Shakespeare

MACBETH.

(Fordította: Szász Károly)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Duncan, skót király.

Malcolm,
Donalbain, fiai.

Macbeth,
Banquo, hadvezérei.

Macduff,
Lenox,
Rosse,
Menteth,
Angus,
Cathness, skót thánok.

Fleance, Banquo fia.

Siward, Northumberland grófja, az angol hadak vezére.

Ifjú Siward, fia.

Seyton, tiszt; Macbeth kiséretében.

Macduff fiacskája.

Egy skót és

Egy angol orvos.

Egy százados.

Kapus.

Öreg ember.

Három gyilkos

Lady Macbeth.

Lady Macduff.

Lady Macbeth komornája

Hecate és

három boszorkány.

Lordok, urak, tisztek, katonák, szolgák, hírnökök és egyéb kiséret.
Banquo szelleme és egyéb látmányok.




BEVEZETÉS

Macbeth az 1623-ki folio kiadásban jelent meg először nyomtatásban. Hogy mikor kerűlt színre, nem lehet biztosan megállapítani. Dr. Forman naplója bizonyítja, hogy a Globe-színházban 1610. ápril 20-án Macbeth előadását látta. Részletesen és naiv aprólékossággal mondja el a napló-író a darab meséjét, a miből azt lehet ugyan következtetni, hogy ő a darabot először látta, de nem azt, hogy általában akkor kerűlt volna először színre. A három királyság egyesülésére tett czélzás (IV. felv. I. szín) azt sejteti, hogy Macbeth származási ideje közelebb jár az 1603-ik évhez, s ebből, valamint egyéb ismertető jeleiből, melyeket a jegyzetekben bővebben fölemlítünk, e dráma születését az 1603-ik és 1606-ik év közé tehetjük.

„Shakspere szellemének legnagyobb munkája, a legmagasztosabb és leghatásosabb dráma, melyet a világ valaha látott”, a mint az angol Drake nevezi Macbethet, – Shakspere minden tragédiáját felülmúlja az egységes, hatalmas cselekvény, a gazdag költői szinezés, a felséges, merész, megrázó hang tekintetében. A többi tragédia közűl leginkább Othello-val lehet összehasonlítni. Mindkettőnek tárgya egy erős szenvedély: itt a féltékenység, amott a nagyravágyás. Mindkettőben látjuk a szenvedély születését, növekedését, gyarapodását, míg végre óriási nagyságában áll előttünk, hatalmába keríti az egész embert, s ellenállhatatlanúl, feltartóztatás nélkül ragadja a bűnre és bukásra, másoknak és önmagának megsemmisítésére. Mindkét dráma hősében a természet őserejét, a társadalmi finomítás által meg nem csökkentett férfiasságot látjuk, kik magasan felülemelkednek a közönségesség színvonalán, s kiknél az erény és bűn egyaránt nagyobb arányokat ölt. A ős anyagban, melyet a természet összehalmozott, roppant táplálékot talál a szenvedély tüze s óriási magasságra csapnak fel lángjai. Othello és Macbeth alakja kellett ahhoz, hogy megismerjük a féltékenység és nagyravágyás indulatainak nagyságát; mindent elpusztító elementáris erővel nyilatkoznak bennök e szenvedélyek, melyek kisebb szabású emberekben, egy Arnolpheban, egy Jourdain úrban, nevetségesek szoktak lenni.

Macbeth szenvedélye mint pusztító vihar vonúl végig szemünk előtt az egymást követő erőszakos események szilaj rohamában, s megfelelő előadásban soha sem tévesztheti el valóban megrázó, mélyen tragikus hatását. Ez magyarázza meg azon kiváló helyet, melyet az európai színpad történetében elfoglal. Magyarországban a régi színlapokon már e század elején, 1812-ben előfordul Macbeth, és többen próbálkoztak meg lefordításával. Kazinczy Ferenczen kívül, kinek fordítása kézirat maradt, Éder György német átdolgozás alapján fordította le; szintén német alapon készült Egressy Gábor fordítása, melyet eleinte a nemzeti színház használt. Midőn 1830-ban Shakspere műveinek gyűjteményes kiadására az első kisérlet történt, ennek első és utolsó kötete Macbeth volt, Döbrentei Gábor fordításában. „Érdemes munka mondja erről Greguss, nemcsak a fordítás gondos, az eredeti formájához ragaszkodó, nem ritkán erélyes és kifejező voltánál fogva, hanem azért is, mert minden szükséges tudni valóval egyben-másban az elégen túl is, föl van szerelve. A darab, színpadi tekintetekből, meg van kurtítva, de a kihagyott helyeket külön mellékletben megtaláljuk. A fordító a legjobb angol bírálók jegyzeteivel világosítja fel a szöveget, közli Holinshed krónikájának Duncan és Macbeth történetére vonatkozó részét, magyarázza Macbeth és Lady Macbeth indulatait az olvasó, de különösen a színjátszó számára, végűl pedig jellemzi Quin és Garrick jeles szinészeket.” – A Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában Szász Károly fordításában jelent meg; ugyanezt használja a nemzeti színház is 1867 óta.

Drámája tárgyát Shakspere Holinshed krónikájából (History of Scotland) merítette. Mint római drámáiban Plutarchot, úgy követi itt is lépésről lépésre forrását, egész jeleneteket, néha még a dialogokat is átvéve; s itt is, mint római drámáiban, fényes példáját nyújtja annak, hogyan élteti a költő ihlete a száraz eseményeket, színt és mozgást adva a tények halmazának, benső indokaikkal kötve össze a külső eseményeket, drámává emelve föl a történetet. Holinshed krónikájának alább következő részletei, egybehasonlítva a dráma megfelelő eseményeivel, szemlélhetővé teszik ez átalakulást.

„Nemsokára különös csoda történt – beszéli a krónikás – mely Skótországban sok bajnak lett szülő anyja. Történt, hogy Macbeth és Banquo Fores felé útaztak, hol akkoriban a király tanyázott, s minden kiséret nélkül haladtak erdőn és mezőn, midőn egyszerre egy erdei tisztás közepén három különös ruháju és vad külsejű asszony állt eléjök, kik egy régebbi világ teremtményeinek látszottak. Mialatt csodálkozva néztek reájuk, egyikük megszólalt és mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Glammis thánja!” (mert atyja, Sinell halála által nem régen jutott e méltóságra.) A második így kiáltott: „Üdvözlégy Macbeth, Cawdor thánja!” A harmadik pedig mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Skóczia leendő királya!” Erre így szólt Banquo: „Miféle asszonyok vagytok ti, kik irántam oly kevés kedvezést mutattok, holott társamnak legmagasabb méltóságokat, sőt királyságot is igértek, nekem pedig semmit?” „Igen,” felelt az első asszony, „nagyobb jótéteményt igérünk neked, mint neki; mert uralkodni fog ugyan, de szerencsétlen vége lesz és nem hagy hátra ivadékot; holott te nem fogsz ugyan uralkodni, de ivadékaid lesznek, kik megszakítás nélkül fognak uralkodni Skótország fölött.” Erre rögtön eltűntek szemök elől az asszonyok. Ezt Macbeth és Banquo eleinte csak a képzelet csalódásnak tartá, úgy hogy Banquo Macbethet tréfából Skóczia királyának, őt pedig Macbeth sok király atyjának szólítá. Később azonban általános lett a vélemény, hogy ez asszonyok vagy boszorkányok voltak, mintegy a sors istennői, vagy valamiféle nymphák vagy tündérek, kik jóstehetséggel bírtak, mert minden épen úgy történt, a mint előre mondták. Mert nemsokára, midőn Cawdor thánját felségárulás miatt Foresben kivégezték, javait és hivatalait a király bőkezüleg Macbethre ruházta…”

„A reá következő éjjel, estebéd után, Banquo tréfálva így szólt Macbethhez: „Nos, Macbeth, megkaptad, a mit a két testvér jósolt; még csak az hiányzik, a mit a harmadik igért.” Erre meghányta e dolgot fejében Macbeth, sőt gondolkozni kezdett, hogyan juthatna a királysághoz. De azt mondá magának, hogy egy ideig várnia kell, s ezt is meghozza az isteni gondviselés, mint a többit…”

„Nemsokára azonban történt, hogy Duncan király, kinek két fia volt nejétől, Siward northumberlandi gróf leányától, az idősebbet, kit Malcolmnak hivtak, Cumberland herczegévé tette, hogy ez által utódjává legyen halála után a trónon. Ez nagyon bántotta Macbethet, mert látta, hogy ez intézkedés meghiúsítja reményeit. (Mert az ország régi törvényei szerint ha az, kinek következnie kellett, nem volt elég idős a királyság átvételére, az foglalta el helyét, ki vérségre legközelebb állt hozzá.) Fontolgatni kezdé tehát, hogyan nyerhetné el erőszakkal a királyságot, s azt hivé, helyes oka van a visszavonásra, mert Duncan minden lehetőt megtett, hogy megfoszsza őt minden jogtól és igénytől, melylyel később talán birhatna a koronára…”

A három boszorkány szavai, melyeket előbb hallottatok, nagy mértékben buzdították; de még inkább bíztatta neje a király megtámadására, mert rendkívül nagyravágyó volt és kiolthatatlan vágy égeté a királyné czíme után. Végre tehát, miután közölte szándékát bizalmas barátaival, kik között Banquo volt az első, megölte a királyt Enuernsben, vagy mint némelyek mondják, Botgosuaneban, uralkodása hatodik évében. Ezután meghittjei által királylyá kiáltatta ki magát és Sconeba ment, hol általánosan megegyezéssel, ős szokás szerint reá ruházták a királyi méltóságot. Duncan holttestét először Elginebe vitték és ott királyi módon eltemették; később azonban elvitték innen és Colmekillbe szállították, hol őseinek sírboltjába helyezték urunk születése után az 1046-ik évben…”

„Malcolme Cammore és Donald Bane, Duncan fiai, életöket féltve (mert jól tudták, hogy Macbeth trónja megerősítése végett üldözni fogja őket,) Cumberlandba menekültek, hol Malcolm egész addig maradt, míg szent Edvárd, Etheldred fia, vissza hódította Angliát a dánoktól; és ez Edvárd a legbarátságosabb módon fogadta Malcolmot. Donald pedig átment Irlandba, hol ez ország királya a legszívesebben fogadta…”

„Macbeth uralkodása eleinte üdvösnek látszott, de nemsokára megmutatta valódi mivoltát, midőn igazság helyett kegyetlenséget gyakorolt. Mert a lelkiismereti furdalás (mint minden zsarnokot és jogtalan bitorlót) folytonos félelemben tartá, hogy számára is azon kehely készül, melyet ő nyújtott elődjének. A boszorkányok szavai sem mentek ki elméjéből, kik midőn neki igérték a királyságot, azt egyszersmind Banquo ivadékának is megigérték. Meghítta hát Banquot, Fleance nevű fiával, estebédre, melyet számukra készített. Itt Macbeth szándéka szerint mindkettőt rögtöni halálnak kellett érni bizonyos gyilkosok kezétől, kiket e czélra felbérelt, megparancsolván nekik, hogy Banquot és fiát a palotán kívül, midőn házukba visszatérnek, megöljék, nehogy az ő háza rossz hírbe jusson és ő annak idején igazolhassa magát, ha valamivel vádolnák vagy valami gyanú támadna ellene…”

„De az éjjeli homály védelme alatt úgy történt, hogy míg az atyát megölték, a fiú a mindenható Isten segítségével, ki őt jobb szerencsére tartá fel, megmenekült e veszélytől…”

„Macbeth kényszeríté thánjait, hogy részt vegyenek a Dunsinane vár építésében, Macduff azonban nem engedelmeskedett e parancsnak, s Macbeth haragra gyuladt e miatt. Nem is vesztette el elméjéből a nevezett Macduffot, vagy mert igen nagynak tartá hatalmát, vagy mert bizonyos varázslóktól, kiknek szavára sokat tartott, azt hallá, hogy őrizkedjék Macdufftól, ki az alkalmas időt keresi megbuktatására. És bizonyára meg is ölette volna Macduffot, ha egy bizonyos boszorkány, kinek szavára igen sokat adott, meg nem jósolja neki, hogy soha sem fogja anyaszülte férfiú megölni, s le sem győzhetik, míg a birnanei erdő meg nem indul Dunsinane ellen…”

„E jövendölés minden félelmet kiűzött Macbeth szívéből, mert meggyőződött, hogy kedve szerint cselekedhetik, a nélkül, hogy büntetéstől kellene tartania; mivel az egyik jóslat szerint lehetetlennek tartá, hogy őt valaki megölje, a másik szerint, hogy legyőzhetik. E csalárd remény sok kegyetlenségre és alattvalóinak erőszakos elnyomására csábítá. Végre rászánta magát Macduff, hogy életének megmentése végett Angliába meneküljön és Malcolmnak segédkezet nyújtson a skót korona visszaszerzésében. De ezt nem végzé elég titokban, mert Macbeth tudomást nyert róla. Hiszen a királyoknak, mint mondják, oly éles szemük van, mint a hiúznak, és oly nagy füleik, mint Midasnak. Mert Macbeth minden nemes házánál bérében tartott egy vagy más embert, ki minden tudtára adott, a mit ott mondtak vagy tettek, és e kémkedés által leigázta országa nemeseinek legnagyobb részét…”

„Nemsokára, hogy megtudta, hova ment Macduff, nagy sereggel gyorsan Fife ellen vonult s ostrom alá vette a várat, hol Macduff lakott, remélve, hogy ott fogja találni. A kik a házban laktak, minden ellenállás nélkül kinyitották a kapukat és bebocsátották, nem gondolva semmi rosszra. Mindennek daczára a legkegyetlenebb módon megölette Macduff nejét és gyermekeit, mindazokkal együtt, kiket a házban talált. Macduff javait is lefoglalta, őt magát árulónak nyilvánította és száműzte országának minden részéből. Macduff azonban már megmenekült a veszélytől és Angliába ment Malcolme Cammorehoz, megkisérlendő, mily segítséget nyerhet támogatásától, hogy neje, gyermekei és barátjai kegyetlen meggyilkolását megbosszúlja.…”

„Malcolmhoz érkezve lefesté előtte, mily nagy nyomorba sülyedt Skóczia a zsarnok Macbeth borzasztó kegyetlenségei miatt. Népe azért halálosan gyűlöli és semmit sem kiván oly forrón, mint megszabadulni a rabszolgaság ez elviselhetetlen igájától. Midőn Malcolm hallá Macduff szavait, melyeket fájdalmas hangon monda el, mély sóhajra fakadt hazájának szomorú sorsa fölött, mire Macduff a legkomolyabb szavakkal sürgeté, szabadítsa meg a skót népet ily kegyetlen és vérengző zsarnoktól, minőnek Macbeth annyi tette által mutatta magát. Könnyű feladat lenne ez reá nézve, nemcsak jogára való tekintetből, hanem azért is, mert a nép komolyan kivánkozik bosszút állni a sok kegyetlenségért, melyet Macbeth rossz uralkodása és erőszakoskodásai miatt naponkint szenvedni kénytelen. Ámbár Malcolmot nagyon elszomorítá honának sorsa, melyet Macduff előtte lefestett, mégis félt, hogy Macduff nem becsületes szándékkal beszél, vagy hogy Macbeth küldte őt; azért tovább is ki akarta fürkészni, tetteté magát és így felelt: „Valóban nagyon elszomorít skót hazánk boldogtalansága; de jóllehet őszintén vágyódom, mégsem vagyok rá alkalmas bizonyos gyógyíthatatlan bűnök miatt, melyek fölöttem uralkodnak. Először is oly mértéktelenűl kéjvágyó és érzéki vagyok, hogy ha Skóczia királyává lennék, minden szüzet és asszonyt megbecstelenítnék, úgy hogy mértéktelenségem reátok nézve még elviselhetetlenebb lenne, mint Macbeth véres zsarnoksága.” Erre így felelt Macduff: „Ez mindenesetre igen nagy hiba, mert sok nemes fejedelem és király vesztette el életét és trónját miatta; mindazonáltal elég asszony van Skócziában, és azért kövesd tanácsomat. Légy királylyá, s én oly óvatosan fogom az ügyet vinni, hogy titokban kielégítheted vágyadat a nélkül, hogy valaki észrevenné.” Erre így szólt Malcolm: „A legpénzvágyóbb teremtés vagyok a földön, és ha király lennék, mindenféle útat-módot keresnék földek és javak szerzésére, és a skót nemesek legnagyobb részét hamis vádak által veszélybe dönteném, hogy földjeiket, javaikat és birtokaikat magamávé tegyem. Hagyj tehát ott, a hol vagyok, mert ha az ország királyává lennék, kiolthatatlan kincsvágyam olyan lenne, hogy mostani bajotokat még elviselhetőnek találnátok a határtalan erőszakkal szemben, melyet megjelenésem vinne közétek.” Macduff erre így felelt: „Ez sokkal rosszabb hiba, mint az előbbi, mert a kapzsiság gyökere minden bajnak, és e bűn miatt bukott meg királyaink legnagyobb része. De mégis fogadd tanácsomat s vedd el a koronát; van elég arany és kincs Skócziában, hogy kapzsiságodat kielégítse.” Erre ismét felelt Malcolm: „Továbbá hajlandó vagyok a képmutatásra, hazugságra és a csalás minden más nemére, úgy hogy semmiben sincs annyi örömem, mint elámítni és megcsalni azokat, a kik bizalommal és hittel viseltetnek irántam és szavaim iránt. És ha semmi sem való inkább a fejedelemhez, mint állhatatosság, igazság, hűség és más nemes erények, melyek az őszinteségben gyökereznek, akkor láthatod, mennyire képtelen vagyok én az uralkodásra, és ha van módod minden egyéb bűnöm elfojtására vagy elrejtésére, kérlek, találj módot, hogy ezt is megszűntethesd, mint a többit.” Erre így szólt Macduff: „Ez a legrosszabb valamennyi közt, azért elhagylak és mondom: Oh ti boldogtalan, sajnálatra méltó skótok, kik annyi és oly sokféle bajba sülyedtetek, melyeknek egyike rosszabb a másiknál! Van egy gonosz és átkozott zsarnokotok, ki jog nélkül uralkodik fölöttetek, kegyetlenségével elnyomva titeket; de az, kinek joga van a koronára, oly tele van az angolok minden aljasságával és bűnével, hogy nem méltó a trónra; mert saját vallomása szerint nemcsak kapzsi és kiolthatatlan kéjvágyó, hanem csalfa is, mint az áruló, s egy szavának sem lehet hinni. Isten veled Skóczia! most már örökre száműzöttnek tekintem magamat, vígasztalás és segítség nélkül!” És e szavakkal keserű könyek gördültek végig arczán. Végre, midőn távozni akart, Malcolm visszatartá karjánál fogva és mondá: „Légy nyugodt, Macduff, mert a nevezett bűnök egyikével sem birok, s csak játszottam veled, hogy próbára tegyelek. Mert már többször akart Macbeth ily módon hálójába kerítni; de mennél kevésbbé mutattam hajlandóságot kérésed teljesítésére, annál inkább fogok igyekezni végrehajtásában.” Erre átölelték egymást, kölcsönösen hűséget igértek egymásnak, és tanácskozni kezdtek, hogy lehetne legjobban czélt érniök…”

Végre a katasztrófát így adja elő a krónikás: „Ugyanazon időben Malcolm oly nagy kegybe jutott Edvárd királynál, hogy az öreg Siwardot, a northumberlandi grófot tízezer emberrel Skócziába küldte vele, hogy ott országának visszaszerzésében segítségére legyen… Miután e hír elterjedt Skócziában, a nemesek két pártra oszlottak, melyeknek egyike Macbeth, másika Malcolm részén állt. Ebből gyakran apróbb összeütközések támadtak; mert a kik Malcolm pártján voltak, nem akartak ellenségeikkel nyílt mezőn találkozni, mielőtt Angliából segítség érkezik. De midőn Macbeth látta, hogy ellenségeinek hatalma növekszik az angol segély által, melyet Malcolm küld, visszavonult Fifeba, hogy a dunsinanei vár megerősített táborába zárkózzék és ellenségeivel harczra szálljon, ha üldöznék; ámbár barátjai azt tanácsolták, hogy vagy egyezzék ki Malcolmmal, vagy sietve meneküljön a szigetekre s vigye magával kincsét, hogy nehány országnagyot részére bírjon, és idegeneket is nyerhessen meg, kikben inkább megbízhatik, mint saját alattvalóiban, kik napról-napra elpártoltak tőle. De annyira bízott a jövendölésekben, hogy győzhetetlennek hivé magát, míg a birnanei erdő Dunsinaneba nem egy; épen úgy nem hivé, hogy valaha ember megölhesse, ki asszonytól született…”

„Malcolm gyorsan üldözé Macbethet és a csata előtti éjjelen a birnanei erdőbe érkezett, s midőn serege ott egy ideig pihent és felüdült, minden embernek megparancsolá, hogy az erdő valamelyik fájáról oly nagy ágat vegyen kezébe, a milyent csak elbírhat, hogy másnap reggel tömör sorban és nem láttatva az ellenség közelébe jussanak… Reggel, midőn Macbeth ily módon látta őket közelegni, először csodálkozott, végre azonban eszébe jutott a jövendölés, melyet sok idő előtt hallott, és hogy most beteljesűl a birnanei erdő vándorlása… Mindamellett csatarendbe állítá embereit és bátorságra inté őket; de midőn ellenségei eldobták az ágakat és Macbeth látta nagy számukat, gyors futásnak eredt, és Macduff nagy gyűlölettel üldözé, míg Lunfannainebe érkezett. Macbeth látva, hogy Macduff szorosan sarkában van, leugrott lováról és mondá: „Mit jelent ez, áruló, hogy ily hiábavaló módon üldözöl, mert az én sorsom nem az, hogy anyaszülte teremtés kezeitől essem el; jer hát és vedd jutalmadat, melyet gonoszságaiddal megérdemeltél.” És ezzel fölemelte kardját, hogy megölje. Macduff azonban leugrott lováról, feléje ment, s kezében tartva a meztelen kardot, így felelt: „Igaz, Macbeth, és most véget fog érni telhetetlen kegyetlenséged. Én vagyok az, ki nem születtem anyámtól, hanem testéből vágtak ki.” Erre hozzálépett és lesújtotta. Azután levágta fejét vállairól, póznára tűzte és Malcolmhoz vitte… Ez volt Macbeth vége, miután tizennégy évig uralkodott Skócziában.”



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Nyilt tér.

Dörgés, villámlás. Három boszorkány jő.

1. BOSZORKÁNY.
Mikor jőjünk össze hárman:
Dörgés-, villám-, záporában?

2. BOSZORKÁNY.
Mikor a vész elviharz:
S vesztve s nyerve lész a harcz.

3. BOSZORKÁNY.
Meg lesz nap-lementig az!

1. BOSZORKÁNY.
S hol a hely –?

2. BOSZORKÁNY.
        A fenyér. –

3. BOSZORKÁNY.
Macbeth is oda ér.

1. BOSZORKÁNY.
Szürke macska, mék már!

2. BOSZORKÁNY.
Béka szólít –

3. BOSZORKÁNY.
        Mindjár’!

MIND.
Szép a rút és rút a szép.
Rajta! köd- s homályba szét!        (Eltűnnek.)

II. SZÍN.

Táborhely, Fores alatt.

A szín mögött csatazaj. Duncan király, Malcolm, Donalbain, Lenox, Kiséret, jönnek s egy sebesült Századossal találkoznak.

DUNCAN.
Mi véres ember ez! úgy nézem őt:
Hírt adhat arról, hogy miképen áll
A lázadás?

MALCOLM.
Ez ép a tiszt, ki vas
Karával egy ellen csapat közűl
Engem kivágott. – Üdv, vitéz barátom!
Azt kérdi a király: hogy állt a harcz,
Mikor te ott hagyád?

SZÁZADOS.
        Még kétesen;
Fáradt úszók gyanánt, buktatni kik
Egymást hiába küzdenek. A bősz
Macdonwaldnak (az ám a pártütő!
Mert született gazság egész raja
Zsibong körűle, azzá tenni őt –)
Nyugat felől a Kernek s Galloglassok
Jöttek segélyre; – s a szerencse is
Mosolya átkozott ügyére, s szintén
A lázadó rimája lőn; Hiába!
Macbeth a hős, (méltó e névre!) – meg-
Vetvén a szerencsét – vont karddal, melyen
Véres halál füstölge, – mint a harcz
kedvencze tört a nyomorúltig útat;
S nem üdvözölve, el se búcsuzott,
Míg köldökétől állig nem hasítá,
És várfalunkra nem tűzé fejét.

DUNCAN.
Óh, hős rokon! nemes lovag!

SZÁZADOS.
        De mint ha
Onnan, hol a nap kél, hajótörő
Vészfellegek dörögve tornyosúlnak:
Úgy jött, a honnan jót vártunk, gonosz.
Halld, Skócziának királya, halld! alig
Űzé a jog, vitéz aczéllal, a
Gyors lábu Kerneket veszett futásba:
Midőn Norvég királya, élve a
Jó alkalommal, tiszta fegyverét
S pihent hadát reánk veté.

DUNCAN.
        Derék
Vezéreinket: Banquot s Macbethet
Nem csüggeszté ez?

SZÁZADOS.
        Mint veréb a sast?
Vagy nyúl oroszlánt! Nem mondok nagyot,
De olyanok voltak, mint kétszeres
Töltésű ágyúk; s kétszer kétszeres
Dühvel csapának a Norvégra. – Én
– Ha csak friss vérbe megfürödni, vagy
Új Golgotát emelni nem vala
Czéljok: nem is tudom –
Alélt vagyok, sebem segélyt kiált.

DUNCAN.
Szód mint sebed becsűletedre vál,
Jó bajnok! – Orvoshoz vigyétek őt.
        (A százados kivezettetik.)
Rosse és Angus jönnek.

Ki jő emiatt?

MALCOLM.
A hősi Rosse thán.

DUNCAN.
S minő sietség néz ki a szeméből,
Mint a ki nagy csodákat hoz hirül.

ROSSE.
Üdv a királynak!

DUNCAN.
        Honnan jösz, nemes thán?

ROSSE.
Fife-ból, királyom, hol norvégi zászlók
Lengnek a légben s hűsen legyezik
Népünket. A Norvég király maga
Töménytelen haddal s az áruló
Cawdori thántól támogatva, kezdé
A bősz csatát; míg Macbethünk szilárd-
Bizton, Bellóna vőlegényeként
Csapott reája, nem alább való
Erővel; ott kárt kárra, bősz aczélt
Aczélba vágva, megtöré azok
Kevély daczát; – egy szóval, a miénk
A győzelem; –

DUNCAN.
        Minő szerencse!

ROSSE.
        Úgy hogy
Swenó király most békeért könyörg;
De holtjait nem engedők hogy el-
Temesse, míg Szent-Colmba tízezer
Dollárt le nem tett a kincstárnak.

DUNCAN.
        Hah!
E gaz Cawdor se csalja már tovább
Szivünk bizalmát! – Menj s kiáltsd, hogy ő már
Halott – s köszöntsd czímével Macbethet!

ROSSE.
Felség, megyek.

DUNCAN.
Mit ő veszíte, Macbeth nyerte meg!
        (Mind el.)

III. SZÍN.

Dörgés. A három boszorkány jő.

1. BOSZORKÁNY.
Vén hugom, hol útazol?

2. BOSZORKÁNY.
Disznót öldöstem.

3. BOSZORKÁNY.
        S te hol?

1. BOSZORKÁNY.
Egy hajósné, kötényében,
Láttam, gesztenyét rejteget.
Rágta, rágta, s csemcsegett.
Mondtam: adj belőle nékem, –
De a hájas: „hess, boszorkány!”
Ordított, hogy fért a torkán.
– Ura, Aleppo felé ment
Csolnakán, de egy-szitában,
– Farkatlan patkány formában –
Majd utána evezek.
Ott leszek! ott leszek!

2. BOSZORKÁNY.
Kell egy szél? he?

1. BOSZORKÁNY.
Ide véle!

3. BOSZORKÁNY.
Mást meg én.

1. BOSZORKÁNY.
Jó! a többi már enyém;
S merre fújnak, mind a partok!
Ismerem mind, s arra tartok;
Minden zúg s sziget enyém:
El nem bú végetlenén!
Megszárítom, mint a szénát!
Hétszer-hét nap éjjelén át
Le nem húnyja szeme héját.
Kilenczszer-kilencz napig
Sorvad, fűl, nem nyughatik.
S bár hajóstul el nem veszhet:
Majd megtánczol! – Nézd csak eztet!

2. BOSZORKÁNY.
Mutasd, mutasd!

1. BOSZORKÁNY.
Hajó-tört halász hüvelyke,
Sírját ki a mélybe’ lelte.
Ezzel verem meg az útast!
        (Dobszó hallik.)

3. BOSZORKÁNY.
Ha! dobok, dobok!
Macbeth jő, az út dobog!

HÁRMAN.
(összefogózva forognak, énekelnek).
Mi sors-testvérek szűntelen
A földön át, a tengeren,
Forgunk körül, körül, körül…
Hármat felém, hármat feléd, –
Még hármat, így kilencz! – elég!
Kész a bűbáj! hahó megállj!
Macbeth és Banquo jönnek.

MACBETH.
Nem láttam még ily szörnyű s szép napot.

BANQUO.
Mily messzi van Fores még? Mik ezek?
Minő aszottak s bősz külsőjüek?
Nem olyanok, mint föld lakói, bár
A földön állnak. – Élők vagytok-e?
Kérdhet-e ember? – Mintha értenék:
Egyszerre vézna újját mind aszott
Ajkára nyomja. – Nőknek látszotok:
De szőrös állotok nem engedi,
Hogy annak tartsalak.

MACBETH.
        Beszéljetek,
Ha szólni tudtok, kik vagytok?

1. BOSZORKÁNY.
Üdv Macbeth! Üdv Glamis thánjának! üdv!

2. BOSZORKÁNY.
Üdv Macbeth! Üdv Cawdor thánjának! üdv!

3. BOSZORKÁNY.
Üdv Macbeth! Üdv, leendő királynak! üdv!

BANQUO.
Miért riadsz meg? félsz attól, mi oly
Dicsően hangzik? És ti, szóljatok,
Az igazság nevében! – lényetek
Káprázat-e, vagy az: minek mutat?
Hős társamat, jelen kegy és királyi
Jövő reményivel köszöntitek,
Mi őt im elragadja! És nekem
Egy szavatok sincs? De ha csakugyan
Beláttok az idő vetésibe,
Hogy mely mag erjed s nő, – melyik vesz el,
Csak szóljatok: ki sem kérem, se’ félem
Se’ kedvezéstek’, sem haragtokat!

1. BOSZORKÁNY.
Üdv!

2. BOSZORKÁNY.
Üdv!

1. BOSZORKÁNY.
Kisebb leszesz, mint Macbeth és nagyobb!

2. BOSZORKÁNY.
Nem oly szerencsés, mégis boldogabb!

3. BOSZORKÁNY.
Királyok atyja, – bár magad nem az!
Üdv hát tinektek Macbeth, Banquo, üdv!

1. BOSZORKÁNY.
Üdv Banquo, Macbeth üdv!

MACBETH.
Hó! Félig szólók, többet mondjatok!
Meghalt Sinel – s így Glamis thánja lettem –
De Cawdoré hogy’? Cawdor thánja él,
S a dolga jól megy! hogy király legyek:
Csak úgy kívül van minden hitelen, mint
Hogy Cawdor thánja; honnan – szóljatok! –
Vevétek e csodás hírt? vagy miért
Álljátok útunk’ e sivár fenyéren
Ily jós-igékkel? – szólj hát, kényszerítlek!
        (A boszorkányok eltűnnek.)

BANQUO.
Földnek mint víznek vannak buboréki;
Azok közűl valók ezek. – Hová
Levének el?

MACBETH.
A légbe! A mi imént
Testtel bírónak látszék: mint lehellet
Olvadt a szélbe. – Álltak volna bár meg!

BANQUO.
S itt voltak-e, kikről szólunk, valóban?
Vagy bódító gyökért evénk talán,
Mely elménket foglyul vivé?

MACBETH.
Magod király lesz –

BANQUO.
        Te magad lészsz király.

MACBETH.
És Cawdor thánja. Nem hangzott-e így?

BANQUO.
De szórul-szóra épen így! – ki jő?
Rosse és Angus jönnek.

ROSSE.
Örvendve vette hírül a király,
Győzelmedet Macbeth, s olvasva, mint
Koczkáztatád saját személyedet,
Habozva küzd: melyik dicsőbb, csodásb,
Te-é vagy ő? s erről nem szólva: – még
Az nap megint – követve léptidet,
Norvég király bősz serge közt talál,
Hol ten-kezed sötét halál müvétől
Meg nem riadva vívsz. – Mint jégeső,
Futár futárra oly sűrűn jöve:
Mindannyi hőstettid hírét hozá
S önté elébe.

ANGUS.
        Minket a király
Köszönettel küld; nem díj ez, de csak
Hogy ő hozzá vigyünk.

ROSSE.
        Nagyobb kegyek
Előlegéül, meghagyá nekem,
Hogy Cawdor thánjául köszöntselek –
Légy hát e czímmel üdvözölve, – az
Tied, nemes thán!

BANQUO.
        Hah! az ördög is
Szólhat valót?

MACBETH.
De Cawdor thánja él,
Mért adtok én rám kölcsönzött ruhát?

ANGUS.
Él még, ki thán volt; ám nagy súlyu vád
nyom életén, mit eljátszott büne.
A norvéggal szövetkezett-e; vagy
Kezökre játszék, s födözet gyanánt volt
A lázadóknak; vagy mind kétfelől
Munkálta honja vesztét –? nem tudom.
Csak hogy kisütve rá s bevallva már
A főben járó árulás.

MACBETH.
        Glamis
És Cawdor: – hátra még a legnagyobb!
– Hálám vegyétek fáradozástokért!
S te nem hiszed, hogy gyermekid királyok
Lesznek, holott nem mást igértek, ép’
Azok nekik, kik Cawdor thánjaul
Üdvöztek engem.

BANQUO.
        Abba bízva, még
A koronára is gyúlhat vágyad, e
Thánság fölött. – De néha, – különös! –
Csak hogy veszélybe csaljon, a gonosz
Szellem valót mond; szép ártatlanul
Játékba visz, de a komoly valónál
Örvénybe dönt. – Egy szóra rokonim!

MACBETH.
Kettő betelt már: kedvező elő-
Játékok a királyi fődarabhoz.
– Urak, köszönöm. – E föld fölötti intés
Rossz nem lehet; jó nem lehet: – Ha rossz,
Miért ad a sikerre foglalót,
Valóval kezdve? im Cawdor vagyok!
Ha jó: miért győz rajtam a kisértet,
Hogy égnek áll hajam, szörny-képitől
S higgadt szivem bordáimon vadul
Természetlen dörömböl! A való
Félelminél a képzelt rém nagyobb;
Ez eszme, melyben még a gyilkolás csak
Agyrém, valómat úgy megrenditi,
Hogy léterőm mind képzeletbe fúl,
S előtte semmi sincs: csak a mi nincs!

BANQUO.
Nézzétek őt, mikép rajong!

MACBETH.
        A sors,
Ha akar királynak: jó, tegyen királylyá!
De úgy, hogy én ne is mozduljak érte.

BANQUO.
Új rangja még, mint idegen ruha
Áll rajta, mely csak hosszú viseléssel
Simul a testhez.

MACBETH.
        Jőjön, a mi jő!
Nap s óra eljár, bár mi rossz idő.

BANQUO.
Nemes Macbeth reád várunk csupán.

MACBETH.
Bocsássatok meg: dúlt agyam’, feledt
Dolgok gyötörték; ám jóságtokat
Oly lapra jegyzém, jó urak, melyet
Naponként forgatok. Most a királyhoz!
(Banquohoz) Forgasd eszedben a történteket,
S ha több időnk lesz – addig fontra vetve –
Szóljunk felőle nyíltan, szabadon!

BANQUO.
Jó lesz!

MACBETH.
Addig, – elég. Jerünk barátim.
        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Fores. Szoba a palotában.

Harsonák. Duncan, Malcolm, Donalbain, Lenon, Kiséret jönnek.

DUNCAN.
Kivégezték Cawdort? vagy biztosim
Se’ jöttek vissza még?

MALCOLM.
        Felséges úr,
Nem tértek vissza még, de szóltam egy
Olyannak, a ki halni látta őt.
Azt mondta: hogy bevallva árulását
Esdekle felséged bocsánatáért
S bűnbánva halt meg. Semmit éltiben
Ne végze oly jól, mint e búcsuját.
Úgy halt meg ő, mint a ki a halált
Jól betanulta: hogy mi legbecsesb,
Mint semmiséget, könnyen dobja el.

DUNCAN.
Nincs tudomány: a lélek alkatát
Az arczbul eltalálni; – ebben én
Feltétlenűl bízám s –
Macbeth, Banquo, Rosse, Angus, jönnek.
        Nemes rokon!
Hálátlanságom épen most nagyon
Nyomá szivem; mert oly előre vagy:
Hogy bár mi gyors szárnyú a jutalom,
Utól nem érhet. Vajha érdemelnél
Kevesbet: úgy díj, s hálaszóm, talán
Fölérni birná; – így nem mondhatok mást:
Több tartozásom, mint se’ mindenem
Elég lehetne azt letörlenem!

MACBETH.
Hűség s szolgálat: mikkel tartozám,
Magok jutalma. Felségedre csak
Szolgálatink elfogadása néz;
S szolgálatink; a trón és korona
Fiai és cselédi, – kik csupán
A tartozót tevék, ha mind, a mit
Felségedért s javára tenni birtak,
Hűn megtevék.

DUNCAN.
        Jövel szívemre hát!
Itt ültetélek el s tenyészeted
És virulásod főgondom leszen!
– Hős Banquo, érdemed sem áll utóbb,
Elismerése sem leend kisebb.
Jőj, hadd ölellek, így, szivemre zárva!

BANQUO.
Ha itt verek gyökért: tiéd leend
Az aratás!

DUNCAN.
Örömem túl-csapong
Korlátain s búköny alá buvik,
Pajzánul im! Fiaim és rokonim,
S thánok s ti mind hozzánk legközelebb
Levők: határzatunk’ halljátok. Im
Idősb fiúnk Malcolm: – örökösünk!
Kit mától fogva Cumberlandi herczeg
Czímével ékesítünk. S nem leend e
Kitűntetés csak egy magán; vele
Nemes-jelek, meg annyi csillagul
Ragyogjanak minden méltóra. – Most
El Invernessbe! (Macbethhez) s még szorosban is
Fűzz ott magadhoz!

MACBETH.
        Minden pihenés,
Mi nem szolgál neked: nekem teher.
Magam leszek futárod, nőm fülét
Jöttöd hírével elbájolni. Most
Szabad legyen bucsúznom.

DUNCAN.
        Drága Cawdor!

MACBETH.
(félre).
Cumberland-herczeg! oly kő ez, melyen
Át kell ugornom, – máskép átesem;
Mert útban áll. – Bújj el csillag világa!
Ne láss be vágyam mély setét titkába!
Zárulj be szem! hagyd rá – a míg a kéz
Elvégzi azt, mit szem borzadva néz!        (El.)

DUNCAN.
Igaz, derék Banquo, ő oly vitéz,
Hogy őt dicsérni: lelki táp nekem
S valódi ünnep. – Most utána: mert
Hű gondja azért előze meg csupán:
Hogy jól fogadjon. – Páratlan rokon!        (Mind el.)

V. SZÍN.

Inverness, szoba Macbeth kastélyában.

Lady Macbeth jő, levelet olvasva.

LADY MACBETH.
„A győzelem napján találkoztam velök; s a legbiztosb adatokat nyerém, hogy több mint emberi tudással birnak. Midőn vágytól égve tovább akartam kérdezni: léggé oszoltak, s eltűntek. – Még bámulattól elragadva álltam, midőn követek jövének a királytól, kik „Cawdor thánjául” üdvüzöltek, a mely czímmel épen a sorsterstvérek is köszöntének vala; még magasb jövőre utalva, emígy: „Üdv, leendő nagy király!” Jónak véltem ezt tudatni veled, nagyságom édes osztályosa, nehogy az örömből tégedet illető résztől perczig is megfosztva légy, nem tudva: mily nagyság van igérve neked. Zárd ezt szívedre, s Isten veled!”
– Glamis vagy már, s Cawdor; s meglészsz az is,
Mi még igérve van. – Természeted
Aggaszt csak: – abban több a szeretet
Édes teje, mintsem a rövid útat
Választanád. Vágynál nagy lenni, van
Becsvágy szívedben: oh de nincs vele
Kellő gonoszság. Mit szívből akarsz:
Szentűl akarnád; csalva játsz’ni nem,
S hamisan nyerni mégis. – Nagy Glamis!
Az kellene, mi néked így kiáltson:
„Tedd ezt – s tied!” s a mit megtenni inkább
Félsz, mint óhajtod, hogy nem-téve légyen!
Csak jőj! hadd öntsem bátorságomat
Füledbe; nyelvem űzze mind tova,
Mi az arany percztől messze tart még,
Mit sors, s varázs hatalmak szinte-szinte
Fejedre tettek? –
Hírnök jő.
        Nos mi hírt hozasz?

HÍRNÖK.
Ma éjre itt lesz a király.

LADY MACBETH.
        Bolond vagy?
Nincs-é urad vele? s nem adna-e,
Hogy készülhessek, hírt?

HÍRNÖK.
        Úgy is van, és
Thánunk jön is már; egy pajtásomat
Küldé sietve; az, félholtan, alig
Birá a hírt kinyögni.

LADY MACBETH.
        Viseljetek jó
Gondot reá. Nagy újságot hozott.        (Hírnök el.)
A holló is rekedt, a mely lakomba
Duncan király balvégzetes beléptét
Károgja. – Jőjetek, halálos eszmék
Őrlelkei, forgassatok ki most
Nememből, s töltsetek tetőtől talpig,
Csordúltig, ádáz indulattal engem!
Vérem tegyétek sűrűvé, – a gyáva
Kétség utját zárjátok el; nehogy
A természet sugalma megtalálja
Rendítni bősz határzatom – s egyensúlyt
Tartson közötte és a kivitel közt.
Nő-emlőimre jertek, s szívjatok
Epét tejemből, gyilkos szellemek,
Láthatatlanul bárhol leskődtök a
Bűn-alkalomra! Jöszte, sűrü éj,
Burkold magad pokol füstjébe, hogy
Késem ne lássa a sebet, mit üt,
S a vak sötétség kárpitán az ég
Se lásson át, hogy rám kiáltson: „Állj meg!”
Macbeth jő.
Üdv Glamis! üdv Cawdor! a harmadik
Üdvözlet által még nagyobb, dicsőbb!
Leveled túlemelt e vak jelen
Körén, s e perczben az egész jövőt
Érzem!

MACBETH.
Szerelmem, Duncan éjszakára
Eljő.

LADY MACBETH.
Oh ne lássa meg soha
Nap azt a reggelt! Arczod, thánom, egy
Könyv, melyből, a ki rá néz, különöst
Olvashat. A világot csalni: mutass
Hozzá hasonló arczot; üdvözöld
Szemed-, kezed-, nyelveddel; látszatod
Legyen: minő az ártatlan virág,
S valód: kigyó alatta! Jól fogadd
Az érkezőt; s az én dolgom legyen
Ez éj nagy műve, mely birnunk adand
Minden jövő éj- s napjainkon át
Királyi főhatalmat s koronát!

MACBETH.
Majd megbeszéljük –

LADY MACBETH.
Csak nézz s szólj nyugodtan!
A változott arcz gyanút költ legottan.
Bízd rám a többit.
        (Mindketten el.)

VI. SZÍN.

Ugyanott a kastély előtt.

Hobolyák és fáklyák. Duncan, Malcolm, Donalbain, Banquo, Lenox, Macduff, Rosse, Angus és Kiséret jönnek.

DUNCAN.
E vár fekvése kellemes; s a lég is
Oly nyájasan s üdén kinálkozik
Érzékeinknek.

BANQUO.
        Im e nyári vendég,
A házi fecske, gondos épités
Által mutatja, hogy az ég lehe
Édesdeden fuvall itt; nincsen egy
Párkány, sarok, zúg, oszlop, a hová
Ne rakta volna függő nyoszolyáját
S kicsinjei bölcsejét. A hol pedig
Szeret fészkelni: úgy tapasztalám,
Ott tiszta lég van.
Lady Macbeth jő.

DUNCAN.
        Ime, kedves úrnőnk! –
A szeretet utánjárása is
Terhünkre van olykor; mégis megköszönjük,
Mert jó szív adja. Így mondhatsz te is
„Isten fizessé”-t a terheltetésért,
Mit szeretetből okozunk neked.

LADY MACBETH.
Szolgálatunk, két annyi volna bár,
S kétszerte véve újra, – csak szegény
És egyszerű törekvés volna, e
Dús kegyhez mérve, melylyel hajlokunkat
Felséged elhalmozza. Mind a régi
S az új kegyért: felségednek mi csak
Forró imáinkkal köszönhetünk.

DUNCAN.
Hol Cawdor thánja? sarkában valánk
S meg akarók előzni; hasztalan!
Hű gondja, jobban mint sarkantyuja,
Sietteté, s előttünk ért haza.
Szép és nemes hölgy, vendégid leszünk
Az éjszaka.

LADY MACBETH.
Szolgáid szűntelen
Csak úgy tartják magok s övéiket
És mindenöket, hogy felséged azt,
Mivel tied mind, – tőlük bármikor
Számon vehesse.

DUNCAN.
        Nyújtsd kezed s vezess
Gazdánkhoz. – Őt szeretjük és kegyünk
Övé marad tovább is. – Asszonyom,
Ha úgy tetszik.        (Mind el.)

VII. SZÍN.

Ugyanott, szoba a kastélyban.

Zene és fáklyák. Egy ételfogó és szolgák jönnek, s átmennek a színen tálakkal és egyéb terítékekkel. – Szünet múlva Macbeth jő.

MACBETH.
Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
Jó volna gyorsan végrehajtani.
Ha gyilkom a következéseket
Fölgombolyítni birná s hálójában
Fogná meg a sikert, – ha egy csapással
Végezve volna minden, itt; csak itt,
E földi partnak zátonyán: – a túlsót
Könnyen veszem. De ily esetbe’ már
Itt ér el az itélet: mert alig
Adók a véres leczkét, – visszavág
A tanitó fejére. Ez igazság,
Kérlelhetetlen kezével, a kevertük
Méreg-pohárt ajkunkra tolja. – Ő itt
Kétszerte bizton van: először is, mert
Rokon vagyok s alattvaló, – elég ok
Már tettem ellen, – aztán gazda is,
Kinek ki kén’ a gyilkost zárni, nemhogy
Még maga fenjen kést. – Különben is
E Duncan oly szelíd volt trónusán,
Tisztében oly hív, hogy erényei,
Mint trombita nyelvü angyalok, boszút
S elkárhozást kiáltnak gyilkosára!
S a szánalom, mint új szülött gyerek,
Felhőn röpülve, vagy mint égi khérub
A láthatatlan lég sebes lován,
Mindenkinek szemébe fújja e
Bősz tettet, míg a szél könyekbe fúl!
S nincs semmi sarkantyúm, – e szándokot
Sürgetni: mint a nagyravágy, a mely
Túl ugrik, és a másik oldalon –
Lady Macbeth jő.
– Nos hát mi hír?

LADY MACBETH.
Mindjárt bevégzi a
Vacsorát. – Miért hagyád a termet el?

MACBETH.
Hah! kérdezett?

LADY MACBETH.
        Magad gondolhatod.

MACBETH.
Jobb, e dolgodba’ nem megyünk tovább.
A minap is kitűntetett; arany
Jó véleményt nyerék mindenkitől;
S viselni kell azt újdon fényiben,
Nem elhajítni ily hamar.

LADY MACBETH.
        De hát
Részeg remény volt, melybe öltözél?
Aludt el-eddig, most reszketve, és
Sáppadtan ébred arra, mit előbb
Önként teve? Jó, mától fogva csak
Ilyennek tartom a szerelmed is.
Hát félsz az lenni tettben: a mi vagy
Vágyban? – Szeretnéd birni azt, mit az
Életnek ékeül itélsz; s magad
Itéletében gyáva lenni? hogy
Az „akarom” nyomát a „nem merem”
Kisérje, mint szegény macskának, a
Mesébe’!

MACBETH.
Kérlek, hallgass! merek én,
Mit merhet ember; többet a ki mer:
Nem ember.

LADY MACBETH.
Hát vadállat szólt belőled,
Midőn előttem terveid fölfedéd?
Míg merted: addig ember s férfi voltál;
S hogy több lehess, mint a mi vagy, a tőn
Oly férfiassá. Akkor alkalom,
Hely, mind hiányzék: mégis kész valál, hogy
Előteremtsd; önként kinálkozik
Most minden: és kész szolgálatjukon
Elalélsz te!… Én szoptattam, és tudom mily
Édes szeretnünk a szopó piczinyt:
De kiragadtam voln’ emlőimet lágy
Szájábul, és szétzúztam voln’ fejét,
Ha úgy fogadtam volna, mint te ezt
Hogy megteszed!

MACBETH.
        S ha rajta vesztenénk?

LADY MACBETH.
Mi! rajta? Csak csavard kellő fokig
Föl bátorságod’ s rajta nem veszítsz!
Ha Duncan elszunyad (s a napi úttól
Fáradtan arra kész lesz) – fűszeres
Borommal úgy elkábítandom a
Két kamarást, hogy az eszmélet, az
Agy őre: gőz lesz s kaponyájok egy
Gőz-üst födele. Így, ha állati
Álomba lesznek elmerülve, mint
Halálba: én s te mit nem tehetünk
A védtelen királylyal? és elázott
Őrzőire mit nem foghatunk, kiket
A bűn egész gyanúja terhelend?

MACBETH.
Te csak fiút szülj! mert e rendületlen
Anyag csak férfinak való! s ugy-e
Ha vérrel ott a két alvót befestjük,
Sőt tőrüket fogjuk használni is:
Valószínű leend, hogy ők tevék?

LADY MACBETH.
Ki merne mást gyanítni is, ha jaj-
Kiáltozásunk majd eget ver, a
Halott felett?

MACBETH.
Szilárd vagyok, s a szörnyű
Tetthez felajzám minden idegem’.
Jer, és takarja el vidám tekintet
Csalárd mosolyja csalfa terveinket.        (Mindketten el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. A kastély udvara.

Banquo jő; Fleance fáklyát visz előtte.

BANQUO.
Hány óra már, fiam?

FLEANCE.
Úgy nézem: később lehet már.

BANQUO.
Ne, – fogd a kardom. Mily gazdálkodó
Az ég: nem éget egy gyertyát se. – Fogd
Ezt is. Nyomasztó álmosságnak ül
Ón-súlya rajtam, – és alunni mégsem
Vágyom. Kegyes hatalmak, vessetek
Békót a sok rossz gondolatra, mely
Útat talál az álomhoz. – Csak add
A kardomat.
Macbeth jő. Szolga fáklyával előtte.
        Ki jár itt?

MACBETH.
        Jó barát.

BANQUO.
Még fenn. Sir? A király már lefeküdt.
Szokatlanul jó kedvbe’ volt s pazar
Ajándokot küldött cselédeidnek.
– E drága kővel bájos hölgyedet,
Szerette házi asszonyát, köszönti.
Végtelenűl elégülten mene
Fekünni.

MACBETH.
Minthogy készületlenek
Valánk: csak a hiányok rabja lett
Jó szándokunk, mely máskép szabadon
Működhetett voln’.

BANQUO.
        Minden jó s elég volt.
– Az éjjel a boszorkányok felől
Álmodtam. Ők tenéked némileg
Jól jósolának.

MACBETH.
Rá se’ gondolok!
Mégis, ha egy órát szakíthatunk,
Beszélnénk egyet-mást róla még,
Ha nem sajnálod.

BANQUO.
        Parancsolj velem.

MACBETH.
Ha vélem egyetértesz: lesz idő, hogy
Javadra lesz.

BANQUO.
Ha többet nem veszítek,
Mint nyerhetek, ha tisztán tarthatom
Szivem’, s hűségem’ a király iránt:
Miért ne –?

MACBETH.
Addig is jó éjszakát.

BANQUO.
Köszönöm, Sir, s kivánok néked is.
        (Banquo és Fleance el.)

MACBETH.
Menj, kérd az úrnőt; éji italom
Ha kész leend, csöngessen. – És lefekhetsz.
        (Szolga el.)
Tőr az, mit ott látok? kezem felé
Fordítva markolatja –? még se’ birlak
Megkapni, bárha látlak szűntelen.
Hát semmi érzék a szemen kivül
Nem foghat-é meg, szörnyű kép? Avagy
Csak képzeletnek tőre, csalfa rém,
Hőség-nyomott velőm szülötte vagy?
– S mindegyre látlak mégis, oly való-
Alakban mint ezt, melyet ím kirántok.
Te vezetsz az úton, a melyen megyek,
S ily fegyver ép’ – a melyért nyult kezem.
Szemem más érzékim bolondja csak,
Vagy többet ér mindnél; mert egyre látlak!
S a vas – s a markolat – vér csöppeket
Mutat, mik eddig nem valának ott.
Nem! semmi sincs. A véres munka áll
Szemem előtt csak… Most a félvilág
Holtul hever; s altába’ rémes álmok
Kisértik. A boszorka had udvarol
A sáppadt Hecaténak. A szikár
Orgyilkolás, felköltve orditó
Előőrse a farkas által, lopva jő,
Vérfertező Tarquin lépésivel,
A czél felé, mint a kisértet. – Oh, te
Nyugodt szilárd föld, léptem meg ne halld,
Hol jár, – nehogy a kő holjártomat
Kifecsegje, és az éjtül elvegye
Bús némasága iszonyát, mely ép’
Czélomhoz illik! – Míg fenyegetőzöm:
Ő él! – A szó hideg a tett hevéhez.
Megyek, – s megvan.
        (Csengetyű hang.)
        Hah! Nem a várt jel-é ez?
Duncan ne halld meg! ez halálcsengetyűd,
A mely neked vagy poklot vagy eget nyit.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Lady Macbeth jő.

LADY MACBETH.
Mitől megittasodtak ők: merész
Levék az által én; mi őket el-
Oltá: az engem lángra gyújta. – Hallga! –
Csak a kuvik, e gyászos éji őr,
Sivíta egy bősz jó’jszakát. – Bement már;
Nyitvák az ajtók, – a két őr elázva
Horkol, s csúfolja tisztét. Bóditót
Adék nekik, hogy álom és halál
Versengjetek fölöttük: melyikéi?

MACBETH.
(benn).
Hé! ki van ott?

LADY MACBETH.
Félek: ha tán felébredtek, s a tett
Megtéve nincs. … Csak a merény, nem a
Tett ront meg. Ha! – kézügy alá tevém
A tőröket: meg kelle lelnie.
Ha nem hasonlít úgy szegény atyámra,
A mikor alvék: megtevém magam.
– Férjem!
Macbeth jő.

MACBETH.
Megtettem. Nem hallál-e zajt?

LADY MACBETH.
Bagoly sivíta s tücsök czirpogott;
Mást nem. Te nem szóltál?

MACBETH.
        Mikor?

LADY MACBETH.
        Imént.

MACBETH.
A mint lejöttem?

LADY MACBETH.
        Akkor.

MACBETH.
        Csitt, ki alszik a
Másik szobában?

LADY MACBETH.
Donalbain.

MACBETH.
Szomorú látvány!

LADY MACBETH.
        Balga gondolat,
Szomorú látványnak nevezni azt.

MACBETH.
Álmában egyik kaczagott; – a más
Gyilkost kiálta. Egymást fölriaszták.
Megálltam, s hallgatám, csak egy imát
Mormogtak, és álomba dőltek újra.

LADY MACBETH.
No, ketten vannak ott együtt!

MACBETH.
        Egyik
Kiálta: „Ég irgalmazz!” és a más:
„Amen”-t reá; ép’ mintha engem, e
Hóhérkezekkel láttak volna. Én,
Félelmöket lesvén, nem birtam egy
„Amen”-t az „Irgalmazz”-ra mondani!

LADY MACBETH.
Ne vedd oly nagyra!

MACBETH.
        Mért nem birtam egy
„Amen”-t kinyögni hát? Az irgalomra
Legjobban én szorultam, és az Amen
Csak torkomon akadt.

LADY MACBETH.
        Ily tetteken
Így tépelődni nem kell; mert az ember
Belé őrülhet.

MACBETH.
Úgy rémlett nekem, hogy
Egy hang kiálta: „Ne alugyatok!
Macbeth az álmot meggyilkolja!” – Az
Ártatlan álmot; álmot, mely a gond
Kuszált szövedékét kibontja; mely
Minden nap éltének halála, – búk
Fürdője; sebzett szívek balzsama;
A nagy természet másod-étsora,
Főtápszerünk az élet lakomáján.

LADY MACBETH.
Nem értelek.

MACBETH.
        A hang mindenkinek
Csak azt kiáltá: „Ne alugyatok!”
Glamis megölte az álmot s azért
Cawdor nem alhatik többé soha,
Macbeth nem alhatik többé soha!

LADY MACBETH.
        Ejh, ki kiálta így?
Nem, drága thán, te férfiú erőd
Iját leajzod, ily gyöngelmüen
Aggódva. Menj, keress vizet – s e rút
Tanút kezedről mosd le. Mért hozád el
E tőröket? Ott kell fekünniök;
Vidd vissza, és kenj vért az álmodó
Két kamarásra.

MACBETH.
        Nem! be nem megyek;
Irtózva gondolok rá, mit tevék;
Megnézni újra – nem merném.

LADY MACBETH.
        Te gyönge!
Add hát a tőröket. – Alvó s halott
Úgyis csak mint a festett kép! Gyerek
Szemét ijeszti festett ördög!
Ha vérzik még: befestem őreit
Vérével, – hogy rájok kenjen gyanút!        (El.)
(Künn kopogás.)

MACBETH.
Ha! ki kopog? Mi ez, hogy engem így
Rémít akármi zaj? – Minő kezek!
Szemeimet kiszaggatják!
Neptun egész oczeánja ezt a vért
Le bírja-é kezemről mosni? – Nem.
Inkább kezem pirosra festi a
Zöld tengerek végetlen árjait!
Lady Macbeth visszajő.

LADY MACBETH.
Kezem piros már mint tiéd; de azt
Szégyenleném, ha szivem is oly fehér voln’,
Mint a tied.        (Kopogás.)
Ha! valaki kopog,
A délkapun. Menjünk szobánkba. Egy
Kis víz lemossa tettünket, s milyen
Könnyű lesz akkor! Téged elhagyott
Az állhatatosság.
        (Kopogás.)
        Halld, megint kopognak.
Ölts éjruhát, ha tán meg kell jelennünk.
S akkor ne lássák, hogy le sem feküdtünk.
Verd szét e gyáva gondokat.

MACBETH.
        Ha már
Bűnöm’ tudom: jobb volna enmagam’
Nem tudom.        (Kopogás.)
        Úgy! Duncant ébreszd föl
E kopogással. Oh, lehetne bár!        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott

Kapus jő. Kívül kopogás.

KAPUS.
Milyen kopogás! Ha az ember a pokolrács kapusa volna is, megőszülhetne a kulcsforgatásban. (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki van ott, Belzebub nevében? – egy buzakereskedő, ki a bőtermés fölötti bánatában fölkötötte magát; – jókor jöttél, csak legyen elég zsebkendőd, az izzadságodat törülgetni. (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki van ott, a másik ördög nevében? A biz egy köpönyeg forgató szent, ki két serpenyőre ülni, s mind kettőre, rá és ellene esküdni kész; – eleget csóválta farkát Isten nevében, de a menyországba még nem tudta bekétszínűsködni magát. No, csak gyere be, köpenyeg forgató! (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki vagy? A biz egy becsületes szabómester, ki minden nadrágból ellopott egy szélt. No, csak be, be, becsületes szabó, itt megtüzesítheted a vasalódat. (Kopogás.) Kop, kop. Pihenni se hagynak; ki vagy, mi vagy, no? De, lelkemre, pokolnak igen hideg hely ez! nem pokol-kapuskodom én itt tovább, pedig a volt szándékom, hogy minden élet-módút bebocsátok egyet-egyet, kik az öröktűz rózsás útján járdalnak. (Kopogás.) Mindjár, mindjár. – Kérem, emlékezzenek meg a szegény kapusról.
Kaput nyit. Macduff és Lenox jönnek.

MACDUFF.
Későn menél-e ágyba, czimbora,
hogy ily későre kelsz?

KAPUS.
        Valóba’, Sir,
A második kakas szóig iddogáltunk.
A bor pedig, Sir, három dolgot szokott
Elősegíteni.

MACDUFF.
És mi az a három
Dolog, mit a bor elésegít?

KAPUS.
Biz az Sir, vörös orr, álmosság, és vizellet. A bujálkodást meg, Sir, elő is segíti, hátráltatja is. Elősegíti a kivánságot, hátráltatja a végrehajtását. Azért a kulacs valódi két kulacsos a bujálkodással szemben: felbíztatja, meg elijeszti; szüli, meg elöli, tüzeli, meg lehűti; azt mondja neki, légy ember a gáton, azonban letaszítja a gátról. Végre is elaltatja – s akkor cserben hagyja.

MACDUFF.
Úgy tetszik, téged is cserbe hagyott a bor az éjjel.

KAPUS.
Az igaz, Sir; mivel én nem hagytam cseberben, ő engem, cserben hagyott. Előbb ugyan igen belém csimpajkózott volt, s erővel le akart teperni a lábamról; de mikor legjobban fojtogatta a torkomat, s két lábamnak gáncsot akart hányni: fogtam magam: s kihánytam őkemét.

MACDUFF.
Fölkelt urad?
Macbeth jő.
A kopogás felkölté; már jön is.

LENOX.
Jó reggelt, Sir.

MACBETH.
        Nektek is, uraim.

MACDUFF.
Nemes thán, a király fölkelt-e?

MACBETH.
        Nem még.

MACDUFF.
Meghagyta, hogy korán költsem fel őt,
S majd elmulasztám a szabott időt.

MACBETH.
Hozzá vezetlek.

MACDUFF.
        E kis baj, tudom,
Gyönyört okoz neked; de csak baj az.

MACBETH.
Miben gyönyört lelünk: még balzsam az
A bajra. – Itt az ajtó.

MACDUFF.
        Majd magam
Szólok be. Ez parancsom.        (Macduff el.)

LENOX.
        Elmegy-e
Ma a király?

MACBETH.
El; úgy rendelkezett.

LENOX.
Viharos éj volt: ott, a hol mi háltunk,
Ledőltek a kémények is; sőt azt
Mondják: a légben jajveszékelés,
Halálnyögés, bősz jóslat hallatott
Tűzvész s keserves zűrzavar felől,
Mit mostanába’ költ ki a gyász idő.
Éjhosszat a kuvik süvölte, sőt
Mondják: a föld is lázban reszketett.

MACBETH.
Nehéz egy éj volt.

LENOX.
        Fiatal emlékem
Nem birja mását lelni.
Macduff visszajő.

MACDUFF.
        Oh! iszony!
Iszony! Iszony! Nem birja nyelv, se szív,
Felfogni, sem kimondani.

MACBETH. LENOX.
Mi történt?

MACDUFF.
A kárhozat végzé mester-müvét!
Szentségtörő orgyilkolás töré be
Az Úrnak fölkent templomát, – s kilopta
Az életet belőle!

MACDUFF.
        Mit beszélsz?
Az életet?

LENOX.
Ő felségiről beszélsz?

MACDUFF.
Csak nézzetek be: szemvilágtokat
Új Gorgon oltja el. – Ne kérdjetek!
Nézzétek, aztán szóljatok ti!
        (Macbeth és Lenox el.)
        Föl!
Föl! Lárma-harangot! Gyilkos! Árulás!
Banquo s Donalbain, Malcolm! keljetek!
Rázzátok le a pelyhes álmot, a
Halál hasonlatát – s lássátok a
Halált magát! Föl, föl! a végitélet
Képére nézzetek! Malcolm, Donalbain!
Mint sírotokból keljetek, s kisértet-
Kép’ járjatok, ez iszony kiséretében!
Húzzátok a harangot!        (Lárma-harang.)
Lady Macbeth jő.

LADY MACBETH.
        Mi baj, hogy ily
Bősz harsonával hivják össze az
Alvókat?

MACDUFF.
Oh, kegyes hölgy! nem neked
Való dolog, mit én beszélek, azt
Egy nő fülébe ismételni új
Gyilkos merény voln’.
Banquo jő.
        Oh Banquo, Banquo!
Urunk, királyunk meggyilkolva!

LADY MACBETH.
        Mit?
Házunkban?

BANQUO.
Oh, akárhol: iszonyú!
Oh, Duff! hazudtold kérlek meg magad’
S mondd, hogy nem úgy van.
Macbeth, Lenox jönnek.

MACBETH.
        Haltam volna meg
Csak egy órával e bal-vég előtt:
Boldog halállal haltam volna meg!
– E pillanattól: semmi sincs való,
Minden csak álság; kegy, jó hír: halott;
Az élet színbora lefejtve, csak
Rút seprejével kérkedik e bolt-űr.
Malcolm, Donalbain jönnek.

DONALBAIN.
Mi baj?

MACBETH.
        Mi baj? – hisz rajtatok esett baj
S nem is tudjátok. Önnön véretek
Forrása, kútfeje elapadt, oda
Az ősi ér!

MACDUFF.
Király-apátokat
Meggyilkolák!

MACDUFF.
Ki? Oh –

LENOX.
        Úgy látszik, a
Két kamarás tevé. Arczuk s kezük
Csupa vér, úgy tőreik, miket, azon
Töretlenűl, párnáikon lelénk.
Tekintetök vad volt s zilált; reájok
Nem bíztam volna senki életét.

MACBETH.
Mint bánom oktalan dühöm – hogy így
Megöltem őket!

MACDUFF.
        És miért tevéd?

MACBETH.
Ki tudna: bölcs s ijedt, higgadt – s dühös
Hű s közönyös – egyszerre lenni! – senki.
Forró szerelmem lángja túl lobogta
Eszem lassúbb tüzét. Ott feküvék.
Duncan, ezüst szín arcza vérrel aranyozva,
S a tátogó seb mind megannyi rés
A romboló halálnak; – ott pedig
A gyilkosok: – vad tettük színe rajtuk
És tőrükön aludt vér, irtóztatón!
Ki tartóztassa itt magát, kinek
Csak szíve van, szeretni, és szivében
Egy csöpp erély, mely megmutassa e
Szerelmet!

LADY MACBETH.
Jaj nekem! segítsetek!

MACDUFF.
A Ladyhez!

MACBETH.
        S mi hallgatunk, kiket
A gyászeset legjobban érdekel?

DONALBAIN.
Mi szólhatunk, holott reánk talán
Egy fúró-lyukban ólálg a veszély
És megrohanhat? Jobb megyünk! könyűink
Koraiak még!

MALCOLM.
S bánatunk se’ bír
Mozdulni még.

BANQUO.
        A Ladyhez!
        (Lady Macbeth elvezettetik.)
        S mihelyt
Befedjük ím e meztelen tagok
Gyarló hiányit: jőjünk össze itt;
S e szörnyű vértett elrejtett okát
Keressük. Kétely és iszony gyötör. De
Isten nevében, e titokba burkolt
Rút árulásnak ellenébe én
A síkra szállok.

MACDUFF.
        Én is.

MIND.
        És mi mind!

MACDUFF.
Öltsünk hamar föl harczias ruhát, – s a
Csarnokba gyűljünk össze.

MIND.
        Ott leszünk.
        (Malcolm és Donalbainon kívül mind el.)

MALCOLM.
Mit vagy teendő? Jobb nem tartanunk
Ezekkel itt: nem érzett bánatot
Színlelni: könnyű, csalfa szívünek.
Én menekülök Angliába.

DONALBAIN.
        S én
Irlandba. Sorsunk, így elválva, tán
Jobban megőriz. Itt minden mosoly
Meg annyi tőr. A vér-rokon csak annál
Vérszomjasabb reánk!

MALCOLM.
        A gyilkoló nyíl
Ellőve, még úton van; és nekünk
Legjobb: előle félreállanunk.
Hát lóra, és nem is bucsúzgatunk ám;
Csak elsuhanjunk. Ily lopás szabad:
Ellopni, hol vész fenyeget, magad’.
        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A kastélyon kívül.

Rosse és egy Öreg Ember jönnek.

ÖREG EMBER.
Én hetven évre jól emlékezem,
És az alatt láték elég iszonyt,
S rémes csodát: de e borzalmas éj mind
Csúffá tevé azt.

ROSSE.
        Jó apó! az ég
Boszankodással néz az emberek
Véres játék-szinére. Nézd, az óra
Nappalt mutat bár: éj-köd fojtogatja
A vándor fényt az égen. Szólj, az éj
Győzelme-é, vagy a nap szégyene:
Hogy vak sötét borúl a föld szinére,
Mikor világnak kén’ csókolni azt?

ÖREG EMBER.
Természet-ellenes, csak úgy, mikép
E szörnyű vértett. Mult kedden, magas
Röptében, egy kevély sólyomra egy
Kuvik reá csapott s megölte.

ROSSE.
        A Duncan paripái. – különös eset,
De bizonyos, – nemök legszebbjei,
Gyors telivérek, átváltozva bősz
Természetűekké: ólukból kitörtek,
És féktelen száguldtak, mintha pártot
Akartak voln’ az ember ellen ütni

ÖREG EMBER.
Egymást falák föl, úgy hallom.

ROSSE.
        S igaz.
Saját szememmel láttam – s rémülék!
Itt jő a jó Macduff.
Macduff jő.
        No Sir, hogy áll
Már a világ?

MACDUFF.
Nem látod-é magad?

ROSSE.
Kisült-e, kik tevék e rendkívüli
vérbűnt?

MACDUFF.
Azok, kiket Macbeth megölt.

ROSSE.
Oh! szörnyű nap! S mi hasznot vártanak?

MACDUFF.
Meg voltak ám fogadva. A fiúk,
Malcolm s Donalbain, megszökének. Ez
Rájok nehéz gyanút vet.

ROSSE.
        Minden ily
Természet ellen! – Pazar nagyravágy,
Mely elfecsérli önnön életerét!
– Így hát, valószínű, Macbethre száll
A trón.

MACDUFF.
Ki van nevezve, s Sconeba ment
A koronáztatásra.

ROSSE.
        Hát a Duncan
holtteste hol van?

MACDUFF.
        Colme-Killbe vitték,
Az ősi szent sírboltba, mely elődi
Csontját is őrzi.

ROSSE.
        Elmégy Sconeba, Sir?

MACDUFF.
Nem én, öcsém; én Fifeba mék’ haza.

ROSSE.
Én elmegyek.

MACDUFF.
        Jó! bár jó dolgokat
Látnál csak ott! De félek, szó a mi szó –
Hogy új ruhánk szorosb lesz, mint az ó!
Isten velünk.

ROSSE.
        Apó, isten veled!

ÖREG EMBER.
S veled, s mindenkivel, ki oly csodát tesz,
Hogy rosszból jó, ellenségből barát lesz.



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Fores. Szoba a palotában.

Banquo jő.

BANQUO.
Megvagy: király, Cawdor, Glamis, mit a
Jósnők igértek, mind tied. De félek:
Gonoszul jutottál hozzá. Mondva volt
Pedig: hogy úgy se’ lesz utódidé:
De én leszek gyökér, s királyi sarj
Nemzője. És ha szavok így betelhet’,
Mint rajtad im, Macbeth, be is telék:
Ebből itélve, a reám kimondott
Jóslat miért ne teljesülne? mért
Ne költse föl reményimet? De csitt;
Egy szót se többet.
Harsonák. Macbeth mint király, Lady Macbeth mint királyné, Lenox, Rosse, Lordok és Kiséret jönnek.

MACBETH.
        Im vendégeink
Legfőbbike.

LADY MACBETH.
Ha ő nem volna itt:
Az ünnepélyben nagy hiány esik,
És ferde volna minden.

MACBETH.
        Sir, ma este
Királyi vacsorát adunk. Legyen,
Kérlek, szerencsénk.

BANQUO.
        Parancsolj velem
Felséged által, melyhez oldhatatlan
Láncz fűz örökre.

MACBETH.
        S még ma távozol?

BANQUO.
Igen, királyom.

MACBETH.
        Bölcs tanácsodat,
Mely fontos és gyümölcsöző, óhajtanám
Ma birni. Jó, – holnapra teszszük át a
Tanácskozást. – Messzire mégy?

BANQUO.
        Csak oly
Messzire, Sir, mi az időt betölti
A vacsoráig. És ha csak lovam
Nem lész sebesb: egy pár órát az éjtől
Kell kölcsönöznöm.

MACBETH.
        Már a vacsorát
Csak el ne mulaszd.

BANQUO.
        Nem fogom, Mylord.

MACBETH.
Úgy értesűlök: véres öcséim angol
S ír földön élnek; szörnyű tettüket
Nem vallva bé, csodás mesékkel a
Hallók fülét betöltve. – Erről is
Holnap, mikor találkoznunk ugy is
Kell államügyben. Most siess; viszont
Találkozunk estére. – Fiad is
Fleance, veled megy?

BANQUO.
        Velem, Sir; időnk
Már sürget is.

MACBETH.
Lovaitok legyenek
Gyorsak, kivánom – s biztos lábuak.
S így elbocsátlak. Isten véletek!        (Banquo el.)
Mindenki, esti hétig, idejével
Szabad; s így annyival kedvesb lesz a
Találkozás. – Magunk is estelig
magunk leszünk, s addig – isten velünk.
        (Macbethen s egy szolgán kívül mind el.)
Egy szóra, ficzkó. Várnak-é azok?

SZOLGA.
Igen, Mylord, a kastélyon kivül.

MACBETH.
Hívd hát elénk.        (Szolga el.)
        Ez lenni: semmi még;
De bizton lenni ez! Banquoba’ fészkel
Félelmem. És nem ok nélkül: királyi
Valója félelmet szül. Ő sokat
Mer s vakmerő szívén kül oly eszély is
Van benne, mely sikert is biztosít
A hősiségnek. Nincs kivüle több,
Kitől reszketni tudnék; és alatta,
Lelkem legörnyed, mint, mondják, a Mark
Antoniusé Caesártól. – Megszidá a
Jós-nőket is, mihelyt király nevet
Adtak reám, s magáról szólniok
Készté; azonnal jós-szerűen őt
Királyi sarj atyjául üdvözölték.
Fejemre így csak meddő koronát
Tettek, kezembe’ száraz ág csak a
Királyi pálcza, melyet idegen
Csikar ki abból – nem fiam örökli.
Ha így van: én Banquoért szennyezém
Be szívemet, miatta gyilkolám
Meg a kegyes Duncant, önték maró
Mérget nyugalmam poharába; hah!
Értük csupán! és lelkem örök javát
Azért adám kezébe a gonosznak,
Hogy trónra őket ültessem: a Banquo
Magvát tegyem királyokká! Pokol! –
Inkább jövel a sorompóba, sors,
Élet-halálra vívj velem! – Ki az?
        Szolga visszajő két Gyilkossal.
Te menj, s az ajtón várj, a míg hivunk.
        (Szolga el.)
Nem tegnap volt-e, hogy szóltunk együtt?

1. GYILKOS.
Tegnap, kegyelmes úr.

MACBETH.
        No jó; tehát
Megfontoltátok, a miket beszéltem?
Főleg, hogy ő vágá előttetek
Be a szerencse útját, a mikor ti
Rám ártatlanra gyanakodtatok?
A multkor ezt elétek adtam, és
Világosan kimutatám: mikép
Játsztak ki; mint mellőztek; kik valának
Az eszközök, s ki munkált általok.
S mindent, mi még egy félkegyelmünek
S bárgyúnak is tisztán megmondaná:
„Ezt Banquo tette.”

1. GYILKOS.
Elmondád, uram.

MACBETH.
El. És tovább mennék; s ez ép, miről
Most kell beszélenünk. Kedélyetekben
Oly túlnyomó a türelem, hogy abba
Hagynátok ezt? oly bibliás szivűk
Volnátok-e, hogy imádkozzatok
E jámborért s fajáért, a kinek
Súlyos keze porba sújta s koldusokká
Tett mind örökre!

1. GYILKOS.
        Férfiak vagyunk,
Felséges úr!

MACBETH.
Úgy; férfi számban álltok
A névsoron. Mint a sok eb, minők:
Uszkár, szelindek, pincs, agár, kopó,
Kuvasz, komondor, – mind csak eb neven
Neveztetik. De érdem-sor szerint;
Fokozva: ez vadász, ház-őr amaz,
Játékra ez, szolgálni az való,
Ez gyors, amaz szaglász; mindegyik a
Természet adta ösztönök szerint,
S a közneven kívül külön nevét
Ez által kapja: – így az emberek.
Ha már az érdem-sorban férfiságtok
Nem ép’ utolsó: szóljatok, s e dolgot
Rátok bízom, mely végrehajtva, láb
Alól eltészi ellenségteket,
S szívünkhöz és kegyünkhöz lánczoland.
Mivel, míg ő él, jóllétünk beteg,
S csak holta által lészen ép.

2. GYILKOS.
        Uram,
Az élet engem annyi balcsapás-
S ütleggel ingerelt, hogy én se’ nézem,
Hol ártok a világnak.

1. GYILKOS.
        Én pedig
Oly sors-űzött a csapás-únott vagyok,
Hogy minden órán éltemet teszem
Koczkára: vagy javítni rajta, vagy
Menekülni tőle.

MACBETH.
        Azt tudjátok immár,
Hogy Banquo ellenségtek.

2. GYILKOS.
        Áll, uram.

MACBETH.
S enyém is. Oly halálosan pedig,
Hogy léte minden percze lét-erem’
Támadja meg. S bár önhatalmulag
Nyíltan kiolthatnám körömbül őt,
Kijelentve, hogy én tevém: nem tészem azt,
Némely közös barátaink miatt,
Kiknek szivét nem könnyen nélkülözném;
S így kénytelen vagyok siratni azt,
Kit én ejték el. Im, ezért veszem
Segélytöket igénybe; a tömeg
Előtt a dolgot, bölcs okokbul, így
Akarva eltakarni.

2. GYILKOS.
        Mink uram,
Megteszszük a mit parancsolsz.

1. GYILKOS.
        Meg; ha mindjárt
Fejünk –

MACBETH.
Kilátom bátor lelketek!
S el is mondom mindjárt egész sorát, az
Egész dolognak; hogy hol álljatok,
Mely perczbe’ – és hogy’ –, mert ma éjjel ennek
Véghez kell menni. Kissé félre a
Kastélytul; azt szünetlen szem előtt
Tartván, hogy én gyanútól ment legyek.
– S hogy tiszta munka légyen, min se folt, se
Görcs ne maradjon, Fleance is, a fia,
Ki véle van, s kit szintoly lényeges
Eltenni láb alól, megoszsza véle
Gyász végzetét. határozzátok el
Magatokat künn. Én is kimegyek
Mindjárt.

2. GYILKOS.
Mylord, már elhatározók
Magunkat.

MACBETH.
Úgy majd szólok nem sokára,
Csak várjatok künn.        (Gyilkosok el.)
        Elvégeztetett!
Banquo, ha égbe’ van lelked helye,
Ma kell az útat meglelned bele!        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott Macbeth és egy Szolga jönnek.

LADY MACBETH.
Elhagyta Banquo udvarunkat?

SZOLGA.
El, asszonyom, de még ma visszatér.

LADY MACBETH.
Menj a királyhoz s mondd, hogy kéretem
Egy szóra.

SZOLGA.
Értem asszonyom.        (Szolga el.)

LADY MACBETH.
Nincs nyerve semmi, sőt minden veszett,
Ha czélhoz érve, nincs benn’ élvezet.
Biztosb lett voln’, a mit lerombolánk,
Ha kétes üdv, mit a tett hoza ránk.
Macbeth jő.
Ej jó uram! mért mindig egyedül,
Bús képzetekkel társalogva csak,
S eszmékkel, a melyeknek, azzal együtt
Kin csüggenek, már halva kéne lenni?
Minek nincs orvossága: kár azon
Aggódni. A mi megtörtént: megtörtént!

MACBETH.
Szétvágtuk a kigyót, de meg nem öltük,
Még összeforr s megél – és tehetetlen
Ármányainkra még mérges fogat fen.
De düljön össze a világ előbb
S reszkessen ég s föld: mintsem asztalunkhoz
Mi félve üljünk s ily rém álmokat
Vigyünk nyoszolyánkba, melyek éjszakánként
Gyötörnek. Jobb a holttal lenni, – kit
Csakhogy magunknak nyúgalmat szerezzünk,
Nyugonni küldénk, – mint e lelki kín-
Padon vergődni folyvást! – Sírba szállt
Duncan, s az élet-láz borzalmait
Nyugton aluszsza ő ki; rajta már
Megtette mind, mit bírt az árulás;
Se tőr, se méreg, külhad és belármány
Már rajta nem fog.

LADY MACBETH.
Jöszte, jó uram,
Simítsd el e redőket, légy vidám
S nyájas ma este vendégid között.

MACBETH.
Az is leszek, szivem. S kérlek te is
A’ légy. De legfőkép Banquo iránt;
Tűntesse őt ki szád, tekinteted.
Mert bizton nem levén még: ily hizelgés
Árjába kényszerűlünk koronánkat
Megmosogatni s arczainkat a
Szív álarczává tenni, hogy a mi
Valóban: eltakarja.

LADY MACBETH.
Hagyd el ezt!

MACBETH.
Oh! Skorpiókkal van szivem tele,
Hiszen tudod, hogy Banquo él, fiastul.

LADY MACBETH.
De isten képe bennök sem örök!

MACBETH.
Ez még vigasztal: hozzáférhetők.
Légy hát vidám. Még zárdai röpkedését
Se’ végzi bé a denevér, s a zord
Hecatetől kiküldve, a szaru-
Szárnyú bogár, zummogva, álmosan,
Még jelt sem ád a lomha éjre: már
Egy rémletes tett végrehajtva lész!

LADY MACBETH.
Mi lesz, mi végrehajtva?

MACBETH.
        Kis cziczám,
Ne tudj te róla, majd a kész sikernek
Tapsolj te csak! Jövel, vakság-hozó éj,
Kösd bé a szánó nap gyöngéd szemét,
S véres kezeddel, észrevétlenűl,
Szakítsd darabokra a nagy váltó-levélt,
Mely engem elsápaszt! Szürkül; a varju
Ködnyomta erdejébe vissza-száll,
A nap munkása fekhelyére dül:
Prédára éji szörny les egyedül.
Bámulsz? – De csitt! Csak várj s hallgass te hűn;
A kezdett bűn istápja újra bűn.
Jer most velem.        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Fasor a kastély felé vezető úton.

Három Gyilkos jő.

1. GYILKOS.
Ki mondta, hogy mihozzánk csatlakozz’?

3. GYILKOS.
Macbeth.

2. GYILKOS.
        Gyanúra nincs ok; tudja már
Dolgunkat; ő is utasítva van
Minden teendőt illetőleg.

1. GYILKOS.
        Úgy
Maradj velünk. – Még nyugaton nehány
Fény-csíkja ég a napnak. Most az el-
Késett utas lovát sarkantyuba
Veszi, hogy jókor éjtanyára érjen;
Az is közelget, a kit mink lesünk.

3. GYILKOS.
Ha! – lódobaj –

BANQUO.
(kün.).
        Hé! egy fáklyát ide!

2. GYILKOS.
Ez ő; – a többi vendég mind a várban
Van már együtt.

1. GYILKOS.
A lovaik nagyot kerülnek.

3. GYILKOS.
Majd egy mértföldet. De ő
– S mindenki, – innen a kastély kapúig
Gyalog szokott bemenni.
Banquo jő. Előtte Fleance fáklyával.

2. GYILKOS.
        Hé! világot!

3. GYILKOS.
Ő az!

1. GYILKOS.
        Vigyázz.

BANQUO.
        Az éjjel esni fog.

1. GYILKOS.
Csak le vele! (Leszúrja Banquot.)

BANQUO.
        Hah! árulás! – Fleance,
Fuss, fuss! Te lészsz boszulóm. – Hah, czudar!
        (Meghal. Fleance menekül.)

3. GYILKOS.
Ki verte a szövétneket le?

1. GYILKOS.
        Hát
Nem jól tevém?

3. GYILKOS.
Csak egyik hulla el;
A fiú elszaladt.

2. GYILKOS.
Jobbik felét
Munkánknak elveszítők.

1. GYILKOS.
        Már hiába!
Menjünk s jelentsük a mennyit tevénk.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Terem a kastélyban.

Terített asztal. Macbeth, Lady Macbeth, Rosse, Lenon, Lordok, Kiséret jönnek.

MACBETH.
Mindenki tudja rangját. Üljetek le,
S üdvözlek egyszer mindenkorra.

LORDOK.
        Felség,
Köszönjük.

MACBETH.
És a társaság közé
Vegyülök én is, szíves gazdaként.
Nőm trónhelyén ül, ám de tőle is
Nyerünk, reménylem, egy üdvözletet.

LADY MACBETH.
Add át helyettem híveinknek azt.
Szivem szerint köszöntöm őket én is.
1. Gyilkos jő hátul.

MACBETH.
Mint köszönik, nézd, köszöntésedet,
– Az asztal telve mind két oldalon,
Itt foglalok középen én helyet.
Vígan legyünk. – Mindjárt! – Járjon körül
Ez a pohár. – Te, vér van arczodon.

1. GYILKOS.
Ha van: Banquoé.

MACBETH.
        Jobb, hogy így legyen,
Kívül terajtad – mintsem benne, benn.
Elbántatok vele?

1. GYILKOS.
        Nyakát magam
Metszém el.

MACBETH.
Jó nyakvágó vagy; de jó
Az is, ki Fleance-szel szintúgy teve,
S ha az is te voltál, nincs párod sehol.

1. GYILKOS.
Felséges őr, – Fleance megmenekült.

MACBETH.
Bajom kiújul. Ép volnék különben,
Ép mint a márvány, sziklaként szilárd,
S szabad, mint a mindent körülfogó
Levegő. De most, bezárva, börtönözve,
Fékezve, gúzsba kötve görnyedek
Gond s félelem közt. – Banquo legalább
Biztos –?

1. GYILKOS.
Biz ő biztos helyen van, egy
Árok-fenéken; – s húsz sebszáj fején;
Halál a legkisebb is.

MACBETH.
        Köszönöm.
A nagy kigyó itt fekszik. A kicsiny
Féreg, mely elsikult, mérgesre nőhet,
De még fogatlan. Menj, holnap megint
Találkozunk.        (Első Gyilkos el.)

LADY MACBETH.
Király-uram, nem adsz
Példát a kedvre. Oly ebéd pedig,
Melynél a gazda nem kinálkozó
S nyájas, csak olyan, mintha pénzen adnák.
Jóllakni legjobb otthon; idegen
Helyen szivesség szolgál fűszerül
S nélküle mit sem ér a lakoma.

MACBETH.
Te édes intőm! – Jó étvágytokat
Kövesse jó emésztés s mind a kettőt
Legjobb egészség!

LENOX.
        Nem méltóztatik
Felséged is lelülni?

MACBETH.
        Mind együtt
Volnának országunk előkelői,
Csak még kegyeltünk Banquo volna itt,
Banquo szelleme megjelenik s a Macbethnek fenhagyott üres helyre ül.
Kit jobb szeretnék szeretetlenségről
Vádolni, mintsem baleset miatt
Sajnálni.

ROSSE.
Távolléte, Sir, saját
Igéretére vád. – Felség, kegyeskedj’
Közénk leülni. –

MACBETH.
        Nincs üres hely.

LENOX.
        Itt
Fölségedé fentartva van.

MACBETH.
        Hol?

LENOX.
        Itt,
Kegyelmes úr! – De mért riad meg úgy
Felséged?

MACBETH.
Ezt melyiktek tette?

LORDOK.
        Mit,
Felséges úr?

MACBETH.
(a Szellemhez.) Nem mondhatod, hogy én
Tevém! Ne rázd rám véres fürtidet!

ROSSE.
Urak, keljünk fel, a király rosszul lett.

LADY MACBETH.
Maradjatok, barátim. A király
Gyakran van így, s volt ifjúsága óta.
Foglaljatok helyet, csak pillanatnyi
Lesz a roham. Jobban lesz ő azonnal.
Ha ráfigyeltek: az csak sérti őt
S baját növelné. Rá se hajtsatok,
Csak egyetek. – Hah! férfi vagy? –

MACBETH.
        S pedig
Merész, ki szembe nézi azt, mitől
Az ördög elsápadna.

LADY MACBETH.
Ejh, bolondság!
Félelmed rajzolatja csak; megint
A légi tőr, mi Duncanhoz vezérle
Mint mondtad. – Oh, e vonaglások, e
Riadozás, – valódi félelem’
E majmolói, – illenének ám
Asszony-meséhez, télben a suton,
Mit nagymámi bizonygat. Szégyeneld!
Mily arczokat vágsz! Hisz, ha végre van
Már hajtva: puszta szék csak, a mit ott látsz.

MACBETH.
Nézz oda csak! Nézd, nézd! Mit szólsz ahhoz!
– Hah! integetsz? mit bánom? szólj, ha tudsz!
Ha czinterem s a csontház visszaküldik
Kit eltemettünk: jobb, hogy temetőnk
Az ölyvek gyomra légyen. – (A szellem eltűnik.)

LADY MACBETH.
        Hát egészen
Megbénított az őrjöngés?

MACBETH.
        A mily
Igaz, hogy itt állok: úgy láttam őt.

LADY MACBETH.
Pih! szégyeneld.

MACBETH.
        Hiszen vér hajdan is
Omolt, mikor törvény nem álla őrt,
S azóta is volt gyilkolás elég,
Szörnyű a fülnek: ám akkor, ha szét
Locscsant az agy: meghalt az ember, és
Addig van... Oh, most fölkel s visszajő,
Bősz mély, halálos sebbel a fején,
S székünkről ellök. – Oh, ez iszonyúbb, mint
A gyilkolás maga!

LADY MACBETH.
Királyom, ím
Várnak barátid.

MACBETH.
        Elfeledkezém.
Nemes barátim, meg ne ütődjetek,
Csodás baj ez rajtam, de semmiség
Annak, ki ösmer. Egy pohárt elé!
Hadd iszom értetek! Szinültig, így!
Üdv és kegyünk midnyájatokra! Üdv
        (Banquo szelleme visszatér.)
Kedves barátunk – hű Banquonkra, kit
Fáj nélkülöznünk. Vajha volna itt!
Érette s értetek s mindannyiért
Iszom!

LORDOK.
Köszönjük, s viszonyozzuk ím.

MACBETH.
El! El szememből! Bújj a föld alá!
Csontod velőtlen, a véred hideg,
S nincs láterő e szemben, melylyel úgy
Reám meredsz!

LADY MACBETH.
Vegyétek ezt, urak,
Szokott dolognak, úgy se’ több. Csak az baj,
Hogy asztalunk vigalmát rontja meg.

MACBETH.
Mit ember merhet, azt én is merem.
Támadj reám, bősz sarki medveként,
Jőj mint egyszarvú, vagy hyrkáni tigris,
Ölts bármi képet, oh, csak ezt ne! – és
Nem rezdül bennem egy ideg! vagy éledj
Föl, és pusztába egyszál-kardra hivj:
S ha félve búvok tőled el, nevezz
Fattyú porontynak. El, borzalmas árny!
Üres káprázat, el!        (A szelem eltűnik.)
        Így, így. Mihelyt
Mégysz: férfi lettem. – Kérlek, üljetek
Nyugton.

LADY MACBETH.
Magad zavartad a vidám
kedvet meg, ily csodálatos magad-
Viseletével.

MACBETH.
Oh, lehetne-é
Ily képeket csak nyár felhőiként
Hagynunk csak át vonúlni, s nem csodálnunk!
En-létemről hoz kétségbe, hogy
Te végig nézhetsz ilyes látományt,
S arczod szokott szinét megtartja, míg
Engem fehérré tész a félelem.

ROSSE.
Mily látományt, uram –?

LADY MACBETH.
        Kérlek, ne szólj.
A baj súlyosbúl, s kérdezősködés
Ingerli még. – Azért jó éjszakát.
Ne tartsatok rangsort, menőbe’; mind
Egyszerre menjetek.

LENOX.
        Jó éjszakát
S jobblétet ő felséginek.

LADY MACBETH.
        Köszönjük;
Mindnyájatoknak csöndes éjszakát.
        (Lordok s Kiséret el.)

MACBETH.
Ha! vért kiván, mondják; vér vért kiván!
Volt, hogy fa megszólalt, mozdult a kő,
Augúrok, titkot értve, varjú, szarka,
Vagy csóka által fölfedék az éj-
Rejtette gyilkolást. – Hogy áll az éj?

LADY MACBETH.
Birtokba’ már a nappal: mely’k a másik?

MACBETH.
Mit szólsz ahhoz, hogy Macduff nem jön el,
Hívtunkra?

LADY MACBETH.
Küldtél érte, Sir?

MACBETH.
        Csak úgy,
Fülhegyre hallám, küldök érte majd.
Nincs köztük egy is, kinél fizetett
Szolgám ne volna. Holnap, jó korán
Megyek a jós-banyákhoz: mondjanak
Többet nekem! most kész vagyok, habár
A legrosszabbat kell, s a legrosszabb
Úton kitudnom! – En-jobbvoltomért
Mindent letiprok. Úgy is már a vért
Oly mélyen gázlom: hogy talán bajosb
Az átkelésnél – megfordúlni most.
Agyamban annyi dúl, mi tettre készt:
Hogy kéz előzze meg a lassú észt.

LADY MACBETH.
Csak létüdítő álom íre kell,
Mitől megújulj.

MACBETH.
        Hát, alunni el!
– Ez öncsalódás, a mi megcsúfolt:
Csak a szokatlan újoncz félsze volt,
Gyöngék vagyunk a tettre még!        (Mindketten el.)

V. SZÍN.

A fenyér.

Dörgés. A három boszorkány jő. Szembe Hecate.

1. BOSZORKÁNY.
Hejh, Hecate, talán bizony haragszol?

HECATE.
Hát nincs okom, szipirtyók, megveszett
Merénytekért? Ki bízta Macbethet
Rátok: varázslattal kisérteni,
Ti csel, s halál bősz szellemi?
S engem, gonosz fő-mesterét,
Ki annyi mérget keverék:
Még egy szóval se’ kértetek,
Hogy sikerüljön művetek.
S mi legrosszabb, sőt szörnyű vétek:
A jót hálátlannal tevétek,
Ki maga hasznát nézi csak, kevélyen,
S nem hogy czélotokban segéljen.
De van mód, a mi helyre hoz
Még mindent. Acheron partihoz
Jőjetek reggel; ott leszek,
Ott várjuk mind be Macbethet.
Ott báj-ital, jós-íge, bűv,
Kész legyen a pokoli műv.
Most sietek: vár rám a lég,
Nagy munka vár s dús martalék;
Sokat kell tennem percz alatt:
Egy csöpnyi mérges gőz akadt
A fölhegyzett hold-szarvakon;
Estében azt ha megkapom:
Az lombikon leszűrve oly
Bódító csáb-italt csapol,
A melytől esze vész, elámul,
Magosba tör, s lehúll silányul,
Sorsot idéz, megvet halált,
S észt, habozást merényre vált.
Pedig – elbizottság vala
Mindig, ember vész-angyala.
        (Benn ének: Jőszte hát, jöszte hát!)
Ha! hívnak! a hű szolga már
Homály-ködben guggolva vár!        (El.)

1. BOSZORKÁNY.
Menjünk mi is! hamar, sietve!
Mert visszatér, egy perczenetbe’!        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Fores. Szoba a palotában.

Lenox és egy más Lord jönnek.

LENOX.
Szavam csak érinté eszméidet,
Mik azt továbbra fejthetik. Csak azt
Mondom, hogy furcsa dolgok! A kegyes
Duncant siratta Macbeth; hisz! halott volt.
A hősi Banquo későn utazék,
S őt, hidd ha tetszik, Fleance ölte meg,
Mert Fleance elszaladt; nem jó tehát
Későn utazni. – Oh, ki nem találná
Szörnyűnek azt, hogy Malcolm és Donalbain
A jó apát megöljék? Kárhozott
Tett! S mint siratta Macbeth! Nem veré-e
Nemes dühében tőrrel át a két
Tettest, kik álom és bormámorában
Rabúl hevertek! Nem volt ez nemes tett?
Az ám s eszélyes is; bántotta voln’
Gyöngéd szivünket: látni, mint tagadják.
Úgy hogy, valóban azt kell mondanom:
Jól tette, és ha Duncan két fiát
Kezére kapná (óvja őket ég!)
Majd megtanítná, mit tesz, ily apát
Megölni; – úgy Fleance-et is. De csitt!
Macduff is, úgy hallom, merész szavak
Miatt, s hogy a zsarnoknak asztalát
Kerülte, most kegyvesztve él. Ugyan
Sir, nem tudod: hol él jelenleg ő?

LORD.
Duncan fia, kitől a zsarnok el-
Rabolta trónját: angol földön él,
Hol őt a szent Edvárd oly kegytelin
Fogadta, hogy balsorsa mit se vőn el
A hódolatból, mely megilleti.
Oda indúlt Macduff is, a szent királyt
Megkérni, küldje hős Siwardot el,
Kinek segélyivel, (ha Isten is
Akarja –) nyerjen asztalunk megint
Bőv eledelt, jobb álmot éjeink,
S mentsük meg ünnepünk’, s vigalmainkat
A vérbe mártott késtől; szív szerént
Szerethessük királyunk’ s szabadon
Birjuk, mi minket illet; – a mi most
Mind, mind hiányzik! – A királyt e hír
Oly hüdbe hozta, hogy most harczra készül.

LENOX.
Küldött-e Macduffért?

LORD.
        Küldött; de az, „Nem én uram!” csak annyit válaszolt
A zord követnek, a ki mormogá:
„Megbánod még ez órát, mely emily
Válaszszal terhel engem.”

LENOX.
        Elhiszem:
Hogy ez vigyázni készté. Menjen is,
Mily messze csak mehet! Előtte szent
Angyal repüljön, mely hírül vigye
Az angol udvarhoz: mit kérni megy?
Hogy gyors segítség térjen mielőbb
Egy átkos kéz alatt nyögő szegény
Hazánkra!

LORD.
Hő imám is véle száll!
        (Mindketten el.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Sötét barlang, középen üst.

Dörgés. Három boszorkány jő.

1. BOSZORKÁNY.
Tarka macska hármat nyávogott.

2. BOSZORKÁNY.
Sündisznó is egyet vinnyogott.

3. BOSZORKÁNY.
Sárkány is süvít;
Ha! az óra itt.
        Egybefogózva az üst körűl kerengnek. Ének.)

1. BOSZORKÁNY.
Körűl, körűl, az üst körűl,
Míg minden méreg egybe sűl.
Ide veled, fagyos békám,
Kő alatt mely, éj árnyékán,
Három hétig gyűjtél mérget:
Először doblak be téged!

MIND.
Keverjétek, rajta, rajta!
Üst buzogjon! Forrjon tajtba!

2. BOSZORKÁNY.
Kurta kígyó nyelve, farka
Süljön, főljön e habarczba!
Tüzes gyík-szem, béka-háj,
Varjú-velő, kutya-száj,
Kutyatej fű sűrű mérge,
Kuvikpelyh, vipera kérge,
Hadd buzogjon, főzve, sütve,
Pokoltűznél, öblös üstbe’!

MIND.
Keverjétek, rajta, rajta!
Üst buzogjon, forrjon tajtba!

3. BOSZORKÁNY.
Farkas-zápfog, sárkány-fésű,
halcsont, óriás növésű,
Czet-torokból; aszott múmja,
Büdösbanka feje-búbja,
Nyirkos árnyban nőtt bürökszár,
Istenkáromló török-száj,
Zsidó-vese, bak epéje,
Tiszafa szúrós tüskéje
Szedve hold-ujultakor,
Farkas-szőlő, vad hunyor,
Árokparton szült porontyka
Kifacsart kis-újja-csontja, –
– Ide, mind e bősz loty-kottyba!
Még csak tigris-bélt belé!
S azzal kész a drága lé!

MIND.
Keverjétek, rajta, rajta!
Üst buzogjon, forrjon tajtba!

2. BOSZORKÁNY.
Kész a bűv! Hogy forr az üstbe’!
Pávián-vért, hogy lehűtse!
Hecate jő.

HECATE.
Látom jól van. Szóljatok, ha kész-e?
Mindnek lessz a jutalomba’ része.
Tánczra fel most, a hogy illik!
Körbe, körbe, mint a villik!
Bűv csengettyűt! – csilling, csilling!
        (Táncz és ének.)

MIND.
Szürke, barna szellemek!
Ide mind, kik kellenek!
Keverjétek! rajta, rajta!
Hadd habozzék vérbe, tajtba!

2. BOSZORKÁNY.
Viszket már a bal hüvelykem:
Bűnfia kell, hogy közelgjen,
Emerről jön –
Csak hadd jőjön!
Macbeth jő.

MACBETH.
No, rút, titokzatos, éjféli szörnyek,
Hát mit műveltek?

MIND.
        Névtelen művet!

MACBETH.
E műveletekre kényszerítelek,
Feleljetek, bármint jutnátok is
Hozzá, – oldjátok bár föl a szelet,
S űzzétek azzal tornyok kakasát,
Veszítsetek bár össze tengeren
Minden habot tajték túrásig, és
Nyelessetek velök minden hajót el;
Bár költsetek vészt, míg a gabnaszár
Mind földön fekszik és fatörzs kidől;
Vártornya essék őr fejére bár,
S kastély, lobor, talpához ejtse csúcsát;
Bár a természet ős csirái mind
Egymást emészszék, míg a rombolás
Maga kifárad: – csak feleljetek
Kérdéseimre.

1. BOSZORKÁNY.
Szólj!

2. BOSZORKÁNY.
        Kérdj!

3. BOSZORKÁNY.
        Felelünk!

1. BOSZORKÁNY.
Szólj! magunktól kivánod hallani
Vagy mestereinktől?

MACBETH.
        Szólítsátok őket!

1. BOSZORKÁNY.
Emse vérét még reá, mely
Kilencz malaczát falá fel;
Lélek-órán, bősz éjféltájt
Bitóról csorgott zsivány-hájt,
Még belé!

MIND.
Mind elé,
Nagy, kicsin, távol, közel
Szolga-lelkek ide, fel!
Dörgés. Első Látomány: fegyveres fő.

MACBETH.
Szólj, ismeretlen hatalom –

2. BOSZORKÁNY.
        Ne kérdd!
Ő tudja mit gondolsz, te csak figyelj,

1. LÁTOMÁNY.
Macbeth, Macbeth, Macbeth; Őrizkedj’
Macdufftől! Őrizkedj’ Fife thánjától! – Ereszsz! – elég!        (Visszasülyed.)

MACBETH.
Légy bármi: jó tanácsod köszönöm!
Félelmem jól tapintád. Még csak egy szót –

1. BOSZORKÁNY.
Nem hagy magának parancsolni. Más
Következik, hatalmasb mint amaz.
Dörgés. Második Látomány: véres gyermek.

2. LÁTOMÁNY.
Macbeth, Macbeth, Macbeth!

MACBETH.
        Három fülem
Ha volna: rád hallgatna mind.

2. LÁTOMÁNY.
Kegyetlen légy s merész, s határozott;
Ne félj, világra kit anya hozott,
Neked nem árthat.        (Visszasülyed.)

MACBETH.
        Macduff, élj tehát;
Nincs, félnem tőled, ok. De még se, kettős
Biztosíték jobb: zálogot veszek
A sorstúl. Halj meg; – hadd mondhassam a
Halavány félelemnek, hogy hazud!
S alhassam, mikor menydörög. – Mi ez?
Dörgés. Harmadik Látomány. Koronás gyermek, kezében élőfa.
Mi mint királyisarj emelkedik
S gyermek fején királyi díszt visel:
Ki az?

MIND.
Figyelmezz! Tőle várj s ne szólj.

3. LÁTOMÁNY.
Oroszlán szívű légy s kevély! Ne bánd:
Ki zúg? ki átkoz? kardot rád kiránt?
Macbeth legyőzve nem lesz, míg csak a
Birnámi erdő nem mozdul maga,
S nem mászsza meg a dunsinán-hegyet.
        (Visszasülyed.)

MACBETH.
Az soha sem lesz! újonczot ki szed
Erdőből? és fölszedni gyökerét
Ki készti azt: hogy járjon? ez derék!
Veszély tehát csak úgy kél ellenem,
Ha a birnámi erdő kelne. Nem,
Nem árthat semmi így! Királyi Macbeth
Bántatlan élhet, s csak ha majd öreg lesz,
Adót idő, s természetnek fizet.
– De egyet tudni még szivem rezeg:
Mondjátok, oh! ha tudtok róla: Banquo
Utódi bírni fogják-é a trónt?

MIND.
Ne óhajts tudni többet.

MACBETH.
        Akarok.
S ha nem: legyetek átkoztak! – Mi ez?
        (Az üst elsülyed Harsonák.)
Mért sülyed üstötök le? s ez mi zaj?

1. BOSZORKÁNY.
Jelenjetek meg!

2. BOSZORKÁNY.
Jelenjetek meg!

3. BOSZORKÁNY.
Jelenjetek meg!

MIND.
Szemvakítva, szívfájdítva,
Árnyakul föl! s árnyba vissza!
Látomány. Nyolc király; az utolsó tükört tart kezében, utánok Banquo árnya.

MACBETH.
(rendre az egyenként megjelenőkhöz).
Te Banquohoz hasonlítasz nagyon. Menj!
Koronád szemem kiégeti! – Te meg,
Arany körített homlokoddal, az
Elsőre ütsz! – A harmadik is olyan!
Ilyet mutatsz, boszorka-had, nekem?
– A negyedik! Vakuljatok szemek!
Mi ez? Világ végéig tart a sor?
Meg új? Hat, hét; nem kell tovább! De még
Egy nyolczadik jő, tűkröt tart s egész
Sort mutat abba’! Látom, némelyiknek
Két alma, hármas pálcza van kezében.
Oh, szörnyű látás! Látom már igaz!
A vértül ázott Banquo itt vigyorg rám
S mutat azokra, mint övéire!
Hát csakugyan való?

1. BOSZORKÁNY.
Mind, mind való! Mondtuk ne kérdd!
De mért állsz ily leverve, mért?
Testvérim, fogjuk őt körül,
Vidítsuk míg megint örül;
Vidítsuk együtt és külön:
– A léget én elbűvölöm,
Te dalra kelj, te tánczra szállj
Legyen vidám a nagy király.
        (Zene. A boszorkányok tánczolnak, aztán eltűnnek.)

MACBETH.
Hová levének? Eltűntek? – Legyen
Ez óra átkozottnak írva föl
Örökre a naptárba. – Hej, ki ott
Künn vagy: belebb!
Lenox jő.

LENOX.
        Felség, parancsolál?

MACBETH.
Látád a jós-banyákat?

LENOX.
        Nem, királyom.

MACBETH.
Nem arra mentek?

LENOX.
        Senki, jó uram!

MACBETH.
Legyen dögvészes, melyen lovagolnak,
A lég! S ki még nekik hisz: átkozott!
– Lódobogást hallék; ki ment elé?

LENOX.
Két-három ember, kik Macduff felől
Hírlik, hogy Angliába menekült.

MACBETH.
Hah! Angliába?

LENOX.
        Úgy van, jó uram.

MACBETH.
Idő! előbb jársz bősz feltételemnél!
– Gyors szándokot utól nem ér a tett,
Ha csak tüstént nyomán nincs. Ezután
Szivem zsengéje mindenkor legyen
Kezemnek is zsengéje! Rajta, mindjárt,
Tett koronázza első szándokom!
Gondolva: végrehajtva. Meglepem
Macduff lakát; Fife-ot lerombolom;
Kard-élre hányom nőjét, gyermekit,
S mind a ki csak véréhez tartozó.
Csitt, semmi szó-dagályt! De fogadom,
Meglesz, míg el nem hül határzatom.
Csak látományt ne többet! Hol a hír –
Hozói? vigy hozzájok.        (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Fife. Szoba Macduff kastélyában.

Lady Macduff, kis fia, Rosse jönnek.

LADY MACDUFF.
Mit tőn, hogy így el kelle futnia?

ROSSE.
Légy asszonyom, türelmes.

LADY MACDUFF.
        Ő se volt!
Futása őrültség, kit tettei nem,
Félelme árulónak bélyegez.

ROSSE.
Eszély, vagy félelem volt? nem tudod.

LADY MACDUFF.
Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
Házát, javait, mindenét: a honnan
Elfut maga! Ő minket nem szeret,
Nincs benne a természet ösztöne;
Hisz az ökörszem, e parány-madár,
Fészkén maradva védi magzatit
A bagoly ellen. – Félelem csupán,
Nem szeretet, s eszély sem: ily futás,
A józan ész daczára!

ROSSE.
        Drága húgom!
Fékezd magad. Mert férjed bölcs, nemes,
Előrelátó; jobban tudja ő,
Honnan fúj a szél. Többet mondani
Nem is merek; gonosz kor ez, midőn
Tudtán kívül az ember áruló;
Midőn a kósza hír ijeszt s magunk
Se’ tudjuk ijjedtünk okát; sivár
S bősz tengeren hánykódva űzetünk.
Most búcsuzom; de nem soká: beszólok
Megint. A baj tető-pontjára érve:
Szűnik vagy jobbra fordúl. – Szép öcsém,
Isten veled.

LADY MACDUFF.
Szegényke; apja van
S apátlan mégis!

ROSSE.
(Könyet törül).
Mily bohó vagyok,
Tovább időzve: szégyenül magamnak,
És búdra néked! Hát isten velünk.        (Rosse el.)

LADY MACDUFF.
Fiú, apád halott. – S mit tészsz te most?
Hogy élsz meg,

KIS FIÚ.
        Mint a madarak, anyám.

LADY MACDUFF.
Férgekkel és legyekkel?

KIS FIÚ.
        Hát a mit
Kapok; azok is úgy.

LADY MACDUFF.
Szegény madár!
Te félni nem tudsz tőrtül, lépvesszőtül,
Csapdátul és hálótul!

KIS FIÚ.
        Minek is?
Nem is szegény madárra lesnek ám
Azokkal. Aztán h’jába is beszélsz:
Nem halt apám meg!

LADY MACDUFF.
Meg bíz ő; – s hogyan
Szerzesz helyette más apát?

KIS FIÚ.
        S te más
Férjet, hogy’?

LADY MACDUFF.
Én akár huszat veszek, egy
Vásáron.

KIS FIÚ.
Úgy azért veszed csupán,
Hogy újra eladd.

LADY MACDUFF.
Magad eszed szerint szólsz,
De az, korodhoz, igazán elég.

KIS FIÚ.
Anyácska; áruló volt-é apám?

LADY MACDUFF.
Az volt, fiam.

KIS FIÚ.
        S mi az az áruló?

LADY MACDUFF.
Hát a ki esküszik s azt megszegi.

KIS FIÚ.
S mind áruló, ki így tesz?

LADY MACDUFF.
Mind áruló, s azt mind felakasztják.

KIS FIÚ.
Mind felakasztják, a ki esküszik s azt megszegi?

LADY MACDUFF.
Mind föl azt.

KIS FIÚ.
S ki akasztatja föl?

LADY MACDUFF.
Hát a becsületes emberek.

KIS FIÚ.
Úgy hát az esküvők s azt megszegők bolondok, mert elegen volnának, hogy a becsületes embereket megverjék, s fölakaszszák, ők. –

LADY MACDUFF.
Uram, bocsáss meg a kis majomnak.
– De hát hogy szerzesz másik apát?

KIS FIÚ.
Ha apám meghalt volna, siratnád; ha nem siratnád, jó jel volna, hogy mihamarább mást szerzesz helyette.

LADY MACDUFF.
Szegény csacska! Hogy beszélsz!
Egy Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Légy áldott, szép hölgy! nem ismersz, tudom,
Bár én neved s rangod jól ismerem.

Házadra, félek, vész közelg; – s ha egy
Jámbortul ily tanácsot elfogadsz.
Távozz e helyről magzatiddal el!
– Gyöngédtelenség: így rémítnelek;
Kegyetlen volna: azt nem tennem, ily
Közel veszélylyel szemben! Óvjon ég,
Nem késhetem.        (A Hírnök el.)

LADY MACDUFF.
De merre fussak? Én
Kinek se véték! Ah! eszembe jut,
Hogy földön élek; s gyakran itt: ki vét,
Dicséretet nyer az; jót tenni meg
Veszélyes balgaság. Ily asszonyi
Mentséget, ah, hogy senkinek se véték:
Mért is hozok föl? – Mily arczok, nagy ég!
A Gyilkosok jönnek.

1. GYILKOS.
Hol a férjed?

LADY MACDUFF.
Nem oly avatlan helyen, úgy remélem,
Hogy ily egy ember föllelhesse őt.

1. GYILKOS.
Ő áruló.

KIS FIÚ.
        Hazudsz, borzas gazember.

1. GYILKOS.
Te szólsz, te áruló-mag, bűn-tojás te!
        (Leszúrja a kis fiút.)

KIS FIÚ.
Anyám, megölt! kérlek, szaladj, anyám!
        (Meghal.)

LADY MACDUFF.
Jaj, gyilkosok!
        (Elszalad s a gyilkosok utána.)

III. SZÍN.

Anglia. A királyi palota kertje.

Malcolm és Macduff jönnek.

MALCOLM.
Keressünk egy mély, csöndes árnyat: ott
Öntsük ki bús szivünket.

MACDUFF.
        Jobb, ragadjunk
Ölő vasat s védjük meg eltiport
Jogunkat, férfiakként. Minden új
Reggelre új özvegy siralma kél,
Új árva jajgat, új bánat veri
Arczul a mennyet, s boltja visszazeng,
Mikép ha Skócziánkkal érzene
S együtt kesergne tördelt hangokon.

MALCOLM.
Mit elhiszek: megsiratom; hiszem:
A mit tudok, s a min segíthetek:
– Ha jó idő fordul, – meg is teszem.
Tán mind igaz, mit elbeszélsz. – E zsarnok,
Kinek neve is fekélyt költ nyelvemen,
Egykor becsűletesnek tartaték:
Te is szeretted őt, míg ő se’ bánta
Téged. S ifjú vagyok bár: érdemet
Talán szerezhetsz vélem, nála; mert
Eszély: szegény, ártatlan, gyönge bárányt
Engesztelésűl adni a boszús
Istennek.

MACDUFF.
Áruló én nem vagyok.

MALCOLM.
De Macbeth az. S a jó nemes szív is
Megtántorulhat egy hatalmi szó
Előtt. De megbocsáss: az én gyanúm
Nem vesz ki téged abbul, a mi vagy.
Az angyalok még fényesek, ha bár a
Legfényesbik lehullt. Minden gonosz
A jó szinébe búvik; ám azért
Saját szinét a jó megtartja.

MACDUFF.
        Oh!
Reményim’ elvesztém!

MALCOLM.
        S tán épen ott,
Hol én a kételyim’ lelém. – Hogyan?
Zavarban úgy hagyál nőt, gyermeket,
A szív e drága tárgyait s erős
Szent kötelékig? S még bucsútlanul!
Kérlek ne vedd sértésnek a gyanút, mely
Csak enmagam paizsa! Azért lehetsz
Becsületes te, bár mit higyek én.

MACDUFF.
Vérezz tehát, vérezz, szegény hazám!
Hatalmas önkény, verj erős gyökért,
Hisz bántani sem mér a jog. – S te tűrd
Igádat: – ott ingatlan áll a czím!
Isten veled, mylord; minek te vélsz,
Olyan czudar nem lennék mind azon
Földért, mit ama zsarnok körme tart
És ráadásul kincses Indiáért!

MALCOLM.
Ne légy sértődve. Nem vádollak én
Határozottan. Elhiszem: nehéz
Békóba verve roskadoz hazánk;
Sir, vérzik, és mindennap új sebe
Tátong a régi mellett; azt is el-
Hiszem: jogomnak védletére sok
Kar fogna emelődni; s Anglia
Kegyes királya is nehány ezert
Igére. Mind a mellett, bár a zsarnok
Fejére hágnék, vagy kardom hegyére
Tűzném föl azt: – szegény hazám fölött
Több vétek ülne csak, mint ült előbb,
S többet s kínosban kéne tűrnie
A még gonoszb utódtól.

MACDUFF.
        És ki az?

MALCOLM.
Magam; kiben jól érzem, úgy be van
Minden bűn oltva, hogy ha mind kihajt:
A fekete Macbeth hófehér leend,
S az elgyötört ország – határtalan
Önkényeimmel egybe-mérve őt –
Báránynak fogja vélni.

MACDUFF.
        Nincs a bősz
Pokolnak összes légiói közt oly
Elkárhozott ördög, ki Macbethet
Fölülmulná!

MALCOLM.
Hiszem: hogy vérszopó,
Fösvény, csalárd, kétszínű, bősz, buja,
Alattomos, s minden nevezhető
Bűnnel rakott. De bennem féktelen
A bujaság; nőitek, leányitok,
A tisztes aggnők s gyönge szűzek együtt
Nem töltenék be vágyaimnak éh
Torkát, s mohó hevem letörne minden
Korlátokat, mik szenvedélyemet
Ellenzenék. Jobb Macbeth, mintsem ily
Uralkodó.

MACDUFF.
A féktelen mohóság
A természetnek zsarnoksága, mely
Sok büszke trónt üríte már meg, és
Királyokat dobott le. Ám azért
Elvenni azt, mi a tied, ne félj;
Bőv alkalom lesz űznöd a gyönyört
S hidegnek látsz’nod a világ előtt;
Hajlékony asszony van elég, s tebenned
Sem lakhatik oly falánk kesely, hogy azt
Elnyelje mind, ki szivesen megadja
Egy rá vágyó királynak jó magát!

MALCOLM.
Azonkívül, romlott természetem
Oly telhetlen fukarság fészke, hogy
Volnék király csak: uradalmiért
Elölném a nemest; megfosztanám
Házátul ezt, azt drágaságitól,
S a kincshalom csak fűszer lenne, mely
Falánkabbá tegyen, hogy új meg új
Fortélyt koholjak, minden hűt s igazt el-
Veszítni birtokáért.

MACDUFF.
        E fukarság
Mélyebbre hat s veszélyesebb gyökért
hajt, mint a nyár-hevű kéj; ez vala
Már sok királyunk megölője! Még
Ezért se félj: elég dús Skócziánk,
Hogy vágyadat betöltse azzal is,
Mihez jogod van. Ez mind tűrhető, s más
Erényid ellensúlyozzák.

MALCOLM.
        De nincs,
Nincs bennem egy se oly erény, mi egy
Királyhoz illik: mint erély, igazság,
Hitbuzgalom, tűrés, kegy, hősiség,
Mérsék, kitartás, jótevés, alázat,
– Nincs bennem egynek egy paránya is;
De sokszorozva minden, a mi bűn,
Mind összesen s egyenként! Sőt ha tőlem
Függ: én a béke lágy tejét pokol
Tüzére önteném; az egyetértést
Fölbujtanám – s mindent egymásra föl-
Uszítanék.

MACDUFF.
Oh, Skóczia, Skóczia!

MALCOLM.
Ha uralkodásra ily ember való –
Szólj, én ilyen vagyok.

MACBETH.
        Uralkodásra?
Életre sem méltó! Oh, nyomorult
Nemzet! Bitorlód véres körmiből
Mikor viradsz megint jobb napra, hajh,
Ha trónod jogszerű utóda is,
Ön átka által bélyegezve, így
Mocskolja bé nemzőit! Oh, dicső
Atyád kegyes király volt; a királyné,
Ki szült, gyakortább térden álla, mint
Lábon, s míg élt, naponként meghala.
Isten veled – mert ép e bűnök, a
Miket magadra vallasz, űztek el
Hazámból engem! Oh szivem, oda
Reményed!

MALCOLM.
Macduff, e nemes harag
Az erény szülöttje, s a setét gyanút
Szivemből mind kitépi, s engemet
Becsűletedről megnyugtat. Hasonló
Fogások által rég kisérte már
Az ördögi Macbeth; könnyen hinnem a
Meggondolás tilt. Ám Isten legyen
Tanú közöttünk: mert im átadom
Sorsom kezedbe; visszahúzom azt,
Mit enfejemre vallék, s mind, mivel
Magam gyaláztam, ím elesküszöm,
Mint idegent természetemtül. Én
Asszonyt nem ismerék még; hamisan
Nem esküvém; alig vevém el azt,
A mi enyém volt, nem szegék hitet;
S az ördögöt sem árulnám el a
Társának; nem kevésbbé szeretem
Az igazságot éltemnél. E volt
Első hazug szóm, magam ellen, az
Imént. S minő vagyok valóban: az
Tiéd s szegény hazámé, – a hová
Ép’ jöttöd előtt indúla tízezer
Csatára kész vitézzel agg Siward.
Jerünk mi is, s ügyünk a mily igaz: úgy
Segítsen a szerencse! – Mért levél
Ily néma?

MACDUFF.
Oh, nehéz egyszerre ily
Kedvetlen és kedves beszédeket
Összhangba hozni!
Egy Orvos jő.

MALCOLM.
        Jó, beszélhetünk
Majd többet is. – Lejön ma a király?

ORVOS.
Le, Sir. Egész csoport szegénybeteg
Vár gyógyításra; kórságuk daczol
A gyógytannal; de érintésitől
– Oly szent erőt adott kezének ég –
Rögtön kigyógyul!

MALCOLM.
        Köszönöm, orvos úr!
        (Az Orvos el.)

MACDUFF.
Miféle kór az?

MALCOLM.
        Úgy hívják: „király baj;”
E jó király csodás műtéte az,
Mit, a mióta Angliát lakom –
Gyakorta láttam. Mint imádkozik?
Ő tudja jobban; annyi szent, hogy a
Legkórasabbakat, fekély- s sebekkel
Rakottakat, a kikre nézni kín,
A kikre nincs szer: ő kigyógyitá.
Csak egy arany érmet akaszt nyakokba, szent
Imák között. Sőt úgy igérteték,
Hogy bírni fogják még utódi is
Ez áldott gyógyerőt. Azonkivül
Bir égi jós-szellemmel is. S ekép
Sokféle áldás körzi trónusát,
meg annyi jel: hogy ég kegyeltje ő.
Rosse jő.

MACDUFF.
Ki jő emitt?

MALCOLM.
        Földink, de még
Nem ismerek rá.

MACDUFF.
        Drága jó rokon,
Isten hozott!

MALCOLM.
Most ismerem föl. – Ég!
Hárítsd el azt, mi minket elkülönz,
Minél elébb!

ROSSE.
Amen rá!

MACDUFF.
        Skócziánk
Még mind a régi állapotba’ nyög?

ROSSE.
Oh jaj, szegény hazánk magátul is
Majd visszaréműl! Nem nevezhető
Többé anyánknak; temetőnk, a hol
Csak az mosolyg, ki nem tud semmiről;
Hol jaj, nyögés, sirás eget ver – és
Nem veszi számba senki, mert a bú
Vad őrjöngése már mindennapos.
Halál-harang szól: nem kérdik, kinek?
S a hűnek élte hervadóbb, süveghez
Tűzött virágnál: – még beteg se’ volt,
Csak meghal!

MACDUFF.
Oh! merész előadás
S mégis való!

MALCOLM.
Legújabb gyász mi volt?

ROSSE.
Ki már egy óra előttit emlit: azt
Kinevetik. Mert minden pillanat
Új gyász szülője.

MACDUFF.
        Hogy van nőm?

ROSSE.
        No, – jól.

MACDUFF.
És gyermekim?

ROSSE.
        Jól, ők is.

MACDUFF.
        A bitor
Nem dúlta föl békéjöket?

ROSSE.
        Nem az;
Békébe’ voltak mind, hogy elhagyám.

MACDUFF.
Ne légy oly szófukar. – Hogy áll ügyünk?

ROSSE.
Midőn egy szivemen nehézkedő
Hírrel megindulék: hallám a neszt,
Hogy síkra szállt ki sok bátor nemes:
Mit annyival könnyebben elhivék,
Mert talpon láttam a zsarnok hadát is.
(Malcolmhoz) Itt az idő! Tekintetedre honn
Hősök teremnek; kardot rántanak
A nők is, a nyomor nehéz igáját
Lerázni.

MALCOLM.
Légyen vigaszúl nekik,
Hogy már jövünk. A jó angol király
Siwardot adta mellénk tízezerrel,
Kinél egész keresztyénség se’ tart
Jobb agg vitézt.

ROSSE.
Bár én is a vigaszt
Hasonlóval tudnám viszonzani!
De oly szók égnek ajkamon, miket
Vadonba volna jobb üvöltenem,
Hogy soha fül ne hallaná!

MACDUFF.
        Mi az?
Közügyet illet? vagy magán keserv,
Mi egyre súlyosúl?

ROSSE.
        Nincs szív, ki ebben
Ne venne részt; de mégis tégedet
Illet leginkább.

MACDUFF.
        Úgy tovább ne vond
Meg tőlem azt; add gyorsan át.

ROSSE.
        Füled ne
Gyűlölje meg miatta nyelvemet.
Mert gyászosabb hang még nem érte, mint
Mit ez kiált belé!

MACDUFF.
        Ha! gondolom –

ROSSE.
Váradra törtek. Nődet, gyermekid’
Legyilkolák. Elmondanom: mikép?
Az annyi volna, mint szegény leölt
Bárányaidhoz vinni téged is
A mészárszékre.

MALCOLM.
Oh, irgalmas ég!
(Macduffhoz) Ember, ne húzd szemedbe kalapod –
Adj szót kínodnak; a szótlan keserv
Csak balsúgója túlfeszült szivednek,
Mely azt sugdossa szűntelen: Repedj meg!

MACDUFF.
S gyermekim is?

ROSSE.
        Nőt, gyermeket, cselédet,
Mind, kit találtak!

MACDUFF.
        S nem lehettem ott!
Nőm is megölve?

ROSSE.
        Mondtam.

MALCOLM.
        Végy erőt!
Gyógyszert facsarjunk nagy boszunkból e
Mély sebre írul.

MACDUFF.
        Nincsen gyermeke!
S szép kisdedim, mind? úgy mondád-e? mind!
Oh, poklok ölyve! Mind! parányi kis
Csibéimet, anyjostúl! iszonyú!
Egy lecsapással!

MALCOLM.
        Tűrd mint férfi.

MACDUFF.
        Úgy
Tűröm, de férfiként is érzem azt!
Felejtsem-e, hogy ők voltak nekem
A legbecsesbek? Látta ezt az ég –
És nem segíte rajtok? – Oh, bünös
Macduff! miattad estek el! Nem ön
Vétkök miatt, de értem, nyomorúltért
Csapott a vész fejökre. – Adj nekik
Nyugtot, nagy ég!

MALCOLM.
        E’ légyen fegyvered
Köszörűje; váltsd haragra búdat, és
Szived ne tompítsd, sőt tüzeld vele!

MACDUFF.
Szememmel asszonyt tudnék játszni most
S hetvenkedőt nyelvemmel. – Oh, nagy ég!
Szűntesd a távolt: s szemtül szembe hozd
Elémbe Skócziának ördögét,
Kard hosszaságra; és ha megmenekszik:
Nem bánom, akkor engedd el bünét!

MALCOLM.
Ez férfias szó. Most jer a királyhoz;
Kész már hadunk, s csupán a búcsuvét
Van hátra még. Macbeth az aratásra
Megért – s a sarlót fenn az égiek
Fenik reá. – Vigasztalódjatok:
A hosszú éj is végre lát napot.        (Mind el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Dunsinan. Szoba a kastélyban.

Egy Orvos és egy Komornak jönnek.

ORVOS.
Már két éje virasztok veled, de mitsem tapasztalék, mi előadásodat igazolná. Mikor járt a királyné legutolszor?

KOMORNA.
Mióta ő felsége a táborba ment, többször láttam hogy kikelt ágyából, magára kapta éji köntösét, szekrényét kinyitotta, papirt vett ki, összehajtá, írt, elolvasta, aztán bepecsételte, s ismét lefeküdt. De folyvást mind a legmélyebb álomban.

ORVOS.
Nagy ellenmondás a természetben! álom jótékonyságát élvezni, s egyszersmind az ébrenlét dolgait folytatni. S e zavart álomban, a járás-kelésen s egyéb tevékenységen kívül, mit hallottál, hogy szólt valamikor?

KOMORNA.
Olyasmit, uram, mit nem akarok utána mondani.

ORVOS.
Nekem elmondhatod, sőt szükséges is tudnom.
Lady Macbeth égő gyertyával jő.

KOMORNA.
Ihol ni, itt jő. Mindig így szokott. S pedig fejemet teszem reá, mélyen alszik. Csak tartsa szemmel s maradjon veszteg.

ORVOS.
Hogy jutott a gyertyához?

KOMORNA.
Hát ágya mellett állt; mindig kell gyertyának égni mellette, úgy parancsolta.

ORVOS.
Látod, szemei nyitvák.

KOMORNA.
Igen, de látérzékök zárva van.

ORVOS.
Mit csinál most? Nézd csak, hogy dörzsöli a kezeit.

KOMORNA.
Szokása; úgy tesz, mintha mosná. Láttam már, hogy egy óráig is folyvást így tett.

LADY MACBETH.
Itt – mégis van egy folt.

ORVOS.
Csitt, – szólni kezd. Följegyzem, a mit mond, hogy emlékezetemet gyámolítsa majd.

LADY MACBETH.
El, átkozott folt! Mondom el! Egy-kettő: – úgy ideje már hozzá látni. – A pokol sötét! – Pih, férjem, nem szégyenled? katona, és fél! Mit féljünk, ha kitudódik is, mikor hatalmunkat senki sem vonhatja számadásra! – De ki hitte volna, hogy annyi vér legyen az öreg emberben?

ORVOS.
Hallod ezt?

LADY MACBETH.
A fife-i thánnak nője volt: – hova lett? – Mit? soha sem akarnak megtisztulni e kezek? Szót se arról, férjem, szót se! e riadozással mindent elrontasz.

ORVOS.
Te, te! – oly dolgokat tudtál meg, miket nem kellett volna.

KOMORNA.
Ő beszélt ki olyanokat, miket nem kellett volna. Bizony! isten tudja, mit tudhat ő!

LADY MACBETH.
Itt mégis érzik a vérszag. Arábiának minden illatszere sem édesíti meg e kis kezet! Oh! oh! oh!

ORVOS.
Minő sóhaj volt ez! Iszonyatos teher nyomja szivét.

KOMORNA.
Nem viselnék ily szivet keblemben, egész teste királyi ékességeért!

ORVOS.
Igaz, igaz.

KOMORNA.
Adná Isten, hogy ő is az lehessen!

ORVOS.
E nyavalya kívül esik tapasztalataimon. Ámbár ismertem embereket, kik álomjárók voltak, s mégis kegyesen, ágyukban haltak meg.

LADY MACBETH.
Mosd meg kezeidet. Ölts hálóköntöst. Ne légy oly halovány. – Újra mondom, Banquo el van temetve: nem jöhet visza sírjából.

ORVOS.
Ugyan úgy-e?

LADY MACBETH.
Ágyba, ágyba, kopognak a kapun. – Jer, jer, jer, jer, add kezedet! – A tettet nem tetté nem tehetjük. Ágyba, ágyba, ágyba.
        (Lady Macbeth, mint jött, el.)

ORVOS.
Lefekszik most?

KOMORNA.
Egyenesen.

ORVOS.
Már balhírek susognak. – Szörnyü tett
Ily szörnyü rázkodást szül: – a beteg
Kedély, siket ágyvánkosának önti
Ki titkait. Nagyobb szükség van itt
A papra, mint orvosra. Istenem
Bocsásd meg bűneinket. Nézz utána
És távolíts el mindent, a mivel
Magába’ kárt tehetne; szűntelen
Tartsd szemmel őt. – Jó éjszakát! szemem
Elborzasztá, elmémet tönkre tette!
Bár gondolok, de szólni nem merek!

KOMORNA.
Jó éjszakát, jó orvos őr!
        (Mind ketten elmennek.)

II. SZÍN.

Vidék. Dunsinan közelében.

Dobszóval és zászlókkal jönnek Menteth, Cathness, Angus, Lenox, Katonaság.

MENTETH.
Az angol had közelg; Malcolm, az agg
Siward s a jó Macduff vezérlik azt;
Boszútól égnek, mert nehéz ügyök
Fásult szívű vezeklőt is dühös
S véres boszúra ingerelne.

ANGUS.
        A Birnami erdőnél találjuk őket,
Mert arra jönnek.

CATHNESS.
        Hát arról ki tud,
Bátyjával-é Donalbain?

LENOX.
        Bizonyost
Tudok felőle: hogy nincs. Névsorát
Birom minden nemesnek; ott az ifju
Siward, – s nem egy még pelyhes ifju, kik
A férfiság próbáját itt teszik le.

MENTETH.
Hát a bitor hol?

CATHNESS.
        Dunsinant igen
Erőditi. Sokak szerint: megőrült;
Mások, kevésbbé gyűlölői, azt
Csak hősi dühnek mondják. Annyi áll, hogy
Zilált ügyét a rend övébe nem
Képes csatolni már!

ANGUS.
        Most érzi, mint
Tapadt kezén sok gyilkolása! most
A pártütés óránként bünteti
Rút hitszegéseért! S kiknek parancsol:
Prancsra tesznek mindent, szeretetből
Semmit. Királyi méltósága most,
– Mint óriástól ellopott ruha
A törpe tolvajon, – tágan libeg
Nyakába’.

MENTETH.
Ki csodálkoznék zavart
Lényén, hogy önmagátul elriad?
Hisz minden, a mi benne van, magát
Utálja: hogy miért van?

CATHNESS.
        Csak haladjunk;
Hódolni a kellő helyen. Keressük
Föl a beteg hon orvosát; s vele
Ontsuk ki minden vérünk’ a honért!

LENOX.
Vagy legalább is annyit, mennyitől
Föléled a virág, – a gyom kidől!
Előre csak Birnam felé!        (Mind el, hadimenetben.)

III. SZÍN.

Dunsinan. Szoba a várban.

Macbeth, az Orvos, Kiséret jönnek.

MACBETH.
Ne hozzatok több hírt. Hadd szökjenek!
Míg a birnami erdő Dunsinanra
Nem hág: nem érint félelem. – S ki e
Malcolm kölyök? Nem asszony szülte őt?
– A földi végzet útait tudó
Jós-szellemek mondák: „Macbeth, – ne félj:
Kit anya szült, nem árthat az neked!”
Csak szökjetek hát, csalfa thánok, az
Angol pulyákhoz át! lágy félelem
Nem rázza meg e bátor szívet, – és
Nem e csapongó lelket csüggedés!
Szolga jő.
Pokolban égj szénné, tejképü rongy!
Hol vetted ezt a lúd pofát?

SZOLGA.
        Uram –
Lenn tízezer –

MACBETH.
        Lúd? nyomorúlt!

SZOLGA.
        Uram –
Katona –

MACBETH.
Menj, dörzsöld meg a pofád’,
És pirosítsd ki félszedet, fehér
Májú kölyök! Miféle katonák, rongy?
Kárhozz el! e csepű kép másba is
Félelmet önt. Miféle katonák,
Savó-pofájú!

SZOLGA.
Az angol hadak –

MACBETH.
Told el pofád innen! – Seyton! – Beteg
Vagyok, ha látom – Seyton, mondom! – E
Lökés örökre urrá tesz, vagy a
nyeregből most kidob. – Eleget éltem;
Útam kopárba, sárga lomb közé
Tért már le. És az aggkor ékei:
Szeretet, engedelmesség, hű tisztelet,
S igaz barátok: – nem várnak reám.
Helyettük átok, elfojtott, de mély,
Szájjal való tisztelkedés, üres hang,
Mit a szegény szív megtagadni vágyna,
De nem mer. – Seyton!
Seyton jő.

SEYTON.
        Felség, mit parancsol?

MACBETH.
Mi hír újabb –?

SEYTON.
        Csak az előbbiek
Valósulása.

MACBETH.
Küzdök, míg a hús
Mind lemetélve nem lesz csontjaimról!
– Pánczélomat!

SEYTON.
        Még nincsen arra szükség –

MACBETH.
De fölveszem. Küldj több lovast ki még;
Járasd körül a tájt. Akaszszatok
Mindent föl, a ki félelmet huhog.
Pánczélom’! – Orvos, hogy van a beteg?

ORVOS.
Nem annyira beteg, felséges úr,
Mint fölzavarva rémes képzetek
Csoportja által, miktől nyugta nincs.

MACBETH.
Gyógyítsd ki abból. Vagy nem tudsz beteg
Kedélyt megorvosolni? mély gyökért
Vert bút kitépni az emlékezetből?
Az agyra írt gondot letörleni?
S az altató felejtés édes ellen-
Mérgével, egy földúlt kebel ölő
Mérgét legyőzni –?

ORVOS.
        Ily esetben, a
Beteg magának legjobb orvosa!

MACBETH.
Vesd a kutyáknak gyógyszered! nekem
Nem kell! – Te, jöszte, add rám vértemet.
Botomat is! – Seyton, te, küldj ki még. –
– Hé orvos, elpártoltak thánjaim.
– Siess te! – Orvos, országom baját ha
Kipuhatolni s orvosolni bírnád,
És visszaszerezni régi erejét:
Dicséretedre költeném magát a
Visszhangot is. – Szakítsd le, mondom! – Orvos,
Van-é szered: sennád, rhabarbarád,
Hogy elhajtsd ezt az angolt? – Vagy nem is
Tudsz még felőle?

ORVOS.
        Felséged hadi
Készületéből értjük. –

MACBETH.
        Hozd utánam!
Halál nekem csak akkor árt, ha már a
Birnámi erdő léptet Dunsinánra!        (El.)

ORVOS.
Csak én vihetném a fogam ki innét:
Nincs olyan ár, mely visszacsalna ismét!        (El.)

IV. SZÍN.

Vidék, Dunsinan alatt. A háttérben erdő.

Dobszóval és zászlókkal jönnek Malcolm, öreg Siward, fia az ifjú Siward, Macduff, Menteth, Cathness, Angus, Lenox, Rosse; Hadak, menetben.

MALCOLM.
Hű véreim, közelg a nap, remélem,
Mely visszahozza majd a felzavart
Házak nyugalmát.

MENTETH.
Azt hiszszük mi is.

SIWARD.
Miféle erdő itt ez?

MENTETH.
        A birnámi.

MALCOLM.
Minden legény messen le egy galyat,
S föltartva hordja; – hadd borítsa árny
Számát hadunknak, így hozzuk zavarba
Az ellen számítását.

EGY KATONA.
        Úgy teszünk!
        (A katonák szétoszlanak s ágakat tördelnek.)

SIWARD.
Úgy hallik, a bitorló Dunsinanban
Ül elbizottan s várja ostromunkat.

MALCOLM.
Minden reménye a falakba’ van.
Künn nagy s kicsiny fellázadt ellene,
Ki csak tehette; és nem is maradt
Mellette más, csak a ki kénytelen volt,
De az se’ szívből.

MACDUFF.
Méltó vádaink’
Hagyjuk, míg el nem dől ügyünk; egész
Erőnkkel addig a harczon legyünk.

SIWARD.
Közelg az óra, mely eldönti ezt,
És megmutatja, hogy ki nyer, ki veszt.
A tétlen ábránd csak reménykedik,
A harcz bírája kardvas lesz pedig!
Előre hát hadunkkal.        (Mind el, hadi menetben.)

V. SZÍN.

Dunsinan. A várban.

Harsonák. Zászlókkal jönnek Macbeth, Seyton, katonaság.

MACBETH.
Föl a falakra zászlainkkal! – Ezt
Zúgják szünetlen: „jönnek már.” – Kemény
Várunk az ostromot kaczagja. – Csak
Heverjenek körűle, míg ragály-
S éhségtől meggebednek! A miéink
Ha nem segítnék: szemtűl szembe állnánk
Mérkőzni vélök s bátran viszavernők,
A honnan jöttek. – Hé, mi zaj van ott?
        (Künn asszony sírás.)

SEYTON.
Asszony sirás, kegyelmes úr.

MACBETH.
        Alig van
A félelemre már érzékem. Egykor
Vérem fagyott meg, hogyha egy kuvik
Sivíta, és egy borzalmas mesén
Minden hajam fölállt s úgy reszketett
Mind, mintha élne. – Már jóllaktam a
Borzalmakkal s véres képzelmim az
Iszony kiséretét úgy megszokák,
Hogy meg sem indít. Mit jajgatnak ott?

SIWARD.
A királyné halt meg, felséges úr.

MACBETH.
Halt volna meg később! Ily hírre is
Lett volna még idő! – Holnap s megint
Holnap, meg holnap, mászva így megyen
Ez napról napra, míg kimért időnk
Levánszorog a végső szótagig.
Tegnapjaink is mind bolondokat
Kisértek a halál hamvgödrihez.
– Aludj ki, pisla fény! Az élet: árny,
Mely jár-kel; egy szegény komédiás,
Ki egy óra hosszant tombol és dühöng,
Azzal lelép, s szava se’ hallatik;
Mese, mit egy bolond beszél, teli
Hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!
Hírnök jő.
Te, látom, szólhatnál. No csak hamar!

HÍRNÖK.
Kegyes királyom,
Azt kén’ beszélnem, mit láték magam,
S hogy kezdjem, nem tudom.

MACBETH.
        Csak ki vele!

HÍRNÖK.
A mint a dombon őrt állék s alá
Birnamra néztem, hát egyszerre úgy
Tetszék: az erdő mozdúl.

MACBETH.
        Hah, czudar
Hazudsz!        (Megüti.)

HÍRNÖK.
Ha nem való: üss; ám magad
Megláthatod három mértföldre! – Az
Erdő megindult, mondom.

MACBETH.
        Hogy ha mégis
Hazudsz: az első fán függsz élve, míg
Éhség sugorgat össze. Ám ha ez
Való: velem te ugyan-úgy tehetsz!
– Erélyem ingadoz: sátáni két-
Értelműséget kezdek itt gyanítni,
A mely valót mond s egyszersmind hazud.
„Míg a birnami erdő Dunsinanhoz
Nem jő: ne félj!” s im egy erdő mozog
S jő Dunsinanra! – Föl, fegyverre! ki!
Ha már való, mit ez beszél – a várban
Maradni, – futni, – egyaránt hiában!
Hah! únni kezdem a napot, s óhajtom,
Hogy a világ izzé-porrá szakadjon.
Szélvész, dühöngj! Riadj már, csata jel!
Ha esni kell, pánczélban hulljak el!        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Ugyanott. Térhely a vár előtt.

Dobszóval és zászlókkal jönnek Malcolm, Siward, Macduff, a többi vezetők stb. A hadak ágakkal.

MALCOLM.
Elég közel vagyunk; hajítsuk el
E lombos ernyeinket; lássanak
Úgy a minők vagyunk. Jó bátya, te,
Nemes fiaddal, szeretett öcsémmel,
Vezesd az első támadást. A hős
Macduff, s magunk a többit megteendjük,
A terv szerint.

SIWARD.
        Isten velünk! Ha csak
A zsarnokkal találkozik hadunk:
Verjen meg ő, ha vívni nem tudunk.

MALCOLM.
Föl, harsonák! hívjatok harczra ki,
Ti, vér- s halálnak hangos hírnöki!
        (Mind el. A szín mögött csatazaj hallatszik.)

VII. SZÍN.

Ugyanott. A tér más része.

Macbeth jő.

MACBETH.
Nem futhatok. Karóhoz kötve kell, mint
Medvének, a hajrát kiállanom.
Ki az, kit asszony nem szült? Az nekem
Félelmes, senki más,
Ifjú Siward jő.

IFJÚ SIWARD.
Mi a neved?

MACBETH.
        Ha meghallod, megijedsz.

IFJÚ SIWARD.
Nem én, ha lángolóbb név volna is,
Mint a pokol-lakóké.

MACBETH.
        A nevem
Macbeth!

IFJÚ SIWARD.
Sátán se mondhat én előttem utálatosbat!

MACBETH.
Sem félelmesebbet.

IFJÚ SIWARD.
Hazudsz, utált bitorló! s kardom is meg-
Mutatja, hogy hazudtál! (Vívnak. Az Ifjú Siward elesik.)

MACBETH.
        Anya szült!
Kaczagom én, harcz, lágy aczélodat,
Mit asszony szülte férfi villogat!        (El.)
Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.
Amott a zaj. Mutasd pofád, bitor!
Ha más talál megölni, nem kezem:
Nőm’ s gyermekim tovább kisértenek. –
Nem bántom én a zsoldos kerneket,
Kik bérbe adták karjokat. Nekem
Macbeth, te kellesz! vagy csorbátlanúl
Dugom hüvelybe tétlen kardomat.
Ott kell csatáznod; ott a rialom
S zaj elsőrendű bajnokot jelent.
Csak megtalálnom engedd őt, szerencse,
Többet nem kérek!        (El.)
Csatazaj. Malcolm, öreg Siward jönnek.

SIWARD.
Csak erre herczeg. Könnyen megvevők
A várt, mivel mindkét felen csatáz a
Zsarnok hada – s a thánok hősileg
Forogtak. Immár téged vall a nap,
Kevés híján, győzőnek.

MALCOLM.
        Ellenink
Nagy része mellénk állt.

SIWARD.
Menjünk a várba, herczegem. (Elmennek.)
Csatazaj. Macbeth jő.

MACBETH.
Mért jásztanám a balga rómait:
Saját kardomba dőlve? míg elég
Van ellenem, kin kardom fog.
Macduff jő.

MACDUFF.
        Megállj
Pokol kutyája, állj meg!

MACBETH.
        A világon
Téged kerültelek csak. Menj! Elég
Véred nyom már is lelkemen.

MACDUFF.
        Nekem
Nincsen szavam. hangom kardomba’ van
S te vérszopóbb, mint szóval mondható!
        (Vívnak.)

MACBETH.
Hiú erőlködés. Az oszthatatlan
Levegőn e vas könnyebben hagy nyomot,
Mint rajtam egy kis karczolást. Suhints
Vasaddal sebhető fejekre. Mert
Engem varázs véd: asszonytól szülött
Nekem nem árthat.

MACDUFF.
        Ess’ kétségbe hát a
Varázs felől! s dörögje angyalod, kit
Imádsz, füledbe: „Macduffot kivágták
Idő előtt az anyja méhiből!”

MACBETH.
Légy átkozott nyelv, mely kimondod ezt.
Mert férfiságom jobb felét vevéd
El ezzel! Oh, bolond, ki még hiszen
Pokol büvébe’! kétértelmüleg
Játszik velünk az: fülnek mond valót
Csak; a reményt meg cserbe hagyja. Nem
Vívok veled.

MACDUFF.
Add meg tehát magad,
Pulya! s világ csodája légy soká!
Póznán kifestett ritka szörny gyanánt
Tartunk, s alá ezt írjuk: „jőj ide, nép!
Itt zsarnokot mutogatnak!”

MACBETH.
        Nem adom meg
magam: hogy ifjú Malcolm lábait
Csókoljam, míg rám gúnyt dobál a nép.
Bár a birnami erdő Dunsinan
Felé megindúlt, s ellenem te, mint
Nem asszony-szülte jösz: próbálok egy
Végsőt; s fölütve pajzsomat, kiáltom:
„Macduff, jövel! és átkozott, ki még
Kettőnk közűl először esd: elég!” (Küzdve elmennek.)
        (A harsonák visszavonulót fújnak.)
Dobok- s zászlókkal jönnek. Malcolm, öreg Siward, Rosse, Thánok, Katonaság.

MALCOLM.
Bár mind, ki nincs itt még, előkerülne!

SIWARD.
Kell áldozatnak esni. Így is, e
Nagy naphoz, úgy látom, olcsón jutánk. –

MALCOLM.
Macduff hiányzik, és nemes fiad.

ROSSE.
Fiad, mylord, vitéz halált hala.
Csak addig élt, míg férfivá leve,
S alig tevé le próbáját: azon
Helyen, hol ingatatlan állt s vívott,
Mint férfiú esék el!

SIWARD.
        Halva hát!

ROSSE.
El is vitték a harczterérül. Ám
Búdat ne mérd becséhez: mert amúgy
Határtalan lesz.

SIWARD.
        Elől van-é sebe?

ROSSE.
A homlokán.

SIWARD.
Legyen tehát az isten katonája.
Fiam ha annyi volna, mint hajam:
Egynek se kérnék szebb halált. S evvel
Búcsuztatója el van mondva.

MALCOLM.
        Több
Keservre méltó; én adom meg azt.

SIWARD.
Nem többre! Mondják: hősileg hala;
Vezesse égbe isten angyala!
Itt jő az új vigasz.
Macduff jő s póznára szúrva hozza Macbeth fejét.

MACDUFF.
        Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk! – Az ország színe körz,
S üdvözletem szivökben visszazeng;
De hadd kiáltsák hangosan velem:
Üdv, Skócziánk királya, élj soká!

MIND.
Üdv, Skócziánk királya, élj soká! (Harsonák.)

MALCOLM.
Minél-előbb számot vetünk szives
Hűségetekkel, s tartozásainkat
Sietünk leróni. – Thánok, véreink!
Mostantól grófi czímmel éljetek,
Elsők, kiket még így hív Skócziánk.
Mi hátra van s teendő lész’ ez új
Idő szerint: – a száműzötteket,
Kik a mindig éber zsarnok-tőr elől
Külföldre mentek, visszahívni; mind
Törvénybe fogni a megölt hentes
Szolgáit; és sátáni nőjeéit,
Ki, hír szerint, saját erőszakos
Kezével önmagát írtá ki; – mind ez
S több még, ha ég kegyelme ránk tekint,
Meglesz, sor és hely és idő szerint,
S most összesen, s egyen, hálám kimondva,
Koronázásra hívlak össze Sconeba! (Harsonák. Mind el.)

Nyitóoldal