Shakespeare

A VIHAR.

(Fordította: Szász Károly)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

EPILOG.



SZEMÉLYEK

Alonzo, Nápoly királya.

Sebastiano, a király öcscse.

Prospero, Milánó jogszerü herczege.

Antonio, öcscse, Milánó bitorló herczege.

Ferdinánd, a nápolyi király fia.

Gonzalo, becsületes öreg tanácsos.

Adrian,
Francisco, udvaronczok.

Caliban, vad és idétlen rabszolga.

Kurjancs, bohócz.

Hörpencs, iszákos pinczér.

Hajós-kapitány.

Kormányos.

Hajósok.

Miranda, Prospero leánya.

Ariel, légi szellem.

Iris,
Ceres,
Juno, szellemek.

Nymphák, Aratók s más szellemek Prospero szolgálatában.



BEVEZETÉS

A vihar először az 1623-iki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, felvonásokra és jelenetekre osztva, s az első helyet foglalja el a vígjátékok sorában. Származási idejére nézve Shakspere legkésőbbi darabjai közé tartozik, ha nem maga a legutolsó. Hangjában, verselésében, felfogásában nagyon hasonlít a Téli regéhez, s a mit Prospero az ötödik felvonásban mond, minden erőszakosság nélkül magának a költőnek lehet tulajdonítni, ki e szavakkal vesz végső búcsút művészetétől:

…Ha még
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! – hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el, s a tenger
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!

Az ő szavát véljük hallani az epilog fájdalmasan búcsúzó szavaiban is, valamint a darab folyamában többször előtünnek a költő vonásai a beszélő személy álarcza mögűl, s ha nem is történetileg – a mint jól mondja Kreyszig – bizonyára lélektanilag és költőileg igaz a föltevés, mely Prospero királyi és papi alakjában a különben szerényen alkotásai mögé vonuló költőt pillantja meg. Szép gondolot, elképzelni Shaksperet, a mint eltelve a hírnévvel és sikerekkel, de egyszersmind fölismerve azok értékét az emberi lét lényegére, a szív elégedettségére és nyugalmára nézve, keserűség nélkül, kiábrándulva ifjúkori illuzióiból, kiengesztelődve az ellenséges hatalmakkal, melyeknek sötét árnyait nem lehet észre nem venni későbbi kora több művében, nem sebhelyek nélkül, de le nem győzetve visszatér a nehéz, dicsőséges életharczból, hogy hátralevő napjait komoly, higgadt szemlélődésben a halandók elkerülhetetlen sorsára való készülésnek szentelje. Ily szemmel olvasva Prospero végszavait, lehetetlen nem hallanunk a pálya végén álló költő fájdalmas búcsúzását, a ki már „mélyen a földbe ásta bűvös vesszejét,” s visszatér az emberek közé, hogy közönséges ember módjára éljen ezentúl köztük.

Most bűbájam oda van;
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
…Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve;
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old fel hő ima.
…A mint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok.

A mi a darab származási évét illeti, azt egész biztossággal meg lehetne állapítni, ha kétségen fölűl állna a Shakspere-re vonatkozó adatok hitelessége, melyek Cunningham könyvében: Extracts from the accounts of the Revels at Court in the reigns of Queen Elisabeth and King James the First, from the original Office-books of the Masters and Yeomen (Kivonatok az Erzsébet királynő és I. Jakab király uralkodása alatt tartott udvari mulatságokról szóló jelentésekből) foglaltatnak. E könyv szerint az 1611-ik év Mindszentek ünnepén, november elsején, a Whitehall-palotában egy Vihar nevü (called Tempest) czímű darabot adtak elő; s így ennek születési évét 1611-re vagy legkésőbb 1610-re lehetne tenni. De, mint a német Shakspere-társaság kiadásában Schmidt mondja, újabb időben kétségtelenné vált, hogy e könyvben mind hamisítások a Shakspere-re vonatkozó adatok; s így a származási év megállapítására nézve sem szolgálhat bizonyítékúl.

De – mondja ugyanaz – meglehetős biztossággal föl lehet venni, hogy egyes festéseknél s talán a dráma egész tervének készítésénél szeme előtt tartott egy 1610-iki tudósítást, mely az 1609-ben Virginiába indult hajózásról szólt. Sir George Somers, sir Thomas Gates és Newport kapitány kilencz hajóval és ötszáz emberrel indultak el május havában Angliából. Július 25-én heves vihar támadt, mely a hajókat szétszórta s az admirál-hajót, a Sea-Venturet, a Bermuda-szigetek felé hajtotta. Egyik úti társok, Silvester Jourdan, hazatérte után, 1610-ben, leírta ottani viszontagságaikat ily czímű munkában: „A Bermuda-, máskép Ördögszigetek fölfedezése sir Thomas Gates, sir George Somers, Newport kapitány és mások által.” Ebben a többek közt így ír: „Az egész legénység, mely százötven főnyi volt, elfáradva a szivattyúzásban, minden reményről lemondott, búcsút vett egymástól, meg kezdett részegedni az erős italoktól és az elemek kényének szándékozott átengedni magát. Végre sir George Somers, ki három nap és éjjel étel és csaknem álom nélkül a kormányrúdnál űlt, földet fedezett föl s biztatta az embereket, kik közűl többen elaludtak a fáradságtól, hogy dolgozzanak tovább a szivattyúknál. Szavát fogadták, és a hajó szerencsésen két szikla közé jutott, hol erősen beszorúlt. Százötven személy jutott a partra, s csónakaikban magokkal vitték jószágaikat és készleteiket, a mennyiben a víztől még nem romlottak meg, valamint a köteleket és sok hajóvasat, a mi később nagy hasznokra volt, midőn új hajót szereltek föl a virginiai útra. De idején való és szerencsés menekülésünk alig volt oly csodálatos, mint életünk és ellátásunk, mely minden reményt és várakozást fölűlmúlt; mert a Bermuda-szigeteknek, mint mindenki tudja, a ki valaha hallott vagy olvasott rólok, soha sem volt lakójok, sem keresztyén, sem pogány, hanem mindig elátkozott helynek tartattak, hol nem volt más, mint szélrohamok, viharok és rossz idő, a miért minden tengerjáró és hajós úgy kerülte, mint a Scyllát és Charybdist, vagy mint magát az ördögöt; és semmi emberről sem tudtak, a ki valaha oda ment volna, ha csak nem akarata ellenére, hajótörést szenvedvén a vihartól és a veszélyes szirteken, melyek hét tengeri mértföldre benyúlnak a tengerbe. Mi azonban a levegőt oly szelídnek, a földet oly termékenynek találtuk mindenben, a mi a test táplálására való, hogy – ámbár kenyér-, sör- és élelmi szer-készletünket a tengervíz nagyrészt elrontotta – mégis kilencz hónapig tartózkodtunk ott, s nemcsak felüdültünk és gazdagon táplálkoztunk, hanem virginiai útunkra is jókora készletet vittünk magunkkal a fölöslegből, hogy magunkat és az embereket, kiket ott találtunk, élelmezzük. Azért őszinte véleményem, hogy e sziget, melyet eddig és még most is a legveszélyesebb, legszerencsétlenebb és legelhagyatottabb helynek tartanak a világon, valósággal a leggazdagabb, legegészségesebb és legkedvesebb föld, melyre valaha ember lépett.”

Igaz, hogy a hajótörések nagyjában mind hasonlítnak egymáshoz, de a hasonlatosság e leírás egyes részletei és a dráma több helye között sokkal feltünőbb, hogysem amannak erre való hatását el ne kellene ismernünk. Még a Bermudákat is említi Ariel, midőn jelentést tesz Prosperónak a hajó sorsáról.

Biztos helyt a hajó, a mély öbölben,
Hol egyszer éjfélkor hívtál, tudod,
Hogy harmatot hozzak, a szüntelen
Vész-járta Bermudáktól: oda rejtém.

Szintén Jourdan leírására emlékeztetnek Adrian szavai, melyeket a szigetről mond, hová a hajótörés után jutottak, s melyek, kihagyva Sebastian és Antonio gúnyos félbeszakításait, összefüggőleg így hangzanak:

„Habár pusztának látszik a sziget, lakatlan, szinte hozzáférhetlen; mindazáltal úgy kell lenni, hogy nagyon szelíd, enyhe, mérsékelt éghajlatú. A szellő oly édesen fuvall.” „Minden van itt, mi az életre kellő. Mi buja, dús a fű, mi zöld!” teszi hozzá Gonzalo.

Ha tehát Jourdan könyvét ismerte a költő, sőt leírásainak hatása meg is látszik több helyen, drámáját nem írhatta 1610 előtt. Különben nincs kizárva, hogy Jourdan könyvén kívül más útleírások is hatottak a költőre, ki e drámájában általában számot ad a benyomásokról, melyeket a csodálatos, kalandos, sokszor hihetetlen tudósítások az újonnan fölfedezett világrészekről s ezek őslakóiról, lelkében hátrahagytak. Ezeknek kifejezése a szörny Caliban alakja, kinek neve is (a cannibal anagrammja) azt mutatja, hogy a természeti vadságban élő ember képét akarta benne feltüntetni.

Ámbár a dráma fentebb bebizonyított születési évére nézve a magyarázók többnyire megegyeznek egymással, Elze (a német Shakspere-évkönyv hetedik kötetében) új hypothesist állít fel, mely szerint a Vihar 1604-ben készült volna. Ben Jonson „Volpone” czímű vígjátékában – úgymond – támadást intéz az angol költők ellen, kik „ha olaszúl értenek, csaknem annyit lopnak Guarinitól, mint Montaignetól.” Már pedig az Erzsébet korabeli angol irodalom szorgos átkutatása után semmi jelentékenyebb kölcsönzés Montaignetól nem található, mint a Vihar következő helye, a második felvonás első színében, mely a közbeszakításokat elhagyva, így szól:

Ha ültetvényem volna e sziget
S királya volnék: mit tennék, tudod?
Én államomban ellentétek által
Eszközlenék mindent; kereskedést
Semmit se tűrnék; hivatal nevét sem;
A tudományt nem ismernék, se pénzt,
Se szolgaságot, se hatalmat; ott
Nem voln’ örökség, szerződés, határ,
Birtok, tulajdonjog; bor, gabna, ércz
Használatát se tűrném; semmiféle
Foglalkozást: a férfi mind henyélne,
S a nők is, ám tiszták s ártatlanok.
Kormány se volna…
Mindent magától s közhaszonra hozna
Csak a természet, munka és veríték
Nélkül. Gonoszság, árulás, csalás,
kard, puska, ágyú, tör, de semmi fegyver
Nem kell. A természet mindent megadna,
Táplálni bőven jámbor népemet.

Továbbá – úgymond – Florio Montaigne fordítása, mely 1603-ban jelent meg, megvolt Shakspere birtokában, a mint a British-Muzeumban őrizett példány bizonyítja, és nem lehet elgondolni, hogy Shakspere Ben Jonson támadása után tette volna ama „kölcsönzést.” Ezenkívül Stirlings grófnak 1603-ban megjelent Dariusára emlékeztet a negyedik felvonás híres helye, mely a földi nagyság mulandóságáról szól:

A játék véget ért s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tüntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltünik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom…

Mind a két hypothesis elismeri azonban, hogy a Vihar a költő legkésőbbi munkái közé tartozik; a nyelv, a gondolatmenet, a költő korára és pihenési vágyára tett világos czélzások mindezt bizonyítják. Elze összeköttetésbe hozza ezzel Shakspere Stratfordba költözését s több évvel hátratolja költészete utolsó korszakának chronologiáját, habár meg is engedi, hogy a költő még teremthetett egy-egy későbbi művet s újra elővehette a „mélyen földbe ásott bűvös vesszőt,” miután búcsút vett a színpadtól.

Mivel Shakspere műveinél szokás a forrás után kutatni, a Vihar forrását is keresni szokták, de a fentebb említett Jourdan-féle útleíráson kívül még csak egy német költő munkájára találtak, melyet a Viharral összefüggésbe lehet hozni. Tieck már 1817-ben említi, hogy a német költő, Ayrer Jakab, Shakspere idősebb kortársa, a „Szép Sidea” czímű munkájában hasonló tárgyat dolgozott fel; de minden összekötő kapocs hiányozni látszott Shakspere és az egykorú német irodalom közt, s megelégedtek azzal a föltevéssel, hogy mind a két költő egy még föl nem fedezett közös forrásból merített. De miután újabb kutatások kimutatták, mily élénk színházi összeköttetés volt már Shakspere életében Anglia és Németország között, nem lehetetlen, hogy Shakspere színésztársaitól hallott egyet-mást a német színpadokról s megismerhette általok egyik-másik német dráma meséjét.

Ayrer „Szép Sideá”-jának röviden ez a tartalma: Ludolfot, Littau fejedelmét, Leudegast, Wiltau fejedelme, elűzi országából. Elmenekűl a vadonba, varázserejével szolgálatára szorítja Runcifal ördögöt, ki Ariel és Caliban keveréke, s ennek segítségével hatalmába keríti Engelbrechtet, Leudegast fiát. Ezt, most Prospero Ferdinándot, közönséges szolgai munkára használja, névszerint fahordásra is; de leánya Sidea és a fogoly herczeg közt szerelmi viszony szövődik, azonban nem, mint Shaksperenél, az atya jóváhagyásával. Engelbrecht és Sidea megszöknek Ludolftól, ez hiába üldözi őket, de a szeretők menekülés közben szétszakadnak egymástól. Engelbrecht visszakerűl atyja udvarához, s épen nőűl készül venni Julia herczegnőt, midőn a halottnak hitt Sidea megjelen előtte, régi szerelme ismét fölébred, Ludolfot visszahelyezik trónjára s a darab általános kiengesztelődéssel ér véget.

Shakspere drámájában a vihar egy szigethez hajtja a hajót, melyen Alonzo, nápolyi király van, vele testvére Sebastiano, fia Ferdinánd, hűbérese Antonio, Milánó bitorló herczege és nagyszámú kiséret. Ferdinánd az ár ellen küzdve eltéveszti szeme elől a többit, halottaknak véli őket és a szigetre vetődik. Itt találkozik Mirandával, Prospero leányával, kiben Shakspere egyik legkedvesebb női alakját rajzolta, s a kettőnek szerelmében legbájosabb képét nyújtja a szende, ártatlan, idylli szerelemnek. Legszebb részei a drámának azon jelenetek, melyek Miranda és Ferdinánd szerelméről szólnak, s ki kellene az egészet írnunk, ha méltóan akarnók jellemezni; itt azonban nem idézünk egyebet, mint azt a két helyet, melyben a két ifju szerelmes egymást írja le. Először Ferdinánd kezdi:

Csodálandó Miranda! igazán
A legcsodálandóbb, mi drágaság
Van a világon! Sok hölgy bájiban
Gyönyörködött szemem; hangjok zenéje
Gyakorta tette rabbá nagyon is
Figyelmetes fülem; különböző
Erényiért becsültem sok leányt;
De még egyet sem úgy, hogy valamely
Hiány ne versengjen kecsével és
Annak hatását el ne rontsa. Oh,
De te, tökélyes, páratlan, te minden
Teremtésnek javából vagy teremtve.

Az ifjú után, ki sok nőt látott s mindenek fölé helyezi kedvesét, a leány felel, ki még nem látott idegen arczot:

Nemembűl én egyet sem ismerek,
Női-arczot sohse láttam, magamét csak
Tükrömben; azt sem, a kit férfinak
Nevezhetnék, csak téged, jó barátom,
S atyámat. Milyen arczok vannak a
világba. nem tudom. De szűz hitem-,
Legfőbb kincsemre, mondom: nem kivánok
Más társat a világon kivüled;
Se képzetem más képet nem teremthet,
Rajtad kivül, melyet szeressen…

Ferdinánd szerelmi esküjét hallva, sírva fakad azon, a „minek örülni kellene,” aztán kedvesének kérdésére, hogy miért sír, bájos őszinteséggel válaszol:

Csak gyávaságomon, hogy nem merem
Ajánlani, a mit adni vágyok, és
Elvenni, a mi nélkül meghalok.
Mind hiú szó! Minél inkább igyekszik
Rejtőzni, annál nyíltabban kitün
Hatalma Félre, csalfa álszemérem!
Légy szónokom, szűz szent őszinteség!
Im, nőd vagyok, ha kellek; és ha nem,
Mint szolganőd halok meg. Hitvesül
Elutasíthatsz: szolgálód leszek,
Ha kellek vagy nem.

Mily hatást tehetett a Vihar a maga idejében, mutatják Fletcher, Suckling és mások utánzásai. A királyság helyreállítása után Dryden melodrámává, Shadwell operává dolgozta fel, s még a legújabb korban is készítettek belőle operaszöveget. A kommentátorok egymással vetélkednek dicséretében. Drake Macbeth mellett a költő legnemesebb alkotásának nevezni. Az új korban a német színpadokon is előadták s az évszázadok, a két korszak különböző fogalmai nem tompították el hatását. Magyarúl először Lemouton Emilia vállalatában 1845-ben jelent meg „Szélvész” czím alatt. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadása Szász Károly fordításában közölte, s ugyane fordításban adták először 1874 augusztus 26-án a nemzeti színházban.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

A tengeren. Hajó-fedélzet. Mennydörgés, villámlás, nagy vihar.
Hajós-kapitány, Kormányos két oldalról jönnek.

KAPITÁNY.
Hé, kormányos!

KORMÁNYOS.
Itt vagyok, uram. Hogy vagyunk?

KAPITÁNY.
Jól. Biztasd a legényeket. Gyorsan, rajta! különben parthoz vágódunk. Frisen, frisen!
        (El.)
Hajósok jönnek.

KORMÁNYOS.
Hé, fiaim, vígan! Vígan, fiaim! Rajta, rajta! huzzátok össze az árbocz-vitorlát! A kapitány sípjára vigyázzatok. Csak fújj, ebadta, míg kipukkadsz, csak nekünk tág helyünk legyen!
Alonzo, Sebastiano, Antonio, Ferdinánd, Gonzalo s mások jőnek.

ALONZO.
Derék kormányos, vigyázz! – Hol a kapitány? – Ne hagyjátok magatokat!

KORMÁNYOS.
Maradjanak oda len, kérem, maradjanak!

ANTONIO.
Hol a kapitány, ficzkó?

KORMÁNYOS.
Nem hallja az úr? – Láb alatt vannak itt, mondom. Maradjanak a hajószobában. Csak a viharnak segítnek!

GONZALO.
Kérlek, jó ember, csillapodjál.

KORMÁNYOS.
Ha majd a tenger. – El! – Mit gondolnak ezek a dühöngők a királylyal! El, ha mondom, a szobáikba; itt útban vannak.

GONZALO.
Gondold meg, ember, kit viszsz a hajón!

KORMÁNYOS.
Senkit, a kit jobban szeretnék magamnál. Az úr tanácsos: ha rábírhatja a szeleket, hogy elhallgassanak, s béketanácsot adhat nekik: egy kötélhez se nyulunk többé. Használja tekintélyét az úr; de ha nem bírja: adjon hálát Istennek, hogy eddig élhetett, s tartsa készen magát szobájában, ha órája ütni talál. Érti az úr? – Vígan, fiaim. – Félre az útból, ha mondom!        (El.)

GONZALO.
E ficzkó nagy vígasztalásomra szolgál. Nem úgy nézem, hogy a vízbe fuladjon; tökéletesen rajta van az akasztófa bélyege. Jó sors, csak a mellett állj, hogy akasztófára jusson: az ő hóhér-kötele legyen nekünk a mentő kötél, mert hajszálon függ az életünk. Ha ez nincs akasztófára szánva, úgy jaj nekünk.        (Mind el.)
Kormányos visszajő.

KORMÁNYOS.
Le a fő-árboczczal! – Frisen! – Lejebb, lejebb! Próbáljátok a kis vitorlával! (Ben kiáltás.) – Veszszen meg az ordítása! Túlkiáltják a vihart, meg a mi lármánkat is.
Sebastiano, Antonio, Gonzalo visszajönnek.
Ismét itt? Mit keresnek itt az urak? Abba hagyjuk s a tengerbe veszszünk? El akarnak tán sülyedni?

SEBASTIANO.
Ördög bujjék a torkodba, te ugató, isten-káromló kutya, te!

KORMÁNYOS.
Hát fogja meg az úr a kötelet!

ANTONIO.
Akaszszanak fel, te kurafi, szemtelen lárma-harang te! Mi kevésbé félünk a vízbehalástól, mint te.

GONZALO.
Biztosítom, hogy vízbe nem hal, habár hajónk nem volna erősebb a dióhéjnál, s olyan lyukas volna, mint a rosta.

KORMÁNYOS.
Szél alá, szél alá! Két vitorlát hozzatok fel! Csak kifelé! Szél alá!
Hajósok átázva jönnek.

HAJÓSOK.
Mindennek vége! Imádkozzatok! Végünk van!

KORMÁNYOS.
Hideg lesz a lábvíz!

GONZALO.
Király s királyfi térden. Imádkozzunk mi is.
Egyenlő sors vár valamennyiünkre!

SEBASTIANO.
Magamon kívül vagyok!

ANTONIO.
        E vén iszákos
Miatt kell elveszítni életünket!
E nagy szájú gazember! – Fulj belé,
Hogy tízszer öblítsen ki a dagály!

GONZALO.
Ez függni fog, bár minden csepp víz itt rá tátja száját s őt elnyelni zúdul.
(Ben zavaros lárma Irgalmazz! Elveszünk! Merülünk! – Nőm, gyermekim! – Öcsém, Isten veled! – Jaj, jaj! Sülyedünk! Elsülyedünk!)

ANTONIO.
Veszszünk mindnyájan a királylyal együtt!        (El.)

SEBASTIANO.
Vegyünk hát tőle búcsút.        (El.)

GONZALO.
Ezer hold sík vizet adnék most egy hold szárazért, ha csupa sivány homok volna is. – Legyen meg Isten akaratja! – De mégis jobb szeretnék száraz halállal halni meg!        (El.)

II. SZÍN.

A sziget. Prospero laka előtt.
Prospero, Miranda jönnek.

MIRANDA.
Ha bűv-erőd készté így, jó atyám,
A bősz tengert tombolni: csillapítsd le!
Az ég, úgy látszik, kén-árt öntene,
Ha csak a víz, meghágva vára ormát,
Tüzét nem oltja! Együtt szenvedék
Azokkal, a kiket szenvedni láttam.
Ah, e derék hajó – kétségkivül
Nemes lakókkal – s darabokra zúzva!
A jajkiáltás szívemig hatott.
Szegények, végök! – Lettem volna csak
Hatalmas isten: a tengert magát
A föld mélyébe sülyesztém vala,
Mintsem benyelje azt a jó hajót,
És annyi lelket rajta!

PROSPERO.
        Légy nyugodt
S többé ne rettegj! Mondd meg jó szivednek,
Hogy nem esett baj.

MIRANDA.
        Oh gyásznap!

PROSPERO.
        Sebaj sem.
Mindent csak érted, érted tettem én
(Érted, szivem, leányom!), a ki még
Azt sem tudod, ki vagy? azt sem, hogy én
Honnan való vagyok, s hogy több vagyok,
Mint Prospero, egy kis viskó ura
S szegény atyád!

MIRANDA.
        Még nem jutott soha
Eszembe többet tudni.

PROSPERO.
        Ideje
Tudtodra többet adnom. Add kezed’
És vedd le rólam e bűvös köpenyt. – Így.
(Leteszi köpenyét.)
Pihenj, bűvészetem! – Törüld meg a
Szemed’. Ne aggódj’. A hajó-törés
Bősz látományát, mely részvétedet
Fölindítá, úgy rendezém előre,
Hogy egy lélek se veszszen el. Nem, egy
Hajszála sem görbűlt meg egynek is
Azok közűl, kiknek hallád zaját,
Kiket sülyedni láttál. – Űlj le csak,
Többet kell hallanod most.

MIRANDA.
        Már gyakorta
Kezdéd beszélni, ki vagyok; de meg’
Abban hagyád s engem sikertelen
Töprenkedésben, azt mondván: „Megállj,
Ne még!”

PROSPERO.
Most itt az óra, sőt a percz,
A mely figyelni sürget. Halld tehát,
Figyelj. – Korábbra emlékezni bírsz-e,
Mint e viskóba jöttünk? Nem hiszem,
Mert három éves még alig valál.

MIRANDA.
De biz, atyám, tudok.

PROSPERO.
        S ugyan mire?
Más lakra tán? más emberekre? Mondd
Valami tárgy képét, mely megmaradt
Eszméletedben!

MIRANDA.
        Régen volt, nagyon,
S álomnak tűnik inkább föl, semint
Valónak, emlékemben. Nemde négy-öt
Nő volt utánam egykor, szolganőim?

PROSPERO.
Volt ám, Miranda, s több is. Hogy lehet,
Hogy eszedben maradt ez? Egyebet
Mit látsz az idő távol hátterében?
Ha jut eszedbe régebb valami,
Mint ide jöttünk: az is jut talán,
Mikép jövénk ide?

MIRANDA.
        Azt nem tudom.

PROSPERO.
Tizenkét évvel ezelőtt, Miranda,
Atyád Milánó fejedelme volt,
S hatalmas fejdelem!

MIRANDA.
        Uram, de hát
Nem te vagy az atyám?

PROSPERO.
        Anyád maga
Volt az erény, s ő azt mondá, enyém vagy;
S atyád Milánó fejedelme volt,
S leánya herczegné, nem is silányabb
Sarj.

MIRANDA.
Oh egek! mi bal sors ért, hogy onnan
El kelle jönnünk? Vagy javunkra volt?

PROSPERO.
Az is, ez is. Bal sors űzött el onnan,
Mint mondod, ámde jó hozott ide.

MIRANDA.
Vérzik szívem, ha arra gondolok,
Mi bajt szereztem néked, a mit immár
El is feledtem! Kérlek, mondd tovább.

PROSPERO.
Öcsém, a nagybátyád, Antonio –
Kérlek, figyelj. Hogy testvér oly csalárd
Lehet! – kit én, utánad, a világon
A legjobban szerettem, s rá bizám
Országom gondját, mely mindannyi közt
Az első herczegség volt, s Prospero
Az első fejdelemnek tartaték
Rangjára nézve, és páratlan állt
A tudományban; ez foglalta el
Időm’; a kormányzást öcsémre bíztam,
S népemtől végre idegen levék,
Titkos tanokba elmerülve. Csalfa
Bátyád – figyelsz-e?

MIRANDA.
        Oh uram, nagyon!

PROSPERO.
Alig tanult belé, kérvényeket,
Hogy kell megadni, hogy elutasítni,
Kit fölemelni, kit lesujtani:
Újjáteremté teremtményimet,
Kifordítá, vagy átalakitá,
Így, a szolgálat s szolgák kulcsa mind
Kezében, őket úgy hangolhatá,
A mint akarta. A repkény lön így,
Mely elfedé fejdelmi törzsömet
S nedvét kiszítta mind. – De nem figyelsz.

MIRANDA.
De, jó atyám!

PROSPERO.
        Kérlek, csak jól figyelj.
Hogy én, világi érdekim’ feledve,
Magányt kerestem s szellemtápot abban,
Mi, csak kevésbé volna rejtve, túl-
Haladna minden földi becst: csalárd
Öcsémben a gonosz fölébredett,
S bizalmam, túljó apaként, belőle
Gaz árulást növelt, oly óriásit,
Mint volt bizalmam, mely határtalan
Volt s végtelen. Ekkép úrrá levén
Nem jövedelmimen csak, mindenen,
Meddig hatalmam terjedt – mint a ki
Addig hazud s sarkalj’ az igaz ellen
Emlékezetét, míg végre elhiszi
Saját hazugságát: ő is hivé,
Hogy ő a herczeg, mint helyettese,
S hatalma külszínének és egész
Jogának bírlalója. Egyre nőtt
Dicsvágya – hallgatod?

MIRANDA.
        Előadásod
Meggyógyítná a siketséget magát!

PROSPERO.
Hogy válaszfal ne álljon a szerep
S maga között, ki játszá, mindenestül
Akara herczeg lenni most. Nekem,
Szegény fejemnek, gondolá, elég
Ország a könyves házam, igazi
Országlásra képtelen vagyok.
Szövetkezik (dicsvágya, ily mohó!)
A nápolyi királylyal: hogy neki
Adót fizet, meghódol, herczegi
Kalapját a királyi koronának
Aláveti s független birtokát
(Szegény Milánó!) rút igába hajtja.

MIRANDA.
Oh szent egek!

PROSPERO.
        Halld, mit kötött ki és
Mi lett belőle, s mondd: testvér-e ez.

MIRANDA.
Bűn volna rosszat hinnem nagyanyámról;
De sok nemes méh hordott rossz fiút.

PROSPERO.
Föltételét halld. A nápolyi király,
Megrögzött ellenem, hajolt öcsém
Kértére, hogy a hódolat s hübér
Adó fejében engem s sarjamat
Irtson ki országomból s szép Milánót
S a rangot rá ruházza át, öcsémre.
Így, áruló hadat szedvén, egy éjjel,
Mit erre kiszemelt, Antonio
Kinyitja Milán kapuit, zsoldosi
Az éj-setétben elhurczolnak engem,
S téged, síró kicsim!

MIRANDA.
        Oh szörnyüség!
Hogy elfeledtem mint sírhattam akkor,
Most újra végig sírom. Könyeket
Sajtol szememből.

PROSPERO.
        Halld még egy kicsint,
S mindjárt reá vezetlek arra, mi
Most áll előttünk, a mi nélkül az
Egész történet is haszontalan voln’.

MIRANDA.
Hogy meg nem öltek?

PROSPERO.
        Jó kérdés, gyerek;
Önként tolúl föl. Nem mertek, kicsim
– Mert úgy ragaszkodott hozzám a nép –
Ily vérpecsétet nyomni szándokukra,
S szebb színben ölték undok czéljokat.
No hát ladikba tettek és nehány
Mértföldre a tengerbe béevezve,
Ott egy törött hajó gerincze várt ránk,
Min sem vitorla, árbocz, sem lapát,
Még a patkányok is, ösztönszerűn,
Oda hagyák. Nos, arra tettek át,
Kiáltni a ránk morduló habokba,
Sohajtni a szelekbe, mik viszont
Szánó sohajjal táplálták keservünk’!

MIRANDA.
Oh mily teher lehettem akkor én!

PROSPERO.
Angyal valál, megtartó angyalom!
Nyugton mosolygtál, szent erővel az
Égtől megáldva, a míg én a tengert
Sós könyeimmel töltve, kínaim
Alatt nyögék; s az visszaadta tört
Erőmet: elviselni, bármi jő.

MIRANDA.
S hogy értünk partra?

PROSPERO.
        Jó Isten viselt
Gondot reánk. Volt egy kis ételünk
És friss vizünk, mint egy jó nápolyi
(Valami Gonazlo), a kire bízva
Volt a dolog, jó lelkü szánalomból
Adott, dús öltönyök-, fehérneműek-,
S szükség úti podgyászszal, minek
Hasznát vevők utóbb is; többi közt,
Tudván, mi drágák könyveim nekem,
Azokkal is elláta bőven a
Könyvtáramból, miket fölebb becsűlök,
Mint herczegségemet.

MIRANDA.
        Oh bár csak én
E férfiút láthatnám valaha!

PROSPERO.
Most fölkelek.(Ruháját fölveszi.)
        Maradj csak csöndesen
S halld nyomorunk végét. E szigeten
Köténk ki. Itt többet tanulhatál
Tőlem, mint szoktak herczegasszonyok, kik
Hivalkodásra érnek rá csak, és
Nincs oly jó mesterök.

MIRANDA.
        Fizesse meg
Neked az ég ezt! Ámde szólj, uram –
Mert szüntelen elmémben van – miért
Költéd föl e vihart?

PROSPERO.
        Tudj hát meg ennyit:
A jó szerencse, most kegyasszonyom,
Véletlen ide hozta ellenségim’
E parthoz; elmém meg’ belátta, hogy
Sorsom most kedvező csillagzaton függ,
S megnyerni azt ha elmulasztanám,
Örökre porba hull. Ne kérdj tovább.
Álmos vagy’. Jó e bágyadtság: ne állj
Ellent neki; tudom, nem is tehetsz mást!
Miranda elalszik.
Jövel, hű szolgám! jöszte, kész vagyok!
Jer, Ariel! jer!
Ariel jő.

ARIEL.
        Üdv, nagy mesterem!
Hatalmas úr, üdv! Ím sebten jövök
Kedved’ betölteni: röpülni, úszni,
A tűzbe szállni, vagy fodor felhőkön
Nyargalni, mint kivánod! Ariel
Hű szolgád, minden képességivel!

PROSPERO.
Akkép intézted, szellem, a vihart,
A mint rendeltem?

ARIEL.
        Pontról-pontra úgy!
Megkaptam a király hajóját;
Majd orrán, majd hasán, fedélzetén,
Minden hajószobában, rémülést
Gyújtottam; olykor több felé oszolva
Lángoltam itt s ott árboczok hegyén,
Elővitorlán, kormányon, külön
S meg összefolyva. Villámlás, a mennykők
Előfutárja, sem volt pillanatnyibb,
Se szemvakítóbb. A tűz, kénkő-eső,
Dörögve, zápor-árral ostromolta
Neptunt magát, hogy reszkettek merész
Hullámi, még a szörnyű szigony is!

PROSPERO.
Derék, hű szolgám! És ki volt elég
Bátor s szilárd, hogy rendűletlen álljon
E vészbe’?

ARIEL.
Senki. Őrültségi lázt
Kapott mind, s esztelen kétségbesés
Ragadta meg. Mind – a hajósokon k’ül –
A bősz habokba ugrék, s ott hagyá a
Hajót, mely általam lángokban állt:
Legelső a királyfi, Ferdinánd,
Meredt hajakkal (inkább káka-, mint
Haj-forma volt) ugrék ki, ezt kiáltva:
„Kiürült a pokol, itt van minden ördög!”

PROSPERO.
Ez kell nekem! S a part nem volt közel?

ARIEL.
De épen ott, uram.

PROSPERO.
        S nem lett bajuk,
Jó Ariel?

ARIEL.
Egy hajszálok se görbűlt,
Se vízhatlan ruháikon egy redő:
Frissebbek, mint előbb. S a mint kivántad:
Csoportosan szórám a szigeten
Szét őket: a királyfit egymagát
Tevém ki, s ott hagyám, a levegőt
Sohajival hüsítve, a sziget
Egy félr’eső zugában, búsan, így
Egymásba font karokkal.

PROSPERO.
        S a király
Hajója, tengerészi, s a hajóraj
Több része hol van? mit tevél velök?

ARIEL.
Biztos helyt a hajó, a mély öbölben,
Hol egyszer éjfélkor hívtál, tudod,
Hogy harmatot hozzak, a szüntelen
Vész járta Bermudáktól: oda rejtém.
A tengerészek a hajó-fedél
Alatt, becsukva; fáradalmokat
Bűvöm segítvén, alva hagytam őket.
A rajnak többi hajóját szerte szórtam;
S a Földközi tengeren találkozott
Mind össze s búsan hajt Nápoly felé,
Hivén, hogy a királyt vivő hajót
Sülyedni látták s veszni őt magát.

PROSPERO.
Mit rád bízék, jól végzéd, Ariel.
De munka vár még. Hány az óra most?

ARIEL.
Dél múlt.

PROSPERO.
        Két óra legalább. Hatig
Ugyancsak kell használnunk az időt.

ARIEL.
Több munka még? Ha munkát adsz, uram,
Eszedbe juttatom, hogy még, a mit
Igértél, nincs betöltve.

PROSPERO.
        Ha! morogsz?
Hát mit kivánhatsz?

ARIEL.
        Szabadságomat.

PROSPERO.
Még el se jött időd? Egy szót se!

ARIEL.
        Kérlek!
Gondolj reá, hogy jól szolgáltalak,
Soh’sem hazudtam, tévútakra sem
Vivélek, durczás sem valék. Elengedsz
Egy évet, azt igérted.

PROSPERO.
        Elfelejted,
Mi szörnyü kíntól mentélek meg én?

ARIEL.
Oh nem!

PROSPERO.
        De el! S nehéz neked a sós
Mélység iszapjait gázolni, vagy
Éjszak szelén nyargalni s a fagyott
Föld mély erében tenni tisztedet?

ARIEL.
Oh nem, uram!

PROSPERO.
        Hazudsz, gonosz kölyök!
Feledted Sycoraxot, a boszorkányt,
Kit kor s irígység karikába hajtott:
Hé, elfeledted őt?

ARIEL.
        Nem én, uram!

PROSPERO.
De b’z el! No szólj: hol született? felelj.

ARIEL.
Algirban.

PROSPERO.
Úgy-e? Minden hóban egyszer
El kell beszélnem, mi valál? különben
Felejted! E boszorkány, Sycorax
Sok rút gonoszság- s emberészt felül-
Muló varázslatért, a mint tudod,
Száműzeték Algirból; egy okért
Az életét kimélték. Igaz-e?

ARIEL.
Igaz, uram.

PROSPERO.
        Teherbe’ jött ide
A csúnya pára; a hajósok itt
Tevék ki; és te, magad úgy beszélted,
Szolgája voltál; s minthogy légiesb
Létedre, nem hajoltál ösztöne
Durvább szavára, féktelen dühében,
Erősb szolgái által egy fenyő
Hasadékába szorított, a hol
Szűk börtönödben, teljes egy-tizenkét
Esztendeig kínlódtál; azalatt ő
Meghalva, téged ott hagyott, sürűbb
Nyögéssel, mint sebes malom-kerék
Kelepelése. Akkor e sziget
Még ember-arcczal – ama szörnyeteg
fattyun kívűl, kit Sycorax vetett – nem
Ékeskedék.

ARIEL.
De! fia, Caliban –

PROSPERO.
Mondom, te bamba. Ő, e Caliban,
Ki most nekem szolgál. Magad tudod,
Minő kínok közt leltelek; jajodra
A farkas is üvöltött, és a bősz
Medvének keble megtágult. Kinod
A kárhozottaké volt, s Sycorax
Nem vonhatá azt vissza. Egyedűl
Varázs erőm, hogy eljövék s nyögésed’
Hallám ásíttatá meg a fenyőt,
Hogy kibocsásson.

ARIEL.
        Köszönöm, uram!

PROSPERO.
Ha még morogsz: tölgyet hasítok, és
Görcsös szívébe úgy szorítlak,
Hogy ott üvölts tizenkét télen át.

ARIEL.
Mester, bocsáss meg! Szót fogadok, és
Mindent vidáman hajtok végre.

PROSPERO.
        Úgy tégy,
És két nap múlva fel vagy oldva!

ARIEL.
        Jó,
Kegyes uram! parancsolj: mit tegyek? szólj!

PROSPERO.
Menj, öltsd magadra vízi nypmha képét,
De láthatólag csak nekem s neked,
És láthatatlan minden más szemének.
Menj, öltsd fel azt s jer vissza. Csak hamar.
        (Ariel el.)
Ébredj, szivecském! Ébredj, jól aludtál.
Ébredj.

MIRANDA.
Csodás történeted nagyon
Elálmosított.

PROSPERO.
Rázd le már. Jerünk,
Keressük Calibant föl, e goromba
Szolgát, kinek sohsincs nyájas szava.

MIRANDA.
E durva czenkre nézni sem kivánok.

PROSPERO.
De nem lehetnék nála nélkül el
Ő rak tüzet, hord fát be s dolgozik
Számunkra mindent. – Szolga, hallod-e?
Hé, Caliban! Különcz! No hát! felelj.

CALIBAN.
(belülről).
’Sz van benn elég fa!

PROSPERO.
        Jöszte csak, ha mondom.
Más munka vár rád. Teknős béka, no!
Ariel jő, mint vízi nympha.
Mi szép jelenség! Kecses, Arielem,
Halld, mit sugok.

ARIEL.
Meglesz mindjárt, uram.        (El.)

PROSPERO.
Mérges varangy, ördög nemzettje ocsmány
Anyádtól! hé, kijösz-e már?
Caliban jő.

CALIBAN.
Oly mérges harmat, a minőt anyám
Rohadt mohról holló-tollal söpört,
Hulljon reátok, a délnyugati szél
Fújjon meg és borítson rút sömörrel!

PROSPERO.
Ezért ma éjjel, tudd meg, görcsöket kapsz,
S oldal-nyilamlást, hogy szavad eláll;
Tüskés sün, éjen át, a hol csak ér,
Szurkál meg oly sűrűen, mint a sejt,
S fájóbban, mint a méh, mely rakja azt!

CALIBAN.
Csak kell ebédet ennem! – E sziget
Sajátom, Sycorax anyám után,
S te úgy raboltad el. Mikor jövél:
Bezeg hízelegtél és kedvembe’ jártál,
Vizembe jó bogyót facsargatál,
S a nagy s a kis fényt, mely nappal meg éjjel
Ragyog, tanítál, hogy nevezzem. Akkor
Kedveltelek, s megmutogattam itt
A szigeten mindent: a sós kutat,
Csorgót, s hol a termő föld, hol kopár.
Átok reám, ezért is! Sycorax’
Minden bűbája, denevér, varangy, moly,
Essék reád! Ím, én magam vagyok
Alattvalód mind, a magam királya
Előbb, s e zord sziklába’ hagysz lakoznom,
Míg a sziget több része mind tiéd!

PROSPERO.
Hazug rabszolga! kire ostor hat csak,
Jóság nem. Sár létedre emberileg
Bántam veled, saját lakomban adtam
Lakást, míg gyermekem becsületét
Meglopni nem kisértéd.

CALIBAN.
        Hó! Ohó!
Bár sikerült voln’! Kár, hogy útban álltál:
Calibanokkal töltém vala meg
A szigetet!

PROSPERO.
Utálatos, pimasz!
Kin semmi jónak nem ragad nyoma,
De minden rosszra kész! Megszántalak,
Beszélni tanítálak s másra is
Szünetlenűl; mikor saját magad
Hangját sem értéd, s csak barom gyanánt
Makogtál: én vágyadnak szókat adtam,
Hogy kifejezhesd. De rossz természeted
– Bár tanulékony – nem vetkezheté le,
Mi őt nemesbbé lenni nem hagyá;
Azért e szikla-ürbe zártalak,
Bár többet érdemeltél, mint csupán
Börtönt.

CALIBAN.
Beszélni tanítál, s belőle
Hasznom, hogy átkozhatlak.
Verjen meg a nehézség, a miért
Nyelvedre megtanítál!

PROSPERO.
        El, pokol-faj!
Hozz fát! de gyorsan járj, ha jót akarsz,
Hogy másra is ráérj. Morogsz, gonosz?
Ha elmulasztod, vagy kelletlenűl
Teszed parancsom’: görcsökkel fogatlak,
Minden csontodba csúzt nyilaltatok,
Míg bőgsz, hogy a vad megriad belé!

CALIBAN.
Kérlek, ne! (Félre.) Szót kell, hogy fogadjak: oly
Bűvös hatalma, melylyel Seteboszt,
Anyám hatalmas istenét lebírnám
S rabbá tehetném!

PROSPERO.
        Így, rabszolga. Mozdulj!
        (Caliban el.)
Ariel jő láthatlanúl, zenélve és dalolva;
Ferdinánd követi.


Ariel dala.
Sárga tengerpartra jöszte
Kedveseddel, kézbe’ kéz!
Csókot váltva, ölelközve
(Hab pihen, elült a vész)
Lejtsetek’, míg kedvbe’ tart!
Szellemek zengjék a dalt!
Csitt-csitt!
(Kar, szétszórt hangok: Vau, vau!)
Őrebek csaholnak ott.
(Kar: Vau, vau!)
Csitt-csitt!
Reggel itt!
S kakas, a harsány szavú,
Az kiált: kukurikú!

FERDINÁND.
Mi dallam ez? Földön, vagy légbe’ szól?
Elhallgatott. Bizonynyal a sziget
Valamely istenének udvarolt.
Hogy búban ülve, újra siratám
Atyám, királyom elvesztét: e hang
Zendűle hozzám a habok felől,
Dühük’ s keservem’ egykép elcsitítva
Édes szavával: Követém, vagyis
Ő vont magával. Ám elhallgatott.
Nem! Újra kezdi.

Ariel dalol.
Atyád pihen száz ölre len:
Csontjából mind korallok lesznek;
Gyöngypár leszen, mi vala szem;
Egy porczikája el nem veszhet;
Csak átalakul ritka, drága
Kincscsé a titkos tenger-árba’.
Fölötte szól szellemharang –
(Kar, szétszórt hangok: Bing-bang!)
Csitt-csitt! már hallom is: bing-bang!

FERDINÁND.
A dal atyámról szól, ki vízbe fúlt.
Nem ember dolga ez, nem földi szó.
Ha! most fejem fölött zendűle meg!

PROSPERO.
(Mirandához).
Vond föl szemednek rojtos függönyét,
És mondd: mit látsz amott?

MIRANDA.
        Kisértet az?
Nagy ég, mikép tekint körűl! Pedig
Hitemre, szép alak! Az, az: kisértet!

PROSPERO.
Nem az; eszik s alszik s érzéki vannak,
Ép mint nekünk. Ez ifjú, látod, a
Hajótörésbe’ volt; s kivéve, hogy
Bú árnya (mely a szépség mérge) űl rajt’,
Csinos legénynek mondanád. Elveszté
A társait s őket keresve lézeng
Most.

MIRANDA.
        Isteni alaknak mondanám,
Mert földi lényt nem láttam ily dicsőt!

PROSPERO.
(Félre).
Jól megy, látom, kivánatom szerint!
Jó szellem két nap múlva föloldalak
Ezért!

FERDINÁND.
Bizonynyal az istennő, kinek
A zene udvarolt. Hallgasd ki hő
Esdésemet: szólj, e szigeten lakol-e
S adj útasítást: mint kell itt magam’
Viselnem. És legfőbb kérésemet
Legutojára, mondd, oh csodalény,
Ha lány vagy-é vagy nem?

MIRANDA.
        Leány vagyok,
S nem csodalény.

FERDINÁND.
Ah, az én nyelvem szól!
Első vagyok, mind közt, kik ezt a nyelvet
Beszélik, ott lennék csak, hol honos!

PROSPERO.
Első? S mivé lennél, ha hallaná
Nápoly királya?

FERDINÁND.
        A mi most vagyok:
Bámészkodó, hogy Nápolyról beszélsz.
S ő hall is engem, s ép azt siratom,
Hogy hall! Nápoly királya én vagyok?
Ki e szememmel, mely apályt azóta
Nem ismer, láttam elmerülni a
Királyt, apámat!

MIRANDA.
        Oh mi gyász!

        

FERDINÁND.
        Igen!
Egész kiséretével, a miláni
Herczeg derék fiával is közöttök!

PROSPERO.
Ej! a miláni herczeg s derekabb
Leánya megczáfolnának talán,
Ha helye volna most. (Félre.) Tekintetet
Váltottak, első látással. Kecses
Jó Arielem, ezért föloldalak!
(Fen.) Egy szót, uram – félek, magad’ csalod meg –
Egy szót.

MIRANDA.
Miért oly nyersen szól atyám?
A harmadik férfiú, kit ismerek,
S első, kiért sohajtok! – Szánalom,
Részemre hajtsd atyám szívét!

FERDINÁND.
        Ha lány vagy,
S szíved’ nem adtad el még: légy királyné!
Azzá tehetlek.

PROSPERO.
Csitt! Egy szót, uram.
(Félre.) Már egymáséi! Ám e gyors kifejlést
Megnehezítem; könnyűsége máskép
Becsét venné! (Fen.) Egy szót! Parancsolom:
Kövess. Te itt egy oly nevet bitorlasz,
Melyhez jogod nincs; e szigetre is
Kéműl jövél, hogy azt elüsd az én,
Ura kezéről.

FERDINÁND.
Férfi-szómra, nem!

MIRANDA.
Ily templomban gonosz nem lakhatik!
S ha gonoszoknak ily szép háza van:
A jók is rajta lesznek, hogy velök
Lakhassanak.

PROSPERO.
Kövess! S te, szót se érte!
Mert áruló. – Jer; lábad’ és nyakad’
Meglánczolom; tenger-víz italod
S nyers csiga lesz étked s száraz gyökér
S makkhéj, a cserfa-bölcseje. Kövess.

FERDINÁND.
Nem! Ellenállok ily aláztatásnak,
Míg csak le nem győz ellenem.
(Kardot ránt, de megbűvölve, mozdulni nem tud.)

MIRANDA.
        Atyám,
Miért kisérted őt? hisz oly szelíd,
Nem áthat ő!

PROSPERO.
Hogyan, te adsz tanácsot,
A láb a fejnek? – Dugd be kardodat!
Kivontad azt, de nem mersz sújtani,
Oly bűn terhelte lelk’isméreted.
Hagyd abb’ a támadást! E pálczikával
Lefegyverezlek, hogy kardod lehull.

MIRANDA.
Atyám, esengek!

PROSPERO.
        El! Bocsásd ruhámat!

MIRANDA.
Oh könyörülj! kezese én leszek.

PROSPERO.
Egy szó: s kiszidlak, tán meg is gyülöllek
Mit? áruló ügyvéde? Csitt, ha mondom!
Azt gondolod tán, nincs több ily alak,
Őt s Calibant ismerve csak. Bohó!
A többi férfihoz csak Caliban ez,
S ők hozzá mérve angyalok!

MIRANDA.
        Szivem
Szerény igényű hát: szebb férfit én
Még látni sem kivánok.

PROSPERO.
(Ferdinándhoz).
Jer! fogadj szót!
Minden tagod gyermekké vált megint,
Erőfogyottan.

FERDINÁND.
Úgy érzem, valóban.
És lelki erőm is megkötözve, mint
Álomban. Ám atyám elveszte és
Barátimé, s e gyöngeség, mely elnyom,
S ez ember ijesztése, a kinek
Hatalmában vagyok: mind könnyü volna,
Csak börtönömben – egyszer bár naponkint –
Látnám e lányt! Szabadság töltse bé
A föld minden zugát: nekem elég
Az ily börtön tere!

PROSPERO.
        Hát! Jöszte, hát!
Jól dolgozál, jó Ariel! – Kövess!
(Arielhez.) Pszt! halld! mi még teendőd!

MIRANDA.
(Ferdinándhoz).
        Légy nyugodt:
Atyám szelídebb, mint szava mutatja.
Szokatlan ez, a mint ma szól.

PROSPERO.
        Szabad lészsz,
Mint hegyi szél, csak pontosan betöltsd
Parancsom’, egy szóig!

ARIEL.
        Be, egy betűig.

PROSPERO.
Jer és kövess! – S te érte szót se szólj!
        (Mind el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Más része a szigetnek.

Alonzo, Sebastiano, Antonio, Gonzalo, Adrian, Francisco és mások jönnek.

GONZALO.
Felség, vidulj föl, kérlek, Bő okod van
(S nekünk is mind) örűlni: mert magunk
Szabadulása több, mint veszteségünk.
Búnk is közös sors. Mindennap vagy egy
Hajós neje, vagy egy kereskedő
S hajó-tulajdonos szintily okon
Keserghet; ámde ily csodát, minő
Szabadulásunk, ritka emlegethet.
Bút, örömet bölcsen mérlegre tégy,
Uram!

ALONZO.
Hagyd abba, kérlek.

SEBASTIANO.
Úgy esik neki a vígasztalás, mint a fagyos leves.

ANTONIO.
De a hivatalos beteglátó nem egy könynyen hagyja ám abba.

SEBASTIANO.
Nézd, újra tekeri már az esze kerekét: mindjárt üt, mint az óra.

GONZALO.
Uram –

SEBASTIANO.
Egy! Számláld.

GONZALO.
Ha búnk’ magunk tápláljuk, a mit a sors
Ránk mér: a tápláló maga –

SEBASTIANO.
Elfogy.

GONZALO.
        Valóban, elfogy. Igazabbat
Szóltál, mint akarád.

SEBASTIANO.
Te meg bölcsebben értelmezted, mint czélozva volt.

GONZALO.
Azért, kegyelmes úr –

ANTONIO.
Pihá, mi szópazarló ember ez!

ALONZO.
Kérlek, kimélj meg.

GONZALO.
Jó, hallgatok. De mégis –

SEBASTIANO.
Csak nem hallgathat.

ANTONIO.
Mibe’ fogadjunk: melyik, ő vagy
Adrian kukorítja el magát előbb?

SEBASTIANO.
A vén kakas.

ANTONIO.
A csirke.

SEBASTIANO.
Jó; s mibe’?

ANTONIO.
Egy hahotába’.

SEBASTIANO.
Áll.

ADRIAN.
Habár pusztának látszik a sziget –

SEBASTIANO.
Hahaha! – Megfizettem.

ADRIAN.
Lakatlan, szinte hozzáférhetetlen

SEBASTIANO.
De mindazáltal –

ADRIAN.
Mindazáltal –

ANTONIO.
Tudni való volt!

ADRIAN.
Úgy kell lenni, hogy nagyon szelíd, enyhe, mérsékelt éghajlatú. A szellő oly édesen fuvall.

SEBASTIANO.
Mintha rohadt volna a tüdeje.

ANTONIO.
Vagy mintha posványból szedné az illatszerét.

GONZALO.
Minden van itt, mi az életre kellő.

ANTONIO.
Van ám; kivéve élelmi szereket.

SEBASTIANO.
Az csakugyan nem igen van.

GONZALO.
Mi buja, dús a fű! mi zöld!

ANTONIO.
Aszott avar!

SEBASTIANO.
Itt-ott zöldecske még –

ANTONIO.
No nem sokat hibázott.

SEBASTIANO.
Nem ám, csak merőben elhibázta a valót.

GONZALO.
De legkülönösebb, a mi csaknem hihetetlen –

SEBASTIANO.
Mint igen sok különösség a világon.

GONZALO.
Hogy ruháink, bár ugyancsak be voltak mártva, mindamellett egészen megtartották frisseségöket és fényöket: mintha inkább újra festve, mintsem sós vízbe áztatva lettek volna.

ANTONIO.
Ha a zsebe szólhatna: nem tudom, nem hazudtolná-e meg?

SEBASTIANO.
Vagy szintúgy zsebre dugná hazugságát?

GONZALO.
Úgy tetszik nekem, ruháink ép oly frissek, mint a mikor először öltöttük fel Afrikában, a király szép leányának Claribellának menyegzőjén a tunisi királylyal.

SEBASTIANO.
Pompás menyegző volt! s ugyancsak szerencsések vagyunk visszatérőben!

ADRIAN.
Tunisnak sohasem volt még szerencséje ily bájos királynéhoz?

GONZALO.
Nem, az özvegy Didó óta.

ANTONIO.
Özvegy! Üsse meg a kő! hogy jött bele az özvegy? – Özvegy Didó!

SEBASTIANO.
Hátha még özvegy Aeneást is mondott volna? Jó uram, mért veszed oly nagyra?

ADRIAN.
Özvegy Didó, mondád? De most jut eszembe, Didó carthagói volt.

GONZALO.
A mai Tunis, uram, a volt Carthago.

ADRIAN.
Carthago?

GONZALO.
Igen, igen, Carthago.

ANTONIO.
Szava hatalmasb, mint ama bűvös lant.

SEBASTIANO.
Falakat épít s hozzá házakat is!

ANTONIO.
Vajjon micsoda lehetetlenséget fog még könnyüvé tenni?

SEBASTIANO.
Azt hiszem, zsebében viszi haza e szigetet, kis fiának, mint egy almát.

ANTONIO.
S a magvát a tengerbe veti, hogy sok apró sziget keljen belőle.

GONZALO.
Mi tetszik?

ANTONIO.
Épen semmi.

GONZALO.
(a királyhoz).
Arról beszéltünk, uram, hogy ruháink oly frisseknek látszanak, mint a mikor először viseltük, Tunisban, leányod lakodalmán, a ki ott királyné.

ANTONIO.
S pedig a legszebb, a ki csak valaha volt Tunisban.

SEBASTIANO.
Kivéve, kérlek, özvegy Didót.

ANTONIO.
Oh! özvegy Didót! az ám, özvegy Didót kivéve!

GONZALO.
Igazán, uram, nem oly tiszta új ez a kabát, mint a mikor először volt rajtam? – Bizonyos tekintetben, értem.

ANTONIO.
Ezt a tekintetet most halászta hozzá.

GONZALO.
Mint a mikor leányod lakodalmán vettem föl?

ALONZO.
E szókat úgy tömöd fülembe csak,
Kedvem s akaratom ellen. Bár soha
Ne adtam volna oda lányomat:
Mert visszatérve, elveszett fiam,
S úgy érzem, lányom is, olyan messze lévén
Itáliától, hogy sohase látom!
Oh Nápoly és Milán’ örököse,
Fiam, mi szörny-hal tarta lakomát
Fölötted?

FRANCISCO.
Még talán él. Láttam őt,
Mint verte a hullámot, s lovagolt
Hátán; csak úgy tiporta a vizet,
Elrúgva útjából s a legdagadtabb
Hab ellenébe vetve büszke mellét;
Merész fejét a támadó habok
Fölé emelte s biztos kar-csapással
Evezett a part felé, mely hab kimosta
Alján előre hajlék, segitő
Kezet akarva néki nyújtani.
Mernék fogadni, élve menekűlt!

ALONZO.
Nem, oda van!

SEBASTIANO.
        Uram, e veszteséget
Köszönd magadnak: mért nem akarád
Lányoddal Európát boldogítni;
És Afrikának dobtad őt oda,
Hol szinte száműzötten él szemedtől,
Mely veszteségit sirathatja most!

ALONZO.
Kérlek, kimélj.

SEBASTIANO.
        Hijába térdelénk,
És ostromoltunk minden módon; ő
A drága lélek szinte habozott:
Az engedelmesség s undor között
Hová hajol a mérleg? Fiadat
Örökre vesztők, félek, el. Milán-
S Nápolyba’ mától fogva több az özvegy,
Mint mennyi férfit, vígaszunkra, vissza-
Viszünk nekik. S mind ebbe’, lásd, uram,
Te vagy hibás.

ALONZO.
        Én a fővesztes is!

GONZALO.
Uram, Sebastian, igaz szavad
Egy kis gyöngédség s a kellő idő
Hijával van: a sebet dörzsölöd,
Mely balzsamot kivánna.

SEBASTIANO.
Nagyon derék

ANTONIO.
        S nagyon sebészies!

GONZALO.
Felség, ha homlokod felhős, reánk
Is zord idő van.

SEBASTIANO.
Zord idő?

ANTONIO.
        Nagyon zord.

GONZALO.
Ha ültetvényem volna e sziget –

ANTONIO.
Csupa csalánt vetne belé.

SEBASTIANO.
Vagy pozdorjánt s szamárrózsát.

GONZALO.
S királya volnék: mit tennék, tudod?

SEBASTIANO.
Józan maradna, nem levén bora.

GONZALO.
Én államomban ellentétek által
Eszközlenék mindent; kereskedést
Semmit se tűrnék; hivatal nevét sem;
A tudományt nem ismernék, se pénzt,
Se szolgaságot, se hatalmat; ott
Nem voln’ örökség, szerződés, határ,
Birtok, tulajdonjog; bor, gabna, ércz
Használatát se tűrném; semmiféle
Foglalkozást: a férfi mind henyélne,
S a nők is, ám tiszták s ártatlanok.
Kormány se volna –

SEBASTIANO.
        S mégis, ő király
Akarna lenni!

ANTONIO.
        Államának vége
Feledte már a kezdetét.

GONZALO.
Mindent magától s közhaszonra hozna
Csak a természet, munka s veriték
Nélkül. Gonoszság, árulás, csalás,
Kard, puska, ágyú, tőr, de semmi fegyver
Nem kell. A természet mindent megadna,
Táplálni bőven jámbor népemet.

SEBASTIANO.
Alattvalói nem is nősülnének?

ANTONIO.
Világért sem! csupa szabad személyek!

GONZALO.
Oly nagyszerűn uralkodnám, uram,
Feledtetném az arany kort magát.

SEBASTIANO.
Isten tartsa meg felségedet!

ANTONIO.
Éljen soká Gonzalo!

GONZALO.
Figyelsz reám, uram?

ALONZO.
        Hagyd abba kérlek,
Mert semmiség mind, a miket darálsz.

GONZALO.
Meghiszem, uram, s azért tevém, hogy alkalmat adjak ez uraknak, kiknek oly mozgékony és ingerlékeny tüdejök van, hogy minden semmin nevetni szoktak.

ANTONIO.
Rajtad nevettünk!

GONZALO.
Ki a semmiskedésben semmi vagyok hozzátok képest. Azért csak folytassátok s nevessetek a semmin.

ANTONIO.
Milyen vágás!

SEBASTIANO.
Kivált ha nem lapjával ért volna.

GONZALO.
Bátor leventék vagytok! kivetnétek útjából a holdat is, ha öt hétig járna rajta változás nélkül!
Ariel jő látatlanúl. Ünnepélyes zene.

SEBASTIANO.
Az ám, s akkor fáklyás vadászatot rendeznénk.

ANTONIO.
Ne neheztelj, uram.

GONZALO.
Nem is: biztosítlak, hogy nem rontom vele a véremet. Kérlek, nevessetek álomba, mert nagyon bágyadt vagyok.

ANTONIO.
Aludjál el s hallgass ránk.
(Alonzon, Sebastianon és Antonion kívül mind elalusznak.)

ALONZO.
Mit? Mind alusznak? Vajha szemeim
Lezárulván, zárhatnák bé magokkal
Eszméletem’! Érzem, kedvök volna rá.

SEBASTIANO.
Uram, ne állj az álom ösztönének
Ellent: a búhoz ritkán jő; de akkor
Vígaszt hoz.

ANTONIO.
A míg alszol, őreid
Leszünk mi ketten, s megvédjük személyed’.
(Alonzo elalszik. Ariel el.)

SEBASTIANO.
Mily álmosság lepé egyszerre mind meg.

ANTONIO.
Az éghajlat okozza tán.

SEBASTIANO.
        De mért
Nem minket is? Magamban én nem érzek
Legkisebb álmosságot.

ANTONIO.
        Én sem: ép
S éber vagyok. Mind úgy aludtak el, mint
Ha össze lettek voln’ beszélve rá,
Vagy mintha villám-sújtva. Mit lehetne,
Nemes Sebastian, mit kellene –
Nem! S mégis a szemedben olvasom,
Mi vár reád. Nézd, int az alkalom,
S én képzetemben homlokodra már
A koronát látom leszállani.

SEBASTIANO.
Ébren vagy-e?

ANTONIO.
        Nem hallod a szavam’?

SEBASTIANO.
Hallom, de mintha álomhangon, és
Álmodba’ szólnál. Mit mondál nekem?
Különös álom! Nyílt szemekkel így
Aludni, járni szólni, mozgani,
S aludni mélyen mégis!

ANTONIO.
        Oh nemes
Herczeg! szerencséd’ elaludni, sőt
Meghalni te hagyod. Ébren vagy: és
Szemed’ behúnyod.

SEBASTIANO.
        Érthetően horkolsz;
Jelentős horkolás!

ANTONIO.
Komolyb vagyok,
Mint rendesen: légy az te is, magad’
Megkétszerezve!

SEBASTIANO.
Álló víz vagyok

ANTONIO.
Dagályba viszlek én.

SEBASTIANO.
        Jó lesz: öröklött
Restségem úgy is mind apályba hajt.

ANTONIO.
Ha tudnád, oh, mint csüngsz a szándokon,
Melyet gúnyolsz, s míg ellököd magadtól,
Mint karolod föl! Ki apályba’ van:
Gyakran feneket ér, félelem vagy
Restsége miatt.

SEBASTIANO.
Kérlek, tovább. Szemed,
Arczod valamit látszanak igérni;
De kínosan szülöd meg!

ANTONIO.
        Halld tehát.
E gyönge emlékü úr (kiről bizony
Szintoly kevés emlék leszen, ha meghal)
Majd elhitette (mert más dolga sincs,
Mint elhitetni valamit) a királylyal,
Hogy fia él; s pedig szintoly lehetlen,
Hogy vízbe nem fúlt volna, mint, hogy az,
Ki itten alszik, úszszék.

SEBASTIANO.
        Én magam sem
Remélem azt, hogy életben maradt.

ANTONIO.
S e „nem remélem” oh mily nagy remény
Szülője! „Nem remélem” egyfelől,
De másfelől meg oly magas remény,
Min túl a nagyravágyás sem hatol,
Ott mást találni félve. – Azt ugy-e
Megengeded, hogy Ferdinánd vízbe fult?

SEBASTIANO.
Világos.

ANTONIO.
        Akkor, mondd utána ki
Örökli Nápolyt?

SEBASTIANO.
Claribel.

ANTONIO.
A Tunisi királyné, a ki tíz
Mértföldnyi úttal távolabb lakik, mint
Egy emberélet – s Nápolyból a hír
Hozzá nem ér, ha csak a nap maga
(A holdbeli ember lassu volna!) nem
Lesz posta, míg az újszülöttnek állán
Nem nő szakála – a kitől jövő
Útunkba’ mind a tenger nyelt el, ámbár
Egynémelyönket újra kiadott;
S ez által oly cselekvénynek tön a
Részesivé, a melynek, a mi történt,
Előjátéka, vége még reánk néz.

SEBASTIANO.
Mi zagyvalék ez? Hogy mondád csak – Áll:
Bátyám leánya tunisi királyné
S Nápolynak örököse, és e két
Ország között van egy kicsinyke tér.

ANTONIO.
Oly tér, a melyen minden talpalatnyi
Azt mondja: „Hogy tér vissza Claribel
Nápolyba, ennyirűl! Maradjon ő
Tunisban. És Sebastian legyen ébren!”
Gondold: halál, mi ezeket elnyomá.
Nem volna rosszabb dolgunk, mint van így;
S van, a ki őr legyen Nápoly fölött,
Csak úgy, mint im ez alvó; s udvaronczok,
Kik oly szaporán s szintoly haszontalan
Tudnak csacsogni, mint e Gonzalo.
Magam is lennék oly bölcs csóka. Oh
Csak értenél egyet velem: ez alvás
Emelkedésed útja volna. Értesz?

SEBASTIANO.
Azt gondolom.

ANTONIO.
        No, és hogyan segítsz
Szerencsédnek?

SEBASTIANO.
Most jut eszembe: te
Megbuktatád bátyádat, Prosperot?

ANTONIO.
Meg. S nézd, mi jól áll rajtam a ruha,
Simábban, mint előbb. Bátyám cselédi
Társim valának, most szolgáim.

SEBASTIANO.
        És
A lelkiismeret?

ANTONIO.
Ej, jó uram,
Hol fészkel az? Ha volna lábfagyás,
Csizmát se húzhatnék miatta. Én
E titkos istent keblemben nem érzem.
Köztem s Milán közt húsz lelkismeret
Lett volna, s mind megfagyva s újra föl-
Engedve: mind nem érzeném meg. Itt
Fekszik a bátyád – nem jobb, mint a föld,
Melyen hever, ha az voln’, a minek
Látszik, azaz halott – kit én, ha kell,
Három hüvelyknyivel ez engedelmes
Vasból, örökre lefektethetek,;
S te szintígy téve, ezt az agg szatyort,
E bölcs urat rábírhatod, szemét hogy
Örökre hunyja bé s nekünk ne ártson.
A többi oly kevéssé idegen
A kisértettől, mint a tejnyalástól
A macska. Készek helyeselni mindent,
Ha mi mondjuk: helyes.

SEBASTIANO.
        Példád, barátom,
Mutatja útam’. Mint Milánba te,
Nápolyba úgy megyek be én. Ki kard!
Csak egy csapást: és föl vagy oldva a
Hűbér-adótól, s én kegyes királyod
leszek.

ANTONIO.
Te is vonj kardot, s mikor én
Sújtok, te is sújts, Gonzalóra.

SEBASTIANO.
        Még
Csak egy szót. (Félre vonulva beszélgetnek.)
Zene. Ariel jő, látatlanúl.

ARIEL.
Uram, varázsa által, látja a vészt,
Melyben forog barátja, s ide küld
(Különben terve fölsül) ezeket
Megmenteni.
(Gonzalo fülébe dalol.)
Míg te horkolsz: a gonosz
Fegyvert köszörűlve hoz,
S mindjárt véged.
Föl, ha kedves életed,
Álmod nyűgét félre tedd!
Ébredj, ébredj!

ANTONIO.
Most rajta, gyorsan!

GONZALO.
(egyszerre fölriad).
Ah! jó angyalok,
Óvjátok a királyt! Mi ez? Hahó!
Ébredjetek. Mit? Vonva kardotok?
És e meredt tekintet?

ALONZO.
(ébred).
Hah! mi történt?
(Mind fölébrednek.)

SEBASTIANO.
Míg őrön álltunk, védve álmotok’,
Egyszerre tompa, mély zaj hallaték.
Mint bika-, sőt oroszlány-bődülés.
Nem arra ébredétek? Iszonyún
Hangzott fülembe!

ALONZO.
        Én semmit se hallék.

ANTONIO.
Egy szörny felijedt volna rá, talán
A föld is megrendűlt. Bizony egész
Csoport oroszlány ordított.

ALONZO.
        Te is
Hallottad, Gonzalo?

GONZALO.
        Becsületemre,
Uram, valami zajt hallottam, oly
Zsongás-neműt, mitől fölébredék.
Megráztalak s kiálték. A mikor
A szemem’ kinyitottam: ezeket
Vont karddal állva leltem. Lárma volt,
Az áll. Vigyázni jó lesz, vagy talán
Távozni innen. Vonjunk kardot!

ALONZO.
        El
E helyrűl; és keressük másfelé
Szegény fiamat!

GONZALO.
        Isten óvja őt
E bősz vadaktól! Annyi bizonyos:
A szigeten van.

ALONZO.
        Jertek!
(Arielen kívül mind el.)

ARIEL.
        S én uramhoz,
Jelenti néki a történteket.
Király, kereshetd bátran gyermeked’.        (El.)

II. SZÍN.

Más része a szigetnek.

Caliban hátán fát hozva jő.

CALIBAN.
Minden ragály, mit lép-, posvány-, mocsárból
Fölszí a nap, szálljon Prosperre s őt
Tegye nyavalyássá! Szolga-szellemi
Hallják; de átkoznom kell mégis őt.
Ezek ugyan nem csípnek, sün-alakban
Sem ijjegetnek, sárba sem kevernek,
Se mint lidércz meg nem tévesztenek:
Ha ő nem rendelé; de ő! a leg-
Kisebb okon reám uszítja mindjárt.
Majd majmok képiben csúfolnak, öltik
Rám nyelvöket, s aztán harapnak; olykor
Mint sün, gomolyba húzva, fekszenek
Útamba, hol mezitláb járok, és
Tüskéiket borzolják, hogyha lépek
Kígyó-marástól majd egy seb vagyok,
S kettős nyelvökkel őrültté sziszegnek.
Jaj, jaj, mi az? Itt jő egy szelleme,
Gyötörni engem, mért lassan hozom
A fát. Ha hasra esem, tán nem vesz észre.
Kurjancs jő.

KURJANCS.
Itt se bokor, se cserje, hol az ember meghúzhatná magát, pedig újra lóg az eső lába. Hallom már, fütyöl a szél; az a nagy fekete felhő mintegy nyitott tömlő: mindjárt kiömlik belőle a víz. Ha úgy dörög, mint az előbb, nem t’om, hová bujok. Most mindjárt úgy esik, mintha rocskából öntenék. Hát e mi? ember vagy hal? Igazi büzhödt halszaga van: aligha nem sós hal, de nem a legfrissiből. Ha Angliában volnék, mint már egyszer életemben, s ezt a csudát festve mutogathatnám, nincs az a búcsújáró, kitől ezüst garast nem kapnék érte. Ez a szörny lábra tenné az embert; akármi csudaállat lábra teszi ott az embert. Sánta koldusnak nem adnak ott egy fillért se, de egy döglött indus látásáért tizet is szívesen. Olyan lábszára van, mint az embernek; az úszó-szárnya is olyan karforma. Istenemre, föl kell hagynom előbbi véleményemmel: nem is hal ez, hanem szigetbeli, a kit a mennykő csapott agyon. (Dörgés.) Jaj! jaj! nyakamban a zivatar! Legjobb, ha ennek a lebernyege alá húzom magamat; más enyhelyet itt úgy sem találok. A nyomoruság minden hálótárssal összegyalulja az embert. Itt szorongok, míg a vihar seprője le nem csurog.
Hörpencs jő, énekelve, kezében butykos.

HÖRPENCS.
Nem mé’k többet tengerre, nem,
A szárazon halok meg…
Czudar nóta; temetési éneknek való. Sebaj, itt a vigasztaló. (Iszik.)
A gazda s a hadnagy, a Jancsi meg én
Jártunk bíz a lányok után;
Marcsán, Zsuzsin, Örzsin, a szőke Pörén,
De egy se kapott a Katán.
Mert egy se kapott a Katán.
Mert nyelve, mint ég tüze dörgött,
Minden szava: „Vigyen az ördög!”
Hajósra nem is hederít vala rá,
De szabója, hol viszkete, megvakará.
Hát veszsz meg s vigyen az ördög!
Czudar nóta biz ez is. De itt van a vígasztaló.
(Iszik.)

CALIBAN.
Ne gyötörj, jaj!

HÖRPENCS.
Mi volt ez? Ördögök járnak itt? vagy vad emberekkel, indusokkal ijegetnek? Hohó! nem azért menekűltem meg a vízbehalástól, hogy most a ti négy lábatoktól megijedjek: mert meg van írva: Okos ember meg nem ijed semmitől, a mi négy lábon jár. S azt hiszem, Hörpencsről még senki sem tagadta, hogy okos ember.

CALIBAN.
A szellemek gyötörnek, jajajaj!

HÖRPENCS.
Ez valami szigetbeli négylábú szörny. Úgy veszem észre, hascsikarása van. De hogy az ördögbe tanulhatta meg a nyelvünket? Segítek rajta, ha csak azért is, hogy ha lábra tehetném s megszelidíthetném, magammal vinném Nápolyba: ennél szebb ajándék sem lenne akármi császárnak, a ki valaha borjubőr talpon járt!

CALIBAN.
Kérlek, ne gyötörj! máskor jobban sietek a fahordással.

HÖRPENCS.
Most van rajta a roham, félre beszél. Szopjon csak egy kortyot a butykosomból, ha még bort nem ivott, aligha el nem űzi róla a nehézséget. Ha meggyógyíthatom s megszelidíthetem, nem vesz kárba a fáradságom: a ki megveszi, megfizeti az árát, még pedig busásan.

CALIBAN.
Még eddig nem bántasz erősen; de most kezded, érzem a reszketéseden. Most hajt Prospero.

HÖRPENCS.
Gyere no, gyere; tátsd ki a szádat: ettől elmulik a reszketegséged, meglásd. Senki sem tudhatja, ki a jó barátja. No még egyszer, tátsd ki a szádat.

KURJANCS.
E hangot ismerem. Hisz ez – De, uram, bocsá, ő a vízbe fult s ezek ördögök. Uram, irgalmazz!

HÖRPENCS.
Négy lába, két hangja. Takaros szörny! Az első hangja dicsérni fogja barátját, de a hátulsó hangja majd szidja és becsmérli. Ha ez egész butykosom rámegy is, Meggyógyítom a nyavalyást. – Nesze! – Ámen! a többit a mások szádba csepegtetem.

KURJANCS.
Hörpencs!

HÖRPENCS.
A másik szád nevemen szólít? Könyörülő Isten, ez ördög, nem szörny. Itt hagyom, nincs kedvem az ördöggel koczingatni.

KURJANCS.
Hörpencs! ha Hörpencs vagy: nyulj hozzám, szólj hozzám, mert én Kurjancs vagyok; ne félj tőlem! a jó barátod Kurjancs.

HÖRPENCS.
Ha Kurjancs vagy: bujj elé! majd kihuzlak a vékonyabbik lábadnál fogva: ha valamelyik a Kurjancs lábszára, a vékonyabbik az. – Csakugyan tetőtől-talpig Kurjancs vagy. Hogy ennek az idétlennek a hulladéka lettél! – Hát ez Kurjancsokat ürül?

KURJANCS.
Azt hittem, mennykő csapta agyon. Hát téged nem hörpentett be a tenger, Hörpencs? Remélem, te sem hörpentettél belőle fuladásig. Kifujta magát a vihar? A vihar elől bújtam ennek a döglött idétlennek a lebernyege alá. Hát csakugyan élsz, Hörpencs? Oh Hörpencs! két nápolyi mégis megmenekűlt!

HÖRPENCS.
Kérlek, ne forgass oly erősen, a gyomrom nincs egészen helyén.

CALIBAN.
Csinos fiúk, hahogy nem szellemek.
Letérdelek előtte.

HÖRPENCS.
De hát te hogy menekűltél, hogy jöttél ide? Esküdj meg e butykosra: hogy jöttél ide? Én egy boros hordón menekűltem, melyet a hajósok kidobtak a hajóból. E butykosra mondom, melyet fahéjból magam fabrikáltam, mióta szárazra jutottam.

CALIBAN.
Megesküszöm e butykosra, hogy hű alattvalód leszek, mert italod nem földi ital.

HÖRPENCS.
(Kurjancshoz).
Esküdj meg no, hogy menekűltél.

KURJANCS.
Kiúsztam, ecsém, mint egy kácsa. Tudok úszni, mint egy kácsa, esküszöm.

HÖRPENCS.
Ne, csókold meg e bibliát. Ha úgy tudsz is úszni, mint egy kácsa, oly bamba vagy, mint egy liba.

KURJANCS.
Oh Hörpencs, van-e még ebből?

HÖRPENCS.
Egy egész hordóval, ecsém. Pinczém egy szikla-üreg a tengerparton, oda dugtam el a boromat. – No hát, idétlen, ráz-e még?

CALIBAN.
Nem égből estél-e le?

HÖRPENCS.
De, a holdból. Én voltam a holdbeli ember, a magam idejében.

CALIBAN.
Á! láttalak ott s imádlak: mutatott
Kisasszonyom, s kutyádat, s bokrodat!

HÖRPENCS.
Gyere, esküdjél erre. Csókold meg ezt a bibliát. Új tartalmat teszek mindjárt belé. – Esküdj.

KURJANCS.
Lelkemre mondom, szörnyű ostoba szörny! – A holdbeli ember! – Nagyon könnyen hívő szörny. Jót húztál, szörny, Isten bizony!

CALIBAN.
Elviszlek minden termő részibe a
Szigetnek. Csókolom lábad s kezed.
Légy, kérlek, istenem!

KURJANCS.
Istenemre, nagyon hitetlen és iszákos szörny: ha istene elalszik, feje alól is kilopja a butykost.

CALIBAN.
Lábad’ nyalom; hűséget esküszöm.

HÖRPENCS.
Hát térdre, esküdjél!

KURJANCS.
Halálra nevetem magamat ezen a birkafejü szörnyen. Ugyan pimasz szörny! Kedvem volna jól elnáspángolni.

HÖRPENCS.
No csókold meg!

KURJANCS.
Ha részeg nem volna, nyomorult.
Utálatos szörny!

CALIBAN.
Elviszlek a friss forráshoz, szedek
Málnát neked, halat fogok, s viszek
Fát, mennyi kell. Veszszen meg zsarnokom!
Nem hordok néki több fát; tégedet
Szolgállak eztán, oh csodatevő!

KURJANCS.
Ugyan nevetséges szörny, hogy egy iszákos pinczért csudatevőnek néz.

CALIBAN.
Hadd viszlek, el, hol a vaczkor terem;
Körmömmel ások jó gombát neked;
Mutatok szarkafészket, s megtanítlak,
Hogy fogd meg a hiúzt. Jó mogyoró-
Cserjére viszlek, s sziklahasadékból
Sirályfiókát is szedek, ha kell.
Eljösz velem?

HÖRPENCS.
Kérlek, csak vezess s ne karatyolj annyit. Kurjancs, a király egész kiséretével a tengerbe fuladván, mi reánk száll itt az egész örökség. – Nesze te, hozd a butykosomat. – Kurjancs pajtás, mindjárt újra töltjük.

CALIBAN.
(részegen dalol).
Fitty, gazda, fittyet hányok már neked!

KURJANCS.
Részeg szörny, bőgő szörny!

CALIBAN.
Nem halászok már neked,
Fát se vágok,
H’jába várod,
Nem mosom edényedet!
Ban, Ban, Ca-Caliban,
Mától új gazdája van,
Van, van Calibannak:
Keress más szolgát magadnak!
Szabadság, hejhó! hejhó, szabadság! szabadság, hejhó, szabadság!

HÖRPENCS.
Derék szörny, csak vezess!

        (Mind el.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Prospero laka előtt.

Ferdinánd, egy hasáb fát czipelve, jő.

FERDINÁND.
Vannak nehéz játékok, s a nehézség
Növeli bennök a gyönyört; silány
Munkát lehet dicsően végzeni,
S szegény törekvés visz dús végre néha.
Ez aljas munka nékem oly nehéz, mint
Gyűlölt lehetne; ám a hölgy, kinek
Szolgálok, éltet ád a holtnak és
Gyönyörre váltja fáradalmimat.
Oh, tízszer édesb ő, mint apja zord,
Pedig merő zordság ez. Egynehány
Ezer hasábfát kell behordanom
S gulába raknom, kénytelen. Ah, úrnőm
Sír, hogyha fáradozni lát s emígy szól:
„Oly aljas munka mellett ily nemes
Munkás sohsem volt még!” Majd elfelejtem;
De ez édes eszmék munka közbe’ leg-
Jobban sürögnek, megkönnyítni az.
Miranda jő; Prospero távolabb.

MIRANDA.
Jaj, kérlek! – Oh ne fáraszd úgy magad’.
Bár csak villám gyújtotta volna föl
E fát, mit össze kell itt hordanod.
Csak tedd le, kérlek, és pihenj. Ha majd ég,
Könyezni fog, hogy így fáraszta téged.
Atyám könyvekbe van merűlve; jer,
Pihenj kissé: mert három óra hosszant
Ment vagy miatta.

FERDINÁND.
        Drága, drága hölgy!
A nap leszáll, míg elvégezhetem,
Mit végzenem kell.

MIRANDA.
        Míg te megpihensz,
Én hordom addig: kérlek, add csak ezt,
Hadd vigyem a rakásra.

FERDINÁND.
        Nem, kecses hölgy;
Szakadjon izmon inkább, hátgerinczem
Törjék el, mintsem erre aljasulj,
Míg én henyélnék.

MIRANDA.
        Hozzám szintugy illik
Ily munka, mint hozzád; s könnyebben is
Tenném meg én: mert érted szívesem
Tenném, te meg kelletlenűl.

PROSPERO.
        Szegény
Bogárka, meg vagy szúrva! Ez mutatja,
Hogy ide jöttél.

MIRANDA.
        Kimerültnek látszol.

FERDINÁND.
Nem, drága hölgy: friss hajnal leng körűl,
Ha te közel vagy, éjjel is. De kérlek,
Hadd foglalhassam hő imámba, mondd,
Mi a neved?

MIRANDA.
Miranda. – Oh, atyám,
Parancsodat megtörtem ezzel!

FERDINÁND.
        Oh
Csodálandó Miranda! igazán
A legcsodálandóbb, mi drágaság
Van a világon! Sok hölgy bájiban
Gyönyörködött szemem; hangjok zenéje
Gyakorta tette rabbá nagyon is
Figyelmetes fülem’; különböző
Erényiért becsültem sok leányt;
De még egyet sem úgy, hogy valamely
Hiány ne versengjen kecsével és
Annak hatását el ne rontsa. Oh,
De te, tökélyes, páratlan, te minden
Teremtésnek javából vagy teremtve!

MIRANDA.
Nemembül én egyet sem ismerek,
Nő-arczot sohse láttam, magamét csak
Tükrömben; azt sem, a kit férfinak
Nevezhetnék, csak téged, jó barátom,
S atyámat. Milyen arczok vannak a
Világba’, nem tudom. De szűz hitem-,
Legfőbb kincsemre, mondom: nem kivánok
Más társat a világon kivüled;
Se képzetem más képet nem teremthet,
Rajtad kívűl, melyet szeressen. – Ah,
Mi gondtalan csevegek s elfelejtem
Atyám parancsát.

FERDINÁND.
        Rangra nézve én
Herczeg vagyok, Miranda, tán király
(Oh bár ne volnék!) s e silány fahordást
Szintoly kevéssé tűrném, mint hogy egy
Légy szálljon ajakamra. Ámde halld
Szivem szavát: mihelyt megláttalak,
Szolgálatodba állt szivem, s azóta
Ott van s neked szolgál: érted vagyok
Ilyen türelmes napszámos.

MIRANDA.
        Szeretsz?

FERDINÁND.
Oh föld s egek! tanúim légyetek,
S kisérjétek sikerrel eskümet,
Valót ha mondok; ha pedig hazudnék,
Forditsatok minden jelt ellenem.
Minden fölött csak téged a világon
Tisztel, s szeret, s imád szivem!

MIRANDA.
        Bolond én,
Hogy sirok azon, a minek örűlök.

PROSPERO.
Két ritka szívnek szép találkozása!
Ég harmatozzék áldást arra, mi
Köztük csirázik!

FERDINÁND.
Mért sírsz, angyalom?

MIRANDA.
Csak gyávaságom, hogy nem merem
Ajánlni, amit adni vágyok, és
Elvenni, a mi nélkül meghalok!
Mind hiú szó! Minél inkább igyekszik
Rejtőzni, annál nyiltabban kitűn
Hatalma. Félre, csalfa álszemérem!
Légy szónokom, szűz szent őszinteség!
Im, nőd vagyok, ha kellek; és ha nem,
Mint szolganőd halok meg. Hitvesül
Elútasíthatsz: szolgálód leszek,
Ha kellek, vagy nem.

FERDINÁND.
        Úrnőm, drága hölgy,
S szolgád örökre én! (Térdel.)

MIRANDA.
        Férjem tehát!

FERDINÁND.
Az, s oly örömmel, mint rabszolga megy
Szabad levegőre. Itt van a kezem.

MIRANDA.
Itt az enyém s a szivem benne! Most
Isten veled egy fél órára.

FERDINÁND.
        Kedves,
Isten veled!
(Miranda és Ferdinánd, két felé, el.)

PROSPERO.
Örűlni nem tudok
Ugy, mint magok, kiket betölt a kéj;
De örömem nagyobb már nem lehet.
El könyveimhez: mert még est előtt
Sok múlhatatlant kell ma végzenem.

        (El.)

II. SZÍN.

A sziget más része.

Hörpencs és Kurjancs jönnek. Caliban utánok, a butykossal.

HÖRPENCS.
Szót se arról! Ha a hordó kiürűl, iszunk vizet. Addig szó se legyen róla. Hát csak rajta, csapot belé. – Szolga-szörny, tölts!

KURJANCS.
Szolga-szörny! – Furcsa egy sziget. Mondják, öten lakunk rajta: ehol abból három; ha a más kettő is ilyen lábon áll: ing az állam.

HÖRPENCS.
Igyál, szolga-szörny, mikor kinállak. A szemeid egészen a fejedbe száradtak.

KURJANCS.
Csak nem is száradhattak a talpára! Akkor volna derék szörnyeteg.

HÖRPENCS.
Szörny-czimborám aszúborba fulasztotta a nyelvét; én a tengerbe se fuladnék bele. Harminczöt mértföldet úsztam, míg partot értem, lelkemre mondom. Szörny! hadnagyommá teszlek vagy zászlótartómmá.

KURJANCS.
Csak hadnagyoddá, kérlek; épen nem zászlós a tartása.

HÖRPENCS.
Nem szaladunk ám, szörny komám!

KURJANCS.
De még nem is mentek ám, hanem hasaltok, mint a kutyák, s szájatokat se tátjátok föl.

HÖRPENCS.
Idétlen, szólj már egy szót, ha életre való idétlen vagy.

CALIBAN.
Hogy érzi magát nagyságod? Hadd nyaljam meg a talpadat! – Annak nem szolgálok: gyáva.

KURJANCS.
Hazudsz, ostoba szörny! Akár egy pandurral szembe szállok! Borisza hal, te! hát lehet az gyáva, a ki annyi aszúbort megivott, mint én ma? Hogy hazudhatsz ily szörnyűségeket, te félig hal, félig szörny, te?

CALIBAN.
Ni, hogy csúfol! Eltűröd ezt neki, kegyelmes úr?

KURJANCS.
Kegyelmes úr! Hogy ezek a szörnyek ily ostobák!

CALIBAN.
No, már megint. Kérlek, harapd halálra.

HÖRPENCS.
Kurjancs, fogd meg a szádat! Ha kirúgsz, az első fára huzatlak. Szegény szörny! Ő az én alattvalóm, nem hagyom méltatlanúl bántalmazni.

CALIBAN.
Köszönöm, felséges uram. Méltóztatnál-e még egyszer meghallgatni előbbi kérésemet?

HÖRPENCS.
Jó, méltóztatom. Csak térdelj le s kezdd rá. Mi Kurjancscsal állva maradunk.
Ariel jő látatlanúl.

CALIBAN.
Mint az előbb is mondám, egy zsarnok alattvalója vagyok, egy bűbájosé, ki tőlem e szigetet csellel elrabolta.

ARIEL.
Hazudsz.

CALIBAN.
        Hazudsz te, mókázó majom!
Pusztítson el téged vitéz uram!
Én nem hazudok.

HÖRPENCS.
Kurjancs, ha még egyszer félbeszakítod elbeszélését, kiütöm egynehány fogadat.

KURJANCS.
Hisz egy szót se szóltam.

HÖRPENCS.
Csitt, kukkot se. – Folytasd.

CALIBAN.
Mondom, bűbájjal vette tőlem el
E szigetet. Ha felséged kivánja
Ezt megbosszulni – mert tudom, meri,
Mit e pimasz nem –

HÖRPENCS.
        Már a bizonyos.

CALIBAN.
Légy itt király, és én alattvalód.

HÖRPENCS.
De, hogy üthetjük nyélbe a dolgot? kezembe adhatod-e őt?

CALIBAN.
Kezedbe ám, uram, még pedig alva;
S szeget verhetsz fejébe.

ARIEL.
Hazudsz, nem adhatod.

CALIBAN.
Te tarka papagály, foltos bolond!
Kérlek, kegyelmes úr, csapd jól fülön
S a butykost vedd el tőle. Akkor aztán
Igyék a pocsolyából; én, tudom,
Nem mutatok egy friss forrást neki.

HÖRPENCS.
Kurjancs, ne rohanj vesztedbe; ha még egyszer félbeszakítod a szörnyet, e kezemre mondom, minden könyörületnek ajtót mutatok s puhára verlek mint a rostélyost.

KURJANCS.
Ejnye, hát mit csináltam én? Nem csináltam én semmit. No errébb állok hát.

HÖRPENCS.
Nem mondtad, hogy hazud?

ARIEL.
Hazudsz.

HÖRPENCS.
Úgy-e? Nesze! (Nyakon üti.) Most ha tetszik, mondd még egyszer, hogy hazudok.

KURJANCS.
Mondta az ördög, én nem mondtam. Elment az eszetek? s a hallásotok is? Ördög vigye a butykosodat! Ide vezet a borivás. Rontsa meg a nehézség a szörnyedet s görcs rántsa össze a körmeidet!

CALIBAN.
Hahaha!

HÖRPENCS.
Most folytasd az előadásodat. Te, kérlek, állj arrább.

CALIBAN.
Csak üsd, ne kiméld! Én is majd ütöm még.

HÖRPENCS.
Arrább állj. – Jöszte, folytasd.

CALIBAN.
Hát mondtam, hogy szokása délután
Aludni mindennap: megfojthatod
Akkor, csak elsőbb vedd el könyveit;
Vagy üsd hasábbal főbe, vagy a bélét
Ontsd egy karóval, vagy bicsakkal a
Torkát mesd. El ne feledd a könyveit
Elvenni elsőbb: nélkülök csak oly
Ostoba, mint én, s nem parancsol egy
Szellemnek is. Gyomrából gyűlöli
Mindnyája, mint én. Csak a könyveit
Égesd el. Aztán sok szép bútora
Van ám. Aszondja: majd ha háza lesz,
Fölékesítni. S a mi legnagyobb
Figyelemre méltó: szép leánya! Ő
Maga páratlannak mondja. Asszonybúl én
Csak Sycorax anyám’ láttam, meg őt;
De Sycoraxon annyival felül-
Áll ő, mint legnagyobb a legkisebben.

HÖRPENCS.
Hát oly derék személy?

CALIBAN.
        Az ám, uram.
Ágyadba illik, fogadom, uram,
S derék kis sarjadékot ad neked.

HÖRPENCS.
Szörny, megölöm azt az embert. Leánya és én leszünk a király meg a királyné (Isten éltesse felségünket!) Kurjancs és te, ti viczekirályok lesztek. Tetszik neked ez a terv, Kurjancs?

KURJANCS.
Pompáson!

HÖRPENCS.
Adj kezet. Sajnálom, hogy megüttelek.
De kérlek, míg csak élsz, tartsd pórázon a nyelvedet.

CALIBAN.
Fél óra múlva alszik. Akarod
Megölni most?

HÖRPENCS.
Becsületemre, meg.

ARIEL.
Uramnak megjelentem ezt.

CALIBAN.
Fölvidítottál, oly kedvem van, hogy még!
Legyünk vígak! Nem fujnád még el egyszer
A dalt, a melyre tanítottatok?

HÖRPENCS.
Kivánatodra, szörny, ráállok; mindenre ráállok. Jere, Kurjancs, kurjantsuk el. (Énekel.)
Csípd meg jól, szúrd meg jól,
Szúrd meg jól, csípd meg jól,
Most van módod benne!

CALIBAN.
Nem ez a nótája!
Ariel dobon és sípon játsza azt a dallamot.

HÖRPENCS.
Hát e mi?

KURJANCS.
Hét ez a mi dalunk nótája, Senki Pál uram játsza nekünk.

HÖRPENCS.
Ha ember vagy: mutasd magadat! Ha ördög vagy: csinálj a mit akarsz!

KURJANCS.
És bocsásd meg a mi vétkeinket.

HÖRPENCS.
A ki meghal, minden adósságát megfizeti. Fittyet hányok! – Isten legyen nekünk irgalmas.

CALIBAN.
Félsz?

HÖRPENCS.
Nem én, szörny, nem én.

CALIBAN.
Ne félj: e sziget hangokkal van tele,
Édes, szelíd dalokkal, mik gyönyört
Adnak, nem ártnak. Néha száz erős
Pengésü hangszer zúg fülembe; máskor
Oly halk danák, hogy alig ébredek;
Elaltat ismét, és álmomba’ mintha
Megnyiln’ a felhő s látnék kincseket,
Lehullni készen, hogyha ébredek:
Megint aludni vágynám!

HÖRPENCS.
Ez épen nekem való ország lesz: ingyen kapom a muzsikát.

CALIBAN.
Ha Prosperót eltetted láb alól.

HÖRPENCS.
Azzal hamar elbánunk. Tudom már hogy kell.

KURJANCS.
A hang távozóban van: kövessük, s aztán lássunk a dolgunk után.

HÖRPENCS.
Vezess, szörny, csak a hang után. Szeretném látni ezt a muzsikust; jól érti a mesterségét. Jösz?

KURJANCS.
Követlek, Hörpencs.
        (Mind el.)

III. SZÍN.

A sziget más része.

Alonzo, Sebastiano, Antonio, Gonzalo, Adrian, Francisco s mások jönnek.

GONZALO.
A szűz anyára, nem bírom tovább.
Vén csontom ég; valódi tömkeleg,
Merő keresztút s kacskaringó. Már,
Bocsássatok meg, le kell ülnöm itt.

ALONZO.
Nem vádolhatlak, jó öreg; magam is
Fáradt vagyok a kábultságig. Űlj le
S pihenj. Letészem én is a reményt itt,
S nem tartom udvaronczomúl tovább:
Ő vízbe fúlt, kit keresünk. S a tenger
Neveti csak, hogy a szárazon keressük.
Isten legyen vele!

ANTONIO.
(titkon Sebastianóhoz).
Szeretem, hogy ily
Reménye vesztett. Egy kudarcz miatt
Terveddel föl ne hagyj még.

SEBASTIANO.
(szintúgy).
        A legelső
Alkalmat megragadjuk.

ANTONIO.
(szintúgy).
        Még ez éjjel.
Most kimerűltek fáradság miatt,
S nem őrködhetnek úgy, mint a mikor
Pihentek.

SEBASTIANO.
(szintúgy).
Jó; ma éjjel. Szót se többet.
Sajátságos ünnepélyes zene. Prospero fen, láthatlanúl.

ALONZO.
Mi dallam ez? Barátim, hallga csak!

GONZALO.
Csodásan édes hangok!
Különböző sajátságos alakok jönnek s terített asztalt hoznak, azt udvarias üdvözletekkel körűltánczolják, a királyt és kiséretét a lakomára híva.

ALONZO.
        Isten, adj
Szíves gazdákat.
(Az alakok távoznak.)
        Ej, mi volt ez?

SEBASTIANO.
Élő bábjáték. Mostan elhiszem,
Hogy vannak egyszarvúak, s egy fa van
Arábiában, melynek sudarán
A fénix űl, mert itt is épen oly
Fénix uralg im.

ANTONIO.
        Én is azt hiszem.
S akármi van hihetlen: kész vagyok
Esküdni rá. Egy útas sem hazud,
Bár a bolondok otthon azt hiszik.

GONZALO.
Ha otthon ezt elmondom: ki hiszi?
Ha mondom, láttam oly szigetlakókat
(Mert a sziget lakói bizonyára),
Kik, bár alakra szörnyek, ám modorra
Szívesbek, mint az emberek között
A legnagyobb rész, vagy mindnyája is tán!

PROSPERO.
(félre).
Jó agg, valót szólsz: ime köztetek
Nem egy van itt rosszabb az ördögöknél!

ALONZO.
Én nem győzöm csodálni: ily alak,
Mozdúlatok, hang (bár beszéde nincs),
Mily érthető, bár néma egy beszéd!

PROSPERO.
(félre).
Lementivel dicsérd.

FRANCISCO.
        S egyszerre mint
Eltűntek!

SEBASTIANO.
Hagyján, csakhogy itt hagyák az
Ebédet. Én már érzem gyomromat.
Nem ízlelnők meg, mit hoztak?

ALONZO.
        Nem én.

GONZALO.
Nincsen mitől tarts, jó uram. Mikor
Mi gyermekek valánk, ki hitte, hogy
Van hegylakó, kinek, mint a bikának,
Húsos lebernyeg lóg le a nyakán?
S hogy vannak emberek, kiknek fejök
A mellökben van? a miről pedig
Most minden, a ki kissé útazott,
Meggyőz szavával.

ALONZO.
        Jól van hát, eszem.
Utolsó falatom bár, mindegy! én
Úgy is megettem kenyerem javát
öcsém s te, herczeg úr, no lássatok
Hozzá, tegyetek úgy, mint én.
Dörgés, villámlás. Ariel jő, mint harpya, szárnyaival az asztalra csap, s egy ügyes készülék által a lakoma eltünik.

ARIEL.
Három bűnös, ti, a kiket a sors
(Melynek csupán játékszer e világ
S mi benne van) a mindig éhes árral
Kitétetett e sivatag szigetre,
Hol ember nem lakik – mert emberek
Közé valók nem vagytok! – őrjületbe
Hozálak; és ily állapotba’ szokta
Magát felköltni s vízbe ölni sok.
(Látva, hogy Alonzo, Sebastiano és Antonio kardot rántanak.)
Bolondok én és társaim a sors
Szolgái vagyunk: az ércz, mely kardotok
Anyagja, ép úgy megsebezheti
A fütyülő leget s az összefutó
Hullámokat, hiú csapásival,
Mint egy pehelyt kiüthet szárnyaimból.
A társaim szintoly sebhetlenek.
S ha árthatnátok is: de kardotok
Olyan súlyos, s karotok oly erőtlen,
Hogy föl se bírja azt. – Dolgomra most:
Gondoljatok rá, hogy ti hárman, a
Jó Prosperót ti űztétek ki
Milánból, a tengerre lökve – mely
Megfizetett most nektek – őt, szegény
Ártatlan kisdedével; és e rút
Bűntett miatt, a tűrő, nem felejtő
Hatalmak, im, a tengert, s partokat,
S minden teremtést rátok lázítottak!
Tőled, Alonzo, elvevék fiad’,
S jelentik általam, lassú halál
(Kínosb a hirtelennél) fog szünetlen
Kisérni, nyomról-nyomra, útadon.
Itéletöktől – mely különben e
Sivár helyen fejedre száll – nem is
Ment semmi meg, csak mély bűnbánat és
Feddhetlen élet eztán!
(Mennydörgés közt eltünik. Aztán halk zene közben az előbbi alakok megjelennek s gúnyos fintorokkal körűltánczolva, az asztalt elviszik.)

PROSPERO.
(félre).
A harpyát jól adtad, igazán,
Jó Arielem. Szép volt, hogy falta föl
A lakomát. Semmit ki sem feledtél
A mondókádból. És a többi is
Megtette a magáét. A varázs
Hatalmasan hat, ellenségimet
Az őrjületnek láncza nyűgzi. Mind
Kezembe’ vannak. Most így itt hagyom,
S megnézem Ferdinándot, a kit ők
Megfúlva hisznek, s kedvesét, az én
Kedves piczinkém’.        (El.)

GONZALO.
Mindenre, a mi szent, uram, mit állsz
Így elképedve?

ALONZO.
        Oh irtóztató,
Irtóztató! Úgy rémlik, a habok
Szólaltak meg s zúgták azt; a szelek
Szóltak felőle, s a dörgés, e mély,
E rémes orgonasíp, ejté ki a
Prosper nevét s dörögte bűnömet!
Azért fekszik iszapba’ hát fiam!
Megyek keresni őt, mélyebbre, mint
Valaha járt mérő-ón – s az iszapba
Fekszem le mellé.        (El.)

SEBASTIANO.
        Jöjjön egy egyszerre,
S átgázlok valamennyi ördögön!

ANTONIO.
Segítséged leszek!
(Sebastiano és Antonio el.)

GONZALO.
Kétségbesett mind három. Nagy bünük, mint
Későn ható méreg, most kezdi csak,
Már rágni lelköket. Kérlek, ti, kik
Könnyebben indulhattok, siessetek
Utánok, gátoljátok őket abban,
A mire őrjöngésök rávihetné.

ADRIAN.
Kérlek, kövessetek.
        (Mind el.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Prospero laka előtt.

Prospero, Ferdinánd, Miranda jönnek.

PROSPERO.
Ha túlszigorral bántam véled: im
Kárpótlom azt dúsan. Neked adom
Éltemnek idegét, sőt azt, a mért
S mi által élek. Ime, újolag
Kezedbe tészem. A mit szenvedél,
Csupán szerelmed próbaköve volt:
Te azt dicsőn kiálltad. Itt az ég
Színén pecsétlem dús ajándokom’.
Oh ne nevess ki, Ferdinánd, hogy így
Dicsekszem véle: meglátod magad,
Túlszárnyal ő minden magasztalást
S sántítva hagyja hátúl.

FERDINÁND.
        Elhiszem
S habár tagadná száz oraculum.

PROSPERO.
Vedd hát ajándokom’, s becsületes
Ten szerzeményedűl, vedd lányomat;
De szűz övét ha széttépnéd előbb,
Mint minden ünnepély, szokás szerint,
Nincs végrehajtva, szertartásival:
Ne adjon akkor ég jó harmatot
S áldást e frigyre! sivár gyűlölet,
Kancsal viszály s irígység hintse bé
Mérges gyomokkal ágyatok’, hogy attól
Megundorodjatok monnó! Vigyázz
Magadra hát, ha látni vágysz Hymen
Szövétnekét!

FERDINÁND.
A mint boldog jövőt,
Dús sarjat s hosszú életet remélek
Ily hőn szeretve, mint most: oly igaz, hogy
Setétes barlang, hívó alkalom,
S a legerősebb csáb, rossz szellemünk
Mivel csak cselt vethet, becsületemet
Nem olvasztandja buja vágyra, hogy
Meglopjam édét ama nap gyönyörének,
Melyen bénultnak tetszik majd a Nap
Fogatja vagy lelánczoltnak az Éj.

PROSPERO.
Szépen beszélsz. Űlj hát le s szólj vele:
Ő a tiéd! – Hej, Ariel, hű cselédem!
Ariel jő.

ARIEL.
Mi lesz uram parancsa? itt vagyok.

PROSPERO.
Te s alsóbb rendű társid tisztetek’
Jól végezétek az imént; s megint
Olyanra kelletek, menj, hívd be mind,
A kik fölött neked hatalmat adtam.
Frisen mozogjanak. Ez ifju pár
Szemét bűvészetem látványain hadd
Legeltetem kissé: igértem is,
S várnak reá már.

ARIEL.
        Most mindjárt?

PROSPERO.
        Azonnal.

ARIEL.
Míg kimondod: „menj,” s „jövel!”
Ajkad míg egyet lehel,
Fürge szolga-sergivel
Itt lesz a hű Ariel.
Szeretsz-e, uram! felelj?

PROSPERO.
Szívemből, hű szolgám. Eredj, s ne A míg nem intek.

ARIEL.
        Értem, jó uram!        (El.)

PROSPERO.
Vigyázz, szavadnak állj. Ne dobd a féket
A szenvedélynek! Minden eskü szalma
A vér tüzének. Légy tartózkodóbb,
Vagy oda fogadalmid.

FERDINÁND.
        Légy nyugodt.
A szűz-fehér s hideg hó szívemen
Lehűti vérem lángját.

PROSPERO.
        Jó. – No most
Jer, Ariel! De hozz inkább felest,
Mint elmaradjon egy. Jelenjetek meg!
Csitt, száj, merő szem! Hallga, figyelem!
Csöndes zene. Iris jő.

IRIS.
Áldott Ceres, meződ’, hol annyi gazdag
Köles-, rozs-, árpa-, zab-, rizs-, búzaasztag;
A fűves halmot, hol nyájid legelnek,
S mély völgyeket, hol hűs akolra lelnek;
Jó mélyre vont sorbarázdáidat,
Miket a nedves ápril bőn itat,
Hogy nőjjön nymphák koszorúja rajta;
Hús bokraid’, miket búsan sohajtva
Keresnek a megcsalt hű szeretők;
Termő szőlőd’ s a kopár bércztetőt,
Holott hüselni szoktál: hagyd oda!
Im általam az ég fő-asszonya,
Kinek követje – tarka, nedves Ív,
Im én vagyok – e fűves helyre hív,
Itt mulatozni. Már pávái jönnek.
Dús Ceres, jöjj, szolgálj a királynőnek!
Ceres jő.

CERES.
Légy üdvöz, égnek tarka követe!
Nagy Zeusz nejének hű cseléde te!
Kinek hajnalszín illatos szárnyadrul
Virágaimra termékeny harmat hull,
Kinek kék íved mind két vége áld,
Itatva zord hegyet s bokros lapályt,
Kevély földem dús öve! szólj, miért
Választja úrnőd e szűk pástu tért?

IRIS.
Egy hű szerelmi frigyet kötnek itt,
S ő bőkezű ajándokot nekik
Itt akar adni.

CERES.
        Mondd csak, ég ive!
Vénus fia, mit hallottál? ide
Kisérik a királynét? Mert miolta
Segélyökkel Dis lányom’ elrabolta:
Kerülöm undok társaságukat.

IRIS.
Ne aggódj’ a találkozás miatt.
Vénust fiával ép Paphos felé
Látám, galambfogatján mint szelé
A gyors felhőket. Itt akarnak épen
Bűbájt tüzelni ifjú s lány szivében,
Kik kéjt nem ízelítni esküvék,
Míg csak hímen fáklyája el nem ég.
Hijába, itt nem használt semmi se:
Bosszusan ment el Mars szép kedvese;
Makacs fia nyilát mind összetörte,
Azt mondja, nem lő többet, csak verébre
Nyilazgat már, mint igazi gyerek.

CERES.
Itt jő: kevély jártáról ismerek
A nagy Junóra!
Juno jő.

JUNO.
        Hogy vagy, dús testvérem?
Áldásod’ im ez ifju párra kérem,
Hogy élte boldog, sarja dús legyen!
Dal.

JUNO.
Hosszú élet hírt, szerencsét,
Nászágy hozza várt gyümölcsét,
Új kéjt minden új órátok:
Ez Juno áldása rátok.

CERES.
Fű-fa sarjba’, mag kikelve,
Szérü, csűr mind színig telve.
Ízes fürttel tőke rakva,
Gyümölcstől hajoljon a fa;
Dús ősz alig rakodék be,
Tavasz jöjjön rá egy végbe;
Szükséget, hiányt ne érezz,
Szép pár: ezzel áld meg Ceres.

FERDINÁND.
Minő magasztos látomány! mi bűvös
Öszhangu dallam! merjem hinni rólok,
Hogy szellemek?

PROSPERO.
        Az. Szellemek, kiket
Bűvészetem idéze föl, lejátszni
Eszméimet.

FERDINÁND.
Hagyj mindig itt maradnom!
Ily bűv-hatalmu atya és ilyen hölgy
Paradicsommá tészik ezt a helyt!
Juno és Ceres suttognak s Irist megbízással küldik el.

PROSPERO.
Csitt, csöndesen most. Ceres és Juno
Meg komolyan suttognak: valami
Még hátra van. Némán maradjatok,
Különben oda a varázs.

IRIS.
Ti szűzi nymphák, kígyós patakokban.
Kiknek hű arczán sáskoszorutok van,
Ki a fodor habból s e rét felé
Siessetek: Juno így rendelé!
Fel, hűs najádok, itt nászünnepet
Hű szerelem tart: el ne késsetek!
Nymphék jönnek.
Hő-bágyasztott, nap sütte aratók,
Ide tarlótokról, vígadjatok!
Ünnep legyen ma! szalmakalapot fel,
S pördüljetek e vízi friss szépekkel
Mezei tánczra!
Aratók jönnek, csinosan öltözve, s a nymphákkal kellemes tánczra indulnak. A táncz vége felé Prospero egyszerre fölriad s szól:

PROSPERO.
        Majd feledtem az
Otromba Caliban és társai
Összesküvését éltem ellen. És
A percz közelg.
(A szellemekhez.) Hagyjátok abba!
Abbahagyják a tánczot s különös zavart zajjal eltűnnek.

FERDINÁND.
Vajjon mi lelte atyádat? Nézz reá:
Valami bántja őt nagyon.

MIRANDA.
        Maig
Soha se láttam ily haragban őt.

PROSPERO.
Fölindulásban látlak, oh fiam,
Sőt megütődve. Nyugtasd meg magad’:
A játék véget ért, s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tűntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom. – Izgatott vagyok,
Uram; de légy elnéző: vén agyam
Zavart, de téged ne zavarjon az.
Kérlek, vonuljatok kunyhómba s ott
Pihenjetek, míg egy-két fordulót
Teszek lecsillapítni dult kedélyem’.

FERDINÁND, MIRANDA.
Csak jőj magadhoz.
        (Mindketten el.)

PROSPERO.
        Jöszte! percz alatt!
Ariel jő.
Köszönöm, Ariel! – Hű szolga, jer.

ARIEL.
Intéseden függök. Mi lesz teendőm?

PROSPERO.
Készülni kell már, szembe szállunk
Calibannal.

ARIEL.
        Ugy, uram. Imént, midőn
Cerest adám, akartam mondani;
De féltem, megharagszol.

PROSPERO.
        Monddsza csak,
Hol hagytad a ficzkókat?

ARIEL.
        Emlitém,
Hogy felhevűlve voltak már italtól,
S oly harczi kedvbe’, hogy a széllel is
Pöröltek, a mért arczaikra fútt,
S üték a földet, mért csókolja talpuk’!
Azonba’ folyvást csüggtek tervökön.
Én megverém dobom’: szilaj csikóként
Hegyzék fülök’, meresztették szemök’,
S szagláltak orrlyukokkal, a zenét
Szagolva. Úgy elbájolám fülök’,
Hogy, mint a borju, követték hangomat,
Vad tüskön-bokron át, bár lábokat
Fölsebzé a tövis. Végtére ott
Hagyám, lakod mögött, a zöld hinárban,
Nyakig gázolva, hogy a fölkavart
Mocsár büdösb volt, mint magok.

PROSPERO.
Jól van, madárkám. Csak maradj te még
Látatlanúl. A czifraságokat,
Eredj, a házból hozd ki, maszlagul
E tolvajoknak.

ARIEL.
        Jó! megyek, megyek.        (El.)

PROSPERO.
Ördög szülötte, ördög, a kinek
Természetén nem fog a nevelés!
Ráfordított hű fáradozásaim
Elveszve mind, merő haszontalan mind!
S mint teste korral egyre undokabb:
Gonoszb lesz lelke is. Meggyötröm őket,
Míg megbődülnek!
Ariel jő; fényes czifra ruhadarabokat hoz.
        Aggasd e zsinórra.
Prospero és Ariel látatlan maradnak. Caliban, Hörpencs, Kurjancs mind átázva jönnek.

CALIBAN.
Csak halkan ám! a vén vakand ne hallja
Léptünk zaját. A kunyhónál vagyunk.

HÖRPENCS.
Hallod-e, szörny, a te tündéred, kiről azt mondtad, hogy ártatlan tündér, lidérczesdit játszott ám velünk!

KURJANCS.
Hallod-e, szörny, én csupa lóhúgyszagú vagyok, a mi nagyon bosszantja az orromat.

HÖRPENCS.
De az enyimet is. – Hallod-e, szörny, ha meg találnék rád haragudni

KURJANCS.
Elveszett szörny volnál, hallod-e!

CALIBAN.
Kegyelmes úr, kegyed’ tőlem ne vond meg;
De légy türelmes, mert az ár, melyet
Nyújtok, busásan ér föl e csekély
Balesettel. Kérlek, halkan szóljatok,
Az éj egészen csöndes.

KURJANCS.
Az ám! a butykosunk is oda veszett a hinárban!

HÖRPENCS.
Ez már nem csak bosszuság és szégyen, hanem kimondhatatlan kár is, szörny.

KURJANCS.
Több ez nekem a megázásnál, s ez mind a te ártatlan tündéred munkája, szörny!

HÖRPENCS.
De kihalászom a butykosomat, ha nyakig megyek is a sárba utána!

CALIBAN.
Kérlek, királyom, légy nyugodt. No lásd,
Ez itt a kunyhó száda. Lépj be halkan,
S vidd véghez azt, mi által e sziget
Örök sajátoddá lesz s Caliban
Talpad nyalója mindörökre.

HÖRPENCS.
Adj kezet. Kezdenek véres gondolataim jönni.

KURJANCS.
Oh Hörpencs király! oh nemes lovag! felséges Hörpencs! nézz ide: mily pompás ruhatár van itt számodra!

CALIBAN.
Hagyd azt, bolond, ne bántsd azt, csupa rongy!

KURJANCS.
Ohó, szörny! mi is tudjuk, mi való a zsibvásárra. Oh Hörpencs király!

HÖRPENCS.
Tedd le azt a palástot, Kurjancs. Lelkemre mondom, e palástot magamnak tartom.

KURJANCS.
Kegyelmességedé lesz.

CALIBAN.
Kórság csikarja e bolondot! Ej,
Ily rongyra bámészkodni! hagyd, s előbb
Végezd a tettet: mert ha föl talál
Ébredni: főtől-talpig összeszurkál.
Majd ád nekünk!

HÖRPENCS.
Mitől se tarts, szörny! (Egy ruhadabot próbálva magára.) Ahá, szoknya kisasszony! nem az én nadrágom ez? Na a nadrág szoknya alá került. No, nadrág, majd elhullajtod a szőrödet, s vedlett nadrág lesz belőled.

KURJANCS.
Így, Hörpencs király! most már királyilag rablunk, annak rendi szerint.

HÖRPENCS.
Köszönöm ez élczet. Nesze érte egy rendbeli öltözet. Az elmésség ne maradjon jutalmazatlanúl, míg én vagyok király e szigeten! „Királyilag rabolni,” s „annak rendi szerint.” pompás élcz. Nesze, még egy rend öltözet érette!

KURJANCS.
Gyere, szörny, szurkold meg te is a körmödet s csípd el a maradékot.

CALIBAN.
Nem kell nekem: időt vesztünk vele,
S örvös ludakká vagy utálatos
Szűk homlokú majmokká változunk.

HÖRPENCS.
Csak fogj hozzá, szörny; segíts elczipelni e holmit oda, a hol hordóborom van: vagy kitaszítlak a királyságomból. No hát fogd ezt!

KURJANCS.
Meg ezt!

HÖRPENCS.
Meg még ezt!
Vadász-zaj hallik. Különböző szellemek jönnek kutyaalakban s reájok rohannak. Prospero és Ariel uszítják.

PROSPERO.
Hahó, Szakálas, csípd meg!

ARIEL.
Itt, Szikra, erre, hó!

PROSPERO.
Vihar, ide, Vihar! Tigris, ide! hahó!
Az ebek Calibant, Hörpencset és Kurjancsot kiűzik.
Menj, mondd a szellemeknek, hogy facsarják
Görcsökbe izmaik’ s a csontjokat
Köszvénynyel hasogassák, bőrüket
Tarkábbra szurkálják, mint párduczé,
Vagy vad hiúzé!

ARIEL.
        Hallga, bőgnek is már!

PROSPERO.
Csak űzni, űzni még! – Most ellenim
Mind lábaimnál, a markomba’ mind.
Végére jár munkám: te is szabad
Lészsz nem sokára! Még kissé kövess,
S szolgálj nekem!        (Elmennek.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Prospero, bűvész köpenyében, Ariel, jönnek.

PROSPERO.
Tervem közelget a czélpont felé.
Bűvöm nem ing, hódolnak szellemin,
És terhe alatt a nap nem roskadoz.

Hány óra van?

ARIEL.
        Hat, a mikorra mondád,
Hogy véget érünk.

PROSPERO.
        Akkor mondtam azt,
Hogy a vihart felköltém. Monddsza, szolgám,
Hogyan van a király s kisérete?

ARIEL.
Együve zárva, mint parancsolád,
S ép úgy, a mint hagyád, a hárs berekben,
A mely kunyhódat őrzi, foglyok ők:
Míg fel nem oldod, meg se’ mocczanhatnak.
Ott a király, s az öcscse, s a tiéd.
Mindhárom őrjöng, és a többiek
Őket siratják, szomorúk s levertek;
Kivált az egy, a kit te az öreg
Jó Gonzalónak nevezél: könyűi
Úgy csorganak le végig ősz szakálán,
Mint nádereszről téli olvatag.
Varázsod úgy hat rájok, hogy ha most
Látnád, megesnék rajtok a szived.

PROSPERO.
Azt gondolod?

ARIEL.
        Az enyém ha ember volnék,
Meg, azt tudom.

PROSPERO.
        Megesik az enyém is.
Ha te, ki puszta lég vagy, részvevőn
Érzed keservöket: hát én, nemök
Féléje, a ki minden szenvedélyt
Úgy érzek ép, mint ők, ne légyek-e
Még részvevőbb? Bár szörnyű bűneik
Vérig sebzék szivem’: meggondolásom
Pártjára állok bosszum ellen. Az
Erény ritkább becsű, mint a boszú.
Megbánva bűnük: czélom ellenök
Egy zord tekintetig se megy tovább.
Menj, oldd föl őket, Ariel. Megtöröm
Már a varázst, hadd térjenek magokhoz,
Legyenek újra önmagok.

ARIEL.
        Megyek,
Uram, s feloldom őket.        (El.)

PROSPERO.
Halom, patak, rét s tó tündéri, ti,
S kik könnyű lábbal űzitek a fövényen
A gyors apályt, s futtok előle, ha
Dagályba visszatér; törpék ti, kik
A holdvilágon kört tiportok a
Fűben, hová a birka nem harap; ti,
Mérges gombák kertészi éjfelenkint;
S ti, hallgatói méla estharangnak;
Ti mind, kik által – bár erőtlenek
Ti magatokban – elárnyékolám
A déli napot, szelet vészszé kavartam,
S zöld tengert, kék égboltot láziték
Egymásra, égzendítő dörrenésnek
Villámot adtam s Jupiter sudár
Cserfája ormát a saját nyilával
Üttettem, széles talpu hegyfokot
Megingaték, s czédrust, fenyőt – akár
A kendert – nyőttem, szómra mély sirok,
Felköltve holtjaik’, nyiltak meg, és
Adák ki bűvöm erejére: most
E bősz varázszsal fölhagyok; s ha még
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! –
(Ünnepélyes zene.)
        hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el s a tenger-
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!
Ariel visszajő. Utána Alonzo, őrjöngő mozdulatokkal; Gonzalo kiséri. Sebastiano és Antonio szintugy, kisérve Adrian és Francisco által. Mindnyájan a Prospero vonta bűkörbe lépnek s ott megbűvölten állanak. Mit Prospero észrevéve, megszólal.
Szelíd zene s a széttépett kedély
Jó balzsami gyógyítsák agyvelőd’,
Mely öntudatlan forr fejedbe’ most.
– Itt álljatok, hová bűvöm leköt!
Hű Gonazlo, nemes lélek! szemem,
Rokon tieddel, rokon könyet ejt.
– Egyszerre oszlik a varázs. S mikép
Hajnal kel éjből s fényre olvadoz
Homálya: ébredő eszméletök
Át kezdi törni már a bús ködöt,
Mely elméjök’ födé. – Jó Gonzalo,
Mentőm te egykor s hű lovagja most
Uradnak, én jó tetteid jutalmát
Ma megadom, szóval, tettel. – Galádúl
Bántál, Alonzo, lányommal s velem.
Öcséd is abban segítő vala.
Ez furdal most, Sebastian! – Öcsém,
Te húsom, vérem, nagyravágy miatt
Elnémitád a lelkiösmeret
S a természet szavát, Sebastiánnal
(Kit a belső féreg legjobban is mar)
Meg akarátok ölni a királyt.
De bárminő természetlen valál:
Én megbocsátok. – Már eszméletök
Éled, s dagálya nem soká betölti
Az ész szokott medrét, mely feketén
Beiszapolva áll még. Egyikök sem
Néz rám, nem ismer rám még. – Ariel,
Menj, hozd ki kardom’ s kalapom’ szobámból.
        (Ariel el.)
Levetem álruhám’, enalakom’
Mutatni, mint Milánó herczege.
Szellem, siess! szabad lészsz nem sokára.
Ariel visszajő s dalolva segít öltözködni Prosperónak.

ARIEL.
Méhvel mézet szürcsölök én!
Kikirics kelyhe fenekén
Halkan meghuzom magam’;
Ha bagoly szól: denevér
Hátán – senki el nem ér –
Szállok oly gyorsan, vigan.
Vigan, vigan életem’ leélem,
Kis virágban, harmatos levélen!

PROSPERO.
Kedvenczem, Ariel, hát elveszítlek!
De mégis, légy szabad te! – Így, így, így.
El a király hajóihoz, a mint vagy,
Látatlanúl: a tengerészeket
Ott alva, len találod; kapitányt
S kormányosát, ha ébrednek, siettesd
Csak ide, gyorsan.

ARIEL.
        Mint a nyíl hasítom
A léget: itt leszek, míg gyors ered
Kettőt ver.        (El.)

GONZALO.
Itt kín, borzadály, csoda,
Iszony honol csak. Ég hatalma, ments ki
E szörnyű helyről!

PROSPERO.
        Nézd, király, Milánó
Megbántott fejedelmét: Prosperót.
S bizonylatúl, hogy élő fejdelem
Beszéld veled: nézd, átölellek im,
S téged s kiséreted’ szivem szerint
Üdvözlek itt!

ALONZO.
Ő légy-e vagy nem ő,
Vagy bűvölet csak, minket csalni, mint
Imént is: nem tudom. Úgy vér ered,
Mint élő emberé; s mióta látlak,
Könnyebbűl a szorongás, melylyel, félek,
Tán őrület nyomaszta. Mind ez, ám
Ha csakugyan való, a legcsodásb
Történet. Herczegségedet legott
Visszabocsátom, s kérlek, megbocsáss
Bántalmimért. De mégis, hogy lehet
Hogy Prospero él s itt van?

PROSPERO.
(Gonzalóhoz).
Mindenek-
Előtt, nemes barátom, hadd öleljem
Agg kebledet, hogy vég- s határtalan
Erény honol.

GONZALO.
Mindez való-e, vagy
Csak álom? meg nem esküszöm.

PROSPERO.
        Imént
Láttátok a sziget varázslatit,
S azért nem hisztek a valóban is.
Isten hozott mind!
(Titkon Sebastiano- és Antonióhoz.)
        Ám ti, drága pár,
Ha úgy akarnám, ő felséginek
Dühét mi könnyen rátok ingerelném,
Napfényre hozva árulástokat.
De hallga most!

SEBASTIANO.
(félre).
Az ördög szól belőle!

PROSPERO.
Nem! – S te gonosz, kit testvérnek neveznem
Bemocskosítná számat, megbocsátom
Gazságidat mind; csak országomat
Kivánom: azt, tudom, hogy vissza kell
Vennem.

ALONZO.
Ha Prospero vagy, hát beszéld el,
Hogy menekűltél s ránk mikép akadtál,
Kik három óra előtt e partokon
Hajótörést szenvedtünk, melyben – ah
Mint fáj az emlék! – egyetlen fiam,
Jó Ferdinándom elveszett!

PROSPERO.
        Uram,
Sajnállak!

ALONZO.
Pótolhatlan veszteség!
A türelem maga bevallja rá,
Hogy nem segíthet!

PROSPERO.
        Tán nem is kerested
Segélyét: én hasonló veszteségre
Gyógyírt kegyétől nyertem s vigaszán
Megnyugovám.

ALONZO.
        Hasonló veszteségre?

PROSPERO.
Szintoly nagy és új az enyém is; és
Elbírhatóvá tenni mennyivel
Kevesb a módom, mint neked. Leányom’
Vesztém el én.

ALONZO.
        Leányod? Oh egek,
Ha Nápolyban lehetne mindakettő
Király s királyné: oh mi szivesen
Feküdném én az iszapágyba’, hol
Most a fiam fekszik! – leányodat
Mikor vesztéd el?

PROSPERO.
        Szintezen viharban.
Ez urak, látom, úgy bámulnak e
Találkozáson, hogy tagadni készek
Eszméletök’, s immár azt sem hiszik,
Amit szemök lát, s hogy saját szavok
Igazi hang. De bár mint álljatok
Érzékitekkel: elhigyétek azt,
Hogy Prospero vagyok, ép az a herczeg,
A kit Milánból száműzének egykor,
S ki csoda módon ép e partra, hol
Hajótok is tört, meneküle ki,
S lön e sziget urává. Most elég:
Mert napról-napra folyó történet ez;
Nem egy reggelre csak, nem is az első
Találkozásra való. Isten hozott,
Felség! E kunyhó: palotám. Csekély
Kiséretem van benne s kivüle
Alattvalóm egy sincs. Tekints belé.
Mert herczegségemet te visszaadtad:
Én is viszont oly jót adok neked,
Egy oly csodát mutatva legalább,
Min úgy örűlsz, mint én országomon!
A kunyhó ajtaja föltárul s ben látszik Ferdinánd Mirandával sakkozva.

MIRANDA.
Ej, ej, uram, te megcsalsz!

FERDINÁND.
        Nem, szivem,
A nagy világért!

MIRANDA.
        Sőt habár tizenkét
Ország után is nyújtanád kezed’’:
Se mondanám csalásnak!

ALONZO.
        Oh! ha ez
Csak a szigetnek káprázatja ismét:
Kétszer veszítem el fiam’.

SEBASTIANO.
        Csodák
Csodája!

FERDINÁND.
Bősz a tenger, ám kegyelmes!
Ok nélkül átkozám. (Alonzo elé térdel.)

ALONZO.
        Karoljon át
Egy boldog apa hő áldása! Kelj föl,
S szólj, mint jövél ide?

MIRANDA.
        Oh bűvölet!
Hány kedves, szép alak van itt együtt!
Mily szép az ember! Drága új világ,
Ha ily a néped!

PROSPERO.
Új csupán neked.

ALONZO.
Ki a leány, kivel játszál imént?
Nem régibb ismeretség, legfölebb
Is három óra. istennője tán e
Szigetnek, a ki megmentett s megint
Együve hoz?

FERDINÁND.
Halandó lányka ő,
De halhatatlan végzet ált’ enyém.
Akkor jegyzém magamnak el, midőn
Nem kérheték tanácsot, nem is tudám,
Van-e atyám? A hírneves miláni
Herczeg leánya, a kit emlegetni
Hallék sokat, de nem láttam maig.
Kitől másodszor nyertem éltemet,
S kit második atyámmá tész e hölgy.

ALONZO.
Ezé meg én levék. De különös,
Hogy gyermekemtől kell bocsánatot
Kérnem.

PROSPERO.
Megállj, uram! A multakért
Többé ne nyomja bús emlék szivünket!

GONZALO.
Bensőmbe’ sírtam; máskép szólanom
Kell vala, rég. – Oh nézz le, ég, s bocsáss
Ez ifju párra áldás-koronát!
Mert csak te mutatál útat nekünk
S hozál idáig.

ALONZO.
Ámen, Gonzalo!

GONZALO.
Azért űzék el Prosperót Milánból,
Hogy sarja Nápoly trónját nyerje meg?
Oh ritka nagy öröm! Véssétek ezt
Arany betükkel ércz oszlopba! Így
Talála férjet, útazása közben,
Tunisba’ Claribella; Ferdinánd, a
Fivére, így nőt, a midőn maga
Elveszve volt; országát Prospero
Így lelte föl e puszta szigeten;
S így önmagunkat mindnyájan mi, kik
Magunk kívűl valánk.

ALONZO.
(Ferdinánd- és Mirandához).
Adjátok a
Kezeteket! S emészsze bú s keserv,

Ki nektek nem kiván jót!

GONZALO.
        Úgy legyen!
Ariel jő, a Kapitánynyal és Kormányossal, ki bámészan követik.
Nézd, nézd, uram, még itt is miéink!
Megjósolám, ha van bitófa itt,
E ficzkó vízbe nem fúl. – Nos, pogány,
Ki a hajóról elkáromkodád
Az ég kegyelmét, itt a szárazon
Nincs egy szavad? egy esküd? Nos mi újság?

KORMÁNYOS.
Biz ez a legjobb, hogy sértetlenűl
Látjuk királyunk’ s urainkat. Aztán,
Hajónk, melyet három órája még
Veszettnek hittünk, oly ép és szilárd,
Mint a mikor először vízre szállt.

ARIEL.
(titkon Prosperóhoz).
Ezt én tevém, uram, s azóta csak,
Hogy innen elmenék.

PROSPERO.
(szintúgy).
Ügyes fiú vagy.

ALONZO.
Ez mind nem a természet rendiben van.
Csodásb csodásnál! – Hogy jösz ide te?

KORMÁNYOS.
Ha gondolnám, hogy már ébren vagyok,
Tán elbeszélni megkisérteném.
Halálos álomban valánk, s mikép?
Nem tudjuk, mind len a hajó-fenékben,
Hol, az imént csak, mindenféle zaj,
Csörgés, kiáltás, orditás, ujongás
Vegyülete költe fel. Mindjárt szabad
Levegőre jöttünk: s ép szilárd hajónk
Szemünk előtt; a kapitány csak úgy
Bámészkodott rá. És egyszerre, mint
Álomba’ még, a többiek közűl
Kiválva, itt találjuk im magunkat!

ARIEL.
(titkon Prosperóhoz.).
Jól végrehajtám?

PROSPERO.
(szintúgy).
        Jobban sem lehetne,
Te fürgeség! Szabad lészsz nem soká!

ALONZO.
Csodás egy tömkeleg, minőbe’ csak
Ember valaha járt: természet útján
Nem érthető meg; itt oraculum kell,
Hogy fölvilágosítson.

PROSPERO.
        Uram, király,
Ne rontsd avval magad’, hogy mindezek
Csodálatos voltával tépelődj!
Ha lesz időnk (s lesz nem soká), magam
Adok neked kellő s valószinü
Magyarázatot mindarról, a mi történt.
Addig nyugodj meg és rosszat ne gondolj
(Titkon Arielhez.) Jer, szellem: Calibant és társait
Bocsásd el, oldd föl rólok a varázst.        (Ariel el.)
Hogy vagy, kegyelmes úr? – Még egynehány
Fura legény hiányz’ kiséretedből,
Kikről meg is feledkezél.
Ariel visszajő, s Calibant, Hörpencset és Kurjancsot lopott öltönyeikben hajtja maga előtt.

HÖRPENCS.
Mindenki csak a többire gondoljon magára ne legyen gondja, mert minden merő vak szerencse. Kurázsi, szörny, kurázsi!

KURJANCS.
Ha mind az, mi a fejembe zúg, valóság: itt ugyan van vásár!

CALIBAN.
Oh Setebos! mi pompás szellemek!
S uram mi czifra! Félek, büntetést
kapok!

SEBASTIANO.
Haha! minő csodák ezek,
Antonio herczeg? Vajjon eladók-e?

ANTONIO.
Valószinü. Az egyik tiszta hal,
S így eladó lesz.

PROSPERO.
        Nézzetek csak e
Ruhákra: hát igaz jószáguk-e?
E szörnynek itt boszorkány anyja volt,
S még oly hatalmas, hogy a holdat is
Lekötve tartá és apályt, dagályt
Segélye nélkül rendelt, szabadon.
S e fél ördög (mert annak fattya) im
Ezekkel esküdt össze éltem ellen.
Kettő e ficzkók közt tiéd; eme
Pokol faját enyémnek ismerem.

CALIBAN.
Halálra szúrdal.

ALONZO.
Nem korhely pinczérem Hörpencs-e ez?

SEBASTIANO.
De! s most is ittas: hol tett borra szert?

ALONZO.
E meg a Kurjancs! mily pipacs-vörös!
Akármi sonka sem piroslik ily
Vidáman! Hogy jutál a páczba, te?

KURJANCS.
Oly páczba jutottam én, uram, hogy talán soha ki nem megy a csontjaimból! No legalább, tudom, a légy többet nem száll rám!

SEBASTIANO.
Nos, hogy vagyunk, Hörpencs?

HÖRPENCS.
Jaj, uram, ne érints! nem Hörpencs vagyok én, hanem görcs tetőtől-talpig.

PROSPERO.
Király akartál lenni a szigeten,
gazember?

HÖRPENCS.
Jaj-király vagyok én, uram.

ALONZO.
(Calibanra mutat).
Csodálatosb lényt nem láttam soha.

PROSPERO.
Erkölcsre oly otromba, mint alakra.
Eredj, gazember, a kunyhómba; vidd
Be czimboráid’; és bocsánatot
Ha nyerni vágysz még: tisztísd össze szépen.

CALIBAN.
Meg-, megteszem. S eztán bölcsebb leszek,
Kegyed’ megnyerni. Kétszer négyszeres
Szamár valék, hogy egy részeg kujont
Isten gyanánt imádtam.

PROSPERO.
        Menj csak. El!

ALONZO.
(a más kettőhöz).
El! s a ruhát tegyétek vissza mind,
A hol lelétek.

SEBASTIANO.
Vagyis: a hol loptátok.
        (Caliban, Hörpencs, Kurjancs el.)

PROSPERO.
Felségedet s kiséretét szegény
Kunyhómba meghivom: ez éjszakát
Töltsék el ott; nagyobb részét, remélem,
Betöltöm úgy, hogy gyorsan elröpűl:
Elmondom életem történetét,
Csodás esélyit, a mióta e
Szigetre jöttem. Reggel el a hajóra
Viszlek, s azon Nápolyba, hol e két
Szivünk szerettinek nászát megérni
Remélem; onnan én Milánba el-
Vonulok, és ott minden harmadik
Gondolatom a sír lesz.

ALONZO.
        Életed
Történetét már vágyom hallani;
Hogy fül-igéző lesz, úgy is tudom.

PROSPERO.
Elmondom azt.
S csöndes vizet, meg kedvező szelet,
S oly gyors vitorlát ígérek, hogy a
Királyi hajórajt könnyedén elérjük.
(Félre.) Jó Ariel, kegyenczem, még ez egy
Kis munka vár; aztán a végtelen
Tiéd! Szabad légy és szerencsés!
– Ha úgy tetszik, jerünk!        (Mind el.)



EPILOG.

PROSPERO.
szól:
Most bűbájam oda van;
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
Ide vagyok kötve le,
Ha Nápolyba nem bocsáttok!
Herczegségemet, látjátok,
Visszanyertem s megbocsáték
A bűnösnek; s most a játék
Ellenem fordul? s lekötve
Veszszek, itt e zord szigetbe’?
Kérlek szépen, mentsetek fel
Kedvező, kegyes kezekkel!
Hajtsa szelíd lehetek
Gyors hajóm’: úgy érhetek
Czélt, tinektek tetszeni!
Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve;
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old föl hő ima,
Melynek szent hatalma oly nagy,
Hogy a bősz ég kegyre olvad
S tisztává lesz minden vétek.
A mint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok!

Nyitóoldal