Shakespeare

CYMBELINE.

(Fordította: Rákosi Jenő)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN
VII. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Cymbeline, Britannia királya.

Cloten, a királyné fia első férjétől.

Leonatus Posthumus, Imogen férje.

Belarius, száműzött lord, Morgan álnév alatt.

Guiderius,
Arviragus, Cymbeline fiai, Polydore és Cadwal álnevek alatt, Belarius vélt fiai.

Philario, Posthumus barátja,

Jachimo, Philario barátja, olaszok.

Egy Franczia Nemes, Philario barátja.

Cajus Lucius, a római hadak vezére.

Egy Római Kapitány.

Két Brit Kapitány.

Pisanio, Posthumus szolgája.

Cornelius, orvos.

Két nemes.

Két porkoláb.

A Királyné, Cymbeline felesége.

Imogen, Cymbeline leánya az előbbi királynétól.

Helen, Imogen nőcselédje.

Urak, Hölgyek, római Senátorok, Tribunok, jelenések,
egy Jós, egy hollandi Nemes, egy spanyol Nemes, Zenészek,
Tisztek, Kapitányok, Katonák, Követek, és más Kiséret.




BEVEZETÉS

Cymbeline először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, s előadásának legrégibb ismert emléke Forman Simon naplójában található, mely nem említi ugyan az előadás napját, de ugyanezen napló más részeiben előforduló adatok összevetése szerint, ez az 1610-ik évi ápril 20-ka és az 1611-ik évi május 15-ke közé esett. A magyarázók csaknem egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a darab csakugyan ez időtájt készűlt s kerűlt először színre. Benső szerkezete, stylje, képeinek bősége, magasztos és érett erkölcsi hangja mind azt bizonyítja, hogy abból az időből való, melyből a „Téli rege”, „VIII. Henrik”, „A vihar” származik. Ugyanezt bizonyítja az úgynevezett mask alkalmazása, a szellemek és Jupiter megjelenése az ötödik felvonásban, melynek mása Shaksperenél csak a „Viharban” található. Azt sem lehet elfogadni, hogy e jelenet csak későbbi színpadi toldalék lett volna; hangján, kivált Jupiter válaszában, világosan látható Shakspere szelleme és keze, s a jelenet oly szerves része az egésznek, hogy nélküle a következők érthetők sem volnának; a dráma végjelenete, Posthumus elbeszélése, a talány megfejtése, a darab megoldása mind oly szoros összefüggésben áll e jelenettel, hogy nélküle nem lehetne megérteni.

A darab származási idejére nézve tehát, a külső és belső bizonyítékok alapján, meglehetős biztossággal fogadhatjuk el az 1610-ik vagy 1611-ik évet vagy is Shakspere költői tevékenységének utolsó korszakát. A mi tárgyát illeti, az első pillantásra látható, hogy két külön, hangban, időben és szinezésben egymástól különböző részből áll: az egyik a brit mondavilágból való, a másik olasz novellai eredetű. A két rész különbsége mindenben, még a nevek formájában is feltűnik, s a szerző nem igyekezett az anachronismusok élét leköszörűlni, sőt az által, hogy meséjét nem tetszés szerint való képzeleti időbe, hanem határozott történeti korszakba helyezte, s történeti nevekkel és eseményekkel kötötte össze, a két elem különbségét annál kirívóbbá tette.

A kettő közűl az olasz novellai rész határozottan a dráma központja, cselekvényének teste, mely magában foglalja a szenvedélyek összeütközését és a történet emberi érdekességét. Ez Posthumus és Imogen viszonya, a középkor egyik legkedveltebb s versben és prózában legtöbbször feldolgozott költői themája: a férj fogadása nejének erénye fölött, pillanatnyi csalódása és rászedése az ármánykodó hazugság által, kegyetlen bosszúja, melyet hű szolgája meghiúsít, az igazság fölfedezése, az áruló leálarczozása, a hitvesi erény elismerése és az ártatlanság diadala. A tárgy sokféle feldolgozása közűl legközelebb áll a drámához Boccaccio novellája a Decameron második napjában, melyet a legtöbb magyarázó e részben Shakspere közvetlen vagy közvetett forrásáúl fogad el. Boccaccio elbeszélése főbb vonásaiban így szól:

Néhány olasz kalmár együtt ül az estebédnél egy párisi fogadóban s beszélgetésök csak hamar otthon hagyott nejeikre tér. A legtöbben könnyedén beszélnek róluk, de a genuai Bernabo Lomellin abbeli meggyőződését fejezi ki, hogy neje, a szép Ginevra ellenállna minden kisértésnek s hű maradna hozzá, habár tíz évig is távol élne tőle. Ragyogó színekkel festi aztán szépségét, báját, kedvességét, elmésségét, ügyességét. Ambrogiulio, a piacenzai kalmár, gúnyolja hiszékenységét, s kérdi, vajjon kiváltsága van-e a császártól, hogy ne járjon úgy, mint más férjek? Nem a császár, hanem Isten adta nekem e kegyet, felel Bernabo. De Ambrogiulio nem bízik a nőkben, s be akarja bizonyítni a genuai kalmárnak, hogy képtelenséget hisz; mert a nők természetöknél fogva kevésbbé állhatatosak, mint a férfiak, pedig tudni való, hogy a nászi eskü ezeket sem tartóztatja vissza a szerelmi kalandoktól. Hát még a gyöngébb nem! Legfölebb a gyalázattól való félelem tartja őket féken; de a hol ettől nem kell rettegniök, ott nem is állnak ellen a kisértésnek. S hozzá teszi, hogy ha Bernabo nejéhez férhetne, tőle is csakhamar elnyerné azt, a mit már annyiaktól elnyert.

Bernabo fogadást ajánl: életét teszi föl ezer arany forint ellen; Ambrogiulio rááll a fogadásra, de nem akarja ellenfelének életét; e helyett ötezer forintot kíván. A fogadás megtörténik. Bernabo Párisban fog maradni s nem ad magáról tudósítást nejének; a fogadásnak pedig három hónap alatt kell eldőlnie. A többi kalmár hiába igyekszik a fogadókat lebeszélni; mindketten sokkal jobban fel vannak hevűlve és írással kötelezik magokat a fogadás megtartására.

Ambrogiulio Genuába siet, de csakhamar belátja, hogy nem lehet semmi reménye fogadásának megnyerésére; mert mindenfelől csak Ginevra erényének magasztalását hallja. Cselhez folyamodik hát; megveszteget egy szegény nőt, ki ismerőse Ginevrának és sokat érintkezik vele. E nő útazás ürügye alatt arra kéri Ginevrát, engedje meg, hogy ládáját nála tegye le. A gyanútlan nő beleegyezik; a ládában Ambrogiulio rejtőzik, ki ily módon Ginevra hálószobájába jut. Éjjel kilép a ládából, megjegyzi magának a szoba bútorzatát, a képeket; magával visz egy erszényt, egy gyűrűt és egy övet, s fölfedezi, hogy az alvó nő kebbén anyajegy van, aranyszínű hajjal körűlfogva. Ekkor visszasiet Párisba s azzal lép Bernabo elé, hogy megnyerte a fogadást. Leírja Ginevra hálószobáját, megmutatja a magával hozott tárgyakat, s mivel Bernabo még mindig nem akar hinni szavának, leírja a titkos jegyet Ginevra mellén. Bernabo le van sújtva, legyőzöttnek vallja magát s kifizeti a csalónak az ötezer forintot.

De nején szörnyű bosszút akar állni. Nem messze Genuától megállapodik s egy szolga által oda hivatja Ginevrát, kit a szolga, megbízása szerint, az országút egy magányos helyén meg fog ölni. De nem öli meg; Ginevra könyörgése meghatja szívét, hisz ártatlanságában, s urának ámítására néhány ruhadarabját viszi hozzá, mint halálának bizonyítékát, míg a nő megigéri, hogy messzire távozik. Valóban férfi ruhát ölt és Sicurano név alatt egy cataloniai nemes szolgálatába lép, ki magával viszi Alexandriába, hová sólymokat szállít a szultán számára. Sicurano megnyeri a szultán kegyét, ki udvarához veszi s testőrségének parancsnokává teszi. Egy idő múlva Acreba megy csapatával az idegen kalmárok védelmére. Itt véletlenűl belép egy velenczei kalmár boltjába és meglátja az ékszert, övet és erszényt, melyet hajdan elloptak tőle. Kérdésére, vajjon eladók-e ezen tárgyak, Ambrogiulio nevetve előlép, kijelentve, hogy e tárgyak az övéi s nem eladók ugyan, de ajándékul szívesen átengedi a kapitánynak. Sicurano nevetése okát kérdi s erre Ambrogiulio elmondja, miként jutott e tárgyak birtokába, még mindig úgy adva elő a dolgot, mintha csakugyan megnyerte volna Ginevra szerelmét. Ginevra ebből megismeri boldogtalanságának okát; most már tudja, miért akarta férje megöletni s elhatározza, hogy bosszút áll az árulón. Rábírja, hogy vele menjen Alexandriába; ugyanekkor ismerős genuai kereskedők által rávéteti Bernabot, ki ezalatt nagy nyomorba jutott, hogy Egyptomba költözzék. Ginevra ekkor elmondja a szultánnak a történteket, s a szultán maga elé idézi mind Ambrogiuliot, mind Bernabot. Az előbbire keményen ráparancsol, hogy vallja meg a teljes igazságot, s ez a kinvallatástól való félelmében elbeszéli a dolgot úgy, a mint valósággal történt. Ginevra erre fölfedezi kilétét, Bernabo térdre roskad előtte és bocsánatot nyer tőle, s Ambrogiuliot a szultán büntetésűl mézzel bekenve meztelenül karóhoz kötteti, hol a legyek és darazsak elevenen megeszik. A kiengesztelődött házaspárt a szultán gazdag ajándékokkal hazájokba bocsátja.

Boccaccio Decameronjának angol fordítása 1620-ban jelent meg, de előszavában említi, hogy már előbb is jelentek meg egyes novellái fordításban; névszerint Ginevra történetének két angol átdolgozásáról van tudomásunk; az egyik 1518-ban, a másik 1603-ban jelent meg. Van különben egy középkori franczia mysteriumi játék is, melynek ugyanez a tárgya s mely némely részletében még közelebb jár Shakspere drámájához. A fogadás Rómában történik Otho és Berengier közt. Berengier, a csaló, előbb ugyanazt a fogást kisérti meg, mint Jachimo: Denise, a nő, előtt azzal rágalmazza férjét, hogy könnyelmű leányokkal él Rómában. Denise szobájába azonban nem ládában viteti magát, hanem megvesztegeti szolgálóját, Eglantinet, ki úrnőjének altatót ad be.

A dráma ezen részének közvetlen vagy közvettet forrása tehát Boccaccio volt; a másik rész, az úgynevezett állami actio, vagyis a brit-mondai és ősrómai elem a legtöbb magyarázó szerint Holinshed krónikájából van merítve, legalább keretje: a nevek és a hátteret alkotó történeti események. Holinshed, a ki történetét a mesés brit királyokkal kezdi, említi Malmutiust, a britek első törvényhozóját, Ludot, London város alapítóját, Cassibelanust és Cymbelint, ki Augustus császár udvaránál nevelkedett s általa üttetett lovaggá; jó barátságban élt Rómával, de később megtagadta az évi adót, minek következtében háború támadt Róma és Britannia közt. Azt is említi, hogy Cymbelin fiai Guiderius és Arviragus voltak; de a királyfiak elrablásáról már semmit sem tud; ez, valamint a sziklabarlangban nevelt királyfiak gyönyörű idyllje, találkozásuk a férfiúnak öltözött Imogennel, vonzódásuk az ismeretlen nővér iránt, mind a költő szabad leleményéből származik; úgyszintén a királyné és Cloten alakja s a királyné ármánykodásai Cymbeline és családja ellen.

De nem minden Shakspere-magyarázó találja ily könnyen megoldhatónak a források kérdését. A német Shakspere-társaság kiadásában Hertzberg abbeli biztos meggyőződését fejezi ki, hogy a két rész összeállítása, az antik-római és brit elem összekeverése a modern olaszszal, nem Shaksperetől származik. Shakspere tökéletesen értett ahhoz, hogy elmerűljön valamely kor szellemében s élve reprodukálja; épen azért nehezen lehetne megérteni, miért ne segített volna a chronologiai ellenmondásokon a darab tisztán tragikus helyzeteiben. A két külön elemnek e synkretismusát csak abból véli megmagyarázhatónak, hogy Shakspere már készen találta, vagy valamely népszerű regényben, vagy egy ismert és kedvelt színműben, melyet átdolgozott. E szerint Shakspere közvetlen forrása nem Boccaccio és Holinshed, hanem valamely régibb regény vagy dráma lett volna, melynek azonban semmi nyoma sem maradt fenn.

„Cymbeline” nagyon különböző elbánásban részesűlt az ítészet részéről s egyaránt tapasztalta az igazságtalan kárhoztatást és a leglelkesűltebb magasztalást. Johnson még föltétlenűl elítélte. „E darab, úgymond, némely helyes gondolatot, néhány természetesen dialogot és csinos jelenetet foglal magában. De mindezekhez csak nagy hibák árán juthatunk. A lelemény balgaságát, a megoldás esztelenségét, a különböző korok neveinek és erkölcseinek összezavarását s az események lehetetlenségét kiemelni annyi volna, mint a bírálatot ellenállásra képtelen együgyűségekre vesztegetni.” E túlszigorú ítéletet régóta meghazudtolta az idő, melynek haladásával az elismerés is folytonosan emelkedett, míg végre valódi lelkesedéssé vált. Schlegel Cymbelinet a költő egyik legcsodálatosabb alkotásának nyilvánítja. Drake szerint a darabnak csaknem minden lapja Johnson ítéletének kiáltó igazságtalanságát hirdeti. Gervinus Cymbelinet a költő legkiválóbb művei mellé állítja s lelkesedéssel beszél róla. Az újabb kori előadások Németország első rangú színpadjain és a magyar nemzeti színházban a közönségnek is alkalmat nyújtottak, hogy elragadtatásával és tapsaival tiltakozzék a méltánytalan ítélet ellen s igazságot szolgáltasson azoknak, kiknek tiszta szeme a külsőségeken keresztűl meg tudta látni az örök igazat és szépet.

És valóban lehetetlen elzárkózni e dráma hatása elől, melynek központjában oly alak áll, mint Imogen, Shakspere gazdag női arczképcsarnokának legszebb és legvonzóbb képe, melyben a szenvedély és nyugodtság, a szilárdság és gyöngédség, az eszményiesség és gyakorlatiasság, a tisztaság és hogy úgy mondjam szűzies érzékiség bájoló és feledhetetlen egészszé egyesűl. A költő különös szeretettel rajzolta a legapróbb részletekig ez alakját, melyben az angol nő, az angol hitves eszményét örökíté meg. A mi szépség árad szét e darabban, belőle sugárzik ki s reá verődik vissza, s még a két királyfi idyllje is, ez a maga nemében páratlan remekmű, csak arra látszik szolgálni, hogy kiegészítse Imogen alakját s fivéreiben férfi párhuzamát mutassa be az ő női szeretetreméltóságának. A darab legszebb jelenetei, melyeknek minden sorát a nagy költő szelleme ihleti, azok, hol Imogen áll a központban: búcsúja Posthumustól, találkozása Jachimóval; a jelenet, hol Posthumus levelét kapja és szerelmének türelmetlen Heve a legbájosabb őszinteséggel tör ki.

Szárnyas lovat nekem! – Hallod, Pisanio!
Ő Milford-révbe’ van: olvasd, s beszélj,
Mily messze van oda? Ha más silány
Dologban egy hétig döczög, miért
Én egy nap nem repülhetnék oda?
Mondd, hű Pisanio (ki úgy epedsz,
Oh, hadd alkudjam: mégsem úgy, de vágysz,
Csakhogy kevésbbé, oh nem úgy, mint én:
Én vágyok túl a túlon!) és sürün
Beszélj… mennyire van az a boldog
Milford? s mellesleg mondd, miként jutott
Wales ily rév boldog birtokába?…
Szólj, kérlek, hány tuczat mértföldet győzünk
Egy-egy órában?

S midőn hallja a távolságot s az időt, melyre szüksége van, türelmetlensége újabb kifakadásokra ragadja; nem hall, nem lát mást, mint a milfordi révet, hol férje vár reá.

        Mit! ily tunyán nem jár, a ki
Vesztőhelyére megy. Versenyfutásnak
Hallám hirét, hol gyorsabb volt a ló,
Mint az idő homokja. Eh, bohóság!

S Pisanio csillapító szavaira, hogy gondolná meg jobban a dolgot:

Előmbe nézek én: köd itt, köd ott,
És a mi jő, csak köd van mindenütt,
Melyen nem látok át. Eredj csak, kérlek;
Fogadd szavam. Nincs mit beszélni már:
Reám csak egy út, a milfordi vár.

S mennyire kiegészíti e képet a következő jelenet, melyben megtudja férje igaztalan gyanúját és a kegyetlen parancsot, melyet meggyilkolására adott. Vádló levelét olvasva szó nélkül összeroskad, majd maga bíztatja Pisaniót, hajtsa végre ura parancsát minél előbb.

Öngyilkosságra égi tilalom
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói! Már nem lesztek
Szivemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyjenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te Posthumus, ki engedetlenségem
Atyám ellen lázitád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesítsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.

Mennyi keserűség és mennyi szerelem van e szavakban! De nem adja át magát a tétlen kesergésnek, a renyhe kétségbeesésnek; midőn Pisanio ajánlatára reménye nyílik, hogy életben maradhat, hogy még hírét hallhatja férjének s meggyőzheti ártatlanságáról: erélylyel, tétovázás nélkül ragadja meg az alkalmat s nyugodt bátorsággal tör át az akadályokon. És midőn végre czélját éri, midőn bűnbánó férje kétségbeesetten kiáltja nevét, majd lábai elé roskad, nem kiván más elégtételt, mint férjének visszatért szerelmét, nincs más mondani valója, mint, keblére borúlva, ez egyszerű szavak:

Mért lökted el magadtól hitves hölgyed?
Vedd úgy, hogy sziklán állsz és lökj le újra.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Britanniában. Kert Cymbeline palotája mögött.

Két Nemes jön.

1. NEMES.
Nincs itt, csak ránczolt homlok: úgy a vérünk
Se jár korunkkal, mint a hogy királyunk
Kedvétől udvaronczink arcza függ.

2. NEMES.
Mi baj?

1. NEMES.
        Leánya, trónörököse,
Kit ő neje (a csak nem régen nőül
Vett özvegy) egyszülött fiának szánt,
Magát egy árva, de derék nemesnek
Adá. Hozzá ment, s most számüzve férje,
A nő fogoly, s külsőleg gyászt visel
Mindenki; bár hiszem, hogy a királyt
Sziven találta a dolog.

2. NEMES.
        Csak őt?

1. NEMES.
S ki veszté a leányt; úgy a királynét
Ki legfőbb óhajtá a nászt; hanem
Az udvaroncz-sziv – bár arczát királya
Kedvéhez szabja – csak örül azon,
Min a király busúl.

2. NEMES.
        S mind ez miért?

1. NEMES.
Ki veszté a herczegnőt, érdemetlen
A rágalomra is. A ki nyeré
(Már mint ki elvevé; oh a derék
S azért ép számüzött!) olyan, ha párját
Keresnők e világon, némi híja
A mérközőnek mindig volna. Nem
Hiszem, hogy ily külső s bel-tartalom
Jutott kivüle másnak.

2. NEMES.
        Tuldicséred.

1. NEMES.
Uram, nem túl azon, a meddig ér;
Sőt megszorítom inkább mértekét,
Semminthogy megszerezném.

2. NEMES.
        Ki s mi ő?

1. NEMES.
Nem áshatok egész tövéig. Atyja
Sicilius volt, ki Róma ellenében
Cassibelanhoz fűzte hirnevét;
De czimeit Tenantiustól nyerte,
Kinek dicső, bámult sikerrel szolgált,
Így nyervén a Leonatus nevet.
Volt még a szóban lévő nemesen
Túl két fia, kik akkori csatákon,
Kezökben karddal haltak el, min atyjok
(Már agg s törzsén aggódó) elbusult,
S nem sokkal élt tovább; nemes neje,
Teherben azzal, a kiről beszélünk,
Szülésbe halt. Királyunk fogta pártul
A kisdedet s Posthumus Leonatusnak nevezte;
Fölnevelé s apródjává tevé;
Oktatta minden tudományra, mit
Kora megbirt, s mit ő úgy szítt be, mint mi
A levegőt: mihelyt kapá, és őszszé
Lett tavaszában már. Az udvaron
Élt, s (ritkaság!) dicsérték egyaránt
S szerették: ifjak példaképe volt,
Érettebb kornak mintatűköre,
Tisztes korúknak véneket vezérlő
Gyertek; s kiért számüzetett, nejének –
De hirdeti a nő saját becse,
Mire becsülte őt s erényeit:
Választásából ismerhetni meg,
Minő gyöngy férfi ő.

2. NEMES.
        Már tisztelem
Beszédedből is. S kérlek, a király
Egyetlen gyermeke e lány?

1. NEMES.
        Egyetlen.
Volt két fia (ha érdemes, jegyezd
Meg), három éves az idősb, a másik
Pólyába’ volt, hogy dajka-kéz alól
Ellopták, s nem gyanitják még ma sem,
Hová lehettek.

2. NEMES.
S már hány éve ennek?

1. NEMES.
Mintegy húsz éve.

2. NEMES.
Hogyan hordhatni el királyi vért;
S ily rosszul őrizeni, renyhén keresni,
Hogy nem lelék nyomát.

1. NEMES.
        Bár különös,
Vagy a hanyagságon nevetni kell;
Hanem igaz.

2. NEMES.
Hiszem.

1. NEMES.
        De hagyjuk. Itt
Jön a nemes, a herczegnő s a királyné.
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

A Királyné, Posthumus és Imogen jönnek.

KIRÁLYNÉ.
Nem, lányom, már én rólam azt ne mondhasd,
Hogy én, sok mostoha rossz hireként,
Rossz szemmel nézlek. Foglyom vagy; de im,
Kezedbe adja zárod kulcsait
Őrződ maga. Rád nézve, Posthumus,
Mihelyt megnyertem a sértett királyt,
Valóban, ügyvéded leszek; de még
Dühének forr tüze, s jó volna oly
Türelmesen viselned itéletét,
A mint javalja bölcseséged.

POSTHUMUS.
        Fölség,
Eltávozom ma még.

KIRÁLYNÉ.
        Ösméred a
Veszélyt. Én egyet fordulok a kertben,
Mert szánom a meddő szerelmi kint,
Bár a király tilt együtt lennetek.        (Elmegy.)

IMOGEN.
Galád nyájasság! Csiklandoz simán
E zsarnok ott, a hol sebez! – Legdrágább
Uram, én tartok egy kicsit atyám
Dühétől, ámde – szent hitem megóva –
Nem attól, mit velem dühe tehet.
Te távozol, és én haj türjem itt
Későn korán a bősz szemek tüzét,
Vigasztalan egyéb, mint hogy a földön
Van még e gyöngy, kit viszontláthatok.

POSTHUMUS.
Királynőm, hölgyem! Asszonyom, ne sirj!
Okot adok rá, hogy gyengébbnek vélnek,
Mint illik férfihoz. A leghivebb
Férj én leszek, ki csak hűséget esküdt.
Philarionál Rómában lesz lakásom:
Barátja volt atyámnak; én csupán
Levélből ismerem őt. Irj oda,
S szemem betűid’ inni fogja, bár
Epéből van a ténta.        (A Királyné visszajön.)

KIRÁLYNÉ.
        Kérlek, gyorsan.
Ha jönne a király, ki tudja, mily
Haragja érne engem. (Magában.) Ráveszem,
Hogy erre jöjjön. Én nem bántom őt,
De ő fizet meg a bántalmakért,
És drágán vesz sérelmet.        (Elmegy.)

POSTHUMUS.
        Életünk
Hosszára nyujtsuk bár bucsunk’, csupán
Az indulás irtózata növekszik:
Isten veled.

IMOGEN.
Nem, várj még egy kicsit.
Ha csak friss légre nyargalnál, rövid
Voln’ ez bucsunak. Nézd, szerelmem, ezt:
Anyámé volt e gyémánt: vedd, szivem;
De tartsd meg, mig más nőért nem esengsz,
S a mig él Imogen.

POSTHUMUS.
        Másért? Hogyan!
Jó Isten, add nekem, mi az enyim,
S más ölelésitől válaszszon a
Halál bilincse el. Itt, itt maradj!
        (Újjára húzza a gyűrűt.)
Mig érzék rajta tart. S mint árva énem’
Cseréltem nagy károddal rajtad, legszebb
S legédesebb, úgy apróságainkon
Is mindig csak nyerek: viseld ezt értem:
A szerelem békója; ráteszem
Im, a legszebb fogolyra.
        (Karpereczet tesz karjára.)

IMOGEN.
        Istenek!
Mikor látlak viszont?

POSTHUMUS.
        Ah, a király!
Cymbeline és Urak jönnek.

CYMBELINE.
Hitvány kölyök! El innen, el szememből!
Meghalsz, silány magaddal ha parancsunk
Után is terheled az udvart. Pusztulj!
Véremnek méreg vagy.

POSTHUMUS.
        Az Isten óvjon!
S megáldja, ki jó az udvaron marad!
Megyek. (Elmegy.)

IMOGEN.
Ennél már élesb nem lehet
A kinhalál.

CYMBELINE.
Hálátlan, ifjuságom
Kellett voln’ visszaadnod, és te évek
Sulyával terhelsz.

IMOGEN.
        Kérlek, jó uram,
Önkinzásoddal ne emészd magad’:
Dühöd’ nem érzem: minden rettegés
Minden kin egy nemesb érzésbe ful.

CYMBELINE.
Nincs hűség, szeretet?

IMOGEN.
        Nincsen remény,
Kétségbesett, s vele a szeretet.

CYMBELINE.
Miért nem kelle királynénk fia?

IMOGEN.
Oh hála, hogy nem kelle! Sast vevék,
S a vércsét kerülém.

CYMBELINE.
Koldust vevél, és trónomat a szenny
Fészkévé tenni készülél.

IMOGEN.
        De sőt
Fénynyel tetézni.

CYMBELINE.
        Oh, elvetemült!

IMOGEN.
A te hibád, uram, hogy szeretem:
Játszó társammá tetted; s bármi nőhöz
Ő méltó férfi: tul fizet az egész
Összeggel, melyet értem ád.

CYMBELINE.
        Őrült vagy?

IMOGEN.
Sir, szinte az: gyógyitson meg az ég!
Bár pásztor lánya volnék s ő juhász
Szomszédunk gyermeke!
        (A Királyné visszatér.)

CYMBELINE.
        Te eszelős!
(A Királynéhoz.) Együtt lelém megint: nem úgy tevél
A hogy rendeltük. El vele és csukd el.

KIRÁLYNÉ.
Oh kérlek, türelem. – Csend! Lányom asszony,
Csend! – Drága felség, hagyj magunkra és
Keress vígaszt belátásod szerint.

CYMBELINE.
Szikkadjon el mindennap vériből
Egy csepp s e hóbortjában veszszen el
Vénségire.
Pisanio jön.

KIRÁLYNÉ.
Pfui! – Térj ki: ime, szolgád.
Nos, nos, uram, mi hir?

PISANIO.
        Fiad urad
Gazdámra kardot ránta.

KIRÁLYNÉ.
        Hah! De baj,
Reménylem, nincs?

PISANIO.
        De hisz lett volna, ha
Nem inkább játszik, mintsem vív uram,
S dühét veszi segédül: ott levő
Urak szétválasztották.

KIRÁLYNÉ.
        Nagyon örülök.

IMOGEN.
Atyám fiad barátja s őt pártolja.
Egy számüzöttre kardot huzni. Oh
Derék lovag! Bár Afrikában állna
E kettő szemben s én tűvel közel,
Hogy szurdalhatnám azt, a ki hátrálna.
Mért hagytad el urad’?

PISANIO.
        Parancsolá.
Nem türte, hogy kisérjem őt a révig.
E jegyzéket adá elvégzenem,
Ha tetszenék rám biznod.

KIRÁLYNÉ.
        Hű cselédje
Volt mindig, s hogy lesz is, becsületem
Reá!

PISANIO.
Felség, alásan köszönöm.

KIRÁLYNÉ.
Forduljunk egyet, kérlek.

IMOGEN.
        Itt fogok
Veled fél óra mulva szólni: addig
Nézd legalább, mint indul el uram.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Köztér.

Cloten két Nemessel jön.

1. NEMES.
Uram, tanácsolnám, válts inget: a tett hevétől úgy párologsz, mint valami áldozat. A honnan levegő kijön, oda be is megy a levegő; már pedig itt körülöttünk nincs olyan egészséges levegő, a milyen belőled jön.

CLOTEN.
Ha ingem véres volna, akkor volna mit váltani. Megsebeztem őt?

2. NEMES.
(magában).
Nem, hitemre, annyira sem, mint türelmét.

1. NEMES.
Hogy megsebezted e? Teste ugyancsak váz legyen, ha meg nem sebezted; ha nincsen megsebezve, akkor teste nem is egyéb, mint megszokott járása az aczélnak.

2. NEMES.
(magában).
Aczéla adósságba verte magát s csak úgy oldalt kerűlt a városnak.

CLOTEN.
A pimasz nem akart helyt állani.

2. NEMES.
(magában).
Nem ám, hanem egyre szökött előre, szembe.

1. NEMES.
Helyt állani veled szemben! Van ugyan földed, a mennyi neked elég; de ő még gyarapította területedet, mert egyre tágított.

2. NEMES.
(magában).
Tágított annyi hüvelknyit, a hány óczeántok van, filkók!

CLOTEN.
Bár csak ne választottatok volna szét bennünket!

2. NEMES.
(magában).
Bár csak ne addig, míg meg nem mérted volna a földön, mekkora bolond vagy.

CLOTEN.
S az a leány ezt a ficzkót szeresse s engem megvessen?

2. NEMES.
(magában).
Ha bűn a helyes választás, akkor elkárhozott.

1. NEMES.
Mindig mondtam, uram: agyveleje nem tart lépést szépségével; jó czégér, de elmésségének csak gyér sugarait láttam.

2. NEMES.
(magában).
Nem igen sugároz bolondra, nehogy a viszfény sebezze.

CLOTEN.
Gyere, menjünk szobámba. – Sebet szerettem volna látni.

2. NEMES.
(magában).
Nem kivánnám, ha csak szamáron nem esik, a mi nem is oly nagy eset lett volna.

CLOTEN.
Velünk tartasz?

2. NEMES.
Követni fogom fenségedet.

CLOTEN.
Nem, gyerünk együtt.

2. NEMES.
Menjünk, mylord.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Szoba Cymbeline palotájában.

Imogen és Pisanio jönnek.

IMOGEN.
A parti réven kéne élned, és
Minden hajón kérdezned: mert ha irt,
S én nem kapom meg, kárba ment papir
Voln’, mint a fölajánlott kegyelem.
Mi volt végszója?

PISANIO.
        Királynőm, királynőm!

IMOGEN.
S lobogtatá kendőjét?

PISANIO.
        S csókolá.

IMOGEN.
Érzéktelen gyolcs! boldogabb nálamnál! S ez minden?

PISANIO.
Nem, mert mig fülel avagy
Szememmel megkülönböztethetém
Másoktul, a hajó szinén maradt,
Kalappal, keztyüvel, kendővel intvén,
A hogy kedélye vágya, hánykodása
Jelezni tudta, lelke hogy mi lomhán
Vitorláz el, s mi gyorsan a hajó.

IMOGEN.
Mért nem kisérted szemmel, mignem oly
Kicsinyre olvadt, mint a varju, vagy
Kisebbre még!

PISANIO.
        Kisértem, asszonyom.

IMOGEN.
Én megszakgattam voln’ szemizmaim’,
Csakhogy láthassam, mig a messzeség
Oly ponttá nem feni, mint tű hegye;
Sőt követem vala, mig a szunyog
Alakjából léggé nem olvad: aztán
Elfordultam és sirtam volna! – Jó
Pisanio, mikor halljuk hirét?

PISANIO.
Bizonynyal, úrnőm, első alkalommal.

IMOGEN.
Nem is bucsuztam tőle el – pedig
Sok édes mondandóm volt; – mielőtt
Még mondhatám, hogy ekkor s ily időn
Ily és ily gondolattal gondolok
Reá; vagy tőle esküt veheték,
Hogy olasz nők nem sértik érdekem’
S becsűletét; avagy meghagyhatám,
Hogy reggel s esti hatkor s éjfelen
Találkozunk imában, mert én akkor
Az égbe szállok érte; s mielőtt
Még bucsu-csókom’ adhatám, melyet
Két bűvös szóba rejték: jött atyám,
S miként a zsarnok éjszaknak lehe
Fonyasztá bimbainknak életét.
Egy Hölgy jön.

A HÖLGY.
Királynénk kéri nagysád társaságát.

IMOGEN.
Ezt rád bizom; végezd hamar. Megyek
Királynédhoz.

PISANIO.
Meglesz mind, asszonyom. (Elmennek.)

V. SZÍN.

Rómában, Philario lakásán szoba.

Philario, Jachimo, egy Franczia, egy Hollandi s egy Spanyol jönnek.

JACHIMO.
Hidd el, uram, láttam Britanniában: híre akkor növekedőben volt; már akkor várták tőle, hogy lesz belőle annyi ember, a milyen nevet azóta szerzett; de én akkor is a szeme közé tudtam volna nézni nagy álmélkodás nélkül, ha képességeinek lajstromát akasztották volna is melléje, hogy itemekkel olvassam végig.

PHILARIO.
Te oly időből beszélsz róla, a mikor még azzal patkolatlanabb volt, a mi azóta külsejét és belsejét kiteszi.

A FRANCZIA.
Én Francziaországban láttam: voltunk mi többen is, a kik csak úgy bele tudtunk nézni a napba, mint ő.

JACHIMO.
Az a házassági ügy királya leányával (miben inkább a lány, mint az ő értéke szerint kell őt megbecsülnünk) kétségkívül jókora részét adja hírének.

A FRANCZIA.
Aztán számüzetése.

JACHIMO.
Az, és azok helyeslése, a kik a lány pártján siránkoznak e siralmas váláson: mind ez igen csodálatosan nagyítja őt, s ha csak azért is, hogy a nőt megerősítsék elhatározásában, melyet különben megdönthetne egy igen könnyű roham, minthogy egy minden kiválóbb tulajdonság nélküli koldushoz ment nőűl. De honnan van, hogy hozzád száll? Honnan ered ismeretségtek?

PHILARIO.
Együtt katonáskodtunk atyjával, ki gyakran nem kevesebbel, mint életemmel tett adósává.
Posthumus jön.
Itt jön a brit. Bánjatok vele úgy, a hogy hozzátok hasonló műveltségű férfiakhoz az ő fajtája idegenekkel szemben illik. Kérlek mindnyájatokat, ismerkedjetek meg közelebbről ez úrral, kit ajánlok, mint nemes barátomat. Hogy mennyire érdemes erre, azt kimutatni inkább későbbre hagyom, semhogy füle hallatára dicsérjem.

A FRANCZIA.
Uram, mi ismertük egymást Orleansban.

POSTHUMUS.
S azóta én udvariasságodért adósod vagyok, mit sohasem fogok leróhatni, ha folyvást fizetem is.

A FRANCZIA.
Túlbecsülöd, uram, csekély szívességemet. Örültem, hogy kibékíthettem földimet veled. Kár lett volna oly gyilkos szándékkal, minő benneteket akkor hajtott, oly csekély és közönséges ok miatt egymásra rohannotok.

POSTHUMUS.
Bocsánat, sir, én akkor fiatal útazó voltam, inkább kerültem az után indúlni, mit másoktól hallottam, mintsem követtem minden tettemben mások tapasztalatait; egyébiránt érettebb ítéletem szerint is (ha sértés nélkül van, midőn érettnek mondom), vitám nem volt épen olyan jelentéktelen.

A FRANCZIA.
Biz Isten az volt arra, hogy kard által döntessék el, s még hozzá két oly emberé által, kiknek egyike, minden valószínűség szerint, vagy keresztűl ment volna a másikon, vagy elesett volna mind a kettő.

JACHIMO.
Szabad tisztelettel kérdezni, miben állt a vita?

A FRANCZIA.
Bizonynyal, azt hiszem. Nyilvános összekoczczanás volt, mely minden ellenmondás nélkül megtűri, hogy elmondjam. Sokban hasonlított múlt esti vitánkhoz, melyben mindegyikünk a saját hazájabeli nőket dicsérte: ez az úr akkoriban azt állítá (s vérével volt kész állítását bizonyítani), hogy hölgye szebb, erényesebb, elmésebb, szűziesebb, állhatatosabb, különb és hozzáférhetetlenebb, mint a legkiválóbb hölgy Francziaországban.

JACHIMO.
E hölgy többé nem él, vagy ezen úr véleménye azóta elkopott.

POSTHUMUS.
A nő erényét tartja, én meg tartom hitemet.

JACHIMO.
Nem kell oly igen olasz hölgyeink fölé emelned őt.

POSTHUMUS.
Oly kihívással szemben, mint Frankhonban, semmit sem engednék le, jóllehet imádójának s nem barátjának vallom magamat.

JACHIMO.
Oly szép s oly jó (egy neme a karöltve járó hasonlatoknak) kissé igenis szép és igenis jó lett volna bármely brit nőnek. Ha túl tesz némelyeken, kiket láttam, valamint ezen gyémánt túlragyog sokat, mely szemem elé kerűlt, akkor se hihetnék egyebet, mint hogy soknál többet ér; de sem én nem láttam még a legértékesebb gyémántot, sem te nem a legkülönb hölgyet.

POSTHUMUS.
Annyira dicsértem, a mennyire becsültem: így vagyok kövemmel is.

JACHIMO.
S mennyire becsülöd?

POSTHUMUS.
Többre, mint mennyiben a világ bírja.

JACHIMO.
Akkor páratlan hölgyed vagy meghalt, vagy kibecsüli őt egy kis apróság.

POSTHUMUS.
Csalódol: az egyik eladó, vagy elajándékozható, akár hogy lenne annyi kincs, melyből ára kitelik, akár elég érdem az ajándékra; a másik nem adás-vevésre szánt dolog, hanem egyedül az istenek ajándéka.

JACHIMO.
Melyet az istenek neked adtak?

POSTHUMUS.
S melyet kegyelmökből meg is fogok tartani.

JACHIMO.
Hiszen név szerint a tied lehet; de tudod, a rideg baromfi könnyen kerűl a szomszéd udvarába; gyűrűdet el is lophatják: e szerint a te megbecsülhetetlen tiszteleted két tárgyának egyike törékeny, másika a véletlentől függ; kitanúlt tolvaj, vagy egy effélékben tökéletes udvaroncz meg merné koczkáztatni mindkettőnek elnyerését, az elsőét úgy mint a másodikét.

POSTHUMUS.
Itáliátokban nincs udvaroncz, tökéletes legyőzni hölgyem becsületét, ha ennek megőrzését vagy elvesztését nevezed törékenységének. Nem kétlem, el vagytok látva tolvajokkal; de azért nem féltem gyűrűmet.

PHILARIO.
Hagyjuk abba, uraim.

POSTHUMUS.
Tiszta szívemből, uram. Ez érdemes signior – köszönöm is neki – nem tekint idegennek: bizalmasak vagyunk első látásra.

JACHIMO.
Ötször ennyi szóváltással nyernék szép hölgyednél annyi tért, hogy hátrálásra bírjam egész a megadásig, ha bejuthatnék hozzá s barátom lenne az alkalom.

POSTHUMUS.
Nem, nem.

JACHIMO.
Gyűrűd ellen merek fogadni fele vagyonomba, pedig azt hiszem, kissé többet ér. Hanem fogadásom inkább bizalmad ellen szól, mint hölgyed jó hírneve ellen; és, hogy minden sértést kizárjak belőle, meg merem kisérteni bármely nő ellen a világon.

POSTHUMUS.
Nagyon merészen bíztatod magad’ s ép akkorát fogsz csalódni: nem is kétlem, hogy eltűrnöd kellend, a mit kisérleteddel megérdemelsz.

JACHIMO.
Mi az?

POSTHUMUS.
Vereség; bár kisérleted, mivel annak nevezed, többet, büntetést is érdemel.

PHILARIO.
Nemes urak, elég ebből ennyi; el van hamarkodva a dolog; haljon meg, a mint született; ismerkedjetek meg csak, kérlek, jobban.

JACHIMO.
Bár tettem volna vagyonomat s szomszédomét is rá, hogy bebizonyítom, a mit mondtam.

POSTHUMUS.
S minő hölgyet választanál az ostromra?

JACHIMO.
A tiedet, a kit állhatatosság dolgában oly hozzáférhetetlennek vélsz. Ha ajálsz az udvarnak, a hol hölgyed van, nem több előnynyel, mint két alkalmas találkozással: tíz ezer aranyat teszek gyűrűd ellen, hogy elhozom onnan a becsületet, melyet te oly biztosítottnak képzelsz.

POSTHUMUS.
Arany ellen aranyat fogadok: gyűrűm oly drága nekem, mint újjam, melyhez tartozik.

JACHIMO.
Kedvese, s annyiban óvatosabb is vagy. Ha már úgy veszed a nők húsát, habár egy-egy millión is drachmáját, akkor a rothadástól sem tudod megóvni. De látom, van benned bizonyos vallásos érzület, melyet féltesz.

POSTHUMUS.
Ez csak szóbeszéd; reménylem, szándékod komolyabb.

JACHIMO.
Szavamnak úra vagyok, s esküszöm, a mit mondok, annak állok is.

POSTHUMUS.
Állasz? Itt van gyémántom, de csak kölcsönbe, míg visszatérsz. Csináljuk meg az egyezséget. Hölgyem erénye különb méltatlan gondolkozásod mérhetetlenséginél: erre merek fogadni. Itt a gyűrűm.

PHILARIO.
Semmi fogadás!

JACHIMO.
Az istenekre, az! Ha nem hozok elégséges bizonyítékot arról, hogy hölgyed testének legdrágább részét élvezém, akkor tíz ezer aranyam a tied, s tied hozzá gyémántod is, ha visszatérve oly becsületben hagyom őt, a milyenben te hiszed, akkor ő, a te drágaköved, ez a te drágaköved, s aranyam a tied – föltéve, hogy ajánlatod megszerzi nekem a legszabadabb járást-kelést.

POSTHUMUS.
Elfogadom e feltételeket; állapítsuk meg a pontozatokat kölcsönösen. Csupán annyiban fogsz felelni. Ha megtetted próba-útadat, s közvetlenűl meggyőzesz, hogy sikerűlt, akkor ő nem érdemes arra, hogy vitázzunk miatta; ha azonban a kisértést kiállja (te nem mutatván ki az ellenkezőt), akkor rossz véleményedért, melyet tisztasága ellen intéztél, kardoddal fogsz nekem felelni.

JACHIMO.
Kezet rá, áll. A bíróság előtt mindezt írásba teszszük, aztán el, egyenest Britanniába, nehogy az alkú kihüljön s oda veszszen. Sietek pénzemért s írásba tétetem kölcsönös téteinket.

POSTHUMUS.
Helyes.
        (Posthumus és Jachimo elmennek.)

A FRANCZIA.
Gondolod, hogy lesz belőle valami?

PHILARIO.
Signior Jachimo nem fog tágítani
Kérlek, kövessük őket.

VI. SZÍN

Britanniában. Cymbeline palotájában, szoba.

Királyné és Hölgyek, Cornelius jönnek.

KIRÁLYNÉ.
Szedjétek meg harmattal gyorsan e
Virágokat. Ki irta fel?

1. HÖLGY.
        Én, úrnőm.

KIRÁLYNÉ.
Siessetek.        (A hölgyek elmennek.)
        Nos, orvos, elhozád a szereket?

CORNELIUS.
Igen, felség: itt vannak, asszonyom.
        (Vékony szelenczét ad át.)
De kérem, felség, ha nem sértelek
(Mert lelkisméretem kérdezni készt),
Mért rendeléd e mérges keveréket,
Mely sorvasztó halált okoz; bár lassút,
Hanem halálost.

KIRÁLYNÉ.
        Doktor, ámulok
Kérdéseden: nem voltam tanitványod
Soká? Illatszert nem te oktatál
Készitni? szürni? és megóvni? úgy,
Hogy nagy királyunk is nem egyszer fordult
Ügyességemhez? Ennyire haladván,
Nem illik-e, ha csak nem vélsz gonosznak,
Egyéb próbákkal is bővítenem
Tudásomat? Eme szerek hatását
Oly lényeken kisérlem meg, melyek
(Nem emberek!) kötélre is silányak,
S kitudván a hatást, alkalmazok
Ellenszert, így külön fürkészve ki
A hasznukat és kárukat.

CORNELIUS.
        Felséged
Szive e próbákon megkérgesül,
S múgy is a hatás látása csak
Kártékony s vészes.

KIRÁLYNÉ.
        Oh, csak légy nyugodt.
Pisanio jön.
(Magában.)
Itt jön egy hízelgő kölyök: ezen
Teszem az első próbát. Ő gazdáját
Pártolja, s ellene fiamnak. – Nos
Pisanio? – Doktor, szolgálatodnak vége:
Mehetsz.

CORNELIUS.
(magában).
Nem kedvelem e nőt. Ő azt hiszi,
Hogy lassu mérge van. Jól ismerem
Lelkületét, s álnokságára nem
Bizok ily átkos természetü szert.
E szert csak eltompitja s elbutitja
Rövid időre az érzékeket,
Mit ő először macskán és kutyán
Kisért meg, s így tovább; de nincs
A tetszhalálban, mit okoz, egyéb
Veszély, mint hogy rövidre meg-
Köti a lelket, hogy üdébb legyen
Ébredve. Őt az álhatás megcsalja,
S én így, ámitva őt, leszek hivebb.

KIRÁLYNÉ.
Nincs, doktor, több szolgálatod, mig nem
Szólítalak.

CORNELIUS.
Alázattal megyek.        (Elmegy.)

KIRÁLYNÉ.
Sír, mondod, folyvást? S nem hiszed, hogy egyszer
Megcsillapul? s betér az ész oda,
Hol most hóbort uralg? Te csak ne tágits.
S midőn hirül hozod, hogy fiamat
Szereti, a perczben, mondom, akkora
Lészsz, mint urad, s nagyobb, mert szerencséje
Már-már szótlan hever s neve vonaglik:
Már vissza nem jöhet, sem ott, a hol
Van, nem maradhat; nyomoron cserél
Nyomort, ha új dologba kezd; s lerontja
Minden rá virradó nap az előbbi
Müvét. Mit várhatsz attól, ki maga
Is roskadoz, ki újra föl nem épül
S kinek barátja sincsen támaszul?
(A Királyné kis üvegcsét ejt el. Pisanio felveszi.)
Te nem tudod, mit vészsz fel: én magam
Készítém: tartsd meg szolgálatidért.
Ötször mentette meg haláltul a
Királyt. Erősebb szert nem ismerek.
Fogadd el, kérlek: foglaló ez másra,
Mit még te néked szántam. Asszonyodnak
Mondd meg, mint áll ügye: úgy, mintha csak
Magadtól tennéd. Jól gondold meg a
Cserét; gondold meg: úrnőd megmarad,
S hozzá fiam, kinek lesz gondja rád.
Királyom’ ráveszem, léptessen úgy
Elő, a hogy kivánod, s én magam,
Ki e tisztségre teszlek, érdemid’
Dúsan tetézem. – Szólitsd hölgyeim’.
Gondolj szavamra. (Pisanio el.) Rossz, nyakas kölyök
Megingathatlan, gazdája ügyésze,
Ki a leányt sarkalja, hogy urának
Adott hitét megtartsa. A mit adtam
Neki, ha beveszi, a lány körül
Elpusztul kedvesének ügyvéd népe;
S mit ő is bizonyost megizelít,
Ha csak nem enged.
        (Pisanio s a hölgyek jönnek.)
        Úgy, helyes, helyes.
A violát, tátongót s primulát
Hozzátok a szobámba. – Ég veled,
Pisanio! Gondolj szavamra.
        (Királyné s hölgyek el.)

PISANIO.
        Úgy lesz;
De önmagam fojtom meg magamat,
Ha jó uramhoz hűtelen leszek:
Ez mind, mit érted én teszek.        (Elmegy.)

VII. SZÍN.

Ugyanott más szoba.

Imogen jön.

IMOGEN.
Ádáz atya, és álnok mostoha,
S egy hóbortos, kérvén egy özvegyet,
Kinek férjét számüzték. – Oh e férj:
Búm legfőbb koronája! s ez örök
Kinzások érte! – Loptak volna el,
Mint két testvéremet, boldogság volna.
Mily nyomorú a csillogó vágy, s áldott,
Ki – bár alant – szerény tetszéseként
Fűszerszi csöndes életét. – Ki az?
Pisanio és Jachimo jönnek.

PISANIO.
Urnőm, ez érdemes nemes Rómából
Urunkról hoz hirt.

JACHIMO.
        Sápadsz, asszonyom?
Az érdemes Leonátus ép s egész,
S szivéből üdvözli fenségedet.        (Levelet ad át.)

IMOGEN.
Sir, köszönöm. Köszöntlek szivesen.

JACHIMO.
Fölötte dús a küszöbön kivül!
(Magában.) Ha ily anyagból készült lelke is,
Úgy ő csak az arab madár, s oda
A fogadás. Merészség, légy barátom!
Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig
Fel engemet, különben, mint a párthus,
Harczolnom futva kell, vagy egyenest
Csak futnom.

IMOGEN.
(olvas).
„Ő igen jeles férfiú, kinek szívessége nagyon véghetetlenűl lekötelezett. Bánj vele ahhoz képest, a mennyire hűségedet becsülöd.
        Leonatus.”
Fönszóval ennyit olvasok;
De szívem kellő közepe hevült
A többin s hálásan veszi. – Köszöntlek
Uram, úgy, a hogy szóval csak birom
S nyomát is lásd mindenben, a mi csak
Tőlem telik.

JACHIMO.
Legszebb hölgy, köszönöm. –
Mit! Őrültek vagyunk? A természet
Adott szemet, látnunk az ég ivét,
A föld és tenger dús szinét; s a mely
Ott fen a tűz-köröket s a part iker-
Kováit ismeri külön: s ily drága
Üveggel szép és rút közt nem tudunk
Különbséget?

IMOGEN.
Mit bámulsz, jó uram?

JACHIMO.
Szemünk nem a hibás: hülye s majom
Két ily nő közt ennek nyihog, s amazt
Fintorgatással elitéli; sem
Itéletünk: a szépség ez ügyében
Bölcs lenne a bamba s eltökélt; se nem
A vágy: az éhezőt hányásra készti,
Nem hogy csábitsa élvezésre a
Piszok, ily tiszta fönség mellett.

IMOGEN.
Miről beszélsz?

JACHIMO.
A bételt akarat (e jóllakott
S ki nem elégitett vágy, e telt hordó,
De mely folyik) először elrabolván
A bárányt, úgy nyul a belekhez.

IMOGEN.
        Jó sir,
Mi ingerel? Bajod van?

JACHIMO.
        Köszönöm,
Nincs, asszonyom. (Pisaniohoz) Sir, kérlek, várjon ott rám
Legényem, hol hagyám. Ő idegen
És barátságtalan.

PISANIO.
        Oda készültem,
Őt üdvözölni, sir.        (Elmegy.)

IMOGEN.
Hát jól van férjem? Kérlek, nincs baja?

JACHIMO.
Jól, asszonyom.

IMOGEN.
Jó kedvü-e? Reménylem, az.

JACHIMO.
        Kiváló
Tréfás. Nincs párja idegen, oly pajkos
S vilám: őt csak a figurás
Angolnak hivják.

IMOGEN.
        Itthon inkább hajlott
A mélasághoz, s gyakran azt se tudta,
Miért.

JACHIMO.
Mélának még nem láttam őt.
Van egy frank társa, pompás egy moszjő,
Ki hon, mint látszik, szeretőt hagyott,
S a ki sürü fohászokat sohajt,
Mig a vidám brit (értem férjedet)
Nevet tüdőszakadtig, így kiáltva:
„Jaj! oldalam! ha gondolom, hogy ember,
Kit történet, a hir s tapasztalás
Tanítá meg, hogy mi a nő, de sőt
– Nem állván rajt’ – minek kell lennie,
Epedjen bizonyos bilincs után
Szabad óráiban!”

IMOGEN.
        Ezt mondta férjem?

JACHIMO.
Ezt, és kaczajtól vizbe fult szemekkel
Üdülés vele lenni, s hallani, miként
Tréfál a frankkal: Isten látja, hogy
Sok férfi gáncsra érdemes.

IMOGEN.
        De ő,
Reménylem, ő nem.

JACHIMO.
        Nem; hanem vehetné
Több köszönettel is az ég kegyét;
Mi több a jónál; de téged, ki minden
Képességén túlérő kincse vagy:
Habár egy részt csodálnom kell, de másrészt
Kell szánnom is.

IMOGEN.
        Mit szánsz, uram?

JACHIMO.
        Két lelket
Szivemből.

IMOGEN.
Egyik én vagyok, uram?
Te rám tekintesz: mondd mi vészt látsz bennem,
Mi szánalomra kelt?

JACHIMO.
        Mit? Oh, nyomor!
Kerülni napsugárt s vigasztalódni
Börtönben mécsvilágnál.

IMOGEN.
        Kérlek, sir,
Kérdéseimre szólj világosabban:
Miért szánsz engem?

JACHIMO.
        Mások szánnak; én
Csak majd megmondtam – birni bájaid –
De istent illet, megboszulni ezt,
Nem engem szólni róla.

IMOGEN.
Te mintha tudnál rólam valamit,
Vagy olyat a mi rám vonatkozik:
Kérlek (a bajt gyanitni csak, gyakorta
Gyötrőbb, mint tudni, mert a bizonyosnak
Vagy már nincs gyógyszere, vagy, idején
Megtudva, még gyógyitható), födözd fel,
Mi az, mi egyszer fékez, majd tüzel?

JACHIMO.
Enyim ha volna, rajt’ fürösztni ajkam’,
Ez arcz; s e kéz, mely érintésivel,
Mindegyik érintésivel hüségi
Esküt csikar ki az érző kebelből;
S e termet, mely szilaj szemem forgását
Rabbá teszi, lelánczolván magához:
S én nyálamat folyatnám (ó veszettség!)
Oly ajkon, mely közös, a Capitol
Lépcsőjeként, s szorongatnék kezet,
Mit óránkénti csalárdság (csalárdság
Mint munka) tett keménynyé, oly szempárba
Kacsintván, mely silány s vakult, miként
Avas kanócz, mit bűzös faggyu éleszt:
Úgy illenék, hogy a pokol tetézze
Minden kinjával lázadásom’!

IMOGEN.
        Félek,
Férjem feledte Angliát.

JACHIMO.
        S magát.
Nem én, ki bele törődtem, hirdetem
Kolduscseréjét: bájod az, a mi
Legnémább bensőmből nyelvemre így
Varázsolá e hirt.

IMOGEN.
        Ne halljak többet!

JACHIMO.
Oh drága lélek, szánalommal ejti
Meg szivemet ügyed s megbetegit:
Oly nőt, ki ily szép és kivel egy trón jár,
Megkétszerző a legnagyobb királyt,
Egy sorba tenni ringyókkal, kiket
Saját szekrényed kincsén megvehetsz!
Nyavalyás rimákkal, kik díjért enyelgnek
Mind a kórsággal, melytől rothadást
Fog a természet! meggenyedt anyaggal,
A mely megmérgezi a mérget! Állj
Boszút, vagy a ki szült, nem volt királyné,
S te nagy törzsedtől elmaradsz.

IMOGEN.
        Boszút!
Hogyan állnék boszút? Ha ez igaz
(Mert szivem olyan, hogy e két fülem
Sem ejti meg hamar), ha ez igaz:
Hogy álljak én boszút?

JACHIMO.
        Élnék-e én
Miatta hűs párnák között, miként
Diána papnője, holott ő más-más
Tanyákon hentereg költségeden
S gyalázatodra!? Állj boszút! s én édes
Gyönyörödnek szentelem magam’, nemesbet
Nálánál, a ki megtagadta ágyad’,
S szerelmedet hűn s biztosan fogom
Megőrzeni.

IMOGEN.
Hej, hó, Pisanio!

JACHIMO.
Szolgálatom’ hadd nyomjam ajakadra.

IMOGEN.
El! Átkozom fülem’, hogy ily soká
Meghallgatott. Ha voln’ becsületed,
Regédet az erényért mondod el,
S nem a kerested ritka aljas czélért.
Nemest sértél, ki olyan távol áll
Hiredtől, mint magad a becsülettől;
S oly nőt kisértesz, a ki tégedet
Megvet, mint ördögöt. Pisanio!
Ez a merény adassék tudtaul
Király atyámnak: ha helyesli, hogy
Egy vakmerő idegen, mint római
Bordélyban, alkudjék itt udvarában,
És állati vágyát így tárja fel
Nekünk: úgy udvarával nem sokat
Törődik és leányát semmire
Sem becsüli. Hej, hó, Pisanio!

JACHIMO.
Oh, boldog Leonatus! mondhatom
Bizalmadat megérdemli a hit,
Mit nőd irántad táplál, s jó hitét
Remek jóságod. Áldva éljetek!
Bocsáss meg. Csak kitudni mondtam ezt,
Vajjon bizamad vert-e mély gyökért?
S most halld olyannak férjedet, a milyen:
A leghűbb fajta ő, oly szent varázsló,
Hogy társaságokat bűvöl körébe,
S a szivek fele övé.

IMOGEN.
        Te megtérsz.

JACHIMO.
        Égből
Jött Istenként ül férfiak között,
S a tisztelet egy neme halandókénál
Különb szint ád neki. Zokon ne vedd
Hát, legdicsőbb herczegnő, hogy kisértni
Merészelém, miként fogadsz ily álhirt,
Mi csak helyesléssel tisztelte meg
Józan itéleted’ e ritka férfi
Választásában, ki – a mint tudod –
Nem véthet. Csak, hogy szeretem, az készte,
Hogy így kisértselek; de tégedet
Az istenek polyvátlanul különbbé
Teremtenek mindenkinél. Bocsáss meg.

IMOGEN.
Már jól van minden: használd udvarunkon
Hatalmamat.

JACHIMO.
Hálásan köszönöm.
Majd feledém: egy kis, s még is – mivel
Férjedre is vonatkozik – jelentős
Kéréssel hozzád fordulok; egyéb
Nemes barátaimmal én is részes
Vagyok ez ügyben.

IMOGEN.
        Kérlek, sir, mi az?

JACHIMO.
Tizenketted magunkkal én s urad
(E szárnynak legjobb tolla) összeget
Gyüjténk, a császárnak ajándokot
Veendők, s én, mint megbizott, Frankhonban
Már vettem is: egy ritka művü vértet
S kiváló alakú gyémántokat.
Értékök nagy, és én mint idegen
Aggódva keresek biztos helyet
Nekik. Nem vennéd szives pártfogásod
Alá?

IMOGEN.
Örömmel, s biztosságukért
Becsületem’ vedd zálogul; s mert férjem
Is részes benn’, hálószobámba rejtem.

JACHIMO.
Szekrényben őrzik még szolgáim; ám
Bátor leszek majd hozzád küldeni:
Csupán ez éjre, holnap utazom.

IMOGEN.
Oh nem.

JACHIMO.
        De, kérlek: mert ha hosszura
Halasztnám haza tértem’, rövidséget
Szavam szenvedne s Galliábul engem
Csak a szándék s igéretem hozott
A tengeren át, hogy meglássalak.

IMOGEN.
Én köszönöm e fáradságodat;
De holnap még nem mégy.

JACHIMO.
        Kell, asszonyom:
Azért, ha tetszik, kérlek, férjedet
Levélben üdvözölnöd, irj az éjjel.
Időm lejárt már, mi ajándokunk
Gyöngéd voltába vág.

IMOGEN.
        Jól van: irok.
Küldd csak szekrényed’: jól megőrzöm és
Úgy küldöm. Üdvöz légy, uram.        (Elmennek.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Tér. Cymbeline palotája előtt.

Cloten és két Nemes jönnek.

CLOTEN.
Volt-e valaha embernek ily szerencséje! Midőn már megcsókoltam a tekét, akkor veretni le új dobásban. Száz fontom állt rajta. Aztán egy ily kurafi kóficz felorrolja esküdözésemet, mintha esküimet tőle kértem volna kölcsön s nem bánhatnék velök kedvem szerint.

1. NEMES.
Hát mit nyert vele? Golyóddal betörted a fejét.

2. NEMES.
(magában).
Ha a veleje olyan lett volna, mint a ki betörte, mind kifolyt volna.

CLOTEN.
Ha egy nemes embernek kedve kerekedik esküdözni, nem egy ott ácsorgó dolga, esküit megnyirbálni, mit?

2. NEMES.
Nem, mylord. (Magában.) Sem, hogy füleit levagdossa.

CLOTEN.
Kurafi! kutya! Én adjak neki elégtételt? De ’szen csak lett volna magamféle!

2. NEMES.
(magában).
Hogy fél bolonddal kapjon hajba!

CLOTEN.
Semmi a világon ennyire nem boszant. – Verje meg a ragya a dolgot. Inkább ne volnék ily nemes születésű, a milyen vagyok. Nem mernek velem vívni, anyám, a királyné miatt. Minden himpellér megtölti vívással a bendőjét, csak nekem kell fel s alá járnom, mint valami kakasnak, kibe senki sem köthet bele.

2. NEMES .
(magában).
Te kakas is, kappan is vagy, s eléggé kukorékolsz tarajodhoz képest.

CLOTEN.
Mit mondasz?

2. NEMES.
Nem illik, hogy nagyságod minden ficzkónak helyt álljon, a kit megsért.

CLOTEN.
Tudom, nem illik, de illik az alattam valókat megsértenem.

2. NEMES.
Igen, illik, s egyedűl nagyságodhoz illik.

CLOTEN.
No, ezt mondom én.

1. NEMES.
Nem hallottad egy idegen hírét, ki az éjjel jött az udvarra?

CLOTEN.
Idegen az udvaron, s én nem tudok róla!

2. NEMES .
(magában).
Nem hijába vagy a legudvariatlanabb ficzkó.

1. NEMES.
Egy olasz érkezett, s azt hiszik, Leonatus barátai közűl való.

CLOTEN.
Leonátus egy száműzött gaz; s ez is az, akármi legyen is. Ki szólt neked ez idegenről?

1. NEMES.
Nagyságod egyik apródja.

CLOTEN.
Illik, hogy én keressem őt fel? Nem derogálna az nekem?

1. NEMES.
Neked semmi sem derogálhat, uram.

CLOTEN.
Legalább gondolom, nem egy könnyen.

2. NEMES .
(magában).
Te egy sűlt bolond vagy, s csak annálfogva is nem derogálhat semmi sületlenséged sem.

CLOTEN.
Menjünk, fölkeresem azt az olaszt. A mit nappal tekén vesztettem, azt rajta az éjjel megnyerem. Jer, menjünk.

2. NEMES.
Követni fogom nagyságodat.
        (Cloten és egy Nemes elmennek.)
Hogy oly ármányos ördög, mint az anyja,
Ily szamarat ad a világnak! Oly
Nő, ki eszével mindenkit lever,
S fia, ha megfeszül se tudja, hogy a húszból
Kettőt levonva hány marad. Szegény
Herczegnő, égi Imogen! mit nem türsz!
Egy mostoha uralkodik atyádon;
Anyád óránkint cselt kohol; és kérőd:
Ez undokabb, mint drága férjed szennyes
Elüzetése, szörnyübb, mint a válás,
Mit eszközölt. Őrizze meg az ég
Erényed drága sánczait s renditlen
Szép lelked templomát, hogy kedvire
Élj számüzött férjednek s nagy hazádnak!
        (Elmegy.)

II. SZÍN.

Hálószoba; egyik oldalon egy láda.

Imogen (ágyában olvas). Egy Hölgy udvarol.

IMOGEN.
Ki az? Helen szolgám?

HÖLGY.
        Parancsolj, úrnőm!

IMOGEN.
Hány óra?

HÖLGY.
        Asszonyom, éjfélre jár.

IMOGEN.
Hát három órát olvasék: szemem
Fáradt; jegyezd meg, hol elhagytam, s ágyba!
Ne vidd el a világot: égjen; és
Ha fölébredni tudsz négy órakor,
Úgy, kérlek, kelts fel. Elfogott az álom
        (A Hölgy elmegy.)
Ótalmatokb’ ajánlom magamat,
Oh istenek: őrizzetek meg éji
Kisértőktől s manóktól engemet
        (Elalszik, Jachimo a ládából kijő.)

JACHIMO.
Szól a tücsök, s az elcsigázott érzék
A nyugalomban pótolást szerez.
Ily lopva járt a sáson Tarquinunk,
Mig fölveré, kit sebze, a szüzet.
Hogy illel ágyadba, Cytherea,
Friss liliom, fehérebb, mint e gyolcs.
Ha érinthetném! Csókkal csak, csupán
Egy csókkal! Hasonlithatlan rubin,
Be édes volna tőled! A szobát
Lehellete fűszerzi; rá hajol
A gyertyaláng, szemébe hogy kacsintson,
És lássa a csukódott fényeket,
Miket fehér s azur, az ég igaz
Kékjével áttört ablakok takarnak.
– Dologra! Megjelölni a szobát,
Felirok mindent: ilyen s ilyen képek;
Az ablak ott; ágyának dísze ilyen:
A szőnyeg, ábrák, úgy, és ez meg ez;
És a rege tartalma. Ah, de tíz
Ezer silányabb tárgynál is különb
Bizonyság voln’ egy testi jegy, gyarapitni
Jegyzékemet. Oh álom, majma a
Halálnak, rajta lomhán feküdjél,
S legyen érzéke, mint a szoboré,
Mely kápolnába’ fekszik. Jer le, jer!
        (Karpereczét leoldja.)
Omlékony, mint a gordusi csomó
Zilált volt. Megvagy: oly külső bizonyság,
Minden belső lesz a lelkismeret
Urad’ őrültté tenni. Bal emlőjén
Öt pettyü jegy, mint bibor-cseppek a
Kenyérbél kelyhiben: különb tanu,
Mint törvény rendelt valaha; s eme
Titok elhinni készti, hogy a zárt
Feltörtem s meglopám becsülete
Kincsét. – Ne többet! Minek is? Miért
Irnám fel azt, mi vésve, nyomva van
Elmémbe. Tereus történetét
Olvasta az imént: im a levél
Behajtva, hol meghajla Philomel.
Elég! A ládába! S be a rugót!
Hamar, ti éj sárkányai, hogy a
Hajnal kinyissa a varjak szemét! –
Félek. – Bár angyal ez, pokol van itt.
        (Az óra üt.)
Egy, kettő, három: gyorsan, gyorsan!
        (A ládába bú, a szín bezárúl.)

III. SZÍN.

Előszoba Imogen lakosztályán.

Cloten és Nemesek jönnek.

1. NEMES.
Nagyságod a legtürelmesebb vesztő, a leghidegebb vérű, a ki csak valaha vágott ki disznót.

CLOTEN.
Akárkit is lehűtene a vesztés.

1. NEMES.
De nem mindenki venné oly türelmesen, nagyságod előkelő modorában. Te akkor vagy leghevesebb, legdühösebb, ha nyersz.

CLOTEN.
A nyerés mindenkibe bátorságot önt. Ha elnyerhetném Imogent, lenne aranyam elég. Már közel a reggel, úgy-e?

1. NEMES.
A nappal is, mylord.

CLOTEN.
Csak jönne már a zene. Szándékom neki éjjeli zenét rendezni; azt mondják, ez penetrálni fogja. (Zenészek jönnek.) Jertek, hangoljatok; ha penetrálni fogjátok billegtetésekkel, megpróbáljuk nyelvünkkel is: ha nem használ, hadd maradjon de már akkor én többé nem vesződöm vele. Először is valami kitűnő jól gondolt dolgot; aztán egy csodálatos édes áriát, bámulatos szóbőséggel; aztán hadd gondoljon rá egyet.
Dal.
Halld, halld! pacsirta zeng az égen;
        Apolló útra kel,
Lovát itatni a kis éren,
        Mit rejt virágkehely;
Arany szemét a gyöngyvirág már
        Bólintva nyitja fel:
Mindennel, a mi bájt lehel,
        Szép hölgy, serkenve kelj!
        Serkenve kelj!
Így, most pusztuljatok. Ha penetrálja, akkor annál jobban fogok zenétekről megemlékezni; ha pedig nem, akkor a fülében van a hiba, melyet sem lószőr, sem juhbél, sem tökéletlen eunuch-hang nem képes meggyógyitani.         (Zenészek el.)
Cymbeline és a Királyné jönnek.

2. NEMES.
Itt jön a király.

CLOTEN.
Szeretem, hogy ily sokáig fönmaradtam, mert ez az oka, hogy most ily korán fön vagyok. Nem veheti e tisztelgésemet csak atyailag. Jó reggelt, felség, s neked is, kegyes anyám.

CYMBELINE.
Makacs leányunk ajtaját lesed?
S nem jő ki?

CLOTEN.
Zenefélékkel igyekeztem megközeliteni, de nem méltóztatott rám figyelni.

CYMBELINE.
Nagyon új még szerelme számüzése:
Még nem feledte; több idő kitörli
Emlékének nyomát, s tied lesz ő.

KIRÁLYNÉ.
Sokat köszönhetsz a királynak: ő
El nem szalaszt előnyt, a mely hasznodra
Lehet lányánál. Készülj rendszeres
Ostromra magad is; a kedvező
Idővel köss frigyet; a tilalom
Fokozza csak buzgalmad’, s mit teszel,
Tedd ihletés sugallta tiszt gyanánt;
Mindenben szót fogadj, kivéve azt,
Ha távozásra szól parancsa: ebben
Süket leszel.

CLOTEN.
Dehogy leszek süket.
Követ jön.

KÖVET.
Bocsánat, sir: követség jött Rómából,
Köztük van Cajus Lucius.

CYMBELINE.
        Derék vitéz,
Bár mostan kényes ügyben jár; de ez
Nem az ő vétke: fogadnunk illik őt
Küldőjének becsülete szerint,
S figyelmünk illeti irántunk vallott
Régibb jóságaért. Kedves fiank,
Kövess bennünk’, ha jó reggelt mondottál
Hölgyednek: szükségünk leszen reád
E római ügyében. Jer, királynénk.
(Királyné, Cymbeline, Nemesek s a Követ elmennek.)

CLOTEN.
Ha fölkelt, úgy szólok vele; ha nem,
Hadd feküdjék s álmodjék. Kérlek, he!
        (Kopogtat.)
Körülte vannak hölgei, tudom.
Megtömjem markukat? Arany nyit ajtót,
S nem ritkán úgy eltántoritja még
Diána vadászit is, hogy a vadat
Orzónak terelik; arany igazt
Megöl és tolvajt megment, s néha ép
Akasztófára visz tolvajt s igazt.
Mit nem tehet s törülhet az! Cselédi
Közül egyet ügyészemmé teszek:
Mert még magam nem értek a dologhoz.
Bocsánat!        (Kopogtat.)
Egy Hölgy jön.

HÖLGY.
Ki kopog?

CLOTEN.
        Nemes!

HÖLGY.
        Csak az?

CLOTEN.
Igen s egy nemes hölgy fia.

HÖLGY.
        Ez több,
Mint mennyivel sok más dicsekhetik,
Ki náladnál nem tart olcsóbb szabót.
Mi tetszik?

CLOTEN.
Asszonyod már kész –?

HÖLGY.
        Igen:
Szobájában maradni.

CLOTEN.
Nesze neked arany: adj érte jó hirt.

HÖLGY.
Mit, jó hirem’? Vagy hogy én költsem a
Te jó hired’? – A herczegnő.
Imogen jön.

CLOTEN.
Jó reggelt, édes. Szép kezed’, hugom.

IMOGEN.
Jó reggelt, sir. Sok gondodon te csak
Bajt szerzesz: én köszönetül megvallom,
Hogy köszönetben jó szegény vagyok,
S alig hogy van már.

CLOTEN.
        Ez nem válasz.

IMOGEN.
Nem szólnék, csak ne vennéd megadásnak,
Ha hallgatok. Kimélj meg, kérlek: mert
Oly duvaságot kellene mutatnom,
Mely nyers nyájasságodnak megfelel.
Ki ily sokat tud, ennyi szó után
Érthetne s tágithatna.

CLOTEN.
        Nem teszem:
Bün voln’ ez őrülten itt hagynalak.

IMOGEN.
Eszét csak a bolond nem vesztheti.

CLOTEN.
Bolondnak mondasz engemet?

IMOGEN.
Bolondnak: hisz őrült vagyok; de ha
Békén maradsz, őrült én sem leszek:
Ez kettőnkön segit. Uram, sajnálom,
Hogy nőszokást felejteni, s ily nyiltan
Beszélni késztesz: tudd meg most s örökre,
Hogy én, ki ismerem szivem,’ igaz
Szivemre mondom, nem törődöm véled;
Szeretetem a tönkhöz oly közel van,
Hogy (vádolván magam’) gyülöllek, s bárha
Éreznéd s ne kérkedtetnél vele.

CLOTEN.
A gyermeki hűség ellen vétkezel.
Hisz a kötés, mit e rossz czenkkel szinlesz
(Kit alamizsna táplált s udvaron
Szedett hideg falat), nem is kötés;
S habár az aljasb nép közt járja is
(S ki aljasb mint ő!), hogy önalkotott
Kötés a lelket kösse (s ebben is
A koldus-lét s poronty csak a kapocs):
De téged e tulságtól visszatart
A krona, melynek diszét te meg
Nem ronthatod egy ily silány kölyökkel,
Ki egy uracs inas-mezébe, ki
Csak kuktának, de annak sem való.

IMOGEN.
Káromló ficzkó! Volnál Jupiter
Fia és hozzá nem több, mint mi vagy,
Eléggé volnál ünnepelve, sőt
Irigylendő is még, ezt véve fel
Érdemitek mértékeül, ha másod
Bakó lehetnél országában és
Gyülölnének e nagy kitüntetésért.

CLOTEN.
A döghalál rothaszsza el!

IMOGEN.
Nem érheti nagyobb baj, mint ha te
Nevét kimondod: legrosszabb ruhája,
Mely valaha takarta testét, drágább
Előttem, mint minden hajad, s ha olyan
Ember voln’ minden szála, mint te vagy.
Pisanio!
Pisanio jön.

CLOTEN.
Ruhája? Ej, az ördög –

IMOGEN.
Keresd föl gyorsan hölgyemet, Dorottyát.

CLOTEN.
Ruhája?

IMOGEN.
        Egy bolond kisért körültem;
Ijeszt s boszant. – Kérd hölgyemet,
Keressen meg egy ékszert, mely karomról
Nagyon is véletlen veszett le; gazdád
Jószága volt; kárhozzam el, ha bármely
Királyság jövedelmeért od’ adnám.
Úgy vélem, láttam reggel; de tudom,
Az éjjel még viseltem, s csókolám.
Nem hinném, hogy panaszra ment uramhoz,
Hogy mást is csókolék.

PISANIO.
        Csak nem veszett el?

IMOGEN.
Reménylem, nem: eredj, keresd.
        (Pisanio elmegy.)

CLOTEN.
        Te meg-
Gyaláztál. Legrosszabb ruhája?

IMOGEN.
        Az;
Úgy mondtam, sir: ha pert akarsz, akár
Szólits tanút rá.

CLOTEN.
        Megmondom atyádnak.

IMOGEN.
S anyádnak is: ő pártfogóm, s remélem
Rólam csak a legrosszabbat hiszi.
Itt hagylak, sir, legádázabb dühödnek.
        (Elmegy.)

IV. SZÍN.

Rómában, szoba Philariónál.

Posthumus és Philario jönnek.

POSTHUMUS.
Ne félj, sir; nyerném csak meg a királyt
Oly bizonyost, mint nőm becsületéről
Tudom, hogy megmarad.

PHILARIO.
        S mire számolsz a királynál?

POSTHUMUS.
Én semmire: a változó időre;
Didergek most a télben s melegebb
Napokra várok. E bátortalan
Reménykedéssel olcsón fizetem
Jóságod’, mert csalódva mint adósod
Kellend meghalnom.

PHILARIO.
Igaz jóságod s társaságod is
Azon, mi tőlem telt, még túlfizet.
Királytok eddig vette nagy Agustus
Hirét; a megbizásnak embere
Lesz Caius, s azt hiszem, meglesz a sarcz
S a hátralék is, vagy a rómaiakkal
Gyűl meg baja, kiknek emléke még
Ujan sajg.

POSTHUMUS.
Bár politikus nem, és
Annak való is nem vagyok, hiszem,
Hogy ebből harcz lesz, és előbb veszed
Hirét, hogy a bátor Britanniában
Kötöttek ki a gallus legiók,
Mint azt, hogy egy fillérnyi sarczot adtunk.
Jobb rendhez szoktak ott most, mint mikor
Caesar mosolygott félszegségökön,
Bár érdemesnek vélte homlokot
Ránczolni bátorságukon. Fegyelmök
(Vitézséggel vegyest) megmondja majd a
Próbálkozóknak, hogy oly nemzet ez,
Mely tanul a világon.
Jachimo jön.

PHILARIO.
        Nézd, Jachimo.

POSTHUMUS.
A legfürgébb rén szolgált szárazon,
S vitorlád’ minden zug szele csókolta,
Hogy gyorsitsa hajód’.

PHILARIO.
        Uram, légy üdvöz.

POSTHUMUS.
Reménylem, a nyert kurta felelet
Sietteté megtérted’.

JACHIMO.
        Hölgyed a
Legszebb, kit láttam valaha.

POSTHUMUS.
        S a leg-
Jobb; és ha nem, horgászszon ablakon
Át inkább szépsége csalárd szivekre
S legyen velök csalárd.

JACHIMO.
        Im levelek.

POSTHUMUS.
Reménylem, jók.

JACHIMO.
        Nagyon valószinű.

PHILARIO.
Ott volt-e Caius a brit udvaron,
Míg ott valál?

JACHIMO.
Csak várták, de nem ért
Volt még oda.

POSTHUMUS.
Még minden jó vagyon.
Megvan e kőnek régi fénye? vagy
Homályos arra, hogy viseld?

JACHIMO.
        Ha vesztém,
Aranyban kelle vesztnem értekét;
De még egy oly éj kurta kéjeért?
Minőt brit földön nyertem, kétszer ily
Utat bejárok: mert gyürüd enyim.

POSTHUMUS.
Nehéz e kőhöz jutni.

JACHIMO.
        Mért? mikor
Hölgyedhez könnyü.

POSTHUMUS.
        Kedvedet ne töltsd,
Sir, károdon. Ezentúl, hisz tudod,
Barátok nem lehetünk.

JACHIMO.
        Azok leszünk,
Jó sir, ha állsz szavadnak. Ha haza
Jövök, hogy hölgyed’ meg nem ismerém,
Még lett voln’ egymáshoz szavunk; de én
Erénye és gyürüd nyerőjeül
Vallom magam’ és nem sértőtökül,
Mivel csak kettőtök akarata
Szerint tevék.

POSTHUMUS.
Itt a kezem s gyürüm,
Ha kitünik, hogy ágyban érintetted;
De ha nem, úgy rossz véleményed tiszta
Erényiről elveszti vagy nyeri
Együnknek kardját, vagy azé marad
Gazdátlan mindenik, ki megleli.

JACHIMO.
Adatom mind úgy a valót érinti,
Hogy rögtön hinni készt; de hittel is
Tetézem erejét, mit, nem is kétlem,
Elengedsz, látván, hogy rá sem szorúl.

POSTHUMUS.
Beszélj.

JACHIMO.
        Először: hálóterme (hol
Igaz, nem alvám, ámde esküszöm,
Volt mért virraszszak) függönyözve volt
Selyem s ezüst szőnyeggel. Rá himezve
Kleopatra és a római találkozása,
S a Cydnus, vagy a sok hajó sulyától,
Vagy büszkeségtől, medriből kikelve:
Derék egy munka, s oly dús, hogy az érték
S müvészet versenyzének benne, s én
Csodáltam, hogy oly ritka és finom
Műben az élet oly hű.

POSTHUMUS.
        Ez igaz;
De ezt ő tőle s tőlem s mástul is
Hallhattad.

JACHIMO.
Igazolja még több részlet
Tudásomat.

POSTHUMUS.
Igen, vagy meggyalázza becsűleted’.

JACHIMO.
Szobája déli részén
A kályha van; a kép rajt szűz Diána
Fürdőben: még nem láttam ily beszélő
Alakokat; egy néma, második
Természet volt a szobrász; sőt levonva
A mozgást, nyelvet, több is.

POSTHUMUS.
        Oly dolog,
Mit szintén hirből szedhetél, mivel
Sokat beszélnek róla.

JACHIMO.
        A szoba
Padlásán vert aranyból cherubok;
A tűztartó (mit feledék) két alvó
Kupido, fél-fél lábon állva
S szendén fáklyára dülve.

POSTHUMUS.
        Ez erénye!
S ha mindezt mindjárt láttad (és dicsérem
Emlékedet), azért nem menti meg
Szobája butorának leirása
A fogadási tételt.

JACHIMO.
        Nos, ha tudsz
Sápadni, csak e drágakőt veszem
        (Kiveszi a karpereczet.)
Ki: nézd; s most újra benn van: gyémántoddal
Kell összeházasitnom: mind a kettőt
Megtartom.

POSTHUMUS.
Zeus! hadd lám még egyszer. Ezt
Én tőlem kapta!

JACHIMO.
        Hála néki! Ezt!
Karárul oldta le; szinte látom őt:
Kecses mozdulata ajándokán
Tultett s tetézte mégis. Oda adta,
Mondván: egykor becsülte.

POSTHUMUS.
        Tán levette,
Hogy nékem küldje.

JACHIMO.
        Írja ezt neked?

POSTHUMUS.
Oh nem, nem, nem; igaz. Ne hát ez is!        (Oda adja a gyűrűt.)
Szememnek baziliszk: megöl, ha nézem.
Becsület ne legyen, a hol szépség van;
Hűség, hol látszat; szerelem, a hol
Két férfi van; s nő-esküben ne több
Erő, mint mi erényihez a nőt
Köti, mi semmi. – Oh mi szörnyü csalfa!

PHILARIO.
Sir, türelem, s vedd vissza gyűrüdet:
Még nincs megnyerve: kérdés még az is,
Nem úgy veszté-e; vagy ki tudja, hátha
Egyik cselédje, kit megvesztegettek,
Úgy lopta el.

POSTHUMUS.
Igaz; s hiszem, hogy így
Jutott hozzája. – Vissza gyűrümet. –
Mondj más jegyet, a testiről, s különb
Legyen ezeknél, mert ez lopva van.

JACHIMO.
Karáról vettem, Jupiterre!

POSTHUMUS.
        Hallod,
Ő esküszik: Zeusra esküszik.
Igaz; vidd e gyűrüt; igaz, tudom,
Nem hagyta volna el: cselédei
Mind meghiteltek s becsületesek: velök
Lopassa el! s egy idegen! Nem, ő
Élvezte: ez falánksága ismérve.
Ily drágán vette a rima-nevet.
Ne, díjad, s a poklok minden lakója
Osztozzék rajtatok.

PHILARIO.
        Sir, türelem.
Ez nem elég bizonyság arra, hogy
Elhigye az, ki bizonyos…

POSTHUMUS.
        Ne bántsd!
Meghágta.

JACHIMO.
Hogyha több bizonylatot
Keressz még: ölelésre termett mellén,
Méltán büszkén e kényes lakra, van
Egy jegy: éltemre, megcsókoltam, és
Étvágyra kelte, hogy – jóllakva bár –
Izleljem újra. Nem emlékezel
E foltra?

POSTHUMUS.
Hogyne! S ez egy másik foltról
Tesz vallomást, olyanról, mely maga
Megtölti a pokolt.

JACHIMO.
        Kivánsz még többet?

POSTHUMUS.
Hagyd számolásod’: soh’se mondd, hány izben,
Egyszer vagy milliomszor!

JACHIMO.
        Esküszöm –

POSTHUMUS.
Ne esküdjél: ha esküszöl, hogy nem tőd,
Hazudsz; ha tagadod, hogy vaksivá
Tevél, megöllek.

JACHIMO.
        Mitsem tagadok.

POSTHUMUS.
Bár volna itt, hogy izrül izre tépném!
Megyek, s ott tépem el, az udvaron,
Atyja előtt. Olyat teszek…         (Elmegy.)

PHILARIO.
        Sodrából
Kikelt egészen! – Te nyerél. Gyerünk,
Kövessük őt s fordítsuk el dühét,
Melyet magára zudit.

JACHIMO.
        Szivesen.        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Ugyanott, más szoba.

Posthumus jön.

POSTHUMUS.
Nincs más mód lennünk, csak az asszonyok
Segitségével? Mind fattyak vagyunk,
S a tisztes férfi, kit atyámnak hivtam,
Ki tudja hol vala, mikor csináltak!
Hamis pénznek csinált egy pénzverő
Vérője, és anyám azon idő
Diánájának látszott, mint korunk
Példányképének nőm. – Boszút, boszút!
Jogos kéjemben engem megszorita,
S tartózkodásra kért; s tevé oly szende
Szemérmességgel, hogy ez édes látvány
Hevitheti a vén Kronost; oly szűznek
Tartám, mint napsütetlen hó. Pokol!
E sárga Jachimo, egy óra – nem!
Első látásra, tán egy szó ne’kül,
Mint makkolt német vadkan, bőgve: „oh!”
Rá mászott, ellenállást nem találva,
Csak ott, hol tudta, lesz, s mit óvni
Kellett a nőnek. – Lelhetném csak a
Nő-részeket meg bennem: mert mi vágy
A férfiban vétekre tör, az a
Nő része: ha hazugság, tudd meg, az
A nőé; hízelgés, azé; csalás,
Azé; kéj s álnokság, azé; boszú,
Azé; a dicsvágy, megvetés s hiú
Hivalkodás, a kéjvágy, gyöngeség
És ingatagság s minden mondható bűn,
Mit ismer a pokol, azé egészben
Vagy részben… Nem! egészben:
Mert ép a bűnben ők nem állandóak;
De sőt változva örökön, a perczes
Bűnt fölcserélik félig oly időssel.
Irok ellenök, megvetni, megátkozni
Fogom. De hasznosb igaz gyűlöletben
Imádkoznom, hogy vágyaik teljenek be:
Ennél jobban ördög se gyötri meg.        (Elmegy.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Britannia, terem Cymbeline palotájában.

Cymbeline, a Királyné, Cloten és Nemesek az egyik ajtón; egy másikon Cajus Lucius és kisérői jönnek.

CYMBELINE.
Nos, szólj? Augustus mit akar velünk?

LUCIUS.
Mikorba’ Julius Caesar (emléke
Sokak szemében él még és soká
Lesz még beszédre tárgy) mint hóditó
Járt itt brit földön, bátyád Cassibelan
(Kit Caesar szivesen dicsért, a mint
Meg is érdemlé tettivel) Rómának,
Saját s utódai nevében, évi
Három ezer font sarczot fogadott,
Mit te újabban megfizetlen hagytál.

KIRÁLYNÉ.
És hogy megöljem a csodát: fog is
Örökre hagyni.

CLOTEN.
        Sok Caesar kerül,
Mig még egy Julius. Britannia
Külön világ maga. Nem fizetünk
Orrunk hordásaért.

KIRÁLYNÉ.
        Akkor nekik
Szolgált az alkalom, s ők vettek tőlünk;
Most meg nekünk, s mi visszaveszszük. Gondolj,
Uram királyom, őseidre és
Egyúttal szigeted természetes
Erdőire, mely Neptun partjaként
Víhatatlan sziklákkal bordázva, zajgó
Vizekben védve áll, melyek homokja
Ellenségid hajóit nem hogy hordja,
De árboczostúl elnyeli. Hisz Caesar –
Nos, győzött itt is; de nem mondta el
A gőgös „jöttem, láttam, győztem”-et.
Szégyennel (az első, mely érte őt)
Két izben verték vissza partjainktól,
S hajóraja (gyámoltalan játékszer)
Rémítő vizeinken mint tojás-
Héj hányattatván, szikláinkon oly
Könnyen is tört szét. Örömében a
Hires Cassibelan, ki Caesar kardját
(Oh ledér sors!) egyszer már-már legyőzte,
Örömtüzet gyújtott Lud városában
S a briteket vad bátorságra kelté.

CLOTEN.
Gyerünk: itt nincs többé mit sarczúl fizetni; királyságunk most bátrabb mint akkor volt; és, a mint mondám, nincsen több olyan Caesar: másnak is lehet görbe orra, de oly egyenes kardja nincs.

CYMBELINE.
Fiam, engedd anyád’ végezni.

CLOTEN.
Van köztünk akárhány, a kik csak oly keményen megfoghatják a dolog végét, mind Cassibelan: nem mondom, hogy én is olyan vagyok, hanem kezem nekem is van. Mit sarcz? Minek fizetnénk mi sarczot? Ha Caesar el tudja előlünk takarni lepedővel a napot, vagy zsebre tudja dugni a holdat, akkor fizetünk neki sarczot a világosságért, különben semmi sarcz, uram, ha tetszik.

CYMBELINE.
Tudnod kell, hogy mi szabadok valánk
Mig az igaztalan rómaik e sarczot
Ki nem csikarták tőlünk: Caesar nagyra-
Vágyása (mely úgy földagadt, hogy a
Világot majd szét nem repeszté) minden
Szín nélkül rakta ez igát, reánk,
Melyet lerázni harczos néphez illik,
S mi az vagyunk. Caesarnak ezt üzenjük:
Ősünk, Malmucius adá nekünk
Törvényeinket, melyeket nagyon
Megcsonkitott Caesarnak kardja; ezt
Felszabadítni s helyrehozni most
Hatalmunk jó müve legyen, habár
Fölháborodjék Róma rajt’. Törvényeinket
Malmucius alkotá, ki első hordott
Britanniában arany koronát.

LUCIUS.
Sajnálom, Cymbeline, hogy kénytelen
Vagyok Augustus Caesart (a ki több
Királyt bir szolgának, mint te cselédet)
Ellenségednek nyilvánitani.
Azért halld tőlem: harczot hirdetek
S dulást Caesar nevében ellened:
Légy megvíhatlan dühre kész. Ez válasz
A daczra; a magam nevébe’ vedd
Köszönetem’.

CYMBELINE.
Légy üdvöz’ Casius. Engem
Caesarod tett lovaggá; ifjuságom’
Körében töltém; tisztem’ ő adá,
S hogy most erővel visszakéri illik
Halálig védnem. Bizonyost tudom,
A pannonok és dalmaták is fegyvert
Ragadtak szabadságukért: oly példa,
Mely nem követve, hidegnek mutatná
A britet, s Caesar ilyennek ne lelje.

LUCIUS.
Hadd szóljon hát a tett.

CLOTEN.
Ő felesége szívesen lát. Tölts velünk egy víg napot, vagy kettőt, vagy többet is; s ha későbben más hangból fordúlsz hozzánk, meg fogsz bennünket találni sósvíz-övünkben: ha kiversz belőle, a tied lesz. Ha a kalandban hagyod a fogad’, veled is jobban járnak hollóink: és aztán vége.

LUCIUS.
Jól van ,sir.

CYMBELINE.
Tudom urad szándékát s ő is az
Enyimet, és most már Isten hozott.
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott, más szoba.

Pisanio, leveleket olvasva jön.

PISANIO.
Mit, házasságtörés? Mért nem irod,
Mely szörnyeteg vádolja? – Leonátus,
Oh gazdám! mi rontotta meg füled’?
Mely álnok római (mérges nyelvü, mint
Kezü) szedé reá nagyon is kész
Hivésed’? – Hűtlen? – Nem, sőt bünhödik
Hűségeért, s kiáll oly ostromot,
Istenhez inkább, mint nőhöz hasonlón,
Minőt erény legyen, a mely kiáll.
Oh gazdám, lelked az övé alatt
Úgy áll most, mint állt vagyonod. – Megöljem?
És őt? A szeretet, hit, eskük ellen,
Miket neked fogadtam? Vérit? én? –
Ha ez a jó szolgálat, úgy soha
Se mondjanak szolgálatkésznek! Milyen
Szint mutatok, hogy oly embertelennek
Látszom, minő e tettnek megfelel?
„Tedd meg; mit küldtem, a levél után
Maga rendel alkalmat.” Átkozott
Papir, e tintánál is feketébb!
Te érzéketlen semmiség, e tettben
Bűnrészes vagy, s oly szüz fehért mutatsz
Kivül? – Im, itt jön. Én nem értek ehhez.
Imogen jön.

IMOGEN.
Nos, nos, Pisanio?

PISANIO.
Im, asszonyom, uramtól egy levél.

IMOGEN.
Urad? Mit? Ez az én uram, Leonatus.
Tudós egy csillagász voln’ az, ki úgy
Ismerné a csillagokat, mint én
E kézirást: az fejtené meg a
Jövőt. Jó istenek, hadd szóljon e
Levél tartalma szerelemről, férjem
Jóllétiről, elégedett voltáról…
Csak azzal ne, hogy elszakasztva élünk:
Busitsa ez: van jótékony bubánat,
S ez az, s ez óvja a szerelmet. Minden mással,
Kivéve ezt, legyen elégedett.
Bocsáss meg, jó viasz. Ti méhek, e
Titok-zár készitői, áldalak!
Szerelmes és szorongatott adós
Nem egyenlő imát mond: bár bünöst
Börtönbe visztek, ám az ifjú Ámor
Titkát is jól megőrzitek. Jó hirt,
Jó istenek! (Olvas.)
„A törvény s atyád haragja, ha országában ér, nem bánhat velem oly kegyetlenűl, hogy, oh legdrágább lény, szemeiden fel ne éledjek újra. Tudd meg, hogy Kambriában vagyok a milfordi révben: a mit ebből szerelmed kiolvas, azt kövesd. S így, minden boldogságot kiván, a ki hű marad esküjéhez, szerelmében gyarapodó
        Posthumos Leonatusod.”
Szárnyas lovat nekem! – Hallod, Pisánio!
Ő Milford-rébe’, van: olvasd, s beszélj,
Mily messze van oda? Ha más silány
Dologban egy hétig döczög, miért
Én egy nap nem repülhetnék oda?
Mondd, hű Pisanio (ki úgy epedsz,
Oh, hadd alkudjam: még sem úgy, de vágysz,
Csakhogy kevésbbé, oh nem úgy, mint én:
Én vágyok tul a tulon!), és sűrün
Beszélj (szerelmi megbizottnak a
Halló szervet a fuladásig kéne
Megtöltni), mennyire van az a boldog
Milford? s mellesleg mondd, miként jutott
Wales ily ré boldog birtokába? de
Először, hogy’ lopózzunk innen el,
S a hézagot, mely támad mentünk s jöttünk
Között, mint mentsük? de előbb még, innen
Hogy’ távozunk? Mért mentsük a szülöttet
Fogantatás előtt még! Errül aztán.
Szólj, kérlek, hány tuczat mértföldet győzünk
Egy-egy órában?

PISANIO.
        Egy-egy napra egy
Tuczat elég, de sőt, úrnőm, neked
Sok is.

IMOGEN.
Mit! ily tunyán nem jár, a ki
Vesztőhelyére megy. Versenyfutásnak
Hallám hirét, hol gyorsabb volt a ló,
Mint az idő homokja. Eh, bohóság!
Menj, mondd, szinleljen hölgyem némi bajt,
S kérezzék atyjához; nekem szerezz
Lovagló öltönyt, nem drágábbat, mint
Jobbágy nejéhez illik.

PISANIO.
        Asszonyom,
Gondolnád meg a dolgot jobban.

IMOGEN.
Előmbe nézek én: köd itt, köd ott,
És a mi jő, csak köd van mindenütt,
Melyen nem látok át. Eredj csak, kérlek;
Fogadd szavam’. Nincs mit beszélni már:
Reám csak egy út, a milfordi vár.
        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Wales, hegyes vidék barlanggal.

Belarius, Guiderius, Arviragus jönnek.

BELARIUS.
Ily szép napot ki töltne hon, kinek
Eresze nem magasb, mint a mienk?
Hajolj meg gyermek: ez ajtó megtanit
Miként imádnotok a mennyet, s meg-
Hajolni készt a regg szent tiszteletére.
Uralkodók kapuira olyan
Bolt hajlik, hogy rajt’ óriások járnak
Kevély föveggel át, nem is köszöntve
Reggente a napot. Te szép ég, üdv!
Bár sziklában lakunk, de nem vagyunk
Olyan kemények hozzád, mint kinek
Büszkébb hajléka van.

GUIDERIUS.
        Ég, üdv!

ARVIRAGUS.
        Ég, üdv!

BELARIUS.
Ki most, hegyi vadászatunkra: ott
Ama halomra, ifjú csont; magam
E völgyet járom meg. S ha onnan engem
Csak akkorának láttok, mint egy varjat,
Gondoljátok meg, hogy a tér nagyit
És kicsinyit, s hányjátok meg beszédem’
Udvarról, fejedelmekről s hadi sorról,
Hol a szolgálat nem az, minek teszed,
De a mibe veszik; s így tartva ezt,
Hasznunkra lesz, mit látunk, minden itt
És gyakran vigaszunkra: a csontszárnyu
Bogárt jobban megvédve látjuk a
Gyorstollu sasnál. Ez élet nemesb,
Mint gáncsra lesni; dusabb, mint henyélni
Ingyen kegyért, és büszkébb, mint suhogni
Hozomra vett selyemben. Ilyeneknek,
Ki felczifrázza, süvegel; de a
Számlát nem törli ki. Nincs párja a
Mi életünknek.

GUIDERIUS.
Te tapasztalásból
Beszélsz; de mi, szegénykék, még nem is
Szálltunk túl fészkünk szemkörén: nem tudjuk,
Mi lég van másutt. Legjobb ez lehet,
Ha legjobb a nyugalmas élet, s azzal
Neked még édesb, hogy zordabbat is
Látál, illőt merev korodhoz is.
De ez nekünk csak a tudatlanságnak
Fülkéje, ágyban utazás, adós
Fogháza, hol kiszabva van a járás.

ARVIRAGUS.
Miről beszéljünk, ha oly öregek
Leszünk, mint te? ha szél s eső veri
A zord deczembert, e csipős barlangban
Mint tartsuk szóval a fagyos időt?
Még mit se láttunk, állatok vagyunk:
Prédára, mint a róka, ravaszak,
És hősök, mint a farkas, élelemre;
Bátorságunk üldözni azt, mi fut,
Kaliczkánk kórussá lesz mint fogoly
Madáré, s lánczainkban szabadon
Éneklünk.

BELARIUS.
Mily beszéd! Csak ismernétek
S éreztétek voln’, mit kiván a város:
Az udvari élet, mit elhagyni oly
Nehéz, miként követni, és csucsát
Megmászni bizonyos bukás, vagy oly
Síkos, hogy oly rossz félni tőle,
Mint a bukás maga; a harczi munka,
Mely csak veszélyt keresni látszik a
Hir s becsület nevében, s abba hal,
S gyakran rágalmazó sirverse van
Szép tettekért, sőt néha még
Jó tettért jár rosszul; s mi több, a gáncsnak
Bókolni kénytelen. Olvassa e
Mesét le rólam a világ! A testem
Olasz kardoktól sebhelyes, s hirem a
Legjobbakéval egy volt. Cymbeline
Kedvelt, s ha katonákról volt a szó,
Nevem közel volt: akkor törzs valék,
Gyümölcs-rakott galyakkal, mig vihar,
Vagy rablás, bárminek nevezzed, egy
Éjjel lerázta édes terhemet,
Sőt levelem, s pőrén bizott a vészre.

GUIDERIUS.
Bizonytalan kegy!

BELARIUS.
        És hibám (mint gyakran
Beszéltem) csak az volt, hogy két czudar,
Kinek hamis esküje többet ért,
Mint jó hirem, megesküdt Cymbeline-nek,
Hogy én a rómaiakkal czimboráltam.
Számüztek aztán, s e húsz év alatt
Világom e jószág s e szikla volt,
Hol tisztes szabadságban éltem, és
Az égnek több szent tartozást leróttam,
Mint addig. – De a bérczre most! Ez nem
Vadász-beszéd. Ki első ejt vadat,
Az úr legyen ez ünnepen, s a másik
Kettő szolgáljon föl neki. Nem félünk
A méregtől itt, mely fényesb helyen
Lappang. – A völgységben találkozunk.
        (Guiderius és Arviragus elmennek.)
A természet tüzét mi nehéz titkolni!
Nem tudják ők, hogy atyjok a király;
Sem Cymbeline nem álmodja, hogy élnek.
Azt vélik, hogy enyéim, s bár szegényen
Neveltem e barlangban, hol hajolva
Járdalnak, lelkök mégis paloták
Boltjáig ér, s a természet tanitja
Királyin tenniök aljas dolgot is,
S különben, mint mások teszik. E Polydor,
Britannia s Cymbeline örököse,
Kit ő Guideriusnak nevezett,
Ha háromlábu székemen ülök
S beszélek harczi tettimről, egek!
Mesémbe száll a lelke: „Így esik,
Úgymond, el ellenségem s lábamat
Nyakára így teszem!” s fejdelmi vére
Arczába fút, és izzad, s ifiú
Izmát feszitve, oly állásba áll,
Mely megfelel mesémnek. S épen így
Az öcscse Cadwal (egykor Arviragus)
Szavamnak éltet ád, saját eszét
Mutatva ben. De, járja már a hajtás.
Oh Cymbeline, lelkismeretem s az ég
Tudják, hogy méltatlanul számüzél:
Azért lopám el két és három éves
Korukban fiaid, hogy tégedet
Utódidtól megfoszszalak, miként
Te jószágimtól engem. Euriphile,
Dajkájok voltál; ők anyjoknak véltek.
És tisztelik mindennap sirodat;
Engem Belariust, Morgant egykoron,
Atyjoknak tartanak. – Áll már a hajtás.
        (Elmegy.)

IV. SZÍN.

A milfordi kikötő táján.

Pisanio és Imogen jönnek.

IMOGEN.
Lovunkról hogy leszálltunk, azt mondád,
Közel a hely. Anyám nem vágya látni
Először úgy, mint én őt vágyom. Ember,
Hol van Posthumus? Mit forgatsz eszedben,
Hogy így megmerevülsz? Mért tör ki e
Sohaj belőled? Ki csak festve voln’ így,
Szavát vesztett iszonynak tartanák.
Végy bátrabb tartást, mig a rémület
Jobb érzékim’ le nem veri. Mi baj?
Miért kinálod ily kelletlenül
E levelet? Ha nyári hir van benne,
Kisérd mosolylyal; hogyha téli, úgy
Örökre ilyennek maradj. – Uram
Keze! E méregvert Itália
Rászedte és kemény sors érte tán?
Szólj, ember: mondja nyelved azt a szörnyüt,
Mit olvasnom halálos lenne.

PISANIO.
        Kérlek,
Olvasd el, s lásd, mint bánt velem,
Boldogtalannal a szerencse.

IMOGEN.
(olvassa).
„Asszonyod, Pisanio, szajhát játszott az én ágyamban; bizonyítékai véresen hevernek bennem. Nem beszélek hitvány gyanúból, hanem oly súlyos jelekből, a milyen búbánatom, és oly bizonyost, a mint bosszúmat remélem. E részben, Pisanio, neked kell értem cselekedned, ha az ő hűségének megszegése nem szennyezte be a tiedet. Saját kezeddel vedd el életét: alkalmat adok rá én a milfordi kikötőnél: e végből kapta levelemet. Ha félsz rá mérni a csapást, s nem biztosítasz arról, hogy megtörtént: akkor gyalázatának kerítője vagy s csak oly hűtelen én hozzám.”

PISANIO.
Miért huzzam ki kardom’? E levél
Nyakát szegé már. – Nem, ez rágalom,
Mely kardnál élesb; melynek nyelve a
Nil férgeit kiveszti mérgivel;
Lehe a szélen nyargal s a világ
Minden zugát tele hazudja, és
Királyt, királynét, államot, leányt
És asszonyt – nem! e mérges rágalom
Bejárja a sir titkait. – Nos, úrnőm?

IMOGEN.
Ágyához hűtlen! – Mi hűtlennek lenni?
Virrasztva ott feküdni s rá gondolni?
Órákra sirni? s a természetet
Ha elnyomá az álom, megszakitni ezt,
S álmodván róla szörnyüt, önmagát
Sikoltva kelteni? Ez a hűtlenség?
Ez az?

PISANIO.
Oh, asszonyom!

IMOGEN.
Én csalfa! – Lelkisméreted tanum,
Jachimo! Te kéjvágyról vádolád,
S gaznak tetszettél: most úgy tetszik, képed
Elég jó. Egy olasz rima, kinek
Anyja festéke volt, megcsalta őt.
Megunt vagyok, divatját mult ruha;
S mert dusabb, mint hogy szegre tegyenek,
Fölfejtenek: a folt közé velem!
Oh, férfi-eskü a nők árulója.
Oh férjem, hithagyásodon minden jó
Külszint czudarság öltönyének néznek,
Születve nem, hol él, de hordva nőknek
Csalétekül.

PISANIO.
Jó asszonyom, hallgass rám!

IMOGEN.
Hű s tisztességes férfiak, miként
A csalfa Aeneas, csalárdak lettek,
Mihelyt meghallgattattak, és Sinon
Sirása sok szent köny botránya volt,
S igaz nyomortul is elvette a
Könyört. Posthumus, sok derékbe így tészsz
Kovászt: a jó s nemes csalárd s hite-
Hagyott lesz nagy hibádon. Jer hát, ficzkó,
Légy te becsületes: tedd, mit urad
Parancsolt. Hogyha látod őt, ime
Egy kis bizonyság engedelmességem:
Kardot magam húzok: vedd s verd keresztül
Szivem’, szerelmem ártatlan lakát.
Ne félj, nincs benne más, csak bánatom:
A ki valódi kincse volt, urad
Nincs benne. Tedd parancsát, szúrj! Nemesb
Dologban érhetsz valamit, de itt
Gyávának látszol.

PISANIO.
Hitvány eszköz, el!
Kezem miattad nem lesz átkozott.

IMOGEN.
Már meg kell halnom. S ha kezedtül nem
Halok, nem vagy urad szolgája. Az
Öngyilkosságra égi tilalom
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói? Már nem lesztek
Szívemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te, Posthumus, ki engedetlenségem’
Atyám ellen lázítád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesitsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.

PISANIO.
        Drága asszonyom,
Egy szemhunyást sem alvám, a mióta
Rám bizták ez ügyet.

IMOGEN.
        Tedd hát, és ágyba.

PISANIO.
Inkább vakságig virrasztok.

IMOGEN.
        Miért
Vállaltad el hát? mért mértföldeken
Ürügygyel tartál? mért e hely? mért jöttem?
S miért magad? s a lovak fáradsága?
Az alkalom? a távozásomon
Megrémült udvar, melybe visszatérni
Úgy sem fogok már? Mért jövél idáig,
Hogy itt ne löjj, holott állást vevél már
S előtted a kiszemelt gim?

PISANIO.
        Nyerni időt,
Hogy ügyemet veszthessem, s ez alatt
Kigondoltam egy módot. Asszonyom,
Hallgass meg türelemmel.

IMOGEN.
        Ám beszéld
Fáradttá nyelved’. Hogy rima vagyok,
Már hallám, és fülem, hallását ebben
Veszitvén, jobban nem sebezhető,
Sem ez már meg nem gyógyul. Csak beszélj.

PISANIO.
Hát azt gondoltam, ne térnél haza.

IMOGEN.
Helyes: ’sz megölni hoztál.

PISANIO.
        Oh, dehogy!
De volnék oly bölcs, mint becsületes,
Elsülne tervem is. Más nem lehet,
Mint hogy uram’ megcsalták. Valamely
Bitang, az, s mesterségiben fogas
Tevé e czudarságot rajtatok.

IMOGEN.
Egy római kéjleány.

PISANIO.
        Éltemre, nem.
Én megviszem holt hiredet s elküldöm
Véres jelét neki, mert így rendelte.
Ezt eltünésed az udvarrul is
Csak erősitni fogja.

IMOGEN.
        Jó fiú,
S addig mi lesz? hol élek, hol lakom?
S éltem vigasza, ha férjemre nézt
Halott leszek, mi lesz?

PISANIO.
        Ha az udvarba’ –

IMOGEN.
Ne udvart, ne atyát, s egy szót se többet
A nyers, feszes, együgyü semmiről:
Clotenről, a kinek szerelme rám
Mint ostrom szörnyü volt.

PISANIO.
        Ha ott
Nem, úgy Britanniába’ sem.

IMOGEN.
        De hol?
Nap nem süt-e Britannián kivül?
Nincs nappal, éjjel, csak Britanniában?
Britanniánk e nagy világban mintha
Nem benne volna, de ez abbul állna.
Egy nagy mocsárban hattyufészek! Kérlek,
Gondold meg, él még ember máshol is.

PISANIO.
Örvendek, hogy gondolsz más helyre is.
A római küldött Lucius ide
Jön holnap: ha oly bus kedvet tudnál
Mutatni, mint a sorsod, s rejteni
Tudod, mit még felfedni nem szabad
Veszélytelen: úgy jó s reményteli
Út áll előtted: meglehet, közel
Tán Posthumus lakóhelyéhez, oly
Közel, hogy bár nem látod, mit teszen,
De óránkint jövend hozzád hire,
Hiven, mint jár s kél.

IMOGEN.
        Ily alkalomért –
Szemérmem rajta, csak halála ne –
Megkoczkáztatnám.

PISANIO.
        Jó; hát ebbül áll:
Feledned kell, hogy nő vagy: a parancsot
Fogadd s ne add; szemérmet és félelmet
(A nők cselédit, s igazabban e
Szép énjöket) válts hetyke bátorságra;
Légy gunyra gyors, és nyelves, vakmerő,
És mint menyét veszekedő; feledned
Kell arczod ritka kincsét, és kitenned
(De, ó, ez a keménység, s nincs más módja)
Parasztos-csóku Titánok falánk
Érintésének; és felejtened
Munkás, kecses kacsóid’, melyekért
Nagy Juno irigyed.

IMOGEN.
        Ne, légy rövid:
Belátom végét s szinte férfiú
Vagyok már.

PISANIO.
Vedd előbb fel látszatát.
Előre sejtvén ezt, elkészitettem
(Batyumba’ van) nadrágot, kalapot
Felöltőt s a mi kell: ha ebbe’ s ily
Korú ifjútól vett utánozással
Eléje lépsz a fönkelt Luciusnak,
S szolgálatot kérsz, megmondod neki,
Miben vagy jártas (mit meg is tanitsz,
Zenét, ha van hallása rá): bizonynyal
Kitárt karral fogad, mert tisztes ő,
Sőt – kétszer az – ő szent. S a többire
Én itt vagyok busásan merni és
Segitni.

IMOGEN.
Te vagy a vigasztalás,
Melylyel táplálnak istenim. El, kérlek:
Sokat kell még meghányni; majd rendezzük,
Mit ád a jó idő. E vállalatra
Én katonás vagyok s elviselem
Fejedelmi bátorsággal. Kérlek, el!

PISANIO.
Helyes. És most rövid bucsut kell vennünk,
Különben mint távollevőt gyanúba
Fognának távozásodért. Nemes
Úrnőm im egy szelencze: a királyné
Adá; tartalma kincs; ha tengeren
Vagy szárazon beteg lészsz, bajodat
Egy csöppje elenyészti. Ott az árnyék,
Ott öltsd fel férfiasságod’. S most az ég
Vezessen jóra.

IMOGEN.
        Amen, köszönöm.

V. SZÍN.

Szoba Cymbeline palotájában.

Cymbeline, a Királyné, Cloten, Lucius és Urak jönnek.

CYMBELINE.
Ennyit; s most ég veled.

LUCIUS.
        Sir, köszönöm.
Császárom irt: távoznom kell, s nagyon
Sajnálom, hogy ellenséges hired’
Kell néki vinnem.

CYMBELINE.
        Sir, alattvalóink
Jármát el nem türik; s nagyon nem volna
Királyi, ha magunk kevesb fenséget
Mutatnánk, mint ők.

LUCIUS.
        Sir, igaz. De kérlek,
A Milford-révig adj kiséretet.
Kegyedre, úrnőm, minden jót, s reátok!

CYMBELINE.
Urak, e tisztre titeket jelöllek!
Hiányt a tisztesség miben se lásson.
És most Isten veled.

LUCIUS.
        Uram, kezed’.

CLOTEN.
Fogadd barátilag; de mától fogva
Mint ellen viselem.

LUCIUS.
Sir, a nyerőt
Majd a siker mutatja. Ég veled.

CYMBELINE.
Urak, ne hagyjátok el Luciust.
Mig nincs Severnen túl. S így sok szerencsét.
        (Lucius s az Urak el.)

KIRÁLYNÉ.
Redős homlokkal megy; de becsület
Nekünk, hogy az okot mi adtuk.

CLOTEN.
        Jobb így;
S jó britjeidnek kedve is telik ben’.

CYMBELINE.
A császárnak már irt is Lucius,
Hogy állunk itt; jó lesz, ha jó korán
Kész lesz minden szekér s lovas: a had-
Erőt, mi Galliában van már, gyorsan
Oda vonhatja, honnan a hadat
Inditni készűl.

KIRÁLYNÉ.
Ez nem álmos ügy,
Erélylyel kell utána látni s gyorsan.

CYMBELINE.
Előrelátásunk, hogy így leszen,
Előnyt adott nekünk. De, szép királyném,
Hol van leányunk? Sem a római
Előtt meg nem jelent, sem a napi
Tiszteletet nekünk nem adta meg.
Gonoszságból inkább mint tiszteletből
Látszik teremtve ő: ezt láttuk. Jöjjön
Elénk. Nagyon elnézők voltunk.
        (A kiséretből valaki el.)

KIRÁLYNÉ.
        Élte
Nagyon visszavonult Posthumus
Számüzetése óta: ideje,
Uram, már erről tenni. Kérlek, fenség,
Kiméld keményebb szótól: asszony ő,
Oly gyenge gáncsra, hogy a szó verés,
S verés halál neki.
        (A kiséretből való visszatér.)
        Nos, hol van és
A megvetést mint menti?

A KISÉRETÉBŐL VALÓ.
        Sir, bocsánat,
Szobái zárvák, s választ nem nyerénk
A hangos zajra, mit üténk.

KIRÁLYNÉ.
        Uram,
Midőn utolszor voltam nála, kért,
Elzárkozását mentsem ki, s hogy őt
A tisztelgés alól, melyet naponkint
Leróni tartozik, fölmentsed: ezt
Tudtodra adnom kért; de a nagy udvar
Emlékemben zavart.

CYMBELINE.
        Ajtója zárva?
S régen nem látták? Isten óvj, nehogy
Félelmem teljesüljön.        (El.)

KIRÁLYNÉ.
        Menj utána!

CLOTEN.
Vén szolgáját, Pisaniot, két napja
Nem láttam.

KIRÁLYNÉ.
Nézz utána, menj, fiam! (Cloten el.)
Pisanio, ki úgy állt Posthumus mellett,
Egy kis üvegcsém’ birja; vajh azért
Voln’ távol, hogy elnyelte: mert becsesnek
Hiszi; de ő, hová lett Imogen?
Tán a kétségbesés ragadta el.
Vagy hő szerelme szárnyán menekült
Kedves Posthumusához. Vagy halálba
Vagy szégyenébe ment; és mind a kettő
Jól szolgál czéljaimhoz: őt levertem
S vele az angol koronát megnyertem.
        (Cloten visszajön.)
Nos, nos, fiam!

CLOTEN.
        Világos, megszökött.
Menj, békitsd a királyt: ő őrjöng, s nem mer
Hozzá közelitni senki.

KIRÁLYNÉ.
        Jól van így!
Ez éjből lássa, milyen lesz a holnap.        (Elmegy.)

CLOTEN.
Imádom s gyülölöm: mert szép s királyi,
S mert kedvesebb mindenben, mint egyéb
Nők s asszonyok; mindegyikéből birja
A legjavát, s mindannyiból levén,
Mindannyin tultesz: ezért szeretem.
De megvet és e hitvány Posthumust
Tetézi kegygyel: ez izlésén csorba,
S mi másként ritka, így silány: azért
Gyülölni elhatározom; csupán,
Hogy bosszut álljak: mert mikor bolondok –
Pisanio jön.
Ki az? Mit! Cselt szősz, ficzkó? – Jer ide.
Nos, drága Pandarus! Hol asszonyod,
Kölyök? Egy szóba’ mondd, különben tisztán
Az ellenséggel tartasz.

PISANIO.
        Jó uram –

CLOTEN.
Hol asszonyod, vagy Jupiterre, többet
Nem kérdem. Zárkozott kölyök, e titkot
Kivágom szívedből, vagy hogy kitépem
Szived’, hogy megtaláljam. Posthumusnál?
Kinek szemernyi érdeme nem nyomja
Le aljasságai sulyát.

PISANIO.
        Ó jaj,
Hogy lenne nála? Hát mikor tünt el?
Hisz az Rómába’ van.

CLOTEN.
        De hol a nő?
Idébb jer s ne mekegj: mi lett belőle?
Tüstént megnyugtatsz.

PISANIO.
Oh jaj, nemes uram!

CLOTEN.
        Nemes gazember!
Fedezd fel, hol van úrnőd, izibe,
Első szavaddal! Mit, nemes uram!
Szólj, vagy hogy hallgatásod e nyomon
Itéleted s halálod is lesz.

PISANIO.
        Úgy
Sir, e papir itt mindaz, mit tudok
Szökésiről.

CLOTEN.
Hadd lám. Én üldözöm
Augustus trónjaig.

PISANIO.
(magában).
Vagy ezt, vagy halni.
Ő messze van; s mit ebből megtud, az
Lehet út ennek, nem veszély neki.

CLOTEN.
        Puh!

PISANIO.
(magában).
Uramnak megirom, hogy meghalt. Úrnőm,
Szerencsével járj, s azzal térj haza!

CLOTEN.
Ficzkó, ez a levél nem csalfaság?

PISANIO.
Úgy gondolom, uram, hogy nem az.

CLOTEN.
Posthumus kezeírása: ísmerem. – Ficzkó, ha nem lennél gazember, hanem engem híven szolgálnál, vállalkoznál a megbízásra, miben lenne okom hasznodat venni, komoly buzgalommal, azaz megtennéd himezés nélkül és híven, bármi czudarságot parancsolnék is rád: becsületes embernek tartanálak, és sem könnyebbségedre segítségemet nem nélkülöznéd, sem előléptetésedre szavamat.

PISANIO.
Jól van, jó uram.

CLOTEN.
Akarsz engem szolgálni? Mert mióta türelmesen és állandóan annak a koldús Posthumusnak pőre szerencséjéhez kötötted magadat, azóta nem juthatsz kegyelembe, hacsak buzgó szolgámmá nem lészsz. Akarsz-e hát szolgálni?

PISANIO.
Uram, akarlak.

CLOTEN.
Add ide a kezedet: itt van erszényem. Van-e birtokodban valamit volt gazdád ruháiból?

PISANIO.
Van, uram, a lakásomon, ugyan az az öltözet, melyet viselt, midőn úrnőmtől és asszonyomtól elbúcsúzott.

CLOTEN.
Az első szolgálat, melyet nekem teljesítesz, az, hogy ide hozd nekem ez öltözet ruhát: ez legyen első szolgálatod; eredj.

PISANIO.
Elhozom, uram.        (Elmegy.)

CLOTEN.
Találkozunk a milfordi kikötőben. – Elfelejtettem valamire kérni; mindjárt eszembe fog jutni. – Ugyanott foglak én téged megölni, bitang Posthumus. Bár itt volna már a ruha. Egy ízben mondta (a keserűséget most kiköhögöm szívemből), hogy Posthumusnak csak a ruháit is többre becsüli, mint az én nemes és saját személyemet tulajdonságaimnak minden ékességeivel együtt. Ebben a ruhában hátamon fogom őt elragadni: előbb megölöm Posthumust, még pedig szeme láttára; ott lássa erőmet, mely megvetésének gyötrelem lesz. Őt a földre, diadalmi beszédem’ holt testén tartván, és ha vágyam jóllakott (mit, mint mondom, hogy kínozzam a lányt, az annyira magasztalt ruhában fogok végezni) vissza fogok vele kopogtatni az udvarban, vissza haza csalom őt. Gyönyörrel vetett meg engem ő, nekem majd bosszúmban teljék a kedvem.        (Pisanio visszatér a ruhával.)
Ez az a ruha?

PISANIO.
Igen, nemes uram.

CLOTEN.
Mennyi ideje lehet, hogy Imogen Milford-rébe ért?

PISANIO.
Alig hogy ott lehet még.

CLOTEN.
Vidd ezt a ruhát szobámba: ez a második parancsom; s a harmadik az, hogy önkéntes némaként szolgáld czéljaimat. Légy hűséges, és az emelkedés magától fog hozzád szegődni. – Bosszúm most Milford-révbe’ van: bár volna szárnyam, hogy követhetném. Gyere, és légy hű.        (Elmegy.)

PISANIO.
Te vesztem’ rendeléd: hozzád hiven
A leghivebbhez volnék hűtelen,
Mi nem leszek. Eredj csak Milford-révbe,
S ne leld, kit üldesz. Szállj úrnőm fejére,
Oh égi áldás! Legyen lomhasága
E bamba gátja, s díja fáradsága.

VI. SZÍN.

Belarius barlangja előtt.

IMOGEN.
(jön férfi ruhában).
A férfi élet, látom, kényelmetlen:
Fáradt vagyok s két éjen át a föld
Volt vánkosom: betegnek kéne lennem;
De tart az akarat. – Milford, midőn
A hegycsucsról Pisanio mutatott,
Közelnek láttalak. Oh Zeus! úgy vélem,
Megvert elől a hajlék is oson,
Hol enyhet lelne. Két koldus mondotta,
Hogy nem tévedhetek. Hát búrakott
Szegény is hazudik, tudván, hogy terhe
Vagy büntetés, vagy próba? – Nem csoda,
Ha ritkán szól a gazdag igazat.
Gonoszb, ha bőség botlik, mint ha szükség
Hazudik, s csalfaság királyban rosszabb,
Mint a koldusban. – Jó uram! Te a
Csalfákhoz tartozol. Im, rád gondolok,
S éhségem eltünt, s még elébb alig hogy
Le nem roskadtam. De mi ez? Ez út
Belé vezet: egy vad tanyája. Legjobb
Voln’ nem kiáltnom, s félek is; de éhem,
Előbb kicsiny, természetem’ megejti
S hőssé teszi. A jóllét s béke született
Gyávák: baj volt örökké a merészség
Szüléje. – Hej, ki az? Ha ember, szóljon!
Ha vad, támadj vagy tágits! – Nem felel?
Úgy bemegyek. Legjobb, kardot huzok;
S ha ellenségem úgy fél, mint magam
A kardtul, akkor nem sokáig nézi.
Ily ellent, jó egek!        (Bemegy a barlangba.)
Belarius, Guiderius és Arviragus jönnek.

BELARIUS.
Legjobb vadász te voltál, Polydore,
S az ünnep hőse vagy: Cadwal s magam
Leszünk szakács s inas; ez a mi dolgunk:
A szorgalom verejtéke szivest
Megszáradt, meghal czéljaért. Gerünk:
Mi nyers, gyomrunk’ fűszerezi; kavicson,
Mely vánkosul kemény lomhának, a
Fáradtság horkol is. Most béke rád,
Szegény hajlék, mely őrzöd önmagad’!

GUIDERIUS.
Nagyon fáradt vagyok.

ARVIRAGUS.
        Én a dolologba
Gyengültem; de erős vagyok étvágyban.

GUIDERIUS.
Ott ben hűlt étel van: rágcsáljunk rajta,
Mig prédánk meg nem fő.

BELARIUS.
        Ne jöjj be, várj.
        (Benéz.)
Azt hinném – csakhogy ételünk’ megette –
Itt tündér járt.

GUIDERIUS.
Mi az, uram?

BELARIUS.
        Zeusra!
Egy angyal, és ha nem, úgy földi mása! –
Istennő, egy fiúnál nem idősb.
Imogen jön.

IMOGEN.
Jó emberek, ne bántsatok: mielőtt
Beléptem, bekiálték; meg akartam
Vagy venni, vagy koldulni, mit elvevék.
Bizony nem loptam, és nem is akartam,
Bár láttam a padlón elszórt aranyt.
Im, itt ebédem ára, ott akartam
A deszkán hagyni, mihelyest ebédem’
Elköltém, s elmegyek vala, imával
Gazdámért.

GUIDERIUS.
Pénz, fiú?

ARVIRAGUS.
        A sárba inkább
Minden aranyt s ezüstöt! Mint a mit
Csak az becsül meg jobban, a ki sár
Isten imád.

IMOGEN.
Haragszol, látom. Ám
Hibámért ha megölsz, tudd meg, azért
Halok, mit nem tevék.

BELARIUS.
        Hová sietsz?

IMOGEN.
A Milford-rébe.

BELARIUS.
        Mi neved?

IMOGEN.
Fidele, sir. Egy sógorom Olasz-
Országba ment s Milfordban szállt hajóra,
Hozzá menőben majd hogy éhen vesztem
S e bünbe estem.

BELARIUS.
        Kérlek, szép fiú,
Ne nézz parasztnak s lelkületünk’ ne zord
Lakóhelyünkön mérd. Még jókor jöttél.
Már szinte éj van: lesz mit enni jobb is,
Mig itt lészsz; s hálád, hogy maradsz s eszel. –
Fiuk, köszöntsétek.

GUIDERIUS.
        Volnál csak asszony:
Majd udvarolnék, hogy szolgád lehessek.
De annyi érőt, mint veszek, adok
Is érted.

ARVIRAGUS.
Az lesz vigaszom, hogy férfi:
Testvér gyanánt fogom szeretni. És
Mint őt üdvözleném hosszú idő
Után, úgy üdvözöllek tégedet.
Légy víg, barátok közt.

IMOGEN.
        Barátok közt!
S ha testvérek közt? (Magában.) Bár atyámnak lettek
Voln’ fiai: úgy kisebb lesz vala
Az én értékem is, s veled Posthumus
Egyenlőbb.

BELARIUS.
Bántja valami.

GUIDERIUS.
        Bár róla
Én elvehetném!

ARVIRAGUS.
Vagy hogy én: akár
Mi lenne, és mi bajjal, vészszel járna.
Egek!

BELARIUS.
Fiuk! (Suttognak.)

IMOGEN.
        Nagy emberek, a kiknek
Nem volna tágabb udvara, mint e barlang,
Se nem cselédje, és erényök lenne,
Mit megpecsétel lelkisméretök
(S hozzá az ingatag tömegnek semmi
Ajándoka): e párt fölül nem mulnák.
Nemet cserélnék, hogy társok legyek,
Mióta Leonátus csalfa.

BELARIUS.
        Jól van.
Fiuk, süssük meg a vadat. Szép ifju,
Jer: rossz beszélgetés esik bőjt mellett.
Ha ettünk, majd beszélsz történetedből,
A mennyit jónak vélsz.

GUIDERIUS.
        Jöjj közelebb.

ARVIRAGUS.
Mint éj baglyoknak, mint pityernek regg,
Légy üdvöz.

IMOGEN.
Köszönöm.

ARVIRAGUS.
        Jer közelebb. (Elmennek.)

VII. SZÍN.

Róma.

Két Senator és Tribunok jönnek.

1. SENATOR.
A császári levél tartalma ez:
Mivel a nép most ép a pannonok
S dalmátok ellen harczba’ van; s mivel
A Galliában lévő legiók
Gyöngék a harczra a brit lázadókkal:
E vállalatra serkentsük fel a
Nemességet. Proconsul Lucius
Leszen; s nektek, tribunok, teljhatalmat
Ad e közvetlen fölkelésre. Éljen
Sokáig Caesar!

TRIBUN.
        S Lucius a hadak
Vezére?

2. SENATOR.
Ő.

TRIBUN.
        S most Galliában hagyják?

1. SENATOR.
A legiókkal, melyekről beszeltem,
S miket kiegészíteni ti fogtok.
A számot s indulást megmondja meg-
Bizástok.

TRIBUN.
Megteszszük, mi ránk esik.
        (Elmennek.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Az erdő, a barlang közelében.

Cloten jön.

CLOTEN.
Közel vagyok a helyhez, hol találkozni fognak, ha Pisanio hiven jelölte meg. Mily jól illik a ruhája! Miért kedvese, kit ugyanaz csinált, ki a szabót csinálta, ne illenék hozzám? Sőt jobban is, mert – tisztesség nem esik szólván – nem hijába mondják, hogy az olyan asszony, a ki ily könnyen illára veszi a dolgot, hamar illik akárkihez. Már ebben szakértőként kell tennem. Annyit mondhatok magamnak (mivel végre is nem kevélykedés az embernek tükrével saját szobájában társalognia), úgy tartom, testem körvonalai ép oly jól rajzolvák, mint az övéi: ő sem nem ifjabb, sem nem erélyesebb; nem állok alatta vagyon dolgában, megelőztem időbeli előnyökben, fölötte állok születésre nézve; ép oly jártas vagyok minden közszolgálatban, és kitünőbb egyes dolgokban, ha ellentállni kell: mégis ez a makacs teremtés ellenemben őt szereti. Ez a halandóság! Posthumus, a te fejed, mely most vállaid között gyarapszik, még ez órában le fog üttetni; kedveseden erőszak fog tétetni; ruháid rongyokká fognak tépetni szemed láttára; és mindezek után a lányt haza fogom rugdalni atyjához, a ki talán egy kissé bosszankodni fog nyers magamviselete miatt; de anyám, a ki győzi az ő nyakasságát, mindent javamra fog forditani. Lovam biztosan van kipányvázva. Ki kard, kemény munkára! Szerencse, ejtsd őket kezem közé! Ez találkozó helyök hű leírása, s az a ficzkó bizonyosan nem mer rászedni. (Elmegy.)

II. SZÍN.

A barlang előtt.

A barlangból jönnek Belarius, Guiderius, Arviragus és Imogen.

BELARIUS.
Te nem jól vagy. (Imogenhez.) Maradnál a barlangban,
Mig ismét megjövünk.

ARVIRAGUS.
(Imogenhez.)
Maradj, testvérem,
Vagy nem vagyunk azok?

IMOGEN.
        Ember legyen
Embernek az, de az agyag értéke
Nem egy; ha egy is a pora. Nagyon
Beteg vagyok.

GUIDERIUS.
Eredj vadászni; én
Vele majd várlak.

IMOGEN.
Oly rosszul nem, habár jól sem vagyok.
Ne ily beczézve, hogy bele halni lássam,
Mikor bajom sincs. Kérlek, hagyjatok.
El a napi munkára: ki szokást
Bont, mindent bont. Rosszul vagyok; de hát
Maradástok nem segit: ki nem kivánja,
A társaság annak nem enyh. Igaz
Bajom sincs, mert még róla im tudok
Beszélni: kérlek, bizvást itt hagyhattok;
Nem rablok, csak magamtól, és akár
Meghaljak ily szegény lopásért.

GUIDERIUS.
        Én szeretlek;
Megmondtam mennyire; nagyságra úgy,
Akár atyámat.

BELARIUS.
Mit? Hogyan?

ARVIRAGUS.
        Ha bűn
Ezt mondani, sir, én bátyám bünének
Jármába hajlok. Nem tudom, ez ifjut
Mint szeretem; te mondtad, oktalanság
A szerelem oka; ha medve van
Az ajtón s kérdés hogy ki haljon: azt
Mondom, atyám s ne ő.

BELARIUS.
(magában).
Oh fönkelt ösztön!
Nemes természet! Ó nagyság szülöttje!
A gyáva gyávát nemz, silányt az aljas;
Liszt s korpa, bün s kecs a természetbe’ van.
Én atyjok nem vagyok; te bár ki légy,
Csodává lészsz, hogy nálam jobb szeretnek.
Kilencz az óra.

ARVIRAGUS.
Testvér, ég veled!

IMOGEN.
Veletek szerencse!

ARVIRAGUS.
        Neked egészség. – Kérlek!

IMOGEN.
(magában).
Jó lelkek! Oh a sok hazug beszéd!
Vad volna, mondd, mi nem udvari? Be más,
Mire te oktatsz, ó tapasztalás.
A fényes tenger szörnyet, jó halat
Az ér terem, a mely bele szakad!
Fáj a szivem. – Pisanio, most üvegcséd’
Megizlelem.

GUIDERIUS.
Ki nem tudám fürkészni.
Nemes, azt mondta, de boldogtalan;
Galádul bántott, de becsületes.

ARVIRAGUS.
Nekem is ezt mondá, meg azt, hogy máskor
Még többet is mond.

BELARIUS.
        A mezőre fel.
Most kissé itt hagyunk; menj be nyugodni.

ARVIRAGUS.
De megjövünk hamar.

BELARIUS.
        Ne légy beteg,
Mivel gazdasszonyunk lészsz.

IMOGEN.
        Tetszik vagy nem
Leköteleztetek.        (Elmegy.)

BELARIUS.
S nem is oldunk fel.
Ez ifju, bár most megviselt, úgy látszik,
Jó származás.

ARVIRAGUS.
S mily angyalin dalol.

GUIDERIUS.
S még hogy főz! Gyökerinket meghámozza,
És oly levest ránt, mintha a beteg
Junonak főzne.

ARVIRAGUS.
Kecsesen vegyit
Mosolyt sohajjal: mintha a sohaj
Azért voln’ az, nehogy mosoly legyen;
S mosoly bosszantná a sohajt, hogy ily
Dicső szentélyt elhágy, vegyülni a
Hajósok szidta széllel.

GUIDERIUS.
        Én úgy nézem,
Hogy benne bú- és türelem gyökér
Ölelkezik.

ARVIRAGUS.
Nőjj, türelem! S a bú,
E büzös bodza romha gyökerét
Válaszsza el a viruló borágtól!

BELARIUS.
A regg előhaladt. Gyerünk! – Ki az?
Cloten jön.

CLOTEN.
Nincs szökevény sehol! E ficzkó rá-
Szedett. – Fáradt vagyok.

BELARIUS.
        Nincs szökevény!
Nem minket ért? Oly ismerős; ez Cloten,
A királyné fia. Cselt sejtek itt.
Sok éve, hogy nem láttam, s mégis ő az,
Tudom. El, mi törvényen kül vagyunk.

GUIDERIUS.
Hisz ő csak egy. Keressétek, ha vannak
Tán társai közel. El! hagyjatok
Vele magamra.        (Belarius és Arviragus el.)

CLOTEN.
        Állj! Ki az, ki így
Szalad előlem? tán hegyi csavargók?
Hallottam rólok. Szólj, mi fajta vagy?

GUIDERIUS.
Oly elfajult nem, hogy egy ily fajtának
Ököllel ne feleljek.

CLOTEN.
        Rongy zsivány,
Törvényszegő, tolvaj, add meg magad’!

GUIDERIUS.
Kinek? Neked? Ki vagy te? Nincs-e oly
Karom, mint néked, s oly szivem? Beszéded
Igaz, az olyanabb: mert kardom’ én
Nem számban hordom. Mondd, ki vagy, mért adjam
Meg magamat?

CLOTEN.
        Czudar kölyök, nem ismersz
Reám ruhámról?

GUIDERIUS.
        Nem, sem nem szabód,
Ki nagy apád volt, fattyu: ő csinálta
Ruhádat, mi téged csinál.

CLOTEN.
        Gazember.
Nem is az én szabóm csinálta.

GUIDERIUS.
        El hát,
S köszönd meg a ki adta: ily bolondtól
Botom’ sajnálom.

CLOTEN.
        Sértegetsz is, tolvaj,
Halld nevemet s remegj.

GUIDERIUS.
        Mi a neved?

CLOTEN.
Cloten, bitang.

GUIDERIUS.
S ha Cloten, kétszeres bitang is az,
Nem félek tőle: béka, pók, kigyó
Ha voln’, jobban ijesztne.

CLOTEN.
        Hogy megrémülj,
Nem, hogy megsemmisülj, tudd meg, hogy az
Anyám a királyné.

GUIDERIUS.
        Kár, mert szemre nem
Vagy oly nemes, mint származásra.

CLOTEN.
        Nem félsz?

GUIDERIUS.
A bölcset félem, a kit tisztelek;
Bolondnak nevetek.

CLOTEN.
        Halálost halj meg.
Ha önkezemmel vertelek agyon,
Ama futók után megyek s Ludváros
Kapuira tüzöm fejeitek.
Add meg magad’, hegyi csavargó!
        (Víva elmennek.)
Belarius és Arviragus jönnek.

BELARIUS.
Társa nincs közel.

ARVIRAGUS.
Nincs senki. Másnak nézted őt bizonnyal.

BELARIUS.
Nem mondhatom: rég láttam őt, de az
Idő akkor viselt vonásiból
Mit sem törült ki: hebegő beszéde
S a hadarás övé; határozottan,
Nagyon is ő volt.

ARVIRAGUS.
        Itt hagyók el őt.
Bár bátyám jól elbánt legyen vele.
S kegyetlen, mondod.

BELARIUS.
        Férfi korra érvén,
Vad rémletestől nem tartózkodott:
Mert az itéletből gyakran ered
A félelem. De ime bátyád.
Guiderius visszajön Cloten fejével.

GUIDERIUS.
Bolond volt e Cloten, üres erszény,
Pénz nem volt benne’. Velőjét Herkules
Sem verte voln’ ki, mert nem volt neki.
De ha én nem teszem, úgy mostan e
Bolond viszi az én fejem’.

BELARIUS.
        Mit tettél?

GUIDERIUS.
Világos, mit: lecsaptam egy Cloten
Fejét, ki anyjának vallotta a királynét.
Ki csavargónak gúnyolt, s esküdött,
Hogy elfog önkezével és fejünket
Helyökről, hol hál’ Isten állanak még,
Leszedvén Ludban kitüzi.

BELARIUS.
        Elvesztünk.

GUIDERIUS.
Mit veszthetünk, atyám, mint életünket,
Mit ő elvenni esküdött? A törvény
Nem pártol: mért legyünk gyöngédek és
Rémitsen egy paczkázó husdarab;
Bakó s biró lehessen egy maga
Mert mi a törvényt féljük? Társakat
Találtatok?

BELARIUS.
Egy lelken sem akadt meg
Szemünk, de minden józan ész szerint
Kell lenni kisérőinek. Habár
A lelke változás csak s még a rosszról
Rosszabbra: mégis őrület, merő
Veszettség sem vihette rá, hogy eddig
Eljöjjön egyedül. Ha csak nem hallák
Az udvaron, hogy ily hozzánk hasonlók
Törvényen kül vadásznak, laknak itt,
S idővel szaporodnak: erre ő
(S ez telik tőle) útra kelt, fogadván,
Hogy elfog bennünk’, bárha nem tanácsos
Magának jönni, sem, hogy merje ő,
Sem, hogy ereszszék: s félni van okunk,
Ha félünk, hogy még vészesb farka van
A testnek, mint minő a fej.

ARVIRAGUS.
        Hadd jöjjön
A sors, mit Isten rendelt: bár hogyan,
De bátyám jót tett.

BELARIUS.
        Ma vadászni sem
Volt kedvem: a Fidele baja miatt
Nem volt türelmem.

GUIDERIUS.
        A saját vasával,
Melyet torkomra fent, vevém fejét. Most
Belé vetem sziklánk mögött az öbölbe,
Hadd menjen a tengerbe, s mondja a
Halaknak el, hogy ő Cloten, királyfi;
És azzal vége.        (Elmegy.)

BELARIUS.
Félek, megboszulják.
Ne tetted volna, Polydore: bár illik,
Mikor vitéz vagy.

ARVIRAGUS.
        Bár én tettem volna!
Így engem érne a bosszú! Polydore,
Szeretlek testvérként; de irigyellek
Még jobban: megfosztál e tettül. Vajha
A lehető bosszú keresne fel
S kérdőre vonna bennünk’.

BELARIUS.
        Most már megvan!
Ma nem vadászunk többé, sem veszélyt
Haszontalant nem keresünk. Eredj be
Fidellel légy szakács; én majd bevárom
A tüzes Polydort s mindjárt ebédre
Viszem be őt.

ARVIRAGUS.
Szegény beteg Fidele!
Szivest megyek: egy község ily Clotennek
Vágnék eret, hogy színed’ visszaadjam,
S még istenesnek vélném magamat.         (El.)

BELARIUS.
Szent természet, mint ünnepled magad’
E két királyi sarjban! Oly gyöngédek,
Mint zefir, mely ibolya alól lehel ki,
Fejét sem ingatván meg; s mégis zord,
Ha forr királyi vérök, mint a szélvész,
Mely a hegyi fenyőnek sudarát
A völgybe hajtja. Mily csoda, hogy egy
Láthatlan ösztön nem tanult fenségre,
Tanitlan diszre s emberségre visz,
S vadon nő bennök a hős erény, s gyümölcsöz,
Miként ha vetve volna. – Különös
Mégis, hogy mit jelent Cloten itt léte,
Avagy mit hoz halála.
        (Guiderius visszajön.)

GUIDERIUS.
        Hol öcsém?
Cloten kobakját a folyón követnek
Anyjához küldtem: teste a kezes
Hogy visszajön még.        (Ünnepélyes zene.)

BELARIUS.
        Remek hangszerem
Szól: halljad, Polydore: mely alkalom
Inditja Cadwalt, hogy játszodja? Halld!

GUIDERIUS.
Itthon van?

BELARIUS.
        Most ment innen el.

GUIDERIUS.
        Mit gondol?
Kedves anyám halála óta nem
Szólt. Mindennek, mi ünnepi, hasonló
Eset felel meg. Mi baj? Diadal
A semmiért, és hitvány siralom:
Majom öröm és gyermek bánata.
Bolond-e Cadwal?
Arviragus jő, Imogent mint halottat hozván karjaiban.

BELARIUS.
        Itt jön: im ölében
Hozván, melyért gáncsoltuk őt, a szörnyü
Okot.

ARVIRAGUS.
Meghalt, melylyel oly nagyra voltunk,
A kis madár. Inkább hatvanra szöktem
Voln’ én tizenhat évről, fölcserélve
Mankóval szökellő korom’, sehogy
Ezt lássam.

GUIDERIUS.
Édes, kedves liliom!
Öcsém fél olyan szépen sem emel,
Mint élve te magad!

BELARIUS.
        Oh buskomolyság!
Ki méri meg mélységeid’, s akad
Fenékre, hogy mutassa, melyik parton
Jut lomha sajkád révbe. Áldott lény!
Ki tudja, milyen ember lesz vala
Belőled! Én csak azt, hogy, ritka gyermek,
Bú volt halálod. Hogy találtad őt?

ARVIRAGUS.
Mint látod, mereven; mosolygva, mintha
Csak légy zavarta volna szenderét,
S nem a halál gunyolt nyila; jobb arczát
Az ágyra hajtva.

GUIDERIUS.
        Hol?

ARVIRAGUS.
        A folyosón,
Keresztbe font karokkal. Aluszik,
Azt hittem, s elvetém szeges sarum’,
Mely nyersen visszahangzott.

GUIDERIUS.
        Alszik. – És ha
Elköltözött: ágygyá teszi a sirt:
Tündérlányok fognak halmodra gyülni
S a féreg nem fér hozzád.

ARVIRAGUS.
        Mondd, hová temessük őt?

GUIDERIUS.
Jó Euriphile anyánkhoz.

ARVIRAGUS.
        Úgy legyen
S bár hangunk, Polydor, megférfiasult,
Kisérjük dallal sirba mint anyánkat,
Ugyan a dallal és azon szavakkal,
Csak Euriphile helyett Fidelet.

GUIDERIUS.
        Dalolni
Most nem tudok: sirok, s mondom veled:
A gyászdal, ha elvétjük, gonoszabb,
Mint pap s szentség, mely hazudik.

ARVIRAGUS.
        Hát mondjuk.

BELARIUS.
Nagy bút, látom, nagyobb gyógyít: Cloten
Feledve van már. Ő királyfi volt,
Fiuk; s bár ellenségül jött, de díját
Elvette. Bár nagy és silány, ha rothad,
Egyformán büzlik, ám a tisztelet
(Az élet angyala) külön helyez
Magast és aljast. Ellenünk herczeg volt,
S bár éltét, mint ellenségét vevétek,
Temessétek mint herczeget.

GUIDERIUS.
        Hozd erre, kérlek.
Thersites teste oly jó, mint Ajaxé,
Ha már egyik sem él.

ARVIRAGUS.
        Mig elhozod,
Mi énekünk’ elmondjuk. Kezdd el, bátyám
        (Belarius el.)

GUIDERIUS.
Várj, Cadwal: fektessük keletnek a
Fejét. Atyánk tud rá okot.

ARVIRAGUS.
        Igaz.

GUIDERIUS.
Gyere tehát, emeljük.

ARVIRAGUS.
        Így. Most kezdj rá.
Dal.

GUIDERIUS.
Ne féld már a nap hevét
Sem a tél vad viharát,
Földi munkád’ végezéd
S el is vetted a díját:
Barna legényt, szőke lányt
Sirba visznek egyaránt.

ARVIRAGUS.
Ne rettegd zsarnok karát
S a nagyok zord homlokát;
Gondot étel, mez nem ád;
Egy néked a tölgy és a nád:
Jogar, könyv, gyógyszer, mindahány
A sirba visz mind egyaránt.

GUIDERIUS.
Ne rettegj villámcsapást.

ARVIRAGUS.
Se ne dörgést, rémitőt.

GUIDERIUS.
Se szégyent s rágalmazást.

ARVIRAGUS.
Végezted búd’ s örömöd’.

KETTEN.
Ifjú, a kit szerelme bánt,
A sirba jut mind egyaránt.

GUIDERIUS.
Szellemüző ne gyötörjön!

ARVIRAGUS.
Babona ne büvöljön!

GUIDERIUS.
Kóbor szellem kitérjen!

ARVIRAGUS.
Hozzád mi rossz se férjen!

KETTEN.
Találj örök nyugalmat
S áldott legyen sirhalmod!
Belarius visszajön Cloten testével.

GUIDERIUS.
Meg volt a végtisztesség. Sirba ment.

BELARIUS.
Itt van virág; éjféltájt lesz majd több is:
Az éj hideg harmattal telt virága
Legillőbb sirra. – Még arczukra. – Mint
Virágok, elhervadtatok; s így hervad
Majd e fű is, melyet reátok hintünk. –
Gyerünk most, térdre omlani. A föld,
Mely adta őket, újra visszavette:
Kedvök kitelt itt s kinjok is kitelt
        (Belarius, Guiderius, Arviragus el.)

IMOGEN.
(ébredve).
Igen sir, Milford-rébe; merre van? –
Köszönöm. – Ama bokornál? – Mennyire?
Istenke, jaj! még hat mértföldnyire? –
Egész éjt jártam: már aludni térek.
De hó, társ nélkül. – Mennyei lakók!
        (Megtalálva a tetemet.)
Az élet öröme ez a virág;
E véres test meg búja: álmodom;
Csak véltem azt is, hogy gazdasszonykodtam
S derék lelkeknek főztem; s nincsen úgy:
Nyil semmiből volt, lőve semmire
Agyam gőzéből. Igazi szemünk
Gyakran vak, mint itéletünk. Bizony
Még egyre reszketek. Ha van az égben
Oly cseppnyi könyör, mint ökörszem szeme:
Félelmes istenek, oh adjatok!
Az álom egyre tart: körültem s bennem,
Még ébren is; érzem, nem képzelem.
Egy csonka test! És Posthumus mezében!
Ez czombja: ismerem; az ő keze,
Merkuri lába, Mars-szerü ágyéka;
Herakles karjai és zeusi arcza.
Gyilkosság égben? – Nincs! – Pisanio!
Bősz Hekubának minden átka, és
Hozzá enyim, szakadjon rád! A vad
Ördög Clotennel tartva, uramat
Megölted itt. Olvasni, irni innen
Túl árulás lesz. Átkozott Pisanio!
Koholt levéllel – átkozott Pisanio –
Letörted a világon a legkülönb
Hajónak árboczát! – Oh Posthumus!
Hol van fejed? oh hol van? Jaj nekem!
Ölt volna meg szivedben s hagyta volna
Meg a fejed’. – Hogyan történt? Pisanio!
Ő és Cloten: gonoszság tette és
Haszonlesés e jajt. Világos, oh!
Nem volt-e érzékimre gyilkos az
Üveg, mit edző és becses gyanánt
Adott? Ez bizonyit: Pisanio
S Clotennek tette ez. Oh! Halavány
Arczomra szint véredbül adj: legyen
Nagyobb iszony azoknak, kik szinünket
Kerülni fogják. Oh uram, uram!
Lucius, egy Kapitány, és más Tisztek, és egy Jós, jönnek.

KAPITÁNY.
Azokhoz átkelt parancsod szerint
A gall helyőrség a vizen; s hajón
Ide kisérvén téged Milford-rébe,
Itt készen áll.

LUCIUS.
        Mi hir Rómából?

KAPITÁNY.
A határlakókat a tanács felhivta
S a nemességet. Mind jó érzületü,
Szemes munkát igér, vezérök a
Sienna vakmerő testvére: Jachimo.

LUCIUS.
S mikorra várod?

KAPITÁNY.
        Első kedvező
Szellővel.

LUCIUS.
Ez előny reményeinknek
Kedvez. Rendelt szemlére itt levő
Sergünket. Mondd a hadnagyoknak. – Nos,
Uram, mit álmodál e harcz czéljáról?

JÓS.
Látást mutattak éjjel istenink
(Imával, bőjttel kértem őket) im:
Látám Zeus madarát, a római sast
A száraz délről el nyugatra szállni
A naptól aranyozva: ez (ha nem
Csal jóslatom) sikert jelent a római
Vendégnek.

LUCIUS.
Álmodj’ így sürün, s ne csaljon
Álmod soha. Hohó! minő tetőtlen
Darab ez itt? A rom szerint derék
Egy ház volt egykor. Hó! egy apród! Meghalt,
Vagy alszik rajta? – Meghalt, mert irtózik
Az élet ágylani halottra vagy
Aludni a halálon. Lássuk a
Fiúnak arczát.

KAPITÁNY.
Él, uram!

LUCIUS.
        Tehát
Majd ád hirt e tetemről. Hé, fiu,
Beszéld el sorsodat, mely kérni látszik,
Hogy kérdezzék. Ki az, a kit te itt
Így véres vánkossá tészsz? Vagy ki volt,
Ki másra festé, mint a jó természet
Csinálta képét? Mit veszitsz e bús
Törött hajóban? Hogy esett? Ki ez?
S ki vagy te?

IMOGEN.
        Semmi, vagy ha nem, jobb volna
Ha azzá lennék. Ez uram vala,
Derék egy brit, és jó, a kit hegyi
Lakók megöltek. Oh jaj, nincsen is
Több ilyen úr: bejárhatom keletet
És nyugatot s kiálthatok, sokat
Próbálva jón, hiven, de ily urat’
Már többet nem lelek.

LUCIUS.
        Szegény fiú!
Vérző urad alig meginditóbb,
Mint panaszod. Mi a neve, barátom?

IMOGEN.
Richard du Champ. (Magában.) Ha hazudom s vele
Kárt nem teszek, hiszem, hogy megbocsátják
Az istenek. Tessék?

LUCIUS.
        Neved?

IMOGEN.
        Fidele.

LUCIUS.
Magad is annak bizonyulszu: neved
Illik hűségedhez: neved hűséged.
Akarsz cserébe engem? Azt nem mondom,
Hogy jobb urad lesz, ám szeretni fog
Csak úgy. A római császár levele
Ha consul hozza, sem emelne fel
Gyorsabban, mint saját becsed. Állj hozzám.

IMOGEN.
Sir, állok. Ám előbb, Isten nevében,
Elrejtem gazdám’ a legyek elől,
Mily mélyen csak ez ujjak ásni tudnak;
S ha sirját vad fűvel s csalittal födtem,
És száz imát tevék le rá, milyent
Tudok: még sírok hozzá és sohajtok;
S aztán szolgálatát elhagyva, téged
Követlek, hogyha kellek.

LUCIUS.
        Úgy, fiú,
S apád leszek inkább, mint gazdád. – Férfi
Tisztünkre oktat e fiú: keressük
Ki a legszebb virágos tisztást, s ássunk
Dárdával és kardunkkal sirt neki.
Hozzátok: általad megkedvelők,
S most harczos módra elhantoljuk őt.
Vidulj fel most, és könyeid’ töröld el:
Ki jót bukik, csak boldogabb, ha fölkel.

        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Cymbeline palotájában szoba.

Cymbeline, Urak és Pisanio jönnek.

CYMBELINE.
Uj hírért vissza: hogy van a királyné?
Fia eltüntén láza van; a baj
Miatt veszélyben élte. Oh egek,
Hogy sujtotok egyszerre! Imogen,
Boldogságom nagy része nincs; királyném
Reménytelen ágyon, s ép midőn félelmes
Had készül ellenem; fia, ki most
Úgy kellene, nincs: ez lesujt s reményem
Vigaszra elhagyott. De téged, ficzkó,
Kinek szökésiről kell tudni, bár
Oly együgyüt mutatsz, megvallatunk
Kemény kinzással.

PISANIO.
        Éltem, sir, tied,
S tetszésedtől függ; de azt nem tudom,
Hogy úrnőm hol van, sem mért távozott
S mikor fog visszatérni. Kérlek, fenség,
Tarts hű szolgádnak.

1. LORD.
        Jó uram, ez itt
Volt úrnőnk távozásakor. Jótállani
Merek hűségeért; jobbágyi tisztét
Hűn fogja teljesíteni. Clotent
Nagy buzgalommal keresik s meg is
Lelik bizonynyal.

CYMBELINE.
        Zavaros idők!
Még egy időre engedünk, hanem
Gyanunk’ függőben tartjuk.

1. LORD.
        Kérlek, fenség,
A Galliából átjött római sergek
Partunkra szálltak, a senatus által
Küldött nemességgel kiegészitve.

CYMBELINE.
Csak most fiam s királyném jó tanácsát!
A halmaz megzavar.

1. LORD.
        Jó fejdelem,
A mennyiről hallottál, annak áll
A készület; ha több jön, többnek is.
Inditani kell csak már az erőt,
Mely inditásra vár.

CYMBELINE.
        Köszönöm. Jerünk.
Időt találni, mely minket keres.
Mit Róma hoz, attól nem félek én;
De az busít, mi itt történik. – El! (Elmennek.)

PISANIO.
Uram hirét se hallám, a mióta
Megirtam Imogen halálát; úrnőm
Hirét se, ki pedig sürü ujságot
Igért; s Clotent mi érte, nem tudom.
Mindenben megakadtam: különös!
Az égnek kell működni. Álnokságom
Hüség: hütlen vagyok, hogy hű lehessek.
Hogy szeretem hazám’, mutassa meg
E harcz a királynak is, vagy essem el!
Idő tisztázzon minden más zavart.
Jó sors sajkát pőrén is révbe hajt.         (Elmegy.)

IV. SZÍN.

A barlang előtt.

Belarius, Guiderius, Arviragus jönnek.

GUIDERIUS.
Körültünk van a zaj.

BELARIUS.
        Kerűljük el!

ARVIRAGUS.
Mi örömet lelünk életünkbe’, ha
Tettől, kalandtul üvjuk?

GUIDERIUS.
        S mi reményt
Rejtőzésünkben? Így a rómaik
Mint britteket megölnek, vagy megtartnak
Mint barbár, természetlen lázadókat,
Mig hasznunkat veszik, s megölnek aztán.

BELARIUS.
Fiuk, menjünk magasb, biztosb hegyekre.
Királyunk pártján nincs helyünk: Cloten
Holt hireért (idegenek levén
S be nem sorzottak) hol tartózkodásunk
Miatt kérdőre vonnának, s kicsikarnák
Belőlünk, mit tevénk, mire a válasz
Kínpad s halálunk lenne.

GUIDERIUS.
        Ez csak aggság,
Mely ily időben nem méltó tehozzád,
S nekünk kevés.

ARVIRAGUS.
        Nem is valószinü,
Hogy ránk pazarlják idejök’, megtudni,
Hová valók vagyunk, holott már hallják
A római mének mint nyeritenek,
Látják az őrtüzet, s szemök, fülök,
Mint most, oly szörnyen tele van.

BELARIUS.
        Sokan
Ismernek engem ott: sok év Clotent,
Bár ifjan láttam, lám ki nem törölte
Emlékemből: s nem is érdemli a
Király szolgálatom’ s ragaszkodástok’,
Kik neveletlen éltek itt, hol biztos
Csak e zord élet, úgy, s hol nincs remény
A módra jutni, mit igért bölcsőtök:
A forró nyárban asztok, és a tél
Megtöppedt nyomoréki vagytok.

GUIDERIUS.
        Úgy
Jobb hát meghalni is. Fegyverre, kérlek:
Engem s öcsémet nem ismernek; téged
Kit már feledtek, s meg is változál,
Nem kérdezhetnek.

ARVIRAGUS.
        E világos napra,
Megyek: úgy is nem láttam még soha
Emberhalált; s vért is alig csak gyáva
Nyulét s buja kecskéét s más vadét;
Lovon se ültem, csak a melynek ily
Lovagja volt, mint én, mely nem viselt
Se zablát sem patkót patáján. Szégyen
A napba néznem, és áldott világa
Jótéteményét vennem és szegényen
Homályban élnem eddig.

GUIDERIUS.
        Én megyek,
Az égre. Ha megáldasz s engeded,
Több gondom lesz magamra; ám, ha nem:
Érdemlett sorsom érjen el a rómaik
Kezéből.

ARVIRAGUS.
Amen, engem is.

BELARIUS.
        Van-e
Okom, ti olyan semmibe vevén
Élteteket, megtört enyimmel többet
Törődnöm? Véletek megyek, fiuk.
Ha harczotokban esnék meg haláltok,
Ez ágyon engem is feküdni láttok:
Gyerünk! (Magában.) Időt nem várnak: a vér haragban ég,
S kitör a fejedelmi ivadék.         (Elmennek.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Tér a brit s a római tábor közt.

Posthumus jön, kezében véres kezkenővel.

POSTHUMUS.
Véres ruha, elteszlek, mert óhajtám
Hogy ily szinű légy. Hány nős férfi, ki
Ily útra tér, nem öl meg asszonyt sokkal
Különbet, mint maga, mert kissé félre
Lépett. Pisanio! Jó szolga nincs
Lekötve teljesitni, csak igaz
Parancsot. Istenek, hibáimért
Ha bosszut álltatok voln’: nem jutok
Idáig; Imogen megmentve volna a
Bánatnak, s én, bosszura ért gonosz,
Leverve. De ti ezt kicsiny hibán
Elvesztitek, aggódva, hogyne essék
Ujabba; másnak meg engedtek rosszal
Tetézni rosszat, s minden újabb rosszabb,
S a tettes bánkodik, üdvére, rajt’.
Tiétek Imogen: legyen vele,
Mint nektek jobban tetszik, rajtam áldás
Lesz meghajolni. Az olasz sereggel
Jövék, hogy küzdjek hölgyem földje ellen.
Elég, hogy úrnőjét megöltem: béke!
Tovább nem sebzem. Jó egek, halljátok
Türelmesen szándékom’. Elvetem
E római köntöst, s brit paraszt ruhát
Veszek fel: s kikkel jöttem, ellenök
Így küzdök, s így halok érted, Imogen,
Kiért éltem s minden lehelletem
Egy-egy halál; s így ismeretlen,
Nem szánva, nem gyülölve a veszélynek
Szánom magam’. Tudják meg, hogy több ember
Vagyok, mint mit ruhám mutat.
Ősim erényét, ég, áraszd reám!
Kezdjünk az ős szokásnak szégyenül
Új módot: rossz kivül és több belül.

II. SZÍN.

Ugyanott.

Egy részről jönnek Lucius, Jachimo és a római sereg; a másikról a brit sereg, Leonatus Posthumus mint egyszerű katona. Felvonúlnak s aztán kimennek. Zaj. Aztán föllépnek Jachimo és Posthumus küzdve; utóbbi leveri és lefegyverzi Jachimot s ott hagyja.

JACHIMO.
A bűn s teher keblemben férfjasságom’
Vevék el: egy hölgyet szerettem, herczeg-
Nőjét e földnek, melynek boszuló
Lenge gyengít el? vagy e pór, már szolga
A természettől, lever-e saját
Müvészetemben? Becsület s lovag-
Erény, így hordva, festett czím marad.
Ha e filkón úgy tultészsz, brit nemesség,
Mint ez mi rajtunk, úgy különbek vagytok
Ti isteneknek, mint mi férfiaknak.         (Elmegy.)
A csata tart; a britek futnak; Cymbelinet elfogják; aztán jönnek szabadítására Belarius, Guiderius és Arviragus.

BELARIUS.
Megállj! Nekünk kedvez a tér. Megszállva
Van a szoros: mi sem ver szét, ha csak
A hitvány félelem nem.

GUIDERIUS.
        Állj és harczolj!
Posthumus jön s a briteknek segít; Cymbelinet megszabadítják s elmennek. Aztán Lucius, Jachimo és Imogen.

LUCIUS.
Fiú, el a seregtől! menekülj!
Barát barátot öl: ez oly zavar,
Akár ha szembekötve voln’ a harcz.

JACHIMO.
Ez új segitség.

LUCIUS.
        Furcsán fordul e nap:
Vagy vivjuk vissza jókor, vagy szaladjunk!

III. SZÍN.

Más része a harczmezőnek

Posthumus és egy brit Nemes jönnek.

NEMES.
Onnan jösz, a hol ellentálltak?

POSTHUMUS.
        Onnan!
De te, úgy látszik, a futóktul?

NEMES.
        Onnan.

POSTHUMUS.
Nem szidlak érte. Minden veszve volt már,
Ha csak az ég nem harczol. A király
Megfosztva szárnyitól, megtört sereggel,
Britonnak hátát látva csak, mind futván
Egy szűk szorosnak; az ellen tele szivvel,
Nyelvét a vér után kiöltve, többet
Dolgozván, mint szerszáma volt; ledöntvén
Kit gyöngébb, kit ölő csapás, kit tisztán
A félelem, hullával tömve a
Szoros, mögötte sebzett gyávák, élvén
Nagyobb szégyenbe halni.

NEMES.
        Hol e szoros?

POSTHUMUS.
A harcztér végén árkokkal s gyepsánczczal,
Mit egy hadastyán felhasznált: derék
Egy ember, mondhatom, ki ezt honáért
Tevén, egy hosszú tartást érdemel,
Minőt fehér szakála láttat. E szorost
Őt s két legényke alkalmasb falun
Versenyfutásra, mint e vérengzésre,
Álarcznak illő képpel, szebbel is,
Mint bőrmentő, szeméremből viselve,
Megtartá, a futók elé kiáltván:
„Brit őz hal futva meg, nem férfiú!
Pokolba fusson, ki hanyatt fut! Állj!
Vagy rómaik leszünk, s vegyétek tőlünk,
Mitől mint barmok futtok s csak szemébe
Nézvén kerültök el: megállj!” E három,
Három ezer lelkével s tettben is annyi
(Mert három ember ám a hadsereg, midőn
Mind tétlenek), e szóval „állj!” a hely
Előnye mellett és nemes lényöknek
Büve alatt (mely rokkából gerelyt
Csinál) a sápadt arczokat felgyujtá:
Ki szégyenből, ki lelkesülve újhodt,
S a példán (harczban átkozott bün a
Kezdőkben) visszament megnézni a
Megjárt utat, s förmedni a vadász
Késére, mint oroszlán. Most megállt
A hajtás, jött a futás; nem, jött a bomlás
S zavar: mint csirkék futnak ott, hol mint
Sasok repültek, s mint szolgák, a győztes
Nyomon (s mint nagy úton a morzsán teng
A szükség): most pulyáink a szivek
Hátsó kapúját őrizetlen lelvén,
Egek, hogy mészároltak! Holtat ez,
Az haldoklót s barátot; kit a régibb
Ár söpre el; oly tíz közül, kit egy
Üzött, most húsz bakója minden egy:
Ki inkább meghalt, semmint ellenállt,
A harcztér réme lett.

NEMES.
        Csodálatos:
Egy ősz, két gyermek és egy szűk szoros.

POSTHUMUS.
Oh ne csodáld: alkalmasb vagy csodálni,
Mit hallasz, mint megtenni. Kell reá
Rim, hogy tuladj rajt’ tréfakép? Ime:
Egy út, két gyermek, s kétszer gyermek agg,
A britnek üdv, Rómának vész-harag.

NEMES.
Ne haragudjál, kérlek.

POSTHUMUS.
        Oh, mi végbül?
Barátom lesz, a ki fut ellenétül:
Mert ha teszi, mire teremtve van,
Tudom, hogy tőlem is hamar rohan.
Már rimelek.

NEMES.
        Megyek; látom, haragszol.
        (Elmegy.)

POSTHUMUS.
Már mégy? Ez is nemes. Fényes nyomor!
A harczba’ van és hozzám jön hirért!
Oh hány nem adta voln’ becsületét
Ma bőriért? Hány a sarkára bizta,
És még is meghalt. Én kinom büvében
Nem leltem a halált, hol nyögni hallám,
S hol ölt, nem érzém: vad szörny létire,
Csoda, hogy friss kupákba, ágyba, édes
Szavakba búj, s több szolgát tart, mint minket,
Kik harczi kését hordjuk. De, meglellek!
Mert, most a britek részén állván, többé
Nem az vagyok, s azokhoz állok újra,
Kikkel jövék. Többé nem küzdök; a
Leghitványabbnak, ki először érint,
Megadom magam’. Mentül nagyobb a római
Mészárlás, annál vészesb lesz a brit
Bosszu is. Az én váltságom halál:
Vagy itt vagy ott lelkem csak kitalál;
Az élet nem kell, már nem viselem:
Akárhogy, végzem érted, Imogen!
Két brit Hadnagy katonákkal jön.

1. HADNAGY.
Zeus, légy áldva! Lucius fogoly,
Az agg és fiai tán angyalok.

2. HADNAGY.
Volt még egy negyedik, silány ruhában,
Az is kiállt velök.

1. HADNAGY.
        Beszélik; ám
De nem lelik egyét se. – Állj! Ki vagy?

POSTHUMUS.
Római,
Ki nem busulna most, ha nem maradt
Voln’ egyedül.

2. HADNAGY.
Kezet rá! A kutya!
Egy láb is ne vihesse meg hirét,
Mily varjak tépték itt meg. Úgy dicsekszik
Vele, akárha bakja voln’. A királyhoz!
Cymbeline jön kisérettel; Belarius, Guiderius, Arviragus, Pisanio és római foglyok jönnek. A Hadnagyok Posthumust Cymbeline elé vezetik, ki két porkolábnak adja őt át; ezután mind elmennek.

IV. SZÍN.

Börtön.

Posthumus és két Porkoláb jönnek.

1. PORKOLÁB.
Nem lopnak már el; van békód is: így,
Legelj, ha van gyöpöd.

2. PORKOLÁB.
        Vagy gyomrod, úgy.
        (A Porkolábok elmennek.)

POSTHUMUS.
Üdvöz légy, békó: te viszesz, hiszem,
A szabadságra. Jobb így, mint a kit
A köszvény bánt s örökké nyöszörög,
A helytt hogy a halál, a biztos orvos,
E závár kulcsa, meggyógyítaná.
Lelkismeretem jobban békózva van,
Mint lábam és kezem. Jó Isten, adj
Bünbánó eszközt, mely feloldja s aztán
Szabad örökre! És elég megbánnom!
Atyát így békit gyermek; de Istenben
Az irgalom több. Kell vezeklenem?
Legjobb úgy lánczban, mit inkább ohajtva,
Mint kényszerből vevék el: büntetésül,
Ha ez lesz a szabadulás nekem,
Ne végy el többet, mint mi mindenem.
Tudom, inkább kegyes vagy, mint kemény,
Bukott adósidtól egy harmad, egy
Hatod, tized részt vészsz, hogy ellehetnek
A maradékon is: ezt én nem kérem.
Vedd éltemet Imogen élteért,
S bár olcsóbb, ámde élet; és te verted:
Nem latolunk minden pénzt, képeért
Elkél a könnyü is, s így nálad az
Enyim is, mely tied. S most, nagy hatalmak,
Ha számadásom kell, vegyétek éltem’
S tépjétek el eme hideg kötést.
Oh Imogen! veled némán beszélek.
Ünnepélyes zene. Jön, mint jelenés, Sicilius Leonatus, Posthumus atyja, egy aggastyán harczias öltözetben, kezén vezet egy öreg asszonyt, feleségét, Posthumus anyját; zene előzi meg őket. Aztán, más zene után következik a két ifjú Leonatus, Posthumus testvérei, sebekkel, a mint a harczban elestek. Mindnyájan körűlveszik az alvó Posthumust.

SICILIUS.
Bősz, villámszóró, már ne üldj
Halandó legyeket:
Küzd Marssal, Junoval perelj,
Ki hitszegésedet
Méri s megbosszulja.
Tett mást, mint jót, fiam, kinek
Arczát se láttam én?
Ő még a méhbe’ várt, mikor
Én éltem’ végezém.
Atyjának lenned kell vala
– Mert árvák atyja vagy –
És e föld kinjai elé
Rá hajtnod pajzsodat.

ANYJA.
Lucina nem segite meg,
Elvett kinom között;
Posthumus elleni közé
Kimetszve, sirva jött
A szánandó lény!

SICILIUS.
A természet, mint őseit,
Szépnek alkotta őt:
Hogy a világ mint sarjamat
Emlitse a dicsőt.

1. TESTVÉR.
Midőn emberré ért, vele
Melyik brit mérközött?
Avagy olyan derék ki volt
Szép Imogen előtt?
Pedig ő tudta érdeme
Szerint becsülni őt.

ANYJA.
Mért, hogy a hitvány Jachimo
Kisértheté nemesb
Szivét s eszét, haszontalan
Féltéssel hányva lest?
S mért mások gonoszságinak
Bolondja s csufja lett?

2. TESTVÉR.
Ezért jövénk sirházunkból
Mi ketten s a szülők,
A kik hazánkért harczolánk
Halállal szenvedők,
Hitünk’ s Tenancius jogát
Megóvni keresők.

1. TESTVÉR.
Merészen Cymbeline-nak is
Szolgált Posthumus itt:
Mért, istenek királya, Zeus,
Halasztod, érdemit
Méltón dijazni és sietsz
Forditni bura mind?

SICILIUS.
Tekints kristály ablakodon
Ki, és immár tovább
Bus haragoddal e derék
Nemzetséget ne bántsd!

ANYJA.
Mivel fiunk jó, Jupiter
Szüntesd meg nyomorát!

SICILIUS.
Jöj márvány házadból, segits!
Vagy társaid előtt
Mi szellemek panaszt teszünk
Istenséged fölött.

2. TESTVÉR.
Kerüljük igazságodat,
Ha nem segited őt.
Jupiter sason ülve dörgés és villámlás közt leszáll, kezében mennykövei; a szellemek térdre borúlnak.

JUPITER.
Elég a sértés: el, kis szellemek!
A mennykövest, ki égszülött nyilat
Vet a hütlen partokra, meritek
Vádolni még ti, lelkek itt alatt?
Elyzium árva árnyi, el! nyugvásra
Nem hervadó virágu halmokon!
Halandó sors nyugalmatok’ ne bántsa!
Nem rátok tartozik: mienk e gond.
Gyötröm, kit szeretek; ajándokom
Gyönyörtelibb, mentül tovább marad;
Ha megaláztam, felmagasztalom;
Nehéz próbán szerencsét vált fiad.
Az én csillagzatomban született
És templomomban esküdt. Kelj fel, el!
Ő elnyeri a szende Imogent,
És boldogabb lesz szenvedésivel.
Eme kis táblát mellire teszem:
Gazdag szerencsét rajta irva lel;
És boldogabb lesz szenvedésivel.
Eme kis táblát mellire teszem:
Gazdag szerencsét rajta irva lel;
És most el! zajtalan, türelmesen,
Nehogy türelmem’ én veszitsem el.
Szállj, saskesely, kristálylakomba fel.
        (Fölszáll.)

SICILIUS.
Dörgésben szállt le; mennyei lehe
Kénes szagu volt; úgy jött szent sasa,
Hogy majd legázolt, s fölemelkedése
Szelídebb volt, mint áldott téreink.
Királyi madara legyinti szárnyát
S csőrét simitja, mint ha istenének
Jó kedve tellik.

MIND.
        Hála, Jupiter!

SICILIUS.
A márvány padlás zárva; ő betért
Sugárzó hajlokába. El! s tegyünk
Parancsaként, hogy áldottak legyünk.
        (A szellemek eltűnnek.)

POSTHUMUS.
(ébredve).
Álom, te nagyatyám valál s atyát
Nemzél nekem; s anyát és két fitestvért
Teremtél. Ám (oh bosszuság!) eltüntek,
Oly gyorsan, mint születtek: és így ébren
Vagyok. Szegény ficzkók álmodnak így,
A kik számítanak nagyon kegyére
S ébredve mitsem lelnek. Oh de nem!
Hány nem álmodja, hogy semmit se lel,
S kegyben uszik, bár mit sem érdemel.
Így jártam én, és nem tudom miért.
Mely tündér jár e helytt? Mi ritka könyv!
Ne légy ékesb ruha, mint mit takarsz,
Mikép mai világunk: a valód
Legyen – ne úgy mint udvaronczaink –
Olyan jó mint milyet igérsz.        (Olvas.)
„Ha oroszlán kölyke, maga magát sem ismerve, keresés nélkül talál s egy darab gyöngéd levegő által átkaroltatik; és ha egy hatalmas czédrus ágai, levágatván s éveken át halottak levén, ismét fölélednek s az agg törzsre visszaillesztve újra virúlnak: akkor érnek Posthumus szenvedései véget, és akkor fog ő gyarapodni békében, bőségben.”
Még mindig álom, vagy őrült badar
Beszéd; vagy mindkettő, vagy semmi sem;
Vagy esztelen beszéd, vagy olyat mondó,
Mit ész nem ért meg. De legyen akármi,
Hasonlit életemhez, és azért
Ha csak rokonszenvből is, elteszem.
A Porkoláb visszajön.

PORKOLÁB.
Nos, uram, készen vagy-e a halálra?

POSTHUMUS.
Már meg is égtem; készen már rég vagyok.

PORKOLÁB.
Kötél a jelszó, uram: ha erre készen vagy, akkor meg vagy sülve.

POSTHUMUS.
Így, ha jó leszek eledelnek a nézők számára, akkor a sült megérte a töltést.

PORKOLÁB.
Terhes egy számvetés biz ez rád nézve, uram; de hát vigasztaljon az, hogy ez lesz az utolsó fizetség rád nézve: nem félsz több kocsmai számlától, mely gyakran megkeseríti a távozást, minek utána jó kedvet csinált volt. Belépsz alélva éhségtől s kimégy dühöngve az ivástól; bánkódva, hogy sokat fizettél, és bánkódva, hogy jól megfizettettek; üres erszénynyel s koponyával egyaránt: koponyád annál nehezebb, mentül üresebb, erszényed annál üresebb, mentül könnyebb. Oh, ez ellenmondástól most meg fogsz szabadúlni. Oh egy garasos kötél irgalma ezreket semmisít meg egy szemhunyásra! Nincs ennél biztosabb zárszámadás. Fölment mind alól, a mi volt, a mi van s a mi lesz. A nyakad, uram, toll, könyv és tantus, s így a quietanczia el nem marad.

POSTHUMUS.
Én jobb szeretek meghalni, mint te élni.

PORKOLÁB.
Bizony, uram, a ki aluszik, nem érzi a fogfájást; hanem végy egy embert, a kinek a te álmodra kellene készülnie, és egy hóhért, a kinek őt ágyba kellene segítenie: azt hiszem, embered cserélne tisztviselőjével: mert hát lásd, uram, csak nem tudod te azt, hogy mily útra készülsz.

POSTHUMUS.
De bizony tudom, ficzkó!

PORKOLÁB.
Akkor a te halálodnak szeme is van a fejében; én pedig soha se láttam úgy föstve: téged vagy olyanok küldenek, a kik elvállalják, hogy tudják; vagy magadnak kell elvállalnod, miről bizonyos vagyok, hogy nem tudod; vagy túl kell magadat tenned azon, hogy kutasd saját veszedelmedet; és bármint siess is utazásod vége felé, azt hiszem, soha sem fogsz visszatérni hírt mondani róla.

POSTHUMUS.
Mondom, ficzkó, nincs a kinek ne volna szeme, hogy lássa az útat, melyre én készülök, kivéve a ki behunyja s nem akarja hasznát venni.

PORKOLÁB.
Micsoda feneketlen tréfa az, hogy valaki szemeivel láthassa a vakság útját! Tudom én azt, hogy az akasztás szemhunyás nélkül meg nem esik.
Egy Küldött jön.

KÜLDÖTT.
Szedd le bilincseit s hozd foglyodat a király elé.

POSTHUMUS.
Te jó hírt hozasz. Azért hívnak, hogy szabadon ereszszenek.

PORKOLÁB.
Akaszszanak fel, ha úgy van.

POSTHUMUS.
Akkor is szabadabb lészsz, mint egy porkoláb: a halálnak nincs závára.
        (Posthumus s a Küldött el.)

PORKOLÁB.
Ha csak valaki el nem veszi az akasztófát s csupa zsenge akasztófákat nem nemez vele, mást nem láttam így esengni utána. Hanem, jó lelkiismerettel mondhatom, vannak nagyobb bitangok, noha ő római, a kik élni óhajtanak; sőt vannak olyanok is, a kik akaratuk ellen meghalnak: így járnék én is, ha az volnék. Bár mindnyájan egy akaraton volnánk, és pedig jó akaraton: oh, mely pusztítást tenne ez a porkolábokban és az akasztófákban! A magam mostani haszna ellen beszélek ugyan, de hát óhajtásom előléptetést is foglal magában.

V. SZÍN.

Cymbeline sátra.

Cymbeline, Belarius, Guiderius, Arviragus, Pisanio, Urak, Tisztek és Kiséret jönnek.

CYMBELINE.
Ide mellém, kiket az Isten trónom
Mentőivé tett. Fáj szivem, hogy a
Szegény harczos, ki oly dicsőn vivott,
Piritván rongyával fényes sergekre
S mezetlen melle vérten tultevén,
Nem lelhető. Kegyünk, ha boldogithat,
Boldog lesz, ki meghozza.

BELARIUS.
        Oly nemes
Haragot s ily drága tetteket ily árva
Lénytől, ki szemre koldusdolgokat
Igért, soha nem láttam.

CYMBELINE.
        Semmi róla?

PISANIO.
Élők s halottak közt kerestük őt,
De nincs nyoma.

CYMBELINE.
        Jutalmát, bánatomra,
Még én öröklöm; ám nektek adom,
Britannia mája, szive s veleje,
Kik által él. Már ideje kérdezni
Honnan jövétek? szóljatok.

BELARIUS.
        Uram,
Mint nemesek születtünk Cambriában.
Nem voln’ szerény s helyes tovább kérkednem,
Ha csak nem mondom, hogy becsületes
Népek vagyunk.

CYMBELINE.
        Le térdre. Keljetek
Fel, harczteri lovagjaim: magamhoz
Kisérőkké nevezlek s felruházlak
Állásitokhoz mért méltóságokkal.
        Cornelius és hölgyek jönnek.
Ez arczok hoznak valamit. Oly busan
Üdvözlitek győzelmünk’? Rómaik
Lehetnétek s nem britek.

CORNELIUS.
        Üdv, király!
Boldogságod’ zavarván kell jelentnem:
Királynénk meghalt.

CYMBELINE.
        Oly rosszul kinek
Áll e hir, mint orvosnak? De tudom:
Gyógyszer halaszthat éltet, a halál
Magát az orvost elviszi. Hogy halt meg?

CORNELIUS.
Iszonynyal, önkivületben, a hogy élt;
Ádáz volt a világ iránt, s úgy végze
Maga iránt. A mit meggyónt, ha tetszik,
Elmondom; hölgyei, ha tévedek,
Megállithatnak: ők vizes arczokkal
Jelen voltak halálán.

CYMBELINE.
        Kérlek, mondd.

CORNELIUS.
Első vallása: sohsem szeretett;
Az általad nyert fényt szerette csak;
Országodhoz ment, trónod nője volt,
Téged gyülölt.

CYMBELINE.
Ő tudta ezt maga,
S ha haldokolva nem mondá vala,
Nem hinném ajkinak sem én. Tovább!

CORNELIUS.
Leányod, kit csak szinleg szeretett
Oly hőn, megvallá, skorpió vala
Szemének, s életét, hahogy futással
Elébe nem vág, elveszi vala
Méreggel.

CYMBELINE.
Oh ravasz sátán! Ki lát
Egy nőn keresztül. Van-e többis még?

CORNELIUS.
Több és rosszabb. Megvallá, hogy számodra
Halálos mérge volt, mely perczről perczre
Emészt az élten, hogy izenkint lassan
Pusztitson el: és ez időtt sirással
Virrasztás-, gond- és csókkal szándokolt
Áltatni téged, és (ha majd szere
Fogott voln’ rajtad) rávett volna, hogy
Fiát örökbe fogadd utódnak; ám
Fia csodás távoztán ez megdülvén,
A szégyenen kétségbesett, megvallá
Ég s föld csufjára, tervét; bánta, hogy
Nincs végrehajtva a gonosz, s így halt meg
Kétségbeesve.

CYMBELINE.
Hallottátok ezt?

EGY HÖLGY.
Hallottuk mind, felséges úr.

CYMBELINE.
        Szemem
Nem a hibás, mert szép volt; sem fülem,
Mely hallá hízelgését; sem szivem,
Hivén a szint valónak: bűn lett volna
Kétkedni benne. Oh, de hát leányom!
Hogy volt hibám, te mondhatod, s mutatja
Is az, mit türtél. Ég forditsa jóra!
Lucius, Jachimo, a Jós és más római foglyok őrizettel jönnek; Posthumus hátul, és Imogen.
Most nem jösz sarczért, Caius: ezt
Kitépték a britek, habár nem egy
Hős árán, kiknek rokoni kivánják,
Hogy lelkeik kiengeszteltessenek
A foglyok vérivel, s mi megigértük:
Azért készüljetek.

LUCIUS.
Jusson eszedbe, sir, a harcz forgandó:
Tiétek lett e nap; lett voln’ mienk,
A vér kihülvén, mi a foglyokat
Nem fenyegettük volna karddal. Ám
Az ég csak életünk’ hagyá váltságul.
Így hát legyen: elég, hogy római
Tud türni római szivvel; s él Augustus.
Hogy ezt ne is feledje. Ennyit a
Magam ügyéről. Ezt az egyet kérem:
Apródom, brit fiú, hadd váltsa meg
Magát: ily kedves, pontos, ily serény,
Alkalmon túl is gondos, és igaz,
Hű, gyöngéd, dajkáló apródja nem
Volt még gazdának. Járulon kérelmem
Erényihez, s így nem tagadja meg
Fenséged: egy britont se bánta ő,
Bár rómait szolgált; mentsd meg őt, uram,
S azontul vért ne kímélj.

CYMBELINE.
        Láttam őt:
Vonási hozzám rokonok. Fiú,
Kegyembe nézted magadat, enyim
Leszesz. Mi okbul mondom: élj, fiú!
Azt nem tudom: ne is köszönd uradnak,
Élj, s bármit kérj, mi jóságomhoz illik
És állásodhoz, megadom; igen,
S ha mindjárt foglyot kérsz, a legnemesbet.

IMOGEN.
Felség, alázatosan köszönöm.

LUCIUS.
Nem mondom, hogy kérj éltemért, fiú,
Pedig tudom, fogsz.

IMOGEN.
        Nem, oh! Más dolog
Vár én rám. Olyat látok itt, a mi
Keserübb, mint a halál. Jó gazdám, élted
Álljon magáért.

LUCIUS.
        Megvet a fiú,
Elhágy s búsit: rövid örömben él,
Ki lány és gyermekhitre épitett.
Mi lepte úgy meg?

CYMBELINE.
        Mit kivánsz, fiú?
Mind jobban tetszel; mit lesz kérni jobb,
Gondod meg jól. Szólj, ismered, ki nézesz?
Kell élte? Rokonod? barátod ő?

IMOGEN.
Ő római; nem jobban rokonom,
Mint én fenségedé, ki jobbágyodnak
Születvén, még kissé közelb vagyok.

CYMBELINE.
Mért nézed úgy?

IMOGEN.
        Ha meghallgatnál,
Titkon megmondanám.

CYMBELINE.
        Szivből, s a hogy
Figyelni csak tudok. Mi a neved?

IMOGEN.
Fidele, sir.

CYMBELINE.
        Apródom vagy, jó fiú;
Gazdád leszek; gyere velem s szólj nyiltan.
        (Cymbeline és Imogen egymással beszélgetnek.)

BELARIUS.
Nem úgy támadt fel e fiú?

ARVIRAGUS.
        Homok homokhoz
Így nem hasonlít: a rózsás fiú,
Ki meghalt, és Fidele volt. Mit véltek?

GUIDERIUS.
Halottunk élve.

BELARIUS.
Csitt, várjunk még; nem néz ránk: emberek közt
Vannak hasonlók. Ő ha voln’, tudom,
Hogy megszólítana.

GUIDERIUS.
        De láttuk halva.

BELARIUS.
Csitt, nézzük csak tovább.

PISANIO.
(magában.)
        Ő asszonyom.
Hogy újra él, hadd menjen az idő
Ha jól, ha rosszul.
        (Cymbeline és Imogen előre jönnek.)

CYMBELINE.
        Jer, állj oldalamra:
Mondd hangosan kérelmed’. (Jachimohoz.)
        Lépj ki, sir,
S felelj neki, de nyiltan, vagy koronánkra
S kegyére, mi becsületünk: nehéz
Kinzás vegye ki azt, a mi igaz,
A csalfaságból. – Rajta, szólj neki.

IMOGEN.
Kivánom, mondja meg ez úr, hol vette
Im e gyürüt?

POSTHUMUS.
(magában).
Mit tartozik ez ő rá?

CYMBELINE.
E gyémánt ujjadon, szólj, hogy került
Te hozzád?

JACHIMO.
Kinzással is kén’ hallgattatnod arról,
Mi néked lesz, kimondva, kín.

CYMBELINE.
        Nekem?

JACHIMO.
Örömmel vallom meg kényszerbül, mit
Titkolnom kín. Gazságon nyertem e
Gyürűt, mely Leonatusé vala,
Kit számüzél. Ég s föld között nemesb
Úr (s ez nagyobb bú néked, mint nekem)
Nem élt. Akarsz még többet hallani?

CYMBELINE.
Mindent.

JACHIMO.
        Ama tökély, leányod, a
Kiért vérzik szivem, s kire csalfa lelkem
Remeg gondolni… Engedj, ájulok.

CYMBELINE.
Leányom! Mit tudsz róla? Légy erős.
Élj inkább, míg a természet kivánja,
Semhogy meghalj, mielőtt még többet hallok.
Szólj, végy erőt.

JACHIMO.
        Egykor (boldogtalan óra),
Rómában volt (oh átkozott a ház),
Ebéd fölött (lett voln’ az étel mérges
Vagy legalább mit én evém) a jó
Posthumus (mit mondjak? Ő jobb vala,
Semhogy rosszak között legyen, s a legjobb
A legkülönbek közt is) búsan ült,
Hallgatván, mint dicsérjük hölgyeinket
Szépségökért, mely mellett a legkérkedőbb
Beszédje koldus volt; alakjokért,
Mely mellett Venus s a deli Minerva
Bénák, bár természet fölöttiek;
És lényökért, tárházaért mindannak,
Mit nőben férfiú szeret, és hozzá
A férjfogó horog, a báj, mely a
Szemet megejti.

CYMBELINE.
        A dologra térj.
Parázson állok.

JACHIMO.
        Térek, s gyorsan is,
Hacsak nem vágysz bánatra. Posthumus
(Nemes úrként a szerelemben, s mint
Kinek királyi hölgye van) kiállott,
S nem szidva, kit dicsértünk (ebben is
Nyugodt volt, mint az erény), rajzolni kezdé
Úrnőjét; nyelve úgy festette, hogy
Ha lelket fúsz belé: úgy kérkedésünk
Vagy szolgálókról pattogott, vagy rajzán
Egyűgyüeknek látszánk.

CYMBELINE.
        A dologra.

JACHIMO.
Leányod tisztasága itt kezdődik.
Diána álma sincs olyan, úgy festé,
És nincs hideg, csak ő. És én, czudar,
Dicséretét gáncsoltam, s aranyakba
Fogadtam, mit ujján viselt, az ellen,
Hogy ágyába kéredzem s elnyerem
Kettőnknek hitszegésén e gyürüt.
A hű lovag, úgy bizván hűségében
Mint hűnek én lelem, e gyürüt fogadta,
S fogadja, bárha Phoebus kerekéből
Lett voln’ kárbunkulus, és bizton, bárha
Megéri az egész kocsit. Ide
E szándékkal jövék. Emlékezel
Tán rám az udvaron, hol szűzi lányod
Taníta meg, hogy mint külünbözik
Czudarság s szerelem. Reményfosztottan,
De nem lankadtan kezd olasz agyam
Az együgyü brit ellen álnokul
Működni, és hasznomra, kitünőn;
És, röviden, úgy sikerült cselem,
Hogy álpróbám elég volt arra, hogy
Derék Leonatus eszét vegyem,
Hitét sértvén neje hirnevébe’ ily
Meg ily jelekkel, mint a függönyök,
Festmények, im e karperecz (tudod,
Mint nyertem!) sőt személyiről is titkos
Jegyek, hogy mást nem is gondolhatott,
Mint hogy eltéptem szűzi kötelékét
S behuztam tételét. Mire – úgy tetszik,
Őt látom.

POSTHUMUS.
(előlép).
Őt olasz ördög, igen!
Oh jaj nekem! én hiszékeny bolond,
Remeklő gyilkos, tolvaj, s a mi csak
Megillet volt, jelen s jövőbeli
Czudart! Kést, mérget, kötelet, igaz
Birót nekem! Király, küldj kitanult
Hóhérokért: mert én vagyok, a kin
Minden gonosz e földön megjavul,
Gonoszb’ levén mindennél. Én, ki lányod’
Megölte; nem! czudarként hazudom:
Ki egy még czudarabb szentségtörő
Orvval tetette. Az erény szentélye
Volt ő; nem! az erény maga. Követ
Rám! sárt! és köpjetek le! és kutyák
Ugassanak az utczán végig! minden
Czudarságnak neve Posthumus legyen,
S csökkenjen általam. Ó Imogen!
Királyném, éltem, nőm! oh Imogen,
Imogen, Imogen!

IMOGEN.
        Uram, hallgass rám.

POSTHUMUS.
Hát játék ez? Ne, vakmerő apród!
Ez a te részed itt!         (Veri, Imogen elesik.)

PISANIO.
Segitsetek
Urak, úrnőnknek. Oh uram, Posthumus!
Csak most ölted meg Imogent. – Segitség!
Szép úrnőm!

CYMBELINE.
A világ kering velem?

POSTHUMUS.
Mily szédülés fog el.

PISANIO.
        Ébredj fel, úrnőm!

CYMBELINE.
Ha ő az, úgy az ég gyilkos örömmel
Sujtol halálra!

PISANIO.
        Hogy vagy, asszonyom?

IMOGEN.
Oh menj, szemembül el! Te mérget adtál.
El, vészes ember! Ne szívj herczegekkel
Egy levegőt.

CYMBELINE.
Ez Imogen dala.

PISANIO.
Asszonyom,
Az ég szórjön rám kénkövet, ha az
Üvegcsét nem tartám becses dolognak
A királynétól kaptam.

CYMBELINE.
        Mindig újabb?

IMOGEN.
Megmérgezett.

CORNELIUS.
        Oh istenek! feledtem,
Mit a királyné megvallott, s mi téged
Igaznak bizonyit: ha azt adá
Pisanio úrnőjének, monda, mit
Erősitőként adtam én neki:
Úgy tett vele, mint én patkánynyal tennék.

CYMBELINE.
Mi az, Cornelius?

CORNELIUS.
        Gyakran zaklatott,
Hogy mérget szürjek néki, a mivel
Kipróbálná, a mit tanult, de csak
Silány párákon, macskán és kutyán:
Én szándokában több vészt sejtve, oly
Italt szürék, mely hogyha beveszik,
Megszünteti az életnek jelen
Hatalmát, de rövid időn újulva
Teszik a természetnek szervei
Ismét a tisztöket. Ittál belőle?

IMOGEN.
Úgy tetszik, mert halott valék.

BELARIUS.
        Fiúk,
A mi hibánk volt.

GUIDERIUS.
        Ez Fidele bizonynyal.

IMOGEN.
Mért lökted el magadtól hitves hölgyed’?
Vedd úgy, hogy sziklán állsz, és lökj le újra.

POSTHUMUS.
(megöleli).
Függj, lelkem, itt, édes gyümölcs, a mig
A törzs kihal.

CYMBELINE.
Mit? Vérem, gyermekem?
Mit! Én csak bambán nézzem ezt? Nem is
Szólsz én hozzám?

IMOGEN.
(letérdel).
Uram, áldásodat!

BELARIUS.
(Guiderius és Arviragushoz).
Nem szidlak, hogy szerettétek ez ifjút:
Volt okotok rá.

CYMBELINE.
Szentelt víz legyen
Kihulló könnyem rajtad! Imogen,
Anyád meghalt.

IMOGEN.
        Sajnálom őt, uram.

CYMBELINE.
Oh ő gonosz volt: ő okozta e
Különös találkozást itt; de fia
Eltünt, s nem tudni, mint s hová.

PISANIO.
        Uram,
Félelmem elmult: szólok, s igazat.
Midőn úrnőm eltünt, Cloten jött hozzám;
Kivont aczéllal s habzó ajkkal esküdt:
Ha meg nem mondom, hogy hová szökött,
Nyomon megöl. Véletlen volt zsebemben
Uramtul egy koholt levél, mely a
Milfordi erdőkben utalta nyomra,
Hol – az esztelen – uram ruháiban,
Miket tőlem csikart ki, szennyes czélal,
Úrnőm erényét sérteni esküvén,
Csatangol; hogy mi lett belőle, már
Azt nem tudom.

GUIDERIUS.
        Hadd végzem én regéd’.
Én őt megöltem ott.

CYMBELINE.
        Az Isten mentsen!
Jó tetteid’ ne szedje le kemény
Itélet ajkimról. Derék fiú,
Vond vissza, kérlek.

GUIDERIUS.
        Mondtam, s tettem is.

CYMBELINE.
Ő herczeg volt.

GUIDERIUS.
        Hanem jó müveletlen:
Sértései herczeghez illők épen
Nem voltak; oly beszéddel ingerelt,
Hogy rá megsarkantyuztam voln’ a tengert,
Ha így süvölt. Lecsaptam a fejét;
S örvendek, hogy nem rólam mondja ő
Itt állva e regét.

CYMBELINE.
        Sajnállak: önnön
Nyelved itélt el: türnöd kell a törvényt:
Halott vagy.

IMOGEN.
A fejetlen embert
Uramnak véltem.

CYMBELINE.
        Kössétek meg: el
Szemünkbül a bünöst.

BELARIUS.
        Király, megállj!
Több ember ez, mint kit megölt; s náladnál
Nem rosszabb származás, és tőled többet
Érdemle, mint mért egy csapat Cloten
Sebet kapott. Bocsássátok kezét;        (Az őrökhöz.)
Nem lánczra született.

CYMBELINE.
        Megsemmisíted,
Öreg, még megfizetlen érdemed’,
Haragunk’ idézve fel? Jó származásu,
Mint mi?

ARVIRAGUS.
Ezzel sokat is monda tán.

CYMBELINE.
Meg is halsz érte.

BELARIUS.
        Meghalunk mindhárman;
De meglásd, kettő olyan közülünk,
Minőnek mondtam. Gyermekim,
Veszélyest mondok most magamra nézt,
De rátok jót.

ARVIRAGUS.
Veszélyed a mienk is.

GUIDERIUS.
És üdvünk az övé.

BELARIUS.
        Legyen! Bocsánat:
Volt egy alattvalód, király; neve
Belarius.

CYMBELINE.
Tudsz hirt az árulóról,
Kit számüzék?

BELARIUS.
Ő vette fel e kort:
Igen, ő számüzött; de árulónak
Én nem tudom.

CYMBELINE.
Vigyétek őt. Nem menti
Meg az egész világ.

BELARIUS.
        Ne olyan tűzzel:
Előbb fizess tartást fiaidért;
S aztán kobozd el ismét, mihelyest
Én visszanyertem.

CYMBELINE.
        Fiaim tartását?

BELARIUS.
Merész és nyers vagyok: im térdelek,
S fel sem kelek, mig őket fel nem emeltem,
S aztán ne kímélj engem. Nagy király,
E két fiú, ki atyjának nevez,
S azt véli, hogy fiam, nem gyermekem:
Ágyékod sarjai ők, fejedlem,
S nemzésed vérei.

CYMBELINE.
        Mit! sarjaim?

BELARIUS.
Mint te atyádé. Én, a vénhedt Morgan,
Vagyok a számüzött Belarius;
Tetszésed volt bűnöm és büntetésem
És összes árulásom; hogy szenvedtem,
Az volt minden hibám. E herczegek
(Mivel azok), kiket húsz éven át
Neveltem, annyit tudnak, mit beléjük
Olthattam; hogy én mit tudok, uram,
Tudod. Dajkájok, Euriphile,
Kit nőül vettem érte, őket el
Lopá a számüzésbe; én vevém rá.
Előre kapván büntetésemet
Azért, mit később tettem: árulásra
Ingerlett a hűségért vett verés.
Minél fájóbb volt rád a veszteség,
Célomhoz annál illőbb a lopás.
De im, itt vannak ismét fiaid,
S én vesztem a legkedvesb társakat.
Fejökre szálljon harmatként az ég
Áldása! Méltók rá, hogy csillagokkal
Diszitsék az eget.

CYMBELINE.
        Te sirsz s beszélsz.
Valószerütlenebb, mit tettetek
Ti hárman, mint mit mondasz. Gyermekeim’
Vesztém, s ezek ha ők, kivánhatok-e
Különbeket ezeknél?

BELARIUS.
        Kérlek még.
Ez ifjú, kit én Polydornak hivtam,
Derék egy herczeg, ez Guiderius;
Ez ifjú, Cadwalom, ez Arviragus,
Ifjabb fiad: egy drága köpönyegbe
Volt ő burkolva, mit saját kezével
Királyi anyja szőtt: bizonyságképen
Ezt könnyen felmutathatom.

CYMBELINE.
        Guiderius
Nyakán egy véres csillagjegy vala,
Csodálatos egy jel.

BELARIUS.
        Ez az; ma is
Nyakán e bélyeg, mit a bölcs természet
Adott neki ismertető jelül.

CYMBELINE.
Anya vagyok, hármas szülöttek anyja?
Szülésén így nem újjongott anya
Soha! Áldottak legyetek, hogy így,
Kitérvén pályakörtökből csodásan,
Ismét uralkodhattok. Oh leányom,
Te ezzel egy országot vesztél.

IMOGEN.
        Két
Világot nyertem! Jó testvérim, így
Találkozánk. Ne szóljatok ezentúl:
Az én szóm az igaz: öccsnek hivtatok,
S hugátok voltam; titek’ én bátyámnak,
S azok valátok.

CYMBELINE.
Már láttátok egymást?

ARVIRAGUS.
Igen, uram.

GUIDERIUS.
        S mindjárt szerettük is.
S még akkor is, midőn halottnak véltük.

CORNELIUS.
Elájult a királyné italán.

CYMBELINE.
Csodás ösztön! Mikor tudok meg mindent?
Gyors megszakitásunk sok ágboga
Még bő közlést kiván. Hol és hogy éltél?
S jutál foglyunk szolgálatába? Mint
Leléd testvérid s mint hagyád el őket?
Hová s mért szöktél tőlünk? Nem tudom,
Ezt kérdjem-e, vagy hogy mi inditotta
E hármat harczba, s még egyéb körülményt,
A mint következett; de sem idő
Se hely nem kedvez most sok kérdezésnek.
Mint öleli Posthumus Imogent,
Ki, mint ártatlan villám rá veti
Szemét, s testvérire, s rám, s gazdájára,
Örömmel – mit mindenki viszonoz –
Tetézve mindent. Hagyjuk el e helyt,
S a templomban gyujtsunk áldozatot.
Testvérem vagy s örökre az leszesz.
        (Belariushoz.)

IMOGEN.
Nekem, atyám: megváltál, hogy megérjem
E szép időt.

CYMBELINE.
Minden örül, csak a
Foglyok nem: ők is ám örvendjenek;
Izleljék meg örömünket.

IMOGEN.
        Jó uram,
Még egy szolgálatot teszek.

LUCIUS.
        Légy boldog!

CYMBELINE.
Az eltűnt harczos, ki oly nemesen
Vítt, illenék e helyre, egy király
Köszönetét diszitné.

POSTHUMUS.
        Én vagyok
A harczos, ki e hárommal valék
Szegényes mezben, mely czélomhoz illet;
Hogy én valék, beszélj, Jachimo: én
Verélek le, és végezhettem volna is
Veled.

JACHIMO.
Láss újra lábaidnál.        (Letérdel.)
De most itt lelkisméretem nyom el,
Mint ott erőd. Vedd, melylyel annyiszor
Adósod lettem, éltem’; de előbb
Gyürüdet s a leghűbb királykisasszony
Karpereczét.

POSTHUMUS.
Ne térdepelj előttem:
Hatalmam rajtad az, hogy megkiméllek;
Bosszum, hogy megbocsátok. Élj, s másokkal
Bánj jobban.

CYMBELINE.
Ez nemes gondolkozás.
Nagylelküségre vőnk tanit: bocsánat
Mindenkinek.

ARVIRAGUS.
Sir, úgy segítél, mintha
Csak testvérünknek vélted voln’ magad’:
Örvendünk most, hogy az vagy.

POSTHUMUS.
Szolgátok, herczegek. Jó római,
Hivd jósodat elő. Midőn aludtam,
Úgy tetszik, a sas hátán nagy Zeus
Jelent meg más, nemzetségembeli
Lelkekkel, s ébredéskor mellemen
Emez irást lelém; tartalma oly
Ész nélküli nehéz, hogy nem tudom
Értelmét venni: ám mutassa meg
Ügyességét a jós.

LUCIUS.
        Philarmonus!

JÓS.
Itt, jó uram.        (Előre lép.)

LUCIUS.
Olvasd és értelmét fejtsd meg.

JÓS .
(olvas).
„Ha oroszlán kölyke, maga magát nem ismerve, keresés nélkül talál s egy darab gyöngéd levegő által átkaroltatik; és ha egy hatalmas czédrus ágai, levágatván, és éveken át halottak levén, ismét fölélednek s az agg törzsre visszaillesztve, újra virúlnak: akkor érnek Posthumus szenvedései véget, s akkor fog ő gyarapodni békében, bőségben.”
Te vagy, Leonatus, az oroszlán kölyke:
Neved helyes és illő alkata,
Leonatus levén az, ezt jelenti,
A gyöngéd levegő erényes lányod,
Mit mollis aërnek hivunk, de mit
Így mondunk mulier, s e mulier
Ezen szilárd nő, ki jóslat szerint,
Mint gyöngéd levegő karolt át téged,
Kit nem kerestek s ki maga előtt
Is ismeretlen volt.

CYMBELINE.
        Van benne látszat.

JÓS.
A szellős czedrus tégedet jelent,
Királyi Cymbeline; tört ágaid’
Elorzott két fiad, ki évekig
Halottnak tartatván, most újra él
És a királyi czérushoz illetve
Honának békét s bőséget igér.

CYMBELINE.
Én megkezdem a békét. S Lucius,
Győző vagyok bár, hódolok Caesarnak,
S a római császárságnak fizetem
Szokott adónkat, melyről lebeszélt
Gonosz királynénk, kit az ég (magát
S fiát) nagyon nehéz kezével sújtott
Igazságában.

JÓS.
Felsőbb hatalmak újja pengeti
E béke zengzetét. A látomány,
Melyet még ez, alig hült harcz előtt
Caiusnak hirdeték, beteljesült
E pillanatban: mert a római sas,
Délről nyugatnak szállván a magasba,
Fogyott s eltünt a nap sugáriban:
Ez azt jelenti, hogy a királyi sas,
Felséges Caesar, újra egyesül
Kegyében a tündöklő Cymbeline-nal,
Ki nyugaton ragyog.

CYMBELINE.
        Dicsérjük Istent;
S a göndör füst szálljon orrába áldott
Oltárainkról. Hirdessük a békét
Minden alattvalónknak. Fel, előre!
Békésen lengjen együtt római
S brit zászló. Így megyünk Ludon
Át nagy Zeus templomába, hol a békét
Megkötjük s pecsételjük ünnepekkel.
Fel most! Harcz még ily békét úgy nem ért,
Hogy a kezek le sem mosták a vért.

Nyitóoldal