Shakespeare

HAMLET, DÁN KIRÁLYFI.

(Fordította: Arany János)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Claudius, Dánia királya.

Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöcscse.

Horatio, Hamlet barátja.

Polonius, fő-kamarás.

Leartes, fia.

Voltimand,
Cornelius,
Rosencrantz,
Guildenstern, udvarfiak.

Ostrick, udvaroncz.

Más Udvaroncz.

Marcellus,
Bernardo, tisztek.

Francisco, katona.

Rajnáld, Polonius embere.

Egy százados.

Követek.

Hamlet atyja Szelleme.

Fortinbras, norvég királyfi.

Két Sírásó.

Gertrud, dán királyné, Hamlet anyja.

Ophelia, Polonius leánya.

Urak, Úrnők, Tisztek, Katonák, Szinészek,
Hajósok, Híradók és Kiséret.




BEVEZETÉS

A Hamlet-monda eredete a skandináv népek mythosáig megy vissza. Írásba foglalva legelőször Saxo Grammaticus elbeszélésében találjuk, regényes formában, egészen levetkőzve mythosi jellegét. Saxo elbeszéléséből átvette Belleforest, IX. Károly franczia király történetírója, kinek Histoires tragiques czímű könyvében a XVI. század második felében jelent meg, és nagy elterjedést nyert Francziaországon kívül is. Angliában 1608-ban The Hystorie of Hamblet czím alatt külön kiadásban jelent meg Belleforest elbeszélésének fordítása, mely némely tekintélyes Shakspere-magyarázók szerint alapját képezte volna Shakspere drámájának. Mivel pedig e dráma már 1603-ban megjelent nyomtatásban: az évszámok ellenmondását azzal akarják elnémítani, hogy az elbeszélés 1608-iki kiadását nem veszik a legrégiebbnek; hanem fölteszik, hogy már azelőtt is többször megjelenhetett több kiadásban, s így elterjedve, Shakspere drámájának, sőt ha van egy Shakspere-előtti Hamlet-dráma, ennek is alapjául szolgálhatott. A mely részletekben az angol fordítás eltér Saxo és Belleforest elbeszélésétől, azonban megegyezik ugyan Shakspere drámájával; de ebből épen úgy következhetik, hogy Belleforest elbeszélésének fordítója e részletekben a már ismert és népszerű drámához csatlakozott, mint az, hogy a dráma vette alapúl az elbeszélést. És így az a kérdés, vajjon Shakspere közvetlenűl Belleforestből vagy ennek angol fordításából merített-e, mindaddig eldöntetlen marad, míg valami szerencsés véletlen által az elbeszélés 1608-iki kiadásánál régibb kiadás nem kerűl napfényre.

Szintén csak hypothesisekkel lehet válaszolni arra a kérdésre: vajjon volt-e egy Shakspere-előtti Hamlet-dráma, vagy Shakspere e mondának első drámai feldolgozója? Mindkét hypothesisnek vannak védői és érvei. A XVI. század utolsó két tizedében már történik említés egy Hamlet-drámáról, de az egyik hypothesis szerint ez nem lehetett Shakspere Hamletje, mert Shakspere, ki csak 1586-ban került Londonba, ekkor még sokkal fiatalabb volt, hogysem e hatalmas tárgyba foghatott volna. Továbbá Nash és Lodge gúnyolódó hivatkozásai Hamlet egyes helyeire („Blood is a beggar”, és „Hamlet revenge”) Shakspere Hamletjében nem fordulnak elő, és végre Meres 1598-iki lajstromában Hamlet még nincs megemlítve Shakspere darabjai között.

Ezzel ellentétben a másik hypothesis, mely felé Elze is hajlik a német Shakspere-Gesellschaft kiadásában, Shaksperenek tulajdonítja azt a Hamletet, melyre már a XVI. század végén történnek hivatkozások. Shakspere ifjúkora semmit sem határoz e tekintetben. Kyd, kinek az előbbi hypothesis védői a régi Hamletet tulajdonítják, legfölebb egy-két évvel volt idősebb Shaksperenél, és valóban különös okoskodás, Kyd ifjúságát nem tekinteni akadálynak oly mű létrehozásában, melyre egy Shaksperet fiatal kora miatt nem tartanak képesnek. Azonkívül Kyd Spanish Tragedyje több tekintetben hasonlít Shakspere Hamletjére; abban is fordul elő egy apa, a ki, mint Hamlet, mindegyre halogatja bosszúját, abban is adnak elő egy színművet, épen oly czélból, mint Hamletben stb. Ha tehát Kyd írta volna e régi Hamletet, önmagát másolta volna, a mi nem valószínű. – A mi azt a negativ bizonyítékot illeti, hogy Meres lajstromából kimaradt Shakspere Hamletje, ennek erejét is megdönti egy pozitiv bizonyíték, Gabriel Harvey írásbeli megjegyzése, melyet 1598-ban, tehát Meres lajstromával egy esztendőben Chaucer műveinek egy példányához függesztett: „Az ifjabbak nagy gyönyörűséget találnak Shakspere Venus és Adonisában, de a bölcsebbeknek Lucretiája és Hamlet, dán királyfi tragédiája tetszik.” (The younger sort take much delight in Shakspere’s Venus and Adonis, but his Lucrece and his Tragedy of Hamlet, Prince of Denmark, have it in them to please the wiser sort. 1598.) – Végre felhozzák, hogy mindaz, a mi Hamlet drámáját a régibb elbeszéléstől megkülöntözteti: az erélyes és eredményes bosszú helyett a habozás és a bosszú halogatása, a szellem föllépése, a személyek és Hamlet jellemzése, sokkal geniálisabb, hogysem Shaksperenél kisebb szellemnek lehetne tulajdonítni.

Két hypothesis áll tehát egymással szemközt. Az egyik szerint már Shakspere előtt létezett egy Hamlet-dráma, melynek szerzője Belleforestből merítette tárgyát. A másik szerint Shakspere közvetlenűl Belleforest elbeszélését használta, s az a Hamlet, melyre már a XVI. század végén hivatkoznak, nem egyéb, mint az ő Hamletjének első kidolgozása.

Annyi bizonyos, hogy Shakspere többször átdolgozta Hamletet. Bizonyítja ezt a kétféle negyedrét kiadás, mely fennmaradt. Az első, melynek két példánya van meg (az egyik a devonshirei herczeg birtokában, a másikat 1856-ban fedezte föl egy dublini antiquárius), 1603-ból való, s a darabot hiányosan, csonkán, elrontva és elferdítve adja. E jogosulatlan kiadás ellensúlyozására megjelent a következő évben a másik negyedrét kiadás, mely azonban szintén sok hibával van tele. A két kiadás között való különbség két külön kidolgozást tételez föl. Nem tekintve a stylbeli javításokat s a jelenetek áthelyezését, a személyek nevei is részben különbözők; így Polonius és Rajnáld az első kiadásban Corambis és Montano név alatt fordulnak elő. Nagy különbség van a királyné jellemzésében is. Az első kiadásban megigéri Hamletnek (épen úgy, mint Saxonál és Belleforestnél), hogy terveit elhallgatja és elő fogja segítni; kijelenti egyszersmind, hogy semmit sem tudott a király gyilkosságáról és ártatlan volt első férje halálában, s végre Hamlet visszatérése után Horatióval tartott párbeszédében határozottan fia mellett és férje ellen nyilatkozik. A második kiadásban mindez hiányzik és a királyné állása szándékosan homályba van burkolva, a mi elfogadhatóbbá teszi tragikus végét. Mindezek azt bizonyítják, hogy a két kiadás különbsége nem tulajdonítható egyedül az első kiadó hanyagságának és ferdítéseinek, hanem itt két átdolgozás maradt fenn, melyeknek elseje, bár hiányosan és eltorzítva, az 1603-iki, a későbbi átdolgozás pedig az 1604-iki negyedrét kiadásban foglaltatik.

Hogy Shakspere jó korán, pályája kezdetén feldolgozhatta Hamlet történetét, abból is lehet sejteni, hogy ama korszak történeti eseményei közt is voltak olyanok, melyek hasonlóságuknál fogva Hamlet tárgyára irányozhatták figyelmét. Ilyen volt 1567-ben Stuart Mária esete, kinek első férje, Lord Darnley gyilkos kéztől esett el, s ki csakhamar nőűl ment férje gyilkosához, Bothwell grófhoz. Hasonló eset fordult elő, legalább a nép hite szerint, nehány év múlva az Essex családban. Essex gróf hirtelen halállal múlt ki Dublinban, s halálát a nép méregnek tulajdonította. Özvegye nehány nap múlva Leicester gróf nejévé lett, kivel már előbb is volt tilos viszonya. Sőt az analogia még tovább is megy: a meggyilkolt Essex fiának ingadozó, habozó jelleme s leveleiben nyilatkozó elmélkedései sokban emlékeztetnek Hamletre. Külső viszonyaikban is megvan a hasonlóság: mostoha apja, Leicester gróf, épen oly gyanakodó szemmel nézett rá, mint Claudius Hamletre, s Southampton grófhoz való barátsága Hamlet és Horatio viszonyára emlékeztet.

Az sem lehetetlen, hogy Orestes történetének egy akkoriban megjelent drámai feldolgozása is hozzájárult, hogy a költőt figyelmessé tegye Hamletre. Ez egy közjáték volt, mely 1567-ben jelent meg a következő czím alatt: „A newe Enterlude of Vice, conteyninge the Historye of Horestes, with the ervell revengment of his Fathers death upon his one naturall Mother by John Pikeryng.” Ezt ugyan csak sejtelem és hozzávetés alapján mondhatjuk; de annyi bizonyos, hogy Orestes és Hamlet egyaránt példája ama szörnyű dilemmának, mely a gyermeket az apa és anya közé állítja, s kötelességévé teszi, hogy az egyiken megesett bántalmat megbosszúlja a másikon, azaz hogy bármelyik iránt való kegyelete okvetetlenűl kegyeletlenség legyen a másik ellen. Alig lehet ennél tragikusabb helyzetet képzelni, s épen nem lehet csodálni, hogy az ó-kor három nagy tragikusa, Aeschylos, Sophokles és Euripides egyaránt feldolgozta Orestes történetét, valamint a keresztény világ legnagyobb drámaírója Hamletét. Amazoknál a pogány világnézet: a végzetben való hit, ennél a keresztény világnézet: az emberi akarat szabadsága nyer kifejezést; s míg Orestes határozottan és egyenesen halad czélja felé és habozás nélkül teljesíti a végzet parancsolta bosszút, csak a tett befejezése után érezvén a fúriák tüzes ostorát: Hamletet a gyönge, ingadozó akarat vezeti, előre hajtva, visszarántva, mellékutakra terelve, és visszatartóztatja a czéltól, mely felé űzi, mindenben igaz képét nyújtva a gyönge emberi akaratnak.

Valóban, a mint Orestes tragikuma az isten parancsolta bosszú kérlelhetetlen teljesítésében, úgy Hamlet tragikuma a reá rótt feladat nagysága s akaraterejének gyöngesége között való aránytalanságban áll; vagyis más szóval, mindkettőnek helyzete olyan, hogy akármit tesz, tragikus hibát követ el: Orestes, mivel habozás nélkül teljesíti, Hamlet, mivel haboz teljesítni a bosszú kötelességét. Orestes megölve Aegisthost, halállal sújtja anyját is; Hamlet kímélve anyját, megkíméli Claudiust is. Orestes tragikus hibája, hogy apjáért bosszút állva, saját anyját öli meg; Hamleté, hogy habozva bosszút állni apjáért a valódi bűnösön, ingadozásával ártatlanoknak is vesztét okozza.

Mert a szellem parancsolta bosszú nem volt oly nehéz, hogy arra annyi óvatosság, oly sok előkészület kellett volna. Hamlet, a törvényes trónörökös helyzete a bitorló Claudiussal szemben sokkal előnyösebb volt, mint Orestesé, ki csak egy barátja és nevelője kiséretében érkezik ismeretlenűl Argosba s egy gyönge leányon kívül más szövetségesre nem talál. Hamlet mellett van a jog, mellette vannak barátjai, mellette van a nép szeretete. Ő a trón törvényes birtokosa s a bitorlón végrehajtott bosszú nem a gyilkosság, hanem a büntetés színét viselné magán mindenki szemében. Hű barátjai, s mindenek fölött Horatio, készek őt mindenben segítni, minden veszélyt megosztani vele. És hogy a nép miként érez iránta, leghitelesebben bizonyítják ellenségének, a királynak szavai:

        Más ok, mi gátol a nyilt számvetésben,
        Nagy kedvessége a köznép előtt,
        Mely, szeretetbe mártva csínyeit,
        Mint némely forrás a fából követ,
        Hibáiból is mind erényt csinálna;
        Ugy hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,
        Mind visszatérne íjához megint,
        Nem a hová irányzottam velök.

Ki a nép előtt ily kedveltségben áll, kit minden oldalról hű és tettre kész barátok támogatnak, annak csak egy merész elhatározásába kerülne, nyiltan kitűzni zászlaját a bitorló ellen s fellépni apja, a törvényes király halálának bosszulója gyanánt. Ha Laertesnek, a közönséges nemesnek, sikerűlt Polonius haláláért zendülést támasztani, fegyveres kézzel hatolni a palotába és megalázni a királyt, bizonyára sokkal nagyobb mértékben sikerűlt volna ez a trón örökösének, a nép kedveltjének, ki egy szeretett király rút halálának megbosszulásáért kel síkra. Nem kellett volna erre más, mint egy erős elhatározás, egy határozottan kimondott szó. De épen erre nem volt ereje. A gyors elhatározás helyett messze kiható, szövevényes tervet gondol ki. Őrültséget színlel, hogy időt nyerjen, holott időnyerésre nincs szüksége, mert mentől gyorsabb volna elhatározása, annál biztosabban sújtana bosszúja. Ez is, mint minden, a mit tesz, csak önámítás, melylyel önmaga előtt palástolja az elhatározásra való képtelenségét. Ez az oka, hogy vonakodó akarata utóbb már azt is gyaníttatja vele, hátha „a kárhozatnak lelke volt, a mit látott, s képzelme oly sötét, mint Vulcán pőrölye?” Teljes meggyőződése végett rendezi a színjátékot, s midőn ez sikerűl és a király rémülete elárulja bűnös voltát: ismét csak visszaesik előbbi habozásába, halogatásába. A véletlen kezébe adja a királyt; védtelenűl látja maga előtt és leszúrhatná egy pillanat alatt: ekkor meg furfangos sophismával hárítja el magától a tettet s palástolja önmaga előtt határozatlanságát:

        Most megtehetném, top! imádkozik.
        És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.
        Így állok én boszút? – Megfontolandó.
        Atyámat egy gazember megöli,
        S én, ez apának egyetlen fia,
        Azt a gazembert mennyországba küldöm?
        Hisz ez díj, jutalom, nem bosszúállás.
        Ó az atyámat hízottan, kenyér
        Elégségében ölte meg, midőn
        virágzott bűne, mint nyiló tavasz;
        S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll
        A számadása most?…
        …S én bosszút álltam-e,
        Ha rajt ütök, midőn tisztálja lelkét,
        Midőn ama nagy útra kész, megért?
        Nem.

És e „megfontolás” eredménye a tett újabb elhalasztása, azaz önmagának áltatása.

        Be kard; tanulj te szörnyűbb markolást.
        Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,
        Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
        Koczkázik, esküdöz, s olyat csinál,
        Min üdvösség zamatja semmi sincs:
        Akkor bököm le, hogy két sarka égre
        Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
        S mint a pokol, hová megy, fekete.

„Megfontolandó!” Ez a szó fejezi ki Hamlet jellemét, ebben fekszik minden hibája, minden szerencsétlensége. A megfontolás nála aránytalan túlsúlyban van az elhatározás fölött; előre látja, meghányja-veti, megállapítja a tett minden lehető következményét, észre veszi minden oldalát, legapróbb részletét, és a reflexió tengerében elmerűl az akarat. Macbeth és Hamlet személyében egyforma példáját látjuk a vészes következménynek, ha az értelem és akarat egyensúlya megbomlik. Macbethnél az elhatározás rohamossága elfojtja a megfontolást, Hamletnél a megfontolás túlsága megbénítja az elhatározást, s a következmény mutatja, hogy Macbeth kíméletlen akarata nem okoz több pusztulást, mint Hamlet tétlen fontolgatása.

Hamletnek e jellemzése, mely e drámát az emberi akarat gyöngeségének nagy tragédiájává teszi, egészen Shakspere leleménye. Saxo krónikája és Belleforest elbeszélése máskép mutatja Hamletet. Shakspere itt is, mint más forrásainál, a külső események keretét vette át, s maga ihlette beléjök az éltető lelket. Az elbeszélés, igen rövid kivonatban, így adja elő a történetet: Horvendill dán királyt testvére Fengo meggyilkolja s özvegyét Geruthát nőül veszi. A meggyilkolt király fia, Hamlet (Amleth) saját életéért való aggódásból őrültnek színleli magát; de a gyanakodó Fengo nem hisz őrültségében, s először egy szép leány, majd saját anyja által akarja próbára tenni. Midőn Hamlet anyjával beszél, a király egy meghitt embere kihallgatja, de Hamlet rajta kapja rejtekhelyén és megöli. A király ekkor két kisérővel Angliába küldi, azon titkos utasítással, hogy az angol király fejét vétesse. De Hamlet útközben hatalmába keríti az utasítást tartalmazó táblát, s kitörülve az írást, azon meghagyást írja rá, hogy a király végeztesse ki két kisérőjét, neki pedig adja nőül leányát. Úgy történik. Hamlet meghódítja a király kegyét, s egy év múlva visszatér Dániába, hol épen halotti ünnepet tartanak emlékére. Ismét az őrültet játsza, a lakmározó vendégek közé vegyűl, felgyújtja a palotát és megöli Fengot. Azután a nép elé lép, elmondja a történt dolgokat s annyira megnyer mindenkit, hogy egyhangúlag királylyá választják. Majd haddal indul Angliába, s elejtve az angol királyt, két nővel tér vissza, kiknek egyike később megöli.

Hogy Hamlet drámája már a költő életében legnépszerűbb s legelterjedtebb művei közé tartozott, a negyedrét kiadások kapós voltán kívül kor- és versenytársainak számos, többnyire gúnyos czélzásai bizonyítják, melyek rendesen a siker kisérői szoktak lenni. A szellem szerepét maga Shakspere játszotta, Hamlet-et Burbadge, Shakspere legtöbb tragikus hősének megteremtője. A darab kedveltségét mutatja az is, hogy 1607-ben egy keletindiába utazó hajó matrózai a födélzeten adták elő. Németországban már 1626-ban színre kerűlt Dresdában, még pedig mint a Polonius helyett használt Corambis névből látszik, az első kidolgozás szerint. Sok részében egészen el van torzítva és némely helyeken a legalsóbb bohózatok színvonalára sülyed. Így például a szellem úgy pofon vágja hátulról az őrálló katonát, hogy ez ijedtében kiejti kezéből a puskát. Midőn Hamlet kisérőivel Angliába utazik, kikötnek egy szigeten. Itt a két kisérő meg akarja ölni; Hamlet csak azt kéri, állítsák őt kettejök közé, szegezzék rá pisztolyukat s midőn azt kiáltja: „Lőjj!”, süssék el. A banditák maguk közé állítják, mire Hamlet rövid imádságot mond, s azután elkiáltja a jelszót: „Lőjj!” De e szóval hirtelen a földre veti magát s az elsütött két pisztolylyal a két szemközt álló bandita egymást lövi agyon. Hamlet azonban nem mer visszatérni a hajóra, mert ennek kapitányában sem bízik, hanem a legközelebbi állomásról postával utazik haza. Bizonyára – mondja erre Elze – a költemény nagyságának és halhatatlanságának bizonyítéka, hogy ily eltorzítások után ismét visszatért eredeti tisztaságához; a különböző eltérések és átdolgozások (Schröderé is, a szerencsés befejezéssel) mind mulandóknak bizonyultak, s az eredeti mindnyájokat túlélte.

Magyarúl először 1790-ben jelent meg Kazinczy Ferencz fordításában, mely azonban nem az eredeti, hanem a Schröder-féle német átdolgozás után készült. Ezzel kellett volna 1790-ben az első magyar színtársulat pesti előadásait megnyitni, de elmaradt; később azonban színre kerűlt s még a harminczas években is ez a fordítás járta a budai színpadon. A nemzeti színházban Vajda Péter fordításban adták, melynek helyét 1868-óta Arany Jánosé foglalta el, s ha az előadások számából következtetni lehet, Shakspere drámái közt Hamlet legkedveltebb darabja a magyar közönségnek.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt.

Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe.

BERNARDO.
Ki az?

FRANCISCO.
Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?

BERNARDO.
Sokáig éljen a király!

FRANCISCO.
Bernardo?

BERNARDO.
        Az vagyok.

FRANCISCO.
Órádra pontosan jösz.

BERNARDO.
        Most veré
Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.

FRANCISCO.
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van
S nem jól vagyok.

BERNARDO.
        Nyugodtan őrködél?

FRANCISCO.
Egér se’ mocczant.

BERNARDO.
        No, jó éjszakát.
Ha Marcellust, Horatiót találod,
Őrtársimat: mondd, hogy siessenek.
Horatio és Marcellus jönnek.

FRANCISCO.
Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?

HORATIO.
Honnak baráti.

MARCELLUS.
        S dán alattvalók.

FRANCISCO.
Jó éjszakát.

MARCELLUS.
Isten veled, becsületes vitéz:
Ki válta fel?

FRANCISCO.
Bernardo van helyettem.
Jó éjt.        (Francisco el.)

MARCELLUS.
Hahó! Bernardo!

BERNARDO.
        Nos? ki az?
Horatio, nemde?

HORATIO.
        Teste, lelke az.

BERNARDO.
Hozott Isten, Horatio; téged is,
Jó Marcellus.

HORATIO.
No, hát ma-éjjel is járt az izé?

BERNARDO.
Semmit se láttam.

MARCELLUS.
Horatio azt mondja, képzelődünk,
És nem fog rajta hit, ez általunk
Két ízbe’ látott rém látvány felől:
Én hát magammal hívtam őt, viraszsza
Velünk ez éjnek perczeit;
S ha jő megint a tünemény, legyen
szemünk’ tanúja, és szólítsa meg.

HORATIO.
Aj, aj! sohsem jő.

BERNARDO.
        Ülj le hát elébb;
Hadd ostromoljuk ismét a füled’,
Mely e csodának úgy el van falazva,
A mit mi kétszer láttunk.

HORATIO.
        Jó, leülök.
Bernardo mondja el, mikép esett.

BERNARDO.
Mult éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyúgotra ég, a mennynek ép azon
Részén világolt, Marcellus, meg én,
Az óra egyet ütvén –

MARCELLUS.
Csitt! szó se több: ahol jő már megint!
Szellem jő.

BERNARDO.
Alakra, épen a megholt király.

MARCELLUS.
Te tudsz latinul: szólítsd meg, Horatio.

BERNARDO.
Nem a király? nézd csak Horatio.

HORATIO.
Egy ízig: – átver félelem, csodálat.

BERNARDO.
Szót várna.

MARCELLUS.
        Tégy kérdést, Horatio.

HORATIO.
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,
Együtt ama szép, harczisas idommal,
A melyben egykor elhunyt Dánia
Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:
Szólj!

MARCELLUS.
Lám, neheztel.

BERNARDO.
        És halad tovább.
        Szellem el.)

MARCELLUS.
Elment, felelni kedve nincs.

BERNARDO.
No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.
Nem több-e hát, mint puszta képzelet?
Mit vélsz felőle?

HORATIO.
Az Isten látja, nem hinném soha
Érzéki és hű vallomása nélkül
Saját szememnek.

MARCELLUS.
        Úgy-e bár, hasonlít?

HORATIO.
Mint te, magadhoz.
Még harczmez is e volt királyomon,
Midőn a büszke norvégit legyőzte;
A boszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jégen
Megverte. Különös.

MARCELLUS.
Két ízbe’ már, s pont! e halotti órán,
Járt őrhelyünk előtt ily harczilag.

HORATIO.
Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.

MARCELLUS.
Üljünk le; s a ki tudja, mondja meg,
Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,
Gyötörni éjjel az alattvalót?
Mért öntik e réz álgyukat naponta,
S veszik külföldön a sok harczi szert?
Mért a hajóácsok nagy fogdosása,
Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?
Mi készül, hogy ez izzadó sietség
Munkába fog mind éjet, mind napot?
Ki fejti ezt meg?

HORATIO.
        Én megmondhatom;
Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,
Kinek képmása feltűnt az elébb,
Tudjátok, a norvégi Fortinbras,
Izgatva büszke verseny viszketegől,
Párbajra készté: ám hős Hamletünk
(Mert így becsülte az ösmert világrész)
Megölte Fortintbrast; pecsétes alkú,
Törvény- s lovagszokással szentesült,
Levén közöttük, mely szerint amaz
Éltével együtt minden birtokát,
Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;
S melylyel fölérőt szintén lekötött
A mi királyunk. Most, ha győz vala
Fortinbras, ő örökli e vagyont;
És így viszontag az övé, csere-
Kötésök egy kitűzött pontja által,
Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras,
Tapasztalatlan harczvágygyal tele,
Norvégia szélein, itt és amott,
Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,
Mely, puszta étiért, kész nyaktörő
Nagy vállalatra; és ez nem kisebb
(Hisz’ kormányunk előtt már nem titok)
Mint visszavenni tőlünk fegyver által
Az apja elvesztette földeket.
Ez indítója mind e készlületnknek,
Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,
S az országos hű-hónak kútfeje.

BERNARDO.
Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:
S jól összevág, hogy e csodás alak
Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos
Ama királyhoz, a kiért e harcz.

HORATIO.
Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.
Így Róma fönt-virágzó napjain,
A leghatalmasb Julius bukása
Előtt kevéssel, gazdátlan maradt
Sok sír, s belőle a leples halott
Makogva, nyíva járt mind útczaszerte;
Tűzfarku csillag, vérharmat, homály
A napban; és a nyirkos égitest,
Mely Neptun országán uralkodik,
Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.
S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,
Mintegy a balsors száguldó futárit,
S előbeszédét ránk törő gonosznak
Tűntet föl együtt a menny s föld, hazánk
Éghajlatán és honosink előtt.
Szellem visszajő.
De halkan! ím! ehol jő már megint!
Útját szelem, ha megront is. Megállj,
Káprázat! –
Ha van beszélni hangod, vagy szavad:
Felelj!
Ha képes ember tenni jót veled,
Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:
Felelj!
Ha tán belátsz honod sorsába, mely
Előre tudva elkerűlhető:
Oh hát, felelj!
S ha életedben, zsarlott kincseket
Raktál halomra mélyen föld alatt,
Miér’ ti holtak visszajárni szoktok:        (Kakas szó.)
Mondd el: – ne távozz! szólj! Elébe, Marcell!

MARCELLUS.
Ne üssek hozzá a lándsámmal?

HORATIO.
        Üss,
Ha nem akar megállni.

BERNARDO.
        Itt van!

HORATIO.
        Itt van! (Szellem el.)

MARCELLUS.
Elment!
Megbántjuk, a mily fönséges, midőn
Erőszak látszatával fenyegetjük;
Mert sérthetetlen, mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki.

BERNARDO.
Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.

HORATIO.
S hogy’ felriadt! mint bűn sújtotta lény
A rettentő hivásra. Úgy beszélik,
Hogy a kakas, a reg e harsonája,
Metsző, hegyes torkával fölveri
A napnak istenét; s az ő jelére,
Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen
Csatangol a bolygó lélek, siet
Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz,
Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.

MARCELLUS.
Aztán, csak elmúlt a kakas szavára.
Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se’ mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

HORATIO.
Hallottam én is, hiszek is belőle.
De ím a reggel, öltve biborát,
Ott járdal a domb harmatján, keletre.
Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,
Tudassuk mindez éji látomást
Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá!
Hogy e nekünk oly néma szellem ő-
Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgy-e,
Hogy értesítsük, mint a szeretet
Kivánja, s illik hű tisztünk szerint?

MARCELLUS.
Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel
Legalkalmasban hol találni őt.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Trónterem.

Király, királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand, Cornelius, Urak és Kisérők jönnek.

KIRÁLY.
Bár Hamlet édes testvérünk halála’
Emléke még új, és úgy illenék,
Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká borúljon:
De annyiban már a természeten
Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért, ángyunkat egykor, most királynénk’,
E harczos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel – a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyászszal nász között,
Egyensúlyozva bánatot s gyönyört –
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs
Tanácsitokkal, melyeket nekünk
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük. –
Már most, az ifjú Fortinbras, mikép
Tudjátok is, nem adva ránk sokat,
Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála
Miatt ez ország összevissza van,
Kalandos álmakkal szövetkezék,
S követséggel sem átalt háborítni,
Az atyja elvesztette földeket
Kiadni kérvén, melyek jog szerint
Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most
Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:
Így áll az ügy: mi a norvég királynak,
Az ifjú Fortinbras bátyjának – a ki
Mint ágybafekvő és erőtlen agg,
Aligha sejti öcscse szándokát –
Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,
Holott csak úgy is népéből telik
Újoncz, csapatszám s minden a mi kell.
Most hát, jó Voltimand, Cornelius,
Ti lesztek üdvözlésem átvivői
Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb
Kört számotokra, mint itt írva van.
Jó útat; és a gyorsaság legyen
Legjobb ajánlat hűségtek felől.

CORNELIUS. VOLTIMAND.
Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.

KIRÁLY.
Nem kétkedünk: jó útat, híveim.
        Voltimand és Cornelius el.)
Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba’ jársz?
Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?
A dán király előtt okos beszéd
Nem vész hijába; mit kérnél, Laertes,
Hogy kérve lenne s nem megadva is?
A szívvel a fő nem közelb rokon,
A száj iránt kéz nem szolgálatosb,
Mint e királyi-szék atyád iránt.
Mit kérsz, Laertes?

LAERTES.
        Fölséges királyom
Kegyét, s szabadságot, hogy Franczia-
Országba visszatérhessek, ki onnan
Koronázásra vágytam volt haza,
Hűség jeléül. Most, végezve tisztem’,
Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva
fogadnák a kegyes bocsánatot.

KIRÁLY.
S atyád ereszt? Mit szól Polonius?

POLONIUS.
Igen, királyom; zaklatásival
A lassú engedélyt kicsikará,
S én szándokát nehéz jóváhagyással
Pecsételém; már most bocsássa, kérem.

KIRÁLY.
Éld hát, Laertes, szép világodat;
Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. –
De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam. –

HAMLET.
(félre).
Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv

KIRÁLY.
Még rajtad egyre felhők csüngenek?

HAMLET.
Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.

KIRÁLYNÉ.
Jó Hamlet, ezt az éjszint dobd le már,
S a dán királyra vess nyájasb szemet.
Nehéz pillád’ ne süsd alá örökké,
Keresve mintegy a por közt atyádat.
Tudod, közös, hogy meghal a ki él,
S természet útján szebb valóra kél.

HAMLET.
Igen, asszonyom, közös.

KIRÁLYNÉ.
        Ha az: miért
Látszik tehát előtted annyira
Különösnek?

HAMLET.
Látszik, asszonyom! az is
Valóban; látszik-ot nem ismerek.
Nem e sötétszín köntös, jó anyám,
Sem a szokott gyász öltözet, sem az
Erőltetett mell zúgó sohaja,
Nem a szemekben duzzadó patak,
A csüggedő tartásu arcz, meg a
Bú többi módja, színe és alakja
Jelölhet engem voltakép: ezek,
Valóban, látszanak, mert játszhatók;
Az enyém belül van, és nem látja szem,
Csak dísze és boglára gyász mezem.

KIRÁLY.
Szép tőled, és ajánlja szíved’, Hamlet,
Leróni mind e gyász-adót atyádnak.
De lásd, atyád is vesztett egy atyát,
A vesztő újra mást, meg mást; s az élő
Siratta egykorig fiúi tiszte
Szerint. De így megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Mert, a mi, tudjuk, meg kell hogy legyen,
És oly közös, mint érzékink alá
Eső akármi: mért izgága daczczal
Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég,
Bűn a halott, bűn a természet ellen,
Fonák az észnek, melynél az atyák
Halála közhely s szűntelen kiáltja,
Az első hullától a ma kimultig,
Hogy: „így kell lenni.” Vágd földhöz tehát,
Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;
Mert a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;
S mi nem kevésbbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mi czélod illeti,
Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről, és maradj
Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,
Mint első udvaroncz, öcsénk s fiúnk,

KIRÁLYNÉ.
Ne hagyd hijába kérni jó anyádat:
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.

HAMLET.
Úgy engedelmes lészek, asszonyom.

KIRÁLY.
Ez már fiúi szép válasz: maradj
S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk;
Hamlet szelíd és kész megegyezése
Mosoly gyanánt ül szívemen; minek
Örömére ma ne csengjen billikom,
Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja;
Az ég is a királyi áldomást,
A földi dörgést zengje vissza. Jertek.
(Harsonák. Király, Királyné, Urak stb. Polonius és Laertes el.)

HAMLET.
Oh, hogy nem olvad, nem hígul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!
Vagy mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Oh Isten! Isten! mily únott, üres,
Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon; dudva és üszög
Kövér tanyája. Oh, megérni ezt!
Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatir; ki úgy
Élt-halt anyámér’, hogy kímélte még a
Fúvó szelektül is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedélylyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már – de jobb feledni ezt.
Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy
Rövid hó: még czipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könynyé válva; – s ím
(Oh Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna) ím ő, épen ő,
Atyám öcscsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
Egy hó alatt – még tettetett könyének
Ki sírt szeméből el se tűnt sava,
S ő újra házas. Oh, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.
Horatio, Bernardo és Marcellus jönnek.

HORATIO.
Üdv, jó királyfi.

HAMLET.
        Örvendek látásodon:
Horatio, – vagy tévedek?

HORATIO.
        De az,
Szegény s örökké hű szolgád, uram.

HAMLET.
Nem úgy: „barátom”; váltsunk ily nevet,
S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? –
Marcellus, nemde?

MARCELLUS.
        Jó uram –

HAMLET.
Örvendve látlak; jó estét. – No de
Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?

HORATIO.
Korhelykedési hajlam, jó uram.

HAMLET.
Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;
Magad se tégy fülemen erőszakot,
Hogy elhitesd ez önvádat velem.
Korhely te nem vagy, én tudom. De hát
Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,
Majd megtanítunk inni emberűl.

HORATIO.
Atyád végtisztességét látni jöttem.

HAMLET.
Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj;
Inkább anyám nászára, gondolom.

HORATIO.
Igazán, uram, az is meglett hamar.

HAMLET.
Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!
Torról maradt hidegsültből kiállt
A nászi asztal. Oh, Horatio,
Inkább halálos ellenségemet
A mennybe’ láttam volna, mint megérjem
Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám
Atyámat.

HORATIO.
Hol uram?

HAMLET.
        Lelkem szemében.

HORATIO.
Én láttam egyszer: oly derék király volt.

HAMLET.
Ő volt az ember, vedd akármi részben,
Mását e földön nem látok soha.

HORATIO.
Úgy tartom, a múlt éjjel láttam is.

HAMLET.
Láttad? kit?

HORATIO.
        A királyt, uram, atyádat.

HAMLET.
Atyámat, a királyt!

HORATIO.
        Enyhítse kissé
Füled figyelme az álmélkodást,
Míg elbeszélem a csodát, mire
Tanúm e két úr is.

HAMLET.
        Az istenért!
Halljam tehát.

HORATIO.
        Egymás utáni két
Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,
Marcellus és Bernard, mélységes éjfél
Halotti csendjén, ez történt velök:
Tetőtül talpig érczbe öltözött
Alak, hasonló idvezült atyádhoz,
Termett eléjök, s méltóságosan,
Lassan tovább ment; háromszor haladt el
Ijedve káprázó szemeik előtt,
Csak mint pálczája hossza; míg ezek,
Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,
Némán álltak, nem merve szólni hozzá.
Rémes titokban ezt közlik velem,
És harmad éjjel őrt állok velök;
S a hogy leírták, pontban, az időt,
A tárgy alakját, minden szó igaz lesz,
A tünemény jő. Ismerém atyádat:
A két kezem nem egyformább.

HAMLET.
        De hol
Esett ez?

HORATIO.
A teren, hol őrködénk.

HAMLET.
Hozzá se szóltatok?

HORATIO.
        Szólottam én,
De nem felelt; egy ízbe’ mintha már
Fejét emelte s úgy tett volna, mint
Ki szólni készül: ám, az éjkakas
Harsányt kiálta, s ennek hallatára
Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen
Eltűnt szemünk elől.

HAMLET.
        Megfoghatatlan.

HORATIO.
De mint hogy élek, oly való, uram;
S veled közölni tisztünknek hivők.

HAMLET.
Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.
Őrködtök-é ma?

MIND.
        Őrködünk, uram.

HAMLET.
Pánczélosan volt?

MIND.
        Úgy, uram.

HAMLET.
        Tetőtül
Talpig?

MIND.
Fejtől bokáig úgy, uram.

HAMLET.
Akkor nem is láttátok arczát?

HORATIO.
Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.

HAMLET.
No! és mogorva volt?

HORATIO.
        Ábrázatán
Inkább bú, mint harag.

HAMLET.
        Halvány? piros?

HORATIO.
Fölötte halvány.

HAMLET.
        És szemét reátok
Szegezte?

HORATIO.
Mindig.

HAMLET.
        Hogy nem voltam ott!

HORATIO.
Szörnyen leverte voln’ fenségedet.

HAMLET.
Lehet, lehet. Soká időzött?

HORATIO.
Míg halkan százig olvas valaki.

MARCELLUS. BERNARDO.
Tovább, tovább.

HORATIO.
        Az én láttomra, nem.

HAMLET.
Szakálla szürkés, nemde?

HORATIO.
        A minőnek
Éltébe’ láttam: oly ezüst-deres.

HAMLET.
Ma-éjjel én is őrt állok: talán
Eljő megint.

HORATIO.
El, én kezeskedem.

HAMLET.
Ha hős atyám alakját vészi föl,
Megszólítom, ha mindjárt a pokol
Tátong reám s parancsol hallgatást.
Kérlek, ha eddig e látvány titok,
Tartsátok azt tovább is rejtve még;
S akármi olyas történjék ez éjjel,
Vegyétek észre bár, de nyelvre ne;
Jóságtok díja meglesz. Járjatok
Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön
Találkozunk.

MIND.
        Tisztünk fönségedé.

HAMLET.
Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.
        (Horatio, Marcellus és Bernardo el.)
Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz.
Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!
Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad,
Borítsa bár egész föld, föld alatt.        (El.)

III. SZÍN.

Polonius házában szoba.

Laertes és Ophelia jönnek.

LAERTES.
Podgyászom a hajón; Isten veled!
Aztán, ha kedvező szél lesz, hugom,
S indúl hajó: ne szunnyadj ám, hanem
Halljak felőled.

OPHELIA.
        Kétkednél azon?

LAERTES.
Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét:
Vedd azt divatnak s játszi vér gyanánt;
Vedd ibolyának az ifjú tavasztól,
– Korán nyit, elhull, kedves, de mulékony,
Illatja, szín pillanatnyi élv –
Ne többnek.

OPHELIA.
Oh, ne?

LAERTES.
        Mondom, annyinak.
Mert nem csupán idomra és tömegben
Nő a természet; e templommal együtt
Az elme, lélek belszolgálata
Szintén öregbül. Most, talán szeret;
Tán ronda czélzat még nem szennyezi
Szándéka értékét; de óvakodjál:
A mily nagy ő, szándéka nem övé,
Mert születése rabja maga is.
Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,
Leányt magának; mert egész haza
Jólléte, üdve, lépésén forog.
Azért e lépésnek határt ama
Test szavazatja s engedélye szab,
A melynek ő feje. Ha hát szeret,
Mint mondja, illő hinned józanul:
A mennyiben saját állása, rangja
Be hagyja tettel a szót váltani:
Azaz, míg Dánia is mellé szavaz.
Vedd fontolóra hát, mily csorba éri
Becsűleted’, ha túl-bízó fülekkel
Dalára hallgatsz, vagy szívet veszítsz,
Vagy szenvedélye zaklatásinak,
Melyen nem úr, szűz kincsed’ megnyitod.
Vigyázz, Ophelia, szép hugom, vigyázz,
Állj tartalékban vonzalmad megett,
Vágyak s veszély lő-távolán kivül.
A legszemérmesb lányka is pazar,
Kecseit ha bár a holdnak fölfedi.
Erény se ment a rágalmas fulánktól,
Üszög senyveszti a tavasz szülöttit
Gyakran előbb, mint bimbajok fesel;
S az ifjúság harmatdús hajnalán
A mételyes kór legjárványosabb.
Óvd hát magad’; legbiztosb a vigyázat;
Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.

OPHELIA.
Megtartom e szép leczke bényomásit
Őrül szivemnek. De, jó bácsikám,
Magad se tégy úgy, mint rossz pap, nekem
Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatván,
Míg ő szeles, hiú kéjencz gyanánt
Az élvek rózsás útjain halad,
Feledve, mit papolt.

LAERTES.
        Attól ne félj.
De késem is már; – itt jő az atyám.
Polonius jő.
Két üdv, az áldást kétszer venni el;
Másod bucsúra alkalom mosolyg.

POLONIUS.
Még itt, Laertes? Ejh! siess, siess.
A szél vitorlád vállán ül; hajóra!
Várnak. Ne, még ez, – áldásom veled;
        (Kezét Laertes fejére teszi.)
S elmédbe vésd jól e néhány szabályt.
A gondolatnak nyelve sohse keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez ércz kapocscsal:
De minden első jöttment czimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered’.
Kerűld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód’ kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Öltözz’, mikép erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne czifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a francziák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb fő-mester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja. Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled; áldásom benned ezt
Érlelje meg majd.

LAERTES.
        Én alázatos
Búcsút veszek hát, jó uram.

POLONIUS.
Menj, az idő hí; várnak a cselédid.

LAERTES.
Élj boldogúl, Ophelia!
Eszébe jusson, mit mondtam.

OPHELIA.
        Bezárva
Elmémben őrzöm, s kulcsa nálad áll.

LAERTES.
Élj boldogul.        (Laertes el.)

POLONIUS.
Mi az? Mit mondott ő, Ophelia?

OPHELIA.
Könyörgök, Hamlet úrról ejte szót.

POLONIUS.
Igen! Jó hogy eszembe jut.
Úgy hallom, ő gyakran bizalmas órát
Áldoz neked mostanság, s hogy te is
Nagyon szabad s kész voltál elfogadni.
Ha így van (és ezt így sugák nekem,
Intés gyanánt, be), meg kell mondanom:
Nem érted oly tisztán magad’, mikép
Lányomhoz illik, és becsűletedhez.
Mennyire vagytok? mondd ki a valót.

OPHELIA.
Több ízben árult már vonzalmat el
Irántam mostanság, uram.

POLONIUS.
Mit! vonzalom! Gyermekleány beszéd,
Járatlané az ily veszélyes ügyben.
S hiszed, a mit árúl? vagy minek hivod.

OPHELIA.
Én nem tudom mit gondoljak, uram.

POLONIUS.
No, megtanítlak: gondold, csecsemő vagy.
Minthogy valódi árunak vevéd
A semmi-árút. Több árt szabj magadnak,
Különben (hogy ne törjük e szegény szó
Nyakát tovább) elárulsz engem is.

OPHELIA.
Atyám, szerelmét úgy ajánlta, mint
Becsűlet és szokás.

POLONIUS.
Az! az! szokás, jól mondod; ejh, eredj!

OPHELIA.
És szentesíté ajka vallomását
Az ég majd minden fogadásival.

POLONIUS.
Lép a rigónak; úgy, igen. Tudom,
Ha lángol a vér, mily pazérul ad
A nyelvnek a szív ilyen fogadást.
E fényt, leányom – több világa mint
Melegje, és kialszik míg rakod –
Tűznek ne vedd ám. Légy jövőre szűzi
Jelenléteddel kissé fukarabb;
Szabd múlatásid értekét magasbra,
Mint hogy parancsra állj. Hamletre nézve:
Hígy benne annyit: ő ifjú, s nagyobb
Körben csaponghat, mint neked lehet.
Rövídeden, ne bízz’, Ophelia,
Fogadásiban, mert mind alkusz-fogás,
Nem oly színű, mint a burok mutatja,
Csak vétkes üzlet szóvivője mind,
Bár színre jámbor, istenes kötés,
Rászedni jobban. Egy szó mint ezer,
Nyiltan kimondva, én nem akarom,
Hogy többet oly olcsó perczed legyen,
Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.
Légy rajta, kérlek; most járj útadon.

OPHELIA.
Szót fogadok, uram.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Az emelttér.

Hamlet, Horatio és Marcellus jönnek.

HAMLET.
A lég erősen mar; bizony hideg van.

HORATIO.
Csipős, kegyetlen éles levegő.

HAMLET.
Hány óra most?

HORATIO.
        Tizenkettő felé.

MARCELLUS.
De már elverte.

HORATIO.
        El?
No nem hallám: így hát közelg a szellem
Szokott sétái rendes ideje.
        (Kívül harsonák és üdvlövés.)
Mi ez, uram?

HAMLET.
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz táncz tántorog;
S a mint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.

HORATIO.
        Hát ez a szokás?

HAMLET.
Ez ám bizony:
De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belészülettem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Czím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, ízét veszi.
Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyület által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
– Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért, a közvéleményben
Sülyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eltolja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.
Szellem jő.

HORATIO.
        Ni, uram, jő!

HAMLET.
Oh, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény, – kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár czélod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész aczélban így feljársz a hold
Fakó, fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?
        (A Szellem int Hamletnek.)

HORATIO.
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.

MARCELLUS.
        Im, mily nyájasan
Lendíti karját félrébb hely felé:
De mégse menj.

HORATIO.
        Ne, semmi szín alatt.

HAMLET.
Itt nem beszél: tehát megyek vele.

HORATIO.
Ne tedd, uram!

HAMLET.
        De mit félnék, ugyan?
Egy tű-fokát nem ér az életem
S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával: – én megyek.

HORATIO.
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt?
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látvány a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.

HAMLET.
        Egyre int:
Csak menj! követlek.

MARCELLUS.
        De nem méssz, uram!

HAMLET.
Bocsássatok.

HORATIO.
        Fogadj szót: nem hagyunk.

HAMLET.
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mint a neméai oroszlán idegje.        (Szellem int.)
Mindegyre int. – Le a kezet, urak – (Kitépte magát.)
Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
Csak menj! követlek.        (Szellem és Hamlet el.)

HORATIO.
A képzelődés bőszültté teszi.

MARCELLUS.
Kövessük! nem jó így magára hagyni.

HORATIO.
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?

MARCELLUS.
Rohadt az államgépben valami.

HORATIO.
Ég hozza jóra.

MARCELLUS.
        Menjünk hát, kövessük.
        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Az emelttérnek egy félrébb eső része.

Szellem és Hamlet jönnek.

HAMLET.
Hová vezetsz! szólj! nem megyek tovább.

SZELLEM.
Figyelj.

HAMLET.
        Fogok.

SZELLEM.
        Az én órám közel,
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.

HAMLET.
Oh jaj, szegény szellem!

SZELLEM.
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
A mit beszélek.

HAMLET.
        Szólj, meghallani
Köteles vagyok.

SZELLEM.
        Az, megboszulni is,
ha meghallottad.

HAMLET.
Mit?

SZELLEM.
        Én atyádnak szelleme vagyok;
Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,
S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztúl. Csak ne voln’ tilos,
Börtönlakom titkát elmondani:
Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel,
Megfagyna ifjú véred, s két szemed,
Köréből, mint csillag szökellne ki,
Szétválna fürtbe kondorult hajad
S élére állna minden szál külön,
Mint tüske-állat zörgő tollai:
De ily örök jelentés nem való
Hús-vér füleknek. – Oh, figyelj, figyelj! –
Ha szeretted édes atyádat valaha –

HAMLET.
Oh, Isten!

SZELLEM.
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.

HAMLET.
Erőszakos?

SZELLEM.
Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,
De szörnyű rút, s természet elleni.

HAMLET.
Oh, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,
Mint a fohász s szerelmi gondolat,
Szálljak boszúmra.

SZELLEM.
        Képesnek talállak.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.
Kertemben alvám – így adák elő –
S megmart a kígyó: ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifjú,
A mely kígyó atyád’ halálra marta,
Most koronáját viseli.

HAMLET.
Nagybátyám! Oh az én proféta lelkem!

SZELLEM.
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös észszel, csáb ajándokokkal
(Oh, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni birtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét. Oh Hamlet, ez volt a bukás!
Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,
Hogy még karöltve járt a mátkai
Szent fogadással, egy czudarhoz esni,
Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott
Már a természet is.
De, míg a szűz erény nem tántorúl,
Bár égi képben űzze bujaság:
Ellenben a kéj, bárha fényes angyal
A társa, égi ágygyal eltelik
S ganajba’ duskál.
De halkan! érzem a hajnal lehét,
Rövid legyünk. A mint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután –
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe’ minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem:
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép síma testemet.
Így lettem én el, hajh! testvérem által,
Éltem, királyném, koronám ne’kül;
Levágva épen bűneim virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot sőt számolni küldve
Minden hamisságimmal fejemen:
Irtóztató! irtóztató! irtóztató! –
Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;
Ne engedd Dánia királyi ágyát
Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.
De, bár hogyan látsz e boszú müvéhez,
Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él,
Az csípje, szúrja. Most Isten veled!
A fénybogár jelenti, hogy virad,
Halványodik hatástalan tüze.
Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.        (El.))

HAMLET.
Oh, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, így e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifjú-kor másolt reá;
És csak parancsod éljen egyedül
Agyam könyvében, nem vegyűlve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Oh jaj, rémséges asszony!
Oh gaz – mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárczám – leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonynyal az.        (Ír.)
No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: „Isten veled! Eszedbe jussak.”
Esküm van arra már.

HORATIO.
(kün).
        Uram! uram!

MARCELLUS.
(kün).
Hamlet királyfi!

HORATIO.
(kün).
        Óvja őt az ég!

MARCELLUS.
(kün).
Úgy adja Isten!

HORATIO.
(kün).
Ha hó! Uram! Fönséges úr! ha hó!

HAMLET.
Ha hó! csak erre, szolgám! erre! erre!
Horatio és Marcellus jönnek.

MARCELLUS.
No s, herczegem?

HORATIO.
        Mi újság, jó uram?

HAMLET.
Oh, rendkivűli!

HORATIO.
        Mondd el, jó uram.

HAMLET.
Nem, mert tovább adnátok.

HORATIO.
        Én, uram,
Nem én, az égre!

MARCELLUS.
        Én se, herczegem.

HAMLET.
Mit szólatok hát: ember elme csak
Fel birja-é gondolni ezt? – Hanem
Hallgatni fogtok?

HORATIUS. MARCELLUS.
Esküszünk, uram.

HAMLET.
Nincs oly gazember széles Dániában –
Ki megrögzött czinkos ne volna.

HORATIO.
        Ezt
Tudtunkra adni, nincs szükség, uram,
Sírból jövő szellemre.

HAMLET.
        No, igaz;
Igazatok van; így hát, gondolom,
Minden további formaság ne’kül
Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.
Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,
Mert dolga, kedve, van mindenkinek,
A milyen, olyan; én, szegény fejem,
Lássátok, én megyek könyörgeni.

HORATIO.
Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.

HAMLET.
Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,
Bizony!

HORATIO.
Nincs benne sértés, jó uram.

HAMLET.
Szent-Patrik úgyse, van! Horatio,
Még sok. Mi ezt a látványt illeti:
Becsűletes kísértet, mondhatom;
Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,
Barátim, e vágyat nyomjátok el;
S most, mint barátok, iskolás, vitézi
Bajtársak, egy hitvány kérést nekem
Megtesztek, úgy-e?

HORATIO.
        Meg, uram; mi az?

HAMLET.
A mit ez éjjel láttatok, soha
Ki nem beszélni.

HORATIO. MARCELLUS.
Nem, nem, jó uram.

HAMLET.
De hát esküdjetek.

HORATIO.
        Hitem reá,
Hogy én nem.

MARCELLUS.
Én se, jó uram; hitem rá.

HAMLET.
Kardomra!

MARCELLUS.
        Már megesküvénk, uram.

HAMLET.
De a kardomra kell! kardomra kell!

SZELLEM.
(alant).
Esküdjetek.

HAMLET.
Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy te, jópénz?
– Halljátok e ficzkót a pinczelyukban? –
Lássunk a hithez.

HORATIO.
        Tedd fel hát, uram.

HAMLET.
Ki nem beszélni, a mit láttatok, soha,
kardomra esküsztök.

SZELLEM.
(alant).
Esküdjetek.

HAMLET.
Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.
Jerünk idébb, urak.
Szablyámra ismét a kezeteket,
S hogy a hallottról nem szóltok soha,
Kardomra esküsztök.

SZELLEM.
(alant).
Esküdjetek.

HAMLET.
Jól mondád, vén vakond! oly gyorsan áskálsz?
Derék egy árkász! Másuvá, barátim.

HORATIO.
Oh boldog Isten!
De mindez oly csudás, oly idegen.

HAMLET.
Hát üdvözöld, mint idegent szokás.
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább:
Itt, mint elébb: az Isten úgy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam’
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentúl furcsa álczát öltenem –
Hogy, látva engem ilyenkor, soha
Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,
se kétesen ily szót nem ejtetek:
„Jó, jó, mi tudjuk;” vagy: „ha mi akarnók;”
Vagy: „szólhatnánk mi;” vagy: „lehetne csak!”
Vagy bármi oly kétértelmű jelet,
Hogy dolgaimban tudtok valamit.
Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy
Legyek irgalmas, kegyelmes legnagyobb
Szükségetekben. Most esküdjetek.

SZELLEM.
(alant).
Esküdjetek.

HAMLET.
Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!
Most, hát, egész szivemmel, jó urak,
Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy
Embertől, a minő Hamlet, telik,
Szives barátságát hogy megmutassa:
Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;
De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. –
Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
No, jertek együtt.        (El mind.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba Polonius házában.

Polonius és Rajnáld jönnek.

POLONIUS.
Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki,
S ez irományokat.

RAJNÁLD.
        Meglesz, uram.

POLONIUS.
És szörnyű bölcsen tészsz, Rajnáld, ha addig
Felé se mégy, míg a viseletét
Ki nem nyomoztad.

RAJNÁLD.
        Volt is szándokom.

POLONIUS.
Derék; derék. No lásd, öcsém, elébb is
Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;
Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,
Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,
Ügyes kérdések által rájövél,
Hogy ismerik fiam’: mehetsz odább,
A nélkül, hogy sajátlag kérdenéd.
Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;
„Apját, családját” – mondjad – „ismerem,
Kissé magát is”: – érted ezt?

RAJNÁLD.
        Igen
Uram, nagyon jól.

POLONIUS.
        „Egykissé magát is,”
Mondhat’d: „de jól nem; és ha az, kire
Én czélozok: nagyon szilaj legény,
Ez s ez hibája;” – kenj aztán reá
Csínyt, a mi tetszik; ám, érts szót: ne olyast,
Mi bölcstelenség; attul óvakodj’;
De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott
Kirúgást, a mi együtt jár az ifjú
Szabad élettel.

RAJNÁLD.
        Mint a játék, uram.

POLONIUS.
No, vagy ivás, vívás, szitok, czivódás,
Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz.

RAJNÁLD.
Ez bölcstelenség lenne rá, uram.

POLONIUS.
Nem a bizony; csak ízét jól megadd.
S nehogy másféle botrányt költs reá,
Csak, hogy magának nem mindég ura;
Mást nem akarnék;
S oly csinján leheld
Rá e hibákat, hogymint a szabadság
Szeplői, a láng-elme kitörő
Villámi, s a szilaj vér féktelen
Rohamja tűnjenek csupán elő,
Mi mindennel köz.

RAJNÁLD.
        Úgyde, jó uram –

POLONIUS.
Hogy mért csináld ez?

RAJNÁLD.
        Igen, azt szeretném
Megtudni.

POLONIUS.
Hát, fiú, ez az én cselem;
S úgy gondolom, hogy a fortély talál.
Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,
Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,
Figyelj,
Az embered, kiből szót lesni czélod,
Ha bármelyikben a mondott bünök
Közől fiam talált léledzeni,
Tódítja, meglásd, mint következik:
„Jaj, édes úr” – „barátom” – vagy: „kegyed” –
Vagy a mi czím, vagy szójárás divat
Nép- s tájszerűleg –

RAJNÁLD.
        Jó; uram; tudom.

POLONIUS.
Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé –
Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten,
Akartam én valamit mondani –
Hol is hagyám el?

RAJNÁLD.
Tódítja majd, a mint következik:
„Barátom!” „édes úr” – vagy más ilyen.

POLONIUS.
„A mint következik,” – igen, tudom:
Tódítja: „ismerem azt az urat;
Tegnap, vagy a minap, vagy ekkor, akkor,
Ezzel meg azzal láttam; s akkor épen
– Jól mondja – játszott, vagy megittasult;
Labdán koczódott; vagy tán, e s ama
Jóféle házba láttam térni be,”
– Bordélyba, persze, – s így tovább. –
No ládd-e most már:
Cseled csalétke a való csukáját
Megfogja, s így az ildom és az ész
Mintegy csavarral, rézsút eszközökkel,
És görbe úton lel ki egyenest:
Így tapogasd te is ki a fiam’.
Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?

RAJNÁLD.
Igen, uram.

POLONIUS.
        Járj békével tehát.
Isten veled.

RAJNÁLD.
Oh, jó uram.

POLONIUS.
Példát magadról véve, lesd ki őt.

RAJNÁLD.
Bizonynyal úgy fogom.

POLONIUS.
S mondd, a zenét se hanyagolja el.

RAJNÁLD.
Jól van, uram, jól.         (El.)
Ophelia jő.

POLONIUS.
Hordozzon Isten! – Nos, Ophelia mi baj?

OPHELIA.
Jaj, hogy megijedék, atyám!

POLONIUS.
Mitől, az Istenért!

OPHELIA.
A mint szobámban varrok az elébb,
Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan mint az ünge, térdvaczogva,
S oly szánalomra méltó egy alak,
Mintha pokolból futna egyenest
Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll.

POLONIUS.
Őrült, miattad?

OPHELIA.
        Nem tudom, atyám,
De félek, az lesz.

POLONIUS.
        Mit szólt?

OPHELIA.
        Megfogá
Csuklón felül kezem’ s tartá erősen,
Majd hátralépve kar-hosszányira
S másik kezét így téve homloka
Fölé, vizsgálni kezdé arczomat,
Mintha levenné. Így állott soká;
Utóbb – megrázva kissé a karom’
S fejét háromszor így himbálva meg –
Olyan keservest és nagyot sohajt,
Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,
S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,
S vállán keresztűl fordítván fejét,
Csak mintha szem nélkül is tudna járni;
Mert most segélyök nélkül ki-talált
S mindvégig rám süté világukat.

POLONIUS.
Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.
Valóban, ez szerelmi önkivüllét,
A mely erővel önvesztébe tör
S kétségb’esett szándékra ösztönöz,
Mint bármi szenvedély az ég alatt,
Mely ostorozza létünk’. Bánom is, –
Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?

OPHELIA.
Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,
Elútasítám levelit, s magát
El nem fogadtam.

POLONIUS.
Ez őritette meg. Bánom, bizony,
Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék
Iránta. Féltem, csak játékot űz
S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!
De, Isten-engem! oly saját hibája
Koromnak, messze vinni a gyanút,
A mily közös, hogy ildom nincs elég
Az ifjú népnél. Menjünk a királyhoz:
Hadd tudja meg; takarni több a gond,
Mint a harag fölfedni a viszonyt.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Rosenkrantz, Guildenstern és Kiséret jönnek.

KIRÁLY.
Üdv, Rosenkrantz, Guildenstern, édesim!
Azonfölűl, hogy látni vágytalak,
Szükség okozta gyors hivástokat,
Rátok szorúlván. Hallátok bizony,
Hamlet hogyan ki van cserélve; ki, –
Mert nem hasonlít ahhoz a mi volt,
Se a kül-ember most, se a bel-ember.
Mi hozta így magán kivül, egyéb
Mint atyja elvesztése, nem bírom
Álmodni se. Kérlek hát bennetek,
Hogy véle nővén kis kor óta fel,
S kedélyre, korra mindig társai,
Toldjátok udvarunknál múlatástok’
Még egy kevéssel; hogy, pajtásilag
Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,
Lessétek el, mi bántja titkon úgy,
Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.

KIRÁLYNÉ.
Jó ifjak, ő gyakorta emleget;
Nincs ember, élve, kettő, a kihez
Jobban tapadna. Hogyha tetszenék
Irántunk ennyi jóval lennetek,
S nálunk időzni egy kissé tovább
És támogatni lelkünk óhaját:
Oly köszönet vár múlatástokért,
Minőt királyi hála követel.

ROSENKRANTZ.
Fölségtek, a csekély lényünk felett
Uralkodó hatalma által, inkább
Parancsol, ön magas tetszéseként,
Mint kérve kérjen.

GUILDENSTERN.
        És mi teszszük azt;
Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal
Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,
Parancsra készen.

KIRÁLY.
Köszönet, Rosenkrantz és nemes Guildenstern.

KIRÁLYNÉ.
Köszönet, Guildenstern és nemes Rosenkrantz.
Most szóljatok be, kérlek, oly igen
Eltávozott fiamhoz. Valaki
Menjen, vezesse Hamletemhez őket.

GUILDENSTERN.
Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásaink,
Kedvére és hasznára légyenek.

KIRÁLYNÉ.
Úgy adja Isten.
(Rosenkrantz, Guildenstern s nehány Kisérő el.)
Polonius jő.

POLONIUS.
Királyom, a követség jóra járt,
Norvégiából vígan tért haza.

KIRÁLY.
No lám, te mindig jó hir atyja voltál.

POLONIUS.
Az, úgy-e? fölség. Hidd el, jó uram,
Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik
Az Istené s kegyes királyomé:
De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő
Nem jár oly biztos a titkok nyomán,
Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,
Hamlet királyfi mért őrűle meg.

KIRÁLY.
Ha! szólj tehát; óhajtom hallani.

POLONIUS.
Előbb bocsásd be a követeket;
Az én hírem legyen majd csemege.

KIRÁLY.
Tégy oly kegyet velök, magad vezesd be.
Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta (Polonius el.)
Fiad rosszkedve minden kút-fejét.

KIRÁLYNÉ.
Félek, hogy az nem más, mint a derék:
Atyja halála, s gyors nászunk reá.
Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.

KIRÁLY.
No, majd kilessük. – Jó napot, barátim.
Nos Voltimand, mivel bocsáta vissza
Testvérünk, a norvég király?

VOLTIMAND.
Szépen köszöntet s jót kiván viszont.
Első szavunkra félben hagyatá
Az öcscse hadszedését; mert elébb
Azt gondolá, hogy a pólákra készül;
De majd belátta, hogy felséged ellen
Tör voltakép: s megbosszankodva rajt’,
– Hogy gyönge karja, kórja és kora
Így rászedettek – eltiltó parancsot
Küld öcscse ellen: az jön, szónak áll,
Pirongatást kap, és elvégre is
Bátyjának felfogadja, hogy soha
Fölséged ellen fegyvert nem ragad.
Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,
Háromezer tallért rendel neki,
S megbízza, hogy most már az így szedett
Hadát vezesse menten a pólákra;
Kérvén – mikép itt bővebben kifejti –
Fölségedet, hogy birtokin hadát
Engedje átvonulni békesen,
Oly óvatosság s rendszabály szerint,
Mint meg van írva.

KIRÁLY.
        Tetszik ez nekünk.
Elolvasandjuk alkalmasb időben,
S választ írunk, meghányva ez ügyet.
Köszönjük addig is hű fáradástok’.
De most pihenni; majd estére vígan
Megünnepeljük az „Isten-hozottat.”
        (Voltimand és Cornelius el.)

POLONIUS.
Így hát szerencsés véget ért ez ügy.
Uram! királyném! fejtegetni azt,
Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,
Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:
Nap-, éj- s időpazarlás volna csak.
Azért, rövidség lévén lelke minden
Okos beszédnek, a szóár pedig
Csak teste rajta és kül czifraság:
Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:
Azt mondom, őrült; mert „őrült”, mi az?
Hanemha őrült lenni s nem egyéb.
De hagyjuk ezt.

KIRÁLYNÉ.
        Több tartalom! kevésb
Mesterkedéssel.

POLONIUS.
        Esküszöm, királyné,
Egyáltalában nem mesterkedem.
Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;
S kár, hogy való: bolondos egy figúra.
De hagyjuk abba, nem mesterkedem.
Ő hát bolond, ez áll; most hátra van
Nyomoznunk e következés okát,
Vagy inkább e kivetkezés okát.
Mert e kivetkezett következés
Okból eredt, ez áll; s ebből foly ez:
Figyelmet kérek.
Van nékem egy lányom; van, mert enyém;
Ki engedelmes tiszteként, ihol,
Ezt adta nékem. Most itéljenek.
        – „A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Opheliának” –
Rút szó, silány szó; „szépséges” silány szó.
De hallga csak tovább. Im:
– „gyönyörűséges fehér keblébe im e sorokat” stb.

KIRÁLYNÉ.
S ezt Hamlet írta néki?

POLONIUS.
        Türelem,
Felséges asszony; én igaz leszek.
        „Kételd, a nap hogy forgandó,
        Kételd, csillagtűz ragyog;
        A Valót, hogy igazmondó:
        Csak ne azt, hogy hű vagyok.
„Oh édes Opheliám! rosszúl megy nekem ez a verselés; nem tudom én mértékre szedni sóhajimat: de hogy téged, oh legjobb! legjobban szeretlek, azt hidd el. Isten veled.
        Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet az övé leend,        Hamlet.”
Ezt engedelmes lyányom megmutatta,
Mi több – idő, hely, alkalom szerint
A hogy történtek – esdeklésit is
Mind bésugá nekem.

KIRÁLY.
        S hogyan fogadta
Szerelmét a leány?

POLONIUS.
        Fölséges úr,
Minek tart engem?

KIRÁLY.
        Egy becsületes,
Hű emberemnek.

POLONIUS.
        Azt óhajtom is
Megbizonyítni. De mit vélne rólam,
Ha, látva nőni e forró szerelmet
(Mert észre vettem, annyit mondhatok,
Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam,
Vagy ő felsége itten a királyné,
Ha tárcza lettem volna, vagy fiók;
Vagy azt mondom: „szivem! ne láss, ne hallj;”
Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:
Mit vélne rólam úgy fölségetek?
Nem én! dologhoz láttam egyenest,
S az ifjú hölgyet így fogám elő:
„Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,
Ez nem szabad;” és meghagyám neki,
Látogatásit ne fogadja el,
Se hirnökét, se semmi zálogát.
És jó tanácsom nála megfogant;
Hamlet pedig – rövid szóval kimondva –
Elébb komor lőn, léte elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogá el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng
És mi siratjuk.

KIRÁLY.
        Mit gondolsz, ez a baj?

KIRÁLYNÉ.
Az meglehet, nagyon valószinű.

POLONIUS.
Szeretném tudni, volt-e oly idő,
Hogy én azt mondtam: „így van; felelek”
S máskép ütött ki?

KIRÁLY.
        Nem, tudtomra nem.

POLONIUS.
Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.
Ha engem a körülmény útasít,
Én megtalálom a rejtett valót,
Habár a föld központja rejtené.

KIRÁLY.
Hogyan tehetnénk egy kisérletet?

POLONIUS.
Tudjuk, el-eljár itt a folyosón
Négy órahosszat is.

KIRÁLY.
        Való, szokása.

POLONIUS.
Ilyenkor egyszer a leányom’ én
Hozzá eresztem, s a kárpit megől
Bátran kilessük a találkozást.
Ha nem szerelmes, ha nem a miatt
Veszté eszét: ne állam-férfiú
Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.

KIRÁLY.
Jó, megkisértjük.
Hamlet olvasva jő.

KIRÁLYNÉ.
Szegény amott jő s olvas komoran.

POLONIUS.
El hát! könyörgök, mind a ketten el.
Legitt hozzáfogok; – oh, kérem, el!
        (A Király, Királyné és a Kiséret távoznak.)
Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?

HAMLET.
Jól, hál’ Isten.

POLONIUS.
Ismer fönséged engem?

HAMLET.
Derekasan: maga halkufár.

POLONIUS.
Nem én, uram.

HAMLET.
No pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.

POLONIUS.
Becsületes, uram?

HAMLET.
Az hát, uram; becsületes lenni, a hogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.

POLONIUS.
Nagyon is igaz, fönséges úr.

HAMLET.
Mert ha a nap kukaczot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves csókolni való dög – Van leánya?

POLONIUS.
Igenis van, uram.

HAMLET.
Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás; de nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.

POLONIUS.
Hogy értsem ezt? (Félre.) Mindig a leányomra czéloz: – de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Oda van, nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az a mit olvas, fönséges úr?

HAMLET.
Szó, szó, szó.

POLONIUS.
De a veleje?

HAMLET.
Kinek a veleje?

POLONIUS.
No, annak a mit olvas fönséged.

HAMLET.
Rágalom, uram; mert ni mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öreg embernek ősz a szakálla, ránczos az orczája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; a mellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantúl meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papirra tenni; mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.

POLONIUS.
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?

HAMLET.
A sírba?

POLONIUS.
No már az csakugyan kívül esik a légvonaton. – Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józanész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.

HAMLET.
Semmit se vehet tőlem, uram, a mitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.

POLONIUS.
Isten maradjon fönségeddel.

HAMLET.
Unalmas vén bolondjai!
Rosencrantz és Guildenstern jönnek.

POLONIUS.
Hamlet királyfit keresik? – Itt van.

ROSENCRANTZ.
(Poloniushoz).
Áldja Isten, uram.
        (Polonius el.)

GUILDENSTERN.
Fönséges úr!

ROSENCRANTZ.
Kegyes jó uram!

HAMLET.
Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?

ROSENCRANTZ.
Mint földanyánknak sok más köz fia.

GUILDENSTERN.
És boldogok, hogy nem túl-boldogok; szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.

HAMLET.
Se talpak a czipóin?

ROSENCRANTZ.
        Az se, fönség.

HAMLET.
Úgy hát valahol az öle körűl tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?

GUILDENSTERN.
Bizony, csak úgy eviczkelünk mi.

HAMLET.
A szerencse titkos részein? Ó, igaz; hiszen rima. Mi újság?

ROSENCRANTZ.
Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.

HAMLET.
Úgy hát közel az itélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra: mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe?

GUILDENSTERN.
Börtönbe, fenséges úr?

HAMLET.
Dánia börtön.

ROSENCRANTZ.
Úgy az egész világ is az.

HAMLET.
De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! s Dánia egyik a legczudarabb.

ROSENCRANTZ.
Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.

HAMLET.
Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó se rossz; gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.

ROSENCRANTZ.
Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.

HAMLET.
Oh boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.

GUILDENSTERN.
Ez álmok épen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

HAMLET.
Hisz az álom maga is puszta árnyék.

ROSENCRANTZ.
Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.

HAMLET.
E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelemnek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem mennénk az udvarhoz? mert, engem úgyse, nem tudok okoskodni.

ROSENKRANTZ. GUILDENSTERN.
Fenséged szolgálatára leszünk.

HAMLET.
Világért se! Hogy’ elegyítnélek többi cselédim közé? mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe?

ROSENKRANTZ.
Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.

HAMLET.
A mily koldus vagyok, még köszönet is
Szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hivattak ide? Magatok jó szántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na na, bánjatok velem emberségesen; igen igen, na; mondjátok.

GUILDENSTERN.
Mit mondjunk, uram?

HAMLET.
Ej no, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bir elleplezni: én tudom, a jó király s királyné hivatott ide.

ROSENKRANTZ.
Mi czélból, uram?

HAMLET.
Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összhangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind a mi ezeknél drágábbat egy nálam jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hivattak vagy nem?

ROSENKRANTZ.
Mit mondasz te?

HAMLET.
Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak ki vele!

GUILDENSTERN.
Uram, hivattak

HAMLET.
Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét veszti a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király s királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a fölöttem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra milyhasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se, hijába mosolygasz.

ROSENKRANTZ.
Eszembe sem jutott, fenséges úr.

HAMLET.
Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben?

ROSENKRANTZ.
Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a szinészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek, felajánlani szolgálatukat.

HAMLET.
No, a melyik a királyt játszsza, szivesen fogadom: ő felségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag hadd forgassa kardját és paizsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a víg-személy lejátszhatja szerepét békével; a bóhocz hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran a mi lelkén fekszik, habár a jámbus megsántul is belé. Miféle szinészek?

ROSENKRANTZ.
Épen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.

HAMLET.
Hogy’ esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt, mind dicsőségre, mind haszonra.

ROSENKRANTZ.
Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.

HAMLET.
Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök?

ROSENKRANTZ.
Dehogy van!

HAMLET.
Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?

ROSENKRANTZ.
Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de van ott, uram, egy kotló-alja gyermek, apró toprongy, kik túlsikoltják a szavalást, a miért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek oda járni.

HAMLET.
Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges szinészszé nőnek (a mi pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?

ROSENKRANTZ.
Volt is bizony sok hű-hó mindakét részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket; volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért, hacsak költő és szinész üstökre nem ment benne az ellenféllel.

HAMLET.
Lehetséges?

GUILDENSTERN.
Ó, de mennyi fejtörésben került ez!

HAMLET.
S a gyermekhad lett a birósabb?

ROSENKRANTZ.
Az lett, fönséges úr; elbirnák azok Herculest is, földgolyóstul.

HAMLET.
Nem csuda; mert ihol, a nagybátyám Dánia királya; s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arczképéért kicsiben. Szentugyse! van ebben valami több mint természetes, csak rá birna jönni a philosophia.        (Kívül harsonaszó.)

GUILDENSTERN.
Itt vannak a szinészek.

HAMLET.
Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a szinészekkel (a mi pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak.

GUILDENSTERN.
Miben, kegyelmes úr?

HAMLET.
Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a solymot a gémtől.
Polonius jő.

POLONIUS.
Minden jót, uraim!

HAMLET.
(lassan).
Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott láttok, nem nőtt ám még ki a pólyából.

ROSENKRANTZ.
Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg ember második gyermek.

HAMLET.
Megjósolom, azért jő, hogy a szinészekről újságoljon; csak várjatok. – (Fenn.) Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.

POLONIUS.
Fönséges úr, újságot mondok.

HAMLET.
De uram, én mondok újságot önnek.
        „Hogy Roscius volt Rómában szinész” –

POLONIUS.
Színészek jöttek, fenséges úr.

HAMLET.
Terefere!

POLONIUS.
Becsületemre –

HAMLET.
„Minden szinész szamáron járt” –

POLONIUS.
A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik: tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra, vagy rögtönzésre páratlanok.

HAMLET.
„Oh Jefthe, Izraël bírája” minő kincsed vala neked!

POLONIUS.
Miféle kincse volt, fenséges úr?

HAMLET.
Hát –
        „Egy szép leánya, több se volt,
És azt szerette rendkivül.”

POLONIUS.
Mindig a leányomra!

HAMLET.
Igaz-e, vén Jeftha?

POLONIUS.
Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül.

HAMLET.
No nem a következik.

POLONIUS.
Mi következik hát, uram?

HAMLET.
Nos –
        „Isten a mint, sors szerint –”
aztán, tudja:
        „És úgy leve, mint eleve” –
a kegyes ének első szakasza megmondja a többit: mert, lássa, itt jönnek az én időtöltéseim.
Négy vagy öt Színész jő.
        Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájatokat. – Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta, édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába? – Nini! az én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész czipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint forgalomból kiment arany, meg ne repedjen a karikán belűl. uraim, üdvözlöm mindnyájatokat. Tegyünk úgy, mint franczia solymász: a mint megpillantjuk, ereszszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítőt ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk!

1. SZÍNÉSZ.
Mit szavaljunk, fenséges őr?

HAMLET.
Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase adták elő: vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek itélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre s ép annyi szerénységgel mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, a mi megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely ép oly egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne. Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak –
        „A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad” –
– nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.
        „A durva Pyrrhus – ő, kin fekete
Harczmez, sötét mint czélja, volt – hasonló
Az éjhez, melyet a végzetszerű
Lóban görnyedve tölte – most a rém-
Sötét czímerszínt ádázabbra fente.
Tetőtül talpig most merő piros,
Csíkozva iszonyún atyák, anyák,
Fiak, leányok vérivel. A vér
Rásűl s tapad az utczák pörzs-hevétől,
A mely kegyetlen s átkozott világgal
Az aljason legyilkoltakra süt.
Lángtól, haragtól felpörkölve így,
S a ráaludt vértől így bévakoltan,
Kárbunkulus szemmel, az ördögi
Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát –”
Most folytasd te.

POLONIUS.
Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúlylyal és kellő mérséklettel.

1. SZÍNÉSZ.
„S ím rá talál, a mint üres csapást
Mér a görög felé; jó régi kardja
Elpártol és daczot hány a parancsnak:
Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,
Pyrrhus Priamra tör: sújt mérgesen,
De már süvöltő kardjának szelére
Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-
Ha érzené holt Ilium e csapást,
Lángzó tetővel talpához borul,
S egy szörnyű roppanás rabbá teszi
Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely
Tisztes Priamnak épen száll vala
Tejszin fejére, a légben akadt,
És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,
S mintegy közömbös, czél, szándék iránt,
Veszteg marad.
De mint gyakorta vész előtt az ég
Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,
Némák a zord szelek s alant e gömb,
Mint a halál; egyszerre vad dörej
Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,
Felkölt boszúja tettre fölveri.
S nem húllt soha csekélyebb irgalommal
Márs fegyverére, mit öröknek edz,
Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa
Lezúg Priamra most. –
Piha, ringyó Szerencse! Istenek,
Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,
Törjétek össze talpját, külleit
S az ég-oromrul a kerék-agyat
Hömpölygessétek a poklokra le!”

POLONIUS.
Nagyon hosszú.

HAMLET.
Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak folytasd, kérlek; – ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd; térj át Hecubára.

1. SZÍNÉSZ.
„De hajh! ki látná a bóbás királynét –”

HAMLET.
Bóbás királynét?

POLONIUS.
Az jól van; bóbás királyné jól van.

1. SZÍNÉSZ.
„Rohanni puszta lábbal fel s alá,
Ijesztve oltó könynyel a tüzet,
Rongy a fején, hol másszor diadém,
Palástúl vézna, elszűlt csípein
Ijedt zavarban felkapott lepel –
Ki látta volna, hogy méregbe mártott
Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!
Az istenek ha látták voln’ magok,
Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz
Játéka, férjét hogy’ aprítja fel:
A jaj-sikoltás, melybe most kitört
(Ha földi ügy hat rájok legkevésbbé),
Könyet facsar az ég izzó szeméből
S az istenekből könyörűletet.”

POLONIUS.
Ni ni! ha el nem változott a színe, s tele nincs a szeme könynyel! – Hagyd el, kérlek.

HAMLET.
Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. – Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.

POLONIUS.
Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.

HAMLET.
Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj’ mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyoró pálczát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szivessége. Hívja be őket.

POLONIUS.
Jerünk hát, urak.
        (Polonius s némely Színészek el.)

HAMLET.
Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e, öreg barátom! tudjátok a „Gonzago megöletését”?

1. SZÍNÉSZ.
Tudjuk, fenséges úr.

HAMLET.
Holnap este azt játszszuk el. Szükség esetére úgy-e meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, a mit én csinálnék s bele szúrnék? nemde?

1. SZÍNÉSZ.
Meg, fenséges úr.

HAMLET.
Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.
(Szinész el.) Édes jó barátim, (Guildenstern és Rosenkrantzhoz) én már estig elhagylak; de csak mint otthon, Helsingőrben!

ROSENKRANTZ.
Kegyes jó uram!
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)

HAMLET.
Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.
Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyűség az, hogy lám e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arcza elsápad belé,
Köny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágy szívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek, – nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam’?
Tépi szakállam’, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom’? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdöm? Ki teszi meg? Hah!
Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,
Hogy én galamb epéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hizlalom
E szkláv dögével. Véres, búja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Oh, boszú!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
hogy én, a drága meggyilkolt’ fia,
Kit ég s pokol boszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám’, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fúj! – Törd magad’, te agy! –
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Színházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fenakad.        (El.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba a kastélyban.

Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.

KIRÁLY.
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerűlni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?

ROSENKRANTZ.
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.

GUILDENSTERN.
Nem is találtuk könnyűnek kilesni:
Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.

KIRÁLYNÉ.
Jól fogadott-e?

ROSENKRANTZ.
        Mint kész udvaroncz.

GUILDENSTERN.
De nagy erőtetéssel hajlamin.

ROSENKRANTZ.
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.

KIRÁLYNÉ.
        Élvekbe nem
Vonátok egy kicsit?

ROSENKRANTZ.
        Felséges asszony,
Történt, hogy útban egy csapat szinészt
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körűl, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játszszanak előtte.

POLONIUS.
Való biz’ az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.

KIRÁLY.
        Kész szívvel; s nagyon
Örvendek ily irányán.
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.

ROSENKRANTZ.
Teszszük, királyom.
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)

KIRÁLY.
        Menj, Gertrud, te is;
Mert titkon érte küldénk Hamletért,
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e, vagy nem, a mitől
Rá jött e szenvedés.

KIRÁLYNÉ.
        Szót fogadok.
Ophelia, rád nézve azt ohajtom,
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsűletére.

OPHELIA.
        Vajha
Úgy légyen, asszonyom!        (Királyné el.)

POLONIUS.
Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. – Te meg olvass e könyvből:
Leplezze a szinlett foglalkozás.        (Opheliához.)
Mért vagy magadban. – Nem hijába mondják – Sok példa van rá – hogy ájtatos arczczal
Kegyes gyakorlattal, beczúkorozzuk
Magát az ördögöt.

KIRÁLY.
(félre).
Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem’ e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyű tettem szépítő szavamhoz.
Oh mily nehéz kő!

POLONIUS.
        Hallom lépteit:
Vonuljunk hátra, felséges uram.
        (Király és Polonius el.)
Hamlet jő.

HAMLET.
A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni, – elszunyadni, – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
S szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly czél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni, – elszunyadni, – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jönnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak paczkázásait,
S mind a rugást, melylyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg útazó – le nem
Lohasztja kedvünk’, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekkép az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.

OPHELIA.
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?

HAMLET.
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.

OPHELIA.
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég óhajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.

HAMLET.
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.

OPHELIA.
Fönséges úr, hisz tudja hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.

HAMLET.
Ha! ha! becsületes vagy?

OPHELIA.
Uram!

HAMLET.
Szép vagy?

OPHELIA.
Hogyan, fenséges úr?

HAMLET.
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.

OPHELIA.
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?

HAMLET.
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból a mi, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.

OPHELIA.
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET.
Ne hittél volna nekem; mert hijába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.

OPHELIA.
Annál inkább csalódtam.

HAMLET.
Eredj kolostorba; minek szaporítnál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint a mennyi gondolatom van hogy bele férjen, képzeletem hogy alakítsa, vagy időm hogy elkövessem benne. Ily ficzkók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Czinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higyj közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?

OPHELIA.
Otthon, uram.

HAMLET.
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játszsza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.

OPHELIA.
Oh, könyörűlj rajta, mennybéli jóság!

HAMLET.
Ha férjhez mégy, ím ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz mint a jég, oly tiszta mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menend, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.

OPHELIA.
Oh ég hatalma, állítsd helyre őt!

HAMLET.
Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony! Isten megáldott egy arczczal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kaczérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj! jól laktam már vele; az őrített meg. Nem kell több házasság, mondom; a ki már házas, egy híján, hadd éljen; a többi maradjon úgy a mint van. Zárdába; menj!        (Hamlet el.)

OPHELIA.
Oh mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, mikép
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyílt ifjúsága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dulva szét.
Oh jaj nekem,
Hogy a mit láttam, láttam; és viszont,
Hogy a mit látok, látom az iszonyt!
A Király és Polonius jönnek.

KIRÁLY.
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egykissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
A min kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnön magából. Mit mondasz reá?

POLONIUS.
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!
Nem kell hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. – Felséged magas
Tetszésitől függ; de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval birja rá, ha felfödözné
E bú okát; fogja röviden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.

KIRÁLY.
Úgy légyen; én is a mellett vagyok:
Őrizve járjanak őrült nagyok.        (El. mind.)

II. SZÍN.

Terem ugyanott.

Hamlet és nehány Színész jő.

HAMLET.
Szavald a beszédet, kérlek, a mint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltná ki verseimet. Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomúl: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze, s mondhatnám forgószele közepett is, bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Oh, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű ficzkót hallok, hogyan tépi foszlánynyá, csupa rongyokká, a szenvedélyt, csakhogy a földszínt állók füleit megrepeszsze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatlan némajáték és zaj. Én az ilyen ficzkót megcsapatnám, a miért a dühönczöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt, kérlek.

1. SZÍNÉSZ.
Bízza rám, fönséges úr.

HAMLET.
Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték czéljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek ön ábrázatát, a gúnynak önön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek itélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Oh, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig – ki, Isten bűnűl ne vegye, se keresztyén, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy meg-dölyfösködtek, úgy meg-ordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettűl utánozták az emberi nemet.

1. SZÍNÉSZ.
Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük.

HAMLET.
Vessétek le egészen! No meg, a ki köztetek a bohóczot játszsza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyu néző utánok nevessen; haszinte a darabnak épen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohócz részéről, ki e fogással él. Menjetek, készüljetek.        (Színészek el.)
Polonius, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.

Nos, uram? eljön a király megnézni a darabot?

POLONIUS.
El, a királyné is, mindjárt pedig.

HAMLET.
Mondd a szinészeknek, siessenek.
S önök, mindketten, úgy-e szívesek        (Polonius el.)
Lesznek segítni a siettetésben?

KETTEN.
Megyünk, fönséges úr.
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)

HAMLET.
Hol vagy, Horatio?
Horatio jő.

HORATIO.
        Itt, kedves úr,
Szolgálatára.

HAMLET.
Halld, Horatio:
Te épen olyan férfi vagy, minővel
Szerettem hogy közöm volt valaha.

HORATIO.
Oh, kedves úr –

HAMLET.
        Nem hízelgek, ne hidd;
Mi boldogúlást várhatnék tetőled,
Kinek mid sincs, jó kedveden kivül,
Mely táplál és ruház? Mért hízelegni
Egy ily szegénynek? – Nem; a czukrozott nyelv
Ám nyalja a sületlen fényüzést,
Görbeszsze hajlós térde kapcsait,
Hol a farkcsóválás hasznot terem.
Hallgass ide.
Mióta választásim asszonya
En drága lelkem s emberek között
Különbséget bír tenni: tégedet
Pecsételt el magának; mert te, bár
Szenvedve mindent, úgy től, mint a ki
Semmit se szenved; férfi vagy, ki a
Sors öklözését, vagy jutalmait,
Egykép fogadtad; s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült itélete,
Hogy nem merő síp a sors újja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Férfit nekem, ki szenvedélye rabja
Nem lett soha! s én szívem közepén,
Szivem szivében hordom azt, mikép
Most tégedet. De már kissé sok is. –
Ma színjáték lesz a király előtt,
S egy jelenet közel jár ahhoz, a mint
Atyám halálát elmondtam neked;
Kérlek, ha majd az a rész fölkerül,
Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,
Lesd a királyt jól: ha rejtett büne
Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:
A kárhozatnak lelke volt, a mit
Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét
Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;
Mert én arczába kapcsolom szemem’;
S majd összevessük a látszat felől
kettőnk itéletét.

HORATIO.
        Jó lesz, uram;
Ha meglop engem a játék alatt
S rá nem sütöm: fizetem a lopást.

HAMLET.
Már jönnek: bárgyunak kell látszanom.
Foglalj helyet
Dán induló. Harsonák. Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosenkrantz, Guildenstern és Mások jönnek.

KIRÁLY.
Hogy’ van Hamlet öcsénk?

HAMLET.
Felségesen, mákugyse! a kaméleon kosztján: levegőt eszem, igéret töltelékkel. Kappant se hízlalnak így.

KIRÁLY.
Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az én mondásom.

HAMLET.
Nem ám, de az enyém se már. – Uram, ön játszott egyszer az egyetemen, mondja?

POLONIUS.
Igen bizony fönség; s jó szinésznek tartottak.

HAMLET.
S mi volt a szerepe?

POLONIUS.
Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.

HAMLET.
Na ugyan brutális szerep volt tőle, megölni egy ily capitális borjút. – Készen a játszók?

ROSENKRANTZ.
Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.

KIRÁLYNÉ.
Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.

HAMLET.
Nem, kedves anyám; itt vonzóbb ércz van.

POLONIUS.
Aha! tetszik látni?

HAMLET.
Kisasszony, ölébe fekhetem?
        (Ophelia lábaihoz dőlve.)

OPHELIA.
Nem, uram.

HAMLET.
Azaz, ölébe hajthatom a fejem’?

OPHELIA.
Igen, uram.

HAMLET.
Azt gondolja, pórias értelemben vettem?

OPHELIA.
Semmit se gondolok, uram.

HAMLET.
Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!

OPHELIA.
Tessék?

HAMLET.
Semmit se mondtam.

OPHELIA.
Jó kedve van, fönséges úr.

HAMLET.
Kinek? nekem?

OPHELIA.
Igenis.

HAMLET.
Oh boldog Isten! hisz én vagyok a világ első bohócza. Ki tehet arról, ha jó kedve van; hisz látja, mily vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg, csak két órája.

OPHELIA.
Dehogy; kétszer két hónapja is van már, fönség.

HAMLET.
Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én czoboly köntöst csináltatok. uram fia! két hónapja s még el sincs felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy, Mária úgyse! templomot építsen ám, különben eszébe sem jut senkinek: úgy jár, mint a fa ló, melynek sírverse így hangzik: „Mer’ óh! mer’ óh! már a fa ló el van feledve.”
Hoboják. A némajáték föllép.
Jő egy Király és Királyné, igen nyájaskodva. A Királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik. A Király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy virágpamlagra fekszik. A Királyné, látva hogy elszunyad, távozik. Most jő egy czinkos, koronáját leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a Király fülébe, elmegy. A Királyné visszatér, s halva látván férjét, szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy három néma személylyel, ismét megjelenik, s bánkódni látszik a Királynéval. A holttestet elviszik. A mérgező ajándékkal udvarol a Királynénak; az eleinte útálatot, nem-akarást fejez ki; de végre elfogadja szerelmét.

OPHELIA.
Mit jelent ez, fönséges úr?

HAMLET.
E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.

OPHELIA.
Talán a darab velejét mutatja a némajáték?

HAMLET.
Mindjárt megtudjuk eme ficzkótól: mert a szinészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.

OPHELIA.
Elmondják, mit jelent e némajáték?

HAMLET.
El ám, s minden néma játékot, a mit velök játszanék; csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem szégyellik elmondani, mit jelent.

OPHELIA.
Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.

PROLOG.
„Magunk imé s tragédiánk
        Fölségtek elé borulánk:
        Kérjük, figyeljen tűrve ránk.”

HAMLET.
Prologus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?

OPHELIA.
Rövid biz az, fönség.

HAMLET.
Mint a nő szerelme.
Jön a színpadi Király és Királyné.

SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Már Phoebus ím harminczadszor kerűl
Neptún sós árja s a földgömb körűl;
S harmincz-tizenkét hold kölcsön világa
Tizenkét harmincszor tűnt a világra;
Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:
Kezünket Hymen, szívünk’ szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Még egyszer annyi holdat és napot
Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.
De jaj! felséged már is oly beteg
– Ép volta eltűnt, kedve csüggeteg –
Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,
Uram, ne hagyjon téged a remény;
Arányt tart nőben féltés, szerelem:
Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.
No már, szerelmem jól tudod minő:
Félelmem azzal egy-arányba’ nő.
Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Itt hagylak, édes, nem soká pedig:
Szerves erőm már lanyhán működik;
Te élj, szeretve és tisztelve, még
E szép világban; s tán egy oly derék
Férj oldalán –

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ne a többit! ne, oh;
Ily szerelem szivemnek áruló!
Másod férjemmel átkozott legyek;
Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.

HAMLET.
(félre).
Üröm, üröm.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
A második nász inditó oka
Szennyes haszonvágy, szerelem soha;
Másodszor öltem meg holt férjemet,
Ha második férj csókol engemet.

SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;
De fogadásunk gyakran füstbe vész.
Föltételünk emlékezésnek rabja:
Vérmes szülött, de már számlálva napja;
Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;
Ha megpuhúl, rázatlan leszakad.
De kell, szükség felednünk e rovást,
Az ily magunkra felrótt tartozást:
Mert a mit így fogad a szenvedély,
A szenvedélylyel oda lesz a czél.
Erős bú, vagy öröm, feltétele
Foganatát magával rontja le:
Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,
Az sír, ez örvend minden kis okon.
Nem örök e világ; az sem csoda,
Ha sorsunkkal a szeretet oda:
Mert hogy melyik vezérli, vitapont:
Szerelem-é e sorsot, vagy viszont?
Nagy férfi buktán, lásd, kegyencze fut;
Szegény kapós lesz, a mint polczra jut:
Így, a szeretet sorsunk’ követi;
Ki nem szorúl barátra, lesz neki;
S ki ál barátot szükségben kisért,
Ellent csinálni biztos útra tért. –
De, visszatérve honnan indulék:
Sors, akarat oly ellensarki vég,
Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;
Miénk a szándok, nem sükere ennek.
Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod;
De elhal eszméd, ha férjed halott.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!
Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!
Kétségre váljon remény, bízalom!
Börtön magánya légyen vígaszom!
Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,
Ha mire vágytam, minden kedveset!
Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:
Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!

HAMLET.
Ha most ezt megszegné!

SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:
Menj, hadd csalom meg ezt a hosszú délt
Álommal, édes.        (Elalszik.)

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ringasson az álom;
Ármány soha kettőnk közé ne szálljon.        (El.)

HAMLET.
Asszonyom, hogy tetszik a darab?

KIRÁLYNÉ.
A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.

HAMLET.
Oh, de szavát tartja ám!

KIRÁLY.
Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?

HAMLET.
Nincs, nincs; hiszen csak tréfálnak, tréfából mérgeződnek; semmi bántó a világon.

KIRÁLY.
Hogy is hivják a darabot?

HAMLET.
„Az egérfogó.” Hogy miért úgy? Képletesen. A darab egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol: Gonzago neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják. Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.
Lucianus jő.
Ez valami Lucianus, a király öcscse.

OPHELIA.
Fenséged nagyon jó chorus.

HAMLET.
Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt, csak már látnám a szökdelő bábokat.

OPHELIA.
Csapkod, uram, csapkod.

HAMLET.
Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az ostorom csapóját.

OPHELIA.
Mindegyre jobb – s rosszabb.

HAMLET.
Arra esküsznek férjeikkel is. – Kezdj belé már, gyilkos; ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd ám:
„A károgó holló boszút üvölt” –

LAERTES.
Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem,
Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.
Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,
Melyet Hekate hármas átka nyom,
Varázs erőd’, ádáz tulajdonod’
Ez ép élten most kell bitorlanod.
        (Mérgét az alvó fülébe önti.)

HAMLET.
Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom, Gonzago: igaz, meglett történet, meg is van írva választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.

OPHELIA.
A király föláll.

HAMLET.
Mit! megijedt, vak tűztől?

KIRÁLYNÉ.
Hogy van felséges férjem?

POLONIUS.
Félbe kell hagyni a darabot.

KIRÁLY.
Világot ide! Menjünk.

MIND.
Világot! világot!
        (Mind el, Hamleten és Horation kívül.)

HAMLET.
Ám sírjon a nyil verte vad:
        Ép gímnek tréfaság;
        Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:
        Igy foly le a világ.
Nos, barátom (ha máskép szerencsém hátat fordítana), ez meg egy toll-erdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor kivágott czipőimen, nem bejuttatna engem akármely szinészcsapatba, vagy hogy?

HORATIO.
Fél jutalom-játékra.

HAMLET.
Egészre, ha mondom.
Mert hát, tudod, hű Dámonom,
Ez ország, birta bár
Hajdan Jupiter: birja most
Egy, egy füles – pityke.

HORATIO.
Rímelhetett volna, fönség.

HAMLET.
Oh édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék tenni a szellem szavára. Vetted észre?

HORATIO.
Nagyon jól, fenséges úr.

HAMLET.
Mikor a mérgezés következett –

HORATIO.
Nagyon jól megjegyeztem.

HAMLET.
Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!
        Mert hát, ha a király nem szereti
        Komédiánkat, – hát nem kell neki.
Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
Zenét, hé!

GUILDENSTERN.
Fönséges, úr, engedjen egy szót.

HAMLET.
Akár egész historiát, uram.

GUILDENSTERN.
Fönséges úr, a király –

HAMLET.
Nos, mi lelte?

GUILDENSTERN.
Egész’ magán kívül lett szobájában.

HAMLET.
Italtól, uram?

GUILDENSTERN.
Nem, fönség, inkább az epétől.

HAMLET.
Ön bölcsesége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót neki, az még inkább epesárba ejtené.

GUILDENSTERN.
Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait, ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.

HAMLET.
Szelíd vagyok, uram; – beszéljen.

GUILDENSTERN.
Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban küldött fenségedhez.

HAMLET.
Örvendek, hogy szerencsém van.

GUILDENSTERN.
Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariság nincs itt helyén. Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az én visszatértem leend vége küldetésemnek.

HAMLET.
Uram, azt nem tehetem.

GUILDENSTERN.
Mit, fönség?

HAMLET.
Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly válaszszal, a minő telik tőlem, parancsoljon ön, vagy inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet, hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön –

ROSENKRANTZ.
Igen, ezt izeni. fönséged magaviselete ő felségét megdöbbenté s bámulatba ejté.

HAMLET.
Oh csudálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet! De semmi következmény sincs anyám bámulatának sarkában, úgy-e? Tudassa.

ROSENKRANTZ.
Mielőtt fenséged lefekünnék, beszélni kiván vele magán szobájában.

HAMLET.
Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is. Van még valami ügyök velem?

ROSENKRANTZ.
Fönséges úr, engem egykor szeretett.

HAMLET.
Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!

ROSENKRANTZ.
Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja barátjától.

HAMLET.
Előmozdítás kellene, uram.

ROSENKRANTZ.
Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy örökössé teszi Dániában?

HAMLET.
Jaj uram, de „míg a fű megnő” – a közmondás egy kissé kopott.
Fuvolát hoznak.
Oh, a fuvola! Hadd lám – csakhogy szabaduljak tőletek. – Mért akartok ti kerűlgetve szelet fogni tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?

GUILDENSTERN.
Oh kegyelmes úr: ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.

HAMLET.
Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?

GUILDENSTERN.
Nem tudok, fenség.

HAMLET.
De ha kérlek.

GUILDENSTERN.
Hígye el, nem tudok.

HAMLET.
Esedezem.

GUILDENSTERN.
Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

HAMLET.
Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szelentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.

GUILDENSTERN.
De én épen azokat nem birom harmonia zengedezésre vezényleni; nincs hozzá ügyességem.

HAMLET.
No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szivét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig: pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat; még sem birjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem birtok játszani rajtam.
Polonius jő.
Isten áldja, uraim.

POLONIUS.
Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt pedig.

HAMLET.
Látja-e azt a felhőt; majdnem olyan, mint egy teve?

POLONIUS.
Isten engem, valóságos teve alakú.

HAMLET.
Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

POLONIUS.
A háta olyan, mint a menyétnek.

HAMLET.
Vagy inkább czethalforma?

POLONIUS.
Nagyon hasonló czethalhoz.

HAMLET.
No hát, mondja anyámnak, megyek tüstint. – Csak addig tesztek engem bolonddá, a meddig kedvem tartja. – Megyek tüstint.

POLONIUS.
Mondom.        (El.)

HAMLET.
„Tüstint” szót könnyű mondani. – Hagyjatok egyedül, barátim.
(Rosenkrantz, Guildenstern és Horatio el.)
Most van az éjnek rémjáró szaka,
Minden sír ásít, s maga a pokol
Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,
S oly szörnyű tettet birnék elkövetni,
Hogy a napfény reszketve nézne rá.
De csitt! anyámhoz. – Oh szív! el ne nyomd
Természeted’, s ne hadd, hogy e kebelbe
A Néro lelke szálljon valaha:
Legyek kegyetlen, ne vértagadó.
Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.
Nyelv s szándok ebben kétszínű legyen:
Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,
Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet.        (El.)

III. SZÍN.

Terem ugyanott.

Király, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.

KIRÁLY.
Nem szeretem bolondságát; se oly
Bizton nem állunk, hogy bitangra hagyjuk.
Készüljetek hát: mindjár’ kiadom
A megbizót, el, Angliába véle!
E hon határa nem tűr oly veszélyes
Koczkáztatást, minővel fenyeget
Hóbortja minden órán.

GUILDENSTERN.
        Készülünk.
Szent, istenes gond az, megtartani
Épségben annyi sok, sok lelket, a mely
Fölséged által él s táplálkozik.

ROSENKRANTZ.
Egyes, magán élet is köteles,
Az ész hatalma- s minden fegyverével,
Megóvni ártalomtul önmagát;
De sokkal inkább egy olyan lehellet,
Melynek javától ezrek élte függ.
Fölség lehunyta nem egyes halál:
Mint örvény rántja bé egész körét;
Hegycsúcson álló roppant nagy kerék az,
Melynek magas küllőin sok ezer
Kisebb tárgy bécsapva s kötve van;
Ha egyszer indul: minden függelék,
Apró kiséret, zúgva követi
A mély bukásba. Ha király sohajt,
Mindég az összes nép nyög arra jajt.

KIRÁLY.
Övedzzetek hát e gyors útra, kérlek;
Mert lánczra verjük ezt a rettegést:
Nagyon szabad lábon jár.

ROSENKRANTZ és GUILDENSTERN.
Sietünk.
(Rosenkrantz és Guildenstern el.)
Polonius jő.

POLONIUS.
Most indul épen anyjához, uram.
Én elvonúlok a kárpit mögé
S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól,
De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás),
Kell más tanú is, az anyán kivül
– Mert részrehajlók természet szerint –
Hogy lesse a szót, így alkalmilag.
Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még
Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.

KIRÁLY.
Köszönöm, kedves úr.        (Polonius el.)
Oh, rút az én bűnöm, s az égre büzlik!
Az eredendő átok űl azon:
Vérgyilkolás! – Könyörögni nem tudok;
S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van,
Vétkem legyőzi a hév szándokot;
És mint kinek két sürgős dolga van,
Itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak,
Mindkettőt elhagyom. Mit! volna bár
Ez átkozott kéz kétszer ennyi vastag
A bátya-vértől: nincs elég eső
Az üdv egében, hogy fehérre mossa,
Mint a fehér hó? Mért van irgalom,
Ha nem, hogy a bűnt rontsa meg csupán?
S mi az imádság két malasztja, mint
Felfogni a bukót, és a bukottnak
Kegyelmet nyerni? Föl tehát, szemem!
A vétek elmúlt. Oh! de mily könyörgés
Szolgál javamra, helyzetem szerint?
„Bocsásd meg undok gyilkosságomat!” –
Az nem lehet; hisz’ most is birtokomban
Mind az, miért a vétket elkövettem:
Koronám, saját dicsvágyam, és királyném.
Nyerhet malasztot, ki bűnhöz tapad?
Mert e veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt! de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel,
Valljuk be nyilván. És most? mi marad?
Kisértsd meg, a bűnbánat mit tehet:
Mit nem tehet az? Oh de mit tehet
Annak, ki bűnét bánni képtelen?
Oh szörnyű helyzet! Oh, szív, fekete,
Mint a halál! S te, oh lépen ragadt
Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!
Oh égi kar, segélj! Próbát teszek:
Hajolj, merő térd; és te szív, aczél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.        (Letérdel.)
Hamlet jő.

HAMLET.
Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.
Így állok én bosszút? – megfontolandó.
Atyámat egy gazember megöli,
S én, ez apának egyetlen fia,
Azt a gazembert mennyországba küldöm.
Hisz ez díj, jutalom, nem bosszuállás.
Ő az atyámat hízottan, kenyér
Elégségében ölte meg, midőn
Virágzott bűne, mint nyiló tavasz;
S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll
A számadása most? de emberi
Körülmények s gondolkozás szerint
Súlyos lehet. S én bosszút álltam-e
Ha rajt’ ütök, midőn tisztálja lelkét,
Midőn ama nagy útra kész, megért?
Nem.
Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást.
Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,
Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
Koczkázik, esküdöz, s olyat csinál,
Min üdvösség zamatja semmi sincs:
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
S mint a pokol, hová megy, fekete.
De vár anyám; – te díjad’ megkapod:
E gyógyszer nyújtja csak beteg napod’.        (El.)
A király fölkel és előbbre jő.

KIRÁLY.
Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:
Szó, eszme nélkül, mennybe sohse hat.        (El.)

IV. SZÍN.

Szoba ugyanott.

Királyné és Polonius jő.

POLONIUS.
Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném!
Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;
Most is csupán felséged állt közötte
S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;
Csak kérem, bánjon kereken vele.

HAMLET.
(kün).
Anyám, anyám, anyám!

KIRÁLYNÉ.
Csak bízza rám: ne féltsen engemet.
Vonuljon vissza; hallom lépteit.
        (Polonius elrejtezik.)
Hamlet jő.

HAMLET.
Nos hát, anyám, mi tetszik?

KIRÁLY.
Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.

HAMLET.
Anyám, nagyon megsértetted atyámat

KIRÁLYNÉ.
Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.

HAMLET.
Menj, menj; kötözködő nyelved gonosz.

KIRÁLYNÉ.
Mi volt ez, Hamlet?

HAMLET.
        Mi baj, édesem?

KIRÁLYNÉ.
Feledtél?

HAMLET.
        Nem, a szent keresztre! nem:
Ön a királyné, férje’ öcscse’ nője;
De – bár ne volna az – anyám is ön.

KIRÁLYNÉ.
Ha így van, küldöm, a ki bír veled.

HAMLET.
Jer, jer, ne moczczanj; ülj le csöndesen:
Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
Mely felmutatja szíved bensejét.

KIRÁLYNÉ.
Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?

Segítség!

POLONIUS.
(a kárpit megett).
        Hó! segítség! hej! segítség!

HAMLET.
Hahó! patkány?        (Kardot ránt.)
        Meghalt; itt egy arany rá!
Meghalt.        (Átszúr a kárpiton.)

POLONIUS.
(a kárpit megett).
        Végem van. Ó –

KIRÁLYNÉ.
        Jaj! mit tevél?

HAMLET.
Hát tudom én, mit. A király?…
        (Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust.)

KIRÁLYNÉ.
Oh, mily hebehurgya véres munka ez!

HAMLET.
Véres biz’ ez, s majd oly gonosz, anyám, mint
Megölni egy királyt, s öcscsével élni.

KIRÁLYNÉ.
Királyt, megölni?

HAMLET.
        Azt mondám, igen. –
(Poloniusra.)
Szegény izgága vén bolond, nyugodj’.
Különbnek véltelek; magad kerested:
Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom. –
Ne törd kezed’. Pisz! ülj le csöndesen,
Én hadd töröm a szíved’; mert fogom,
Ha törhető anyagból van csinálva;
Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,
Hogy minden érzés ellen bástya lett.

KIRÁLYNÉ.
Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán
Mer rám zajongni?

HAMLET.
        Oly tettet, mitől
Lehámlik a kegy, az illem pirul;
Képmutató lesz az erény; lehull az
Ártatlan szerelem szép homlokáról
A rózsa, és pokolvar váltja föl;
Mitől olyan lesz a nász-fogadás,
Mint koczkajátszók hazug esküi.
Oly tettet, oh! mely ama testi frigynek
Kitépi lelkét, szó-árrá teszi
A hit malasztját. Az ég arcza lángol,
Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,
Bús képpel, mint majd ítélet-napon,
Belé-betegszik.

KIRÁLYNÉ.
Haj! miféle tett az,
Mely már a czímlapon így mennydörög?

HAMLET.
Tekints e képre, s e másikra itt,
Két férfi-testvér hű ábráira.
Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:
Hypérjon fürtök; homlok Jupiter
Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget
S parancsol egyben; állás Mercuré,
Most száll le, egy égcsókoló tetőre;
Oly összetétel és idom, valóban,
Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet
Nyomott reája, biztosítani
Egy férfit a világnak. Ez vala
Férjed; tekintsd már a következőt.
Im férjed ez; mint üszögös kalász
Az ép testvért rohasztva. Van szemed?
Elhagyhatád e szép hegylegelőt,
Hogy e mocsáron hízz’? Hah! van szemed?
Szerelmed nem okolhadd; hisz’ korodban
A hejjehujja vér szelid, hunyász,
S hallgat az észre: de micsoda ész az,
Mely ettül erre száll! Érzésed az van,
Mert hogy’ mozognál máskép: ámde béna
Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,
Így elmehábor sem tevé soha
Rabbá az érzést, hogy választani
Épen ne tudjon, ily különbözőkben.
Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,
Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet
Látás ne’kül, vagy fül, szem kéz ne’kül,
Szaglás minden ne’kül, vagy bármi hű
Érzéked egy-egy kóros része, így
El nem tompulhatott.
Fhuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,
Ha így lázongsz egy tisztes anyanő
Csontjában, akkor a láng ifjuság’
Erénye, öntüzében olvadó
Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,
Midőn az ifjú hév ösztön kirúg,
Ha már a csupa agy ily lánggal ég
S az ész a vágynak keritője lesz.

KIRÁLYNÉ.
Oh Hamlet! ne beszélj.
Lelkem mélyébe fordítod szemem’,
Hol több olyan folt árnya látszik, a mely
Soha ki nem mén.

HAMLET.
        Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú veritékében élni;
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon –

KIRÁLYNÉ.
        Oh, ne mondd tovább!
Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
Ne többet, édes Hamlet.

HAMLET.
        Egy gyilkos, egy gaz;
Egy szkláv, ki első férjed tizedének
Még huszadrésze sincs; egy váz király!
Ország, uralkodás zsebtolvaja,
Ki polczról lopta el a koronát,
Úgy dugta zsebre.

KIRÁLYNÉ.
        Oh, ne többet.
Szellem jő.

HAMLET.
Egy kapcza-, rongykirály. –
Mennybéli őrzők! lengjetek körül
Védszárnyatokkal. Mit kivánsz, kegyes alak?

KIRÁLYNÉ.
Haj! őrült csakugyan.

HAMLET.
Dorgálni jösz-e késkedő fiad’,
Ki múlni hágy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod’?
Ó szólj!

SZELLEM.
Eszedbe jusson. Csak azért
Jövék, hogy edzzem tompult szándokod’.
De nézd, anyádon mily réműlet űl,
Oh, lépj közéje s vívó lelke közzé:
Minél gyöngébb a test, a képzelet
Annál erősben működik.
Szólj néki, Hamlet.

HAMLET.
        Hogy van, asszonyom?

KIRÁLYNÉ.
Oh jaj! te hogy’ vagy?
Ki puszta ürbe függeszted szemed’,
S beszédbe állsz a test nélkűli léggel?
Kiűl szemedben szellemed vadul,
S mint riadókor alvó katonák,
Fekvő hajad, bár tengő élte van csak,
Mind élre szökken. Oh, édes fiam!
Önts lángoló agyrémeid hevére
Hűs béketűrést. Mit nézsz oly merőn?

HAMLET.
Őt, őt! Ni mily halványan rámmered!
Alakja, sorsa együtt, a kövekbe
Érzést papolna. – Oh ne nézz reám,
Nehogy siralmas arczod eltereljen
Ádáz müvemtől; és hogy színtelenné
Ne váljon tettem: könynyé, vér helyett.

KIRÁLYNÉ.
Kinek beszéled ezt?

HAMLET.
        Nem látsz te semmit?

KIRÁLYNÉ.
Semmit; pedig jól mindent, a mi ott van.

HAMLET.
Nem is hallottál semmit?

KIRÁLYNÉ.
        Semmit én
Kettőnk szaván kivűl.

HAMLET.
        No nézz oda!
Nézd, hogy’ lopódzik el! – Atyám az, a mint
E földön élt, járt. Nézd, ahol megyen:
Most, most suhan az ajtón kifelé!        (Szellem el.)

KIRÁLYNÉ.
Hiú koholmány ez hevült agyadtól,
Anyagtalan teremtés, a minőben
Nagy mester a rajongás.

HAMLET.
        Mit, rajongás!
Erem, mint a tiéd, ütenyre ver
S ép oly zenét mond, mint az. Nem bolondság,
A mit beszéltem: tégy próbát velem,
S én szórul-szóra elmondom megint,
Holott az őrült ész ugrálna szerte.
Anyám, az Isten szent szerelmiért!
Ne áltasd lelked a csalóka irral,
Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél;
Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,
Míg láthatatlan terjed a fene,
S mindent aláás. Gyónj meg Istenednek;
Bánd meg a multat; a jövőt kerüld,
S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az
Erényem’; mert e szűkkelbű idők
Zsírjában az erénynek kell magának
A vétket megkövetni, sőt hajolva
Esengni, hagyjon tenni jót vele.

KIRÁLYNÉ.
Kettéhasítád szívemet, fiam.

HAMLET.
Oh, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.
Jó éjt; – de bátyám ágyához ne menj:
Mutass erényt, ha nincs is. A szokás –
E szörny, ez ördög, mely öntudatát
Elnyeli tetteinknek – angyal ebben:
Hogy a szép s jó foglalkozásra is
Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve
Ráillik épen. Türtözzél ma-éjjel;
S a holnap-éji megtartózkodás
Könnyebb leend; még könnyebb azután;
Mert képes a természet bélyegét
Kicserélni mintegy a szokás, lebirni
Az ördögöt, vagy csuda hatalommal
Kidobni. Még egyszer, jó éjszakát!
S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,
Úgy, kérlek áldj meg. – Ezt a jó urat
        (Poloniusra.)
Sajnálom; de ha így tetszett az égnek
– Büntetve őt velem, s engem vele –
Hogy én legyek szolgája, ostora.
Eltakarítom, és kezem miatti
Halálaért felelni én fogok.
Jó éjszakát megint.
Kegyes szándék kegyetlenségre hajt,
Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.
Egy szót még, asszonyom.

KIRÁLYNÉ.
        De mit tegyek?

HAMLET.
Ezt semmi áron ne, a mire kérlek:
Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,
Csipdesse arczod’, hívjon muczijának,
S egy-két büdös csókért, vagy mert fene
Ujjával ott babirkál nyakadon,
Tálalj ki mindent: hogy hisz voltakép
Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.
Jó lenne ezt tudtára adni; mert
Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné
Tagadna ilyen drága titkot el
Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?
Sőt, bár az ész titoktartást javall,
A háztetőn függő kosárt akaszd le,
Röpítsd belőle szét a madarat,
Próbára búj’ belé, az egyszeri
Majomként, s törd ki onnan a nyakad’.

KIRÁLYNÉ.
Elhidd, ha szó lehelletből leszen,
S lehellet életből: nincs éltem arra,
Hogy kilehelljem a mondottakat.

HAMLET.
Most Angliába kell mennem, tudod.

KIRÁLYNÉ.
Jaj, azt feledtem; úgy határozák.

HAMLET.
Kész a pecsétes írat, s két tanúló-
Társam viendi, kikben úgy bizom,
Mint viperában; útam’ ők seperjék,
Levén vezérim a gazságra. Hagyján!
Hisz’ oly derék a tűzmestert saját
Aknája által vetni föl; s ügyetlen
Volnék, ha nálok egy öllel alább
Nem ások és a holdba nem röpítem.
Oh, oly derék az, ha két oldalon
Így összevág két csel, egy vonalon. –
Ez ember itt terhemre van: berántom
A lusta bendőt a mellék szobába.
Jó éjt, anyám. – Ez a tanácsos úr –
Éltében oly gaz, locska, balgatag –
Lám, most komoly, titkot tart, hallgatag.
Gyerünk barátom! most már végbe viszlek.
Jó éjt anyám.
        (Külön, el. Hamlet bevonszolja Poloniust.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Király, Királyné, Rosenkrantz, Guildenstern jönnek.

KIRÁLY.
Van e sok mély fohászban tartalom:
Fordítsátok le; meg kell értenünk.
Hol a fiad?

KIRÁLYNÉ.
Hagyjátok e helyet kissé nekünk.
        Rosenkrantz és Guildenstern el.)
Ah, jó uram, mit láttam én az éjjel!

KIRÁLY.
Mit, Gertrud? Hogy van Hamlet?

KIRÁLYNÉ.
        Háborog,
Mint tenger és szél, ha versengenek,
Melyik hatalmasb. A mint bősz rohamban
Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,
Kardot ragad: „Patkány! patkány!” kiált,
S vad képzetében a jó öreg embert
Látatlanból leszúrja.

KIRÁLY.
        Oh sulyos tett!
Velünk is úgy tesz, ha mi ott vagyunk.
E nagy szabadság folyvást fenyeget,
Ten-magad’, engem, és mindenki mást.
Haj! hogy’ felelni ez erőszakért?
Minket okolnak majd: vigyázatunk
Mért nem szorítá fékre, láb alól,
Ez őrjöngő fiút; de úgy szerettük,
Hogy meg nem értők az ildom szavát,
Sőt sejtegetve, mint csúf kórt a kóros,
Hogy meg ne tudják, még tápláltuk azt
Élet-veszélylyel is. Aztán hová ment?

KIRÁLYNÉ.
Rejtekbe vonni a holt tetemet;
A mely fölött még őrültsége is,
Mint aljas érczek közt a nemesebb fém,
Tisztán ragyog: siratja, kit megölt.

KIRÁLY.
Oh Gertrud! jer velem.
Mihelyt az ormon tetszik egy sugár,
Hajóra küldjük. E szilaj merényt,
Fönség, ügyesség által, már nekünk kell
Palástolgatni és kimenteni.
Ha! Guildenstern!
Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
Két jó barát, segéljetek tovább is.
Őrült fiúnk Poloniust megölte
S anyja szobájából kivonszolá:
Kutassátok fel, s a holt tetemet
Elcsalva tőle szép szóval, vigyétek
A kápolnába. Járjatok serényen.
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)
Jer, hívjuk össze legbölcsebb barátink’;
Tudassuk e szilaj tettet velök,
S hogy mit teendünk; így a rágalom
– Mely suttogása mérges nyilait
Világ sarkáig oly bizton lövi,
Mint czélhoz ágyú a golyót – talán
Nevünk’ elvétve, a sebezhetetlen
Léget találja. – Oh jer hát, jere!
Lelkem zavarral és búval tele.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

Hamlet jő.

HAMLET.
Eltéve bizton.

ROSENKRANTZ és GUILDENSTERN.
(kün).
        Hamlet! Hamlet úr!

HAMLET.
De csitt! – Mi zaj? ki szólít? Íme, jönnek.
Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.

ROSENKRANTZ.
Fenséges úr, mit tőn a holt tetemmel?

HAMLET.
Porral vegyítém, a melylyel rokon.

ROSENKRANTZ.
Hát mondja, hol van; hogy kivéve onnan,
Vigyük a kápolnába.

HAMLET.
Ne hidd azt.

ROSENKRANTZ.
Ne higyem, mit?

HAMLET.
Hogy én a te titkod’ meg tudom őrzeni, s a magamét nem. Aztán meg, egy szivacs kérdésére mit is válaszoljon egy királyfi?

ROSENKRANTZ.
Engem szivacsnak néz, fönség?

HAMLET.
Annak hát; ki a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt szí magába. De az efféle tisztek utoljára tesznek legjobb szolgálatot a királynak; mint majom, tartja őket egy ideig a pofazacskóban; elébb nyalja-falja, hogy végre elnyelje; ha rászorúl, a mit össze böngésztetek, fogja kifacsar, és ti, szivacsok, ismét szárazon vagytok.

ROSENKRANTZ.
Nem értem, fönséges úr.

HAMLET.
Örvendek rajta. Fortélyos beszéd alszik a bolondos fülben.

ROSENKRANTZ.
Uram, meg kell mondania, hol a test; s jőjön velünk a királyhoz.

HAMLET.
A test a királynál van, de a király nincs a testnél. A király egy afféle izé –

GUILDENSTERN.
Mizé, uram?

HAMLET.
Semmizé. Vezessenek hozzá. Búj’ be róka, mind utána!        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

Király jő Kisérettel.

KIRÁLY.
Utána küldtem, s a testet nyomozni.
Minő veszély, hogy ez ember szabad!
De szigorú törvényt nem láthatunk rá,
Mert a zavargó népség kedveli,
A mely nem észszel, csak szemmel szeret;
S ilyenkor a bűn ostorát tekintik,
Soha nem a bűnt. Ezt hogy elsimítsuk,
E rögtön útja régi terv gyanánt
Legyen kiadva; mert kétségb’esett
Nyavalyán kétségb’esett gyógyszer segít,
Rosenkrantz jő.
Vagy épen semmi. – Nos, mi történt?

ROSENKRANTZ.
Hová rejté el a hullát, uram,
Nincs mód kitudni tőle.

KIRÁLY.
        S hol van ő?

ROSENKRANTZ.
Kün őrzi társam, és parancsra vár.

KIRÁLY.
Hozzák előmbe.

ROSENKRANTZ.
Ha! Guildenstern! hadd jőjön a királyfi.
Hamlet és Guildenstern jönnek.

KIRÁLY.
No, Hamlet, hát? hol van Polonius?

HAMLET.
Vacsorán.

KIRÁLY.
Vacsorán! Hol?

HAMLET.
Nem a hol ő eszik, hanem a hol őt eszik: az államférgek bizonyos gyülekezete épen nekiesett. Mert hát életrendünk egyedűli hatalmassága a féreg: mi minden egyéb teremtményt meghízlalunk, hogy magunkat hízlalhassuk; magunkat pedig a pondrónak hízlaljuk. A kövér király, meg a sovány koldus, csak más-más fogat étel: két tál egy asztalon: s azzal vége.

KIRÁLY.
Haj, haj!

HAMLET.
Azonegy ember halászhat a féreggel, mely egy királyból evett; s ehetik a halból, mely ama férgen hízott.

KIRÁLY.
Mit akarsz ezzel mondani?

HAMLET.
Semmit, csak megmutatni, hogyan tehet egy király körútat a koldus bendőjén által.

KIRÁLYNÉ.
Hol van Polonius?

HAMLET.
Az égben: akár nézesse meg; ha ott nem lelik, keresse önmaga a másik helyen. De, igazán, ha ez egy hóban rá nem akad, csak szimatolja, mikor a lépcsőn felfelé jő a csarnokba.

KIRÁLY.
Keressétek ott.        (Némely kisérőkhöz.)

HAMLET.
Megvár, míg oda értek.        (Kisérők el.)

KIRÁLY.
Hamlet, tulajdon biztosságodért –
Mely drága nékünk, mint fájdalmas az,
A mit cselekvél – tetted számkiűz
Hév gyorsasággal: készűlj fel tehát.
A gálya készen, a szél kedvező,
Kiséreted vár, s minden készülőt
Ver Angliába.

HAMLET.
        Angliába?

KIRÁLY.
        Úgy van.

HAMLET.
Jó.

KIRÁLY.
        A bizony; ha tudnád czéljaim’.

HAMLET.
Látok egy cherubot, a ki látja őket. – No, de jerünk Angliába. Isten veled, édes anyám!

KIRÁLY.
Hát szerető atyád, Hamlet?

HAMLET.
Anyám, mondom. Apa és anya férj és nő; férj és nő egy test; és így: anyám. Jerünk, Angliába!        (El.)

KIRÁLY.
Nyomába rögtön; csaljátok hajóra:
Tüstént; ma éjjel induljon nekem.
El, a pecsétlés megvan, és egyéb
Ez ügyre tartozó: siessetek.
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)
Angol király, ha tartasz valamit
Barátságomra (és tarthatsz pedig,
Mert most is érzed nagy hatalmomat,
Mert sebhelyed még most is új, vörös
A dán fegyvertől, és félelmed önkint
Adót fizet nekünk), nem langyosan
Veszed kegyúri meghagyásomat,
Mely a levélben kérve sürgeti
Hamlet halálát. Tedd meg, Anglia;
Mert mint aszúkór dúl véremben az:
Légy orvosom te. Míg az téve nincs.
Kedvet nekem nem hoz szerencse, kincs.        (El.)

IV. SZÍN.

Térség Dániában.

Fortinbras jő Haddal.

FORTINBRAS.
Menj, százados, köszöntsd a dán királyt
Nevemben, és mondd: engedelme folytán,
Igényli országán az átkelést
Fortinbras. A gyűlőhelyet tudod.
Ha ő felsége szólni vágy velünk,
Személyesen is hódolunk. Tudasd ezt.

SZÁZADOS.
Fogom, királyfi.

FORTINBRAS.
        Most előre, bízvást.
        (Fortinbras és Hada el.)
Hamlet, Rosenkrantz, Guildenstern stb. jönnek.

HAMLET.
Uram, ki népe ez?

SZÁZADOS.
Norvégiából jönnek, uram.

HAMLET.
S mi czéllal, kérem?

SZÁZADOS.
Lengyelország bizonyos része ellen.

HAMLET.
Ki a vezérök?

SZÁZADOS.
Az ősz norvég király kis öcscse, Fortinbras.

HAMLET.
Egész országot megy hódítani,
Vagy csak határszélt?

SZÁZADOS.
Nagyítás nélkül, s igazán kimondva,
Mi egy oly talpalat földért megyünk,
Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért, nem bérleném ki:
Többet nem is kap, ha zálogba vetné,
A lengyel érte, sem Norvégia.

HAMLET.
Úgy hát a lengyel csak nem ví azért?

SZÁZADOS.
De hogy nem; már meg is szállotta haddal.

HAMLET.
Két ezer lélek s húsz ezer arany
Nem dönti el e szalmaszálnyi kérdést.
Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:
Belül fakad fel, s nem látszik kivűl,
Mért hal az ember. Köszönöm, uram.

SZÁZADOS.
Isten velünk, uram.        (Százados el.)

ROSENKRANTZ.
Fenséges úr, ha tetszik, mehetünk.

HAMLET.
Mindjárt elérlek, csak haladjatok.
        (Rosenkrantz és Guildenstern el.)

HAMLET.
Hogy vádol engem minden alkalom,
S ösztönzi lusta bosszúm’! Mi az ember,
Ha drága idején vett fő java
Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.
Bizonynyal, a ki ez előre-hátra
Tekintő okos észszel alkotott,
E képességet, ezt az isteni
Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna
Belénk zápuljon. Már, vagy állati
Feledség bennem, vagy a szerfölött
Aggódó gyáva szőrszál-hasgatás
– Oly gond, miben, ha négy felé hasítnók,
Egy rész az ildom, hárma gyávaság –
Én nem tudom, mért élek, mondogatva:
„Ez a teendő!” bár ok, akarat,
Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.
Példák, nagyok mint a föld, intenek;
Tanúbizonyság e tengernyi had
S vezére a gyöngéd, kényes királyfi,
Kinek becsvágytól duzzadó erélye
A vak jövőre nyelvet öltöget,
Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,
Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy
Üres tojásért. Az valódi nagy,
Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;
De szalmaszálért is küzd nagyszerűen,
Midőn becsűlet, a mi fenforog.
S hogy’ állok én, kinek atyám megölve,
Anyám gyalázva; ész, vér egyaránt
Fölingerelve, s én elaltatom,
S nézem pirúlva húszezer fiú
Közel halálát, kik egy ál dicsőség
Káprázatáért a kész sírba mennek,
Úgy, mint az ágyba; vínak egy rögért,
Melyen a küzdők száma el se fér,
Mely sírhalomnak is kevés, befödni
Az elhullottakat. – Oh, vért kivánj
Hát, gondolat! vagy értéked silány.        (El.)

V. SZÍN.

Szoba a kastélyban.

Királyné és Horatio jönnek.

KIRÁLYNÉ.
Nem akarok beszélni a leánynyal.

HORATIO.
Erővel jönne; rendkivűl zavart;
Nem szánni állapotját nem lehet.

KIRÁLYNÉ.
Mit akar?

HORATIO.
        Atyjáról beszél sokat;
Azt hallja, úgymond, hamis a világ;
És erre hm-get, és mellét veri;
Egy szalmaszál is bántja; kétesen,
Csak félig-érthetőn mond valamit;
Beszéde semmi, de alaktalan
Fordúlatokkal sejtelmekre készti
A hallgatókat, hogy hozzávetőleg
Ön eszméikhez toldják a szavat,
Mely, a szem-, fő-, tagjártatással egybe,
Oly gondolatra bir, hogy itt gyanú
Lehet nagyon rossz; semmi bizonyosság.

KIRÁLYNÉ.
Jó lenne szólni véle, mert gonosz
Találgatást költ a rossz-akarókban.
Jőjön be.        (Horatio el.)
Kór lelkem – ez a bűn sajátja épen –
Vész-híradót lát minden semmiségben.
A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.
Horatio visszajő Opheliával.

OPHELIA.
Hol a szépséges dán királyi hölgy?

KIRÁLYNÉ.
Nos, nos, Ophelia?

OPHELIA.
(Dalol.)
Hogy ismerem én meg
Hív szerelmed’ mástól?
Pörge kalap-, botja-,
S fűzött sarujáról.

KIRÁLYNÉ.
Édes kisasszony, mit jelent e dal?

OPHELIA.
Tessék? Nem; kérem hallgassa csak.
(Dalol.)
Meghalt, kimult ő, asszonyom;
Meghalt, kimult, bizony!
Fejétül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.

Oh, hó!

KIRÁLYNÉ.
No de, Ophelia –

OPHELIA.
        Kérem, hallja csak.

(Dalol.)
Oly hófehér a szemfedél –
Király jő.

KIRÁLYNÉ.
Ah, nézze felség!

OPHELIA.
Virággal van tele;
Sirjába őt a szeretet
Síratva nem tette le.

KIRÁLYNÉ.
        Hogy van, szép kisasszony?

OPHELIA.
Jól, Isten fizesse meg. Azt mondják, a bagoly egy pék leánya volt. Uram Isten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk. Isten áldja meg az ebédjöket.

KIRÁLY.
Atyjával tépelődik.

OPHELIA.
Kérem, egy szót se erről; de ha kérdik mit jelent, csak mondja ezt:
Holnap szent Bálint napja lesz,
Mindjárt reggel korán;
És ablakodnál, párodul,
Ott leszek, én leány.
Kelt a legény, felöltözött,
Ajtót nyitott neki;
Bement a lány, de mint leány
Többé nem jöve ki.

KIRÁLY.
Kedves Ophelia!

OPHELIA.
Biz úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
Irgalmas ugyse! a legény,
Ohjaj! szégyen! piha!
Ha hozzá fér, hát megteszi;
Bizisten rút hiba.
Míg meg nem csaltál, elveszesz,
Nem azt igérted-e?
Úgy is lett volna, esküszöm:
Ne jöttél volna be!

KIRÁLY.
Mióta van így?

OPHELIA.
Remélem, minden jóra fordúl. Az embernek tűrni kell: de én nem állhatom meg sírás nélkül, ha rágondolok, hogy teszik abba a hideg földbe. Ezt a bátyámnak meg kell tudni, most hát köszönöm a jó tanácsukat. Álljon elő a kocsim! Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves asszonyságok; jó éjt, jó éjt!        (El.)

KIRÁLY.
Kövesd nyomon; adj mellé biztos őrt.
Oh, mind ez a mély bánat mérge, mely (Horatio el.)
Atyja halálán érte. S ládd-e most,
Ó Gertrud, Gertrud!
A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem:
Egész dandár beront. Először ennek
Atyját megölték; majd fiad fut el
– Ön bujdosása vérengző oka; –
A nép zavargó, egészségtelen,
Lázas gondolkodásu és beszédü
A jó Polonius miatt, kit oly
Suttomba eltemetnünk dőreség volt;
Szegény Ophelia magán kivűl,
Megválva ép eszétől, mely ha nincs,
Az ember írott kép, avagy barom.
És végre, a mi mindezzel fölér,
A bátyja titkon haza érkezett,
Gyászán evődik, felhőkben borong,
Sugó se kell, fülét megvesztegetni
Dögös beszéddel, atyja vesztiről;
Pedig, ha megszorúl és tárgya nincs,
A fülbesúgó cseppet sem haboz
Saját személyünk’ is belékeverni.
Oh Gertrud, ez, mint gyilkoló pokolgép,
Több helyen üt fölösleges halált.        (Kün zaj.)

KIRÁLYNÉ.
Ohjaj! miféle lárma ez?
Egy Nemes jő.

KIRÁLY.
        Megállj.
Hol a testőreim? Védjék az ajtót.
Mi baj?

NEMES.
Felséges úr, fusson, szaladjon;
Az óczeán, ha korlátin kiront,
Nem nyeldesi mohóbban a lapályt,
Mint lázadó csoport élén az ifju
Laertes győzi hű szolgáidat.
A csőcselék urazza – s mintha most
Kezdődnék a világ, s feledve volna
A tisztes régiség, bevett szokás,
A ily szavak törvényes támaszi –
Ordít: „Tegyünk királyt! Éljen Laertes!
Kéz, főveg és nyelv az égig veri:
„Laertes a király! Éljen Laertes!”

KIRÁLYNÉ.
Hogy’ meg-csaholnak a hamis nyomon!
Oh, ál nyom az, ti csalfa dán ebek!        (Kün zaj.)

KIRÁLY.
Betört az ajtó.
Leartes jő fegyveresen. Dánok követik.

LAERTES.
Hol a király? – Maradjatok ti kün.

DÁNOK.
Nem, hadd megyünk be.

LAERTES.
        Kérlek, várjatok.

DÁNOK.
No hát, no hát.        (Visszahúzódnak.)

LAERTES.
        Őrízzétek az ajtót;
Úgy; köszönöm. – Alávaló király,
Add vissza atyámat!

KIRÁLYNÉ.
        Nyugton, jó Laertes.

LAERTES.
A vércsepp, mely nyugodt, fattyúnak ordít,
Atyám’ kappannak; és ringyó nevet
Süt hív anyámnak oly szeplőtelen
Szűz homlokára.

KIRÁLY.
        Mi bajod, Laertes,
Hogy pártütésed ily órjást mutat?
Bocsásd Gertrud, ne féltsd a mi személyünk’:
Oly fenség őrzi abban a királyt,
Hogy, bár felsandalít a pártütés rá,
Tettleg kevésre megy. Mondd csak, Laertes,
Miért dühöngsz így? Jó Gertrud, ereszd.

LAERTES.
Hol az atyám?

KIRÁLY.
        Meghalt.

KIRÁLYNÉ.
        Nem általa.

KIRÁLY.
Hadd kérdje ki magát.

LAERTES.
        Meghalt, de hogy’?
Szembekötősdit nem játszunk velem!
Pokolba, hűség! eskü, ördögökhöz!
Lélek, kegyesség a gyehenna tűzbe!
A kárhozattal szembe szállok én.
Oda jutottam, hogy föl sem veszem
Ezt a világot, sem a másikat.
Hadd jőjön, a mi jő, de az atyámért
Boszút állok busásan.

KIRÁLY.
        Nos, mi gátol?

LAERTES.
Saját akaratom, nem egy világé;
És eszközimmel úgy gazdálkodom,
Hogy sokra érjen a kevés.

KIRÁLY.
        Leartes,
Ha bizonyost vágysz tudni, az atyád
Halála hogy’ lett: úgy van-e megírva
Boszúdban, hogy vesztőt, nyerőt besöpresz,
Ellent s barátot?

LAERTES.
        Nem, csak ellenit.

KIRÁLY.
Nem akarod hát tudni, kicsodák?

LAERTES.
Barátit ily tárt karral ölelem,
És, mint az élet-osztó pellikán,
Véremmel szoptatom.

KIRÁLY.
        Most úgy beszélsz,
Mint jó fiú és egy igaz nemes.
Hogy én e tettben ártatlan vagyok,
És bánatodban buzgó részt veszek:
Értelmed azt oly tisztán fogja látni,
Mint a napfényt szemed.

DÁNOK.
(kün).
        Bocsátni kell!

LAERTES.
Mi az? miféle zaj?

Ophelia visszajő.
Oh szídd fel agyvelőm’, nap! sós könyű,
Marj ki szememből minden lát-erőt!
Istenre! őrültséged súly szerint
Meg lesz fizetve, hogy sülyed a mérleg.
Oh jó hugom, kedves, kedves leány,
Pünkösdi rózsám, szép Ophelia!
Oh ég! hogy egy ifjú leány esze
Csak oly halandó, mint ősz ember élte!
Gyöngéd a természet szerelme: mindig
Küld valamely becses ajándokot
Annak sírjába, kit szeret.

OPHELIA.
Vitték födetlen arczczal őt,
S haja-lálom! s haja-nálom!
Sírjába sírtak köny-esőt –

Áldj’ Isten, galambom!

LAERTES.
Ha ép észszel boszúra ösztönöznél,
Nem hatna így meg.

OPHELIA.
Te csak azt danold, hogy: Haj alá-alálom, alá, halálom! Ni lám, mint rámegy a vers. A csalfa számtartó az, ki ellopta urasága leányát.

LAERTES.
E semmi több, mint a valami.

OPHELIA.
Itt egy rozmarin szál, az emlékezetre; kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe: itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra.

LAERTES.
Értelem, az őrültségben; összeillesztve gondolat és emlékezet.

OPHELIA.
Nesze, neked ánis, meg galambvirág; neked ihol a ruta; ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk, hogy: irgalomfű; ön a rutáját egy kis különbséggel viselheti. Ne neked százszor szép; adnék violát is, de mint elhervadt, mikor az atyám meghalt. Azt mondják, istenesen mult ki – (Dalol.)
Jancsi hívem az én szívem minden öröme –

LAERTES.
Bánat, levertség, a pokol maga
Őnála mind kellemre változik.

OPHELIA.
(Dalol.)
Hát már vissza se jő?
Hát már vissza se jő?
Nem, nem; a sírba ment:
Vess ágyat odalent.
Soha nem tér meg ő.
Szakálla, hófehér,
Len-fürtök a fején;
Oda van, oda van!
Siratni hasztalan.
Ég, könyörülj lelkén!

És minden keresztyén lelken, kérem az Istent. Isten velök.        (El.)

LAERTES.
Látják ezt? – Oh, Isten!

KIRÁLY.
Laertes, szólanom kell bánatoddal,
Vagy tőlem olyat vonsz el, a mi jog.
Válaszd, eredj, legértelmesb barátid’,
Köztem s közötted hogy itéljenek.
Akár egyenest, akár mellékesen
Érintsen a vád: országunkat adjuk,
Éltünk’, koronánk’ és mindent, mi mienk,
Elégtétel gyanánt neked; ha nem,
Akkor türelmed’ kölcsönözd ide,
S mi rajta lészünk, ten-lelkeddel együtt,
Hogy megnyugtassuk azt.

LAERTES.
        Jól van, legyen.
Halála módja, titkos temetése,
Se kard, se czímer hamvain, se zászló,
Főúri pompa, sem nyílt ravatal
Mind ez kiált, égből a földre mintegy,
Hogy érte számot kell vennem.

KIRÁLY.
        Vegyed.
S hol bűnt találsz, a bárd essék oda.
Most, kérlek, jőj velem.        (Elmennek.)

VI. SZÍN.

Más szoba, ugyanott.

Horatio és egy Szolga jönnek.

HORATIO.
Mik a velem beszélni akarók?

SZOLGA.
Hajósok; azt mondják, levelet hoztak.

HORATIO.
Hadd jőjenek be.        (Szolga el.)
Nem t’om, ki üdvözölne, – a világ
mely résziből? ha csak nem Hamlet úr.
Hajósok jönnek.

1. HAJÓS.
Isten áldja, uram.

HORATIO.
Áldjon meg téged is.

1. HAJÓS.
Meg is, uram, ha tetszik ő szent felségének. Levele van, uram, az a követ küldi, a melyik útban van Anglia felé; ha kegyelmed a Horatio, a mint hallom.

HORATIO.
(olvas).
„Horatio, ha soraim’ átfutod, juttasd ez embereket a királyhoz, leveleket visznek oda is. Alig valánk tengeren két nap, egy ugyancsak harczias készületű kalózhajó üzőbe vett. Látva, hogy vitorlánk lassú, kénytelenségből nekibátorodánk: én tusa közben átugrottam hajójokra; mely azon perczben eltávozott a mienktől, s így én fogva maradtam, egyedül. Irgalmas tolvajként bántak velem: de tudták, mit csinálnak, jó váltságdíjt kell nekik fizetnem. Juttasd a királyhoz leveleimet, magad pedig siess hozzám, emberhalálból. Oly szót súgok füledbe, hogy megnémulsz belé; pedig a szó még nagyon léha, súlyos tartalmához képest. E jó emberek ide vezetnek, hol én vagyok. Rosencrantz és Guildenstern folytatják útjokat Anglia felé; rólok is sok beszélni valóm van. Isten veled.
        Az, ki tudod már, hogy híved,
        Hamlet.”
Jertek velem, majd útasítlak én
E levelekkel, annál sürgetőbben,
Hogy a küldőjéhez vezessetek.        (Mind el.)

VII. SZÍN.

Más szoba ugyanott.

Király és Laertes jönnek.

KIRÁLY.
Üssön pecsétet mentségemre most
Ten-szíved, és fogadjon el barátul,
Miután meghallád, értelmes fülekkel,
Hogy az, ki jó atyád’ megölte, épen
Éltemre tört.

LAERTES.
Világos. De miért
Nem láttat ily bünös, ily főbejáró
Tettekre törvényt felséged, mikor
Nagysága, bizton-léte, bölcsessége
Ösztönzi, s minden?

KIRÁLY.
        Oh, két fő okért,
Mik, bár előtted petyhüdtek talán,
Nálam rugósak. Anyja, a királyné,
Él-hal fiáért: ez asszony pedig
(Már üdvöm, átkom – bármelyik legyen)
Úgy összeforrt lelkemmel, életemmel,
Hogy, mint a csillag nem, körén kivűl,
Úgy én, kivűlte, nem foroghatok.
Más ok, mi gátol a nyilt számvetésben,
Nagy kedvessége a köznép előtt,
Mely, szeretetbe mártva csínyeit,
Mint némely forrás a fából követ,
Hibáiból is mind erényt csinálna;
Úgy hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,
Mind visszatérne íjjához megint,
Nem a hová irányzottam velök.

LAERTES.
Így hát derék atyám megölve: húgom
Kétségb’esésig hajtva iszonyún,
Kinek tökélye – ha visszahatólag
Szabad dicsérnem – mint versenyre hívó
Állt a jelenkor csúcsán egyedül.
De üt boszúm órája még.

KIRÁLY.
Ne háborítsa álmod’ ez; ne véld,
Hogy mi oly lusta kelméből vagyunk,
Hogy rázni hagyjuk a vésznek szakállunk’
S tréfára veszszük. Hallj többet rövid nap.
Atyád’ szerettem, szeretem magam’;
S ez, úgy hiszem, elég rá, hogy belásd – –
Mi az? mi újság?
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
        Hamlettől levél:
Ez a felségedé, ez a királyné
Számára.

KIRÁLY.
Hamlettől? ki hozta?

HÍRNÖK.
        Mondják,
hajóslegények; én nem láttam őket;
Nekem Claudio adá, neki
Az a ki hozta.

KIRÁLY.
        Hallgasd meg, Laertes.
Mehetsz.        (Hírnök el.)
(Olvas.) „Hatalmas felség, adom tudtára, hogy ki vagyok téve országába, meztelen. Holnap fogok engedelmet kérni, hogy fölséges szine elé járulhassak; midőn is, bocsánatkérésem után, elő fogom számlálni hirtelen s méginkább különös visszatértem okait.        Hamlet.”
Mi már ez? Visszajött a többi is?
Vagy csak kötődés, melyben semmi sincs?

LAERTES.
Övé az írás?

KIRÁLY.
        Hamleté, „Mezítelen”, –
S itt egy utóiratban: „egyedül”:
Mit mondasz erre?

LAERTES.
        Az eszem megáll,
Felséges úr. De hadd jőjön: beteg
Szivem hevűl, csak rágondolva is,
Hogy azt megélem és szemébe vágom:
„Te tetted ezt!”

KIRÁLY.
        Ha ez így van, Laertes
(S mért volna így? de mért ne volna így?)
Fogadsz-e szót nekem?

LAERTES.
        Igen, uram,
Föltéve, hogy nem békeszót fogadtatsz.

KIRÁLY.
Békét, magaddal. Ha most visszatér
(Megbokrosodva, többé rá nem áll,
Hogy útra menjen), majd feltüzelem
Egy oly menényre, terve kész agyamban,
Melyből egyéb út nincs, mint a bukás.
Halála semmi vádat nem lehell,
Még anyja is kimenti, vak-esetnek
Tartván cselünket.

LAERTES.
Én szót fogadok,
Felség, kivált ha úgy fordúl, hogy én
Lennék az eszköz.

KIRÁLY.
Épen összevág.
Mióta kün jársz, sokszor emlegettek
– S Hamlet előtt is – oly erényedért,
Miben, szerintök, főképen ragyogsz;
S meg nem irigylé összes érdemid’
Úgy, mint ez egyet, mely pedig közöttük
A legméltatlanabb.

LAERTES.
S mi az, uram?

KIRÁLY.
Bokréta csak, az ifjuság kalapján,
De kell az is; mert ifjat épen úgy
Megillet a könnyelmü viselet,
Mint éleműlt kort a czoboly perém,
Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.
Egy norman úr volt itten, pár hava
– Láttam, csatán is, francziát: derék
Lóhátasok; – de e norman lovag,
Egész varázslat, hogy’ forrt a nyereghez,
És oly csudákat tétetett lovával,
Hogy összenőve látszott a nemes
Barommal s megfelezve testeik;
S úgy megtetézte a fogalmamat,
Hogy képzeletben csel-fogásait
Utól nem értem.

LAERTES.
És norman vala?

KIRÁLY.
Norman.

LAERTES.
Megesküszöm rá, hogy Lamord.

KIRÁLY.
Az, az.

LAERTES.
Jól ismerem; valóban ő
A nemzet éke, gyönge.

KIRÁLY.
Rólad ő
Szép vallomást tőn: mester-voltodat
Párbaj-tusákon úgy magasztalá,
Kivált a vívó-tőrrel mit mivelsz,
Hogy felkiálta: látni kéne azt!
Ha lenne, a ki mérközzék veled;
De nemzetének, esküvé, legelső
Vivói egy mozdúlat-, egy fogásnak
Vagy egy tekintetnek, szemben veled,
Nem lennének ura. E vallomás
Fölmérgesíté Hamletet, de úgy,
Hogy mind’ könyörögve azt kivánta csak,
Bár haza jönnél s megvínál vele.
No, ebből aztán –

LAERTES.
Mit aztán, uram?

KIRÁLY.
Laertes, kedves volt atyád neked?
Vagy vásznon írott bú az a tiéd:
Arcz, melynek szíve nincs?

LAERTES.
Mért kérdi, felség?

KIRÁLY.
Nem, mintha tán vélném, hogy nem szeretted,
De mert tudom, hogy minden szeretet
A mint idővel támad, úgy idő
Mérsékli lángját és hevét, tudom
Tapasztalásból. Mert e lángban is
Él egy lohasztó bél avagy kanócz;
S mindig egyenlőn jó nincs semmise,
Mert a nagyon meggyűlt jóság maga
Saját bővébe fúl. Tegyük tehát,
Míg hőn akarjuk, a mit akarunk;
Mert változékony ez az „akarás”,
És annyi gátja, csüggesztője van,
A mennyi a nyelv, a kéz, vakeset;
A „kell” meg egy pazar sohaj csupán:
Enyhítve, kárt tesz. De az elevenre!
Hamlet jő, vissza: mit mernél csinálni,
Hogy tettel inkább légy atyád fia,
Mint puszta szóval?

LAERTES.
        Hát nyakát szelem
Oltár előtt is!

KIRÁLY.
A gyilkos merényt
Nem szentesíti hely; de a boszúnak
Korlátja nincsen. Ha ezt akarod,
Maradj szobádban veszteg, jó Laertes;
Hamlet vegyen hírt megjöttöd felől;
Mi majd előtte feldicsértetünk,
Kettős zománczba vonjuk hirneved’,
Melylyel a norman felruháza; szóval
Egymásra késztünk, és fogadkozunk
A fejetekre. Ő, a mily unott,
Nagylelkü, nem gyanító semmi cselt,
A tőrök élét nem vizsgálja meg;
Egy kis fogással oly kardot cserélsz,
Mely nem fenetlen, s egy hamis szökéssel
Atyád halálát megfizetteted.

LAERTES.
        Úgy lesz; de a tőrt megmártom elébb.
Egy házalótól olyat írat vevék,
Olyan halálost, melybe mártva kés,
Hol vért ereszt, nincs oly varázs tapasz,
Bár birja minden fű-fa erejét
A hold alatt, hogy egy kis karczolásra
Megmentsen a haláltól valakit.
E szerbe mártom én szablyám hegyét,
Hogy gyönge sértés már halál legyen.

KIRÁLY.
No majd bővebben megfontoljuk ezt,
S hogy vág idő, eszköz, czélunkra össze.
Ha elhibáznók, és ha szándokunk
Kilátszanék a rossz játék alól,
Jobb el se kezdjük. Kell hát tartalék
Tervünk mögött, egy, kettő is, mi állja,
Ha ez kipukkan. Várj! hadd lám csak – úgy –
Ügyességtekre nagyban fogadunk –
Megvan!
Majd a tusán ha szomjuság epeszt
(Hogy már dühösben szúrtok a miatt)
És ő italt kér: egy pohár leend kész
Ez alkalomra, melyből egy csipet
– Kerűlje bár el a mérges döfést –
Tervünket biztosítja. De mi zaj?

Királyné jő.

Nos, jó királyném?

KIRÁLYNÉ.
Egy bú a másik’ sarkában tapod,
Oly gyorsan jönnek. – Húgod vizbe fúlt,
Laertes.

LAERTES.
Vízbe? Oh, hol?

KIRÁLYNÉ.
Egy fűzfa hajlik a patak fölé,
Mely szürke lombját visszatükrözi.
Ahhoz vivé ő eszelős füzérit:
Csalán-, kakukfű-, torma-, kosborát
(Ezt pásztorink durvábban nevezik,
Holtember-ujjnak szűz leányaink).
Ott egy behajló ágra koszorúját
Függesztené, s a mint kapaszkodik,
Egy gonosz ág letört; s ő maga is
Gyom-ékszerével a siró folyamba
Zuhant alá. Ruhája szétterűlve
Mint hableányt tartá fen egy korig;
Mi közben régi nótákból danolt,
Mint ki nem is gyanítja ön baját;
Vagy oly teremtmény, ki a viz-elem
Szülötte és lakója. Csakhamar
Azonban ittas és nehéz ruhái
Dallam köréből levonák szegényt,
Sáros halálba.

LAERTES.
        Oh jaj! hát beléfult?

KIRÁLYNÉ.
Belé, belé.

LAERTES.
Sok is a vized, szegény Ophelia!
Elfojtom hát könyűm’. De lám, minő
Bolond az ember! a természet rátart,
Mondjon akármit a szégyenkedés.
Ha ez kicsordult, a nő is kiment.
Élj boldogul, királyom! tűz beszéd
Lobogna nyelvemen, ha el nem oltja
Ez a bolondság.        (El.)

KIRÁLY.
        Jer, Gertrud, kövessük.
Mi nagy bajjal csitíthatám dühét!
Most, félek, újra felzaklatja ez.
Jer hát, kövessük.        (Elmennek.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Temető.

Két Sírásó jön, ásóval, kapával.

1. SÍRÁSÓ.
El szabad temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából keresi az üdvösséget?

2. SÍRÁSÓ.
Hát el azt, én a-mondó vagyok; ássuk meg neki szaporán a sírt; a halottvizsgálók törvényt tettek rá, s úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.

1. SÍRÁSÓ.
Hogy lehet az, ha csak önvédelemből nem fult vizbe?

2. SÍRÁSÓ.
Már pé’g azt úgy találták.

1. SÍRÁSÓ.
Se offendendo kellett esni; nem lehet különben. Mert hát ez a bibéje: ha én készakarva fúlok vízbe: jele, hogy az tett; a tettnek pedig három ága van; úgymint: tenni, cselekedni és elkövetni; ergo készakarva fúlt belé.

2. SÍRÁSÓ.
Úgy de, hallja csak, pajtás-uram –

1. SÍRÁSÓ.
Hagyj békét nekem. Itt foly a víz, no jó; itt áll az ember, no jó; ha már most az ember megyen a vízhez s beléöli magát, az nollé-vellé annyit tesz, hogy ő megy oda, érted? de ha a víz jön őhozzá s úgy nyeli el, akkor nem maga fojtotta belé magát; ergo, ki nem vétkes önnön halálában, nem rövidíti meg az életét.

2. SÍRÁSÓ.
De hát ez a törvény?

1. SÍRÁSÓ.
E bizony; halottvizsgáló törvény.

2. SÍRÁSÓ.
Megmondjam hát az igazat? Ha őke-emé nagy kisasszony nem lett volna, bizony kívül temetnék ám a keresztyén temetőn.

1. SÍRÁSÓ.
Hűm! mondasz valamit; sajnos bizony, hogy az úri népnek több szabadsága van vízbe fojtani vagy felkötni magát, mint a többi keresztyén felebarátjának. Ide veled, ásó. Nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló, meg a sírásó; ezek tartják fen az Ádám mesterségét.

2. SÍRÁSÓ.
Hát Ádám nemesember volt?

1. SÍRÁSÓ.
A bizony, vele kezdődik a nemesi kar.

2. SÍRÁSÓ.
Volt is akkor még olyan kar.

1. SÍRÁSÓ.
Micsoda! pogány vagy? Hát nem érted az Irást? Hiszen az Irás mondja: Ádám pedig ásott” – hogy áshatott volna kar nélkül? Várj, teszek még egy kérdést: ha arra meg nem felelsz, ismerd el magadat.

2. SÍRÁSÓ.
Halljuk.

1. SÍRÁSÓ.
Ki az, a ki tartósabb munkát csinál, mint akár a kőmíves, akár az ács, vagy a hajó építő?

2. SÍRÁSÓ.
Hát, az akasztófa-csináló: annak a készítménye ezer lakót is elnyű.

1. SÍRÁSÓ.
Becsülöm az eszed’, biztosan; az akasztófa épen jó; de kinek jó? annak jó, a ki rosszat cselekszik; már pedig te rosszat cselekszel, ha asz’ondod, hogy az akasztófa tartósabb épület a templomnál: ergo, az akasztófa épen jó neked. No csak! találd ki, gyere.

2. SÍRÁSÓ.
Már hogy ki épít tartósabbat, mint a kőmíves, az ács, vagy a hajómester?

1. SÍRÁSÓ.
Igen; ezt fejtsd meg, aztán kifoghatsz, pihenni.

2. SÍRÁSÓ.
Ahá! tudom már.

1. SÍRÁSÓ.
Ki vele hát!

2. SÍRÁSÓ.
Bizistók, már nem tudom.
Hamlet és Horatio távol megjelennek.

1. SÍRÁSÓ.
Ne törd tovább a csürhejárást; nem üget az a te szamarad jobban, hijába püfölöd. Ha máskor ezt kérdik tőled, hát mondjad: a sírásó; mert az olyan házat csinál, hogy ítélet-napig eltart. Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy itcze valamit.        (Második Sírásó el.)

1. SÍRÁSÓ.
(Ásás közben dalol).
Hajdanta, míg ifjú valék,
Tartottam szeretőt;
Kényemre, hej! kedvemre, húj!
Tölthettem az időt.

HAMLET.
Nem érzi e ficzkó, a mit csinál, hogy dalol, midőn sírt ás?

HORATIO.
A megszokás közönyössé tette iránta.

HAMLET.
Úgy van az: kevés dolgu kéznek annál finomabb az érzése.

1. SÍRÁSÓ.
(Dalol).
De meglopott öreg korom,
Öklébe markola;
S elhányt-vetett, hogy azt se t’om,
Ki voltam valaha.
(Feldob egy koponyát.)

HAMLET.
E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Kain állkapczája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?

HORATIO.
Lehet, fönséges úr.

HAMLET.
Vagy udvaronczé, ki oly szépen tudta mondani: „Jó reggelt, édes úr! Hogy’ vagy, jó uram?” Ez-s-ez ő méltósága lehetett, ki égig magasztalta ez-s-ez ő méltósága lovát, ha el akarta csalni tőle; úgy-e, lehetséges?

HORATIO.
Igen, fönséges őr.

HAMLET.
Hát biz’ úgy van az; és most Féreg asszonyságé; beesett pofával, melynek csontját leüté a sírásó szerszáma. Furcsa átalakulás foly itt; ha belé láthatnánk. Hát, csak annyiba került táplálni e csontokat, hogy most tekézzenek velök? Az enyémbe nyilallás áll, ha erre gondolok.

1. SÍRÁSÓ.
(Dalol).
Ásó, kapa, veremvágó,
Egy szemfedő lepel;
O! az ily vendégnek egy gödör,
Egyéb semmi se kell.

        (Másik koponyát dob.)

HAMLET.
Itt egy másik: mért ne lehetne ügyvéd koponyája? Hol vannak most szőrszálhasgatási, ármányai, tényálladéka, birtokjoga és fogásai? Mért szenvedi most, hogy e goromba ripők fültövön csapja egy piszkos ásóval, a nélkül hogy perbe fogná „súlyos testi sérelem” miatt? Hm! – Ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát, annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mesgyéről tanúskodnak? Átruházó oklevelei alig férnének e ruhaszekrénybe, és most a birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?

HORATIO.
Hajszállal sincs, uram.

HAMLET.
Nemde juhbőrből készítik a pergament?

HORATIO.
Abból, uram; meg borjúbőrből is.

HAMLET.
Az is mind juh, meg borjú, ki ebben biztosságot keres. – Ki sírja ez, hé!

1. SÍRÁSÓ.
Az enyém, uram. – (Dalol.)
Ó, az ily vendégnek egy gödör,
Egyéb semmi se kell.

HAMLET.
Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, mert benne vagy, ha zug.

1. SÍRÁSÓ.
Az úr meg kívül zug, ha zug; és így nem az úré; ha zug sem vagyok benne, mégis enyém.

HAMLET.
Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod; mert halottnak való az, nem elevennek.

1. SÍRÁSÓ.
Eleven hazugság ez, uram; visszapattan mindjárt, tőlem az úrra.

HAMLET.
Miféle embernek ásod ezt?

1. SÍRÁSÓ.
Nem-embernek, uram.

HAMLET.
Némbernek hát?

1. SÍRÁSÓ.
Annak se.

HAMLET.
Kit temetnek belé?

1. SÍRÁSÓ.
A ki valaha nő volt; de már, Isten nyugaszsza lelkét, csak halott.

HAMLET.
Mily átalkodott ez a semmirekellő! Az ember kótábul beszéljen hozzá, különben megöli a szójátékával. Uttartson, Horati! három év óta, úgy veszem észre, oly elméncz lett a világ, hogy a paraszt lábújjhegye az udvaroncz sarkára tapos. – Mióta vagy sírásó?

1. SÍRÁSÓ.
Az esztendő minden napjai közűl, az napon adtam rá magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte Fortinbrast.

HAMLET.
Mennyi ideje annak?

1. SÍRÁSÓ.
Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt. Épen az nap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az a ki megbolondult, aztán Angliába küldték.

HAMLET.
Vagy úgy! igen. Aztán mért küldték Angliába?

1. SÍRÁSÓ.
Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgy se baj.

HAMLET.
Miért?

1. SÍRÁSÓ.
Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.

HAMLET.
Aztán hogy bolondult meg,

1. SÍRÁSÓ.
Nagyon furcsán, asz’ondják

HAMLET.
Furcsán? hogy-hogy?

1. SÍRÁSÓ.
Hát csak úgy biz az, hogy elment neki az esze.

HAMLET.
A gutába!

1. SÍRÁSÓ.
Nem a gutába, hanem itt? Dániába’, hol én harmincz esztendő óta ásom a sirt, összevéve mint gyerek és ember.

HAMLET.
Meddig áll el az ember, rothadás nélkül a földben?

1. SÍRÁSÓ.
Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rohadva (mert mai napság annyi franczu-ette test kerül ide, a ki a temetést is alig birja) eláll az nyolcz vagy kilencz esztendeig; cserzővarga eláll kilenczig.

HAMLET.
Miért tovább az, mint más?

1. SÍRÁSÓ.
Mert hát, uram, annak a bőre úgy kicserződik a mesterségivel, hogy soká nem ereszti átal a vizet; már pedig a víz leggonoszabb pusztítója ennek a mi kurafi testünknek, ha meghalt. Látja ezt a kaponyát: huszonhárom esztendeje fekszik a földben.

HAMLET.
Kié volt az?

1. SÍRÁSÓ.
Hej, kurafi bolond egy ficzkóé volt ez: mit gondol, kié?

HAMLET.
Nem tudom.

1. SÍRÁSÓ.
Nyavalya essék a gaz bolondjába! egyszer egész palaczk rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram, ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.

HAMLET.
Ez?        (Elveszi a kaponyát.)

1. SÍRÁSÓ.
Épen ez.

HAMLET.
Hadd lám. Haj, szegény Yorick! – Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurczolt ezerszer: és most, hogy irtózik tőle a képzeletem! a gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? villámló élczeid’, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlök, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg, most esett le az állad! No, eredj ő asszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arcza; eredj, kaczagtasd meg vele. – Valamit kérdek tőled, Horatio.

HORATIO.
Mi lesz az, fönség?

HAMLET.
Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?

HORATIO.
Épen.

HAMLET.
S ilyen szaga volt? phű?        (Leteszi a kaponyát.)

HORATIO.
Épen, fönség.

HAMLET.
Minő aljas czélokra használhatnak még bennünket, Horatio! Nem nyomozhatja-e képzeletünk a Sándor nemes porát, míg végre mint hordóakna tapaszát leli meg?

HAMLET.
Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők.

HAMLET.
Bizony nem; egy szikrát sem; csak szerényen elkisérnők őt oda, s valószínűség vezérlene; ilyenformán: Sándor meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a port föld; földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne dughatnák be a sörös hordót?
Fejdelmi Caesar, ha föld röge lett,
Lyukat töm, hogy kizárja a szelet;
Oh, hogy ki a világ félelme volt,
E sár, most egy repedt falon a folt
De lassan! félre! – Itt jő a király,

Király, Királyné, Laertes, Urak és egy Pap, Ophelia koporsóját kisérve, jönnek.

Királyné s udvaronczok. Kit temetnek
Ily csonka szertartással? Ez jele,
Hogy a kit hoznak, öngyilkos kezekkel
Végezte éltét; bárha rangbeli.
Vonuljunk hátra, lessük el, mi ez.
        (Hátra vonul Horatioval.)

LAERTES.
S mi szertartás még?

HAMLET.
        Ez Laertes,
Igen derék ifju; figyelj csak.

LAERTES.
Mi szertartás még?

PAP.
A temetésben annyit kedvezénk,
A mennyi csak szabad: halála kétes,
S ha egy parancs-szó rendet nem zavar,
Beszenteletlen várná e gödörben
Ama vég-harsonát; imák helyett
Cserép, kavics, kő hullna rá; de így,
Szűz dísze a virág-hintés, harangszó,
S köz temető-hely megengedtetett.

LAERTES.
Ennél több nem szabad?

PAP.
        Több nem szabad.
Fertőzve lenne gyász szolgálatunk
A requiemmel, mely békében elszállt
Lelkekre mondatik.

LAERTES.
        Tegyék a földbe;
Szeplőtlen szűz testéből violák
Fakadjanak! – De tudd meg, durva pap,
Szolgáló angyal lesz hugom, midőn te
Ott len üvöltesz.

HAMLET.
        Mi! Ophelia?

KIRÁLYNÉ.
(Virágot hintve).
Kedvest a kedvesnek: Isten veled.
Reméltem, Hamletemnek nője lészsz;
Azt gondolám, nász-ágyadat vetem meg,
Nem sírodat hintem, kedves leány.

LAERTES.
Háromszoros jaj, oh! harminczszoros,
Fejére az átkozottnak, ki gonosz
Tettével megrabolta dús eszed’! –
Ne még a földet! hadd szorítom újra
Karomba egyszer. Most halmozzatok (A sírba ugrik.)
Port elevenre, holtra, míg hegyet
Emeltek e lapályokon, mely tetőzze
Vén Peliont s Olympus kék fejét.

HAMLET.
(előlép).
Ki az, kinek fájdalma elbir ily
Tulzó beszédet? kinek jaj-szavára
Bűvölten áll a vándor csillag is,
S döbbenve hallgatózik? – Én vagyok,
Hamlet a dán.        (A sírba ugrik. Birkóznak.)

LAERTES.
Ördög lelked vigye
Pokolba hát.

HAMLET.
Nem jól imádkozol.
Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid’;
Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj,
Veszélyes is van bennem valami:
Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed’.

KIRÁLY.
Szét kell czibálni őket.

KIRÁLY.
        Hamlet! Hamlet!

MIND.
Urak –

HORATIO.
        Türelmet, édes jó uram!
        (A Kisérők elválasztván őket, feljönnek a sírból.)

HAMLET.
Hagyján! e pontért harczolok vele,
Míg a szemem héját mozdíthatom.

KIRÁLYNÉ.
Fiam, fiam! miféle pontért?

HAMLET.
Szerettem Opheliát: negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyimmel. – Mit tennél te érte?

KIRÁLY.
Oh, hisz bolond, Laertes.

KIRÁLYNÉ.
Tűrd neki, az Isten szerelmiért!

HAMLET.
Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad’?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát, ríni jössz ide?
S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz’ mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bérczekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok.

KIRÁLYNÉ.
Őrült beszéd ez: így tart egykorig,
Ha rájön a láz; majd türelmesen,
Mint nőgalamb aranyszin pelyhesi
Fölött, alélva gubbaszt hallgatása.

HAMLET.
Hallod-e, hé! mért bánsz te így velem?
Mindig szerettelek; de semmi, no;
Bár Hercules, a mit bir, tegye meg:
A macska nyávog, és megvész az eb.        (El.)

KIRÁLY.
Kérlek, vigyázz rá, jó Horatio. (Horatio el.)
(Laerteshez.)

Türelmed’ edzze mult éji beszédünk;
Most e lökéshez szabjuk az ügyet.
Édes Gertrud, vigyáztass a fiadra.
E sirra élő emléket teszünk.
Lesz egy nyugalmas óránk nem sokára:
Addig türelmet a nehéz munkára.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Terem a kastélyban.

Hamlet és Horatio jönnek.

HAMLET.
Elég is erről: halld a másikat. –
Jut még eszedbe az egész dolog?

HORATIO.
Jut-é eszembe, fönség?

HAMLET.
Harcz volt, barátom, a szivembe’, mely
Alunni sem hagyott; és helyzetem
Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.
Gyorsan – becsülni méltó gyorsaság
(Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, a ki czéljaink’
Formálja végre, bár mikép nagyoltuk) –

HORATIO.
Kétségkivül.

HAMLET.
        – Fel, a hajó-szobámból,
Nyakamba vetve tengerész ruhám’,
Mentem sötétben tapogatva, hogy
Kimotozzam őket; czélom sikerült;
Vevém csomagjok’; egy szóval, siettem
Szobámba vissza; hol bátor valék
– Felejtve a félsz minden illemet –
Feltörni a titkos csomag pecsétjét.
Mit leltem abban! oh, királyi gazság!
Szoros parancsot – megtűzdelve okkal,
Dán- s Angolország jóllétök felől,
S mily rém, lidércz, húh! az én életem –
Hogy megtekintve, haladéktalan,
Még bárd-fenésre sem hagyván időt,
Vegyék fejem’.

HORATIO.
        Hah! lehetséges az?

HAMLET.
Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.
De most szeretnéd tudni, mit tevék?

HORATIO.
Kérem fönségedet.

HAMLET.
Így bé levén hálózva e gazoktul
– Mert még előszót sem csinált agyam,
Midőn ők már elkezdtek játszani –
Leültem, új parancsot koholék;
Szépen leirtam. Egykor póriasnak
Tartám, mint sok nagy államférfiú,
A szép irást, s nagyon törtem magam’,
Hogy elfeledjem e tudásomat;
De most deáki haszna lőn. Szeretnéd
Tudni, mit irtam?

HORATIO.
        Igen, jó uram.

HAMLET.
Király nevében szörnyü kénytetést:
Úgy hív adózó néki Anglia,
Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,
Úgy hordja béke a kalász-füzért,
Úgy álljon a frigyök közt csak vonás,
S több ily nehéz „úgy-úgyot”: a mikép
Meglátva, érte a benirtakat,
Minden halasztás nélkül, rögtöni
Halálnak adja e parancs vivőit,
Még gyónniok sem engedvén időt.

HORATIO.
S hogyan pecsétlé újra be?

HAMLET.
Hát, ebben is segélt az ég. Atyám
Gyűrűje, melyről azt a dán pecsétet
Levették, épen tarsolyomba’ volt.
Alájegyzém az írást; összehajtám,
Úgy, mint a másik; bepecsételém,
S helyére dugtam: rá nem ismer a
Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán
Hajó-tusánk lett; a mi azt követte,
Immár tudod.

HORATIO.
Megy hát Guildenstern s Rosenkrantz neki?

HAMLET.
No, hát; úgy kaptak e szolgálaton:
Egyik se nyomja lelkem’; buktijok
Önnön csuszás-mászásukból ered.
Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen
Bőszült rohamja s vivó-tőre közzé
Hitvány elen kerűl.

HORATIO.
        Minő király ez!

HAMLET.
Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom’
Megölte; megszeplősíté anyámat;
Ide csöppent, trónra léptem és reményim
Közé; kihányta horgát életemre,
S minő fogással! – nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfejéne pusztitson tovább?

HORATIO.
Rövid időn megtudja Angliából,
Mi lett ez ügynek kimenetele.

HAMLET.
Rövid időn meg: de a köz enyim:
S az ember élte annyi, mint ez: „egy!”
Azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horatio, Laertes ellenében:
Ügyem’ szakasztott mása az övé.
Kedvébe’ járok; de bizony, dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.

HORATIO.
Csendesen! Ki jő itt?
Osrick jő.

OSRICK.
Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.

HAMLET.
Köszönöm alá’san, uram. – Ismered ezt a pőcsiket?

HAMLET.
Nem, jó uram.

HAMLET.
Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát, akármily barom legyen a barmok ura, annak jászla a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de mondom, terjedelmes birtoka van, sárból.

OSRICK.
Kedves fenséges úr, ha szivélyes volna ráérni, egy dolgot közlendenék, ő felségétől.

HAMLET.
Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével. Használja fővegét; fejrevaló az.

OSRICK.
Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.

HAMLET.
Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.

OSRICK.
Valóban, uram, meglehetőleges hideg van.

HAMLET.
De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség – az én mérsékletemhez.

OSRICK.
Roppantúl, uram; igen rekkenő – mintha – nem is tudok mondani, hogyan. – De, uram, ő felsége jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez –

HAMLET.
Kérem, ne feledje –
        (Int, hogy tegye fel kalapját.)

OSRICK.
Lelkemre! nem; saját kényelmemért, lelkemre! – Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes; higyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a legjelesb különféleségek-, igen finom modor-, és nagy külfénynyel. Valóban, képlegesen beszélve róla, ő az udvariasság térképe, vagy naptára, mert benne mindazon tényezők beltartalma található fel, miket egy udvaroncz örömest lát.

HAMLET.
Uram, leirása nem szenved veszteséget ön ajkán; bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni, zavarba ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak eviczkélni sem birna az ő gyors vitorlája után. De, a magasztalás őszinteségével mondva, én őt egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága és ritka öntvényünek, hogy igaz szólamot használva felőle, hozzá hasonló csupán a tükre; bárki más akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.

OSRICK.
Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.

HAMLET.
S az ügy érdeme, uram? mért burkoljuk e lovagot a mi durvább lehelletünkbe?

OSRICK.
Parancsol?

HORATIO.
Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni magát? Sziveskedik, úgy-e bizony?

HAMLET.
Mit jelentsen e lovag neve említése?

OSRICK.
Laertesé?

HORATIO.
Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.

HAMLET.
Az övé, uram.

OSRICK.
Tudom, miszerint fönséged elég bölcs –

HAMLET.
Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.

OSRICK.
Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes –

HAMLET.
Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret.

OSRICK.
Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában, mikép mindenki által lett beismerve, nincs hasonlója.

HAMLET.
Mi a fegyvere?

OSRICK.
Ví-kard és rapier.

HAMLET.
Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?

OSRICK.
A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában; mik ellenébe ő föltételezett, úgy hallom, hat franczia víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv, kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz; nagyon finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.

HAMLET.
Mit nevez ön emeltyűnek?

HORATIO.
Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.

OSRICK.
Emeltyűk, uram, a kardkötők.

HAMLET.
A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem, legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat franczia tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi ellen; igazi franczia-dán fogadás. És miért lett mind ez föltételezve, a mint mondá?

OSRICK.
A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és fenséged közötti tizenkét vímenetből, ő háromnál többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő ellen kilencze fogadott; és ez rögtöni kisérlet tárgya lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni –

HAMLET.
Hátha nem felelek semmit?

OSRICK.
Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihivásnak, személye kitétele által e kisérleten.

HAMLET.
Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti sétaidőm: ha ő felségének úgy tetszik, ám hozzák ide a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a király is marad szándéka mellett, nyerek neki, ha birok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a szégyent s a szám feletti ütlegeket magamnak.

OSRICK.
Izenetét ily módon kézbesítsem?

HAMLET.
Az értelmét, uram; különben a mennyi szóvirággal kivánja a természete.

OSRICK.
Ajánlom hódolatomat fenségednek. (El.)

HAMLET.
Viszont, viszont. – Jó hogy ajánlja magát; különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.

HORATIO.
Elszaladt a libucz, pedig még a tojáshéj is a fején van.

HAMLET.
Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez, mielőtt megszopta volna. Így ő (és sok más falkája-beli, kiket tudom mint beczéz e seprőjére szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás külmodorát és mintegy tajtékját szedték fel, mely őket átsegíti a legdőrébb és legalaposb vélemények közt is; de kisértsd meg csak, fújj rá, s a buborék oda.
Jő egy Úr.

ÚR.
Fenséges uram, ő felsége tiszteletét küldte vala az ifjú Osrick által, ki azt a választ hozá, hogy fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertessel, vagy hosszabb időre halasztja?

HAMLET.
Én állani szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja, az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.

ÚR.
A király, királyné, s mind jönnek már lefelé.

HAMLET.
Isten neki!

ÚR.
A királyné kéreti fönségedet, lássa szivesen Laertest, mielőtt víváshoz fognának.

HAMLET.
Jóra oktat.                (Úr el.)

HORATIO.
Elveszti a fogadást, fenség.

HAMLET.
Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sohse láttál olyat, mily nehéz itt a szivem tája; hanem se-baj.

HORATIO.
Úgy hát ne, jó uram –

HAMLET.
Merő bolondság; de afféle sejtelmem mégis, mely talán megzavarna egy asszonyt.

HORATIO.
Ha elméje nyugtalan valamiért, fogadjon szót neki; én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most kedve hozzá.

HAMLET.
Tapot se; daczolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – Ám legyen!
Király, Királyné, Laertes, urak, Osrick, és Kisértet, vívó törökkel stb. jönnek.

KIRÁLY.
Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.
        (Laertes kezét a Hamletébe teszi.)

HAMLET.
Uram, bocsánat: megsértettelek;
De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.
Ím, tudják a jelenvalók.
S kellett bizonynyal hallanod, minő
Bús elmebaj gyötör. A mit tevék,
Mi durván verte föl természeted’,
Becsűleted’ s botránkozásodat:
Kimondom itten: őrültség vala.
Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. Így levén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
E fültanúk előtt, uram,
Tagadva minden ártó szándokom’,
Mentsen ki annyiban nemes szived,
Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,
S öcsémet érte.

LAERTES.
        A vér megbocsát,
Melynek leginkább szítna gerjedelme
Boszúra mostan; ámde a becsűlet
Még visszatartja béke-jobbomat,
Míglen korosb és köz becsűletü
Bajmesterek szavát, itéletét
Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.
Addig legyen barátság e barátság,
Mit felajánlasz; én elfogadom,
Nem is töröm meg.

HAMLET.
        Őszintén veszem;
S bizvást megvívom e testvéri párbajt. –
Aczélt nekünk! jer.

LAERTES.
        Jer; egyet nekem!

HAMLET.
A czélod én leszek, bizony, Laertes;
Mint legsötétebb éjen csillagok,
Lövellnek át tudatlanságomon
Mesterfogásid.

LAERTES.
Ej, ne csúfolódj’!

HAMLET.
Nem, Istenemre!

KIRÁLY.
Adj kardokat, kis Osrick. – Hamlet öcs,
Tudod, miben fogadtunk?

HAMLET.
        Jól, királyom;
Felséged a gyöngébb oldalra tett.

KIRÁLY.
Nem félek attól: víni láttalak;
S ha ő haladt: egérutunk van érte.

LAERTES.
Nagyon nehéz: hadd lám a másikat.

HAMLET.
Ez jó nekem. Egyforma hosszu mind?
        (Készülnek a viadalhoz.)

OSRICK.
Egyforma, fenség.

KIRÁLY.
Bort billikomba! ez asztalra itt. –
S ha majd talál elsőre, másodikra,
Vagy harmad izben Hamlet jól felel:
Ágyú dörögjön minden várfokon;
Hamlet javáért iszik a király.
Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor,
Drágábbat annál, melyet koronán
Felváltva már négy dán király viselt
Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg
A harsonának, és a harsona
Kün a tüzérnek, pattantyú az égnek,
Az ég a földnek: „Most ürít kehelyt,
Hamletre a király”. – Hajrá, fiúk! –
Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.

HAMLET.
No, rajta!

LAERTES.
        Rajta hát!

HAMLET.
        Egy.

LAERTES.
        Nem.

HAMLET.
        Biró!

OSRICK.
Találta, szembetűnően találta.

LAERTES.
Jó; újra hát!

KIRÁLY.
        Megállj! bort adjatok.
Hamlet, ez a gyöngy a tiéd; fogadd;
Egészségedre. – Nyujtsátok oda.
        (Harsonák; kün ágyudörej.)

HAMLET.
Hadd végzem e döfést; tedd félre addig.
Jerünk. – (Vínak.) Találtam ismét; igaz-e?

LAERTES.
Ért, ért bevallom.

KIRÁLY.
A mi fiunk győz.

KIRÁLYNÉ.
        Tikkad, mert kövér. –
Ne, Hamlet, a kendőm: töröld meg arczod’;
Ez a királyné áldomása, Hamlet:
Szerencsédért iszik.

HAMLET.
Kegyelmes asszony!

KIRÁLY.
        Gertrud, ne igyál.

KIRÁLYNÉ.
Iszom, bocsásson meg, uram király.

KIRÁLY.
(félre).
Késő! a mérgezett pohár.

HAMLET.
Mindjárt, anyám: még inni nem merek.

KIRÁLYNÉ.
Jer, hadd töröljem meg hát arczodat.

LAERTES.
Most én találok, felség.

KIRÁLY.
        Nem hiszem.

LAERTES.
(félre).
Mintegy a lelkem is furdal pedig.

HAMLET.
Jer, harmadikra. De játszol, Laertes:
Víjj, kérlek, a mint Isten tudnod adta;
Félek, bolondot űzsz velem csupán.

LAERTES.
Igen? No jer hát.

OSRICK.
        Egyik sem talált.

LAERTES.
Ne most!
Laertes megsebzi Hamletet; erre, a birkózás közben, felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebesíti Laertest.

KIRÁLY.
        Vonják el egymástól! Dühösek.

HAMLET.
Nem; rajta ismét!
        (A Királyné összeroskad.)

OSRICK.
        Ha! ni, a királyné!

HORATIO.
Mindkettő vérzik. – Hogy van, jó uram?

OSRICK.
Hogy vagy, Leartes?

LAERTES.
        Hát, mint egy szalonka,
Saját tőrömben, Osrick.
En-árulásomért, méltán halok.

HAMLET.
Mi lelte a királynét?

KIRÁLY.
        Csak elájult,
Hogy a vért látta.

KIRÁLYNÉ.
        Nem, nem: az ital,
Az ital; – oh édes Hamlet! – az ital,
Az ital: megmérgeztek.        (Meghal.)

HAMLET.
        Oh szörnyü gazság!
Be kell az ajtót zárni. Árulás!
Ki kell nyomozni.        (Laertes elesik.)

LAERTES.
Itt fekszik, Hamlet. – Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;
Nincs benned élet egy fél órai.
Az áruló, kifent, megmérgezett
Eszköz kezedbe’ van. Torkomra forrt
Az undok ármány: itt fekszem, soha
Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;
De hangom elhágy. A király az ok,
Mindenben a király.

HAMLET.
A kardhegy is mérgezve van?
No, méreg, hass tehát!        (A Királyt ledöfi.)

MIND.
Árulás! árulás!

KIRÁLY.
Oh! védjetek, barátim; csak seb ez.

HAMLET.
Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, itt ki ezt is: – benne gyöngyszemed? –
Kövesd anyámat.        (A Király meghal.)

LAERTES.
        Méltán bünhödik;
Oly méreg ez, mit ő kevert maga. –
Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:
Atyám halála s az enyém ne szálljon
Fejedre, se az enyimre a tied!        (Meghal.)

HAMLET.
Az ég ne tudja bűnödül! Követlek.
Halott vagyok, Horatio. –
Isten veled, boldogtalan királyné! –
Ti, kik halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Oh! majd beszélnék, – de maradjon az.
Horatio, halott vagyok; te élsz:
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.

HORATIO.
        Azt ne várd soha:
Bennem a dánnál több a római:
Maradt még e pohárban egy kevés.

HAMLET.
Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.
Az égre! nem hagyom. – Oh Istenem!
Horatio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha:
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad’,
Szídd még e rossz világ kínos lehét,
Hogy elmondd esetem’. –        (Kün induló és lövés.)
        Mi hadzaj ez?

OSRICK.
A győzedelmes ifju Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harczilag Angolhon követit.

HAMLET.
Oh! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt.
Mi okozá – – A többi néma csend.        (Meghal.)

HORATIO.
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt, királyfi;
Nyugoszszon angyal éneklő sereg!
Miért jön a dob?        (Kün induló.)
Fortinbras, az angol Követek és Mások jönnek.

FORTINBRAS.
Hol az a látvány?

HORATIO.
        Mit akarsz te látni?
Ha jajt, ha szörnyüt, ne keresd tovább.

FORTINBRAS.
Itt konczolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?

1. KÖVET.
        Szörnyü látvány,
S mi Angliából hirt későn hozunk:
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk’, hogy parancsa teljesűlt,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.
Ki fogja megköszönni már?

HORATIO.
        Ez ajk nem,
Ha élne és köszönni birna is.
De, minthogy épen toppra jöttetek,
Ti lengyelekről, és ti Angliából,
E vér-tusához: rendeljétek el
Köz szemle végett e holt tetemek
Kitételét magas ravatalon;
S hadd hírlem a még nem-tudó világnak
Az itt történteket. Majd hallotok
Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz de kényszerült ölés felől;
És végre füstbe ment bal terveket
A főre hullva, mely koholta; mind ezt
Híven elmondhatom.

FORTINBRAS.
Jerünk sietve meghallgatni azt,
S hívjuk be rá az ország nagyjait.
Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.

HORATIO.
Erről magamnak is lesz egy szavam,
S egy olyan ajké, hogy többet csinál.
Most ehhez lássunk, míg az emberek
Elméje bódult; míg több baj nem ér
Ármány s vétség miatt.

FORTINBRAS.
        Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Utján kövesse harczi tisztelet.
Harsogjon a zene. –
Vegyék föl tetemét. – Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!
        (Induló mellett el mind; azután sorlövés hallik.)

Nyitóoldal