily méltatlan férfinak.
Minden szavadban tedd becsét nyomóssá,
Mit ő kicsínyel. Írd meg élesen
Legmélyebb búmat, bár ő ezt nem érzi.
Küldd rögtön a legbiztosb hírnököt.
Talán, ha megtudá, hogy távozott,
Haza jön; s reménylem, ezt Helén megértvén,
Szerelme őt is visszatérni készti
Sebes léptekkel. Kettejök között
Választni – nékem melyik kedvesebb –
Én nem tudok. Nézz a küldött után.
Szívem nehéz s oly gyenge aggkorom:
Búm könyet kér s panaszt a fájdalom.
        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Flórencz falain kívül.

Riadó a távolban. Egy flórenczi agg özvegy asszony; Diana, Violenta, Mariana, s egyéb polgárok.

ÖZVEGY.
Csak jertek, jertek: mert ha a városhoz közel lesznek, elszalasztjuk az egész látványt.

DIANA.
Mondják, hogy a franczia gróf igen dicsteljes szolgálatot végzett.

ÖZVEGY.
Híre van, hogy elfogta legfőbb vezéröket, s hogy tulajdon kezével ejtette el a herczeg öcscsét. Már hijába fáradtunk, más útat választottak: hallga, a trombitaszó oda mutat.

MARIANA.
Úgy hát térjünk vissza s érjük be a puszta elbeszéltetéssel. Diana, óvakodjál ettől a franczia gróftól: a leánynak hírnevében áll dicsősége s nincs hozomány értékesebb, mint a becsületesség.

ÖZVEGY.
Szomszéd asszonyunknak elbeszéltem, hogyan kisértgetett téged az ő egyik czimborája.

MARIANA.
Ismerem a ficzkót, akaszszák fel! Egy bizonyos Parolles, szennyes ügynöke a fiatal grófnak ilyen ámításoknál. Óvakodjál tőlök, Diana: igéreteik, hitegetésök, esküdözéseik, ajándékozásuk s a csábítás több efféle eszköze mind nem olyasmik, a mikre építeni lehetne: nem egy leányt elámítottak már ezekkel; és a mi sajnos, az, hogy az ártatlanság romlásának rémítő példája mindennek daczára még sem tudja az utánzástól visszatartóztatni az embert: mások a kecsegtető lépen megint csak ott ragadnak. Úgy hiszem, fölösleges lesz, hogy tovább is intselek, s hiszem, hogy saját kegyességed meg fog tartani úgy a hogy vagy, ha egyéb veszedelemtől nem félhetnél is, mint hogy ily módon veszítsd el jó hírnevedet.

DIANA.
Engemet nem kell féltened.

ÖZVEGY.
Magam is úgy reménylem. Nézzétek csak, egy zarándok. Bizonyosan nálam akart szállást keresni: egyik a másikat hozzám szokta utasítani. Megkérdezem.
Heléna jön, zarándok öltözetben.
Isten hozott, zarándok! Merre tartasz?

HELÉNA.
A szent Jacobus majorhoz.
Hol a zarándokok szállója, kérlek?

ÖZVEGY.
Itt „Szent Ferencz”-hez, a városkapunál.

HELÉNA.
Ez az út visz arra?

ÖZVEGY.
Épen ez. (Induló távolról.) Figyelj csak!
Jönnek! Ha kész vagy várni, szent zarándok,
Míg elvonul a had:
Magam vezetlek a szállóba én,
Mert a lakásadót úgy ismerem,
Mint becses magamat.

HELÉNA.
        Magad vagy az?

ÖZVEGY.
Szolgálatodra én, zarándok.

HELÉNA.
Fogadd hálám’, bevárlak szívesen.

ÖZVEGY.
Úgy gondolom, Frankhonból jösz?

HELÉNA.
        Igen.

ÖZVEGY.
Egy földidet találod ekkor itt,
Ki nagyhírű lőn.

HELÉNA.
        Mondd, kérlek, nevét.

DIANA.
Rousillon gróf: ismersz ilyen nevűt?

HELÉNA.
Csak hallomásból, ámde így nemesnek;
Személyesen nem láttam.

DIANA.
        Bárki légyen,
Bátran viselte itt magát. Beszélik,
Frankhonbul úgy szökött, mert a király
Tetszése ellen nősité. Igaz?

HELÉNA.
Merő igazság. A nőt ismerem.

DIANA.
Van itt egy úr a gróf szolgálatában
S a nőrül ez nem tart sokat.

HELÉNA.
Neve?

DIANA.
Monsieur Paralles.

HELÉNA.
        Oh! Én hiszem szavát,
Mi a gróf magasztalását illeti,
Mert szemben a magas grófnak becsével
Nejéé oly csekély, hogy ezt nevezni
Nem is méltó; egyetlen érdeme
Tisztán megőrzött híre, melyrül én
Mi rosszat sem hallottam.

DIANA.
        Oh, szegény nő!
Nehéz sors olyan férjnek lenni nője,
Ki gyűlöl.

ÖZVEGY.
Biz úgy: bárhol legyen, szegényke,
Csak szenved; hogyha e leány akarná,
Nagy ártalmára tudna lenni.

HELÉNA.
        Mért?
Tán becstelen szándékkal üldözi
A szerelmes gróf?

ÖZVEGY.
        Biz úgy, valóban úgy,
És mindent elkövet, mi ily dologban
A gyenge lány-erénynek ártalom;
De ő erős és tisztes védelemmel
Vigyáz magára.

MARIANA.
        Ments’ Isten különben!
Dobszóval és lobogóval jön a flórenczi had egy része; Bertram és Parolles.

ÖZVEGY.
Így, ime jönnek.
Az ott Antonio, urunk idősebb
Fia, s ez Escalus.

HELÉNA.
        S a franczia?

DIANA.
Az ott a tollal: délczeg egy fiú!
Bár csak szeretné hölgyét; még csinosbnak
Látnám, ha jobb is volna. Úgy-e szép?

HELÉNA.
Nekem tetszik nagyon.

DIANA.
Kár, hogy romlott. Ni a bitang, ki olyas
Helyekre hordja. Volnék nője én,
Megétetném e vén gazt.

HELÉNA.
        Melyik az?

DIANA.
Az a czifra majom ott a szalagokkal.
Lám, hogy elbúsulta magát.

HELÉNA.
Talán sebet kapott a csatában.

PAROLLES.
Dobunkat veszteni! Szép!

MARIANA.
Nagyon bánthatja valami. Nézd csak, már is kikémlett bennünket.

ÖZVEGY.
Akasztanák fel!

MARIANA.
Ilyen udvariasság a gyűrű-hozó irányában!
        (Bertram, Parolles, tisztek és katonák el.)

ÖZVEGY.
Im elvonúltak. Most hát jőj, zarándok,
S lakodba viszlek; négy vagy öt vezeklő
– Mindannyi szent Jakabhoz induló –
Van szállva már házamnál.

HELÉNA.
        Köszönöm;
S ha nem veted meg, te s e jó leányka
Az estelit velem költsétek el:
Enyim a költség s hála; sőt azontúl
Egy két tanácsot is nyújtok, leányzó,
Mit megfigyelhetsz.

MINDKETTEN.
        Szívesen fogadjuk.
(Mindnyájan el.)

VI. SZÍN.

Tábor Flórencz előtt.

Bertram és két franczia Főnemes jönnek.

1. FŐÚR.
De csakugyan, uram, engedd meg neki: hadd menjen a maga útján.

2. FŐÚR.
Ha méltóságod nem fogja silány ficzkónak felismerni, ne tartson engem többé becsületes embernek.

1. FŐÚR.
Lelkemre mondom, uram, buborék.

BERTRAM.
S azt vélitek, hogy oly nagyon csalódtam volna benne?

1. FŐÚR.
Hidd meg, uram, saját tapasztalatomból mondhatom, minden rosszakarat nélkül, úgy tekintve, mintha csak atyámfia volna: ő maga a megtestesűlt gyávaság, végtelen és határtalan hazug, minden lépten-nyomon szószegő, kiben nincs egyetlen egy oly jó tulajdonság, a miért grófságod pártfogására méltó volna.

2. FŐÚR.
Jó lesz, ha méltóságod felismeri: mert ha nagyon megbízik a gróf az ő erényében, a mije nincs, nem lehetetlen, hogy valami nagyobb és komolyabb ügyben, a hol helyt kellene állania, cserben hagyja méltóságodat.

BERTRAM.
Bár csak tudnám, milyen kínálkozó alkalommal tehetnők próbára?

2. FŐÚR.
Jobb nem lehet, mint elhozatni vele azt a dobot, melynek visszaszerzésére – a mint hallottuk – ő oly késznek nyilatkozott.

1. FŐÚR.
Majd én egy flórenczi csapattal váratlanúl rajt ütök: olyanokkal, a kikről tudom, hogy ezeket az ellenségtől meg nem különbözteti. Aztán megkötözzük s szemeit úgy bekötjük, miszerint nem is képzelhet egyebet, mint hogy egyenesen az ellenség táborába viszik, holott pedig mi tulajdon sátorunkba hozzuk. Legyen méltóságod jelen a kihallgatáson, s ha ő, életének mentése végett s a legsilányabb félelem legfőbb fokától kényszerítve, nem ajánlja fel, hogy méltóságodat elárulja, s mind azt elő nem sorolja, a mit csak tud grófságod rovására, s mind erre, örök üdvösségének elvesztése mellett, meg nem esküszik: sohase higyen szavamnak, gróf úr, semmiben.

2. FŐÚR.
Oh, a nevetség érdekében, küldd el azért a dobért, uram! Azt mondja, hadi terve is van már rá. Ha méltóságod belát majd az ő dolgainak mélyére, s tapasztalni fogja, hogy ez az ércztömb milyen salakká olvad, s még akkor sem bánik vele úgy mint Dob Jankóval: akkor méltóságod előítélete megtörhetetlen. Épen itt jön.

1. FŐÚR.
Oh, a nevetség érdekében, ne akadályoztasd őt dicsteljes szándékában: akár hogy is, hozasd el vele azt a dobot.
Parolles jön.

BERTRAM.
Nos, monsieur? az a dob csak nem szűnik meg szomorítani.

2. FŐÚR.
Verje meg a ragya! Ne is szóljon róla, gróf úr; végre is egy dob csupán!

PAROLLES.
Csupán egy dob! Egy dob csupán! Dobot úgy elveszteni! Kitünő vezénylet volt, mondhatom, saját lovasságunkat vetni tulajdon hadszárnyunkra s a mi magunk katonáit megszaggatni.

2. FŐÚR.
Ez nem róható fel a vezénylet hibájáúl: olyan bal eset volt, a mit Caesar maga sem tud vala megakadályoztatni, ha ő lett volna a fővezér.

BERTRAM.
A süker ellen egyébiránt valami szer fölött nem panaszkodhatunk: a dobnak veszte, igaz, szégyenfolt; de hijába, ha azt már nem lehet többé visszaszerezni.

PAROLLES.
Lehetett volna visszaszerezni.

BERTRAM.
Lehetett volna; de mikor már nem lehet.

PAROLLES.
De lehet visszaszerezni. Hiszen, csak ne tulajdonítnák oly ritkán a szolgálat érdemét annak, ki az ilyet igazán és hűségesen végrehajtja: én vagy elhoznám azt a dobot, vagy hoznék egy másikat, vagy – hic jacet.

BERTRAM.
Nos, ha oly nagy kívánsága van rá, monsieur, s ha gondolja, hogy rejtélyes haditerve ezt a becsületjelvényt újra visszakerítheti ősi színhelyére: ám kisértse meg a hősi vállalatot. Dicsőségre méltó kiséretűl fogom üdvözölni, s ha jól sikerűl, a herczeg bizonyára nem csak szavakban lesz érte hálás, hanem megjutalmazza önnek érdemét a legutolsó betűig, a mint csak fenségétől telhetik.

PAROLLES.
Katonai parolámra mondom, én megkisérlem.

BERTRAM.
De nem szabad elaludni hagyni.

PAROLLES.
Végrehajtom még ez este; haladéktalanúl tollhegyre veszem dilemmámat, megszilárdítom magam’ megállapodásomban, testem’ lelkem’ elkészítem a halálra; s mire éjfélt üt, többet fogtok hallani rólam.

BERTRAM.
Merészkedhetem ő herczegségét tudósítani, hogy elmentél a dobért?

PAROLLES.
Hogy az eredmény mi lesz, azt nem tudom, uram; de a kisérletet bizonynyal megteszem.

BERTRAM.
Tudom, hogy bátor vagy, s a felől is elvállalom a kezességet, hogy megteszed, a mi csak harcziasságodtól kitelhetik. Isten veled.

PAROLLES.
Nem vagyok a sok szónak barátja.
        (Parolles el.)

1. FŐÚR.
Csak annyira, mint hal a víznek. Nem különös ficzkó-e hát, uram, a ki látszólag ily önhitten vállalkozik e dologra, melyről tudja, hogy kivihetetlen; rákárhoztatja magát, s mégis készebb lenne elkárhozni, semhogy végrehajtsa.

2. FŐÚR.
Grófságod nem ismeri úgy, mint a hogy mi ismerjük. Annyi bizonyos, be tudja magát lopni az ember jóakaratába, s úgy egy hétig jóformán kikerűli, hogy felfedezzék; de ha egyszer kiismertük, teljesen tudjuk már, kivel van dolgunk.

BERTRAM.
Hogyan, s ti azt hiszitek, semmit sem fog megtenni mindabból, a mire ily komolyan ajánlkozott?

1. FŐÚR.
Semmit abból, a világon! Hanem visszatér majd valami kitalálással s rád köt egy-két igaznak látszó hazugságot. De hiszen most már nyomon vagyunk s elejtjük még az éjjel: mert igazán, nem érdemli grófságod bizalmát.

2. FŐÚR.
Előbb egy kissé megűzzük a rókát, mielőtt elejtenők. Először az öreg Lafeu úr szimatolta ki. Majd ha álarcza és ő különválnak egymástól, akkor lásd meg, uram, milyen ficzkót fogsz találni benne; ez pedig még ez éjjel megtörténik.

1. FŐÚR.
Megyek, hogy a tőr után nézzek, melyben elcsípem.

BERTRAM.
Testvéred, az majd én velem jövend.

1. FŐÚR.
A mint parancsolod, gróf; én megyek.
        (1. Főúr el.)

BERTRAM.
Hozzá vezetlek most, hogy lásd a lányt,
Kiről beszéltem.

2. FŐÚR.
        Úgy mondád, erényes.

BERTRAM.
Ez a baj! Egyszer szóltam véle csak,
S hidegnek láttam rendkívül; de aztán
Ugyane ficzkóval, kit most kergetünk,
Levelkét és ajándékot vitettem,
Mit ő meg visszaküldött. Ennyi az
Mindössze, a mi történt. Szép teremtés:
Eljösz megnézni?

2. FŐÚR.
        Szívesen, uram.        (Mindketten el.)

VII. SZÍN.

Flórencz. Szoba az özvegy házában.

Heléna és az Özvegy jönnek.

HELÉNA.
Ha kétkedel, hogy a nő én vagyok,
Egyéb bizonyságot nem hozhatok fel,
Különben tervem fő alapja vesz.

ÖZVEGY.
Szegény vagyok bár, ámde jó családból;
Járatlan ily ügyekben teljesen;
Beszennyező tettekre nem szeretném
Od’adni jó hírem’.

HELÉNA.
        Nem is kivánom;
A fő, hogy hidd, a gróf férjem nekem,
S mit hallgatásod esküjére közlék,
Az szórul szóra áll. Így a segély,
A melyre kérlek, semmikép nem árthat,
Ha nyújtni kész vagy.

ÖZVEGY.
        Könnyű elhitetned,
Mert a mit eddig láttam, azt mutatja,
Dús vagy nagyon.

HELÉNA.
        Vedd e csomó aranyt,
Add el nekem szives segélyedet,
Mit kész vagyok még, s újra megfizetni,
Ha sükert hoz. Ő eped leányodért
És kéjes ostromot hoz bája ellen,
Be akarva venni: hadd ráállni végre,
A mint majd utasítjuk, hogy tegye.
A heves vér képtelen lesz megtagadni,
Mit lányod kér: egy gyűrűt hord a gróf,
A mely családjában firól fira
Négy, öt fokon szállt rá, mióta ezt
Az első ős viselte; e gyürű
Nagy drága kincse, ám a láng hevében
Megvenni vágyát ez se lesz nagy ár,
Habár utóbb megbánja is.

ÖZVEGY.
        Belátok
Czélod mélyére már.

HELÉNA.
S jogosnak látod úgy. Nem több, csak az:
Előbb, a míg színleg megnyerte, lányod
Elkéri e gyűrűt, légyottot ígér,
De azt betöltni nékem engedi,
Maga szűzileg távol. Nászhozományul
Három ezer tallért kap tőlem aztán,
Kötött alkunk felett.

ÖZVEGY.
        Én kész vagyok;
Lányom’ kioktatom, hogy járjon el,
Hogy óra és hely e jogos csaláshoz
Illő legyen. Majd minden éjjel itt van,
Zenével, énekkel magasztalón
A rá érdemtelent; és mind hijába
Reá lelármáznunk: tovább üzi,
Mint hogyha élte függne tőle.

HELÉNA.
        Így
Kisérletet teszünk tehát ez éjjel,
S ha jó sikerrel léptünk szövetségre,
Gonosz szándék jogos tényt hajt ma végre,
S pedig jogos szándék s cselekedet
Egyik se bűn az, bűnös bár a tett.
Dologra most.        (Mindketten el.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A flórenczi táboron kívül.

Az első Főúr öt-hat fegyveressel rejtekben.

1. FŐÚR.
Más úton nem jöhet, mint itt a sövény sarkánál. Ha majd megrohanjátok, beszéljetek akármi rettenetes nyelven: ha magatok se értitek, az nem tesz semmit; úgy kell tettetnünk magunkat, mintha az ő nyelvén nem tudnánk, egyikünk kivételével, a ki a tolmácsot fogja személyesíteni.

1. KATONA.
Kapitány úr, hadd legyek én a tolmács.

1. FŐÚR.
Nem vagy ismerőse? nem ismeri hangodat?

1. KATONA.
Nem, uram, becsületemre mondom.

1. FŐÚR.
De milyen kivirt-kavart nyelvet fogsz majd hadarni előttünk?

1. KATONA.
Épen olyat, mint a minőn kapitány úr fog hozzám szólani.

1. FŐÚR.
Azt kell gondolnia rólunk, hogy valami idegen zsoldos csapat vagyunk az ellenség szolgálatában. Egy keveset konyít minden szomszéd népek nyelvéhez, s azért mindegyikünknek saját kénye-kedve szerinti embert kell játszania, ha egymást épenséggel nem értjük is, csakhogy tetessük, mintha értenők. Madárnyelv, gágogás: elég jó mind. De csitt, csendesen; jön már, hogy két órát szépen átszundikáljon, s aztán visszatérve esküdözéssel bizonygassa a hazudságokat, melyeket kovácsolt.
Parolles fellép.

PAROLLES.
Tíz óra; három óra elteltével elegendő idő múlt, hogy visszatérjek. Mit mondjak, hogy végeztem? Valami valószínű találmánynak kellene lennie, hogy átsegítsen. Már kezdenek kifürkészni, s a bal szerencse ez utóbbi napokban igen gyakran kopogtatott ajtómon. Nyelvem, úgy vélem, nagyon is badar-merész volt, de szívemben a Mars és teremtményeinek félelme sokkal nagyobb, semhogy tenni merészleném, a mit nyelvem hirdet.

1. FŐÚR.
(félre).
Ez volt az első igazság, melyben nyelved valaha vétkezett.

PAROLLES.
De mi az ördög is indított arra, hogy eljőjek ezt a dobot visszakeríteni, holott bizonyos voltam, hogy az teljes lehetetlen, s jól tudtam, nincs is semmi szándékom. Egy-két sebet kell ejtenem magamon, s azt mondanom, a küzdelemben kaptam. Igen, de a csekélyebb minőségüek nem segítenek; azokra azt mondják majd: „Ily könnyű szerrel lehetett megszabadulnod?” Nagyokat pedig nem merek ejteni magamon. De miért is? mi okból? Nyelv, valami tejeskofa szájába helyezlek, s magamnak mást veszek Bajazet öszvérétől, ha te ily veszedelmekbe fecsegsz belé engemet.

1. FŐÚR.
(félre).
Csodálatos! ő tudja, hogy ki, s mégis az, a ki!

PAROLLES.
Bár csak öltönyöm megszaggatása, spanyol kardom eltörése kiránthatnának a hinárból!

1. FŐÚR.
(félre).
Ez se teszi meg.

PAROLLES.
Vagy a vízbe dobom ruháimat, állítva, hogy kifosztottak.

1. FŐÚR.
(félre).
Aligha kisegít!

PAROLLES.
Ha megesküdném, hogy leugrottam a czitadella ablakából.

1. FŐÚR.
(félre).
Milyen magasról?

PAROLLES.
Harmincz ölnyiről.

1. FŐÚR.
(félre).
Ezt ugyan három nagy esküvés se tenné hihetővé.

PAROLLES.
Bár csak valami ellenséges dobot találhatnék; megesküdném, hogy úgy ragadtam el.

1. FŐÚR.
(félre).
Hallasz ilyet mindjárt.
        (Kívül dobpergés.)

PAROLLES.
Oh! az ellenséges dob!

1. FŐÚR.
Throca movousus, cargo, cargo, cargo.

MIND.
Cargo, cargo, villianda par corbo, cargo.

PAROLLES.
Oh kegyelem, kegyelem! Ne kössétek be szemeimet!
        (Megragadják s szemeit bekötik.)

1. KATONA.
Boszkosz thromuldo boszkosz.

PAROLLES.
Tudom, hogy a moszkók csapatja vagytok;
De ha volna itt dán, német, franczia,
Olasz vagy holland: hadd beszéljek azzal;
S én kész vagyok mind, mind azt felfedezni,
Mi a flórenczieknek veszte lesz.

1. KATONA.
Boszkosz vauvado.
Én értelek s beszélek nyelveden:
Kerelybonto: Ember,
Készülj! mert ím tizenhét tőr szegül
Mellednek.

PAROLLES.
Oh!

1. KATONA.
Mondd, mondd, mondd vég imádat!
Manka revania dulche.

1. FŐÚR.
        Oscorbi dulchos volivorco.

1. KATONA.
A tábornok kész megkimélni még,
S így, szembekötve mint vagy, elvitet,
Hogy vallj: szerencséd, hogyha tudsz olyast,
Mi megment.

PAROLLES.
Oh, csak élni hagyjatok!
És táborunknak minden titkait
Feltárom én: erőik’ s e tervöket;
De nem csak, közlök én még olyat is,
Hogy elbámultok.

1. FŐÚR.
        És igaz lesz az?

PAROLLES.
Kárhozzam el, ha nem!

1. KATONA.
Acordo linta.
Jer, a halasztást megnyered.        (Parollest elkisérik.)

1. FŐÚR.
Menj, s mondd Rousillon grófnak és öcsémnek,
Megfogtuk a szalonkát, s fedve tartjuk,
Míg tőlök hírt veszünk.

2. KATONA.
        Megyek, uram.

1. FŐÚR.
Mondd el nekik, hogy kész eladni minket
Saját magunknak.

2. KATONA.
        Úgy lesz, kapitány.

1. FŐÚR.
Addig setétbe’ lesz s lezárva jól.
        (Mind el.)

II. SZÍN.

Flórencz. Szoba az özvegy házában.

Bertram és Diana jönnek.

BERTRAM.
Neved, ha jól hallottam, Fontibella.

DIANA.
Nem, gróf, Diana.

BERTRAM.
        Istennői név,
Méltó te rá s még többre is; de, szép lény,
Szerelemből nincs bájos valódba’ semmi?
Ha az ifjúságnak éltető tüze
Nem ég szivedben: nem lány, csak szobor vagy.
Majd hogyha meghalsz, akkor légy olyan,
Mint a minő most, ily hideg, merev;
De lenned most olyannak kellene,
Minő anyád volt, a midőn tulajdon
Édes magad fogamzál.

DIANA.
Erény volt nála az.

BERTRAM.
        Tenálad is.

DIANA.
        Nem:
Tisztét tevé ő, azt uram, mivel
Neked nőd tartozik.

BERTRAM.
        Ne többet erről.
Kérlek, ne állj esdeklésimnek ellent.
Amahhoz úgy erőtettek, de téged
A szerelem legédesb kényszeréből
Szeretlek és örökre kész vagyok
Híven szolgálni téged.

DIANA.
        Úgy-e bár?
Szolgálatunkra vagytok, míg mi nektek;
De hogyha rózsáinkat elnyerétek,
Magunkra hagytok a szúró tövissel,
Nevetve gyászunkat.

BERTRAM.
        Mit esküvém?

DIANA.
Bizonyságot nem a sok eskü nyújt,
De az egyszerű igéret, hűn fogadva.
Mi oly szent, a mire ne esküdöznénk?
Felhivjuk a legfőbbet is; de mondd:
Esküdjem én Zeusz nagy nevére bár,
Hogy hűn szeretlek: hinnél esküszómnak,
Ha nem szeretnélek tisztán? Mit ér
Esküdni annak, a kit szeretünk,
Hogy ártalmát akarjuk? Esküd így
Csak szó, nem hiteles, szegény ajánlat,
Legalább előttem.

BERTRAM.
        Oh ne így, ne így!
Ne légy ily szent-kegyetlen; szent ez érzés,
S nem ért az én hűségem oly csaláshoz,
Minőt a férfiakra költsz. Ne állj
Ellent tovább; add át magad’ beteg
Sovárgásimnak, hadd gyógyúljanak.
Oh mondd, enyim vagy: és e szerelem,
Mint kezdetén, mindig oly hű leszen.

DIANA.
Látom, kötélt fűztök ti még a szirthez,
Hol mink veszünk. Add nékem e gyűrűt.

BERTRAM.
Kölcsön, szerelmem; ámde nem szabad
Örökre adnom.

DIANA.
        Nem szabad, uram?

BERTRAM.
Családi szent ereklyém ez nekem,
Mit rám örökségűl sok ős hagyott;
Szégyen nagyobb nem érhet e világon,
Mint elveszítnem ezt.

DIANA.
        Ilyen gyűrű
Az én erényem is: szűz tisztaságom
Az én családom drága ékszere,
Mit rám örökségül sok ős hagyott,
S szégyen nagyobb nem érhet e világon,
Mint elveszítnem ezt. Így az erényt
Ten bölcseséged hozza védemül
Hiú támadásodnál.

BERTRAM.
        Itt a gyűrű!
Házam, nevem, még éltem is tied.
Parancsolj hát velem.

DIANA.
Kopogj, éjfélkor, szobám ablakán;
Hogy anyám ne hallja, majd elrendezem;
De azt kivánom, szentül megfogadd,
Ha majd – mig szűzi ágyam’ elnyeréd –
Egy óráig maradsz csak s mit se szólsz.
Nagy óráig maradsz csak s mit se szólsz.
Nagy okom van erre: egykor megtudod,
Ha újra visszaszáll rád e gyűrű.
Újadra más gyűrűt vonok ma éjjel,
Hogy a jövőnek a multak felül
Szolgáljon egykor ez tanújelül.
Menj most; ne késsél majd. Én általam
Nőt nyertél, veszszek bár reményt magam.

BERTRAM.
Menny nékem a föld, birva tégedet!
        (Bertram el.)

DIANA.
Sokáig élj, s áldj engem s az eget –
Majd végre ezt meg is teszed. –
Mindezt anyám oly hűn elmondta, mintha
Szivébe’ laknék. Így szólt ő: „A férfi
Mind, mind így esküszik.” Fogadta, elvesz,
Ha nője meghalt; ámde én övé
Akkor legyek majd, hogyha eltemettek.
Ha ily csalárd a frank: ám a kinek
Tetszik, legyen kész jobbját nékik adni;
Én lány kivánok holtomig maradni.
De őt, ki nyerni bűnösen kiván,
Megcsalnom így, színleg, nem bűn talán.        (El.)

III. SZÍN.

A flórenczi tábor.

A két franczia Főúr s két-három katona.

1. FŐÚR.
Nem adtad még át anyja levelét?

2. FŐÚR.
Úgy egy órával ezelőtt kézbesítettem: kellett abban lenni valaminek, a mi nagyon meglephette, mert egyszerre átváltozott.

1. FŐÚR.
Méltó kárhoztatást vont magára, eltaszítván egy oly jó feleséget s oly kedves úrnőt.

2. FŐÚR.
Kiváltképen a király részéről fogja örökös kegyvesztés sújtani, ki jóságát ép akkor hangolá ahhoz, hogy néki szerencsét zengjen. Mondok valamit, ha mély homályba rejted magadba.

1. FŐÚR.
A mint kimondád: meghalt, s én leszek sírja.

2. FŐÚR.
Egy fiatal, igen jó hírben álló hajadont csábított el itt Flórenczben, s ma éjjel akarja elrabolni ártatlanságát; oda adta néki örök hagyományúl nyert gyűrűjét, s azt képzeli, ki tudja mit nyert e tisztátalan egyesség által.

1. FŐÚR.
Isten óvjon meg a bűnbeeséstől. Mivé leszünk, ha magunkra maradunk?!

2. FŐÚR.
Tökéletesen a mi saját árulónkká; s a mint a csalárdságoknál rendesen történni szokott, azt tapasztaljuk, hogy ezek magok árulják el magokat, előbb semmint aljas czéljokat érnék: hasonlókép ő is, ezen szándékában, melyet tulajdon nemességének rovására hajt végre, túlcsapott már saját medrén.

1. FŐÚR.
Nem átkos végzet az rajtunk, hogy jogtalan törekvéseinknek mi magunk legyünk kikürtölői? Tehát ez éjjel, ennek folytán, nélkülözni fogjuk társaságát?

2. FŐÚR.
Éjfél előtt nem, mert csak akkorra van oda rendelve.

1. FŐÚR.
Az gyorsan itt lesz; pedig nagyon örülnék neki, ha ő maga is látná, hogyan bontjuk szét elemeire czimboráját, hogy helyes fogalmat nyerjen saját ítéletéről, melyben ezt a színlelőt oly magas fokra méltatá.

2. FŐÚR.
Ezzel nem kezdünk addig semmibe, míg ő el nem érkezik, mert kell, hogy a gróf jelenléte ostora legyen emennek.

1. FŐÚR.
Addig is, monddsza csak, mi hír a háborúról?

2. FŐÚR.
Úgy mondják, a békekötési előmunkálatok megtétettek.

1. FŐÚR.
Biztosítlak, hogy a béke már meg is köttetett.

2. FŐÚR.
Mit szándékozik Rousillon gróf ez esetben tenni? tovább útazik, vagy ismét visszatér Francziaországba?

1. FŐÚR.
Azt látom e kérdésből, hogy nem állsz valami nagyon bizalmas lábon vele.

2. FŐÚR.
Ments Isten, uram: akkor tettei részének kellene lennem.

1. FŐÚR.
Neje mintegy két hónappal ezelőtt eltávozott hazulról, azon ürügy alatt, hogy szent Jacobus-majorhoz zarándokol; mely kegyes vállalkozást a legszigorúbb vezekléssel végre is hajtotta; de a míg ott időznék, gyenge szervezete, gyötrelmeinek áldozatául esett; ellehelte végső sóhaját s most a mennyekben zengedez.

2. FŐÚR.
Mi szolgál erről bizonyságúl?

1. FŐÚR.
Első helyen saját levelei, melyek a történetet kétségtelenné teszik egész halála pillanatáig; magát e halált, mint a melynek elérkeztét jelenteni az ő tiszte nem lehetett, hitelesen bizonyítja azon helynek lelkésze.

2. FŐÚR.
Van a grófnak minderről tudomása?

1. FŐÚR.
Igen, s a részletes bizonyítékok mind kezében vannak, melyek a valót megczáfolhatatlanúl kiderítik.

2. FŐÚR.
Szívemből sajnálom, hogy ő mindennek hihetőleg nagyon örül.

1. FŐÚR.
Mily hatalmas vigaszt találunk gyakran veszteségeinkben!

2. FŐÚR.
Máskor ismét mily hatalmasan belefulasztjuk nyereségünket könyeinkbe! Az a nagy tisztelet, melyet számára itt bátorsága szerzett, oda haza ép oly nagy mérvű szégyennel fog találkozni.

1. FŐÚR.
Életünk szövete vegyes szálakból áll, jókból és rosszakból keverve: erényeink nagyon kevélyek lennének, hahogy hibáink azokat meg nem ostoroznák; viszont vétkeink kétségbeejtenének, ha erényeink által nem támogattatnának.
Szolga belép.
Nos, hol van urad?

SZOLGA.
A herczeggel találkozott az utczán, kitől ünnepélyesen búcsút vett. Ő grófsága holnap reggel Francziaországba útazik; a herczeg ajánló leveleket igért neki a királyhoz.

2. FŐÚR.
Azokra ugyan nagy szüksége lesz ott, még ha többet tartalmaznának is, mint a mennyit tartalmazhatnak.
Bertram jön.

1. FŐÚR.
Nem lehetnek édesek eléggé a király elkeseredéséhez képest. Épen itt van a gróf. Nos, uram, nincs még éjfél után?

BERTRAM.
Ma este, szerencsés megkurtítás által, tizenhat ügyet végeztem olyat, mely egyenkint egy-egy hónapot igényelne. Elbúcsúztam a herczegtől, ajánlottam magamat környezetének, eltemettem nőmet, meggyászoltam; anyám ő méltóságának levelet írtam, hogy haza készülök, úti kiséretemet megfogadtam, s mind e főbb teendők közt sok egyéb aprólékos szükségletet; a legutolsó a legnagyobb, de még ezt nem végeztem be.

2. FŐÚR.
Ha ezen teendő csak némi nehézséggel jár is, grófságod pedig holnap reggel útazik: úgy az nagy sietséget igényel.

BERTRAM.
Úgy értem, hogy e dolognak még nincs vége, mert félek, utóbb még hallanom kell róla. De igaz! meghallgatjuk azt a párbeszédet ama bolond és a katona között? Jersze, hozzátok csak elő a becsületes emberek e silány képmását; úgy megcsalt, mint valami kétértelmű jövendőmondó.

2. FŐÚR.
Vezessétek elő. (Katonák el.) Egész éjjel kalodában ült, szegény, diadalmas ficzkó.

BERTRAM.
Se baj: sarka megérdemlette, miért bitorlá oly sokáig a sarkanyút. Hogy viseli magát?

1. FŐÚR.
Említém már grófságodnak: a kaloda viselte meg őt. Azonban, hogy úgy feleljek, a mint gróf úr érti: úgy pityereg, mint a szolgáló, mikor a tejet feldöntötte. Morgannak, a kit barátnak tart, meggyónt mindent, visszaemlékezése első órájától kezdve szerencsétlenségének azon pillanatáig, mely kalodába juttatá; s mit gondol gróf úr, mit gyónt?

BERTRAM.
Rólam csak semmit talán?

1. FŐÚR.
Gyónása fel van jegyezve s szine előtt fog felolvastatni; ha grófságod ben lesz abban, a mint hiszem is, hogy ben lesz: türelmesen kell végig hallgatnia.
        (A katonák visszajönnek, Parollest kisérve.)

BERTRAM.
        Verje meg az átok! Szembekötve?
Rólam semmit sem tud mondani. Csitt! csitt!

2. FŐÚR.
Jön a vaksi! Porto tartarossa.

1. KATONA.
A kínzó eszközöket parancsolja: fogsz azok nélkül vallani?

PAROLLES.
Vallok én, a mit csak tudok, minden kényszerítés nélkül; lepénynyé lapítsatok bár, többet akkor se mondhatnék.

1. KATONA.
Bosko chimurcho.

2. FŐÚR.
Boblibindo chicurmurco.

1. KATONA.
Igen, kegyelmes nagy tábornok. Tábornokunk azt parancsolja, hogy megfelelj azokra, miket tőled én jegyzék szerint kérdezek.

PAROLLES.
S oly igazán, a mint élni óhajtok.

1. KATONA.
„Először, kérdezt meg tőle, mily számú a herczeg lovassága?” Mit felelsz erre?

PAROLLES.
Öt vagy hatezer; de igen silányak és szolgálatképtelenek; az egész csoport zilált, s vezéreik szegény nyavalyásak. Hitemre s becsületemre oly igaz, mint a hogy élni kívánok.

1. KATONA.
Így írjam fel válaszodat?

PAROLLES.
Így, s kész vagyok a szent sakramentomot felvenni rá úgy és ott, a hol s a miként akarjátok.

BERTRAM.
Mindegy az neki! Mily Istentől elrugaszkodott bitang ez!

1. FŐÚR.
Csalódol, uram; ez monsieur Parolles, az alapos hadismerő (a mint maga mondá), ki a hadviselés egész elméletét vállszalagjának csokrában hordja, gyakorlatát pedig gyíklesőjének akasztóján.

2. FŐÚR.
Soha sem bízom többé olyan emberben, a ki tisztán tartja kardját, s el nem hiszem, hogy mindenhez ért, mivel öltönye csinos.

1. KATONA.
Ez tehát fel van jegyezve.

PAROLLES.
A mint mondám: öt-hatezer lovas, igazat akarok mondani, vagy körülbelűl ennyi; írd ezt is oda, mert igazat akarok szólni.

1. FŐÚR.
Ebben igen közel jár az igazsághoz.

BERTRAM.
De engemet ugyan nem kötelez hálára a körülmények természeténél fogva, melyek között kivallja.

PAROLLES.
Szegény nyavalyásak, így írd, kérlek.

1. KATONA.
Jó, ez megvan.

PAROLLES.
Mély alázattal köszönöm, uram. A mi igaz, igaz; ezek a ficzkók bámulatra méltó ügyefogyottak.

1. KATONA.
„Kérdezd meg tőle, mennyire megy a gyalogsági erő?” Mit felelsz erre?

PAROLLES.
Hitemre mondom, uram, ha ebben az órában kellene is élnem, igazat mondok. Lássuk csak: Spurio alatt százötven; Sebestyén alatt ugyanannyi; Corambus alatt épen ennyi; Jakab alatt szintén; Guiltian, Cosmo, Lodovik és Gratii alatt egyenkint kétszázötven; az én tulajdon századom, Chitopher, Vaumond, Bentii-é egyenkint kétszázötven: úgy hogy az egész mustra sereg, épje-pudvása, életemre mondom, nem tesz mindössze tizenötezer fejet; fele annak nem képes maga lerázni a havat saját köpönyegéről, a nélkül hogy magát is darabokra szét ne rázná.

BERTRAM.
Mit kellene tenni ezzel?

1. FŐÚR.
Semmi mást, mint elbocsátani. Kérdezősködjél tőle felőlem, s hogy milyen tekintélyben állok a herczegnél?

1. KATONA.
Jó, ez fel van jegyezve. „Kérdezd: van-e valami Dumaine nevű franczia kapitány a táborban? minő tekintélyben áll a herczeg előtt? minő a bátorsága, becsületessége, hadi tapasztaltsága? nem gondolja-e, hogy valami szép összeg arannyal lázadásra lehetne csábítani?” Mit felelsz erre, mit tudsz felőle?

PAROLLES.
Esengve kérlek, hagyj részletesen felelnem e kérdésekre; számláld csak elő egyenkint.

1. KATONA.
Ismered ezt a Dumaine kapitányt?

PAROLLES.
Ismerem: ez egy kontár szabónál inas volt Párisban, s elkorbácsolták onnan, mert a bíró hülye gyámleányát teherbe ejtette, egy tehetetlen, néma kukát, a ki azt se tudta neki mondani: nem.
        (Dumaine haraggal emeli öklét.)

BERTRAM.
Ne, az égre! Tartsd vissza kezedet: úgy is tudom, hogy az első cserép, a mely lezuhan a tetőről, az ő agyának vet véget.

1. KATONA.
Jó; s ott van ez a kapitány Flórencz herczegének táborában?

PAROLLES.
Tudtommal ott van, a tetves.

1. FŐÚR.
Ne nézzen úgy rám, gróf: kijut még méltóságodnak is.

1. KATONA.
Minő tekintélyben áll a herczeg előtt?

PAROLLES.
A herczeg csak úgy ismeri, mint az én szegény tiszteim egyikét; s azt írta nekem a minap, töröljem ki a csapatból; úgy gondolom, levele a zsebemben van.

1. KATONA.
Azonnal megkeressük.

PAROLLES.
Komolyan mondva: nem tudom; vagy egy zsinegre fűzve a herczeg egyéb leveleivel együtt sátoromban.

1. KATONA.
Itt van; itt egy papir. Elolvassam?

PAROLLES.
Nem tudom, az-e vagy sem.

BERTRAM.
A tolmács jól működik.

1. FŐÚR.
Kitünően.

1. KATONA.
(olvas).
„Dian, a gróf bolond, de telt arannyal.”

PAROLLES.
Ez nem a herczeg levele, uram; ez figyelmeztetés egy flórenczi csinos leánykához, bizonyos Dianához, hogy óvakodjék egy Rousillon nevű gróf incselkedéseitől, a ki egy hóbortos, silány ficzkó, de mind a mellett nagyon szerelmeskedő. Kérem, uram, tegye vissza.

1. KATONA.
Nem, kegyes engedelmeddel majd előbb felolvasom.

PAROLLES.
Szándékom, becsületszavamra mondom, igen tisztességes volt a leány javára, mert a fiatal grófot veszedelmes kéjencz legénynek ismerem, a ki a szüzesség ellenében valóságos czápa, s a mi fiatal halacskát talál, mind elnyeli.

BERTRAM.
Átkozott kétszínű gazember!

1. KATONA.
(olvas).
„Ha esküszik: aranyt kérj tőle s vedd el;
Ha már adós: örökre az marad.
Jó alkut köss, állj rá; de ne feledd el,
Előbb fizessen, mert utóbb nem ad.
Szólj: egy katona mondá ezt neked.
Ölelj te férfit és ne gyermeket.
A gróf bolond, ezt hidd el énnekem:
Előre ád: de tartozásba nem.
Tied, a mint füledbe sugta, Parolles.”

BERTRAM.
Átkorbácsoltatom a seregen keresztűl, ezzel a verssel homlokán.

2. FŐÚR.
Ez a te szolgálatra kész barátod, uram: a sokoldalú nyelvész, a fegyverben jártas harczfi.

BERTRAM.
Akármit ki tudtam állni ezelőtt, csak a macskát nem: szememben macska ez most.

1. KATONA.
Tábornokunk tekintetén látom, uram, szerencsénk lesz téged felakasztani.

PAROLLES.
Csak az életemet, uram, minden áron! nem, mintha talán félnék a haláltól; hanem azért, mivel igen sok a bűnöm s életem hátralevő részét ezek megbánására akarnám fordítani. Hagyjatok élni, uram: tömlöczben, kalodában, vagy akárhol, csakhogy élni hagyjatok!

1. KATONA.
Majd meglássuk, mit tehetünk érted, ha őszintén vallasz; azért tehát vissza még egyszer Dumaine kapitányra. A herczeg előtti tekintélyéről, bátorságáról adtál már feleletet; hogy áll becsületesség dolgában?

PAROLLES.
Az, uram, még a zárdából is kész volna tojást lopni; ragadozásra, erőszaktételre nézve túltesz Nessuson. Esküt megtartani, az neki nem szokása; de megtörni, ebben erősebb Herkulesnél; a hazugságot úgy tudja nyelvén pörgetni, hogy kénytelen lennél azt gondolni, az igazság esztelen; a részegség még legszebb erénye: leiszsza magát s olyanná lesz, mint a disznó; de ha alszik, keveset árt, kivéve az ágyneműnek, a mely körülötte van; csakhogy ismerik már a szokását s azért szalmára fektetik. Becsületességéről egyébiránt keveset mondhatok, uram: benne megvan mindaz’ a minek becsületes emberben nem kell meglenni; s a minek becsületes emberben kell, abból ő benne semmi sincs.

1. FŐÚR.
Kezdem szeretni ezért.

BERTRAM.
Becsületességed e leírásaért? Verje meg az átok! Szememben több a macskánál.

1. KATONA.
Mit mondasz harczi jártasságáról?

PAROLLES.
Bizonyomra, uram, az angol vándorszinészek előtt ő verte a dobot; hazudni nem akarok róla, s haditudományáról egyebet nem tudok, kivéve, hogy szerencséje volt azon helyen, melyet ott Mile-endnek neveznek, azon gyakorlat betanításával foglalkozni, hogyan kell az embereknek kettős sorban megállani; megadnék neki minden kitelhető tiszteletet, hanem ebben az egyben nem vagyok egészen bizonyos.

1. FŐÚR.
A szemtelenségnek oly szemtelensége ez, hogy rendkívülisége mentté teszi a büntetéstől.

BERTRAM.
Verje meg az átok, mégis csak macska.

1. KATONA.
Minthogy tulajdonai ily csekély értékűek, kérdenem is fölösleges, vajjon aranynyal rá lehetne-e venni a lázadásra?

PAROLLES.
Eladná az, uram, egy polturáért örök üdvösségét, de még ennek örökségét is: minden maradékától elvágná a nekik eső részt mind örökről örökre.

1. KATONA.
Hát öcscse, a másik Dumaine kapitány?

2. FŐÚR.
Hogyan, most felőlem kérdezi?

1. KATONA.
Milyen az?

PAROLLES.
Egy varjú, azon fészekből; a jóban ugyan nem oly nagy, mint az előbbi, hanem a rosszban jóval nagyobb. A gyávaságra nézve felülmúlja bátyját, pedig ezt a leghíresebb ilyennek ismerik. Visszavonuláskor megelőzi a kengyelfutót, de az előnyomulástól görcsöket kap.

1. KATONA.
Hogy életed’ megmenthesd: kész volnál a flórenczieket elárulni?

PAROLLES.
Kész én s velök a lovasság vezérét Rousillon grófot.

1. FŐÚR.
Megsúgom a tábornoknak, s megkérdezem, mit parancsol.

PAROLLES.
(magában).
Nem kell dob ezután énnékem: üssön meg a mennykő minden dobot! Csupán azért, hogy dicséretre méltónak látszassam s hogy azt a ledér fiatal ficzkót, a grófot megtartsam előítéletében, azért jutottam ebbe a kelepczébe. De ki is gondolt volna leselkedőkre azon a helyen, a hol engem elfogtak!

1. KATONA.
Nincs mentség, földi, meg kell halnod. A tábornok úgy nyilatkozott, hogy neked, a ki árulólag felfedezted táborod titkait s ilyen lealacsonyító véleményt mondtál valóban nemeseknek tartott férfiak felől, a világ semmi tisztességes ügyben sem veheti hasznodat; azért meg kell halnod. Jer, bakó, vedd fejét.

PAROLLES.
Oh Istenem, uraim, hagyjatok élnem! vagy legalább engedjétek, hadd lássam halálomat!

1. KATONA.
Ez megtörténhetik, végy búcsút barátaidtól. (Szemkötőjét leoldja.) Így, nézz körül: ismersz itt valakit?

BERTRAM.
Jó reggelt, nemes kapitány.

1. FŐÚR.
Isten áldja meg, Parolles kapitány.

2. FŐÚR.
Kapitány, mit üzen Lafeu úrnak? Frankhonba készülök.

1. FŐÚR.
Vitéz kapitány, nem lenne szives, másolatban ide adni azt a sonettet, melyet Dianához írt Rousillon gróf érdekében? Ha oly nagyon gyáva nem volnék, úgy kényszeríteném önt reá; így, Isten velünk.        (Főurak Bertram, stb. el.)

1. KATONA.
Bomlásnak indúlt minden, kapitány, kivéve ezt a vállszalagot, melyet csokra összetart.

PAROLLES.
Kit ne tenne tönkre az ilyen czimboraság!

1. KATONA.
Ha találhatnál olyan országot, a hol csupa asszonyok volnának, kiket ennyi szégyen ért: ugyancsak szemtelen nemzetséget alapíthatnál. Isten veled, uram. Én is Frankhonba megyek; meg fogunk rólad emlékezni.        (El.)

PAROLLES.
Végtére is – hál’ Isten! Hogyha most
Nagy szivem volna, megpukkadna erre.
A kapitányságnak hát vége van;
De ezért eszem, iszom, s oly édesen
Alszom majd, mint akármely kapitány.
Eztán csekély személyem tartson el.
Ki tudja önmagáról, hogy dicsekvő,
Vegyen példát ha rossz szerencse jár,
Előbb- utóbb kitetszik a szamár.
Kard, rozsda rád! szégyenpir, el! Parolles,
Élj mint bolond, ha bolonddá tartatol!
Nagy a világ, megélünk valahol.
Utána hát!        (El.)

IV. SZÍN.

Flórencz. Szoba az özvegy házában.

Heléna, az Özvegy és Diana jönnek.

HELÉNA.
Hogy lásd, miként én meg nem csaltalak,
Legyen bizonyságommá a keresztyén
Világ egyik legfőbbje, a kinek
Le kell előbb borulnom trónusához,
Mielőtt elérném czélom’ teljesen.
Én ennek egykor jó szolgálatot
Tettem: becsest, mint majdnem élete,
Mely tett a kőkemény tatár szivét is
Hálára tudta volna kelteni.
Úgy hallom, a király Marseillesbe’ van,
Hova biztos kísérettel megyek én.
Tudod, halottnak hisznek; a sereg
Eloszolván, férjem visszatér honába;
De én oda, ha Isten megsegít,
S a jó királynak engedelmivel
Előbb megérkezem, mint várni fognak.

ÖZVEGY.
Kegyelmes asszonyom, megbízhatóbb
S készebb szolgálód nem volt még soha.

HELÉNA.
S neked, asszonyom, barátod nem, soha,
Ki gondolatban hívebben törekvék
Jutalmat adni nagy jóságodért.
Légy meggyőződve, a menny engemet
Szemelt ki lányodat kiházasítni,
Nekem eszközül viszont őt rendelé
Férjhez segítni. Oh, e férfiak,
Kik oly édesen karolják a gyülöltet,
Ha megcsalt képzetök sovár bizalmát
Szuroksetét éj vonja bé homálylyal!
Ilyen játékot űz az élvezet
A gyűlölttel – a távollevő helyett.
De többet máskor erről. Érdekemben,
Gyarló vezérletem szerint, Diana,
Szükség lesz egyet s mást még elviselned.

DIANA.
Vezérleteddel járjon bár halál
S becsűlet: kész vagyok parancsszavadra
Mind elviselni.

HELÉNA.
        Kérlek, még ez egyszer.
De majd nyarat hoz gyorsan az idő,
S a bokrokon tövis mellett szirom lesz:
A mily szúrók, oly édesek. De most, el!
Kocsink vár és az óra menni készt.
Mind jó, ha jól végződik: koronát
A vége hoz, mivel jutalmat ád.        (Mind el.)

V. SZÍN.

Rousillon. Szoba a grófi palotában.

Grófné, Lafeu és a Bohócz jönnek.

LAFEU.
Nem, nem nem! méltóságod fiát egy kivágott-tafotás ficzkó vezette félre, kinek fertelmes sáfránya egy nemzet összes sületlen, keletlen ifjúságát képes volna ilyen színűre festeni: kegyed menye máskülönben ma is élne még, fia a gróf ide haza volna, még magasabbra emeltetve a király, semmint ezen veres kérgű rák által, a kit említek.

GRÓFNÉ.
Bár soha hírét se hallottam volna! Ő lett halálává a legerényesebb hajadonnak, kit a természet valaha dicsőségére teremtett. Vér lett volna bár véremből, s kerüljön vala legnehezebb anyai sóhajtásaimba: mélyebben gyökerező szeretettel akkor sem lehettem volna hozzá lekötve.

LAFEU.
Jó leányka volt; igen jó leányka; ezerszer is szedhetünk salátát, míg ilyen hasonló fűre akadunk.

BOHÓCZ.
Valóban, uram, a saláták között édes majorána volt vagy épen maga az ezer-jó fű.

LAFEU.
Hiszen ezek nem salátafüvek, ficzkó, hanem fűszerek.

BOHÓCZ.
Nem vagyok valami híres Nebukadnezar, uram, s nincs nagy tapasztalásom a füvek körűl.

LAFEU.
Minek tartod magadat: semmirekellőnek vagy bolondnak?

BOHÓCZ.
Bolondnak, uram, a nők szolgálatában, semmirekellőnek a férfiakéban.

LAFEU.
S mit jelent e megkülönböztetés?

BOHÓCZ.
Elcsalnám az asszonyt férjétől s tenném az ő szolgálatát.

LAFEU.
Akkor csakugyan semmirekellő lennél az ő szolgálatában.

BOHÓCZ.
S a nőnek oda adnám husángomat, uram, ennek szolgálatára.

LAFEU.
Kezeskedem felőled, te bolond is vagy, semmirekellő is.

BOHÓCZ.
Szolgálatodra.

LAFEU.
Nem, nem, nem.

BOHÓCZ.
Nos, uram, ha neked nem szolgálhatok, lehetek szolgája egy ép oly magas herczegnek, minő te vagy.

LAFEU.
S ki az? franczia?

BOHÓCZ.
Valóban, uram, csakhogy angol neve van; de Francziaországban sokkal hevesebb kinézésű, mint amott.

LAFEU.
S ki az a herczeg?

BOHÓCZ.
A fekete herczeg, uram, alias a setétség herczege, alias az ördög.

LAFEU.
Megállj, itt az erszényem; de nem azért adom, hogy attól a gazdádtól, a kit említesz, elcsaljalak; maradj te csak az övé.

BOHÓCZ.
Erdőháti születés vagyok, uram, ki a tüzet mindig szerettem, s az az úr, a kiről szóltam, mindig jó tüzet tart. Valóban, ő a világ ura; nemessége csak hadd maradjon oda haza az udvarnál. Én a szűk-kapus ház számára vagyok teremtve, mely sokkal csekélyebb, semhogy az ember nagy kisérettel léphetne be: a ki magát meg tudja alázni, az bemehet; de a nagy rész nagyon is fázékony és elkényeztetett, s ezek arra a virágos útra kívánkoznak, mely a tágas kapuhoz és a nagy tűzhez vezet.

LAFEU.
Eredj dolgodra, únni kezdelek. Azért mondom előre, mert nem akarnék összetűzni veled. Menj dolgodra; legyen gondod rá, hogy lovaimat jól ellássák, de ne csapj valami gonosz tréfát körülöttök.

BOHÓCZ.
Ha már valamit csapok, uram, akkor inkább lovat csapok, mint a mihez azoknak természetöknél fogva joguk van.        (El.)

LAFEU.
Furfangos ficzkó, az ármányos!

GRÓFNÉ.
Az ő. Boldogúlt férjemnek sok tréfája volt vele; az ő rendelete folytán maradt a háznál, s ezt szabadalom gyanánt tekinti a vakmerőségre; s valóban, nem is hágy békét senkinek, össze-vissza hadar mindent kénye-kedve szerint.

LAFEU.
Szeretem, nem unalmas. Hanem, a miről szólni akartam: mihelyt hírét vettem a jó ifjú grófné halálának, s megtudtam, hogy méltóságod fia, a gróf, visszatérőben van: uramat, a királyt felkértem, szólna leányom érdekében, a mit, mindkettejök kis korában, már ő felsége maga saját kegyelmességéből is szándékozott már cselekedni. Ő magassága meg is igérte, hogy megteszi; s hogy elfordítsuk a kegyvesztést, melybe nála méltóságod fia esett, ennél alkalmasabb módot nem tudok. Hogy tetszenék ez a grófnénak?

GRÓFNÉ.
A lehető legjobban, uram; szívemből óhajtanám, bár teljesűlne.

LAFEU.
Ő felsége sebes gyorsasággal jön Marseillesből, s oly kitartással, mint valami harminczas: holnap reggelre itt lesz, vagy csalódtam azon tudósítóban, ki az ilyesekben nem igen szokott téveszteni.

GRÓFNÉ.
Nagyon örülök neki, hogy megláthatom még, mielőtt meghalnék. Én pedig leveleket kaptam, hogy fiam ma estére megérkezik: kérem kegyelmességedet, maradjon addig nálam, míg ők találkozhatnak.

LAFEU.
Ép azon gondolkozám, asszonyom, mi módon nyerhetnék legalkalmasabban bebocsáttatást.

GRÓFNÉ.
Hiszen csak tiszteletre méltó kiváltságára kell hivatkoznia.

LAFEU.
Ezt, asszonyom, gyakran igénybe vettem már; de azért, Istennek hála, még mindig tart.
Bohócz visszajön.

BOHÓCZ.
Oh, méltóságos asszonyom, fiad ott kün van, bársony tapaszszal az arczán: van-e seb alatta vagy nincs? tudja a bársony; de jó darab bársony tapasz. Bal arcza harmadfél részben szőr, de a jobbat egészen csupaszon viseli.

LAFEU.
Nemesen nyert vágás vagy nemes vágás mindig becsületjelvény: ilyen lesz ez is.

BOHÓCZ.
De egészen vágott hússá van aprítva.

LAFEU.
Kérlek, asszonyom, jerünk fiad elé: nagyon óhajtok e nemes ifjú harczossal találkozni.

BOHÓCZ.
Van oda kün, lelkemre, valami tizenkét darab, kitünő finom kalapban, s igen udvarias tollakkal, melyek fejöket hajlítgatják s mindenkire bólintgatnak.        (Mindnyájan el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Marseilles. Utcza.

Heléna, az Özvegy s Diana jönnek két kisérővel.

HELÉNA.
Ez éjjel-nappal tartó gyors jövés
Fáraszt ugyan bár: nem segíthetünk.
De midőn így egygyé téve éjt s napot,
Fáradsz, a gyengeség daczára, értem:
Hálámmal, elhihet’d, úgy egybenőttél,
Hogy semmi sem szakaszt el. Jobb időkben…
Egy Nemes jön.
Ez besegíthet engem a királyhoz,
Ha befolyását nem tagadja meg.
Uram, légy üdvöz.

NEMES.
        Légy te is.

HELÉNA.
A frank udvarnál egykor láttalak.

NEMES.
Gyakorta megfordultam ott.

HELÉNA.
Uram, hiszem, hogy nem szálltál alább
Jóságodban, melyet mindenki hirdet;
S azért, nehéz sorsomtól kényszerítve,
Mely minden illedelmet félretesz,
Tulajdon jóságodhoz fordulok,
S ha kinyerhetem, vedd hálám’.

NEMES.
Mit kivánsz?

HELÉNA.
Légy oly kegyes,
S nyújtsd e szegény kérvényt át a királynak,
S befolyásod nagy hatalmával segíts
Hozzá bejutnom.

NEMES.
A király nincs itt.

HELÉNA.
Nincs-é?

NEMES.
Valóba’ nincs,
Még tegnap este elment s a szokottnál
Gyorsabban.

ÖZVEGY.
Oh, hijába fáradánk!

HELÉNA.
Ha jól végződik, minden jó lehet még,
Bár sok tör ellenünk s erőnk csekély.
Kérlek, nem mondanád-e meg, hová ment?

NEMES.
Ha értesülve jól vagyok, Rousillon
Várába, a hová én is megyek.

HELÉNA.
Ha előbb láthatnád, mint én, a királyt,
Nyújtsd e papirt kegyes kezébe, kérlek:
Szégyent ez, úgy hiszem, nem hoz reád,
Hálát nyer érte inkább fáradalmad.
Nyomban követlek én is, mennyiben
Módomban áll sietni.

NEMES.
        Megteszem.

HELÉNA.
S biztos lehetsz, bármit hoz a jövő,
Hálámra számíthatsz. Most újra lóra!
Jer, jer, sietve.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Rousillon. A grófi palota belső udvara.

Bohócz és Parolles jönnek.

PAROLLES.
Drága monsieur Lavatch, adja e levelet Lafeu úrnak. Uraságod ezelőtt jobban ismert, midőn még gyakrabban érintkeztem tiszta ruhával; most azonban uram, nagyon elkeveredtem a szerencse posványába, s kissé erősen érzik rajtam erős kegyvesztése.

BOHÓCZ.
Igazán, a szerencse kegyvesztése csakugyan nagyon szennyes lehet, ha valóban oly rossz szaga van, a mint mondod. Soha sem eszem ezután olyan halat, a mit a szerencse mártott vajba. Kérlek, eredj szellőzni.

PAROLLES.
Nem úgy: szükségtelen azért befogni orrodat, uram; én csak metaphorában szólottam.

BOHÓCZ.
De, barátom, ha a te methaphorád ily szagos, befogom én az orromat, mégpedig akár kinek metaphorája előtt is. Kérlek, állj messzebbre kissé.

PAROLLES.
Légy oly jó, uram, kézbesítsd e parpirost.

BOHÓCZ.
Pfuj! Kérlek, eredj innen: a szerencse ürszékéből jövő papirost egy nemes főúrnak adni! De nézd, itt jön ő maga.
Lafeu belép.
Ime, uram, itt van a szerencse dorombolása, vagy jobban mondva a szerencse macskájáé (de nem czibet-macskáé), mely a szerencse kegyvesztésének tisztátalan halastavába pottyant, s a mint állítja, egészen elkeverte magát. Kérlek, uram, bánj el e pontytyal, a mint akarsz, mert ő szegény, elesett, agyafúrt, hóbortos, gonosz ficzkónak látszik. Boldogságom kegyes mosolya által, szánalommal tekintek le szerencsétlenségére s méltóságodnak hagyom.
        (El.)

PAROLLES.
Kegyelmes úr, én olyan ember vagyok, a kit a szerencse kegyetlenűl összekarmolt.

LAFEU.
Mi közöm ahhoz énnekem! Most már késő a körmeit elvágni. Mit követtél el hát a szerencse ellen, hogy összekarmoljon? ki magában véve igen nemes úrhölgy, csakhogy a bitangokat nem szokta pártfogása alá venni. Nesze egy negyed tallér; a szerencsével pedig békítsen ki a bíró; nekem más a dolgom.

PAROLLES.
Esdekelve kérem kegyelmességedet, csak egyetlen szóra hallgasson meg.

LAFEU.
Egyetlen fillérrel kérsz többet? Jó, megadom; a szót aztán tartsd meg magadnak.

PAROLLES.
Nevem, kegyelmes úr, Parolles.

LAFEU.
Akkor hát több szót kérsz egynél. Lánczos-lobogós, adj kezet. Hogy van a dob?

PAROLLES.
Oh, jó uram, kegyelmességed volt az első, a ki engemet kitalált.

LAFEU.
Igazán én voltam? Úgy hát én voltam az első is, a ki elvesztettelek.

PAROLLES.
Rajtad áll, uram, hogy valamennyire ismét üdvöz lehessek, mert tőled eredt az elkárhoztatás.

LAFEU.
Ki veled, semmire kellő! Istennek és az ördögnek tisztét végezzem körülötted egyszerre? Az egyiktől származik az üdv, a másiktól a kárhozat. (Kívül trombitaszó.) A király jön, hallom a trombitaszóról. Kérdezősködjél utóbb majd utánam, ficzkó; tegnap este volt szó rólad. Igaz, hogy bolond vagy és semmirekellő, de azért lesz mit enned. Jer utánam.

PAROLLES.
Áldom az eget jóságodért.
        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Terem a grófi palotában.

Harsonák. A Király, Grófné, Lafeu, Nemesek, Főurak, őrök stb. jönnek.

KIRÁLY.
Kincset veszíténk benne, és kegyünk
Sokkal szegényebbé lőn; de fiad
Oly balga volt, hogy fel nem tudta fogni
Teljes becsét.

GRÓFNÉ.
Az elmult már, király;
S kérem felségedet, tekintse azt
Az ifjúkor vak indulat-hevének,
Midőn olaj s tűz túlerős az észhez,
S legyőzve ezt, lángolnak.

KIRÁLY.
        Asszonyom,
Én megbocsáték mindent s elfeledtem,
Bár a feszült boszú a perczre várt csak,
hogy rá pattantsa a nyilat.

LAFEU.
        Kimondom –
Ha megengeded – hogy ő, az ifju gróf,
Felségedet, saját anyját s nejét
Nagyon megsérté; ámde legsulyosban
Maga ellen vétett: oly nőt veszte el,
Kinek szépsége bámulatra kelté
A legdúsabb szemet, kinek szava
Fogolylyá tett minden fület, s tökélye
A szolgaságot gyűlölő kebelt is
Mély hódolatra kelté.

KIRÁLY.
        Elveszettet
Dicsérni, bút okoz. Jó, hívd elém:
Kibékülénk, s első találkozásunk
A vádat ölje meg. Bocsánatot
Ne kérjen; az meghalt, mit bűne sértett;
S e feledésnél mélyebben temetjük
A még égő romot: mint idegen,
Úgy jöjjön ő, s nem úgy, mint a ki sértett.
Eredj s tudassad ezt.

NEMES.
        Megyek, király.
        (Egy Nemes el.)

KIRÁLY.
Mit mond leányodhoz? Beszéltetek?

LAFEU.
Alád vetette mindenben magát.

KIRÁLY.
Akkor menyegző lesz. Sok vett levél
Dicséri őt.
Bertram jön.

LAFEU.
Örömmel néz eléje.

KIRÁLY.
Egy évszak napja én
Nem lehetek: bennem egyszerre láthatsz
Jeget s verőfényt, és a legborúsb
Felhő útat nyit a legszebb sugárnak.
Jer, lépj közelb: ma újra szép idő van.

BERTRAM.
Felséges úr, mélyen megbánt bűnöm’
Bocsásd meg énnekem.

KIRÁLY.
        Feledjük azt;
Egy szót se többet a multak felől;
Ragadjuk üstökén meg a jelent;
Öreg vagyok, s leggyorsabb tervemen
Az időnek zajtalan s nem hallható
Lépése átsuhanhat, még előbb,
Semmint kivinném. Mondd, emlékezel
Ez úr leányára még?

BERTRAM.
        S csodálattal, király:
Őt választottam én, előbb semmint szivem
Hírnökké merte volna tenni nyelvem’;
S midőn e képet a szem bévevé,
A megvetés kölcsönzé torz üvegjét,
Mely elferdíté más bájok vonásit,
Mutatá a szép színt rútnak vagy lopottnak,
S a részarányt a legrútabb alakká
Zsugorítá vagy terjeszté: így lőn aztán,
Hogy ő, kit minden bámult, s a kit én is
Szeretek, mióta elvesztém, szememben
Por volt, a mely sértett.

KIRÁLY.
        Nem rossz a mentség:
Az, hogy szeretted, jó sokat letörleszt
Nagy számadásodból. Azonban, a szív
Későn jövő szerelme ép olyan,
Mint az elkésett megkegyelmezés,
Mely váddal fordúl vissza a magas
Küldőre, a midőn ezt hirdeti:
„Ki meghalt, jó volt.” A mi gyors hibánk
Értéktelennek tartja sok javát,
S fel akkor ismerjük, ha sírba szállt.
Haragunkban a barátot veszi hagyjuk,
Kinek porát utóbb meg is siratjuk.
Szerelmünk ébred, lát, jajszót emel,
Míg a gyűlölet szégyennel alszik el.
Helénnek ez legyen halálharangja:
Feledd most, s küldj Madlennek jegygyürűt;
Beleegyezem, s addig nem hagylak el,
Míg az özvegy újabb nászt nem ünnepel.

GRÓFNÉ.
S tedd boldogabbá oh, ég, ezt amannál!
Másként, szívem, bár rögtön megszakadnál.

LAFEU.
Kinek nevébe majd nevem beolvad,
Jer hát, fiam, s adj egy szerelmi jelt,
A mely lányom szívébe béragyogjon,
Sietésre késztve őt. Ez ősz szakálra,
S minden szálára: a kimúlt Helén
Oly drága lény volt! Épen ily gyürűt
Viselt, midőn az udvarnál utószor
Találkozánk.

BERTRAM.
Ez nem volt az övé.

KIRÁLY.
Kérlek, mutasd: előbb, a míg beszéltem,
Magamnak is feltűnt már e gyürű.
Ez az enyim volt; és Helénnek adva,
Megigértem, hogy ha sorsa valaha
Segélyt igényel, e gyűrű után
Megkapja nálam. Hogy tehetted azt,
Hogy ettől megrabold, minél becsesbet
Nem bírhatott?

BERTRAM.
        Felséges úr, habár
Így véled is: de e gyűrű övé
Nem volt soha.

GRÓFNÉ.
        Fiam, lelkemre, láttam,
Hogy ő viselte s éltinél becsesbnek
Tartotta.

LAFEU.
Hordta: én láttam, tudom.

BERTRAM.
Csalódtok: ő nem látta ezt soha.
Flórenczben úgy veték le énnekem
Egy ablakból, papirba bétakartan,
Mely annak a nevét tartalmazá,
Ki nékem ezt ledobta. Ő nemes volt,
S azt vélte, így eljegyzett; ám, midőn
Előtte mind elmondám teljesen,
Hogy már le volnék kötve, s nem lehet
E becsület-dologban úgy felelnem,
Mint ő kivánná: belenyugodott,
Bár szomorún, de visszavenni többé
Nem akarta e gyűrűt.

KIRÁLY.
        Phitus maga,
Ki az aranycsinálást ismeri,
A természet titkában nem tudósb, mint
E gyűrűben én: enyim volt ez s Heléné,
Akárki adta is. Valld bé tehát –
Ha önmagad jól ismered – hogy ez
Övé volt és mily durva kényszer által
Vevéd el tőle. Ő megesküvék
Mindenre, a mi szent, le nem veszi
Ujjárúl ezt, ha csak mennyasszonyágyán
Saját magadnak át nem adja – s ott
Te nem valál soha – vagy visszaküldi
Súlyos bajában.

BERTRAM.
Ezt a gyűrűt ő nem látá soha!

KIRÁLY.
Oly álnok e szó, mint a mily igaz,
Hogy én becsületemet szeretem,
S gyanakvó rettegést keltesz szivemben,
Mit el szeretnék űzni. Ha kitűn,
Hogy olyan vad valál… Nem tűnhetik ki…
S még sem tudom… Halálosan gyülölted
S ő meghalt; a mit semmi más – ha csak
Magam nem fogtam volna be szemét –
El nem hitetne inkább énvelem,
Mint látnom e gyűrűt. Vigyétek el!
        (Az őrök megragadják Bertramot.)
Akárhogy dől el: régi aggodalmam
Kevéssé vádolhatja hiúsággal
Félelmemet, ki egykor oly hiún
Kevéssé tudtam félni. El vele!
Kutatni fogjuk.

BERTRAM.
        A minő igaz,
Hogy e gyűrű övé volt: oly igaz
Az is, hogy ő enyimmé lett Flórenczben,
A hol pedig nem volt soha.
        (Bertramot az őrök elvezetik.)
Egy Nemes jön.

KIRÁLY.
Setét gyanú gyötör.

NEMES.
        Felséges úr,
Hibás-e tettem vagy se? nem tudom:
Kérőlevél ez egy flórenczi nőtől,
Ki későbben jött négy-öt állomással,
S nem adhatá sajátkezűleg át;
Így én vállaltam el, mert meghatott
A szép esengő bája és szava,
Ki azóta, mint tudom, megérkezett.
Meglátni arczán: fontos ügybe’ jött;
S kevés szavakkal elmondá, hogy ez
Felségedet s őt illeti.

KIRÁLY.
(olvas).
„Számos igérettétele után, hogy nőül vesz, ha felesége meghalt: pirúlva mondom ki: megnyert engemet. Rousillon gróf most özvegy, s én becsületem árán vettem őt meg magamnak. Szökve távozott Flórenczből, búcsút nem vett, s én utána jöttem honába, hogy igazságot kérjek. Szolgáltasd ezt nekem, király, kinek legjobban hatalmadban áll; máskülönben a csábító diadalmaskodik s egy szegény leány elveszett.
        Capilet Diana.”

LAFEU.
A vásáron veszek magamnak vőt s kidoboltatom, mert erre ugyan semmi szükségem.

KIRÁLY.
Kegyelmes volt az ég hozzád, Lafeu,
Hogy felderíté. Küldd be azt a nőt,
S te menj, vezesd a grófot vissza rögtön.
        (A nemes és a kiséret néhány tagja el.)
Félek, grófné, Heléna élete
Gonoszúl veszett.

GRÓFNÉ.
        Úgy bűnhödjék a tettes.
Bertram visszajön az őrök kiséretében.

KIRÁLY.
Csodálom, gróf, hogy bárha oly ijesztők
A nők neked, hogy rögtön elhagyod,
Mihelyt egyiknek hűséget fogadtál:
Mégis nősülni vágysz. Ki e leány?
Visszajön a nemes az Özvegygyel és Dianával.

DIANA.
Boldogtalan flórenczi nő, király,
Az ősi Capilet-ház sarjadéka.
Kérelmemet – mint értettem – tudod,
S így azt is, mily méltó én szánalomra.

ÖZVEGY.
S én anyja, sire, kinek kora s neve
Egyenlőn szenved e hozott panasznál,
S egyenlőn vész, ha itt nem nyerhet írt.

KIRÁLY.
Jer, lépj elő, gróf. Ismered e nőket?

BERTRAM.
Uram, nem tagadom, s nem is lehet.
Ismérem őket. Még mást mit kivánnak?

DIANA.
Miért nézsz nődre olyan hidegen?

BERTRAM.
Nekem nem az, királyom.

DIANA.
        Hogyha nősülsz,
Eladod ezt a jobbot, mely enyim,
El minden esküt, melyek az enyímek,
El engemet, ki magamé vagyok:
Mert vélem esküd úgy egygyé füzött,
Hogy a ki a tiéd lesz, enyim is lesz,
Vagy mind a kettőnké vagy egyiké sem.

LAFEU.
(Bertramhoz).
Jó híred igen kurta kezd lenni leányom számára; te nem vagy az ő férjeül való.

BERTRAM.
Ez egy szerelmes, balgatag teremtés,
Uram, kivel enyelgést űztem egykor;
Felségednek becsűletem felől
Jobb véleménye lesz, semhogy hihesse,
Hogy én le tudnék ehhez szállani.

KIRÁLY.
E vélemény nem oly nagyon hizelgő,
Míg tettel olyanná nem hangolod:
Bizonyítsd be szebbnek e becsűletet,
Mint a milyennek vélem.

DIANA.
        Jó királyom,
Kérdd: vallja hittel, nem nyeré-e meg
Erényemet?

KIRÁLY.
Mi erre válaszod?

BERTRAM.
Királyom, ő egy szemtelen,
Táborfutó közönséges rima.

DIANA.
Ő sért, király! Ha így lett volna ez,
Csekélyebb áron vesz meg engemet.
Uram, ne hidd! Oh nézd meg e gyürűt,
Melyhez belérték- s drága becsre nézve
Hasonló nincs; s lám, mindezek daczára
Ő egy közönséges rimának adta,
Ha az vagyok.

GRÓFNÉ.
        Fiam pirúl, s ez az!
Hat ős hagyá örökségűl ez ékszert
Végrendelet szerint firól fira,
S az hordta, a kié lőn. Ez – neje:
E gyűrű ezer tanú!

KIRÁLY.
        Ha jól tudom,
Mondád, van rá az udvarnál bizonyság.

DIANA.
Igen, király, de szégyenlem nevezni
Ezt a silány eszközt: neve Parolles.

LAFEU.
Láttam ma ezt a férfit, hogyha férfi.

KIRÁLY.
Utána és hozzátok!
        (A kiséret egy tagja el.)

BERTRAM.
        Ezt tanúnak?
Ez a legaljasabb silány bitang,
Világ minden foltjával szennyezett,
Ki beteg lesz, ha valót kell szólnia;
Elmond az annak, a minek kivánják:
S én az legyek?

KIRÁLY.
        Te adtad a gyürűt?

BERTRAM.
Úgy vélem, én; valóban én: szerettem,
Epedtem ifjúként sovárgva érte;
Tartózkodott ő, s hálót így vetett,
Tartózkodással ingerelve vágyam’,
A mint a vágynak az természete,
Hogy a gát újabb vágyra kelt; eképen
A végtelen csel s a középszerű báj
Meghódítottak; a gyűrű övé lett,
Enyim meg az, mit bárminő közember
Piaczi áron megvehetne.

DIANA.
        Tűröm:
Te, a ki oly nemes nőt megvetettél,
Méltán becsmérlesz engemet. De kérlek
(Becsületet te s férjet vesztek én),
Küldj gyűrűdért: én visszaküldöm azt;
De enyémet is megint add vissza.

BERTRAM.
        Nincs meg.

KIRÁLY.
Mondd, mily gyűrű volt a tied?

DIANA.
        Hasonló
Ehhez, király, mely ott van újjadon.

KIRÁLY.
        Isméred ezt? Ez az övé vala.

DIANA.
Ezt adtam én nászágyamon neki.

KIRÁLY.
Úgy költemény tehát, hogy ezt a grófnak
Egy ablakból veték.

DIANA.
        Valót beszéltem.
A kiséret egy tagja visszajön Parollessal.

BERTRAM.
Uram, bevallom, e gyűrű övé.

KIRÁLY.
(Bertramhoz).
Te zavart vagy, megrettent minden pehely.
(Dianához.) Ez az, kit említél?

DIANA.
        Igen, király.

KIRÁLY.
Mondd, ficzkó – ámde intelek, valót mondj,
S ne félj, hogy elveszítsd urad kegyét
(Megóvlak ettül én,) csak szólj hiven –
Mit tudsz felőle és e nőrül itt?

PAROLLES.
Felséged engedelmivel, az én uram igen tiszteletreméltó főnemes; bogara neki is volt, mint általában a főuraknak.

KIRÁLY.
Tovább, a tárgyra! Szerette e leányt?

PAROLLES.
Igen, felség, szerette; ámde hogy!

KIRÁLY.
No és hogyan?

PAROLLES.
Úgy szerette, uram, a mint a főurak a nőket szeretni szokták.

KIRÁLY.
S hogyan van ez?

PAROLLES.
Szerette, sire, meg nem is szerette.

KIRÁLY.
A mint te is gazember vagy, nem is.
Minő kétértelmű ficzkó ez itt!

PAROLLES.
Szegény ember vagyok, király, felséged szolgálatára.

LAFEU.
Dobnak igen jó, uram, de szónoknak igen silány.

DIANA.
Tudod, hogy azt igérte nékem, elvesz?

PAROLLES.
Bizonyomra én többet tudok, mint a mennyit elmondani szándékozom.

KIRÁLY.
S nem akarod elmondani mindazt, a mit tudsz?

PAROLLES.
De igen, felséged szolgálatára. Én közbenjáró voltam közöttök, a mint mondám; azonkívül, a gróf szerette a leányt, mert való igaz, egészen bele volt bolondulva; beszélt az sátánról, alvilágról, furiákról s mit én tudom mi mindenről még; akkoriban igen nagy bizodalmok volt bennem, elannyira, hogy tudtam, mikor éjjel hozzá ment, s más egyebeket, a mikről nem igen illik szólanom; azért nem akarom elmondani mindazt, a mit tudok.

KIRÁLY.
Mindent elmondottál már, ha csak azt el nem mondhatod még, hogy férj és nő lettek. De igen csalfa vagy vallomásodban, azért állj félre.
Tiéd e gyűrű, mondád?

DIANA.
        Igen, király.

KIRÁLY.
Hol vetted azt? avagy ki adta néked?

DIANA.
Sem adva nem volt az, se véve nem.

KIRÁLY.
Kölcsön tehát?

DIANA.
        Nem, kölcsönözve sem.

KIRÁLY.
Akkor tehát találtad.

DIANA.
        Nem találtam.

KIRÁLY.
Ha mind e módon nem lőn a tiéd,
Hogy adhatád úgy néki?

DIANA.
        Én nem adtam.

LAFEU.
Ez a leány igen nyulékony keztyű, uram: felmegy, lemegy, a mint az ember kívánja.

KIRÁLY.
E gyűrű enyim; nejének én adám.

DIANA.
Övé-e vagy a tiéd? én nem tudom.

KIRÁLY.
Vigyétek el! Beszédét már unom.
Börtönbe véle, úgy a gróffal is!
Ha ki nem vallod, hol vetted e gyűrűt,
Meghalsz ma még.

DIANA.
        Nem vallom én soha.

KIRÁLY.
Vigyétek el!

DIANA.
        Kezest hozok, király.

KIRÁLY.
Közönséges rimának tartalak már.

DIANA.
Úgy ismerék férfit, mint tégedet.

KIRÁLY.
Miért vádoltad eddig őt tehát?

DIANA.
Mert ő hibás is, és nem is hibás:
Ő nem tart lánynak s tesz rá esküt is;
Pedig az vagyok, s mit ő vél, az hamis.
Hitemre, felség, nem vagyok silány.
        (Lafeura mutatva.)
S e vénhez adj, ha nem vagyok leány.

KIRÁLY.
Sért e beszéd már: el börtönbe véle!

DIANA.
Hozd a kezest, anyám. (Az Özvegy el.)
        Megállj, király!
Jön az ékszerész már, e gyűrű ura:
Legyen tanúm az. És ezen nemest,
Ki engem meggyalázott, mint hiszi,
Bár nékem mit sem ártott, elbocsátom.
Azt véli ő, nevemnek foltja lett,
S pedig nejével nemzett gyermeket.
Halott az, s hordoz még is magzatot.
Talányom itt van: nézd, él a halott.
Im, ott a megfejtés.
Az Özvegy visszajön Helénával.

KIRÁLY.
        Nem-é varázslat
Foszt meg szememnek hű szolgálatától?
Való ez, a mit látok?

HELÉNA.
        Nem, király:
A mit látsz, az a nőnek árnya csak;
A név s nem a lény.

BERTRAM.
        Mindkettő! Bocsáss meg!

HELÉNA.
Oh, jó uram!
Midőn hasonló voltam e leányhoz,
Nagyon nyájas valál. Itt van gyürűd;
S nézd, itt van a levél, ezt hirdető:
„Ha megnyered ujjamról e gyürűt
S lészsz gyermekemnek anyja…” Ez betelt.
Enyim vagy-é, ki mindkettőbe’ nyert?

BERTRAM.
Uram, ha ezt el tudja ő hitetni,
Örökre, hűn, forrón fogom szeretni.

HELÉNA.
Ha nem való, s ha ki csalás világlik:
Külön maradjunk egymástól halálig.
Oh jó anyám, csakhogy még élve látlak!

LAFEU.
Szemeim hagymaszagot éreznek; jó Dob Tamás, kölcsönözz egy zsebkendőt; úgy, köszönöm. Várj rám oda haza, tréfálni szeretnék veled; de hagyd el az udvariaskodást, részedről az élvezhetetlen.

KIRÁLY.
Mondjátok ezt el pontonkint nekem,
Hadd teljen a valóban örömem.
(Dianához.) Ha fris virág vagy még, le nem szakítva,
Királyod által lészsz kiházasítva:
Mert sejtem, a nőnek férjet te adtál,
Hiven segítve, míg te lány maradtál.
Ezt, és a többit mind meghallanom
Lesz majd kívánságomnak alkalom.
Jó minden eddig, és ha így marad,
A sok keservből édes üdv fakad. (Harsonák.)
Darabunknak vége; koldus a király:
Jó vége lőn, ha tetszéstekre vál;
S ha ezt a tetszést tapsotok kimondta,
Versenygve küzdünk érte mink naponta.
Nézzétek el, ha gyarlón tévedünk:
Mi adunk szivet, ti meg kezet nekünk.

Nyitóoldal