Shakespeare

VIII. HENRIK KIRÁLY.

(Fordította: Szász Károly)


Tartalom

BEVEZETÉS

PROLOG.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN

EPILOG.



SZEMÉLYEK

VIII. Henrik király.

Wolsey bibornok, yorki érsek.

Campejus bibornok, pápai követ.

Capucius, V. Károly császár követe.

Cranmer, canterbury-i érsek.

Norfolk herceg.

Suffolk herczeg.

Buckingham herczeg.

Surrey gróf.

Lord kamarás.

Lord kancellár.

Gardiner, kanczellár, winchesteri püspök.

A lincolni püspök.

Lord Abergavenny.

Lord Sands.

Sir Henrik Guilford.

Sir Thomas Lovell.

Sir Antony Denny.

Sir Nicolas Vaux.

Sir William Sands.

Cromwell, Wolsey titkára.

Több Titkár, Wolsey mellett.

Griffith, Katalin királyné udvarmestere.

Három Nemes.

Hirnökök.

Doctor Butts, a király orvosa.

Buckingham herczeg sáfára.

Brandon, őrtiszt.

Fegyveres őr.

Ajtónálló a tanács-teremnél.

Kapus és Legénye.

Gardiner apródja.

Kikiáltó.

Katalin királyné, Henrik király neje.

Bullen Anna, udvarhölgye.

Egy agg hölgy, Bullen Anna barátnéja.

Patience, a királyné szolgáló hölgye.

Különböző Lordok és Hölgyek, mint néma személyek.
A királyné Kisérete. Szellemek, álomlátásban.
Irnokok, Tisztek, Őrök s más Kiséret.




BEVEZETÉS

E darab első előadásán a Globe-szinház, melyben szinpadra vitték, leégett. A tűzvész okát Sir Henry Wotton unokaöcscséhez 1613. julius 6-ról intézett levelében következőkép adja elő: „A királyi szinészek új darabot adtak elő e czím alatt. «Minden igaz», mely VIII. Henrik uralkodásából néhány fő jelenetet foglalt magában s különféle rendkivüli fénynyel és pompával volt kiállítva… Midőn Henrik király álarczos ünnepet rendez Wolsey bibornok házában s beléptekor ágyúkkal lőnek, a papiros vagy más anyag, melylyel az egyik töltve volt, meggyujtá a födelet. Kezdetben csak jelentéktelen füstnek vélték, s mivel szemöket inkább a játékra irányozták, a tűz belűl gyujtott s amint valami aknakanóczon körülfutott s egy óránál kevesebb idő alatt fenékig leégette az épületet.” Hogy a „Minden igaz” czimű darab alatt mást nem lehet érteni, mint Shakspere VIII. Henrikjét, világosan mutatja a darabnak részletesen felsorolt tartalma, mely egészen ugyanaz a mi drámánkkal; de ha ez nem volna elég, bizonyságul szolgálhat egy másik levél, melyet Lorkin Tamás sir Thomas Puckeringhez irt 1613. junius 30-án s melyben elbeszéli, hogy „tegnap, azaz junius 29-én, midőn Bourbadge társasága a Globe-szinházban a VIII. Henrik czimű szinművet adta elő és mozsarakból üdvlövéseket tettek, a szinház leégett.”

Mindkét levél tehát ugyanazon egy darabról beszél, melynek kettős czíme volt: VIII. Henrik, vagy Minden igaz, mely kettős czim Shakspere korában, s magánál Saksperenél is nem volt szokatlan dolog. És igy e tételes adatokból világosan kitűnik, hogy a jelen dráma először 1613. junius 29-én került szinre. A mi pedig születése idejét illeti, azt sem lehet sokkal előbbre tenni. A költő legkésőbbi korszakára, azon időre, midőn a szinpadtól visszavonult és szülővárosában telepedett le, utalnak a benső jelek, melyek egyáltalában jellemzik az utolsó években irt drámákat. Nyelve tömör, verselése egyenetlen, nagy gondot fordit a külső kiállitásra, s az ünnepi menetekre, némajátékokra vonatkozó utasitásai sokkal bővebbek, mint bármely más darabjában. S az utolsó jelenetben azon szavak, melyek Erzsébet utódját, I. Jakabot, mint „országok létrehozóját” dicsőitik, csakis virginiai első gyarmatosításra vonatkozhatnak, mely 1612-ben történt. E külső és benső bizonyitékok szerint tehát e darab nem készülhetett 1612. előtt.

Ezzel ellentétben Malone és az angol kritikusok legtöbbje Erzsébet uralkodása korába teszi a darab származását, azt állitva, hogy az I. Jakabról szóló néhány sort valamely későbbi előadáskor toldották bele. De az alap, melyre támaszkodnak, merő föltevés. A Tudorok dicsőitése VIII. Henrik személyében – mondják – és az Erzsébet koráról szóló jóslat épen oly kellemetlen lehetett Jakab királyra, ki tudvalevőleg ellenszenvvel viseltetett a kihalt dynastia iránt, a mily hizelgő volt Erzsébetre. De ez a föltevés is gyönge és alaptalan. VIII. Henrik alakja, a mint Shakspere a drámában rajzolja, épen nem dicsőités, s az erőszakos, buja, képmutató ember rajza, a mint a dráma forrásaihoz híven bemutatja, inkább Jakab királyra, mint VIII. Henrik leányára nézve lehetett kellemes. Az a mód sem igen hizeleghetett Erzsébetnek, amint anyját, Boleyn Annát, szinpadra vitte a dráma s az ő rovására Katalint, az eltaszított hitvest dicsőitette; nem tekintve azt, hogy az Erzsébetről szóló jóslatban a királynő magas életkoráról és közel haláláról szóló helyek épen nem arra valók, hogy egy hiú nő tetszését kiválóképen megnyerjék. Sokkal észszerűbb és Shaksperehez is méltóbb az a föltevés, hogy ama dicsőitések a már elhúnyt királynőről szólnak, s nem az udvaroncz költő hizelgései, hanem az angol hazafias érzelem méltó kifejezése, mely mindig büszkén és szeretettel gondolt a nagy királynőre.

        Sába nem volt
Oly bölcs s erényes, milyen ő leend,
E szende lélek, A fejdelmi kegy,
Mely e hatalmas lelket alkotandja,
S a jók egyéb erényi kétszeres
Mértékbe’ lesznek benne. Az igazság
Leszen dajkája; szent és égi eszmék
A tanitói. Félni és szeretni
Fogják: övéi áldják, elleni
Reszketnek tőle, mint a szétűzött
Kalászmező, gond nyomta fejjel. Üdv
Fakad nyomán; míg ő uralkodik,
Mindenki békén költi el saját
Termésit és a béke énekét
Örvendve zengi vig szomszédi közt.
Istent igazság- s lélekben tanit
Imádni…
…E gyermek Anglia
Üdvére késő kort ér. Sok nap át –
Megy rajta: egy se jó, nagy tett ne’kül.
– Tovább ne látnék bár! De halnia
Meg kell: a szentek elhivják; de ő
Szűzen haland, mint tiszta, szennytelen
Liljom, s egész világ siratja majd.

Erzsébet keresztelésével s a jövőbe vetett prófétai tekintettel ér hirtelen véget e darab, melyet Ulrici és vele többen nem annyira drámának, mint inkább szinpadi alkalmi költeménynek tartanak. Az örvendetes családi esemény I. Jakab király udvaránál, melynek ünneplésére e drámai költemény alkalmiságon messze túlmenő jelentése van e darabnak, mely bemutatja ama világtörténeti fontosságú fordulat tényezőit, melylyel Anglia elszakadt a régi egyháztól s az újnak erős bástyája lett. Nem magát az angol reformatiót rajzolja itt, hanem feltünteti azon erőket és érdekeket, melyeknek összeütközése létre hozta Angliában a nagy vallási átalakulást. A király, kinek kicsinyes szenvedélye nem annyira oka, mint inkább csak külső alkalma volt e nagy fordulatnak, csak is külsőleg központja a drámánák; VIII. Henrik nem olyan alak a történelemben, hogy beválnék tragikus hősnek, Shakspere nem is akarta annak tűntetni fel; úgy mutatta be, a milyen valósággal volt; a tragikumot itt a hatalmas római egyház mértéktelen hatalmi törekvésében és elbukásában találjuk, melynek képviselője Wolsey bibornok.

Wolsey alacsony sorsból származott, állitólag egy ipswichi mészáros fia volt, Már VII Henrik alatt emelkedni kezdett, s tudományával, ékesszólásával és elmésségével annyira megnyerte VIII. Henrik kegyét, hogy ez egyremásra elhalmozta kitűntetéseivel, 1513-ban lincolni püspökké, két év multán yorki érsekké tette. Korlátlan befolyása volt a királyra. Alig lett érsekké, már kieszközölte a maga számára a bibornoki kalapot, s kevélysége oly féktelen volt, hogy mind a nemességnek, mint a népnek halálos gyűlöletét vonta magára, de senki sem mert ellenségesen lépni föl ellene. Mint lord kanczellár minden tekintet nélkül megbüntette a legmagasabb urak túlkapásait, hogy megóvja a szegény emberek békességét. Alig vették ezek észre, hogy vaskézzel ragadja meg a gazdagokat, szüntelen panaszokkal járultak eléje; a főurak azonban visszavonultak az udvartól vagy arra sürgették a királyt, hogy vessen féket a bibornok kevélységére s ne tűrje, hogy egy alattvaló még a királyt is felülmulja. A bibornokot mindez nem ingatá meg állásában, s inkább fejedelem, mint pap módjára élt, elvakulva a gőgtől és megittasulva e világ mulandó örömeitől. Kevélysége határtalan volt; ha misézett, herczegeknek és grófoknak kellett ministrálniok; botrányos és feslett élete rikító ellentétben állt Krisztus tanitásával és példájával. Háztartása díszesebb volt, mint a királyé; palotájában fényes lakomákat adott a külföldi követek tiszteletére; néha a király is megjelent ott, s ilyenkor hihetetlen pompájú álarczos és egyéb játékokat rendezett. A politikában eleinte VII. Henrik nyomában haladt, Spanyolországgal és a Habsburgi házzal szövetkezve Francziaország ellen. E szövetség gyümölcse egy kis francia terület volt, Tourney és vidéke, melyet Anglia meghóditott. De I. Ferencz, franczia király megnyerte Wolseyt az angol-franczia szövetség tervének, s ennek megpecsétlésére történt 1520-ban a két király találkozása Andren völgyében. Az angol nemesek, kik parancsot kaptak a király követésére, zúgolódtak a súlyos költségek miatt; s leghangosabban kelt ki a bibornok ellen Buckingham herczeg, kit a bibornok is jól ismert, mint ellenségét, s meg is tett mindent elvesztésére. Buckingham bukása és halála egyik epizódja a jelen drámának s jól beillik keretébe, mert vele bukott el az utolsó kisérlet a régi olygarchiai uralom fölélesztésére s ez egyengette az útat a királyi önkényuralomra, mely szükséges volt az angol reformatio gyors végrehajtására.

A franczia szövetség rövid életű volt. Már 1523-ban szakítás következett, mivel néhány angol kalmárhajót Bordeauxban lefoglaltak. V. Károly császár, ki Flandriából Spanyolország felé hajózva kikötött Angliában, felhasználta Henrik ingerült hangulatát, hogy megkösse vele a régi szövetséget Francziaország ellen. A király valóban késznek látszott a háborúra, s Wolsey megragadta az alkalmat, hogy a hadi költség ürügye alatt hatodrészben megadóztasson minden birtokot. De oly erős visszahatás támadt ez adó ellen, hogy a király kénytelen volt visszavonni a rendeletet, sőt azoknak is megkegyelmezett, kik ez adó miatt fellázadtak. Wolsey azonban ezt is úgy tudta forgatni, hogy a nép neki tulajdonította az adó megszüntetését és a kegyelem kieszközlését. Két év mulva a bibornok ismét a franczia szövetség helyreállításán dolgozott. Ennek megerősítésére a király leányát, Máriát Orléans herczeggel akarta összeházasítani; de volt egy messzebb menő terve is. Az, hogy Henrik vegye nőül Ferencz király húgát, Alençon herczegnőt és e czélra váljék el nejétől, arragoniai Katalintól. A királyné eltávolítása által megsemmisítni remélte saját és a franczia szövetség ellenségét, s bosszút állhatott a császáron, kire azért is haragudott, mert vonakodott neki adni a toledoi érsekséget. A franczia megbizottak valóban kétségbe vonták Henrik és Katalin házasságának érvényességét. Arragoniai Katalin előbb Henrik bátyjával, Arthurral volt eljegyezve; midőn ez még gyermekkorában meghalt, az ifjabb testvérnek kellett adnia kezét. A pápai fölmentés megszüntette az akadályt, de Katalin nem szült fiút férjének; a fiúk, kiket világra hozott, vagy halva születtek vagy korán elhaltak. Azonkivül hat évvel idősebb volt férjénél, kinek izzó vére új kéjek után vágyódott; s az is bizonyos, hogy a nemzet új házasságot óhajtott, mert félt, hogy a női trónörökléssel idegen befolyás emelkedik érvényre az országban. A bibornok mind e körülményeket ügyesen fel tudta használni czéljára. 1528-ban a londoni dominikánusok termében tartották meg Wolsey és Campejus bibornok, pápai követ elnöklete alatt a nagy consistoriumot, ugyanazon szertartásokkal és ugyanoly lefolyással, mint a drámában. Katalin azonban nem akarta elismerni a consistorium illetékességét és a pápához fölebbezett. Wolsey veszélyeztetve látva befolyását, ha nem sikerül a válást szép szerével keresztül vinnie, Campejus kiséretében meglátogatta Bridewelben a királynét, hogy rábeszélje föllebbezésének visszavételére. A királyné udvarhölgyeinek jelenlétében fogadta a két bibornokot, és vonakodott velök szobájába vonulni, mert a mit neki mondanak, azt az egész világ hallhatja. Wolsey ekkor latinul kezdett beszélni, de Katalin félbeszakitá, kivánva, hogy angolul beszéljen. A bibornok tehát sima szavakkal előadta ajánlatát. A királyné azt felelé, hogy ily fontos ügyben nem határozhat azonnal; munkánál ült hölgyeivel s nem gondolhatott efféle dolgokra. Bölcs tanácsra van szüksége, melyet Angliában nem találhat. Egy angol sem lehet barátja a király tetszése ellen; az ő tanácsadói Spanyolországban vannak. Campejus bibornok ezután elhagyta Angliát, a nélkül, hogy valamit végezhetett volna; kétségesnek mondá az ügyet s szükségesnek tartá jelentést tenni a pápának.

Ekkor állt be Wolseyra nézve ama tragikus fordulat, mely minden törekvését meghiúsította s őt a gyors bukásba ragadta. Megtudta, hogy a király beleszeretett egy szép udvarhölgyébe, Boleyn vagy Bullen Annába, s elválása után ezt szándékozik nőül venni. Halálos csapás volt ez a bibornokra, mert nemcsak kijátszotta tervét, melynélfogva Henriket a franczia herczegnővel akarta összeházasitni, hanem Boleyn Anna által, kit titkos lutheranismusról gyanúsitottak, nyitva látta Angliába az útat az új eretnekségnek, melyet minden áron távol kellett tartania, ha el akarta érni minden becsvágyó törekvésének utolsó czélját, a római pápaságot. És igy épen a királyné elválasztása, melyen minden erejéből dolgozott, lett oka bukásának, az semmisítette meg élte egész munkáját. E csalódás megzavarta helyes gondolkozását, és végzetes hibákat követtetett el vele, melyek siettették bukását. Levelet irt a pápának, hogy halaszsza el itéletét a válóper ügyében, míg ő a királyt megnyeri czéljának. E kétszinű játéka tudtára jutott a királynak, kezébe került a pápához irott levele, s a felháborodott király elhatározá, hogy megsemmisíti hálátlan szolgáját, ki mindenét neki köszönhette. A főnemesség észrevevén a király hangulatának e fordulatát, vádiratot nyujtott be hozzá a bibornok büszkesége ellen. A király Norfolk és Surrey herczegeket küldé hozzá, hogy a birodalmi pecsétet elvegyék tőle s őt Asherbe küldjék. De Wolsey vonakodott e szóbeli parancsnak engedelmeskedni; midőn azonban a herczegek irásbeli meghatalmazással jelentek meg előtte, megadta magát s elhagyta palotáját, miután előbb leltárt állitott össze roppant kincseiről. A King’s-bench törvényszék javainak elkobzására és a királyi oltalom elvonására itélte. A bibornok nem védte magát, hanem ügyvédei által bevallotta bűnét. A király lefoglalta vagyonát, de meghagyta neki érsekségét és a winchesteri püspökséget. Ezalatt azonban a parlament elé került a lordok vádirata. Legfontosabb pontjai ezek voltak: Wolsey a király engedelme nélkül elfogadta a pápai legatus méltóságát s ezáltal korlátolta az országbeli püspökök hatalmát; leveleiben midig igy irt: Ego et rex meus (én és királyom); az országos pecsétet az országon kívűl is magával vitte; önhatalmúlag alkudozásokat kezdett Anglia és Ferrara szövetségére nézve; egy izben, ámbár ragadós betegsége volt, a királyra lehelt; pénzekre vésette bibornoki kalapját; tömérdek összeg pénzt küldött Rómába; a pápához irt leveleiben rágalmazta az angol papságot. E vádpontok helyességét aláirásával és pecsétjével ismerte el a bibornok, és most Londonba kellett mennie, hogy felelősségre vonják felségárulásáért. Utközben megbetegedett s csak nagy fáradsággal juthatott el Leicesterig, hol megszállt az apátságban. A apáthoz, ki ünnepélyesen fogadta, igy szólt: „Hozzátok jöttem, hogy itt helyezzem nyugalomra csontjaimat.” Néhány nap mulva meghalt a kolostorban, reggeli 8 órakor, amint megjövendölé. Halálos ágyán igy szólt: „Ha Istennek ily buzgón szolgáltam volna, mint a királynak, nem hagyott volna el ősz fürteimmel. De ez méltó jutalma a buzgalomnak, melylyel Isten helyett a királynak szolgáltam s csak az akaratát igyekeztem teljesitni.”

Igy irnak a krónikások Wolsey bibornokról s ezeknek nyomán állitotta elénk Shakspere e hatalmas alakot, valódi mintáját ama XV. és XVI. századbeli főpapoknak, kik akaratok ellenére nagy részben okai voltak a reformatio föllépésének és gyors elterjedésének. Hatalmi vágyuk, mely nem elégedett meg a lelki uralommal, hanem a világi hatalom körébe is átnyult s a királyok leigázására törekedett, mértéktelen nagyravágyásuk, fényűzésök, kevélységök, érzéketlenségök minden józan reform iránt okozta, hogy az ellenállhatatlanul haladó idő egyszerűen félre lökte őket, s nélkülök és ellenökre hozta létre a reformatiót; a hullámok, melyeket megvetőleg tenyerökkel véltek a földbe visszafojthatni, túlcsaptak fejök felett s elsodorták őket minden hatalmukkal és nagyságukkal. De a költő objectivitása nemcsak ez oldaláról mutatja be a hatalmas főpapot, hanem azt is rajzolja benne, a mi jó és elismerésre méltó s a miben szintén mintája a többinek; nagy elméjét, akarata erejét, nagylelkűségét és bőkezűségét, a művészetek és tudományok pártolását, és azt a hatalmas férfias erőt, mely a köz sorsból származott embert nemcsak Anglia urává tette, hanem arra is feljogosította, hogy azon korszak legmagasabb méltóságára, a pápai székre irányozza becsvágyát. Két ítéletet talált Wolsey bibornokról Holinshedben, melyeket ez különböző forrásokból vett át, az egyiket Halltól, a másikat az ir Campiantól. Hallé igy szól: „E bibornok nagy kevélységgel birt; mert a fejedelmekkel egy vonalba helyezte magát, és csalfa, titkos üzelmek által mérhetetlen kincseket szerzett. Kevés lelkiismeretet csinált a simoniából, nem volt részvevő, s nézeteihez szenvedélyesen ragaszkodott. A nyilvános kihallgató teremben hazudott és valótlanságot mondott és kétszinű volt szóban és véleményben. Sokat igért és keveset tett; testében bűnös volt és rossz példát adott a papságnak.” Campian ellenben igy ir róla: „E bibornok kétség kívűl nagyra született, igen bölcs volt, szépen beszélt, emelkedett lelkű volt, de bosszúvágyó és testileg bűnös, ellenségei iránt büszke, bármily hatalmasok voltak, de azok iránt, a kik barátságát elfogadták vagy keresték, csodálatosan nyájas; érett tudós, hajlamainak szolgája, hizelgéssel könnyen megnyerhető, telhetetlen a szerzésben, királyi az ajándékozásban, amint kitűnik ipswichi és oxfordi collegiumaiból; a javadalmak betöltésénél szolgáinak nagy pártfogója; a tudományok előmozditója, önfejű minden vitában és soha sem boldog bukásáig. Ebben oly önuralmat mutatott és oly feddhetetlenül érte el végét, hogy halálának órája több dicsőséget hozott reá, mint előbbi életének egész fénye.”

Shakspere mind e két ellentétes ítéletet átveszi, de nem keveredik ellenmondásba, mint Holinshed; mert mindegyik itéletét más-más egyén szájába adja, kik vitatkoznak a bibornok fölött. Hall itéletét Katalin királyné teszi magáévá, kinek volt oka a bibornokot gyűlölni.

Határtalan kevély volt, önmagát
Egy sorba fejdelmekkel állitá;
Alattomos cselekkel a hazát
Igába hajtá; nála eladó
Volt hivatal, tiszt; törvényűl csupán
Ön nézetét ismerte; vakmerőn
Hazudni kész; kétszínű mindenütt,
De nyájas ahhoz, kit épen tönkre tett.
Igért sokat; mint akkor ő maga;
S mind semmivé lőn az: mint mostan ő.
Testében is bűnös, s ez által is
Rossz példa a papok közt.

Griffith erre a bibornok védelmére felel, kevés változással elmondva róla Campian itéletét.

        E bibornok,
Bár származása alacsony, magasra
Volt híva bölcsejétől. Tudomány
Tejét ivá, korán megértve, bölcs,
Méznyelvű, rábeszélő, mint kevés.
Ellenfeléhez büszke és fanyar,
De jó baráthoz nyájas, mint a nyár.
S bár venni telhetetlen (ami bűn),
De adni is fejdelmi bőkezű:
Örök tanúi erre, asszonyom,
E tudomány két ikre bennetek
Ipswich meg Oxford…
        Bukás is reá
Áldást tetéze: mert – mint soha még –
Most feltalálta önmagát, s megérté,
Mily boldog a nagyság nélküli lét!
S hogy agg korára több fényt nyerne még,
Mint adhat ember: Istent félve halt meg.

Valóban, Wolsey bibornok legnagyobb volt bukásában; nemcsak a krónikás mondja ezt róla, igy tünteti föl a költő is, a darab legszebb jelenetében, midőn elbucsúzik a fénytől, a nagyságtól, s visszvonul a szerény magányba. Hű Cromwellje kérdésére, mikép van? igy felel:

        Én? Jól. Jó Cromwell, soha
Sem voltam ily jól. Még most ismerek
Magamra, és belsőmben egy nyugodt
Csöndet lelek, mi minden földi fény
Fölött való: a jó önérzetet.

Önismeretét mutatják végső szavai, melyekkel tanácsot ad a hivatalába lépő Cromwellnek, s melyek mind meg annyi tanulságok, saját élete pályájából, nagyságából és bukásából levonva, önismerete által megvilágítva, közvetlen tapasztalása által szentesitve:

Kevély ne légy! e bűnben estek el
Az angyalok; hogy illenék e bűn
Emberhez, a teremtő képihez?
Önző ne légy; szeresd, a kik gyűlölnek;
Jobb a becsület, mint a vett hűség.
Légy békülékeny, bánj engesztelőn
Irigyeiddel. Légy igaz, s ne félj.
Czélod, melyért vivsz, mindig a honé,
Az istené s jogé legyen; ha mégis
Bukol: megáldott vértanú gyanánt
Fogsz esni…

VIII. Henrik király magyarul Szász Károly forditásában, négy felvonásba összehúzva, 1867-ben került szinre a nemzetiszinházban.



PROLOG.

Nem jövök nevettetni most. Setét
Alakok bús, komor tekintetét
Hozom: magas, zord, pompás jelenet,
Melynél elönti köny s láng a szemet,
Tűnik ma föl. A részvevő szivű
Szemén ömölhet bőséges könyű:
Méltó a tárgy rá. – Ki, ha pénzt kivet,
Olyat kiván, a mit el is hihet:
Valót talál itt. – Ki látmányt keres:
Lát olyat itt, a miért érdemes
Forintot adni; két óráig ülve,
Én nem hiszem, hogy ki ne elégülne,
Azzal, mit pénzeért lát. – Az csupán,
Ki vágyik tréfa s pajzánság után,
Pajzs-csörgésen kap, vagy bohóczra vár,
Ki hosszu, tarka, torz ruhába’ jár:
Fog megcsalódni. Mert, tisztelt közönség,
Olyasmivel a valóság köntössét
Tarkázni, mint bohócz és léha hadonák:
E sérelmet meg nem bocsátanák,
Kik abba’ bizva jöttek ide fel,
Hogy lelkök itt komoly valóra lel.
Azért – mivel ti vagytok, hallom, mostan
A legmiveltebb nézők a városban –
Legyetek oly komolyak, mintha itt
Történetünk való alakjait
Látnátok bennünk: a mint éltek ők,
Hatalmasak, nagyok, fényben dicsők,
Uszályuk a tömeg… és rögtön arra:
Mint fordul a fény elvetett nyomorra!
S ki akkor is még vig tud lenni: én
Hiszem, hogy az sir násza ünnepén!



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Előszoba a palotában.

Egyik ajtón Norfolk herczeg, másikon Buckingham herczeg és lord Abergavenny jőnek.

BUCKINGHAM.
Szép jó napot! Örűlök! S hogy van ön,
Mióta a franknál találkozánk?

NORFOLK.
Jól, köszönöm nagysádnak, s egyre még
Fris bámulója az ott látott csodáknak.

BUCKINGHAM.
Engem szobámban, rossz láz tarta foglyúl,
Midőn a két dicső nap, a világ
Két fénye, ott az Andren völgyiben
Találkozék.

NORFOLK.
Guines s Arde közt. Ott valék,
Midőn egymást köszönték, még lovon;
S mikor leszállva, szoros ölelés
Által egygyé forrottak! – Igy együtt:
Hol az a négy király, a ki fölérné
Súlyával e kettős egyet?

BUCKINGHAM.
        Egész
Idő alatt a négy fal rabja voltam!

NORFOLK.
Oh, ritka pompa láthatása lőn
Nagysádra nézve veszve! Mondhatom:
Nőtlen legény volt még a fény eleddig;
Ott nősüle – s pedig rangján fölül.
Minden nap túltett az előbbenin,
Mig az utolsó midet elnyelé.
Ma a frank, merő aranyban, mint megannyi
Bálvány ragyogott. Holnap Angliát
Varázslók Indiává: minden ember,
Mint egy-egy bánya állt; apródaink
Kis arany khérubok; magok a hölgyek, oly
Terhhez szokatlan’, úgy lihegtek a
Nagy pompa, kincs alatt; erőködésök
Volt a pirositójok. Most e lőn
Páratlannak kiáltva: majd amaz
Tevé czudar koldussá, annyival
Múlván felül. A két király – egyenlők –
Majd föltünék, majd elhomályosúlt,
Csak a szerint, hogy melyik volt jelen.
Ki melyiket látta, azt magasztalá.
S ketten ha voltak együtt: minden azt
Vallá: csak egyet lát, s nem merte a
Legjobban értő összemérni, vagy
Birálni őket. S ha e két nap (igy
Nevezzük) harsonákkal fölriasztá
A lovagok szivét: képzelhetetlen
Lőn ott kivíva. Mi addig mese
S merő nagyítás volt: most hihető
S valószinű lőn.

BUCKINGHAM.
Ejh! tulozza ön!

NORFOLK.
Becsűletemre, s a mily igazán
Valaha szóltam: a legékesebb
Eléadás csak elvesz a valóból,
Mely önmagának ékes nyelve volt.
Minden remek volt! Semmi pártütés
A tiszta rendet meg nem zavará, mely
Mindent a legjobb fénybe állitott;
S tisztét betölté mind, a legkisebb is!

BUCKINGHAM.
S ki volt vezére? vagy ez ünnepek
Sok lánczszemét ki tartá egybe’? – Mi?

NORFOLK.
Valóban egy olyas, kiben az ily
Munkára nem keresnénk hajlamot.

BUCKINGHAM.
S kérem, ki az?

NORFOLK.
        Mindennek bölcs s ügyes
Elrendelője: York bibornok úr volt.

BUCKINGHAM.
Vigye az ördög! Minden lébe kanál,
A nagyravágyó! E világias
Hiu űzelemhez mi köze volt neki?
Csodálom, ily czölönk a jóltevő
Napfényt mikép foghatja föl s veszi
A többi földtűl el!

NORFOLK.
        Valóba’, sir,
Van benne ily dologra kedv s anyag.
Mert ősök nélkül, kiknek érdeme
Nyit sok utódnak útat, sem magas
Tettekre nem mutatva a korona
Szolgálatában, sőt nagy pártfogással
Se’ birva, csak – mikép a pók – saját
Szövetébül, azt mutatja meg, mikép
Tör néki útat önnön érdeme,
Mit ég adott, s mi néki a király
Mellett az első helyet szerzi meg.

ABERGAVENNY.
Azt nem tudom: mit adott az ég neki –
Vizsgálja élesebb szem azt; – de gőgjét
Látom ki minden ízén. Hol vevé azt?
Ha nem pokolbul: úgy az ördög egy
Fukar, vagy már kiadta mindenét,
S ő, önmagában, uj pokolt teremt.

BUCKINGHAM.
E frank kalandban is mi a manót
Merészle: a király tudtán kivül
Kiválogatni a kiséretét!
Czérnára füz minden nemest, s belőlök
Úgy válogatja, kikre sok tehert
S minél kevesb dicsőséget rakand!
S a kit kiír, bár a magas tanácsot
Csak meg se’ kérdve: annak menni kell.

ABERGAVENNY.
Van rokonom – de három legalább –
Kik ezzel oly csorbát ejtének ős
Örökjükön, mit az aligha fog
Valaha kiheverni.

BUCKINGHAM.
Oh bizony
Soknak letört a háta, kik e nagy
Pompába’, földjöket vevék reá!
S mit szült e balgaság, ha nem nyomor
Hajtásait!

NORFOLK.
Aggódva gondolám
Gyakran, hogy e köztünk s a franczia
Közötti béke meg nem éri, a
Mibe került a megkötése!

BUCKINGHAM.
        És
Mikor reá az a vihar kitört:
Mindenki jós lőn s össze sem beszélve
Mind egyezőleg jóslá, hogy e vész
A béke köntösét megtépve, gyors
Végét jelenti annak.

NORFOLK.
        Az világos!
A frank belőle gúnyt űz már, s kezet tett
Bordeauxban áruinkra.

ABERGAVENNY.
        Hát ezért
Küldték el a követjét?

NORFOLK.
        Biz azért.

ABERGAVENNY.
Takaros egy szövetség, s drága áron
Vásárlva!

BUCKINGHAM.
Mind a nagyon tisztelendő
Bibornok úr müve!

NORFOLK.
Nagyságod engedelmivel
Mindenki tudja, a bibornok úr
S nagysád között minő magán-viszály van.
Tanácslom – és fogadja ezt egy oly
Szívtől, mely önnek üdvöt, jót kiván –
Tekintse a bibornok befolyását
Bosszúja mellet; és gondolja meg,
Hogy bármi gonoszt szándékol, eszköze
Sohsem hiányzik. Nagysád ismeri
Természetét: bosszúálló; s tudom,
Hogy kardja éles s szintoly messzi ér;
S hová nem érne: oda elhajitja.
Fogadja meg tanácsom’: üdvös az
Nagysádra nézve. – Ím itt jő a szirt,
Melyet, tanácslám, hogy kerüljön.
Wolsey bibornok, ki előtt a táskát viszik; több Testőr, két Titkár papirokkal, jőnek. A bibornok, a mint átmegy, szemét Buckinghamre szegzi s ez viszont reá. Mindketten megvetőleg.

WOLSEY.
A Buckingham herczeg sáfára? –ah!
Hol vallomása?

1. TITKÁR.
Itt, kegyelmes úr.

WOLSEY.
S személyesen kész?

1. TITKÁR.
        Kész, kegyelmes úr.

WOLSEY.
Jó: ugy kisül minden. S Buckingham e
Kevély tekintetet felejti majd!
        (Wolsey és Kisérete el.)

BUCKINGHAM.
Ez a szelindek mérges száju ám;
Legjobb aludni hagynom. – Hah! a koldus
Tintája több a nemes vérinél!

NORFOLK.
Miért e hév? Kérjen mérsékletet
Mylord az égtül: ez az egyetlen ír,
A mely baján segit.

BUCKINGHAM.
Szemébül is
Magamra rosszat olvasok. Lenézett,
Mint egy silány inast! E perczben is
Megront, tudom. A királyhoz mene;
De megyek én is s szembe szállok.

NORFOLK.
        Oh
Ne, sir. Haragja hadd kérjen tanácsot
Eszétül: mit tegyen? – Ki meredekre
Mász, lassan indul. A vak indulat
Túlvérü ló, melyet – magára hagyva –
Saját tüze kifáraszt. Angliában
Nincs senki, önnél jobb tanácsadóm:
Legyen magának az most, mi nekem
Volt gyakran.

BUCKINGHAM.
A király elé megyek,
S önérzetem hangjával torkolom
Ez ipswichi bitort le; vagy kiáltom:
Hogy emberekbe’ nincs már fokozat.

NORFOLK.
Fogadja szóm’; se ne fűtsön oly mohón
Az ellenség alá, hogy önmagát
Égesse meg tüzében. Tul-sebes
Rohammal eltaszitjuk ám a czélt
És átugorjuk. Hisz a tüz, midőn
Dagasztja a fövő vizet, habár
Sokasitni látszik: elemészti azt.
Fogadja szóm’, mylord! Nincs Angliában,
Ki önnek jobb tanácsot adhatna, mint
Saját maga! Csak szenvedélye lángját
Az ész vizével – nem kioltani –
Csak mérsékelni birja!

BUCKINGHAM.
        Köszönöm, sir,
S megyek, mikép tanácslá. Ám e rút
Gőgös pimasz – kit nem düh s sárepém
Neveztet igy velem, de legerősb
Hit és igazság s józan öntudat,
S bizonyítékok, a kristály pataknál
Tisztábbak, a mely minden kis kavicst
Meglátni enged – oly tisztán tudom,
Hogy áruló!

NORFOLK.
Ne mondja: áruló!

BUCKINGHAM.
De mondom, a király előtt; s erős
Mint sziklapart, lesz a bizonyíték!
Várjunk: e szentes róka, vagy talán
Farkas, vagy mind a kettő (mert a mily
Ragadozó: szintoly ravasz, s a mily
Mohó a rosszra: szintoly kitanult
Azt végbevinni; benne hivatal
S lelkűlet egymást kölcsönös hatással
Fertőzteték meg) csakhogy mint ithon,
Frankhonban is pompázhassék, vevé
Reá urunkat, a királyt, e fényes
Találkozásra és e frigyre, mely
Tömérdek kincset elnyelt, s széttörék,
Mint egy pohár kiöblitésekor.

NORFOLK.
        Ugy van!

BUCKINGHAM.
Csak türelem, sir. E ravasz bibornok,
A békepontokat tetszéseként
Forgatta; és a melyre rákiálta:
„Igy jó lesz!” ugy lett, bár többet nem ért, mint
Mankó a holtnak; ámde udvaroncz-
Papunk tevé, tehát jó, mert a nagy
Wolsey, ki nem hibázhat, tette. Jó!
Tovább mi jő. Szakasztott kölyke ez
A vén eb árulásnak! Károly császár
Oly szin alatt, hogy nénjét a királynét
Jó látogatni – szin csupán, mivel
Wolsey urammal sugdósodni jött –
Fennyen vonúl be; attól tartva, hogy
A két király – mienk s a frank – közötti
Találkozás s frigy néki kárt tehet
(Volt is valami benne!), titkon a
Bibornok úrral alkuvék; hiszem,
Sőt rá megesküszöm, kétségtelen, hogy
Előbb adott a császár pénzt, mig ő
Igéretet; s igy, ki se’ mondva még,
Megnyerve volt már mind, a mit kivánt.
S mikor az út megrakva, és arany-
Közve állt: a császár azt kivánta,
Hogy a király szivét fordítsa el
A franczia frigytől és bontsák fel azt.
Ugy lett. De tudja meg most a király,
S mindjárt meg is tudandja általam,
Mint adja el becsületét e pap,
Saját hasznára!

NORFOLK.
Fáj, hogy róla ezt
Kell hallanom, s ohajtanám, legyen
Csak félreértés!

BUCKINGHAM.
Egy betűnyi sincs!
Szakasztva úgy állítom őt elé,
Mint nem soká leálarczozva lesz.
Brandon, előtte fegyveres Őr, utána két Őr, jő.

BRANDON.
Tudod, mi tiszted, őr: hajtsd végre.

ŐR.
        Sir,
Mylord Buckingham herczeg, Hereford,
Stafford s Northampton grófja, foglyom a
Király nevében, felségsértés miatt

BUCKINGHAM.
(Norfolyhoz).
Csak nézze meg mylord! Nyakamba hullt.
A háló! Árulás s csel ejte meg!

BRANDON.
Fölötte fájlalom, hogy önt, mylord,
Rabúl, s e dolgot ily gyászvég felé
Kell im vezetnem. Ő felsége igy
Akarta, nagyságodnak jőni kell a
Towerbe.

BUCKINGHAM.
Hasztalan hivatkozom
Ártatlan életemre. Rajtam oly
Árnyék nehezlik, melytől legfehérb
Részem setét lesz. Hát legyen meg ebben
S mindenben Isten akaratja! Én
Meghajlok. Oh lord Aberga’ny, Isten
Veled!

BRANDON.
Nem! ő is jő. Király parancsa,
Hogy ön is a Towerbe megy, mig ő
Felsége nem határoz.

ABERGAVENNY.
        Mint a herczeg
Mondá: legyen meg Isten végzete.
Meghajlok a király tetszésinek.

BRANDON.
Itt a király parancsa: Montacute
Lordot befognom, és a herczeg úr
Papját, de la Car Jánost, valamint
Titoknokát, Peck Gilbertet.

BUCKINGHAM.
        Ugy, úgy!
Mind összeesküvők! – No, nincs-e több?

BRANDON.
Egy karthauzi még –

BUCKINGHAM.
        Oh! Hopkins Miklós?

BRANDON.
Az.

BUCKINGHAM.
Csalfa volt sáfárom; a dicső
Bibornok őt vevé meg! Életem
Arasznyi csak már. A szegény Buckingham
Árnyéka vagyok; azt is már homály
Felhő takarja, a mely elvevé
Fényét napomnak. – Mylord, Isten velünk.
        (Mind el.)

II. SZÍN.

A tanácsterem.

Harsonák Henrik király, Wolsey bibornok vállára támaszkodva jő. Utánok a Tanácsurak, sir Lovell Tamás, Tisztek, Kiséret.

HENRIK.
Éltem s egész valóm hálálja e
Nagy gondodat! Mord öblü pártütés
Torkában álltam: néked hála, hogy
Elforditád azt. – Állitsad elénk
A Buckingham sáfárát: enmagam
Halljam, mikép tesz ujra vallomást
Ura bűnéről s pontrul pontra mint
Ismétli vádait.
A király elfoglalja trónülését. A tanács-urak helyeikre ülnek; a bibornok a király lába mellett jobbról. Kivül zaj, kiáltás: „Helyet a királynénak!” Katalin királyné jő, Norfolk és Suffolk herczegektől vezetve. Letérdel. A király feláll trónjáról, fölemeli, megcsókolja s maga mellé ülteti.

KATALIN.
Hadd térdelek még. Esdeklő vagyok.

HENRIK.
Kelj föl, im itt helyed. Kivánatod
Felét ne mondd ki, mert magad birod
Fele-hatalmunk’; a másik felét
– Még ki se’ mondva – megadók. Nevezd meg,
Mit kérsz, s legyen meg.

KATALIN.
        Felség, köszönöm!
Hogy a király szeresse önmagát,
S e szeretetben föl ne adja ön-
Becsűletét s állása szent dicsét:
Kérésem ennyi.

HENRIK.
        Folytasd, drága nőm!

KATALIN.
Panaszszal ostromolnak, és sokan,
S leghűbbjeink: hogy népednek sulyos
Sérelme van. Parancsok mentek a
Néphez, melyek kitéptek a szivekből
Minden hűséget; s bár ebben, nemes
Bibornok úr, terád van keserű
S fő-fő panasz, mint szerzőjére a
Sanyaru sarcznak, de urunk királyunk
– Kinek nevét mocsoktul óvja ég –
Maga se’ ment a tiszteletlenül
Vádló szavaktul, hangoktól, mik a
Jobbágyhűséget összetörve, csaknem
Nyilt pártütésnek látszanak.

NORFOLK.
        De sőt
Nem „látszanak” s nem is „csaknem”. Valóban
Nyilt fölkelés. Mert a nagy sarcz miatt
A gyárosok, nem birva tartani
Munkásaik’, szétküldték mind a sok
Fonót, szövőt, kallóst, takácst, a kik,
Mást nem tanulva, éhtől üzve, most
Kétségbeesetten néznek a komor
Jövőbe. Lázadoznak s soraikban
Küzd a veszély!

HENRIK.
Nagy sarcz? miféle sarcz?
Bibornok úr, ha mint magunk is, e
Dologba’ vád alatt állsz: valamit
Tudsz-é e sarczról?

WOLSEY.
        Felség, megbocsát,
Országügyekről én csak némi részt
Tudok, s csak úgy vagyok többek között
A sorban én is.

KATALIN.
        Nem, uram, te sem tudsz
Többet, mint más; de te kovácslod azt,
A mit mindenki tud – nem tudni bár
Inkább szeretné, ámde kénytelen
Felőle tudni. E sarcz is, miről
Tudni kiván királyom, róla bár
Csak tudni is gyász, s a ki hordja, annak
Hátát töri, e sarcz, mondják, a te
Eszméd, műved. Ha nem: valóban, ez
Méltatlan és nehéz vád!

HENRIK.
        S csakugyan
Sarcz? Mily nemű? Hadd hallom, mily nemű
Sarcz az?

KATALIN.
Sokat koczkáztatok, nehéz
Próbára téve tűrelmed’; de biztat
Kegyes bocsánatod igérete.
A nagy nyomort egy rendelet szülé, mely
Mindekitől értéke hatodát
Követelé s azonnal; az ürügy
E szörnyü sarczra: a frank háboru.
Ez minden ajkat szidalomra nyit;
Kiköpve a hűség; s hideg szivekben
Megfagy a kötelesség; a hol egykor
Imák lakának, átok ül; maga
Az engedelmesség az indulat
Szolgája lőn. Oh vajh’ minél előbb
Intézze ezt felséged el! Bizony nincs
Sürgősb ügy ennél!

HENRIK.
        Istenemre, ezt
Fájlalva hallom.

WOLSEY.
Én részemrül e
Tárgyban csak egyes véleményt adék
S azt is komoly s tudós tanács után.
Ha bősz s tudatlan nyelvek rágalommal
Illetnek – engem s tettimet nem értve,
S mégis birálva – mondhatom, hogy ez
A magas helyzet átka, az erény
Szokott tövises útja. Nem szabad
Letérni pályánk útáról, csupán
Mert rágalom bánt; mint az uj hajót
Rabló halak kisérik szüntelen,
Bár semmi hasznuk abban, csak hiu
Hajtó vadászat! Olykor legnemesb
Tettünket a gonosz s bárgyú itélet
Rossznak kiáltja, vagy tagadja, hogy
Mi tettük; míg a rosszat, mert talán,
Hogy szembe ötlőbb, égig emeli.
Ha állanunk kén’, attól félve, hogy
Mozdúlatinkra gúnyt s gáncsot vonunk:
Akár a földbe vernénk gyökeret,
Vagy mozdulatlan ülnénk, mint szobor.

HENRIK.
Jól alapult és bölcs tettet nem ér
Kétely soha; de példa nélküli
Tett önmagába’ hordja a félelem
Magvát. Van-é előzmény, példa ily
Nagy sarczra? Nem hiszem. S nem kellene
A népet a törvénytől elszakitni
S önkényre fűzni. – Hogyan? Mindene
Egy hatodát? Irtóztató adó!
A fárul igy gyümölcsöt, lombot, ágat,
Mindent letépünk, még a törzsből is
Egy részt, s ha meghagyók is gyökerét,
Nedvét a lég elszíjja. Mindenüvé,
Hol e parancs áll, menjen uj parancs,
És közbocsánat mindannak, ki e
Nagy sarczot megtagadta. Kérem önt,
Nézzen utána: önre bizom.

WOLSEY.
        (titkárához, halkan).
Egy szót!
Minden megyébe a király kegyes
Parancsa menjen. A sérelmesek
Engem okolnak; ird meg, hogy saját
Közbevetésem szerzé a parancs
Visszavonatását s a király kegyét meg.
A többiről majd útasítalak.        (Titkár el.)
Buckingham Sáfára jő.

KATALIN.
Sajnálva hallom Buckingham felől,
Hogy elvesztette fölséged kegyét.

HENRIK.
Szánják sokan. Tanúlt, nemes lovag,
És ritka szónok; természettül ő
Igen sokat nyert; tudományban is
Példányul állhat sok tudós előtt.
Mástól segélyre nem szorúl. De nézd,
Ha mind e szép tulajdon rossz irányt vesz’,
– Romlott levén a sziv – mind bűnre vál’,
Tizszer rútabbra, mint a mily dicső
Előbb vala! Lám e tökélyes ember,
E fél csoda, kit, a mikor beszélt,
Bűvölten halgatánk s órákat is
Csak perczeknek érzénk, ő most, asszonyom,
Előbbi báját rútra forditá, oly
Undokra, mintha egy pokol mocsárt
Kent volna rá! – Maradj csak s dolgokat
Hallandsz felőle (itt ez, megbizott
Sáfára volt), miknél gyászt ölt fel a
Becsűlet. – Ismételd az elbeszélt
Gazságokat! Nem érezhetjük őket
Elég kevéssé, és nem hallhatunk
Elég sokat felőlük.

WOLSEY.
        Állj elé
S mondd bátran el, mit a herczeg felől,
Mint hű alattvaló, kipuhatoltál.

HENRIK.
Bátran beszélj.

SÁFÁR.
        Először is naponkint
Szokása volt, azzal fertőzni minden
Szavát szünetlen, hogy ha a király
Utódtalan hal el, a koronát
Majd ő keríti kézre; szó szerint
Hallám saját szájából ezt, veje
Lord Abergan’ny előtt; és szinte akkor
Bibornok úrra bosszút esküvék.

WOLSEY.
Jegyezze meg felséged a fogamzó
Bűnt, kérem, ebben: felségedhez ily
Rossz indulattal lévén, mint kiván
Felségeden kivül barátinak
Is ártani!

KATALIN.
        Ugyan bibornok úr,
Legyen keresztyén irgalmú!

HENRIK.
Tovább!
Szólj, s mire épité, holtunk után,
Jogát a trónhoz? Hallád valaha,
E pont iránt mikép nyilatkozott?

SÁFÁR.
Ebbéli álmát Hopkins Nicolas
Egy jóslatára épité.

HENRIK.
        Ki volt
E Hopkins Miklós?

SÁFÁR.
        Karthauzi barát;
A gyóntatója, a ki szüntelen
Királyi álmakkal táplálta.

HENRIK.
        S ezt
Honnan tudod?

SÁFÁR.
        Kevéssel azelőtt,
Hogy felséged Frankhonba útazék,
A Rózsa-háznál, a pultney-i szent
Lőrincz kerűletében mulatott a
Herczeg. S velem beszélve, kérdezé,
Mit mondanak felséged útja felől
Londonban? – Félnek, felelém, hogy a
Frank csalfa lesz, s felségedet veszély
Érendi. – Erre herczegem: Való,
Van félni ok, s aggódik maga is,
Hogy bételik egy szent barát szava,
„Ki – mondá – többször énhozzám üzent,
Kéretve, hogy káplányom’, de la Car
Jánost bocsássam el hozzá, mivel
Egy fontos ügybe’ mondandója van.
Aztán, a szent gyónás pecséte mellett
Megesketé, hogy a mit fölfedend,
Rajtam kivűl egy léleknek se’ mondja;
S igy szóla ekkor, vontatott komoly
Hangon: Se a király, se magva, ezt
Megmondd a herczegnek, föl nem virúl:
Azért a nép kedvét keresse, mondd meg,
Mert egykor ő birandja Angliát.”

KATALIN.
Ha nem csalódom, te sáfár valál
A herczegnél, s a bérlők vádai
Miatt lől elmozdítva. Jól vigyázz,
Nehogy bosszúból egy derék nemest
Terhelj; s nemesbet: lelkedet veszitsd
Örökre el! Ismétlem, jól vigyázz,
Sőt kérlek erre.

HENRIK.
        Hagyjad őt. – Tovább!

SÁFÁR.
Lelkemre, szent igaz minden szavam.
Mondám uramnak: hát ha e barátot
Pokol varázs csalá meg; s hogy minő
Veszélyes igy kérőzni valamely
Eszmén, mig tettre érik; már pedig
Ugy lesz, ha benne hisz. „Csitt – igy felelt –
Káromra nem lesz.” S még hozzá tevé:
„Halt volna csak meg multkor, hogy beteg
Volt a király: bibornok uram feje
S Lovell Tamásé mi hamar után-
Gurult vala.”

HENRIK.
Mit? ily gonosz? Bizony
Gonosz egy ember! Tudsz-e többet is?

SÁFÁR.
Tudok, királyom!

HENRIK.
        Szólj.

SÁFÁR.
        Greenwichben egyszer,
Midőn felséged Blomer Vilmosért
A herczeget megfeddé –

HENRIK.
        Ugy! Tudom!
Hűbéresem volt, s a herczeg vevé
Szolgálatába mégis. – Nos, mi volt?

SÁFÁR.
„Ha – szólt – ezért bezárat, példaúl a
Towerbe, gondolám: eljátszanám
A szerepet, mit boldogult atyám a
Bitor Richárddal készült játszani,
Mikor Salisburyban őelébe
Kérezkedék, s ha bébocsáttatik,
Kését szivébe döfte volna.”

HENRIK.
        Oh!
Bősz áruló!

WOLSEY.
Nos, asszonyom, ha ez
Szabad: vaj ő felsége élhet-é?

KATALIN.
Isten vezérlje mindezt jóra!

HENRIK.
        Még
Valami nyomja szivedet; beszélj.

SÁFÁR.
Majd, „atyj’ura” s a „kés” után, megállt – igy –
S félkeze tőrén, fél meg a szivén,
Szemét meresztve, szörnyet esküvék,
Mondván: ha véle rosszul bánnak, ő
Majd túltesz apján, ép a mennyi
A végrehajtás túl az ingatag
Szándékon.

HENRIK.
Annak elejét vevők,
Kését szivünkbe döfje: mert rabun
S törvény előtt áll. Ha kegyelmet
Neki a törvény: jól jár véle; ha
Nem: tőlem azt ne várjon. Mert való,
Hogy undok és veszélyes áruló!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Szoba a palotában.

A lord Kamarás és lord Sands jőnek.

KAMARÁS.
Hogyan! mindenkit oly csodás alakba
Öltöztet a frank bűvölet?

SANDS.
        Az új
Divat, legyen bár még oly bolond.
S bár férfiatlan, szörnyü ragadós.

KAMARÁS.
Ugy látom én, mit egyszerü fajunk a
Franknál tanult, mindössze is nehány
Arczfintorítás, s oly gonosz pedig,
Hogy a ki látja, akár megesküszik,
Mikép ez orr miniszter volt Pipin
S Klotár királynál, oly nagyot mutat!

SANDS.
És mindnek új a lába, s sánta mind,
Hogy ki először látja járni, azt
Hinné felőlök, pókos lábuak.

KAMARÁS.
Az ám, s ruháik oly veszett pogány
Szabásuak; keresztyénségöket
Bizony levetkezék! – Ej no, mi hír,
Lovell Tamás úr?
Lovell Tamás jő.

LOVELL.
        Igazán, urak,
Mást nem tudok, mint az új falragaszt,
Mely ép a várkapun függ.

KAMARÁS.
        S az miről szól?

LOVELL.
        Világjárt ifjainkról, kik az udvart
Divat-, szabók-, s vitákkal töltik el.

KAMARÁS.
Azon örűlök! Tán-e monsieur-k
Most majd belátják, hogy lehet müvelt
Lovag, ki a Louvret nem látta is.

LOVELL.
Vagy mondjanak le (ez a rendelet)
A balga tollról és a frank divat
Foszlányiról s mi hozzá tartozik:
Mint párbaj, tűzijáték, s mind, mivel
A nálok érdemesbeket kijátszszák,
Tanult fogásaikkal; mondjanak le
Toll lapta-, nagy harisnya- s más egyéb
Ily babonákról, kurta s felfujott
Nadrágaikról, s mind, mi francziás
Rajtok, s megint okosan járjanak;
Vagy menjenek divatjokkal oda,
Honnan hozák, ott „cum privilegio”
Viselhetik feslett ruháikat,
S lehetnek ám nevetség tárgyai!

SANDS.
Ideje volt e gyógyításnak: oly
terjedt a kór.

KAMARÁS.
De hölgyeink, tudom,
Bánkódni fognak e rongyok miatt.

LOVELL.
Bú lesz elég! Sok kóbor kurafi
Könnyű szerén fogá meg asszonyinkat:
Egy hegedű, egy pár dal, s oda vannak!

SANDS.
Az ördög hegedülje őket el! – Jó,
Hogy elmentek! Javithatatlanok.
Most egy becsűletes falusi lord is,
Mint im magam, ki eddig hátra volt
Szoritva, szóhoz juthat; s ugy hiszem,
Helyét megállja még a tánczban!

KAMARÁS.
        Ugy, ugy,
Lord Sands! Hisz ön nem hányta még el a
Csikó-fogát!

SANDS.
Nem ám, s nem is fogom,
Mig egy fogam lesz!

KAMARÁS.
        Sir Tamás, s hová
Indult kegyed?

LOVELL.
Bibornok úrhoz. És
Lordságod is hivatalos.

KAMARÁS.
        Vagy ugy!
Ma vacsorát ad, és pedig nagyot,
Sok lord- s ladyknek. Ott lesz, tudom, az
Ország virága, színe.

LOVELL.
        Igazán
Jólelkű, bőkezű pap; mint a föld,
Áldásban oly dús, s juttat harmatábul
Mindenfelé.

KAMARÁS.
Bizonynyal, ő nemes!
S csak a gonosz nyelv mondhat róla mást!

SANDS.
Ő teheti, van módja rá. Fukarság
Őbenne rútabb volna bárminő
eretnekségnél. Ily állásba’ kell,
Hogy bőkezű legyen az ember, mert valódi
Példányul áll.

KAMARÁS.
Igaz; de ritka ád oly
Példát, mikép ez. – Kün vár csolnakom;
Lordságod is velem jöhet; s jerünk is,
Jó sir Tamás, mert elkésünk; pedig
Azt nem szeretném, mert sir Henry Guilford
És én fogadjuk a vendégeket
A házi úr helyett. – Ha tetszik –

SANDS.
        Én,
Mylord, szolgálatára állok.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Elfogadó terem a York-palotában.

Zene. Mennyezet alatt kis asztal a bibornok számára; egy nagyobb, teritve, a vendégek számára. Jőnek Bullen Anna, több Lord és Lady, Urhölgyek, mint vendégek az egyik ajtón. Sir Henry Guilford elejökbe, a másikon.

GUILDFORD.
Szép hölgyek, ő kegyelmessége, a
Bibornok üdvözöl; ez éjt a vig
Örömnek és nagyságtoknak kivánja
Szentelni; és reméli, e vidám
Csoportba’ nincs, ki külről gondjait
Behozta volna; ő mindenkit oly jó
Kedvűnek óhajt, mint jó társaság,
Jó zene, jó bor, jó fogadtatás
Csak tehetik. – Ah, ily későn, mylord?
Lord Kamarás, lord Sands, sir Lovell jőnek.
Nekem elég volt e szép társaságra
Gondolnom: lelkem szárnyat ölte.

KAMARÁS.
        Oh!
Ön ifjú még, sir Guildford.

SANDS.
        Hallja, sir
Lovell Tamás, ha a bibornok úr
Az én világi vágyaim felét
Birná csak: itt e szépek közt nehány,
Oly lakomába’ részesülne, még
Alvás előtt, mi jobban izlenék
Nekik is, azt hiszem. – Szép társaság,
Lelkemre mondom.

KAMARÁS.
        Oh, ha egykettőnek
Lordsága volna gyóntatója –

SANDS.
        Bár
Volnék! Mi könnyü volna a vezeklés!

KAMARÁS.
Mily könnyü, kérem?

SANDS.
        Mint egy pelyhes ágy.

KAMARÁS.
Szép hölgyeim, tessék leülni. – Sir
Guildford, rendezze, kérem, amaz oldalt,
Majd én emezt. – Ő kegyelmessége is
Itt lesz azonnal. – Nem, szép hölgyeim,
Tarkázni kell, mert megfáznak különben:
„A hol hölgy hölgyet ér, ott leesik a dér.”
Lord Sands, kegyed hevitse föl kicsinyt:
Üljön közéjök kérem.

SANDS.
        Istenemre,
Ezt köszönöm. Szép hölgyek, engedelmet!
        Bullen Anna s egy más Hölgy közé ül.)
Ha vadakat találnék mondani:
Bocsánatot! Apámtól örököltem.

ANNA.
Tán csak nem őrült volt?

SANDS.
        Őrült? Igen,
Felette őrült (ugymint szerelemben);
De nem harapott ám, csak mint íme, én,
Egy lélekzettel csókolt huszat is!
        Megcsókolja Annát.)

KAMARÁS.
Ez jó; derék! No immár helyt vagyunk.
Urak, önökre kárul a hiba,
Ha hölgyeink duzzogva hagynak el.

SANDS.
Engem, mylord, ne féltsen kis körömben!
Harsonák. Wolsey bibornok Kisérettel jő s elfoglalja helyét az emelvényen.

WOLSEY.
Üdvözlek, úri kör. Hölgy vagy lovag,
Kinek ma kedve nincs, nem jó barátom.
Üdvözletem’ ismétli e pohár, mely
Mindnyájatokra szól!        (Iszik.)

SANDS.
        Kegyelmességed
Igen kegyes! Hol egy nagy billikom,
Öblébe hálám hogy beférjen, és a
Sok szótól megkiméljen!

WOLSEY.
        Jó mylord Sands,
Lekötelez. – Igyék szomszédiért! –
Szép hölgyeim, mily hallgatók! – Urak,
Kinek hibája ez?

SANDS.
        Várjunk, mylord,
Mig a piros bor arczaikba száll:
Majd ők beszélnek és mi hallgatunk.

ANNA.
Lord Sands, mi játszi ön!

SANDS.
        Kivált ha én
Választanám a játszmát! Drága hölgy,
Im e pohár öné: fogadja el,
S meglátja –

ANNA.
Ön nem fogla látni azt!

SANDS.
Nem mondtam-é, hogy majd beszélnek ők?
        (Kün dob, harsona, mozsarakat sütnek el.)

WOLSEY.
Mi ez?

KAMARÁS.
        Tekintse meg csak valaki.
        (Szolga el.)

WOLSEY.
Mi harczi hang! – Nem, ne ijedjenek meg,
Szép hölgyeim! Önöket még a harcz
Is megkiméli.
Szolga visszajő.

KAMARÁS.
Nos mi volt az?

SZOLGA.
        Egy
Vendégcsoport: uraknak látszanak.
Bárkájok’ elhagyák s a partra szálltak,
Mint idegen királyoktól jövő
Fényes követség.

WOLSEY.
        Drága kamarás úr,
Menjen eléjök; ön tud nyelveket;
Fogadja, kérem, fő rangjok szerint
S vezesse hozzánk, a hol ennyi báj
Hintendi rájok égi sugarát.
Menjen vele kiséret.
        (Kamarás kisérettel el. Mind fölkelnek; az asztalok elvitetnek.)
        Megzavarták
A vacsorát. De kárpótlást nyerünk.
Kedves egészségükre, s ujbol is
Üdvözlöm önöket, mindannyian.
Zene. Henrik király, Urak mind álarczosan, pásztoroknak öltözve. Lord Kamarás előttök. Egyenesen a bibornok felé tartva, tisztelettel üdvözlik.
Nemes csoport, mivel szolgálhatunk?

KAMARÁS.
Nem tudnak angolul s tolmácsokul
Fölkértek engem. Hírét hallva, hogy
Ma este itt e bájos társaság
Fog összejőni: meg nem állhaták
– Oly tisztelői a szépségnek ők –
Hogy el ne hagyják nyájaik’ s kegyes
Engedelmével nagysádnak, e dicső
Bájkörbe lépve, a gyönyörnek egy
Rövidke órát ne szenteljenek.

WOLSEY.
Kérem, mylord, jelentse ezt nekik:
Nagy tisztelet szegény házamnak és
Nekem. Ezerszer köszönöm; s ohajtom,
Mulassanak jól.
        (Hölgyeket választanak a tánczra. A király Bullen Annát hivja föl.)

HENRIK.
Legszebb kéz, melyet
Valaha fogtam! Oh szépség, maig
Nem ismerélek!

WOLSEY.
Mylord –

KAMARÁS.
        Kegyelmes úr –

WOLSEY.
        Menj, s mondd nekik,
Hogy lenni kell közöttük egy olyannak,
Ki im e helyre nálam érdemesb,
Kinek, ha tudnám, melyik az, szivesen
Adnék helyet.

KAMARÁS.
Azonnal.
(Kamarás az álarczosokhoz megy; beszél velük s visszatér.)

WOLSEY.
S mi a válasz?

KAMARÁS.
Hogy van közöttük oly, elismerik.
De azt kivánják, hogy, kegyelmes úr,
Magad találd ki, melyik az, s csak úgy
Foglal helyet.

WOLSEY.
Kisértsük meg tehát.
        (Leszáll székéből.)
Bocsássatok meg, jó urak! Szabad
Közöttetek királyt választanom?
        (A királyt kijelöli.)

HENRIK.
Reá találtál. (Leveszi álarczát.) Bájos társaságot
Tartasz, bibornok úr. Helyes, mylord!
S szerencse, hogy egyházi férfiu
Kegyelmességed; máskép rosszra is
Vélném.

WOLSEY.
Örűlök, hogy felséged ily
Tréfás.

HENRIK.
Egy szóra kérlek, kamarás:
Ki az a szép hölgy?

KAMARÁS.
        A Bullen Tamás
Leánya, felséged szolgálatára,
Az ő felsége udvarhölgyei
Közül való.

HENRIK.
Az égre, szép falat! –
Édes szivem, illetlen volna, így
A táncz után meg nem csókolnalak.
Urak, ez a pohár járjon körűl!

WOLSEY.
Hé, sir Lovell, kész-é az asztal, a
Külön teremben?

LOVELL.
        Kész, kegyelmes úr.

WOLSEY.
Felséged, félek, fölhevült a tánczban.

HENRIK.
Félek, hogy igenis föl.

WOLSEY.
        Itt a mellék-
Teremben üde lég lesz.

HENRIK.
        Minden úr
Vezesse hölgyét. Drága párom, én
Se hagylak el még. Jó bibornokom,
Legyünk vigan. Kedvem van egynehány
Pohárt ürítni e szép hölgyekért,
S még egy komolyt velök lelejteni.
Majd álmodozzunk aztán, hogy ki mily
Kegyükben áll. – Föl, szóljon a zene!
        (Zene. Mind el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Utcza.

Két Nemes jő, szembe.

1. NEMES.
Hová ilyen sietve?

2. NEMES.
        Jó napot!
A törvényszékhez indulék, a nagy
Buckingham sorsát hallani.

1. NEMES.
E fáradástól megkimélem önt.
Már vége; még a volt csak hátra, hogy
Vigyék el a rabot.

2. NEMES.
        Ott volt kegyed?

1. NEMES.
Ott.

2. NEMES.
        Mondja el, kérem, hogy volt, mi volt?

1. NEMES.
Azt könnyü eltalálni.

2. NEMES.
        Hát bűnösnek
Találtatott?

1. NEMES.
Annak, s el is itélték.

2. NEMES.
Sajnálom!

1. NEMES.
        Oh sokan sajnáljuk őt!

2. NEMES.
Kérem, beszélje csak!

1. NEMES.
        Kevésbül áll. A
Nagy herczeg a sorompók közt megállt,
S a vád daczára folyvást büntelennek
Vallá magát, s erős okfegyverekkel
Fogá föl a törvény csapásait.
A közvádló meg egyre nyomozást,
Tényálladékot és különböző
Tanúk vallásit hajtá, kiket a
Herczeg magával szembesiteni
S ott viva-voce kivánt hallani.
No, erre volt sáfára jött elő,
Titkára sir Peck Gilbert, s John de Car,
A papja, s még az ördöngös barát
Hopkins, ki őt e bajba vitte.

2. NEMES.
        Az,
Ki jóslatokkal ámitá?

1. NEMES.
        Az ám.
Mind terhelék őt. Ő a vádakat
Próbálta megkerülni s nem tudá.
Birái erre – mit volt tenniök? –
A felség-árulás bűnében el-
Marasztalák. Sokat s szépen beszélt
Önvédelemkép’; ám csak annyit ért:
Szánták talán, de számba nem vevék.

2. NEMES.
S mind erre ő hogy viselé magát?

1. NEMES.
Mikor megint előidéztetett,
Halál harangját, az itéletet
Hallgatni: félelem fogá, erősen
Izzadt, s hadart valamit, nagy haraggal
S rosszul; hanem magához jött hamar
S végig nemes nyugalmat mutatott.

2. NEMES.
Csak nem fél a haláltól?

1. NEMES.
        Nem hiszem,
Oly gyönge sohse volt. De a halál
Okára tán bosszús.

2. NEMES.
        Kétségtelen,
Hogy ebben a bibornok keze volt.

1. NEMES.
Valószinű; minden reá mutat.
Először is: Kildair elmozditása,
Ki Irland kormányzója volt, s helyébe
Surreyt nevezték, s oly sietve küldék,
Nehogy ipát segitse hon.

2. NEMES.
        Czudar
Kiszámitott egy államcsiny!

1. NEMES.
        No majd
Ha visszajő, majd számot kér. Ez áll:
Kit a király kegyel, bibornok úr
Annak hamar talál oly küldetést,
Mely messze távolítja.

2. NEMES.
        A rendek is
Mind gyűlölik; s lelkemre, valamennyin
Tiz ölnyi mélyre kivánnák. Viszont
A herczeget mind szeretik, derék
Jó lelkü Buckinghamnek nevezik,
Nemes szív tűkörének.

1. NEMES.
        Sir, megálljon,
És nézze a bukott nagyságot itt,
Kiről beszél!
Buckingham jő a törvényszéktől. Előtte Törvényszolgák, bárdjaik élét felé fordítva; két oldalt Alabárdosok. Utána sir Thomas Lovell, sir Nicolas Vaux, sir William Sands. Nép.

2. NEMES.
        Jerünk egész közel,
S nézzük meg őt.

BUCKINGHAM.
Jó emberek!
Kik részvevőn eddig kisértetek,
Halljátok egy szóm’, s térjetek haza
S felejtsetek el. Ma mint árulót
Itéltek el s halnom kell. Ám az ég
Tanúm, s essék a lelkiismeret
Rám mint a bárd, ha én hű nem valék!
Nem vádlom a törvényt, halálomért,
A mit talált az, a szerint itélt:
Csak mozgatói lettek volna jobb
Keresztyén lelküek! Mindegy, akár
Minők szivemből megbocsátok. Ám-
De bűneikkel ne dicsekedjenek
S tovább ne szőjék a leölt nagyok
Sirján gonosz hálóikat! Különben
Ártatlan vérem ellenök kiált!
Nem várok én itt hosszabb életet
S nem is esdek érte, bátor a király
Kegyelme több, mint bűneim lehetnek.
Ti, kik szerettetek, kik sirni mertek
Buckinghamért még, hű barátai,
Kiket hogy elhagy, egyetlen keserv
S halál szivének: jőjetek velem,
Jó angyalokként, végemig. S mikor
Az elszakító bárd reám zuhan,
Imátok édes vég szentség legyen,
Mely szellememnek útat égbe nyit!
Előre, Isten nevében!

LOVELL.
        Kérem itt
Nagyságodat, ha szíve ellenem
Valaha rosszul érze! mielőtt
Tovább megyen, bocsásson meg nekem.

BUCKINGHAM.
Lovell Tamás, mint megbocsátok: ugy
Nyerjek bocsánatot. S mindenkinek
Megengedek. Nem vívhat annyi sérelem,
Mit el nem engednék! Harag s boszú
Ne vesse síri ágyam’! A királynak
Ajánljatok! S ha kérd: mondjátok el,
Hogy már az ég feleútján láttatok.
Imáim ő felségeé, s ha lelkem
Elválik is, csak áldja. Éljen ő
Több évet, mint számlálni még időm van!
Kegyes s kegyelve légyen mindörökké!
S későn ha elhaland: egy sírüregbe
Legyenek ő s a Jóság eltemetve!

LOVELL.
Nagysádat a vizpartig én kisérem,
Ott tisztemet sir Nicolas Vaux veszi
Által s viendi végig.

VAUX.
(a Kisérethez).
Kész legyen
Minden. Jő már a herczeg. Ott van-é
A bárka? Ékitsétek ugy föl azt,
Mint illik ily nagy rangú férfihoz.

BUCKINGHAM.
Nem! hagyjuk azt, sir! Rangom most csupán
Gúny rajtam. Ah, imént, mikor jövék,
Buckingham herczeg voltam s connetable;
Most csak szegény Bohun Edvárd vagyok.
De gazdagabb igy is, mint nyomorult
Vádlóim: az igazság még enyém;
Ők azt sohase’ bírták. Most meg is
Pecsétlem azt, e vérrel, mely miatt
Ők nyögni fognak egykor. Hős atyám,
Buckingham Henrik – a ki fegyverét
Első emelte a bitor Rikhárd
Ellen – mikor segélytelen futott,
Banisternél keresve menhelyet;
A gyáva szolga őt kiadta, és
Pör és itélet nélkül hulla el:
Az Isten adjon jó nyugtot neki!
Hetedik Henrik trónra lépve hős
Atyám halálát szivből fájlalá
S igaz fejdelmi szivvel adta rám
Rangját, nevét, s mintegy romok közül
Szebb létre támasztott föl. Im fia,
E nyolczadik Henrik, éltem’, nevem’,
Becsűletem’, s mi csak kincsem vala,
Most egy csapással elvevé s kiirt
E földi létből. – Meg kell vallanom:
Itéletem volt legalább, s szegény
Atyám fölött ez egy előnyt nyerém;
De annyiban sorsunk hasonlatos,
Hogy en-szolgáink, a kikben bizánk,
Ejtének el. Hitlen, czudar cselédek!
De égnek ebben is jó czélja volt.
S ti a halótól fogadjátok el
E jó tanácsot: hogyha bőkezűk
Vagytok bizalmatokkal, tartsatok
Závárt az ajkon, mert a jó barát,
Kinek od’adta kulcsát szivetek,
Mihelyt bukástok első szelletét
Megérzi, elhagy, mint a csalfa viz,
S csak ott jelen meg, hol a mélybe ránthat.
Könyörgjetek értem, jó emberek.
Elhagylak immár, súlyos életem
Vég percze itt van. Isten veletek!
S ha valamely gyászt kell beszélnetek:
Mondjátok el csak estemet. Lejárt
Időm! Az ég bocsásson meg nekem!
        (Buckingham és egész Kisérete el.)

1. NEMES.
Oh gyászidő! Félek, nehéz leend
Az átok e tett szerzőinek fején.

2. NEMES.
Ha herczegünk ártatlan, szörnyüség!
De én nagyobb, tán békövetkező
Dolog felől tudnék beszélni, mely
Még gyászosabb vón’!

1. NEMES.
        Óvjon a nagy ég!
S mi volna az? – Sir, tán kételkedik
Bennem?

2. NEMES.
        De súlyos egy titok s erős
Hűségre bizható csak.

1. NEMES.
        Bizza rám,
Én keveset beszélek.

2. NEMES.
        Bízom önben.
Legyen. Minap valami suttogást
Hallott-e, hogy nejétől a király
Elválni készül?

1. NEMES.
        Hallottam; de a
Hír ujra megszünt: mert alig, hogy a
Király fülébe ment, rögtön parancsot
Küldött a lord mayorhoz, nagy haraggal:
Hogy nyomja el ez álhirt, s a ki merné
Terjesztni, vessen rossz nyelvére zárt.

2. NEMES.
S pedig ez álhir csakugyan való
S naponkint új erőt kap. Bizonyos már,
Hogy a király belé kezd. A bibornok,
Vagy más valaki, közelében, az
Áldott királyné ellen, bosszuból,
Kételyt vetett szivébe, mely szegénynek
Vesztére lesz. Mondják, Campéjus, a
Toledói bibornok-érsek, e miatt
Jőn épen.

1. NEMES.
Ezt bibornokunk tevé!
És csak, hogy a császáron bosszuját
Tölthesse, mért nem néki adta a
Toledói érsekséget!

2. NEMES.
        A szeget
Fején találta ön! S nem szörnyűség,
Hogy e kegyes nő igya meg levét
A szent haragnak? A bibornok úr
Czélt akar érni: s királynénk bukik!

1. NEMES.
Irtózatos. – De nyilt hely ez nagyon
Ily tárgyakat vitatni. Többet is
Beszélhetünk majd otthon. (Mind el.)

II. SZÍN.

Előszoba a palotában.

A lord Kamarás jő, levelet olvasva.

KAMARÁS.
– „Mylord! A lovakat, melyekért nagyságod küldött, a legnagyobb gonddal kiválasztottam, betanítottam s fölszereltem. Fiatalok s szépek voltak; a legelső ménesből egész éjszakon. Mikor épen indítni akarnám Londonba, érkezett bibornok ő kegyelmességének egy megbizott embere teljhatalommal, s elütötte kezemről, azt adván okul, hogy ura kivánata előbb való bármely alattvalóénál, ha nem a királyénál is: a mi, nagyságos uram, egyszerre bedugta a szánkat. –”
Félek, hogy ugy van! Jó, hadd vegye el!
Ma-holnap ugy is minden az övé!
        Norfolk és Suffolk herczeg jőnek.

NORFOLK.
Jó, hogy találjuk kamarás urat.

KAMARÁS.
Az Isten hozta, itt, nagyságtokat.

SUFFOLK.
Mivel van elfoglalva a király?

KAMARÁS.
Magába’ hagytam, telve búskomor
Gond- s kételyekkel.

NORFOLK.
        Vaj’ mi gyötri őt?

KAMARÁS.
Hogy házasságra bátyja özvegyével
Lépett: e nyomja, úgy látszik, szivét.

SUFFOLK.
Inkább szivével ő nyomult nagyon
Egy idegen nő közelébe.

NORFOLK.
        Ugy van.
S ezt a hatalmas kárdinál-király
Tevé! E vak pap, e szerencse-fi
Kedvére forgat mindent. Lesz idő,
Hogy a király megismerendi őt.

SUFFOLK.
Adná az ég, mert addig önmagát
Sem ismerendi.

NORFOLK.
S mily szenteskedő
S buzgalmas e pap! Im hogy feltöré
Köztünk s a császár, királynénk nagy öcscse
Között a békét: a király szivébe
Nyúl most be, s ott veszélyt, belfurdalást,
Kételyt, halál-félelmet hiteget;
S mind ezt csupán e házasság miatt.
S hogy megnyugtassa a király szivét:
Válást ajánl; válást attól, ki mint
Gyöngy függe keblén húsz nagy éven át,
nem vesztve fényét, a ki őt nemes
Szent érzülettel, mint az angyalok a
Föld jobbjait, oly égien szerette?
Ki őt a balsors bősz csapási közt
Is áldani fogja… Nemde, szent cselekvény?

KAMARÁS.
Ég óvjon ily tanácstól! – Szent igaz:
Mindenki most erről beszél, de minden
Hű szív siratja. S a ki csak belát
A czélzatokba, vég okúl a frank
Király hugát találja. Tán az ég
Fel fogja nyitni a király szemét,
Mely oly soká volt húnyva e merész
Gazemberen.

SUFFOLK.
S megment e szolgaságtól.

NORFOLK.
Van rá okunk, buzgón könyörgenünk
Szabadulásért, mert maholnap e
Hatalmas úr apródivá teszen
Mindannyiunkat. Őelőtte a
Más rangja és állása sáragyag, mit
Tetszés szerint gyúr.

SUFFOLK.
        Részemről, mylord,
Se szeretem, se félem őt: ez a
Credóm felőle. Mint nélkűle lettem,
A mi vagyok, nélkűle állok is,
Mig tetszik a királynak; átka, vagy
Áldása nem fog rajtam: levegő,
Mit föl se vészek. Mindig ismerém,
Jól ismerem ma is; de arra bízom,
Ki elbizottá tette: pápa úrra.

NORFOLK.
Jerünk be: hátha sikerül a bús-
Komor királyt nyomott kedélyiből
Valami által felderítenünk.
Tartson velünk, mylord.

KAMARÁS.
        Bocsánat, ő
Felsége küldött engem más-felé;
Egyébiránt sincs jól választva ez
Idő, zavarni őt. Ég áldja meg
Lordságtokat.

NORFOLK.
Köszönjük, kamarás úr.
        (Kamarás el.)
Norfolk egy függönyajtót szétnyit; ott ül a Király s elmerülve olvas.

SUFFOLK.
Mily bús tekintet! mily leverten ül!

HENRIK.
Ha! ki van itt?

NORFOLK.
        Uram, nyugtasd meg őt!

HENRIK.
Mondok, ki az? Hogy mertek, egyedül-
Létembe’ háborítni? Ki vagyok én?
He?

NORFOLK.
A kegyes király, ki megbocsát a
Jó indulat vétségiért. Merész
Jöttünkben államügy vezérle a
Király elé.

HENRIK.
Merész, valóba’! – Most
Csak menjetek. Hivatlak, ha időm lesz.
Van-é idő világi ügyre most?
Wolsey és Campejus bibornokok jőnek.
Ki jő? A jó bibornok? Oh nemes
Wolsey, szivem sebének orvosa!
Te balzsam a király lelkére! jőj.
– Légy üdvöz országomba’, tisztelendő
Tudós bibornok! Mindenem s magam
Tied. – Mylord, rád bízom, hogy szavam
Ne maradjon üres hang.

WOLSEY.
        Sohsem az, sir!
Ohajtanók, ha felséged nekünk
Adhatna egy rövidke órai
Kihallgatást.

HENRIK.
(Norfolk- és Suffolkhoz).
Dolgunk van, menjetek!

NORFOLK.
(titkon Suffolkhoz.)
Ha még e pap se’ gőgös!

SUFFOLK.
(szintugy).
De milyen!
Magamra nem venném lelkűletét
Hivataláért! – Igy e’ nem maradhat!

NORFOLK.
(mint előbb).
S ha igy: magam török rajt!

SUFFOLK.
(szintugy).
        Magam is!
        (Norfolk és Suffolk el.)

WOLSEY.
Felséged a királyoknak dicső
Példát adott, hogy lelki kételyét
Önként a szentszék bölcs itélete
Alá bocsátá. Most kinek lehet
Szava ez ellen? vagy felségedet
Ki vádolandja? Maga a spanyol, bár
Vér s kegyelet csatolja asszonyunkhoz,
Elismerendi, hogy méltányos és
Illő ez eljárás. Minden tanult
Szentszéki bíró egy itéletet
Mondhat csak ebben; és törvényeink
Bölcs anyja, Róma, felséged szabad
Kivánatára, im itélete
Tolmácsaúl e bölcs férfit bocsátá,
A szent s tudós Campéjus kardinált,
Kit ím ujonnan bemutatni van
Felségednek szerencsém.

HENRIK.
        S én megint
Ölelve zárom karjaimba őt,
Hálásan a szentszék szerelmiért, hogy
Azt küldi épen, kit szivem kivánt.

CAMPEJUS.
Felség, magas kegyelmed tiszteletre
Inditja minden idegen szivét.
Kegyes kezedbe nyujtom ime át
E megbizásom’, melynek erejével
Te, York bibornok úr, mint Róma hű
Szolgája, társamul nevezve vagy,
Pártatlanúl itélni imez ügyben.

HENRIK.
Méltó birák! a királynéval is
Tudatni kell jövéstek czélzatát.
– Hol Gardiner?

WOLSEY.
        Felséged oly kegyes
Volt asszonyához mindig, hogy tudom,
Most sem tagadja tőle meg, mit egy
Más rangu nő is megnyerhetne ily
Esetben: ügye mellé kitanúlt
Védőket.

HENRIK.
Úgy! s a legtudósbakat!
S kegyelmem arra, ki jól védi őt.
Kérlek, bibornok, hivd be Gardinert,
Titkáromat. Derék s alkalmas ember!
Wolsey kimegy s visszatér Gardinerrel.

WOLSEY.
Csak add kezed’; öröm s kegy int feléd.
Im, a királynak adlak.

GARDINER.
        Mindörökre
Kegyelmességedé vagyok, ki föl-
Emelt a porbul.

HENRIK.
        Jöszte, Gardiner.
        (Magok közt beszélnek.)

CAMPEJUS.
York érsek úr, kérem, nem Pace tudor volt
Előbb e hivatalban?

WOLSEY.
        De biz az.

CAMPEJUS.
S nem volt elég tanult?

WOLSEY.
        De sőt a’ volt.

CAMPEJUS.
Ugy, higye meg, elég rossz vélemény
Nehézlik önre is.

WOLSEY.
        Hogyan, reám?

CAMPEJUS.
Nem átalják irigy féltéssel is
Vádolni önt, hogy őt, erényiért,
Csakhogy fölebb ne menjen, szüntelen
Távol helyekre küldözé, a min
Buvában ő megőrült, s bele halt.

WOLSEY.
Nyugtassa Isten! mondom mint keresztyén. –
Élő zavargót megfenyitni van
Módunk s erőnk. Bolond volt, a mig élt;
Játszá csak az erényt. – e jó fiu
Mindent parancsra tesz; én közelemben
Nem is türök mást. Testvér, higye meg,
Kisebbek által gátoltatni ne
Hagyjuk magunkat!

HENRIK.
        Menj s kimélve add
Szegény királyi nőnk tudtára ezt.        (Gardiner el.)
Azt véljük, illőbb hely, mint Black-Friars,
Nincs e komoly dologra. Ott legyen
Találkozásunk. Wolsey rendezend
Mindent, a hogy kell. – Oh uram, mikép
Fáj tisztalelkü férjnek ily szeretett
Hitvestül elszakadni! Oh de a
Lelkiismeret! Lelkiismeret! hogy oly
Érzékeny ez! Válnom miatta kell!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Előszoba a királyné osztályában.

Bullen Anna s egy Agg Hölgy jőnek.

ANNA.
S nem is azért! Halld íme búm okát:
Urunk olyan sokáig élt vele;
S ő oly kegyes nő, a kiről soha
Nem monda senki rosszat; mást talán
Megbántani se tudna; s annyi évi
Uralkodás után, folyton növekvő
Dics, pompa közt – mit elveszitni több
Keserv ezerszer, mint megnyerni üdv –
Egyszerre ily irtóztatóan el-
Taszitva lenni! – Van-e szörnyeteg, kit
Ez meg nem indit?

AGG HÖLGY.
        Ah, kemény szivek
Is könyre olvadoztak!

ANNA.
        Oh bizony
Jobb nem ismerni jólétet, hatalmat:
Mert bár világi jó, de ha irigy
Sors elrabolja, válni tőle szintoly
Kín, mint a lélektől a testnek.

AGG HÖLGY.
        Oh
Szegény királyné! Ujra idegen lett
Köztünk.

ANNA.
        De annyival méltóbb a rész-
Vét harmatára. Istenemre, jobb
Alant születni és alázatos
Társakkal élni megelégedésben,
Mint megismerni a fényes nyomort
S ragyogni gond közt.

AGG HÖLGY.
        Megelégedés
A legbecsesb kincs!

ANNA.
        Szűz leány fejemre,
Királynő sem lennék!

AGG HÖLGY.
        Lennék biz én,
S cserébe adnám szűz-leány fejem’!
S lennél te is, te kis szenteskedő!
Te, annyi női báj mellett, ne birnál
Nőszívvel is? – Nő-szív pedig csak a
Kitüntetésre, fényre, rangra vágy:
Mik, igazába’. jók is, és miket
(Ne tedd magad’) szép irha-finom és
Szintoly nyulós lelkismereted is
Bevenne – nyujtsd csak!

ANNA.
        Oh bizony nem!

AGG HÖLGY.
        Oh,
Igen bizony! Hát nem lennél királyné?

ANNA.
Nem én, a nagy világ nagy kincseért!

AGG HÖLGY.
Be furcsa! Engem egy lyukas garas
Rá birna venni, vénségemre, hogy
Legyek királyné. – S herczegnő? talán?
Mit szólsz ehhez? Érzesz-e ily tehert
Elbirni, erőt magadban?

ANNA.
        Nem biz én.

AGG HÖLGY.
Be gyönge alkat! Szálljunk még alább.
Nem állanék, mint ifjú gróf, utadba:
Félnék, belém szeretsz. Ha hátad e
Terhet se birja, arra sem való vagy,
Hogy gyermeket hordj.

ANNA.
        Oh miket fecsegsz!
De esküszöm, hogy nem lennék királyné,
A nagy világért!

AGG HÖLGY.
        S a kis Angliáért
Ráfanyalodnál! Részemről, akár
Carnarvonshire-ért, ha semmi több
Nem járna a koronával! – Ha! ki jő?
Lord Kamarás jő.

KAMARÁS.
Jó reggelt, hölgyeim! Ah, mit nem érne
Beszélgetésök titkát tudnom!

ANNA.
        Oh,
Semmit biz az! Nem méltó kérdeni sem.
Urnőnk baján kesergtünk.

KAMARÁS.
        Ily szelid
Szívekhez illő tárgy. De van remény,
Hogy jóra fordul minden.

ANNA.
        Adja ég!

KAMARÁS.
Kegyednek áldott szive van, s az ég
Megáld ily jó szivet. S hogy lássa nagysád,
Szavam minő igaz, s hogy szép erényi
Föntebb is szembetüntek: tudja meg,
Hogy ő felsége jó indulatát
Jelenti önnek, s nem kisebb kegyét,
Mint hogy pembrokei grófnévá teszi,
S e czimhez, évi járulék gyanánt,
Ezer guinét rendelt kegyelmesen.

ANNA.
Nem is tudom, hálás alázatom’
Mi szókba öntsem. Mindenem, kevésb
A semminél; imám se szent eléggé,
S hő vágyaim szegény szóknál alig
Többek; de minden, ima, vágy – övé!
Lordságod, esdek, tolmácsolja hű
Hálám’, alázatom’, mint piruló
Rabszolga-lányét, ő felséginél,
Kinek hatalma- s élteért szünetlen
Imádkozom.

KAMARÁS.
Nem múlasztandom el
Táplálni, szép hölgy, a király kegyét
Nagysád iránt! – (Félre) Szivébe láttam! Ott
Szépség s erény vegyülnek ugy, hogy a
Királyt megejték. És ki tudja, még
Nem szűl-e gyöngyöt egykor, mely egész
Hazánkra fényt vet? – (Fen.) Ő felségihez
Most visszatérek, tudtul adni, hogy
Szóltam kegyeddel.

ANNA.
        Drága lord –        (Kamarás el.)

AGG HÖLGY.
        Na hát!
Nem mondtam, úgy e? Megvan! – Lám, tizenhat
Évig koldultam az udvar körül
(S ma is csak ott vagyok): mindig korán, vagy
Későn jövék, el nem találhatám
A jó szerencsét! S lám, te – még ujoncz
Az udvarnál (ah, ugy-e megveted a
Tolakodó szerencsét?) – szájadat
Föl sem nyitottad, s már is tele van!

ANNA.
Valóban, én sem értem.

AGG HÖLGY.
        Nos, hogy izlik?
Keserü? – Öt garasba: hogy nem az!
Volt egyszer egy hölgy (rég történt dolog),
Ki nem akart királyné lenni, nem
Egyiptom minden kincseért. Ugyan
Nem hallottad hirét?

ANNA.
        Menj, enyelegsz!

AGG HÖLGY.
Helyedbe’, vélem madarat lehetne
Fogatni! Pembroke grófné! és ezer
Font évi díj: csak tiszteletbül, és
Szolgálni érte nem kell. Istenemre
Ez több ezert igér még! A becsűlet
Uszálya hosszabb, mint előköténye.
Most, azt hiszem, elbirja hátad a
Herczegnőséget. Nem vagy-é erősb,
Mint az imént?

ANNA.
        Jó hölgy, mulasd magad’
Játékaiddal s hagyj ki engemet
Belőlök. Inkább haljak meg, se’hogy
Kedvemre volna mind ez; sőt megíjeszt,
Ha arra gondolok, mi lesz tovább.
– De a királynét egyedül hagyók,
Vigasztalan, s feledtük, ily soká!
Kérlek, ne szólj előtte az egész
Dolog felől!

AGG HÖLGY.
Minek vélsz engemet?
        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Csarnok Blackfriarsben.

Harsonák, zene. Két Törvényszolga jő, ezüst botokkal; utánok Két Iródiák, tudor-öltözetben, utánok a canterbury Érsek egyedül. Utána a lincolni, elyi, rochesteri, st. asaphi Püspökök. Utána, kevés közzel, egy Nemes, a táskát (a nagy pecséttel) s bibornoki kalapot hozva; azután Két Pap egy-egy ezüst kereszttel; azután egy Díszmester födetlen fővel; utána Hirnök, ezüst királyi pálczát tartva. Azután Két Nemes, két nagy ezüst rúddal. Azután egymás mellett a két Bibornok, Wolsey és Campejus. Két Nemes, karddal és királyi pálczával. Azután jő Henrik király, Katalin királyné, Kiséretökkel. A király a trón-mennyezet alatt foglal helyet; a két bibornok alatta, mint birák; a királyné némi távolságban a királytól ül le. A püspökök két oldalt az itélő székekben, mint egyházi törvényszék. Alább az iró diákok. A lordok a püspökök mellett ülnek le. A kiséret többi része illő rendben állva oszlik meg a szintéren.

WOLSEY.
Mig Rómából nyert megbizatásaink
Fölolvasása tart, csöndet kivánok.

HENRIK.
Nincs arra szükség. Már nyilván ki voltak
Hirdetve s érvényök minden felől
Megállapitva. Kíméljünk időt.

WOLSEY.
Jó; legyen úgy: kezdjük.

IRÓDIÁK.
Mondd: Henrik, Anglia királya, állj elő.

HIRNÖK.
Henrik, Anglia királya, állj elő!

HENRIK.
Jelen vagyok.

IRÓDIÁK.
Mondd: Katalin, Anglia királynéja, állj elő!

HIRNÖK.
Katalin, Anglia királynéja, állj elő!
A királyné nem felel. Felkél székéből, elmegy az itélőszék mellett, egyenesen a királyhoz, s lába elé térdel. Akkor szólni kezd.

KATALIN.
Sir! önre nézek, hogy tegyen nekem
Igazat; de kérem szánalmát is. – Én
Szegény, szegény nő s idegen, ki e
Hazán kivül születtem, kinek itt
Nincs pártatlan birám, s nem várhatok
Segélyt s szelíd eljárást. – Ah, uram!
Mivel bántotta önt meg? ellenem
Mi ingerelte igy föl nagy szivét,
Hogy eltaszit magától s egykori
Kegyét megvonja tőlem? – Ég tanum:
Alázatos s hű nője voltam, és
Akaratának mindig engedő;
Remegve mindig, nem sértem-e meg?
Sőt rabja még arczának is, vidám
S bús a szerint, mint az derült s borúlt.
Vágyának ellent mikor álltam, azt
Nem téve magamévá? Mely barátját
Nem ügyekvém szeretni, bár tudám
Hogy ellenségem? s mely barátomat,
Ha ön neheztel rá, tartám tovább
Barátomúl? Sőt tudatám vele,
Hogy elbocsáttatik. – Gondolja meg
Felség, hogy igy husz évig voltam ily
Hű nője, öntől gyermekekkel is
Megáldva. És ha ennyi év alatt
Mondhat reám bebizonyitható
Valami bűnt, becsűletem, hitem,
Szerelmem ellen, vagy felséged és
Szentelt személye ellen: ám legyen,
Taszitson el Isten nevében! és
Zárjon reám ajtót a megvetés,
S hurczoljanak törvény elé! De, sir,
Felséged atyja bölcs, előre látó
S szilárd itéletű király vala;
Az én apám is, Ferdinánd spanyol
Király, uralkodó családja leg-
Bölcsebbjei közé számláltaték.
S kétségkivül magok körébe’ bölcs
Tanácsadókat híva idegen
Földekrül is, jól meghányták-veték
E házassági kérdést, s úgy itélték
Törvényszerűnek. Annálfogva, sir,
Csak haladékot kérek, mig spanyol
Barátaimtól véleményt nyerek,
Kiknek tanácsit kérni szándokom.
Ha nem: legyen Isten nevébe’ meg
Felséged akaratja!

WOLSEY.
        Asszonyom,
Itt ülnek im – s ön választotta! – e
Bölcs férfiak, tudósok, tisztelendők
S erényesek: az ország színe: hogy
Védjék ügyét. Tovább odázni azt
Hát czéltalannak vélem, mind az ön
Nyugalmaért, mind a király zavart
Kedélye tekintetéből.

CAMPEJUS.
        Igazat
Szólt ő kegyelmessége s helyesen;
S igy, asszonyom, illő, hogy e magas
Gyűlés tovább haladjon s késedelem
Nélkűl a két fél minden érveit
Vizsgálja meg.

KATALIN.
(Wolseyhez).
Bibornok úr, csak egy
Szót önhöz.

WOLSEY.
Oh csak tessék, asszonyom!

KATALIN.
Sir, a sírás erőtet. Ámde meg-
Gondolva ezt, hogy királyné vagyunk
– Vagy annak álmodók magunk’ soká –
S király leánya, ennyi bizonyos:
Könycsepjeimet tűz szikráivá
Változtatom.

WOLSEY.
Kérem, legyen türelmes.

KATALIN.
Ha ön alázatos lesz! – Nem előbb,
Mert úgy sohsem lennék, s megverne Isten.
Hiszem – s elég erős alappal azt, hogy
Ön ellenem; s im, kifogást teszek, hogy
Birám lehessen: mert ön fújta ez
Izzó szenet köztem s uram között,
Mit oltson el az ég harmatja! És –
Ismétlem – irtózom birám gyanánt
Szemlélni önt; sőt el sem ismerem;
Kit újra mondom, gyilkos ellenül
S jog és igazság ellenéül is
Nézek!

WOLSEY.
Valóban, rá nem ismerek
E szókban önre, a ki oly szelid
Volt s nőies s bölcsebb beszédü, mint
Más asszonyoknak adatott. Azonban
Ön félreismer engem, asszonyom.
Én nem haragszom önre; igaztalan
Se ön-, se máshoz nem vagyok; miket
Tevék s teendek: arr’ a római
Szentszék, igen, a teljes szent tanács
Hatalmazott fel. – Azzal vádol ön,
Hogy én szítám e lángot; tagadom.
Itt a király jelen: ha észre venné,
Hogy tettem’ eltagadnám, azt hiszem,
Megszidna, méltán, csalfaságomért;
Igen, csak úgy mint ön – hűségemért!
S ha bűntelennek tud ön vádaitól:
Méltatlanúl ön által sértve lát.
Őtőle várok orvoslást tehát;
S orvoslatom csak az legyen, hogy önt
E tévhitétől mentse meg; s azért,
Mig ő felsége szólna, esdek önnek,
Kegyelmes asszony, végye szavait
Magában vissza, és ne mondja többé.

KATALIN.
Mylord! mylord! én együgyü vagyok,
S ah, gyönge nő, ki ön szófegyverét
Nem birja föl. Ön nyájas, sima ajkú,
Állása, hívatása küljelét, az
Alázatot mutatja; ám belűl
Bosszú-, kevélység- s gőggel tömve van.
Szerencse s a felség kegyelme önt
Gyorsan ragadta, s most oly polczon áll, hol
Hatalmasok uszályvivői; a
Szó, mely’t kimond, szintén szolgája, a mint
Rá bízza akaratját. Ámde ön
– Kimondom – inkább ön személye, mint
Szent hívatása érdekére tör.
Ismétlem, önt birámnak el soha
Nem ismerem, s mindenki hallatára
A szent atyához ím fellebbezek,
A pápa elébe viszem ügyemet:
Itélje ő el!
(Meghajtja magát a király előtt s menni készül.)

CAMPEJUS.
A királyné makacs,
Hajthatlan, a törvényt vádolni kész
S ellenszegűlő; nincs rendén pedig.
Már indul is.

HENRIK.
Hirnök, szólitsd megint.

HIRNÖK.
Katalin, Anglia királynéja, állj elő!

GRIFFITH.
Halld, asszonyom, hivják felségedet.

KATALIN.
S mit hallod azt te meg? Csak menj előre,
S fordulj, ha téged hivnak. – Uram, segits!
Türelmem elhagy. – Csak eredj előre!
Nem maradok! Nem, és többé soha
Ez ügybe’ meg nem jelenek itélő
Székök előtt.        (Katalin, Kisérettel el.)

HENRIK.
Menj csak, szegény Katám.
Ki e világon azt beszéli, hogy
Jobb nője volt: ne higyetek neki,
Ez egy hazug szaváért, semmiben!
Te vagy csupán (ha ritka ’reményeid:
A szent szelidség, büszke nőiség,
Parancsoló alázat, s annyi szende
S magas vonás, tudnának szólani!)
Királyi nők közt egy királyi nő!
Trónon születtél, és irántam is,
Mint trónra méltó, viseled magad’!

WOLSEY.
Felséges úr! mély hódolattal esdek,
Jelentse itt felséged mindenek
Hallatára azt ki – mert a kik előtt
Bántalmam és gyalázatom esék,
Föloldva lennem ott kell, bár elég-
Tételre tüstént nem számithatok –
Ha én valék-e, ki első hozá a
Felség elé ezt? vaj’ tápláltam-é
Kételyt szivében? sürgetém-e az
Itéletet? s ha szóltam-é csak egy
Igét – hanem ha Istent áldva, ily
Dicső királyi nőért – legkisebb
Hátrányul ellene, magas személye
S erényi ellen?

HENRIK.
        Jó bibornokom!
Föloldalak. Becsűletem szava
Old föl. Nem is kell mondanom: neked
Sok ellened van, a kik azt se tudják,
Mért ellenid, csak mint juhász kutyák
Ugatnak, mert a társuk is ugat.
Az ilyek ingerelték ellened.
Föl a királynét. Én föloldalak.
Kivánsz-e még is több igazolást?
Te mindig arra intél, hagyjam e
Dolgot pihenni, sohsem akarád
Mozgatni azt, sőt gátolád a rá
Nyiló útat. Becsűletemre, a
Bibornokot tisztának vallom ebben.
– Hogy engemet mi inditott reá,
Hadd mondom el, idő- s türelmetekkel
Tán visszaélve. Im a kezdete:
Figyeljetek! – Legelső kételyét,
Sebző tövisét, lelkiismeretem,
A bayonnei püspök, akkor frank követ
Némely szavából merité, ki akkor
Az orleansi herczeg s Mária
Lányunk közötti házasság felől
Jött alkudozni. S ennek folyamán,
– Mig még az ügy függőben – tőlem ő
(Ugymint a püspök) némi haladékot
Kért, míg uránál kérdést tesz, vajon
Törvényes-é leányunk, mennyiben
E házasságban nemzők néhai
Bátyánknak özvegyével. Ez szivem
Mélyébe nyilalt, lelkisméretem
Legfenekét fölrázta, keblemet meg-
Reszketteté, s oly tág útat nyitott,
Min sok zavart aggály befúrhatá
Aztán magát. Először is hivém:
Nem állok ég kedvébe’, s az tevé, a
Természet által, hogy nőm méhe, ha
Fiút fogant, csak úgy táplálta azt,
Mint sír a holtat; mert fimagzati
Vagy a nemzés helyén halának el,
Vagy alig e világra jőve. Azt
Hivém: itélet rajtam ez, hogy ím
Országom, a legméltóbb örökösre
Méltó, ne nyerjen tőlem azt. Utóbb
Megfontolám: mi vészek érik e
Magvaszakadás miatt biralmamat;
S oh, mennyi bús nyögést sajtolt e gond!
Igy hánykolódva, lelkisméretem
Bőcs tengerén, e rév intett felém,
A mely körül ím most tanácskozunk:
Azaz: nyugalmat lelkemnek, melyet
Betegnek érzék – sőt még most sem ép! –
E tisztelendő férfiak-, biralmam
Tudósinál kerestem. Legelőbb
Közlém veled, Lincolni püspök úr:
Emlékszel-e, mint nyögtem a nyomás
Alatt, midőn szóltam veled?

LINCOLNI.
        Igen, felség.

HENRIK.
Sokat beszéltem: add elő,
Kérlek, helyettem mit tanácsolál?

LINCOLNI.
Felséged engedelmivel, előbb
Megrenditett a kérdés, tárgya fontos
S következése félelmes levén,
Hogy legmerészb tanácsimat magam
Kételybe ejtém s felségednek ez
Útat javaslám, melyet ím követ.

HENRIK.
Aztán tehozzád fordulék, tudós
Canterbury-i érsek úr; kinyertem e
Tanácskozásra egyezésedet.
Kérdetlen egy egyházi férfi sem
Maradt az itt jelenlevők közül,
S szóval, pecséttel, mind megegyezett
Czélomban, – Igy, folytassuk: mert bizony
Nem gyűlölet a jó királyi nő
Iránt, de mondott érveim hegyes
Vas ösztöne, mi erre készt. Legyen
E házasság jogosnak döntve el:
Mi szívesben viseljük ővele,
Katalinunkkal, királynőnkkel, így
A sírig életünket, mint a föld
Legszebbikével, ki példány gyanánt
Áll a világban!

CAMPEJUS.
Felséged megenged;
De távol a királyné, s kénytelenek
Vagyunk e széket elnapolni. Addig
Föl lesz hivandó, vegye vissza e
Föllebbezést, mit szent atyánk elé
Jelente.        (Mind fölállnak, oszolni készülve.)

HENRIK.
(félre).
Látom kardinál urak,
Játékot üznek itt. Utálom e
Halogatást, e Róma cselfogását!
Kedves s tudós szolgám, Crammer, siess
Haza! Tudom, te hozsz vigaszt nekem!
(Fen) Föloldva a gyűlés. – Mondom, jerünk.
        (Mind el, oly rendben, mint jöttek.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A bridewelli palota. Szoba a királyné lakosztályában.

Katalin királyné, Hölgyei munkában.

KATALIN.
Vedd lantodat, lány. Lelkem bús, zavart:
Dalolj s vidíts fel, hogyha tudsz. Hamar!
Dal.
Orfeusz lantjára, fa
Zord hegy orma, bércz hava
        Meghajolva figyele;
Fű fa éledt zengzetén,
Éji harmat s déli fény
        Áradván a földre le!

Bősz tenger! szilaj habod
Fej-lehajtva szunnyadott,
        Olyan édes volt a dal.
Mily varázs! mily hatalom!
Gyötrelem, kín a dalon
        Szunyad, alszik, mig kihal!
Egy Nemes jő.

KATALIN.
Mi baj?

NEMES.
        Felséged engedelmivel
A két bibornok úr vár bébocsátást.

KATALIN.
Velem kivánnak szólni?

NEMES.
        Azt kivánták,
Hogy béjelentsem.

KATALIN.
Kérd meg, lépjenek
Be ő kegyelmességök.        (Nemes el.)
        Mit akarhat
Szegény kegyvesztett asszonynyal velem
E két nagy úr? S ha jól meggondolom,
Nem szeretem jövésök’. Jóknak és
Irgalmasoknak kéne lenniük; de
A csuklya még nem teszi a barátot!
Wolsey és Campejus jőnek.

WOLSEY.
Üdv, asszonyom!

KATALIN.
        Kegyelmességetek
Mint házi nőt találnak csaknem; én
Egészen az szeretnék lenni, mert
Ki tudja még, mi vár rám! Mit kiván
Főtisztelendőségtek?

WOLSEY.
        Asszonyom,
Fönséged engedelmivel, magán-
Szobáiban, ha tetszik, jövetünk
Czélját előadandjuk.

KATALIN.
        Kérem, itt
Adják elő. Még nem tevék olyast,
Mi rejteket keresne. Vajha minden
Nő ily nyugodtan mondhatná el ezt!
Mylordok, én nem bánom (s ennyiben
Sokak fölött boldog vagyok), habár
Tettim’ beszéli minden nyelv, ha minden
Szem látja s rágalom agyarkodik
Reájok: olyan tiszta életem!
Ha czéljok arról tudakozni, mint
S mily nő valék, csak bátran ki vele!
Mert az igazság nyilt utat szeret.

WOLSEY.
Tanta est erga te mentis integritas, regina serenissima…

KATALIN.
Oh jó uram, csak kérem, latinul ne!
Nem voltam oly rest, hogy húsz év alatt
A nyelvet, melylyel éltem, meg ne tudjam
Tanulni. Idegen nyelv ügyemet
Még idegen’b- s gyanúsabbá teszi.
Csak szóljon angolúl: kik itt jelen
Vannak, ha igazat szól asszonyuk
Ügyébe’, megköszönnék. Higye meg,
Elég sokat s ártatlan szenvedett!
Bibornok úr, a legszándékosabb
Bűnöm se több, mint mennyit angolúl is
Föloldhat ön!

WOLSEY.
Nemes hölgy, fájlalom,
Hogy tisztalelküségem, s ő felsége
És ön iránt oly hű szivem ilyes
Setét gyanút szül, – bár jót akarék.
– Oh, nem jövünk mi váddal, sem neved’,
Mit minden áld, gyalázni, sem a bút
– Elég nyom már, nemes hölgy! – bármivel
Növelni még; sőt inkább óhaját
S határzatát megtudni, a király
S felséged ím e fontos ügyiben,
Mint elfogúlatlan baráti, jöttünk
Tanács- s vigaszszal.

CAMPEJUS.
        Hőn tisztelt nemes hölgy!
York érsek úr, nemes lelkűlete
S hozzád örökre hű s buzgó szive
Szerint, feledve minapi
Valóban is túlzó sértésidet:
Velem együtt sajnálja, békejel
Gyanánt, tanácsit s vigaszát.

KATALIN.
        (félre).
        Tudom: hogy
Megrontson! (Fen) Uraim, hálás vagyok
Jó akaratjokért: vajh’ légyen az
Őszinte! – Ám, mikép feleljek ily
Rögtön, s e fontos ügyben, mely nekem
Becsűletem, tán életem körül jár,
Én, gyöngeelmű nő, ily bölcs s komoly
Uraknak: ah, nem is tudom. – Im itt
Munkában ültem hölgyeim között,
Nem várva, látja Isten, ily urak
Jöttét, sem ily ügyet. De ah! azért,
A ki valék – mert vég mozdúlatát
Most érzem elmúlt nagyságomnak – egy
Kis haladékot adjatok! Szegény,
Barát s remény vesztette nő vagyok!

WOLSEY.
Ön e gyanúkkal sérti a királyt!
Sőt önnek számtalan barátja, sok
Reménye van még.

KATALIN.
        Angliában ők
Nem sokat érnek. – Gondolják, urak,
Mer-é nekem tanácsot adni itt
Akárki? merhet-é nyilt pártolóm,
Királya ellen, lenni? vagy ha ily
Kétségb’esett becsűletes vajon
Maradna élve, mint alattvaló?
Oh nem! Barátim, kik önsúlyukat
Balsorsom ellen latba vetni bírnák,
Kiktől segélyre várhatok, nem itt
Vannak, de távol, mint minden vigasz
Számomra: enhazámban!

CAMPEJUS.
        Hagyja el
Felséged e búgondokat, s fogadja
Tanácsomat.

KATALIN.
S mi az, kegyelmes úr?

CAMPEJUS.
Egész ügyét csak bizza a király
Kegyére: ő jó s szerető ura.
Mind kettejök becsűletére, mind
Kegyedre nézve jobb lesz: mert ha igy
Törvényre bizza s az balúl itél:
Kegyvesztve kellend eltávoznia!

WOLSEY.
Ez szent igaz.

KATALIN.
        Önök tanácsa csak,
Mit hőn óhajtanak: romlásom. – Ez
A jó tanács? igaz szív? – Oh gyalázat!
De áll az ég, s van még biró, kit egy
Király se bir megvesztegetni!

CAMPEJUS.
        Ön
Dühébe’ félreismer.

KATALIN.
        Még nagyobb
Szégyenök: én szent emberek gyanánt
Tartám. Hivém, két kardinál-erény;
De félek – úgy lesz! – két fő, kardinálbűn!
Oh szégyeneljék, és javúljanak!
– Ez a vigasz, mit egy szegény levert
Hölgynek hozának? hölgynek, a kit el-
Vesztettek, kinevettek, megcsúfoltak!
Én nem kivánom gyötrelmim felét
Önöknek: annál jobb szivü vagyok;
Csak azt mondom, vigyázzanak az égre,
Nehogy keservim súlya rá találjon
Fejökre esni!

WOLSEY.
Asszonyom, magán
Kivűl van ön. Jó szándékinkat igy
Balúl veszi!

KATALIN.
Önök meg engemet
semmibe vesznek! – Jaj nektek, csalárd
Képmutatók! – Hah, ez tanácsotok:
(Maradt-e csöpp igazság bennetek,
S van rajtatok szent más, mint papruhátok?)
Hogy megölőmre bízzam ügyemet!
Már számüzött ágyából – ah, szivéből
Már régen! – Aggulok! s a kölcsönös
Házas viszonybul nem maradt egyéb,
Mint engedelmességem! Ily nyomornál
Több érhet-é? Hisz mindent elkövettek;
De nem birtok több átkot vetni rám!

CAMPEJUS.
Félelmed is rosszabb!

KATALIN.
        Ugy éltem-é
(Védőre nem találva, enmagam
Szólok magamról), mint hű, tiszta nő,
A kit (dicsekvés nélkül mondhatom)
Gyanú sem ért? minden szerelmemet
Uramnak, a királynak adtam-e?
Szerettem őt, legjobban Isten után?
Imádva csaknem, több mint szerelemmel?
Imáimat feledve majdnem érte?
S ez-é jutalmam? Ez nem jól van igy!
Mutassatok nőt, férjéhez hivet,
Ki más örömről álmodni se birt, mint
Hogy neki tessék; és e nőnek én
Minden erényi- s tisztességihez
Még adok egyet: nagy türelmemet!

WOLSEY.
Jó czélzatinktól, drága asszonyom,
Ön elcsapong.

KATALIN.
Nem leszek oly bünös,
Eldobni önként a magas czimet,
Mit ő felsége rám ruháza; attól
Csak a halál szakíthat el.

WOLSEY.
        Esengek,
Hallgass ki, asszonyom.

KATALIN.
        Oh vajh’ soha
Ne léptem volna angol földre! vagy
Ne ízlelém csalárd gyümölcseit!
– Látszatra tiszták: ronda szivetek!
– Mi lesz belőlem immár, nyomorúlt
Nőből, kinél nincs senki nyomorúbb?
(Hölgyeihez.) Szegény leányok! nektek is mi lesz
Jövőtök? Én, a nagyság partjain
Hajó-törötten, hol tőlem könyör
Remény, barát, rokon sziv elmarad,
S tán sírt sem adnak: állok összezúzva!
Mint liliom, himes virágmezőn
Egykor királyné: úgy hajtom le most
Én is fejem’, s elhervadok!

WOLSEY.
        Ha azt
Felséged értené, mi hű s igaz
Czélunk iránta: lelne tán vigaszt.
Jó hölgy! miért is bántanók mi önt?
Szent hivatásunk gyógyitgani a
Keserveket, nem sokasítani!
Fontolja meg, nagy égre, mit akar!
Magának árt, sőt a király kegyét
Örökre játszsza, ily bánással, el.
Királyok engedelmes sziveket
Forrón ölelnek; ámde a daczos
Ingerli őket, s bősz vihar gyanánt
Csapnak reá. Ön, asszonyom, szelid,
Nyájas kedélyü; lelke enyhe szélcsönd;
Kérem, tekintsen annak minket is,
A mik vagyunk: hű, békitő s igaz
Barátinak, szolgáinak.

CAMPEJUS.
        Valóban,
Azok vagyunk, higy’ el! S erényinek
E nőies gyanú kárukra lesz.
Nemes sziv ily gyanúkat, mint hamis
Pénzt, el szokott hajítni. – A király önt
Szereti: oh ne játszsza el kegyét!
Mi is, ha bennünk bizni fog, szives
Készséggel állunk hű szolgálatára
Minden erőnkkel.

KATALIN.
        Urak, tégyetek hát,
A mint akartok; s megbocsássatok,
Ha illemet feledtem: nő vagyok,
Tudjátok, ily nagyokkal szembe, jól
Felelni nem tudó. – Ajánljatok
Kegyébe a királynak: Hű szivem
Imám, övé, s mig élek: életem!
Jertek, ti bölcs atyák, éltessetek
Tanácsitokkal engem! Im, az esd most,
Ki nem hivé, mikor e partra szállt,
Hogy ily nagy áron vesz trónt és hazát!         (Mind el.)

II. SZÍN.

Előterem a király lakosztályában.

Norfolk herczeg, Suffolk herczeg, Surrey gróf s a lord Kamarás jőnek.

NORFOLK.
Ha egyesitjük most panaszaink’
S mellettük állunk, meg nem állhat a
Bibornok ellenökben; ám ha ezt
A kedvező alkalmat elszalasztjuk,
Csak új meg új baj száll fejünkre az
Eddigiekhez.

SURREY.
Én a legkisebb
Alkalmat megragadám, mely boszút
Ajánl ipam, a herczeg dőlteért.

SUFFOLK.
Mely pair maradt bántatlan általa?
Kit nem vetett meg? nem mellőzve el?
Kin tisztelé a főrang bélyegét,
Önnön magán kűl?

KAMARÁS.
        Ohajtásitok
Szerint beszéltek, jó urak. Tudom,
Mit érdemelt ő tőlem s tőletek; de
Mit tehetünk mi véle? Bár idő
Alkalmat adni látszik: rettegek.
Ha a királyhoz útját zárni nem
Tudjátok, úgy ne is kisértsetek
Ellene semmit: mert varázserőt
Hord, a király felett, nyelvében.

NORFOLK.
        Oh!
Ne féljetek, e részben megtörött
Varázsa! A királynak ellene
Panasza van, s olyas, hogy nyelve méze
Epébe fúl örökre; úgy alá-
Sülyedt kegyébe’: föl se jő soha!

SURREY.
Ily hirt szeretnék róla hallani,
Sir, minden órán!

NORFOLK.
        S ez való, urak!
Kétszínüsége a válópör körül
Kisül; s olyannak tünt föl e dologban,
A mint kivánnám ellenségimet.

SURREY.
S hogy jött világra cselszövénye?

SUFFOLK.
        Hm!
Csodás úton.

SURREY.
Hogy? mondja csak!

SUFFOLK.
        Biz, a
Pápához irt levél a király kezébe
Ment, melyben ő szentsége arra van
Felkérve, hogy függeszsze föl a válást;
„Különben” – így szól – „ a király aligha
Más szerelembe mélyen esve nincs,
A királyné egy udvarhölgye, a
Szép Bullen Anna iránt.”

SURREY.
        S ez a király
Kezében?

SUFFOLK.
Elhihedd!

SURREY.
        S lesz foganatja?

KAMARÁS.
Most észreveszi a király, mikép
Kerűli meg, hogy útját vágja e
Bibornok. Ebben elkésett ugyan,
S eső után köpeny: mert a király
E szép leánynyal már megesküvék.

SURREY.
Bár volna úgy!

SUFFOLK.
        Minden kivánatod
Teljék be igy! Ez, mondhatom, betelt.

SURREY.
Kisérje üdv ez összeköttetést!

SUFFOLK.
Üdv s ámenem reá!

NORFOLK.
        S mindekié!

SURREY.
Már rendelet van koronáztatása
Végett kiadva. Még ujság, a mit
Titokba’ tartsunk! Ám urak, e hölgy
Szép, testbe’, lélekben tökéletes:
Ugy jő nekem, hogy tőle valamely
Áldás jövend e honra, mely örök
Emlékü lesz.

SURREY.
De vajjon a király nem
Emészti meg a bibornok levelét?
Az isten őrizz!

NORFOLK.
Amen erre is!

SUFFOLK.
Dejsz’ több darázs is zúg már orra körül,
Mintsem e szúrást meg ne érzené.
Campejus is titokban utazék
Rómába el, búcsut se véve, s a
Király ügyét félben hagyá, s azért
Ment csak, hogy ott Wolsey szándékait
Mozditsa elé. E hirre, mondhatom,
Nagyot, s bosszúst, kiálta a király.

KAMARÁS.
No adja Isten, hogy nagyobbat is
Kiáltson eztán.

NORFOLK.
Hát urak, mikor
Jő vissza Cranmer?

SUFFOLK.
        Visszajött, s hiven
Előbbi nézetéhez, melyhez az
Egész keresztyénség megnyugtató
Szavazatát hozá: hogy a király
Válása helyes. Nem soká, hiszem,
Új nősülése nyiltan is ki lesz
Hirdetve és meglesz a koronázás.
Akkor tovább nem hivják Katalint
Királyi néven; özvegy herczeg asszony
Lesz czime csak: az Arthur özvegye.

NORFOLK.
Derék legény e Cranmer; és sokat
Tett a király ügyében.

SUFFOLK.
        Ugy van; és
Jutalmul érsekké teendik őt.

NORFOLK.
Ugy hallom.

SUFFOLK.
        Ugy van. Áh! a kardinál!
Wolsey, Cromwellel, jő.

NORFOLK.
Nézd, nézd! mi rossz kedélyü.

WOLSEY.
        A csomag?
Te Cromwell, a királynak adtad azt?

CROMWELL.
Saját kezébe; a belső szobában.

WOLSEY.
Belé tekintett?

CROMWELL.
        Fölbontá azonnal,
De a legelsőt, mit kezébe vőn,
Mordul futá át. Gond ült arczain,
S azt rendelé, kegyelmességed itt
Várjon reá.

WOLSEY.
Kész-é lejőni már?

CROMWELL.
Kész, úgy hiszem.

WOLSEY.
        Csak hagyj magamra itt.        (Cromwell el.)
Alençon herczegnővel kell, a frank
Király hugával egybekelnie.
Mit? Bullen Anna? Nem kell nékem a
Király nejéül! Nem elég a szép arcz.
Mit Bullen? – Semmi Bullen! – Jőne csak
Rómábul is hír! A pembrokei grófné!

NORFOLK.
Rossz kedvbe’ van.

SUFFOLK.
        Hallotta tán, hogy a
Király bosszút fen rá.

SURREY.
        Csak fenje oly
Élesre, mint az úr itélete!

WOLSEY.
A volt királyné udvarhölgye, egy
Lovag leánya! s most ez asszonya
Lesz asszonyának, királynéja a
Királynénak! – E gyertya rosszul ég.
Magam koppantsam el? Most meg kialszik! –
S bár úgy hiszem, erényes, érdemes;
De titkos lutherána! S jaj nekünk, ba
Befészkelé magát az önfejü
Király szivébe! S ím, meg’ egy eretnek,
Fő-fő pedig, e Cranmer, a ki már a
Király kedvébe csúszott: szent gyanánt
Hallgat reá!

NORFOLK.
Valami rágja.

SURREY.
        Bár
Rágná erét el, élte kötelét!
Henrik király, jegyzéket olvasva, s Lovell Tamás jőnek.

SUFFOLK.
Á! a király.

HENRIK.
        Mily kincsek garmadát
Halmozta már fel! óránkint mi kincs
Árad ki tőle! Honnan birta ezt
Mind összerakni? – Jó napot, urak.
Láttátok a bibornokot ma?

NORFOLK.
        Itt
Szemmel kisértük; különös zavar
Forrong agyában: ajkit rágja, és
Meg-megmered; majd hirtelen megáll
S a földre néz vagy homlokára csap;
Majd fölriadva szökken; ujra ég felé
Mered szemével. Szörnyü különös
Mozdúlatokban láttuk őt imént.

HENRIK.
Tán belsejében viv kemény csatát.
Ma reggel némely államiratok
Között, miket megnézni kéreték föl,
Tudjátok-é, kezembe mi akadt?
Kétségkivül ugy tévedett azok
Közé: egy összeirás kincsei-,
Arany edényi, drágaságiról,
S oly szörnyü mérvben, mint alattvalót
– Ugy gondolám – nem illethetne meg!

NORFOLK.
Az ég akarta: jó szellem tevé
Az iratok közé e jegyzetet
S áldá meg azzal felséged szemét.

HENRIK.
Ha gondolnám, hogy merengése tán
Földön felül jár s égiekre van
Függesztve: nem zavarnám; ámde félek,
Nagyon alanti dolgokon, komoly
Gondokra nem méltókon függ esze.
Leül. Lovell-nek sug valamit. Ez Wolsey-hez megy s megszólitja. Ez fölriad.

WOLSEY.
Isten bocsá… Az Isten áldja meg
Felségedet.

HENRIK.
Bibornok úr, kegyed
A lelkiekkel elfoglalva, csak
Üdvére gyűjti égi kincseit;
Talán futólag nézte épen át
Jegyzéköket? s alig szakít időt,
Csak egy arasznyit a világiak
Gondjára. Ebben, ugy tetszik, talán
Rossz gazda is, s örűlök, hogy kegyedben
Társamra leltem.

WOLSEY.
        Felség, van idő
Szent áhitatra, van idő az állam
Szolgálatára; s a természet is
Kiván magának enyh- és tartalék-
Időt: a mit – törékeny gyermeke,
Mint más haladó – én is kénytelen
Vagyok megadni.

HENRIK.
        Jól van mondva.

WOLSEY.
        Vajh –
S igyekszem is – köthesse össze a
Jól tetteket s a jól mondottakat
Mindig királyom!

HENRIK.
        Jól mondtad, megint.
Jó szó is már a jótett egy neme;
S szó mégse tett! – Atyám kegyelt, meg is
Mondotta nyilván, s tett erősité
Szavát. Mióta én vagyok király:
Te vagy szivemhez legközelb; a hol
Haszon mosolyga, mindig rád bizám,
Sőt elvonám gyakran magamtul is, mit
Rád halmozék.

WOLSEY.
(félre).
Uristen, mit akar?

SURREY.
(félre).
Uram, segitsd!

HENRIK.
        Vagy nem tevélek-e
Országom elsejévé? Szólj, való,
A mit beszélek? És ha mind való:
Szólj, valld be, tartozol-e valami
Hálával érte? Mit szólsz?

WOLSEY.
        Oh, uram,
Megvallom, a felség kegyelme rám
Zápor gyanánt kiöntve, több vala,
Mint hű igyekvés viszonozhatá:
Mert minden érdemet felül-muló
Levén, alatta messzi elmaradt
– Bár tőlem telhető – szolgálatom.
Mit magamért tevék is, abban is
Felséged érdekét, ország javát
Tűzém ki czélul. Felséged reám
– Érdemtelenre – árasztott kegyét
Csak gyönge hálaszóm köszönheti,
S imáim éghez, és alattvalói
Hűségem, a mely egyre nőtt s növend,
Mig a halál, télként, nem ölte el!

HENRIK.
Szépen feleltél! Egy hű s engedelmes
Alattvalót rajzolsz. Ilyennek a
Becsűlet a jutalma, mint viszont az
Ellenkezőnek büntetése szégyen.
És fölteszem, hogy mert kezem reád
Kincset, szivem szerelmet, és hatalmam
Hirt halmozott, többet mint bárki-másra:
Viszont kezed, szived, velőd, egész
Valód minden hatalma – nem csupán
Alattvalói hűségből, de úgy-
Szólván külön ragaszkodásbul is –
Inkább enyém, barátodé lehet,
S kell lenni, mint akárkié.

WOLSEY.
        Uram,
Megvallom én is, felséged java
Inkább szivemre forrt, mint magamé.
Ilyen valék, vagyok s leszek. Habár
Egész világ megtörje is hitét
S kivesse azt szivéből; és habár
Ezer veszély környezzen oly sürűn
S oly szörnyüen, mint csak gondolható:
Az én hűségem, mint zajos habok
Között a bércz, a vad hab ostromát
Megállja s visszaűzi.

HENRIK.
        Szép beszéd!
Hallátok-é, urak, mi hű kebel?
Hisz megnyilék: belé láthattatok!
        (Iratokat ad át Wolsey-nek.)
Olvasd el ezt, meg ezt; s ha még marad
Étvágyad, jöszte reggelizni fel.
        (Henrik király, Wolsey-re dühös tekintetet vetve, el. Az Urak, mosolyogva és suttogva, utána tolongnak,)

WOLSEY.
Mi volt ez? Hah! mi hirtelen harag!
Mi vonta ezt fejemre? Mérgesen
Tekinte rám, szeméből vész lövellt.
A bősz oroszlán néz igy a szegény
Vadászra, a ki földühíti, s aztán
Széttépi. Hadd lám e papirt: talán
Megmondja, mért haragszik. Ugy van, ez
Tett tönkre! Rá van írva kincseim
Egész világa, czéljaimra mit
Halomra hordtam: hogy Rómában – úgy
A pápaság miatt – párthíveket
Szerezzek. Oh hanyagság! Balga fut
A tőrbe igy! Mely ördög csusztatá
E titkot a csomagba s a király
Kezébe? – Nincs menekvés? új fogás,
Fejébül ezt kiverni? Jól tudom,
Mint bántja ez! De még talán van út,
Ha sikerül, a sors daczára, e
Tőrből magam’ kivonni… Hah, mi ez?
„A szent atyához.” Levelem, a mint
Egész ügyét a pápának megírtam!
Végem van! oda minden! A tető-
Ponton valék, s nagyságom delelő
Pontján alá bukom. Mint a lidércz,
Esthajnalon, lehullok; senki többé
Nem tud felőlem.
Norfolk és Suffolk herczeg, Surrey gróf, lord Kamarás visszatérnek.

NORFOLK.
Halld meg a király
Határzatát, bibornok. Rendeli:
A nagy pecsétet rögtön add kezünkbe;
Magad vonulj Winchester püspök úr
Lakába Asherhouseba, mig további
Parancsot ad ki a király.

WOLSEY.
        Megállj!
Hol megbizástok? Ily nehéz ügyet
Nem bír meg puszta szó.

SUFFOLK.
Ellent ki mond,
Ha a királyi akjkról szállt a szó,
Közvetlenül jelentve szándokát?

WOLSEY.
Mig többet is nem látok, mint csupán
Szót s szándokot (rút kajánságtokét!),
Tudjátok, addig, sürge gyors urak,
Meg kell, s szabad, tagadnom. – Most tudom,
Mi satnya érczből vagytok öntve:
Irigységből! – Oh, mint űzitek nyomon
Bukásom’, mintha ez éltetne csak.
S mi nyájasan mosolygva nézitek
Mind azt, mi csak romlást okoz nekem.
Csak rajta, rajta, rosszlelkű urak!
Hisze ez keresztyén-jusotok, s jutalmát
Elveszitek majd! A pecsétet, a
Melyért ugyan, siettek, a király,
Uram s uratok adá kezembe, ön-
Kezével, életfogytig bizta rám,
Mellette disz-, kegygyel jutalmazott,
S ezt nyilt parancscsal is megerősité.
Ki veszi el?

SURREY.
A ki adta: a király.

WOLSEY.
Hát vegye ő el!

SURREY.
        Gőgös áruló vagy,
Kevély pap!

WOLSEY.
Hazudsz, kevély lord! – Tegnap Surrey
Nyelvét harapta vón’ el, mintsem ezt
A szót kimondja.

SURREY.
        Gőgöd, biboros bűn,
Fosztá meg e siró hazát nemes
Buckingham-ünktől; ő ipam vala;
S minden bibornok társaid feje,
S tiéd is, s a legislegjobbaké
Nem ér egy szál hajával! Veszszen el
Politikád! – Engem Irlandba küldél,
Nagy messzi tőle s a királytul, és
Mindentül, a miben segély után
Nyulhattam érte, mig eláztatád
S mint szent atya szépen feloldtad egy
Bárddal szegényt!

WOLSEY.
        Mind ez s a mit csak e
Beszédes úr mond vádul ellenem,
Merő hazugság! Törvény bünteté
A herczeget; s mily tiszta volt kezem
Magán-bosszútól ebben: azt nemes
Birái s undok bűne megmutatják.
Ha sok beszédü volnék, mondanám:
Mylord, tebenned oly kevés a hit,
Mint a becsűlet; hogy hűségben a
Királyhoz én, örökre jó-uramhoz
Fölebb teszem magam’, mint Surrey gróf
S kik véle egy huron pendülnek itt.

SURREY.
Lelkemre, pap, csak hosszu öltönyöd véd,
Máskép szivedbe mártanám vasam’!
– Urak, s e gőgöt tűritek? s e hitvány
Legénytül? – Oh, ha ily gyöngék leszünk,
Hogy egy darab bibor reánk ijeszt:
Isten veled, nemesség! Csak fölebb,
Kegyelmes úr! s fogjon kalapba, mint
A verebet!

WOLSEY.
A jóság maga is
Méreg neked!

SURREY.
Az ám: jóság, a mely
Minden javát, kincsét e honnak egy
Csomóba gyűjt, kezedbe, kardinál!
Jóság, a melylyel irtál hát mögött a
Pápának a királyról. Te akartad:
Jóságodat hát nyiltan hirdetem.
Norfolk, ki herczeg vagy s igaz nemes,
S szent néked a közjó s utódaink
(Kik, ez ha él, köznemesek alig
Maradnak), add elő rút élete
Bűnlajstromát! – Megállj, jobban reád
Ijesztek én, mint a templomharang,
Mikor karodban csók közt lelte barna
Lánykáid’, bibornok úr!

WOLSEY.
        Megvetni mint
Tudnám ez embert, ha nem tiltaná
A keresztyén indúlat.

NORFOLK.
        Ama lajstrom,
Bibornok, a király kezébe’ van;
De mondhatom, mocsok-rut!

WOLSEY.
        Annyival
Szebb tisztatásban tündököl ki majd
Ártatlanságom, hogyha róla meg-
győződik a király.

SURREY.
        Abban ne bizz’!
Mert egynehányra e pontok közül
Emlékszem én is: halld csak; és ha tudsz
Pirulni és itélni, most mutass
Egy kis becsűletet.

WOLSEY.
        Csak mondja sir,
Készen vagyok; s ha elpirúlok is:
Azért lesz az csak, hogy kell látnom oly
Nemest, ki minden illemet tipor.

SURREY.
Jobb, mintse hogy te a fejem’ tipord!
Halld hát: először is te, a király
Megegyezése nélkül, pápai
Követ akartál lenni, s püspökeink,
Jogába vagva, hatóságukat
Megrövidítni.

NORFOLK.
Minden iratod, mit
Rómába vagy külföldre küldözél,
Igy kezdted: „Ego et rex meus,” s evvel
Magad alá aláztad a királyt.

SUFFOLK.
Meg hogy, király s tanács tudtán kivül,
Midőn a császárnál követ valál,
A nagy pecsétet Flandriába is
Elvinni merted.

SURREY.
        Meg hogy Cassalis
Gergelynek arra teljhatalmat adtál
(S ezt is király s tanács tudtán kivül),
Hogy ő felsége és Ferrara közt
Tegyen szövetkezést.

SUFFOLK.
        Item, merő
Gőgből, király pénzére veretéd
Bibornok kalapod’.

SURREY.
        S töménytelen
Pénzt (hogy szerezted: lelked rajta!) küldél
Rómába, nagyra látó terveidnek
Útkészitőül; s megrontád vele
Hazánkat. Oh van több is még; de én,
Mivel te tetted – s ronda, mit te tészsz –
Nem mocskolom be szám’ tovább!

KAMARÁS.
        Mylord,
Ne sújtsd az elbukottat oly igen.
Törvény előtt van vétke: sutjsa az,
Ne mink! Szivem sir, őt nagy volta ily
Kis részeül ha látom!

SURREY.
        Megbocsátok
Én is neki.

SUFFOLK.
Bibornok, a király
Parancsa még ez (minthogy mind, a mit
Mint pápai követ tevél utóbb,
Egy praemunire alá esend): ilyes
Levél adassék ellened ki, mely
Minden javad’, földed’, kincsed’, gulyáid
Az államnak kobozza el s magad’
Törvény-kivül helyezzen. Rám bizá,
Hogy azt tudassam.

NORFOLK.
        S ezzel itt hagyunk,
Ráérsz lelked javán eszmélni most.
A büszke választ, a pecsét iránt,
Jelentjük a királynak, s meghihedd,
Hálás lesz érte. S most, Isten veled,
Kis jó bibornokom!        (Mind el, Wolseyn kivül)

WOLSEY.
        Vigyétek a
Kis jót, mi tőletek szakadt reám!
S Isten veled? – Isten veled, te rang,
Nagyság, örökre! – Ember sorsa ez:
Ma a remény virágát ülteti;
Holnap kinyil, s szines virágival
Árasztja el; harmad nap dér, fagyos
Dér jő reá; s mikor már azt hivé,
Szegény bolond, hogy a gyümölcs megért,
Gyökerén leszárad, s úgy lehull, lehull,
Mint én! – Merészen, mint a hólyagon
Úszó gyerek, úszkáltam a dicsőség
Taván soká, a mély fölött, mig el-
Pattant a fölfújt büszkeség s alá-
Sülyedve, fáradtan hagyott az ár
Veszélyinek, mely végre is benyel!
Hiú világi pompa, rang, gyűlöllek!
Uj létre nyilni érzem szívemet.
Oh nyomorult, ki fejdelmek kegyén
Esdekve csügg! A hőn lesett mosoly
S bukása közt több gyötrelem s aggály
Ólálkodik, mint harczon s nőkegyen;
S ha hull: bukása, mint Luciferé,
Örök, reménytelen!
Cromwell megrettenve jő.
        Cromwell, mi baj?

CROMWELL.
Sir, szólni sem tudok.

WOLSEY.
        Balsorsomon vagy
Igy megijedve? azt csodálod-e,
Hogy a nagy is leeshet’? Nem! Ha sirsz,
Úgy már elestem!

CROMWELL.
        Oh kegyelmes őr,
Mikép vagy?

WOLSEY.
Én? Jól. Jó Cromwell, soha
Sem voltam ily jól. Még most ismerek
Magamra, és belsőmben egy nyugodt
Csöndet lelek, mi minden földi fény
Fölött való: a jó önérzetet.
A király kigyógyitott (hálás vagyok
Ezért iránta) s vállaimról – e
Romoszlopokról – szánakozva le-
Emelte terhem’, melytől elsülyedt
Vón’ egy hajó: igen nagy rangomat.
Súlyos teher, Cromwell, súlyos teher,
Mit égbe vágyó lélek nem bir el!

CROMWELL.
Oh hála ég, kegyelmes úr, hogy igy
Üdvödre forditod balsorsodat!

WOLSEY.
Remélem, úgy lesz. És képes leszek
(Mert nőni érzem lelkem erejét)
Több és nagyobb nyomort is elviselni,
Mint várhatók kislelkü ellenimtől.
– Mi hir?

CROMWELL.
A legfőbb s legrosszabb, hogy el-
Vesztetted a király kegyét.

WOLSEY.
        Legyen
Áldva ő felsége!

CROMWELL.
Aztán helyeden
Sir More Tamás lesz a korlátnok.

WOLSEY.
        Úgy?
Kissé korán! – Egyébiránt tudós
Bölcs férfi. Bírja hosszasabban a
Király kegyét; s tegyen törvényt, igaz
Lélek szerint, hogy majd ha megfutá a
Pályát s megáldva alszik: csontjain
Árvák siralma légyen ravatal!
– Mi még?

CROMWELL.
A Cranmer visszatérte és
Canterburyi érsekké neveztetése.

WOLSEY.
Ez már nagy újság!

CROMWELL.
        Végre, lady Anna,
Kit a király titokban rég nejül vőn,
Ma nyiltan is királynőként mene
Templomba. Széltiben beszélnek a
Koronáztatásról.

WOLSEY.
        Hah! e volt a súly,
Mely eltiport! Kijátszott a király,
S e nő nyelé minden hatalmam’ el.
Fényemre több nap nem derül s a tőlem
Mosolyt lesőkre nem vet több sugárt.
Cromwell, eredj csak! én szegény, bukott
Ember vagyok, nem méltó, hogy tovább
Urad legyek. Menj a királyhoz – az
Ő napja le ne szálljon! – tudja ő,
Mit érsz, mi hű vagy: fölfogad, ne félj.
Emlékem egy sugára – ismerem
Nemes szivét – meginditandja őt,
Hogy el ne dobja hű szolgálatod’.
Menj a királyhoz; láss önérdekid
Után; ne múlaszsz semmit el.

CROMWELL.
        Uram,
Elhagyjalak? Hogyan feledjek el
Ily hű, nemes, nagylelkű, jó urat?
Oh mind, kinek csak érczből nincs szive,
Legyen tanúm, mi búsan válok el!
Szolgálhatok királyt; de hő imám
Örökre, oh örökre csak a tied!

WOLSEY.
Cromwell, nem is hivám, hogy egy könyüt
Ejtsek bukásomért; s te kényszeritsz –
Hűséged által ím – hogy nő legyek.
Töröljük el könyűnk’, s figyelj reám!
Ha majd feledve lészek, nem sokára,
S mély néma sírban alszom, hol nevem’
Sem emlitendik: még te emlegess meg;
S mondd el, hogy én, hogy Wolsey, a ki a
Hír tengerét, bejárta, zátonyát,
Szikláit ismeré: hajótörést
Szenvedt ugyan, de téged fölemelt
És megtaníta nem sülyedni el,
Mint ő sülyedt! – Tekintsd bukásomat,
S mi buktatott el. – Cromwell, tartsd meg ezt:
Kevély ne légy! E bünben estek el
Az angyalok; hogy illenék e bün
Emberhez, a teremtő képihez?
Önző ne légy; szeresd, a kik gyülölnek:
Jobb a becsület, mint a vett hüség.
Légy békülékeny, bánj engesztelőn
Irígyeiddel. Légy igaz, s ne félj.
Czélod, melyért vivsz, mindig a honé,
Az Istené s jogé legyen; ha mégis
Bukol: megáldott vértanú gyanánt
Fogsz esni, Cromwell. – Légy hű a királyhoz.
– Kérlek, segits be! – Vedd jegyzékbe mind,
Mim csak van, egy fillérig. Mindenem
Királyomé. Öntudatom s ruhám
Most mindenem. Cromwell, Cromwell, ha csak
Fél oly híven szolgáltam volna Istent,
Mint a királyt: vén napjaimra, igy
Kifosztva nem hagyott vón’ ellenim
Kezébe’!

CROMWELL.
Légy türelmes!

WOLSEY.
        Az vagyok.
Isten veled, föld! Rám az ég ragyog!
        (Mindketten el.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Utcza Westminsterben.

Két Nemes jő szemben.

1. NEMES.
Jó, hogy megint találom önt.

2. NEMES.
        Örülök.

1. NEMES.
Ön is azért jő, hogy láthassa, mint
Tér vissza lady Anna az ünnepélyről?

2. NEMES.
Azért biz én. A multkor ép vivék
Buckinghamet, mikor találkozánk.

1. NEMES.
Igaz; de akkor közkeserv, ma
Az öröm általános!

2. NEMES.
        Ugy van! A
Polgárok, azt hiszem, hűségüket
(Mert meg kell adni: hívek!) ily napon
Nagy ünnepélyek, díszkapuk s egyéb
Látványok által tűntetik ki.

1. NEMES.
        Oh
Kétség kivül! S mi fényes rendezés
És pompa közt!

2. NEMES.
        Szabad kérnem, minő
Tartalmu írat az kezébe’, sir?

1. NEMES.
A név- s a rend-sor, hogy kik és mikép
Vesznek, szokás szerint, a koronázás
Pompáiban részt. Suffolk herczeg első,
Ki udvarmester lesz. Utána jő a
Norfolki herczeg, marshallkép. Im itt
Mind följegyezve. Tessék.

2. NEMES.
        Köszönöm, sir.
S ha ily napot nem értem volna már,
El is fogadnám. Kérem, mondja csak,
Mi lett az özvegy herczegnőbül, a
Szegény Katalinbul? hogy s mi sorsban él?

1. NEMES.
Megmondhatom. A canterburyi érsek
S több tisztelendő s bölcs atyák vele
Dunstable-ben, csak hat mértföldnyire
Ampthillhez, hol a herczegnő lakott,
Törvényt ülénk, mely elébe őt
Többször hivák, de ő meg nem jelent. Hogy
Rövid legyek: in contumaciam
Marasztalák el, meg-nem-jelenés
Czimén; meg a király nyugalmaért,
Mindannyi bölcs papok megegyező
Itéletével, elválasztva lőn,
A házasság pedig érvénytelen.
Azóta Kimboltonba vonta meg
Magát, a hol jelenleg is – beteg.

2. NEMES.
Szegény nő!        (Harsonák.)

1. NEMES.
        Hallga, harsonák!
Menjünk közelb: itt jő a díszmenet!
(A koronázás rende:
Élénk harsonázás.
1. Két biró.
2. Lord kanczellár; előtte viszik a táskát s a királyi pálczát.
3. Karénekes gyermekek. Zene.
4. A londoni lord mayor, királyi pálczával. Utána az első hirnök, fegyverzetben, fején aranyozott réz koronával.
5. Dorset marquis, arany királyi pálczával, fején arany félkorona. Vele Surrey gróf, kezében az ezüst bot a galambbal, fején grófi korona. Mind kettőn a térdszalagrend nyakszalagja.
6. Suffolk herczeg, főudvarmesteri dísz-öltözetben, fején korona, kezében hosszú fehér bot. Utána Norfolk herczeg, a marshall-bottal, fején korona. Mindkettőn a térdszalagrend nyakszalagja.
7. Mennyezet, az öt-kikötői négy gróf által tartva. Alatta a királyné, díszöltözetben, dúsan gyöngyel ékitett hajadon fején korona, két oldalt a londoni és a winchesteri püspök.
8. Az öreg Norfolk herczegnő, virágokkal átszőtt kis arany koronával, vezeti a királyné kiséretét.
9. Több udvarhölgy, grófnék stb. egyszerű arany keretekkel, virág nélkül.
Az átvonulás ünnepélyes lassusággal történik. Mialatt:)

2. NEMES.
Dicső menet, valóban! – Ezeket
Itt ismerem. – Ki ez, ki a királyi
Pálczát viszi?

1. NEMES.
De Dorset marquis;
Meg Surrey gróf a bottal.

2. NEMES.
        Szép lovag!
Ez lesz talán Suffolk?

1. NEMES.
        Az udvarmester.

2. NEMES.
S ez a norfolki herczeg?

1. NEMES.
        Épen az.

2. NEMES.
Éltesse Isten! (A királynére tekint.)
        A legszebb te vagy, kit
Valaha láttam! Oh lelkemre, sir,
Angyal! Királyunk mindkét Indiát,
Sőt a világot tartja kebelén,
Mikor e hölgyet öleli! Bizony
Nem vádolom már lelkisméretét!

1. NEMES.
A kik fölötte tartják négyfelől
A kárpitot: az öt-rév grófjai.

2. NEMES.
Mi boldogok! s mind, ki közelébe’ van!
Úgy vélem, e nemes hölgy, ki a többit
Vezérli, Norfolk herczegné?

1. NEMES.
        Az; és
A többi mind grófné.

2. NEMES.
        Mutatja is
A koronájok. – Csillagok, való;
De néha hulló csillagok.

1. NEMES.
        Elég!
(A menet, mint jött, élénk harsonázás mellett, el.)
Harmadik Nemes jő

Isten hozott, sir. Hol sütkérezett?

3. NEMES.
Az apátságba beszorult tömeg közt,
Hol már egy tű se fért több. Majd meg is
Fuladtam ott merő öröm miá!

2. NEMES.
Tanúja volt az ünnepélynek?

3. NEMES.
        Az.

1. NEMES.
S mi volt?

3. NEMES.
        Bizony szép!

2. NEMES.
        Mondja, kérem el.

3. NEMES.
A hogy tudom. Hát, hölgyek és urak
Dús árja, a királynét kijelölt
Helyére víve, tőle elmaradt,
Mig ő felsége egy kicsit pihent,
Körülbelül fél óra hosszat, egy
Trón-forma széken, a sok nép előtt
Nyiltan kitárva arcza bájait.
Higyék el, ő a legszebb nő, ki csak
Valaha férfié volt! – Hogy a nép,
Nézésivel betelt, zajgás eredt,
Minő viharkor kél a tengeren,
Oly s annyi hangú; keszkenő, kalap,
Felső-ruhák is, légbe repülének;
Ha tán szemök könnyen járt volna ki:
Mind kiugort s rá veszett volna. Ily
Örömrivalgást nem hallék soha.
Oly terhes asszonyok, kik nem viszik már
Egy hétig, úgy előnyomultak ott,
Mint faltörő kos, útat törve. Senki
Se mondhatá: ez nőm; úgy össze volt
Mind egy csomóba gombolyodva.

2. NEMES.
        Hát
Aztán mi történt?

3. NEMES.
        Végre fölkele
S oltár elé lépdelt szerényen; ott le-
Térdelt s szemét az égre vetve, mint
Angyal, könyörge buzgóságosan;
Fölállt megint s a népnek meghajolt.
Aztán a canterburyi érsek a
Királyi minden jelvényt adta rá:
A szent olajt, hitvalló Eduárd
Szent koronáját, galambos botot
S a többi jelt. Minek hogy vége lőn,
A kar dicső zengzettel énekelt
Nagy „Téged Istent.” – Akkor távozék
S előbbi díszben visszatére a
York-palotába, az ebédre.

1. NEMES.
        Sir,
Ne mondja már York-palotának azt:
Mert a bibornok megbukása óta
Királyi kastély, s White-hall a neve.

2. NEMES.
Tudom; de új e név; nyelvemre még
A régi jő csak.

1. NEMES.
Hát ki volt a két
Főtisztelendő püspök a királyné
Két oldalán?

3. NEMES.
Stokesly s Gardiner:
Ez a winchesteri, s titkára a
Királynak; az a londoni.

2. NEMES.
        Amaz
Nem jó barátja, mondják, a derék
S bölcs Cranmer érsek urnak.

3. NEMES.
        Ugy van, ugy;
De még közöttük nincs nagyobb viszály;
S ha lesz: Cranmer egy hű barátra majd
Talál.

2. NEMES.
        Ki lesz az?

3. NEMES.
        Hát Cromwell Tamás:
Oly férfi, kit királya nagyra néz,
És hű igaz barát; kincstárnokul
Ki van nevezve már s helyt foglal a
Titkos tanácsban.

2. NEMES.
        Még majd többre megy.

3. NEMES.
Minden bizonynyal. Most jerünk, urak.
Az udvarhoz megyek; kövessenek
És legyenek, kérem vendégeim. Én
Otthon vagyok. Mentünkben többet is
Beszélek.

A MÁS KETTŐ.
Oh parancsoljon velünk, sir.
        (Mind el.)

II. SZÍN.

Kimbolton.

Katalin (mint özvegy) betegen. Griffith és Patience vezetik.

GRIFFITH.
Hogy vagy, kegyelmes asszonyom?

KATALIN.
        Beteg,
Griffith, halálosan beteg vagyok!
Mint terhes ág, hajol minden tagom
A föld felé, terhét lerázni. – Adj
Egy széket. Igy. most könnyebben vagyok. –
Griffith, nem azt mondád imént, hogy a
Hir nagy fia, Wolsey bibornok elhalt?

GRIFFITH.
Azt, asszonyom; de azt hivém, saját
Bajod miatt nem hallgatál reá.

KATALIN.
Kérlek, beszéld el, jó Griffith, hogyan
Halt meg? Ha jól: tán példát adni ment
Előttem el.

GRIFFITH.
Mondják, kegyelmes urnőm,
Hogy a kemény Northumberland szegényt
Elfogta Yorkban s súlyos vád alatt
Sürgetve állítá törvény elé:
Rögtön beteg lett s oly halálosan, hogy
Öszvérre sem birt ülni.

KATALIN.
        Oh szegény!

GRIFFITH.
Hogy nagy sokára Leicesterbe ért,
Hol az apát úr, szent testvérivel,
Nagy tisztelettel ment elébe ki,
Igy szóla: „Oh apát atyám, egy agg,
Ki összetört az állam vészein,
Jött csontjait letenni köztetek:
Oh adjatok nyugvó helyet neki.”
Igy ágyba roskadt, s súlyosan fogá
Mindjárt a kór; mig harmad este, ugy
Nyolcz óra tájt – megmondta maga, hogy
Órája ez lesz – bánva bűneit,
Elmélkedés, köny és imák között
Adá a földnek vissza czímeit,
Lelkét az égnek, s békében elalvék.

KATALIN.
Ugy is nyugodjék, könnyet nyomjanak
Hibái rajta! – Mégis, szólanom
Hagyj róla ennyit: azt is türelemmel.
Határtalan kevély volt, önmagát
Egy sorba fejdelmekkel állitó;
Alattomos cselekkel a hazát
Igába hajtá; nála eladó
Volt hivatal, tiszt; törvényül csupán
Ön nézetét ismerte; vakmerőn
hazudni kész; kétszínü mindenütt,
Szó- s értelemben; szánni nem tudó,
De nyájas ahhoz, kit épen tönkre tett.
Igért sokat: mint akkor ő maga;
S mind semmivé lőn az: mint mostan ő,
Testében is bűnös, s ez által is
Rossz példa a papok közt.

GRIFFITH.
        Asszonyom,
Az ember bűne érczbe vésve van;
Erényit vizbe irják. Szabad-é
Elmondanom felőle most a jót?

KATALIN.
Szólj, Griffith; rossz szivűnek kellene
Lennem, ha nem tűrném el.

GRIFFITH.
        E bibornok,
Bár származása alacsony, magasra
Volt híva bölcsejétől. Tudomány
Tejét ivá, korán megérve, bölcs,
Méznyelvű, rábeszélő, mint kevés.
Ellenfeléhez büszke és fanyar,
De jó baráthoz nyájas, mint a nyár.
S bár venni telhetetlen (a mi bűn),
De adni is fejdelmi bőkezü:
Örök tanúi erre, asszonyom,
E tudomány két ikre bennetek
Ipswich meg Oxford: melyek egyike
Őbenne elhal, nem tudván a jót,
Mit tőle nyert, túlélni; mig a más
– Be sincs fejezve bár – de már is oly nagy-
Fényű, jeles, folyvást emelkedő,
Hogy örök hírben álland a keresztyén
Világ előtt. – Bukása is reá
Áldást tetéze: mert – mint soha még –
Most feltalálta önmagát, s megérté,
Mily boldog a nagyság nélkűli lét!
S hogy agg korára több fényt nyerne még,
Mint adhat ember: Istent félve halt meg!

KATALIN.
Ha meghalok, más szónokom ne légyen,
Ne tetteim más hirdetője, hogy
Vád- s rágalomtul óvja hírnevem’,
Mint, Griffithem, te! – A kit élve leg-
Jobban gyűlöltem: im porában azt
Hit- s kegyelettel tiszteltté tevéd
Előttem. Áldás s béke legyen porán!
– Patience, maradj itt; tedd alább fejem’;
Már nem soká leszek terhedre. – Griffith!
Játszasd a bús zenét, melyet halál-
Harangomnak neveztem, míg az égi
Zenén merengek, mely rám vár amott!
        (Ünnepélyes bús zene.)

GRIFFITH.
Elszúnyadott. Üljünk le csöndesen,
Jó Patience, nehogy felköltsük őt!
(Látomány: Lassan lebegve jő hat alak, egymás után, fehérbe öltözve, fejökön zöld babérkoszorúk, arczukon arany álarczok, kezökben zöld babér-, vagy pálmaágak. Először is meghajtják magokat az alvónak, azután tánczolnak. Bizonyos fordulatoknál a két első keskeny virágfüzért tart az alvó feje fölött, mig a más négy tisztelettel hajol meg előtte. Azután amazok a következő kettőnek adják át a füzért, s az előbbi rendben ezek is fölibe tartják a füzért. Minek végeztével a két utolsónak adják át a virágfüzért, s az előbbi megint ismétlődik. Mire az alvó – mintegy felsőbb sugalomra – örömkifejező mozdulatot tesz altában s kezeit ég felé emeli. A szellemek tánczolva eltűnnek, a fűzért is magokkal vivén. A zene tovább is hangzik.)

KATALIN.
Bék szellemi, hol vagytok? Eltűnétek?
S itt hagytok bánatomnak?

GRIFFITH.
        Itt vagyunk,
Úrnőm.

KATALIN.
Nem titeket szólítalak.
Nem láttatok, mig alvám, senkit itt?

GRIFFITH.
Nem, asszonyom.

KATALIN.
        Nem? Ép most egy dicső
Sereg hivott körébe: fényes arczuk
Ezer sugárt szórt rám, mikép a nap;
Igértek égi üdvöt; s koszorut
Hoztak, minőre – érzem – nem vagyok
Még érdemes, de az leszek, hiszem.

GRIFFITH.
Örülök, asszonyom, hogy képzeteddel
Ily édes álmok játszanak.

KATALIN.
        Hagyasd
El a zenét. Zord és nehéz nekem.
        (A zene megszünik.)

PATIENCE.
Nem veszed észre, ő felsége mint
Megváltozott egyszerre? Arcza mily
Hosszú, mi halvány s földhideg. Tekints
Szemére!

GRIFFITH.
Meghal! – Oh könyörögj, könyörögj!

PATIENCE.
Nagy Isten, állj mellette!
Hirnök jő.

HIRNÖK.
        Asszonyom –

KATALIN.
Goromba ficzkó, hát nem érdemesitsz
Több tiszteletre?

GRIFFITH.
        Hisz tudod, hogy ő
Felsége régi nagyságát kivánja
Tartatni fön. Ne légy oly tiszteletlen,
Hajts térdet.

HIRNÖK.
Oh felséges asszonyom,
Bocsáss meg illetlen bejöttömért.
Ott kün egy úr áll, ő felségitől.

KATALIN.
Bocsásd be, Griffith. – E ficzkót pedig
Többé ne lássam.
Griffith, Hirnök el. – Griffith visszatér Capusius-sal.
Dicső öcsémnek vagy követje, a
Császárnak, és neved Capucius.

CAPUCIUS.
Az, asszonyom, s szolgád.

KATALIN.
        Oh jó uram,
Mióta nem láttál, megváltozott
Minden körűlem, úgy-e? Szólj azonban,
Mi végre jöttél?

CAPUCIUS.
        Nemes hölgy, először
Szolgálni vágyva felségednek; aztán
A király parancsa folytán, kit a hir, hogy
Gyöngélkedel, levert, s ki általam
Üdvözletet küld s jó kivánatit,
Bajodban, vigaszul.

KATALIN.
        Oh jó uram,
Későn jön e vigasz! Csak olyan az,
Mint kegyelem-szó, kivégzés után.
Meggyógyitott már egy jó orvos, az
Idő; e minden vigaszon felül-
Emelt: az egy imát kivéve. – Hogy
Van ő felsége?

CAPUCIUS.
Jól van, asszonyom.

KATALIN.
Legyen örökké! És viruljon ő,
Mig én a férgek közt, s szegény nevem
Száműzve a hazából. – Patience,
Hol a levél, mit íraték?

PATIENCE.
        Im itt még.
(Átadja Katalinnak.)

KATALIN.
Sir, kérlek, add uramnak, a királynak
Kezébe ezt.

CAPUCIUS.
Kész szivvel, asszonyom.

KATALIN.
Jó indulatját kértem benne, szűz
Szerelmünk zálogára, drága kis
Lányomra: harmatozzák rá a menny
Áldása! Kértem, hogy nevelje őt
Erényben. Ifjú még, nemes, szerény;
Remélem, az marad: szeresse őt
Egy kissé anyja végett, a ki őt
– Ég tudja – mint szerette! Azután
Esdeklem abban, szánja meg, kegyes
Királyi szivvel, árva hölgyeim’,
Kik oly soká s híven kisértek a
Kétféle sorsban, kik közt nincs egy is
(S csak nem fogok hazudni most), ki meg
Nem érdemelne lelki báj, erény,
Becsűlet, illem által egy derék
Férjet, legyen bár dús s nemes, s bizony
Mind boldog a férj, a ki megnyeri.
Egy kérelem van még: szolgáimért.
Szegények ők, de inség tőlem el
Nem tépheté. kapják ki bérüket,
S még valamicskét, jó emlékemért.
Ha többre terjedt volna életem
S módon, nem igy maradtak volna el!
– Ez a levél tartalma. – S jó uram,
Mindenre, a mi szent neked, s a mint
Békén akarok meghalni: lég e szegény
Párák barátja, s sürgesd a királyt,
Hogy töltse bé e vég kérelmimet!

CAPUCIUS.
Fogadom Istenemre, ne legyek
Ember, ha nem!

KATALIN.
        Nemes lord, köszönöm.
Emlitsd meg a királynak, hódoló
Hűségemet. Mondd: régi gondja már
Elköltözik; mondd: haldokolva is
Áldottam őt… Szemem homályosul.
Isten veled! – Griffith, Isten veled is…
Nem, Patience, te még ne hagyj el. Ágyba
Kivánkozom. Híj több leányt. Ha meg-
Halok, te jó szív, szépen bánjatok
Velem. Virágot hintsetek reám:
Hadd lássa a világ, hogy síromig,
Szűz nő valék. És balzsamozzatok be
S ugy tegyetek le. Bárha nem királyné,
De mint királynét, mint király leányt
Temessetek… Hah! nem birom tovább!
        (Katalin-t kiviszik. Mind el.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Csarnok a palotában.

Gardiner, a winchesteri püspök jő. Apród fáklyát visz előtte. Szembe sir Lovell Tamás jő.

GARDINER.
Egy óra úgy-e, gyermek?

APRÓD.
        Elütötte.

GARDINER.
Ez óra már csak a szükségre, nem
Való gyönyörre: most természetünk
Nyugtot kiván s megujitást; nem azt,
Hogy elfecsérljük. – Jó éjt, sir Tamás.
Hová ily későn?

LOVELL.
        Ő felségitől jő
Ön?

GARDINER.
Onnan; a „primero”-nál hagyám
Suffolkkal.

LOVELL.
Én is őhozzá megyek, mig
Le nem feküdt. Isten velünk.

GARDINER.
        Ne még,
Jó sir Lovell. – Mi baj? – Kegyed siet,
Ugy látszik; és ha meg nem sérteném,
Barátilag kérem, mi tárgyba’ jár ily
Későn? – Az oly ügy, mely – mint szellemek –
Éjfélbe’ jár, csodásb természetü,
Mint melyeket nap fényinél szokunk
Végezni.

LOVELL.
Püspök úr, szeretem önt,
S fülére mernék bizni sulyosabb
Titkot is ennél: királynénk vajúdik,
S mondják, igen rosszul van. Féltik is,
Nehogy belé haljon.

GARDINER.
        Szivből könyörgök
Gyümölcseért: jőjön világra s éljen;
De törzsökét, nem bánom, sir Tamás,
Ha elvesz is.

LOVELL.
Tudj’ Isten, monanék
Ament reá. De szívem súgja mégis,
Hogy jó teremtés, szende nő, ki jobb
Kivánatinkra méltó.

GARDINER.
        Ejnye, sir,
Jó sir Tamás, hallgasson csak ki. Ön
Derék nemes, erényes, bölcs s velem
Egy nézetű; azért kimondom: addig
Jól nem leszünk, nem, sir, én mondom azt,
Mig Cranmer s Cromwell, jobb és bal keze,
S ő, sirba’ nincs.

LOVELL.
        Uram, ön a királyság
Két nagyja felől beszél. Cromwell maga,
Kincstári tiszte mellett, a király
Titkára s irattárnok; sőt főlebb
Fog menni még bizonynyal; az idő
majd megmutatja. Érsek úr meg a
Király jobb keze s nyelve. És ki mer
Pisszenni ellene?

GARDINER.
        De, sir Tamás,
Van, a ki mer; s magam kimondtam az
Ellenkező szót. Épen én, s ma is
(Megbízom önbe’, sir), fölingereltem
Tanács-urak szivét rá, minthogy ő
(Tudom, s azok is jól tudják) veszélyes
Fő-fő eretnek, mételyzője az
Országnak; ezt ők a király előtt is
Erősiték, ki hajtott annyiban
Panaszainkra (bölcs fejdelmi gonddal
Előre látva mind a sok veszélyt,
Mit okaink elébe adtak), őt
Holnapra a tanács elé hivatni
Rendelte. – Sir Tamás, mérges gyom ez;
Ki kell hogy irtsuk. Feltartóztatom
Dolgában önt! De jó éjt, sir Tamás!

LOVELL.
Jó éjt, mylord! Szolgája maradok.
Gardiner, Apród el. A mint sir Lovell indúl, szembe jőnek Henrik király, Suffolk herczeg.

HENRIK.
Károly, ma éjjel nem játszom tovább:
Nem rajta jár eszem; megversz nagyon.

SUFFOLK.
Felség, maig nem is nyertem soha.

HENRIK.
Keveset, igazán; s másszor se nyersz,
Ha a játékra áll eszem. – Na, Lovell,
Hát hogy van a királyné?

LOVELL.
        Nem vihettem
Személyesen meg felséged magas
Üzenetét; de udvarhölgyei
Által beküldém. Ő felsége rá
Alázatos köszönetét üzente,
S hogy érte felséged könyörgjön azt
Esdekli

HENRIK.
Mit szólsz? könyörögjek érte?
Már vajudik?

LOVELL.
Ugy mondák hölgyei.
S hogy szenvedése majdnem oly nehéz,
Mint a halál.

HENRIK.
Szegény!

SUFFOLK.
        Oldozza ég
Terhétül őt fel könnyen s boldogul,
Hogy felségednek adjon örököst!

HENRIK.
Elmult az éjfél: menj feküdni, Károly!
Imádba’, kérlek, emlitsd meg szegény
Királyném állapotját. Hagyj magamra,
Mert gondjaimnak most a társaság
Terhökre volna.

SUFFOLK.
        Felségednek is
Jó éjt kivánok; majd imámba’ meg-
Említem urnőm kínait.

HENRIK.
        Jó éjszakát.
Suffolk el. Sir Antony Denny jő.
Na sir, mi ujság?

DENNY.
        Felség, elhozám
Az érseket, mikép parancsolá.

HENRIK.
Ha! Canterburyt?

DENNY.
        Azt, felséges úr.

HENRIK.
        Jó; hol van?

DENNY.
        Várja felséged parancsát.

HENRIK.
Hivd csak.        (Denny el.)

LOVELL.
(félre).
        Ez lesz, miről a püspök úr szólt.
Jókor jövék.
Danny visszatér, Cranmerrel.
        Ti! – a csarnokbul el!
        (Lovell késedelmezni látszik.)
Hah! nem hallottad? El! hah!
        (Lovell és Denny el.)

CRANMER.
        Reszketek.
Mért oly dühös? Mi bősz tekintete!
Itt rossz dolog van!

HENRIK.
        Nos, mylord, tudod,
Miért hivattalak?

CRANMER.
        Hódolva várom
A felséged parancsát.

HENRIK.
Kérlek, állj föl.
Édes derék Canterburym, jerünk,
Járjunk kevéssé itt föl és alá:
Szóm van veled. Jer, jer csak, add kezed’!
Jó lord, a szó, mi bút okoz nekem;
Sajnálom, a mit mondandó vagyok.
Kedvetlenül hallánk némely sulyos,
Mondom, sulyos panaszt, reád, mylord,
Most közelebbről, melyek arra birtak
Minket s tanácsunk’, hogy téged ma reggel
Elénk idézzünk; s mert tudom, hogy ott
Tisztázni mindjárt nem lehet magad’,
De mig további nyomozást teszünk
Feleleteid alapján, türelemmel
Kell lenned és lakásul a Towert
Fogadnod el: tanács-társunk levén
Te is, igy illik eljárnunk, különben
Nem merne senki ellened tanúul
Föllépni.

CRANMER.
(térdel).
Felség, mélyen köszönöm;
S örülök, alkalmat találni, hogy
Fölszórva szérűm mind fenékig és
A polyva s jó-szem váljék el: mivel
Tudom, hogy embert annyi rágalom
Mint engemet, szegényt, nem ér!

HENRIK.
        Csak állj fel,
Jó érsekem. Hogy ártatlan s igaz
Vagy: e baráti szivben mély gyökért
Vert a hit. Állj föl; járkáljunk tovább.
– A boldogságos szűzre! mily csodás
Ember vagy! Azt hivém, könyörgni fogsz
Segélyemért, hogy haladéktalan
Légy szembesitve s védhessed szabad
Lábon magad’.

CRANMER.
Királyom, én segélyt
Csak igaz ügyem- s enbecsűletemtől
Várok: ha ők elhagynak, magam is
Fognék örülni ellenimmel együtt
Bukásomon, mert nem tudnám magam’
Erény ne’kül becsülni. Semmi vád
Engem nem íjeszt.

HENRIK.
        Nem tudod, hogy állsz
Egész világgal? nincsen ellened?
Sok és hatalmas! úgy ármányuk is!
S nem mindig a jog s igazság szerint
Van az itélet. A rosszlelküeknek
Mi könnyü lelni hasonló gonoszt, ki
Rád esküdjék! Nem vón’ első eset!
Erősek ellenid, mondom, s szintoly erős
Rosszakaratjok. Azt hiszed, szerencsésb
Lészsz, a hamis tanúkra nézve, mint
Volt mestered, kinek szolgája vagy,
Mikor e hitvány földön járt? Menj, menj!
Neked az örvény nem veszélyes ugrás?
Magad rohansz vesztedbe!

CRANMER.
        Isten és
Felséged őrzik ártatlanságomat.
Különben tőrbe estem!

HENRIK.
        Légy nyugodt,
Nem hagyjuk őket sokra menni. Légy
Csak jó reménynyel, és jelenj ma meg
Előttök. Úgy ha szólnak vádaik,
Hogy téged a törvény foglyul kiván,
Csak védd magad’ erősen, mint a tárgy
Nyelvedre adja; tűzzel is! Ha tán
Szó nem segit: mutatsd föl e gyürűt,
S itéletünk alá add ügyedet. –
Lám, lám, könyez. Becsületemre, ez
Ember becsűletes! Az szűz anyára
Megesküszöm, hogy ártatlan s egész
Birodalmamban nincs ily hű emberem. –
Menj, s a szerint tégy, mint parancsolám.
Könyűi elfojták szavát!        (Crammer el.)
Agg hölgy jő.

NEMES.
(a színfalak mögött).
Maradjon!
No, mit akar?

AGG HÖLGY.
Be kell mennem! A hír
Melyet hozok: illemmé tészi most
A vakmerőséget. – Jó angyalok
Röpüljenek rád s áldott szárnyaik
Födjék királyi szent személyedet!

HENRIK.
Tekinteted mutatja hiredet.
Megszabadúlt királyném? – Mondj igent,
És hogy fiúval.

AGG HÖLGY.
Igen felség, igen!
S fiúval ám! – Az Isten tartsa meg
A piczi lánykát – mert leányka ám!
De majd fiúk követik. Sir, a királyné
Felségedet kivánja, hogy az uj
Kis jövevényt mutassa be. Biz egy
Tojás a máshoz nem hasonlít úgy,
Mint felségedhez ez!

HENRIK.
        Lovell!
Lovell jő.

LOVELL.
        Uram!

HENRIK.
Adj neki száz márkát. – Nőmhöz megyek.        (Henrik király el.)

AGG HÖLGY.
Száz márka? csak? – Az égre, többet vártam.
Pimasz legénynek kéne ennyi bér!
Többet nekem! vagy úgy pörlöm ki! Hát
Ezért erősítém, hogy a picziny
Reá ütött, he? Több kell, vagy a szót
Is visszahúzom. – Üssük, mig meleg!        (Mind el.)

II. SZÍN.

A tanács-terem előcsarnoka.

Cranmer jő. Ajtónálló, Szolgák, Kiséret.

CRANMER.
Nem késtem el, remélem. Bár az úr,
Kit a tanácsbul értem küldtek, azt
Mondá, siessek. – Zárva? Mit jelent ez?
Hé! ki az őr itt? Ismersz tán?

AJTÓNÁLLÓ.
        Várni kell, mig szólitják.
Dr. Butts jő.

CRANMER.
        Ugyan?

BUTTS.
Ez kicsinált csel! Örülök, hogy ép
Jókor jövék: azonnal tudja meg
Ezt a király        (El.)

CRANMER.
(félre).
Ah, Butts tudor, a király
Orvosa. A hogy átment, mily komoly
Szemmel fürkésze: vajh romlásomat
Ne lássa a jelekből. Bizonyos,
Hogy ellenim gonosz czélzatja ez
(Forditsa ég a szívöket meg! én
Sohsem bántottam őket), a kik evvel
Csak megalázni vágynak, társokat
Itt, szolga had közt, várakozni hagyva!
Legyen meg akaratjok; csöndesen
Várom kimentét.
Henrik király és Dr. Butts fen egy ablakban megjelennek.

BUTTS.
        Különöst fogok
Mutatni felségednek.

HENRIK.
        Mi lesz az, Butts?

BUTTS.
Azt vélem, ilyesmit nem láta rég!

HENRIK.
Manóba’! hát mi az?

BUTTS.
        Amott, mylord:
Im a kegyelmes canterburyi érsek
Mily tiszteletre tett szert; inasok,
Szolgák között hogy tartja udvarát.

HENRIK.
        Hah!
Valóban ő az! Hát társokkal is
Igy bánnak? – Ám Jó! más is van felettük!
De azt hivám, lesz annyi becsület
Bennök (vagy illem), hogy ily helyzetű
S kegyünkben álló társokkal talán
Nem fognak ajtót igy állatni, mint
Levélvivő legénynyel, mig kegyes
Lordságuk őt előbocsátja! Hah!
A boldogságos szűzre, Butts, czudarság!
De hagyjuk őket! Huzd összeébb a függönyt:
Meglátjuk aztán –        (Bevonulnak.)
(A közép függöny felvonatik. A tanácsterem.)
Lord kanczellár, Suffolk herczeg, Surrey gróf, Lord Kamarás, Gardiner, Cromwell jőnek. A kanczellár az asztal felső végére ül, bal oldalán; jobbján egy szék üresen marad, úgy mint a canterburyi érsek számára. A többiek sorba ülnek két oldalt. Cromwell alsó végül mint titkár.

KANCZELLÁR.
Mi tárgyban ültünk egybe, adja elő
Titkár úr.

CROMWELL.
Nagyságtok engedelmivel
Fő tárgy a canterbury érsek ügye.

GARDINER.
Van értesitve ő is?

CROMWELL.
        Van.

NORFOLK.
        Ki vár
Kün?

AJTÓNÁLLÓ.
A kegyelmes érsek, s már teljes
Fél óra óta, hogy mikor jöhet be.

KANCZELLÁR.
Vezesd be most.

AJTÓNÁLLÓ.
        Tessék, kegyelmes úr.
        (Cranmer a tanácsasztalhoz közelit.)

KANCZELLÁR.
Jó érsek úr, sajnálom igazán,
Hogy itt ülök s e széket üresen
Kell látnom; ám, mind emberek vagyunk,
Természetünk esendő, ritka köztünk
Az angyal. Ily esendőség miatt
Ön is, kinek tanítni kellene
Minket, fölötte megtévedt s nagyott
Vétett király s törvények ellen, az
Országot, önnön s papjai tanában
(Mint hall’szik) új s veszélyes áltanok-
S eretnekséggel töltve bé, melyek
(Ha elejét nem veszszük) a hazát
Romlásba döntik.

GARDINER.
        S rögtön kell pedig
Útjok’ bevágni, tisztes lord urak!
Ki vad lovat szelídit, nem csupán
Kézzel nyul ahhoz, ám szájába vas
Zablát szorit, s jól sarkantyúzza, mig
A vezetéknek enged. Könnyedén
S gyermekleg, egy ember tekintetéért,
Ha tűrjük e ragályos kórt: mi lesz
Belőle? Ujitás, bősz mozgalom,
Az állam átalános megromolt
Ragálya: mint német szomszédaink
Nem rég fizették e tapasztalást
(Élénken él még emlékünkbe’) – s oh
Mi drága áron!

CRANMER.
Lord urak, eleddig
Hivatalom s éltem folyásiban
Azon valék, kettőztetett erővel,
Hogy tanitásom és tekintetem
Mind egy irányt tartson, tudnillik a
Jót és igazt. S nincs ember – együgyü
Szivemmel mondom lord urak – ki úgy
gyűlölne s ellenezne, mind magán
Érzületében, mind hivatala
Körébe’ minden béke-háborítást,
Mint én. Kivánom, a király soha
Ne leljen pártütőbb szivekre, mint
Az én szivem. De kiknek kenyere
Ármány s irigység: a legjobbat is
Megmarni készek. Kérem, lord urak,
Hogy e jogügyben ellenségeim
– Bár-kik s mik – álljanak föl nyiltan és
Szemembe’ mondják vádaik’.

SUFFOLK.
        Mylord,
Az nem lehet. Ön a király tanácsa,
S vádló ön ellen senki sem lehet.

GARDINER.
Mylord, mivel más fontos dolgok is
Várnak: röviden végzek önnel. A
Király akarja s mind megegyezénk,
Hogy, biztosabb vizsgálatért, ön a
Towerbe menjen. Mint magán egyén,
Meglátja, hány lesz, a ki bátoran
Mond vádat önre: félek, többen is,
Mint véli.

CRANMER.
Ah! kegyes Winchester úr,
Köszönöm ezt. Ön mindig jó barátom;
S ha önre bizzák, ön vádlóm, tanú,
S birám lesz egy személyben. Oly kegyes.
Czélját belátom: engem tönkre tenni.
mylord, az egyház emberét szelid
Jóság, nem a kevély dacz illeti:
Az elszakadtat vissza nyájasan
Térítni, nem a hűt is eltaszítni!
Hogy én magam’ kimentem, bárminő
Vádterhet raktok is rám: oly kevéssé
Kételkedem, mint ön nem, hamisan
Vádolni. Mondanék még többet is,
De tisztelem rangját, s tartózkodóvá
Tesz az.

GARDINER.
Mylord, mylord, ön szakadár;
Ez a való! Szineskedése az
Értők előtt csak gyönge és üres szó.

CROMWELL.
Winchester úr, ön, engedelmivel,
Kissé kemény. Ily férfi, bár hibás,
De tisztelőbb bánást kiván: azért,
Mi volt, kegyetlenség az elbukót
Sujtolni még.

GARDINER.
Titoknok úr, kegyed
(Bocsánat érte!) köztünk legutolsó,
Kit ily beszéd megillet.

CROMWELL.
        Mért, mylord?

GARDINER.
Tán nem tudom, hogy ön is híve az
Uj szakadásnak? Ön nem tiszta!

CROMWELL.
        Én?

GARDINER.
Nem tiszta, mondom.

CROMWELL.
        Ön csak félolyan
Ha volna: áldás, nem iszony kisérné.

GARDINER.
E vakmerő szót nem felejtem el.

CROMWELL.
Ne is! De vakmerő éltét se, sir!

KANCZELLÁR.
Elég, sok is, urak! De szünjetek!

GARDINER.
Végeztem.

CROMWELL.
        Én is.

KANCZELLÁR.
        Önre nézve hát,
Mylord, ugy értem, közmegegyezés,
Hogy a Towerbe menjen, mint fogoly
Azonnal, s ott maradjon, mig velünk
További czélját közli a király.
Ez önök akaratja?

MIND.
        Ez, uram.

CRANMER.
S nincs kegyelem? Hát a Towerbe kell
Mennem, mylord?

GARDINER.
Mit vár ön? – Igazán
Követelő! – Az őrség kész legyen!
Őrség jő.

CRANMER.
Énértem? – Árulóként visznek el?

GARDINER.
Vigyétek őt – feleltek róla – a
Towerbe.

CRANMER.
Álljatok meg, jó urak!
Egy szóm vagyon még. Ide nézzetek:
E gyűrü erejével, ügyemet
Kegyetlen emberek kezébül én
Fölebb viszem, kegyesb birámhoz és
Uramhoz: a királyhoz!

KANCZELLÁR.
        A király
Gyűrüje!

SURREY.
Nem hamis!

SUFFOLK.
        Az égre, a
Valódi gyűrü! Mondtam én, mikor
Először inditók meg e követ:
Hogy minfejünkre gördül.

NORFOLK.
        Azt hiszik,
Urak, hogy a király meg engedi
Görbűlni ennek egy kis hajaszálát?

KANCZELLÁR.
Most már világos! Hát még életét! Csak
Kimosdhatnám belőle!

CROMWELL.
        Tudtam én,
Mikor ti még tanu- s vád-pontokat
Kerestetek rá, kinek tiszta lelkét
Az ördög és övéi irigylik. Ám
Fujtátok a tüzet: türjétek el,
Ha éget!
Henrik király jő. Haragosan néz végig a tanácsurakon s trónszékébe ül.

GARDINER.
Oh felség, mikép köszönjük
Minden naponkint a nagy égnek azt,
Hogy ily királyt adott, ki nem csupán
Bölcs és igaz, de hőn vallásos is;
Ki engedelmes szívvel, czéljaul
A szentegyház javát isméri, abban
Keresve dicsét; s ennek érdekében
Személyesen jő a tanácsba, hol
Nagy ellenének ügye fönforog!

HENRIK.
Winchester püspök, ön mindig tudott
Rögtönzve hizelegni; ámde én
Nem jöttem azt hallgatni. Tudja meg,
Vékony s üres szók nem födendik el
Rossz indulatját; rám nem hat velök.
Ön, mint öleb, nyelvöltögetve vél
Megnyerni? Hah! akármit vélsz: igaz,
Hogy vérszopó, kegyetlen szívü vagy.
(Cranmerhez.) Jó ember, ülj le. Lássam most, ki mer
– A legmerészb! – egy ujjal bántani!
Mindenre, a mi szent, jobb volna annak
Elveszni éhen, mint gondolni is,
Hogy itt e hely nem illet tégedet.

SURREY.
Engedje felséged –

HENRIK.
        Nem, sir, nem engedem.
Az hittem, értő, bölcs tanácsosok
Ülnek körűlem. Egyet sem lelek.
Szép volt, urak, ez embert, e derék
Embert – kevés ül itt, e czimre méltó –
E hű embert, czudar cseléd gyanánt
Ajtó előtt állatni? Vagy nem oly
Nagy, mint ti, ő is? Szégyen és gyalázat!
Terjedt-e engedélyem ennyire?
Igy elfeledni magatok’? – Adék
Hatalmat: őt, tanácsoskép, a mi,
Hallgatnotok ki; nem mint egy inast!
De vannak itt, látom, közöttetek, kik
Ármánybul inkább, mint hűségbül, őt
Végsőig üznék, ha lehetne. Ám,
Mig élek, azt nem engedem!

KANCZELLÁR.
        Szabad
Legyen, felség, szólnom mindnyája hely’tt,
Ez egy szavára. Mit bezáratása
Iránt határozánk, inkább az ő
S az ügynek érdekére nézve volt,
S hogy kiderüljön a való (ha csak
Emberbe’ hit van!) mint ármány miatt.
Én felelek magamról.

HENRIK.
        Jó, urak;
Én elhiszem. – Becsüljétek meg őt.
Mert érdemes rá. Annyit mondhatok,
Ha fejdelem lekötelezve van
Alattvaló iránt: én le vagyok
Szolgálati hűségeért. – Elég;
Szót sem tovább. Öleljétek meg őt
És legyetek barátok. – Drága jó
Canterburym! egy kérésem van: azt
Ne útasitsd el. Egy szép kis leány,
Ki még pogányka, kér keresztatyául,
Hogy szólj helyette.

CRANMER.
        Büszek volna rá
A legnagyobb király: s mit mondjak én,
Alázatos s szegény jobbágy, reá!

HENRIK.
Ej; ej; talán sajnálod a koma-
Kanalakat? – Két érdemes kom’ asszonyt
Melléd adok: az agg Norfolk herczegnét
És Dorset marquisnét. No, megelégszel?
– Még kérlek egyszer, Winchester, öleld
Meg, és szeresd ez embert!

GARDINER.
        Hű s igaz
Baráti szivvel!

CRANMER.
Ég legyen tanum,
Mikép örűlök e szavaknak én.

HENRIK.
Jó ember! e könyűkből olvasom,
Mi jó szived van. Itt a példaszó,
Látom, betelt: „Sértsd meg Canterburyt,
S még jobb barátod!” Most jerünk, urak;
Ne vesztegessük a napot: szivem
Epedve várja, keresztvíz alatt
Meglátnom azt a kis lányt. Béke velünk!
Oh mert az ád, ha egyet értetek,
Erőt nekem, nektek becsületet!        (Mind el.)

III. SZÍN.

A palota udvara.

Ben lárma-zaj. Kapus és Legénye jőnek.

KAPUS.
Majd elhagyjátok azt a lármát, gazemberek! Azt hiszitek, a palotaudvar medvekert? Ostoba ficzkók, még ti tátjátok a szátokat?

HANG.
(belülről).
Édes kapus-mester, hisz én a konyhába való vagyok.

KAPUS.
A biz az – akasztófára való! te korhely! Hát itt kell orditozni? Hozzatok egy csomó somfabotot; de a vastagából! Ez csupa vessző. Majd megmosom a fejeteket. Hát keresztelő után kell ácsorogni? Tán sörre meg pereczre tátjátok a szátokat, fa jankók?

LEGÉNY.
Ne bántsa kend: úgy sem birnak velök;
Ha ágyuval le nem söpörjük ugy
Szintoly kevéssé hajthatjuk haza,
Mint május első reggelén aludni.
Könnyebb a Szent Pál tornyát félretolni!

KAPUS.
Hogy a manóba juthattak be? mi?

LEGÉNY.
Mit én tudom? Hát hogy jut bé az árviz?
A mit csak egy hét singes jó husáng
Megbír – pedig hogy elnyűttem! nézze csak –
Azt nem sajnáltam tőlök.

KAPUS.
        Mit se tettél!

LEGÉNY.
Én nem vagyok Sámson, sir Guy, se Colbrand,
Hogy lekaszáljak ennyi népet! Ám
Ha egyet is kiméltem, a kinek
Csak feje volt, mit üssek, ifju, agg,
Nöstény, vagy him: ne lássak soha több
Ürü-czombot! Azt pedig nem mondanám, egy
Kövér tehénért, Isten áldja meg!

HANG.
(belülről).
Kapus mester! hé!

KAPUS.
Mindjárt kimegyek, te léhütő! Fogd meg csak az ajtót, ficzkó.

LEGÉNY.
Hát mit csináljak?

KAPUS.
Hát mit csinálnál? Üsd le őket a lábokról, tuczatonkint! – Hát Moorsfield ez, hol a nemzetőrség execziroz? vagy valami indust mutogatnak itt, kinek a fején farka van, hogy az asszonyok idecsődüljenek? Uram, őrizz, mennyi csőcselék űzekedik itt a kapu körül. Keresztyán hitemre mondom, hogy ez az egy keresztelő ezeret húz maga után: itt apa, keresztapa, koma, mind együtt van!

LEGÉNY.
Annál több lesz a koma-kanál, gazduram. Itt épen a kapu mellett áll egy ficzkó: arczábul itélve, üstfoltozó lehet, mert, lelkemre, húsz napplanéta uralkodik az orrán; a ki közelébe esett, az mind napszúrást kap, annak egyéb büntetés nem kell. Ezt a tüzes sárkányt háromszor vágtam fejbe s háromszor tüzelt ellenem az orra: úgy áll, mint egy mozsár-üteg, mindig elsülő félben. Egy sületlen szatócsné mellette annyira öltögette rám a nyelvét, mig az a levesestál fejkötője leesett a konytáról: hogy minek okoztam ily nagy tüzet a község közt! Egyszer elhibáztam azt a tűz pofájut, s az asszonyt találtam. Mindjárt gyilkost kiáltott, a mire vagy negyven parti betyár tódult segitségére, jó forma furkókkal. Nem ijedtem meg; már seprünyéltávolra értek hozzám, még is tartottam magam’. Hát egyszer csak a hátok mögött valami gaz csőcselék szép olyan kőzáporral köszöntött, hogy arra csak behúztam a farkamat, s örültem, hogy becsülettel eloldaloghatok. Istenugyse, azt hiszem, az ördög is köztük volt.

KAPUS.
Afféle sihederek lehettek, kik a komédiában tombolnak és az elhajított almacsutkákért hajba kapnak. Az ördög sem állja ki, csak hasonló czimboráik. Egy párt becsiptem, a pinczegátorba vannak csukva. Ott tombolhatnak negyvennyolcz óráig; ebédre pedig nyaklevest és söprümártást kapnak. Azt ám.
Lord Kamarás jő.

KAMARÁS.
Uram ne hagyj! miféle csőcselék?
S mindenfelől nő, ugy forr, mintha csak
Sokadalom akarna lenni! Hol az a
Korhely kapus? Na, szépet tettetek,
Ezt bebocsátni! Tán külvárosi
Barátitok e ficzkók? Igy ugyan
Tág hely marad az úrnépnek, mikor
Keresztelőrül megjönnek!

KAPUS.
        Kegyes
Engedelmivel nagysádnak, de mi is
Csak emberek vagyunk: mit két legény
Tehet – hogy épen szét ne szedjék! – azt
Mi megtevők. Ördőg se bir velök.

KAMARÁS.
Ha ő felsége engem szid meg: én
Lelkemre, vasra és a deresen
Jól el-veretlek! Rest ficzkók! sörös
Csapot lesik, mig a dolog hever! –
Ha! trombiták! – Már a keresztelőről
Jőnek haza. Hamar! Szoritsatok
Rést valahogy, hol átjöhessenek;
Különben zürgetitek a vasat
Két hónapig, ti léhütők!

KAPUS.
        Helyet!
Helyet a herczeg asszonyunknak!

LEGÉNY.
        Oh
Te nagy kamasz! hát még sem állsz odább?
Azt várod, a fejedre üssek?

KAPUS.
        El,
Te csíkos ujjas, mig ki nem porollak!        (Mind el.)

IV. SZÍN

Harsonák, Zene. Két Alderman; a Lord Mayor; Hirnök; Cranmer; Norfolk herczeg, a marshallbottal; Suffolk herczeg; Két Nemes, nagy talpas billikomokat hozva a keresztelői ajándékoknak; Négy Nemes, mennyezetet tartva, mely alatt Norfolk herczegnő, mint keresztanya hozza a gazdagon felöltöztetett csecsemőt; Egy Hölgy, ki a Kiséretet vezeti; azután Dorset marquisné, mint másodkeresztanya; Hölgyek. A menet átvonul a szinpadon. Akkor szól a

HIRNÖK.
Ég, végtelen kegyelmedből adj szerencsés hosszú életet a magas és hatalmas herczegasszonynak, Angol Erzsébetnek!        (Harsonák.)
Henrik király jő Kisérettel.

CRANMER.
(térden).
S felségedért s királynénkért, nekem
S nemes komáimnak, forró imánk,
Hogy minden üdv, öröm, mikkel csak ég
Szülői szívet áldott valaha:
Szálljon fejökre, e ki ujszülött
Kisasszonyunkban!

HENRIK.
        Szívből köszönöm,
Jó érsek úr. – Mi a neve?

CRANMER.
        Erzsébet.

HENRIK.
Kelj fel, mylord.
        (A kicsinyt megcsókolva.)
E csókba’ vedd áldásom’! Tartson Isten,
Kinek kezére bízom éltedet.

CRANMER.
Amen.

HENRIK.
Nemes komák, fölötte bőkezűk
Valátok. Köszönöm; s e lányka is,
Ha szólni tud majd.

CRANMER.
        Sir, engedje szólnom.
Ég sürget, és hizelgésnek szavam’
Ne vélje senki, mert valósuland
Minden beszédem. E királyi gyermek
(Ég óvja őt!), bár bölcsejébe’ még:
Ezernyi áldást ígér e hazának,
Miket megérlel a futó idő.
Majd – e jelenben élők közt kevés
Látandja azt – a föld fejdelmi közt
Példányleend örökre. Sába nem volt
oly bölcs s erényes, milyen ő leend,
E szende lélek. A fejdelmi kegy,
Mely e hatalmas lelket alkotandja,
S a jók egyéb erényi kétszeres
Mértékbe’ lesznek benne. Az igazság
Leszen dajkája; szent és égi eszmék
A tanitói. Félni és szeretni
Fogják: övéi áldják; elleni
Reszketni tőle, mint a szélüzött
Kalászmező, gond nyomta fejjel. Üdv
Fakad nyomán; mig ő uralkodik,
Mindenki békén költi el saját
Termésit és a béke énekét
Örvéndve zengi víg szomszédi közt.
Istent igazság- s lélekben tanít
Imádni; tőle, e nemesb erény
Utján vezetve, s nem csak születés
Altal, kivánnak nyerni érdemet
A hűk. De véle nem haland ki még
A béke: mint a szűz fénikszmadár
Meghalva, hamva ujra szűli szebb
S dicsőúbb magát: ugy ő is, a midőn e
Bús földi ködből elhivandja ég,
Erényit oly utódnak adja át,
Ki hire szent hamvából, mint a csillag,
Kelend ki, hirben szintolyan dicső,
Mint maga volt. – Bék, félelem, hűség,
Bőség, igazság: szolgálói e
Gyermeknek: az övéi lesznek akkor.
Mind növekedve; s valahol az ég
Szép napja süt, nagysága hire él,
S országokat hoz létre. Fog virulni,
S mint bérczi czédrus, ágival körül
Nagy völgyeket befog. Az unokák
Látják meg ezt, s áldják az ég urát!

HENRIK.
Csodát beszélsz!

CRANMER.
        E gyermek Anglia
Üdvére késő kort ér. Sok nap át-
Megy rajta: egy se jó, nagy tett ne’kül.
– Tovább ne látnék bár! De halnia
Meg kell: a szentek elhívják; de ő
Szűzen haland mint tiszta, szennytelen
Liljom, s egész világ siratja majd!

HENRIK.
Oh érsek úr, te tettél férfivá!
E drága gyermek első magzatom:
Előtte nem nemzék még! Jóslatod
Ugy boldogit, hogy még az égben is
Csak arra vágyok nézni, mit teend
Len gyermekem, s úgy áldom a teremtőt!
– Mind, köszönet! – Jó lord mayor, neked
S hű társaidnak sokkal tartozunk.
Résztvétetek megtisztelő nekünk,
S hálás leendünk. – Induljunk, urak,
Királyi nőnkhöz, mind: ő is kiván
Köszönni nektek; beteg lesz, ha nem.
S ne mondja senki, hogy ma dolga van:
Mert senki márma haza nem megyen;
E kisdedért ünnepnapunk legyen!
        (Mind el.)



EPILOG.

Fogadni mernék: nem tetszett a játék
Mindenkinek. Ott bólingatni láték
Egyet, s mikor édesded álmiból
Fölverte harsonánk, haragva szól:
„Semmit sem ér!” Más fris pletykát remélt,
S alkalmat arra, hogy: „Ez már az élcz!”
De nem elégitők ki ezt se! – Félek,
Hogy a tetszést, mit csapatunk remélett,
Ma nélkülözni fogjuk, hogyha tán csak
Jó szívű nők egy tapssal meg nem szánnak,
Mert társokat mutattuk itt! Pedig
Ha ők mosolygnak s tetszettünk nekik:
Vesztett ügyünk a férfiaknál sincsen:
– Tapsolnak ők, csak nőjök egyet intsen!

Nyitóoldal