Shakespeare

V. HENRIK KIRÁLY.

(Fordította: Lévay József)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

BEVEZETÉS

E darabból az első negyedrét kiadás 1600-ban jelent meg, e czím alatt: The Chronicle History of Henry the fifth. With his battle fought at Agin Court in France. Togither with Auntient Pistol. As it hath been sundry times playd by the Right honorable the Lord Chamberlaine his servants. London, Printed by Thomas Creed stb. (Ötödik Henrik krónikás története. Csatájával, melyet Agin Courtnál Francziaországban vívott. Pistol zászlótartóval együtt. A mint több ízben előadatott a nagyon tiszteletre méltó lord kamarás szolgái által. Nyomtatta Londonban Creed Tamás.) Ugyanez még két új kiadást ért 1602-ben és 1608-ban. E negyedrétű kiadások azonban csonkák, eltorzítottak, tele vannak hibával, s igen valószínű, hogy a költő tudta és hozzájárulása nélkül, kinek neve elő sem fordul a czímlapon, a könyvárusi nyereségvágy csupán a szinészek szerepeiből vagy a színi előadás után történt hanyag és elhamarkodott lemásolásokból állítá össze. A hiteles és romlatlan szöveget csak az 1623-ki folio-kiadás nyújtja, melyben V. Henrik közvetlenűl IV. Henrik második része után foglal helyet. E föltevés mindenesetre valószínűbb, mint a másik, mely szerint V. Henrik-nek két kidolgozása volna, s az elsőt, a gyöngébbet, a negyedrét-kiadás, a másodikat, a javítottat, a folio-kiadás foglalná magában. A dráma származási idejét maga a költő adja tudtunkra, az ötödik felvonás kara által, melylyel ezeket mondatja:

        Miként ha (bár kis, de kedves hasonlat)
        Drága királynénk fővezére most
        (A mint tehetne is) Irlandból jönne
        És kardhegyén hozná a lázadást:
        Eme békés várost milyen sokan
        Hagynák el ekkor őt üdvözleni.

Ez a fővezér Essex gróf volt, ki 1599-ben Irlandban járt a lázadók megfékezésére, a prolog tehát az 1599-ik év nyarán készülhetett, s hogy az egész dráma ez évből való, abból is következtethetjük, hogy Meres 1598-ki lajstromában még nem fordul elő. 1598-ban tehát még nem volt ismeretes, míg egy 1599-ki eseményre már czélzást tesz, s így ez utóbbi év biztosan vehető születési évének.
Forrása itt is Holinshed krónikája volt. Ismerte azonkívül a Famous Victories of Henry the Fifth czímű régibb drámát is, mely V. Henrik történetét ifjúkorától fogva adja elő egy drámában, mindazon eseményeket tehát, melyek Shaksperenek három drámára szolgáltattak tárgyat. E durva és idomtalan munka azonban legfölebb annyiban nevezhető forrásának, a mennyiben némely jelenetének megírására belőle meríté az ötletet, természetesen úgy átidomítva és megnemesítve szellemének fényével azt, a mit átvett, hogy egészen sajátjává lett. Így a Pistol és a franczia Le Fer közötti jelenet emlékeztet a „Famous Victories” egy jelenetére, melyben Derick és egy franczia kölcsönösen felülmúlják egymást gyávaságukkal és cseleikkel.

Magyarúl V. Henrik még nem került színre. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg.

Ez a dráma Shaksperenek legangolabb, igazi nemzeti drámája, melyben hazájának dicsőségét a középkori Anglia legnagyobb hőstettében, az agincourti diadalmas csatában és legnépszerűbb nemzeti hősében magasztalja. Az egész dráma mintha dithyramb volna az agincourti győzelem dicsőítésére. Angol vitézséget, angol erényt zeng minden sora, még ott is, hol a francziákat lépteti fel, kiknek elbizakodottsága, léhasága, könnyelműsége mintegy az árnyékot képezi, mely annál inkább kiemeli az angol dicsőség fényét, midőn a ragyogó, jókedvű, ellenségeiről csak gúnynyal és lenézéssel beszélő franczia nemeseket, bár hadaik ötszörösen múlják felűl az ellenséget, eltiporja, megsemmisíti a rongyos, kiéhezett, elcsigázott angol sereg. Aeschylos „Perzsᔄ-ban épen így tűntette föl a görög fegyverek dicsőségét a levert ellenség jajveszéklése által. De Shakspere nemcsak a legyőzötteket állítja elénk, elbizakodottságuk gőgjében, majd a vereség után mély megaláztatásukban; hanem bemutatja diadalmas nemzetét is, nagyságában, egyszerűségében, erejében, kedélyességében, a királytól az utolsó közkatonáig, a legelsőtől a legutolsóig, a nemzeti társadalom minden osztályával, minden fajával, a főurakat, a vérbeli herczegeket, a hivatásszerű katonákat, az angol yeomeneket, az ir, skót, walesi harczosokat. E dráma oka leginkább, hogy némelyek, mint Rümelin, egy kis angol chauvinismusról vádolják Shaksperet, kivel a nemzeti önérzet elfeledteti egy időre rendes objectivitását s munkáját a „nemzeti dicsekvés” drámájává teszi; így midőn az agincourti csatában tízezer elesett francziával szemben csak négy főurat és huszonöt mást ölet meg az angolok közűl; vagy midőn még a gyáva és henczegő Pistol előtt is letérdelteti és életéért könyörögteti a franczia lovagot; vagy midőn a királylyal hazaküldeti a seregből azokat, kiknek nincs kedvök harczolni, bár az ellenség ötször akkora.

        Hirdesd ki inkább hadsergem között,
        Hogy a kinek harczolni kedve nincs,
        Az elmehet, útlevelét kikapja,
        Zsebébe úti költséget teszünk.

V. Henrik drámája nemcsak chronologiai rendben követi IV. Henrik két részét, hanem tartalmilag is összefüggésben áll vele, mint a gyümölcs a virággal, a teljesülés az igérettel. Shakspere kedvencz hőse, az angol nemzeti hagyomány legnépszerűbb alakja, „Angolhon csillaga”, mint az epilog nevezi, ebben a drámában váltja be igéretét, melyet mint trónörökös tett, hogy méltó, nagy és dicsőséges királya lesz Angliának. És e nagy király mellett nem jut többé hely a „humor királyának”, a trónörökös hajdani korhely kegyenczének, a kövér Falstaff Jankónak. Hogy a költőnek eleinte szándéka volt Falstaff alakját V. Henrik drámájába is bevinni, maga mondja IV. Henrik második részének epilogjában: „Ha nem terhelétek túl magatokat kövér eledellel, alázatos szerzőnk folytatni fogja e történetet s abban sir John Falstaffot is.” De felhagyott e tervével, s csak halálának elbeszélését halljuk a második felvonás harmadik színjében. Kreyszig tapintatosnak és szeretetre méltónak mondja a költő eljárását, hogy „a humor híres királyát megkimélte az elkerülhetetlen erkölcsi executio szégyenétől és gyötrelmétől.” Az eastcheapi bandából csak a legaljasabbakkal találkozunk itt: a vörös orrú Bardolphphal és a hetvenkedő, gyáva Pistollal; az első akasztófára kerűl, mert a szigorú hadi fegyelem daczára nem tud lemondani régi kedvteléséről, a lopásról; a másik, miután henczegése méltó büntetést nyert a derék Fluellentől, visszatér régi és igazi hivatásához, „kerítővé lesz s mellette még ügyes kézzel zsebmetszést folytat.” Efféle végtől megkímélte a költő Falstaffját, mely pedig bizonyára szintén elérte volna; mert a király hiába kötötte lelkére javulását s hiába igérte javulása esetére kegyelmét: Falstaff nem javult meg; az eastcheapi kocsmában hal meg, hol élete javát töltötte s a kocsmárosné beszéli el halálát, kit életében annyit csalt és bolondított. Van valami tragikomikusan megható, a mint czimborái gyászolják, Pistol hóbortos dagályával szavalva, Bardolph azt óhajtva, bár vele lehetne, akár a mennyben, akár a pokolban, a mint utolsó élczét emlegetik, melyet hadokolva mondott Bardolph orrára, s a mint Fürgéné rajzolja utolsó pillanatait: „Olyan szép vége volt; úgy búcsúzott el, mintha fehérpólás kis gyermek volt volna. Épenséggel tizenkét és egy óra közt, épen az ár-apály idején útazott el. Mert a mint láttam, hogy ágytakaróját babrálgatja, virágokkal játszik s újja hegyére mosolyog, mindjárt tudtam én, hogy a nagy útra készül.”

Jobb is volt így. Falstaffnak nem volt többé helye az új világban, a nemzet hőskorszakában, melyet egészen betölt a nagy király alakja; nem volt többé helye a hős korszakot dicsőítő epikus drámában, mely fegyverzajjal, trombita-harsogással, lovak dobogásával, harczi kiáltással, diadalmi zajjal van tele. Az a néhány egyszerűen megható szó, melylyel halálát elbeszélik, sokkal jobban megadja alakjának a maga teljességét, mint ha tovább hányódnék Bardolph és Pistol társaságában és az ő sorsukra jutna. Felséges humorát hiába tékozolná itt a fegyverek csattogása, a nemzeti dicsőség diadalmas újjongása között. A hol ő megjelen, az első helyek egyikét, figyelmünk nagyobb részét követeli magának; hol ez nem juthat részeül, méltóbb hozzá, egészen elmaradnia.

V. Henrik drámájának tárgya e király francziaországi hadjárata, központja az agincourti csata, megoldása a troyesi béke, mely által Henrik Katalin herczegnő férje s a franczia trón örököse lett. A franczia háborút Henrik nem telhetetlen hódításvágyból, hanem azon erős meggyőződéssel indítá, hogy a franczia trónhoz joga van. Dédapja, III. Edvárd Izabellának, Szép Fülöp franczia király leányának volt a fia, s így leányágon egyenes ivadéka a Capet háznak. Midőn a Capetek férfiága kihalt s a franczia trónt a Valois mellékág foglalta el, III. Edvárd fegyveres kézzel követelte anyai örökét, sőt akkoriban még a párisi parlament jogászai is vitás kérdésnek nyilváníták, vajjon Izabella utódjainak nincs-e több joguk a franczia trónhoz, mint a Valoisk férfi mellékágának?

Ezt a harczot vette fel újra V. Henrik, magának követelve az örökséget, melyet jogos tulajdonának vélt. S hogy a háborúnak e tiszta forrását, a kétségbevonhatatlan jogczímet, biztosan megállapítsa, s mind a saját, mind nemzetének a lelkiiismeretét megnyugtassa a háború jogosságára, ügyök igazságára nézve, összehívja országnagyjait s a canterburyi érsek által megmagyaráztatja, érvényes-e Francziaországban a száli törvény, mely szerint nők nem örökösödhetnek a trónon. Tiszta és egyenes feleletet akar, s nem olyan elcsürését-csavarását a törvénynek, mely az igazság ellenére is neki kedvezne.

        De isten óvjon, drága hű uram, hogy
        Értelmezését elcsürd s módositsd,
        S csalfán terheljed értő lelkedet,
        Oly elfacsart czimet hozván elő, mely
        Nem egyez önszinében a valóval.
        Ki tudja, hány, ki most ép, ontja vérit
        Az ügy mellett, a melyre minket így
        Főtisztelendőséged ösztönöz?
        Fontold meg, hogy személyünkről van a szó,
        S hogy alvó harczi kardot keltesz itt:
        Fontold meg ezt, isten nevére kérünk.
        Két ily királyság nem verseng soha
        Sok vérontás nélkül és mindenik
        Ártatlan vércsöpp egy vád, egy panasz
        Az ellen, a ki kardot élesit…

Az érsek kimutatja, hogy a száli törvénynek Francziaországban nincs érvénye s a franczia trón joggal Henriket illeti, mint a Capetek egyenes utódját női ágon. Ez igaz jogra támaszkodva a király nyugodt lélekkel indítja meg a háborút s egész Anglia nagy lelkesedéssel és legtisztább meggyőződéssel támogatja. Ugyanazon jelenetben, melyben a költő tisztába hozza az angolok ügyének igazságát s fényes szinekkel festi vitézi buzgóságukat, néhány vonással kiemeli már az ellentétet is, a francziák elbizakodottságát, midőn koronaherczegökkel egy láda játéklaptát küldet sértő gúnynyal a királynak; a mi nem is felel meg egészen a történeti igazságnak, mert a francziák kezdetben korántsem voltak oly elbizakodottak s mindent megtettek a háború elhárítására. Shakspere azonban Holinshedben találta ez anekdotát, s mint czéljának igen megfelelőt, el nem mulasztá felhasználni.

Az 1415-ik év nyarán Southamptonban útra készen állt az angol sereg, midőn a király közvetlen közelében veszedelmes összeesküvést fedezett föl. Rokona, Cambridge Richard gróf, s legjobb barátja, Lord Scroop álltak ez összeesküvés élén. Mint a dráma is sejteti, ez összeesküvők elfogadták ugyan a franczia szövetséget és aranyat, de tulajdonképeni czéljok az volt, hogy a York ágat ültessék az angol trónra. Henrik külföldi hadjáratát épen alkalmas időnek tarták tervök kivitelére, melyet csak az összeesküvés kora fölfedezése gátolt meg. A király szigorú és gyors ítéletet tartott az összeesküvők fölött, kiket Southamptonban kivégeztetett. Ez volt az utolsó gát, mely útját állta; most hát bizalommal teljesen kiálthatta oda harczvágyó hadainak:

        Tengerre vígan! zászlók lengjenek!
        Vagy frank király, vagy angol sem leszek.

Az angol sereg első hőstette Harfleur elfoglalása volt. Négy hétig tartott az ostrom; a francziák vitéz ellenállást tanúsítottak s makacsúl védték bástyáikat; de végre meg kellett adniok magokat, mert a koronaherczeg serege, melynek fölmentésökre kellett volna jönnie, még nem volt készen. Henrik király maga vezette az ostromot, s maga buzdította kétségbeesett harczra katonáit.

        Békében férfihoz mi sem valóbb,
        Mint a szerény csend és alázat; ám
        De ha fülünkbe zúg a harczvihar,
        Kövessük akkor a tigris szokását:
        Feszüljön az ideg, szökjék fel a vér!
        Az arczot bősz düh fintoritsa el!
        Legyen rémes tekintetű a szem,
        S a fej kapuin úgy lessen, miként
        Az ércz-ágyú! árnyazza a szemöld
        Oly rémitőn, mint mállott sziklabércz,
        Mely a vad óczeántól elmosott
        S megrozzantott alapján függ alá!
        A fog csikorgjon, táguljon az orrlyuk!
        Tartsátok vissza a lélekzetet,
        S minden szellem feszüljön legmagasb
        Fokára!…

De Harfleur bevétele után sok csapás látogatta meg az angolokat. Dögvész ütött ki a táborban, mely a seregnek csaknem felét elragadta. Az elpusztult vidéken alig lehetett élelmi szerekhez jutni, a föld népe ellenséges indulattal volt mindenütt eltelve, míg a Közép-Szajna mellett lassankint hatalmas franczia sereg gyült a koronaherczeg, a connetable és Alençon herczeg zászlai alá. A csüggedő lelkűek Henrik táborában már a hazatérést sürgették; de a király nem tartozott a csüggedők közé. A betegeket, mintegy ötezer számmal, haza küldte Angliába, kétezer embert hátrahagyott Harfleur védelmére, s tizenkétezerre olvadt seregével október 8-án megindult, hogy Francziaországon keresztűl, az ellenséges csapatok közepett, ellenséges nép földén, Calaisba menjen.

Folytonos esőzés és élelemhiány tette nehezebbé az angolok útját, a mint tovább hatoltak az ország belsejébe. Végre október 24-én az ellenség főerejére akadtak, mely ötvenezernyi számmal, elállta útjokat. Hogy Henrik a maga elcsigázott, kiéhezett hadaival szembe merne szállni az ötször akkora ellenséggel, hihetetlennek látszott a francziák előtt, kik különben is a legnagyobb megvetéssel beszéltek a rongyos barbárokról, a norman fattyúhajtásról, s már előre koczkáztak a foglyok fölött, kiket másnap ejteni fognak. A csatát megelőző egész éjjel diadalmi újjongás és vigalmi zaj tölté be táborukat. De velök szemben némán és sötéten pihent az angol sereg a zuhogó záporban. Komolyan és hidegvérrel készültek a döntő napra. A király gondoskodott, hogy este étellel és itallal mindnyájan jól ellássák magukat s üdítő álommal erősödjenek a következő nap munkájára. A csata reggelén sokan meggyóntak és áldoztak, s misével és imádsággal kezdték a napot, október 25-ét, szent Crispin és Crispián napját, mely örökre nevezetes lett az angol történelemben, s melyről V. Henrik király e jósszavakat mondá a harcz reggelén:

        Ez a nap Crispián névünnepe:
        Ki e napot túléli s haza jut,
        E napról hallva lábújjhegyre áll
        S a Crispián nevére felszökell;
        Ki e napot meglátja s agg leend,
        Szomszédait évenkint majd e nap
        Előestvéjén megvendégeli,
        Így szólva: Holnap lesz szent Crispián;
        Aztán feltűri öltönyújjait
        És megmutatja sebhelyét. A vén
        Sokat felejt; de bár mindent felejtsen,
        Megemlékszik rá körülményesen,
        Miket tett e napon …
        Fiának megtanítja e regét,
        És Crispin, Crispián soh’sem vesz el
        Eme naptól világ végezteig …

A jóslat teljesűlt, Crispián napja a legdicsőségesebb napja lett az angol nemzet történetének. Megtörtént a hihetetlen: az elcsigázott angol sereg a legteljesebb győzelmet vívta ki ötször akkora, pihent, jól fölszerelt ellensége fölött. Tízezeren estek el a francziák közűl; Orleans herczeg ezerötszáz nemessel fogságba kerűlt. Az angolok vesztesége aránytalanúl csekély volt, habár mindenesetre felülmúlta a kicsiny számot, melyre a költő „nemzeti dicsekvése” tette. Legnevezetesebb áldozata volt a napnak angol részről York herczeg, ugyanaz, ki térdelve kérte a királytól az előhad vezérletét, s kinek hős halálát így festi a költő:

        Suffolk előbb halt meg; York összevágva,
        A vériben fekvőhöz ment s szakálát
        Megfogta és csókolta sebjeit,
        Mik véresen ásítottak reá,
        S kiálta hangosan: „Várj, drága Suffolk,
        Az égbe lelkem a tieddel ér;
        Várj az enyémre, jó lélek, hogy így
        Együtt repüljünk, mint im e dicső
        S vitézül megharczolt mezőben is,
        Lovag-mivoltunkban társak valánk!”
        E szókra ott toppantam s fölsegítém.
        Reám mosolygott, megfogá kezem
        S gyöngéden megszorítva szólt: Uram!
        Ajánld királyomnak szolgálatom!”
        Megfordult és Suffolk nyakára vetve
        Sebhedt karját, csókolta ajkait,
        S így a halálnak eljegyezve, vérrel
        Pecsétlé egy szépen bevégezett
        Ragaszkodás utolsó perczeit.

Az agincourti győzelemre következő eseményeket, Zsigmond császár közbenjárását, a francziaországi belviszályokat, a négy hadjárati évet mellőzi a költő, s az ötödik felvonásban közvetlenűl a királyok találkozását és a békekötést csatolja hozzá. A meulani találkozásról írva Holinshed, megemlíti, hogy a szép Katalin herczegnő is megjelent a találkozáson, „és anyja azon czélból hozta őt magával, hogy az angol király vegye észre kitűnő szépségét és gyúljon szerelemre iránta, remélvén, hogy így hajlandóbb lesz a békére és méltányos egyességre. De jóllehet nyolcz ízben jöttek össze és sok szót váltottak, mégsem tudtak megegyezni, s mindkét rész fejedelmi módon búcsúzott el, az angolok Manteba, a francziák Pontoiseba térvén vissza. Az összejövetelek egyetlen eredménye az égő szerelemnek egy szikrája volt, mely a király szívében Katalin herczegnő láttára lángra gyúlt.” Az „égő szerelemnek e szikrája” hozta létre a darab végén azt a páratlan udvarlást, mely megható naivságával s enyelgő férfiasságával oly méltán fejezi be az angol hősnek dicsőséges drámáját.

Csak az epilog teszi hozzá, hogy e dicsőség nem tartott sokáig. „Csak kis korig tündökölt Angolhon csillaga.” Miután két éven át „nagylelkűen, bátran és okosan” uralkodott Francziaország fölött, harminczötéves korában, 1422-ben utólérte a kérlelhetetlen halál Vincennesben. Holttestét ünnepélyes gyászmenetben Angliába vitték, s a westminsteri apátságban temették el; egész Anglia, nagy és kicsiny, úgy gyászolta, mint ha szent halt volna meg, s az egyetemes gyász sejteni látszott a nagy király halálára következő viharokat, melyekben, mint az epilog mondja, „elveszett Frankhon s vérzett Angliája”.

ELSŐ FELVONÁS.

A Kar jő.

KAR.
Láng-múzsát, oh! nekem, ki felszökell
A képzelet legtündöklőbb egébe;
Színpadnak egy királyságot: reá
Színészekűl herczegeket, s a szin
Pompáját szemlélni királyokat!
A harczos Henrik ekkor önmagához
Illőn Mars öltönyében lépne föl,
Sarkában éhség, tűz s kard, mint kötött
Ebek, csusznának szolgálatra készen.
Azonban megbocsássatok, hogy im
E föl nem lengő, lomha szellem ily
Nagy tárgyat e hitvány deszkára mer
Fölhozni. E kakas-ketreczbe vajon
Elférnek-e Frankhon tágas mezői?
Vagy e fa Ó-ba bétömhetni-e
Magát azt a sisakcsomót, a melytől
Agincourtnál a lég is reszketett?
Bocsánat, oh! hiszen ha szűk teren egy
Görbűlt vonalka milliót jelenthet:
Eme nagy számadásban csak jegyek,
Képzelmetekre hadd hassunk mi is.
Gondoljátok, hogy e falak gyürűje
Két nagy, hatalmas országot körít
S kihívó, büszke arczukat csupán a
Szűk, vészes óceán választja el.
Hiányinkat pótolja gondolattok,
Ezer felé osztva egy-egy legényt
S alkotva képzeletben sergeket.
Gondoljátok, midőn lovakról szólunk,
Hogy látjátok, a mint az engeteg
Földbe merítik kevély patkóikat.
Képzelmeteknek kell diszítni most
Királyainkat, vivén ide s tova,
Hosszú időket átugorva és
Több év lejáratát szoritva egy
Óra-üvegbe. – Mit hogy megtegyek,
E történet folytán Kar hadd legyek,
Ki, mint előhang, esd türelmet híven:
Figyeljetek s biráljatok szelíden.

I. SZÍN.

London. Előterem a királyi palotában.

Canterbury érsek s Ely püspök jönnek.

CANTERBURY.
Mondom, mylord, azon javaslatot
Sürgetik most, a mely a volt király
Kormánylatának tizenegyedik
Évében ellenünk majd teljesült,
Ha el nem vonják a zavart idők
Minden további vítatás alól.

ELY.
De most, mylord, hogy álljunk ellene?

CANTERBURY.
Legyünk vigyázók. Hogyha teljesűl,
Elvesztjük birtokinknak jobb felét.
Mert mindazt a vagyont, melyet kegyes
Hivők az egyháznak rendeltenek,
Elvenni vágynak tőlünk: tudniillik:
A mennyi kell királyunk diszeűl
Tizenöt gróf, ezer ötszáz lovag
S hat ezer két száz csatlós részire;
Aztán a kórok, gyönge aggok és
Szűkölködő szegény lelkek javára
Száz jól szerelt ápoldát, s a királyi
Kincstárba évenkint azon felűl
Ezer fontot. Ekkép szól a javaslat.

ELY.
Keserű ital.

CANTERBURY.
        Kehelyt s mindent benyelne.

ELY.
De mint előzzük ezt meg?

CANTERBURY.
Nyájas szivű, kegyteljes a király.

ELY.
S a szentegyháznak hű, igazi barátja.

CANTERBURY.
Pedig nem ezt igérte ifjusága.
Még apja lelke alig szálla el,
Midőn vadsága is, megölve benne,
Kihalni látszék; és e pillanatban,
Mint angyal jött a jobb megfontolás
S kiüzé a bűnös Ádámot belőle,
Testét paradicsomként hagyva fön,
Mely égi szellemet foglal magában.
Tanitvány nem képződött ily hamar,
És a javúlás ilyen rohamos
Árral hibákat még el nem mosott,
S a hydra-fős konokság ily korán
S egyszerre székét nem vesztette még,
Mint e királyban.

ELY.
        Áldás az nekünk.

CANTERBURY.
Ha hallaná, a hittant mint elemzi,
Csodálva, bensőleg ohajtaná ön:
Bár csak főpap lett volna e király.
Ha államügyről hallaná beszélni,
Azt mondaná ön: ezt, csak ezt tanulta.
Midőn harczról beszél: akár zenére
Áttett rémes csatákat hallanánk.
A kormányzat bármely kuszált ügyének
Gordius-bogát oly könnyen oldja meg,
Mint térdszalagját. Hogyha ő beszél,
Elhallgat a csapongó lég maga,
És néma bámulat les a fülekben,
Meglopni méz-édes mondásait:
Úgy, hogy nála az élet és gyakorlat
Képezte így ki az elméletet.
Csodálatos, miként tanulhatá el;
Holott csupán csak hivságoknak élt,
Nyers, durva, míveletlen volt köre,
Órái csak mulatsággal telének
S komoly szorgalma nem látszott soha,
Sem elvonulta és elzárkozása
A köztömeg nyilt társaságitól.

ELY.
Csalán között nő a szamócza is;
Izes bogyók leginkább érnek a
Fanyar gyümölcsök szomszédságiban.
Benső világát így a herczeg is
Szilajság fátyolával födte el,
S mint éjjel gyorsan nő a nyári fű,
Mindig erősbűlt az látatlanúl.

CANTERBURY.
Úgy kell lenni: mert már ma nincs csoda:
Azért az eszközt meg kell szerzenünk,
A mely elősegít.

ELY.
        De, jó mylord,
Mit tegyünk a terv ellen, melyet a
Rendek sürgetnek? Ő felsége vajon
Mellette van, vagy nincs?

CANTERBURY.
        Olyan közömbös;
De mégis inkább hajlandó felénk,
Semhogy elősegitné ellenünk’.
Mert én ajánlatot tevék neki,
Ha szent gyülésünk majdan egybe jő,
S ép a jelen körűlményt illetőleg,
Melyet bővebben érinték előtte,
Frankhonra nézve, oly nagy összeget
Fizetni, milyet a papság soha
Nem fizetett az ő elődinek.

ELY.
Miként fogadtaték ezen ajánlat?

CANTERBURY.
Ő felsége nagy szivesen vevé;
De hogy meghallja minden részletét,
A mit meg is tett volna, úgy hiszem,
Nem volt idő rá, hogy igaz jogát
Megértse néhány herczegséghez és
A frank trón- és birtokhoz átalán,
Mi még ősétől, Edvárdtól ered.

ELY.
Mi jött közbe, mi ezt meggátolá?

CANTERBURY.
E pillanatban kért fogadtatást
Frankhon követje: most lesz, gondolom,
Kihallgatása. Nemde négy az óra?

ELY.
Négy.

CANTERBURY.
Menjünk be, tudjuk meg, mi ügybe’ jár.
Mit én ugyan könnyen megmondanék
Előbb, mint egy szót szól e franczia.

ELY.
Megyek, nagyon óhajtom hallani.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Elfogadó terem.

Henrik Király, Gloster, Bedford, Exeter, Warwick, Westmoreland s Kiséret jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Canterbury érsekem merre van?

EXETER.
Nincs itt jelen.

HENRIK KIRÁLY.
        Küldj hát érette, bátya.

WESTMORELAND.
Hivhatni már a követet, királyom?

HENRIK KIRÁLY.
Még nem, rokon: előbb, mint hallanók,
Minket s Frankhont érdeklő fontos ügy
Forog szóban, azt kell megoldanunk.
Canterbury érsek s Ely püspök jönnek.

CANTERBURY.
Védjék szent trónod’ isten s angyalok,
S tartsanak meg azon soká.

HENRIK KIRÁLY.
        Köszönjük. –
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.
Ki tudja, hány, ki most ép, ontja vérit
Az ügy mellett, a melyre minket így
Főtisztelendőséged ösztönöz?
Fontold meg, hogy személyünkről van a szó,
S hogy alvó harczi kardot keltesz itt:
Fontold meg ezt, Isten nevére kérünk.
Két ily királyság nem verseng soha
Sok vérontás nélkül, és mindenik
Ártatlan vércsöpp egy vád, egy panasz
Az ellen, a ki kardot élesít,
Rombolni e rövidke életet. –
E hő kérés után, beszélj, mylord,
Hallgatjuk szívesen és hiszszük is.
A mit beszélsz, legyen tisztára mosva
Lelkedben, mint bűn a kereszteléssel.

CANTERBURY.
Kegyelmes fejedelem, s urak, kiket
Ezen királyi trónhoz éltetek
S szolgálattok csatol, figyeljetek.
Nincs más felséged frank igénye ellen,
Csak e Pharamondtól eredt szabály:
In terram salicam mulieres non succedant,
„A száli földben nincsen nő-öröklés”.
E száli földet most a francziák
Hibásan vélik Frankhon részinek,
S e nő-kizáratás szerzőjeűl
Pharamondot. Saját iróik irják:
A száli föld Németországba’ van,
Az Elbe és a Szál folyók között,
A hol Nagy Károly a saxónokat
Legyőzve, frankokat telepíte meg,
Kik a german nőket csekélyre nézve,
Nem tisztességes életmódjokért,
Eme törvényt tevék, hogy nő soha
Ne legyen száli földben örökös,
Mely, mint mondám, a Szál s az Elbe közt van
Némethonban s ma Meissen a neve.
Azért világos, hogy a száli törvény
Épen nem a frank királyságra szól,
S a száli földet frank nem is birá, csak
Négy száz huszonegy évvel Pharamond
Király halála után, kit hibásan
Gondolnak e törvény szerzőjeűl.
Krisztus után négy száz huszonhat évvel
Halt ő meg, s Nagy Károly a szászokat
Nyolczszázötben igázta meg s a Szál
Folyam körén akkor lőn frank telep.
Iróik állitják ezen kivűl, hogy
Pipin király, ki Childriket letette,
Mint oly utód, ki a Lothár király
Blithild nevű leányától eredt,
Jogot s igényt formált a franczia trónhoz.
Capet Hugó is, a midőn bitorlá
Ama lothringi Károly trónusát,
Ki Nagy Károly való utódi közt
Egyetlen egy fisarjadék vala,
Hogy szép szint adna jogczímére, mely,
Igaz mivoltában, rossz, semmi volt,
Azt vitte, hogy Lingáre utóda ő,
A Carloman lányáé, a ki meg’
Lajos császár fia volt, és Lajos
A Nagy Károly fia. S tizedik Lajos,
Bitor Capet egyetlen egy utóda,
Nem bírt lelkébe’ megnyugodni a
Frank koronán, míg föl nem tünteték, hogy
Nagyanyja, Izabella, szép királynő
Irmengartól ered, ki az imént
Említett Lothring Károly lánya volt,
Mely házasság után Nagy Károly törzse
A frank trónussal újra egyesült:
Úgy, hogy napként világos, hogy Pipin
Joga s Capet Hugó szinlett igénye
S Lajos megnyugtatása, mind csupán
A nők jogán s igényén alapúl.
S a frank királyok így vannak maig;
Habár ohajtanák fentartani
E száli törvényt, hogy ekként kizárják
Felségedet a női ág jogából,
S inkább hinárba jutnak önmagok,
Semhogy bevallják ál jogczímöket,
Melyet tőled s őseidtől elcsikartak.

HENRIK KIRÁLY.
Kivánhatom jog és lélek szerint ezt?

CANTERBURY.
Fejemre térjen a bűn, nagy királyom.
Mert a számok könyvében írva van:
Ha a fiú kihal, leányra szálljon
Az örökség. Ne engedd hát, uram,
Sajátod’; bontsd ki vérzászlóidat.
Tekints nagy őseidre; menj el ős-
Apád sírjához, a kitől eme
Jog és igény ered, hős szellemét
Idézd föl; és az Edvárdéhoz, ős-
Nagybátyád, a fekete herczegéhez,
Kinek frank földön gyász játéka volt,
Tönkre vervén a francziák hadát,
Míg hatalmas apja egy halmon állt,
S mosolygva nézte, arszlán ifja mint
Dúskál a frank nemesség vériben.
Hős angolok! kik hadsergök felével
Frankhon egész gőgjét legázolák,
Másik felök nevetve álla ott
Tétlen s egész hideg részvétlenűl.

ELY.
Ébreszd föl e vitéz holtak emlékét
S hadsergeddel újítsd föl tettöket:
Te vagy utódjok, trónjokon te űlsz,
Eredben ép azon hős vér buzog,
Mely őket feldicsőité; felséged
Az ifjúság tavaszkorába’ van;
Nagy vállalatra s tettre már megért.

EXETER.
Testvérid, a világ fejdelmei,
Azt várják tőled, hogy felbátorodjál,
Miként véred régibb arszlánai.

WESTMORELAND.
Tudják, hogy van reá okod s erőd,
A mint van is: mert egy angol király
Se bírt dúsabb nemességgel s hivebb
Alattvalókkal, kiknek szelleme
Itt Angliában hagyta testöket,
S már frank mezőkön táboroz maga.

CANTERBURY.
Oh! hadd kövesse testök is, királyom!
Tűzzel, vassal s vérrel nyerd meg jogod’!
Mi erre a lelkészektől neked
Olyan nagy összeget szedünk, minőt
Őseid közűl egynek se nyujta még
Egy alkalommal az egyházi rend.

HENRIK KIRÁLY.
Rohamra nem csupán a frankok ellen
Kell fegyverkezni; Skóthon ellen is
Intézkedést kell tennünk, mely különben
Egész sikerrel fogna ellenünk
Fölkelni.

CANTERBURY.
A széleken, kegyelmes fejdelem,
Elég erőnk van, a hon belsejét
Védnünk határink pusztitóitól.

HENRIK KIRÁLY.
Mi nem csak portyázókra gondolunk;
De a skót nép hatalma félemít,
Mely szűntelen rossz szomszédunk vala.
Hisz’ olvashatjátok, hogy ős apám
Frankhonba sergével sohsem vonult,
Hogy a skót bé ne tört voln’ védtelen
Hazánkba, mint egy nyílaton az ár.
Egész erőteljében, lángoló
Rohammal dulván az üres vidéket,
Megostromolva várost, várakat:
Úgy, hogy az őrizetlen Anglia
Eme gonosz szomszédtól reszketett.

CANTERBURY.
Nagyobb volt akkor veszteséginél
Réműlte: mert példát mutat maga:
Midőn lovagsága Frankhonba ment,
És ő, a hősök gyászló özvegye,
Nem csak magát megvédte emberűl,
De mint bolygó vadat, a skót királyt is,
Befogta és Frankhonba küldte el,
Edvárd királynak udvarát fogoly
Királyokkal töltvén meg, s krónikájok
Oly dússá lett dicsőséggel, miként
A tenger mély fenekje és iszapja
Sülyedt hajókkal s kincsek halmival.

WESTMORELAND.
Van egy igaz s ősrégi példaszó:
        „Hogyha Frankhont birni vágynál,
        Kezdd először Skócziánál.”
Zsákmányra menvén a sas Anglia,
Oda csúszik nem óvott fészkihez
A skót menyét s tojásait kiszívja,
Mint macska távollétén az egér
Többet leront, mint mennyit enni bir.

EXETER.
Ekként tehát a macska hon legyen.
De ezt a kényszert ám ördög vigye!
Van őriző zárunk az étkamrához
S egérfogónk is a kis tolvajoknak.
Míg kün a fegyveres kéz harczra kél,
Az óvatos fő otthon őrködik:
Kormánylatod, bár fent s alant, s alantabb,
Részekre osztott, mégis összevág
S természetes szép végben egyesűl,
Mint egy zene.

CANTERBURY.
Azért az ég az ember
Éltét külön műkörre szabja ki,
S törekvését örök mozgásba’ tartja,
A melynek czélja vagy vég pontja lőn
Az engedelmesség. Ekkép működnek
A méhek, e parányi lények is,
A természet törvényivel tanítván,
Mint tartson rendet egy népes királyság.
Van egy királyuk, és különböző
Munkásaik, kiknek némelyike
Mint hivatalnok, otthon felvigyáz,
Más, mint kereskedő, kün ügyködik,
Más, mint vitéz, fulánkkal fegyverezve,
A nyári bársony bimbókon dulong
S ragadmányát víg léptekkel viszi
A fejdelem királyi sátorába,
Ki fönségében sürgve nézi, mint
Építik zsongva a kőmivesek
Az arany tetőket, a polgári rendek
Mint gyúrják mézöket s miként tolongnak
Nehéz terhökkel a keskeny kapun
Szegény napszámosok, míg a komoly
Tekintetű bíró, rideg zugással,
Halvány hóhérnak adja által a
Röst, ásitó herét. Ekkép hiszem,
Hogy sok tárgy, mely összhangban egyesűl,
Ellenkezőleg is működhetik;
S mint sok nyil, mely más-más úton repűl,
Egy czélra vág, miként sok út, mely egy
Városba visz, mint a sok friss folyó,
Mely egy sós tengerben találkozik,
Mint sok vonal, mely a napóra lapján
Egy központban fut össze: épen úgy
Ezer cselekvény, hogyha már megindult,
Egy czélra hathat és hiánytalan
Sikerűlhet. – Frankhonba hát, királyom!
Négy részre oszd hű angol népedet;
Negyed részét Frankhonba vidd; vele
Egész Galliát megrendítheted;
S ha meg nem védjük három annyival
Itthon az ebtől ajtainkat, úgy
Hadd faljanak fel, s hadd veszítse el
Az ész s vitézség hírét nemzetünk.

HENRIK KIRÁLY.
Hivjátok a herczeg küldötteit.        (Egy kisérő el.)
Határozánk! Isten segélyivel
S tiétekkel, erőnk idegjei,
Frankhon miénk levén, alánk terítjük,
Vagy összetörjük. Ott lesz székhelyünk,
Dicsőn uralkodván Frankhon felett
S csaknem királyi herczegségein;
Vagy csontunk hitvány hamvvederbe száll,
Sírhalom nélkül és emléktelen.
Vagy bátran és nyilt szájjal fog beszélni
Tetteinkről a történet; vagy sirunk
Szótlan lesz, mint a némított török,
S viasz feliratban se’ részesül.
A franczia követek jönnek.
Most már készen vagyunk megérteni
Herczeg rokonunk tetszését: mivel
Halljuk, hogy ő küldött, nem a király.

KÖVET.
Kegyes lesz fölség megengedni, hogy
Nyiltan szóljunk küldetésünk felől?
Vagy csak kimélve fölszint mondjuk el
Czélunkat és a herczeg szándokát?

HENRIK KIRÁLY.
Nem zsarnok, de keresztyén fő vagyunk,
Kinek kegyén úgy csügg a szenvedély,
Mint börtöninkben a lánczolt rabok.
Mondjátok el tehát nyíltan, őszintén
A herczeg szándokát.

KÖVET.
        Imé tehát:
Frankhonba küldvén felséged minap,
Némely herczegséget igényle ott
Nagy őse, harmadik Edvárd nyomán.
Urunk, a herczeg, azt üzente erre,
Hogy ifjúságodban fölötte bízol,
És fontolóra venni kér, hogy ott
Vidor tánczczal mit sem vívhatni ki,
A herczegségekben nem kéjeleghetsz:
Azért e tonnakincset küldi, mint
Kedélyedhez valóbbat, és azért
Ohajtja, hogy rólad ne halljanak
Többé a herczegségek. Ezt üzente.

HENRIK KIRÁLY.
Minő kincs az?

EXETER.
        Játéklapták, királyom.

HENRIK KIRÁLY.
Derék, hogy így tréfál velünk a herczeg.
Ajándokát és fáradságtokat
Köszönjük: hogyha majd előkerestük
Ütőnket e laptákhoz, játszani
Isten segélyivel Frankhonba szállunk
S kapóra ütjük apja koronáját.
Mondjátok meg, hogy oly félbe fogott, ki
Elgyötri Frankhon minden udvarát
A lapta-sujtással. Jól értjük őt,
Hogy vásott napjainkat hozza föl,
Nem mérve, mily hasznot vonánk azokból.
Sohsem becsültük sokra Anglia
Szegény biralmát, s tőle távol élve
Nyers dőzsölésnek adtuk át magunk’:
Mert hisz’ ha honról távol él az ember,
Legvígabb lenni ép akkor szokott.
De mondjátok meg a királyfinak,
Hogy fölveszem rangom’, miként király,
S nagyságom vitorláit felvonom,
Mihelyt elfoglalám frank trónomat.
Ezért vetkeztem le fölségemet
S napszámosként ezért gyötrém magam’.
Ott majd egész dicsben lépek föl, a mely
Frankhonban elvakít minden szemet,
S ha ránk néz, megvakúl a herczeg is.
Mondjátok a vidor királyfinak,
Laptáit e gúny már ágyúkövekké
Változtatá, s lelkére súlyosúl
A pusztító boszúnak terhe, mely
Ezekkel szétröpűl. Ezernyi özvegy
Üz gúnyt e gúnyból drága férjeért
S anyák fiokért; várak gúnyra válnak,
S számos, még most nem is szülött fiú
A herczeg gúnyát méltán átkozandja.
De még ez mind Isten kezébe’ van,
Kire hivatkozom, s kinek nevében,
Mondjátok a király-finak, megyek,
Boszút állandok bármiként s kinyújtom
E szent ügyben igazságos kezem’.
Távozzatok békén, s mondjátok el, hogy
Tréfája csak hitvány élczczé lehet,
Ha rajt’ ezerannyi sir, mint nevet. –
Biztos kiséretet nekik. Mehettek.        (A követek el.)

EXETER.
Ez szép követség volt.

HENRIK KIRÁLY.
A küldőt, hiszszük, elpirítja ez.
Azért, urak, egy perczet se veszítsünk,
Mely kezdeményünkben elősegít.
Eszünkben már Frankhonnál nincs egyéb,
Csak Isten, a ki elsőbb, mint ügyünk.
Szerezzünk egybe mindent, a mi kell
E háborúra, mindent jól kinézve,
Mi józan gyorsasággal szárnyat ád
Lengésünknek: mert ha Isten vezet,
Apjánál verjük meg e herczeget.
Minden feszítse meg hát szellemét,
Hogy induljon művünk minél előbb.        (Mind el.)

MÁSODIK FELVONÁS.

A Kar jő.

KAR.
Angolhon ifjúsága lángra gyúl most,
Szekrénybe zárva a selyemruhák;
Fegyverkovács kell most s mindenkinek
Szivén csak a becsűlet úrkodik;
Eladják most a lóért a mezőt,
A keresztyén királyok tükörét
Kisérve röppenő lábbal, miként
Angol Merkúrok. Mert légben ül a remény,
S kardot rejt, mely markolattól hegyéig,
Császári, grófi s úri koronát
Igér Henriknek és vitézinek.
A frank, meggondolással nézve át
E rémítő előkészűleten,
Félelmiben remeg s halvány eszélylyel
Fordítná el az angol terveket.
Oh Anglia! belnagyság szűk alakja,
Miként egy nagy szívű parányi test,
Mit nem tehetnél a becsűletért,
Ha jó s ha hű volna minden fiad!
De lásd hiányod’! A frank egy üres
Fészket talált benned, mit csábitó
Kincsekkel tölte meg, s három gonosz vér:
Első Cambridge Richard gróf, második
Lord Scroop Masham Henrik, s a harmadik
Northumberland lovagja, Grey Tamás,
Frank zsoldjaért (oh bűnzsold az, bizony!)
A megszorúlt Frankhonhoz esküvének,
S kezöktől hal meg e királyok éke,
Ha szótartó az árulás s pokol,
Mielőtt még Frankhonba elhajóz,
S Southamptonban. – Csak kissé várjatok;
Lerontjuk a távol korlátait
S a színre lépünk. A díj megfizetve;
Az árulók egyeztek. A király
Elindúlt már Londonból és a színt
Southamptonban ütjük föl, kedvesim.
A színpad ott van most, ott üljetek,
Onnan viszünk Frankhonba biztosan,
S hozunk is vissza, megbűvölve a
Szűk tengert, hogy szelíd átútazást
Engedjen: mert, ha csak lehet, mai
Játékunk nem fog gyomrot rontani;
De csak ha a király jő, s nem korábban,
Leend szinünk Southampton városában.        (El.)

I. SZÍN.

London. Eastcheap.

Nym és Bardolph jönnek.

BARDOLPH.
Isten hozta, Nym káplár.

NYM.
Jó reggelt, Bardolph hadnagy.

BARDOLPH.
Hát megint barátok lettek Pistol zászlóssal?

NYM.
Én részemről nem törődöm vele: keveset szólok; de ha úgy hozza a sorsa, vigadhatunk is. Azonban legyen, a mint lehet. Én nem viaskodom, hanem behunyom a szememet s kinyújtom a pengémet. Nagyon egyszerű; de mi haszna! Megpiríthatni rajta a sajtot, s csak úgy kiállja a hideget, mint bárki más kardja, s azzal vége.

BARDOLPH.
Rászánok egy reggelit, hogy barátokká tegyen; aztán mint három megesküdt testvér megyünk Francziaországba. Hadd legyen így, jó Nym káplár.

NYM.
Hát bizony addig élek, a míg lehet, az már bizonyos; s ha tovább nem élhetek, úgy teszek, a mint lehet: ez az én vég pontom, ez a nóta vége.

BARDOLPH.
Való igaz, káplár, hogy ő Fürge Nellivel egybekelt; s hihetőleg megsérté önt e nő: mert hiszen ön járt vele jegyben.

NYM.
Nem mondhatom. Legyen úgy minden, a mint lehet. Az emberek alhatnak s ott lehet velök a torkuk; némelyek állítják, hogy a késnek éle vagyon. Legyen, a mint lehet. Bár a tűrelem egy fáradt gebe, még is csak elvánszorog. Véginek kell lenni. No, nem mondhatom.
Pistol és Fürgéné jönnek.

BARDOLPH.
Itt jön Pistol zászlós, meg a felesége. Türtőztesse magát, jó káplár. Nos hogy vagyunk, kocsmáros?

PISTOL.
Kocsmárosnak mondasz, te aljas eb?
Az nem nevem, e kézre esküszöm;
Szállókat Nelly sem fogad.

FÜRGÉNÉ.
Nem, bizonyomra, régóta nem: mert nem tarthatunk s táplálhatunk tizenkét-tizennégy nőszemélyt, kik tőszurkálásból tisztességesen élnek: mindjárt azt gondolnák, hogy bordélyházat tartunk. (Nym kardot húz.) Oh lelkem adta! Jézus Mária! ha vissza nem dugja!… Szánszándékos házasságtörést és gyilkosságot fogunk látni.

BARDOLPH.
Derék hadnagy, derék káplár, ne kötődjetek itt.

NYM.
Pihá!

PISTOL.
Pihá neked, izlandi eb! te hegyes fülű izlandi komondor!

FÜRGÉNÉ.
Jó Nym káplár, mutasd meg vitézségedet: dugd be a kardodat.

NYM.
Elkotródol? Hiszen csak solus kapnálak!        (Kardját bedugja.)

PISTOL.
Solus, te fő eb? Oh hitvány vipera!
Solus biz’ a te visszás arczaidba,
Solus fogad közé, s torkodba és
Gyalázatos tüdődbe, meg hasadba,
Sőt, a mi rosszabb, undok szádba is!
Belrészeidbe gyűröm solusod’.
Rád gyujthatok: kész a Pistol kakasa,
S a villanó tűz elkövetkezik.

NYM.
Nem vagyok én Barbason; engem nem idézhet maga föl. Olyan izében vagyok, hogy hideg vérrel elcsappanthatom önt. Ha ön engemet, Pistol, bepiszkol, én meg önt kardommal iziben kitisztítom. Ha el találna sülni, olyan takarosan megszurkálom az öblét, a hogy csak tőlem telik, s ezzel punctum.

PISTOL.
Oh gyáva, szájhős! rossz, dühös gazember!
Ásít a sír, a bősz halál közelg:
Mulj el tehát!        (Pistol és Nym kardot rántanak.)

BARDOLPH.
Hallgassatok meg, halljátok meg, a mit mondok: a ki az első suhintást teszi, annak markolatig ütöm a testébe kardomat, a milyen igaz, hogy katona vagyok.        (Kardot húz.)

PISTOL.
Egy szilárd esküt, csillapul a düh.
Add öklödet, add első lábadat:
Bátorságod igen hatalmas.

NYM.
Előbb-utóbb takarosan elmetszem a torkodat, s azzal punctum.

PISTOL.
Coupe le gorge, ez a szó? Megint neked megyek.
Oh krétai eb, hát a nőmre gondolsz?
Nem, nem! eredj kórházba
És a gyalázat izzadó kádjából
Hozd ki magadnak a Cressida-fajt,
Az undok ölyvet, a kinek neve
Vászon Dorottya, aztán vedd el azt;
Már én csak bírom s megtartom magamnak
A quondam Fürgénét s csupán csak őt.
És most pauca; már elég. Eredj.
Fiú jön.

FIÚ.
Pistol kocsmáros, jöjjön az uramhoz, s maga is, kocsmárosné. Nagyon beteg, le akar feküdni. Kedves Bardolph, dugd az arczodat takarója alá, s szolgálj neki melegítő serpenyő helyett. Igazán nagyon rosszúl van.

BARDOLPH.
Eltakarodjál, pimasz.

FÜRGÉNÉ.
Valóban, nem sokára kövér eledele lesz ő a varjaknak: a király meggyilkolta az ő szívét. Kedves férjem, azonnal megjövök.        (Fürgéné és Fiú el.)

BARDOLPH.
No hát barátokká tehetlek benneteket? Együtt kell Francziaországba mennünk. Mi az ördögnek vinnők mi a kést egymás nyakának?

PISTOL.
Az ár dagadjon s bőgjön a pokol.

NYM.
Megfizeti-e a nyolcz shillinget, melyet fogadásban nyertem tőle?

PISTOL.
Silány rabszolga, a ki megfizet.

NYM.
Most rögtön akarom, s azzal punctum.

PISTOL.
A mint a hősiség kivánja. Rajta!        (Kardot rántanak.)

BARDOLPH.
Kardomra! a ki elsőt suhint, megölöm; kardomra! meg.

PISTOL.
A kard egy eskü, s annak tisztelet.

BARDOLPH.
Nym káplár, ha jó barát akarsz lenni, légy jó barát; ha nem akarsz, akkor nekem is ellenségem légy. Hüvelybe a kardot!

NYM.
Megkapom azt a nyolcz shillinget, melyet fogadásban nyertem?

PISTOL.
Egy tallért kapsz, s azt készpénzben adom,
Hozzá italt is a szerint adok.
Testvériség, barátság egyesítsen:
Én Nymmel élek, Nym meg én velem.
Nem jól van így? Mert a táborban én
Markotányos leszek s felboldogúlok.
Add a kezed’.

NYM.
Megkapom a talléromat?

PISTOL.
Pontosan, készpénzben fizetem.

NYM.
No, így jól van; s ezzel punctum.
Fürgéné visszajő.

FÜRGÉNÉ.
Ha asszony szült benneteket, jertek fürgén Sir Johnhoz. Ah! a jámbor lélek! úgy összetörte a harmad-negyed napos forró láz, hogy rá nézni is keserves. Jertek hozzá, szivemadták!

NYM.
A király döntötte rossz izébe a lovagot; ez a dolog bibéje.

PISTOL.
Valót beszélsz, Nym.

NYM.
A király jó király; de legyen, a mint lehet: mindenféle fogást és izét elővesz.

PISTOL.
Sajnálkozzunk a lovag fölött: mert báránymódra fogunk ezután élni.        (El mind.)

II. SZÍN.

Southampton. Tanácsterem.

Exeter, Bedford és Westmoreland jönnek.

BEDFORD.
S ez árulóknak ő felsége még hisz!

EXETER.
Hurokra jön mindannyi csakhamar.

WESTMORELAND.
S mi nyájas és simáknak látszanak!
Mintha szivökben hódolat lakoznék,
Hűség s szilárd jósággal ékesen.

BEDFORD.
Szándékukat jól tudja a király
Oly úton, melyet meg sem álmodának.

EXETER.
Hogy ép az, a ki hálótársa volt,
A kit fejdelmi kegygyel halmozott,
Adhatta így halál és árulásnak,
Idegen pénzért, ura életét!
Harsona-szó. Henrik Király, Scroop, Cambridge, Grey, Lordok és Kiséret jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Kedveznek a szelek: hajóra most! –
Mylord Cambridge, nemes lordom, Masham,
S te hű lovag, véleményt adjatok:
Nem gondoljátok, hogy csapatjaink
Utat vágnak Frankhon hadserge közt,
Végrehajtván a tényt, a mely miatt
Tömegbe vontuk őket együvé?

SCROOP.
Szó sincs, uram, ha helyt álland kiki.

HENRIK KIRÁLY.
Nem kétlem azt: mert meg vagyunk győződve,
Egy szivet sem viszünk magunkkal innen,
A mely velünk szép összhangban nem él;
S mögöttünk egyet sem hagyunk, a mely
Sikert s győzelmet nem kiván nekünk.

CAMBRIDGE.
Szeretve, félve nem volt fejdelem
Úgy, mint felséged: nincs alattvaló,
Ki búslakodva s zúgolódva ülne
Kormánylatodnak édes árnyiban.

GREY.
Úgy van; s atyádnak ellenségei
Mézbe merítették epéjöket
S hű buzgalommal szolgálnak neked.

HENRIK KIRÁLY.
A hálára nagy okunk van tehát,
És önkezünk használatát előbb
Feledjük, mint az érdemet dijazni,
A mint becséhez és súlyához illő.

SCROOP.
A szolgálat aczél-erőt nyer így
S a szorgalmat remény üdíti fel,
Szolgálni felségednek szűntelen.

HENRIK KIRÁLY.
Mi is úgy véljük. Exeter rokon,
Ereszd el a tegnap kerűlt fogolyt,
Ki bennünket böcsmérlett: úgy hiszem,
A túlságos bortól hevűle föl.
Eszére tér: bocsássunk meg neki.

SCROOP.
Ez kegy; de nagy bátorság szer fölött:
Büntesd meg őt, királyom; mert ha tűröd,
Példája majd több ilyeket terem.

HENRIK KIRÁLY.
Oh! hadd legyünk kegyelmesek.

CAMBRIDGE.
Lehet, felség, csakhogy fenyíthet is.

GREY.
Nagy kegy leend meghagynod életét
A legkeményebb büntetés után.

HENRIK KIRÁLY.
Ah! nagy hűségtek s aggodalmatok
E bűnös ellen súlyos kérelem.
Ha gyöngeségből történt kis hibát
El nem nézünk, miként nyitunk szemet,
Midőn előttünk, megrágva, lenyelve
S megemésztve, nagy bűn jelentkezik!?
Ez embert elbocsátjuk, hogyha bár
Cambridge, Scroop és Grey a reánk való
Éber vigyázat s drága gond miatt
Büntetni vágynak őt. – Most frank ügyünkre!
Kik hát a meghatalmazottak?

CAMBRIDGE.
Az egyik én, uram.
Ma mondta felséged, hogy kérjem azt.

SCROOP.
Nekem is, fejedelmem.

GREY.
Meg én, királyi felség.

HENRIK KIRÁLY.
Im Richard, Cambridge gróf, itt a tied.
Itt a tied, lord Scroop Masham; s lovag
Northumberland Grey, itt van a tied.
Olvassátok, megtudni, hogy tudom
Értékteket. Westmoreland, Exeter,
Hajóra szállunk éjjel. Nos, urak?
Mit láttok e papírokban, hogy úgy
Elképedeztek? Mint elváltozának!
Arczuk papír lett. Mit olvastatok,
Mi úgy elűzte gyáva véretek’
Szemünk elől?

CAMBRIDGE.
Megvallom vétkemet,
S hódolva kérem felséged kegyét.

GREY. SCROOP.
Mi is mindnyájan azt esdjük.

HENRIK KIRÁLY.
Kegyünket, mely éber volt még imént,
Tanácsotok letiprá s megölé.
Kegyről beszélni ti ne merjetek:
Ön érvetek fordul vissza reátok,
Hogy megtépjen, miként urát az eb.
Nézzétek, herczegim, s főemberim,
Ez angol szörnyeket! Ez Cambridge itt.
Tudjátok, hajlamunk mi kész vala
Ellátni mindennel, mi rangja folytán
Megilleté: s ez ember egynehány
Könnyű tallérért könnyen összeesküdt
S szövetkezett Frankhon ármányival,
Megölni minket itt Hamptonban. Erre
Eme lovag, ki épen úgy adósunk,
Mint Cambridge, szintúgy esküdött. De ah!
Neked mit mondjak én, lord Scroop? te szörnyű,
Embertelen, vad, hálátlan teremtmény!
Te, a ki szándokim kulcsát birád,
Ki lelkemet mélyében ismeréd
S csaknem aranynyá verhetél vala,
Te önhaszonból cselt vetsz ellenem.
Lehetséges, hogy más zsoldja belőled
Csak egy rossz szikrát is kivonhatott,
Mely ujjam’ sértse? Oly hihetlen ez,
Hogy bár igaz volta oly élesen
Felötlik, mint fehéren a sötét,
Alig akarja látni a szemem.
Gyilok s árúlás mindig egyetértett,
Miként ördög-pár, mely egy czélra tör,
Ügyökben oly bárgyun működve, hogy
Rá sem kiáltott a csodálkozás;
De most te, a természet ellenére,
Bámúlatot vevél kiséretűl
Az áruláshoz és a gyilkoláshoz.
S akárki volt az a ravasz gonosz,
Ki rád ilyen kegyetlenűl hatott,
Jutalmat ígért annak a pokol.
Más ördög, a ki árulást kohol,
A kárhozatra czifraságot ád,
Lepelt, hazug szint, kedves alakot,
A jámborság tündöklő látszatát:
De az, ki tégedet fölzaklatott,
Mitsem hozott föl, hogy légy áruló,
Csak épen, hogy árulóvá avat.
Ha a daemon, ki téged rászedett,
Egész világot átvándorlaná
Oroszlán léptivel s meg visszatérne
A mély pokolba: biz így szólna ott
A légiókhoz: Oly könnyen sohsem
Nyerék lelket, mint im ez angolét.
Gyanúval oh! mint mérgezéd el így
Bizalmam édjét? – Van, ki hűnek látszik?
Olyan valál te. Vagy komoly- s tanultnak?
Olyan valál te. Jó vérből valónak?
Olyan valál te. Vagy szenteskedőnek?
Olyan valál te. Vagy mértékletes ha van,
S szilaj hévtől ment kedvben és haragban,
Nem izgó vérű, szellemben szilárd,
Teljes míveltség díszével biró,
A szemre, fül nélkül, nem bízakodva,
S itélet nélkül egynek sem hivő:
Így s ily finom tisztán tűnél te föl;
S így elbukásod oly foltot hagyott,
Mely a legjobb, legépebb férfit is
Gyanúba vonja. Sirhatnám miattad,
Mert lázadásod úgy tetszik nekem, mint
Az ember második eleste. – Bűnük
Nyilván való: törvény elé velök!
S ármányaikból Isten mentse ki.

EXETER.
Foglyom vagy honárulási bűn miatt, név szerint Cambridge Richard gróf.
Foglyom vagy honárulási bűn miatt, név szerint lord Scroop Masham Henrik.
Foglyom vagy honárulási bűn miatt, név szerint Grey Tamás, Northumberland lovag.

SCROOP.
Jó, hogy tervünket Isten fölfedezte.
Halálomnál inkább bánom hibámat;
Bocsássa meg fölséged azt nekem,
Habár érette testem megfizet.

CAMBRIDGE.
Nem frank arany csábíta engem el,
Bár ösztönűl azt elfogadtam is
Gyorsabban teljesítni szándokom’.
Hál’ Istennek, hogy megelőzteténk:
Ez vigaszon a szenvedésben is,
Az Istent s téged kérve, hogy bocsáss meg.

GREY.
Nem örvendett úgy hű alattvaló
Egy vészes árulás napfényre jöttén,
Mint én örűlök most magam felett,
Hogy egy bősz vállalat megsemmisült.
Ne éltem’ engedd, fölség, csak hibám’!

HENRIK KIRÁLY.
Istennél a bocsánat. Im a végzés:
Személyünk ellen összesküdtetek,
Nyilt ellenünkhöz csatlakoztatok.
S el is fogadtátok kincstáriból
Halálunkra az arany foglalót,
Melyért odadni szándékoztatok
Királytokat a gyilkolásnak, és
Herczegit, grófjait a szolgaságnak,
S egész országát mind a pusztulásnak.
Személyünkért megtorlást nem kivánunk;
De a hon üdvét úgy kell őrzenünk,
Melyet ti elrabolni vágytatok,
Hogy ime átadunk törvényinek.
El innen hát, nyomorult bűnösök,
Halálotokra, melynek izletéhez
Adjon türelmet a kegyelmes ég
S igaz bűnbánatot. Vigyétek el!        (Az összeesküvők őrizet alatt el.)
Most Frankhonba, urak! E vállalat
Rátok s miránk egykép dicső leend.
A harcz szerencséjén nem kétkedünk.
Mert Isten ily szépen napfényre hozta
E vészes árulást, mely ránk lesett
Gátolni czélunkat: nem kétkedünk,
Hogy útunkból minden gát elvonúlt.
Föl hát, hű honfitársak! Bízzuk az
Isten kezére ön erőnket és
Gyorsan indítsuk működésnek azt.
Tengerre vígan! zászlók lengjenek!
Vagy frank király, vagy angol sem leszek.        (El mind.)

III. SZÍN.

London. Fürgéné háza Eastcheapben.

Pistol, Fürgéné, Nym, Bardolph és Fiú jönnek.

FÜRGÉNÉ.
Kérlek, mézédes férjecském, hadd kisérjelek el Stainesig.

PISTOL.
Nem: mert fájdalmat érez férfi szívem.
Bardolph, üdűlj; Nym, duzzaszd hős ered’;
Fiú, borzold fel bátorságodat:
Falstaff meghalt, busúlni kell azért.

BARDOLPH.
Bár vele lehetnék, akárhol van is, akár a mennyben, akár a pokolban.

FÜRGÉNÉ.
Nem, ő bizony nem a pokolban van; ő az Arthúr kebelében van, ha ugyan valaha ember az Arthúr kebelébe jutott. Olyan szép vége volt; úgy búcsúzott el, mintha fehérpólás kis gyermek volt volna. Épenséggel tizenkét és egy óra közt, épen az ár-apály idején útazott el. Mert a mint láttam, hogy ágytakaróját babrálgatja, virágokkal játszik s újja hegyére mosolyog, mindjárt tudtam én, hogy a nagy útra készűl. Mert az orra olyan vékony volt, mint egy írótoll, s zöld mezőket emlegetett. Hogy van, sir John? mondám neki. Ej, férfiú, ne csüggedjen el! Erre felkiáltott: Isten, Isten, Isten! három vagy négy ízben. Bátorításúl azt mondtam neki, ne gondoljon az Istenre; azt hivém, nem szükség magát ily gondolatokkal gyötörnie. Akkor arra kért, hogy húznám jobban lábára a takaróját. Az ágyba dugván kezemet, megtapogattam, s olyan hideg volt, mint a kő; aztán megtapogattam térdeit és úgy feljebb, feljebb: mindene olyan hideg volt, mint a kő.

NYM.
Mondják, hogy átkozta volna a bort.

FÜRGÉNÉ.
Úgy van, azt átkozta.

BARDOLPH.
Meg az asszonyokat is.

FÜRGÉNÉ.
Nem, azokat nem átkozta.

FIÚ.
De igen, átkozta, s azt mondta, hogy azok megtestesült ördögök.

FÜRGÉNÉ.
Igen, a test-színt sohasem tűrhette; ez a szín mindig ellenére volt.

FIÚ.
Egyszer azt mondta, hogy őt az asszonyok miatt viszi el az ördög.

FÜRGÉNÉ.
Hiszen igaz, hogy különösen bánt el az asszonyokkal; de akkoriban reumátikus volt s a babyloni szajháról beszélt.

FIÚ.
Nem emlékeznek rá, mikor egy bolhát látott ülni a Bardolph orrán, s azt mondta, hogy az egy fekete lélek, mely a pokol tüzében ég.

BARDOLPH.
Most vége a fának, mely a tüzet táplálta; ennyi az egész gazdagság, melyet szolgálatában szereztem.

NYM.
Elkotródunk? A király Southamptonból már alkalmasint elindult.

PISTOL.
No hát jerünk. Nyújtsd ajkadat, szivem;
Ügyelj házamra s ingóságaimra.
Eszed legyen: „kész pénz!” ez a szabály.
Kinek se higy!
Az eskü: polyva; hit, hűség: lepény.
Csípd meg! ez a valódi eb, galambom.
Legyen caveto hát tanácsadód;
Törüld le gyöngyeid’. Vitéz barátim,
El Frankhonba! Mint a nadály, fiúk,
Szívni, szívni a vért, egész’ kiszívni.

FIÚ.
Azt mondják, egészségtelen táplálék az.

PISTOL.
Érintsd szelíd ajkát s indulj.

BARDOLPH.
Isten veled, kocsmárosné.        (Megcsókolja.)

NYM.
Én nem csókolhatok, s ezzel punctum.
Hanem Isten veled.

PISTOL.
Ügyelj föl, légy szilárd, parancsolom.

FÜRGÉNÉ.
Élj boldogúl, Isten veled.        (El mind.)

IV. SZÍN.

Francziaország. Terem a franczia király palotájában.

Harsonaszó. A Franczia Király kisérettel jő. A Koronaherczeg, Burgund Herczeg, és mások.

FRANCZIA KIRÁLY.
Egész erővel üt reánk az angol;
Annál inkább szükség azért nekünk
Királyilag gondolni védelemre.
Tehát Bretagne és Berry herczegek,
Brabant meg Orleans, induljanak,
S te is, főherczeg, még pedig hamar,
Ellátni, fölszerelni várainkat
Hős férfiakkal és védeszközökkel:
Mert oly sebten közelget Anglia,
Miként a hab, mit egy örvény sodor.
Legyünk vigyázók, mint a félelem
Azon példákkal int, a melyeket
A föl se vett angol nem rég hagyott
Mezőinken.

KORONAHERCZEG.
Hatalmas, jó atyám,
Hogy elleninkre készülünk, helyes.
Egy országot a béke önmaga
Ne szenderítsen akként el soha
(Bár nyilt viszály s harcz szóban sem forogna),
Hogy védszert, szemlét és készűletet
Ne gyűjtsön, tartson és szerezzen ép úgy,
Miként ha várnók már a háborút.
Helyes tehát, hogy mindnyájan siessünk
Kinézni Frankhon gyönge részeit;
S ezt minden félelem nélkül tegyük,
Ép mintha hallanók, hogy Anglia
Pünkösdi mór tánczczal foglalkozik:
Mert olyan dőre egy királya van,
S kormányát oly ábrándosan viszi
Egy balga, nyers, szeszélyes ifju, hogy
Nyomába’ nem jár félelem.

CONSTABLE.
        Oh herczeg,
Nagyon csalódik e királyra nézt.
Kérdezze, fönség, a küldötteket,
Mi nagy méltósággal hallgatta ki
Megbizatásukat, s habár jeles
Tanácsurak voltak körébe’, mily
Szerényen szóla ellen, s e kívűl
Szilárd határzatban mi szörnyü volt:
Meglátja, hogy kül balgaságai
A római Brútus kűlszíne csak,
S a dőreség leplével észt takar,
Miként a kertész trágyával födi
A jókor és jól hajtandó gyökért.

KORONAHERCZEG.
Nem úgy van az, nagy Constable, nem úgy;
De mit sem árt, ha akként hiszszük is.
Védelmi téren legjobb, ellenünket
Erősbnek hinni, mint minőt mutat:
Így védszerünk teljes mérvű leend;
Holott a szűk, a gyönge készülettel
Úgy járunk, mint fukar, ki öltönyét
Elrontja, míg egy kis kelmét kimél.

FRANCZIA KIRÁLY.
Tartsuk erősnek hát Henrik királyt,
S készüljetek rá, herczegek, erősen.
Húsunkba vágtak már elődei;
Ama vérengező fajból eredt ő,
Mely minket ős fészkünkön üldözött.
Tanú erre gyalázatunk, midőn
Bukott csatát harczoltunk Cressynél
S főemberink mind foglyul estenek
A fekete herczeg Edvárd kezébe,
Míg apja mint hegy álla egy hegyen
A légbe’ fön, a naptól koronázva,
Látá hős magzatát, s mosolygva nézte, mint
Csonkítja a természet műveit,
S tiporja a példányokat, miket
Húsz év alatt Isten s a frank apák
Teremtettek. Imé egy ága ez
E győző törzsnek: félni kell tehát
Örökbe nyert hatalmát s végzetét.
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Henrik angol király követjei
Kérnek felségedhez bocsáttatást.

FRANCZIA KIRÁLY.
Rögtön kihallgatjuk. Hadd jöjjenek.        (Hírnök s néhány főúr el.)
Lássátok im, heves vadászat ez.

KORONAHERCZEG.
Szállj szembe s üldözd: mert hitvány ebek
Leghangosabbak, hogyha messze fut
Előttök a félelmes vad. Rövid légy
Ez angolokkal, jó királyom, és
Tudasd velök, mely ország feje vagy:
Az önszeretet nem oly dőre bűn, mint
Az önhanyaglás.
Főurak, Exeter-rel s Kisérettel, visszajönnek.

FRANCZIA KIRÁLY.
Angol testvérünktől?

EXETER.
Ő tőle. Üdvözli felségedet.
Kivánja a mindenható nevében,
Hogy vetnéd és tennéd le önmagadról
A kölcsönzött fényt, mely, az ég kegye,
A természet és a népjog szerint,
Őt és utódit illeti, azaz
A koronát s mind a nagy czímeket,
Melyek szokás s szabály szerint a frank
Koronához csatolvák. S hogy belásd,
Miként ez nem csinált, viszás igény,
Mely rég elmult napok molyfészkiből
Vagy épen a feledségnek porából
Került elő: ez emlékezetes
Leszármazási rendet küldi ő,        (Átadja a származási rendet.)
Mely minden ágat híven megmutat.
Akarja, hogy szemléld meg e családfát,
S ha meglátod, hogy ő közvetlenül
A híres ősök leghíresbikétől,
Harmadik Edvárdtól eredt, kivánja,
Hogy koronád- s országodról lemondj,
Mit tőle, mint igaz s természetes
Tulajdonostól, orvul elvonának

FRANCZIA KIRÁLY.
Mi lesz különben?

EXETER.
Véres kényszer: mert bár szivedbe rejtsd
A koronát, utána rugtat ő;
Azért tüzes viharban közeleg,
Dörgésben és földrengésben, Zeüszként,
S ha kérelem nem használ, kényszerít.
A könyörűlő ég nevébe’ kér,
Mondj le a koronáról és kiméld
Ama szegény lelkeket, kikre ez
Éhes harcz szörnyű torkát tátja már.
Fejedre tériti az özvegyek
Könyét, az árváknak jajhangjait,
A holtak vérét, bús hölgyek nyögésit
Férjek-, kedvesek- és apáikért,
A kiket e viszály majd elnyelend.
Igénye, rémszava és tisztem imez,
Ha cak még a királyfi nincsen itt,
A kit külön szükség üdvözlenem.

FRANCZIA KIRÁLY.
Mi minket illet, fontolóra veszszük.
Holnap kapod teljes határzatunkat
Angol testvérünkhöz.

KORONAHERCZEG.
Im a királyfiért
Itt állok: mit küld annak Anglia?

EXETER.
Kihívás, dacz, lenézés, megvetésre
S mindarra méltónak tart tégedet,
Mi a nagy küldőhöz nem érdemetlen.
Királyom mondja, hogy ha tán atyád
Minden kivánat bétöltésivel
A keserű gúnyt meg nem édesíti,
Mely fölségéhez tőled érkezett,
Oly súlyos számadásra vonz azért,
Hogy Frankhon öblös bolt s barlangjai
Zúgják bünöd’ s fordítják vissza gúnyod’
Az ő ágyúinak viszhangiban.

KORONAHERCZEG.
Mondd, ha szelíd választ adand atyám,
Tetszésem ellen van: mert én csupán
Viszályt óhajtok Angliával, és
Laptákat is azért küldék neki,
Kora- s könnyelmüségéhez valón.

EXETER.
Ezért megrendül Louvretek, habár
Európa főudvara volna is,
S különbséget láttok ti is, miként
Bámulva láttunk mi, alattvalói,
Éretlen napjai reménye és
Azok között, miken most úrkodik.
Mert az időt szemerként méri most,
A mit tulajdon veszteségteken
Fogtok belátni, ha Frankhonba jő.

FRANCZIA KIRÁLY.
Határzatunkról holnap értesülsz.

EXETER.
Gyorsan bocsássatok, nehogy királyunk
Maga jőjön kutatni késtemet,
Mert lábát az országba tette már.

FRANCZIA KIRÁLY.
Nem sokára jó válaszszal mehetsz.
Egy éj rövid lehellet, kis szünet,
Ily végzetes tárgyakra válaszolni.        (El mind.)

HARMADIK FELVONÁS.

A Kar jő.

KAR.
Képzelt szárnyon gyors színünk így repűl
Sebes mozgásban, mint a gondolat.
Gondoljátok, hogy a jól fölszerelt
Királyt láttátok a southamptoni
Parton, királyságába béevezni,
S hajó-hadának selyem lobogóit,
A mint az ifju Phoebus lengeté.
Képzelmetekkel játszszatok ti is,
S lássátok benne, a matróz fiúk
Mint másznak a kender kötélen, és
Halljátok a sípot, mely a zavart
Lármába rendet hoz; nézzétek a
Vászon vitorlát, mely a láthatatlan
Fuvó széltől dagad s a nagy hajót
A megbarázdolt tengeren viszi,
Daczolva a kevély habokkal. Óh!
Gondoljátok, hogy parton állva, egy
Várost láttok tánczolni a szilaj
Hullámokon, mert úgy tűnik föl e
Méltóságos hajóhad, a midőn
Harfleur felé siet. Csak rajta, rajta!
Tapadjatok lélekben e hajó
Kormányrúdjához s Angliátokat
Hagyjátok itt oly csendben, mint az éjfél,
Aggok, vénasszonyok és gyermekek
Védelmére, kiknél a vér s erő
Immár elmult avagy még meg se jött.
Mert a kinek csupán egy serkedő
Szőrszál van állán, nem kész-e követni
Frankhonba e választott hősöket?
Föl, föl szellemben! látni ostromot
S ágyúkat a szekéren a körűlvett
Harfleurre vészesen ásítani.
Gondoljátok: Frankhonból a követ
Már visszatért, s Henriknek béjelenté,
Hogy a király, leányát Katalint
Ajánlja néki s jegyajándokúl
Némely csekély, kis herczegségeket.
Nem tetszik e válasz, s a gyors tüzér
Kanóczával a pokolműhöz ér,
S mindent leont. Elnézők legyetek
S pótolja szinünket képzelmetek.        (Csatazaj. Ágyúdörgés.)

I. SZÍN.

Francziaország. Harfleur előtt.

Csatazaj. Henrik Király, Exeter, Bedford, Gloster és katonák ostrom-hágcsókkal jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Rohamra még egyszer, barátim, egyszer!
Vagy angol holtakkal töltsük meg a rést.
Békében férfihoz mi sem valóbb,
Mint a szerény csend és alázat; ám
De ha fülünkbe zúg a harczvihar,
Kövessük akkor a tigris szokását:
Feszüljön az ideg, szökjék föl a vér!
Az arczot bősz düh fintorítsa el!
Legyen rémes tekintetű a szem
S a fej kapuin úgy lessen, miként
Az ércz-ágyú! árnyazza a szemöld
Oly rémítőn, mint mállott sziklabércz,
Mely a vad óceántól elmosott
S megrozzantott alapján függ alá!
A fog csikorgjon, táguljon az orrlyuk!
Tartsátok vissza a lélekzetet,
S minden szellem feszüljön legmagasb
Fokára. Fel most, fel! angol nemesség!
Véred harczedzett apáktól eredt,
Kik, mint megannyi Sándorok, vivának
Reggeltől estig im e tájakon,
S csupán azért tették le kardjokat,
Mert véle nem volt mit mívelni már.
Ne hozzatok szégyent anyáitokra:
Most bizonyítsátok be, hogy valóban
Apáitok voltak nemzőitek,
S példát adván a durvább rend előtt,
Tanítsátok harczolni. És ti, köznép!
Kik Angliában nőttetek fel, itt
Mutassátok a vett tápszer tüzét:
Hadd higyük, hogy méltók vagytok valóban
Születéstekre, min nem kétkedem:
Mert nincs oly aljas, hitvány köztetek,
Kinek szemében büszke fény nem ég.
Úgy álltok, mint zsinóron a vadász-eb,
Ugrásra készen. A vad felszökellt:
Bátran elő! Kiáltsd mindannyia:
Henrikkel Isten, Szent György s Anglia!        (El mind. Csatazaj. Ágyúzás.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Csapatok vonulnak el. Nym, Bardolph, Pistol és a Fiú jönnek.

BARDOLPH.
Rajta, rajta, rajta! a rézsre, a rézsre!

NYM.
Ugyan, káplár, megállj, kérlek. Nagyon tüzes ez a puffogatás s nekem részemről nincs két életem. Ez már igen is heves izé. Ez aztán furcsa nóta.

PISTOL.
A nóta legszebb: mert köröskörűl izé.
Puffognak; a legény elesik és vége.
        A véres mezőben
        Kard és paizs bőven,
        Megszerzi az örök hírt.

FIÚ.
Inkább valamely sörházban volnék Londonban! Minden híremet od’ adnám egy kanna sörért és biztosságért.

PISTOL.
Én pedig:
        Ha óhajtásban üdvöt látnék,
        Megvolna nálam a jó szándék,
        S ott termenék e pillanatban.

FIÚ.
Szép dolog biz az;
Még sem oly igaz,
Mint madár zeng a bokorban.
Fluellen jő.

FLUELLEN.
Föl a résre, kutja nép! előre, kaz kölkek!        (Előre űzi őket.)

PISTOL.
Nagy hadvezér, kiméljed a por-embert,
Szüntesd dühöd’, szüntesd kemény dühöd’,
Szüntesd dühöd’, nagy hadvezér;
Szüntesd dühöd’, komám; légy nyájas, szép öcsém!

NYM.
Ezek aztán jó izék; bizony kegyelmességed rossz izéket okoz.        (Nym, Pistol és Bardolph, Fluellen-től kisérve, el.)

FIÚ.
Fiatal ficzkó létemre is keresztűl pillantottam e három szájhőst. Gyerek vagyok, mind a háromhoz mérve, de habár mind a hárman mellettem akarnának szolgálni, még sem lennék emberök, mert ilyen himpellérekből három se teszen egy emberszámot. Ez a Bardolph, ennek fehér a mája s vörös az arcza, melyeknél fogva merészen oda tekint, de nem harczol. Ez a Pistol, ennek a nyelve szilaj, de a kardja nyugodt, minél fogva összetöri a szókat s épségben őrzi fegyverét. Ez a Nym, ez hallotta, hogy kevés beszédű ember a legderekabb ember, azért szégyenli elmondani imáját, hogy nyúlszívűnek ne tartsák; de kevés hitvány szava ép oly kevés derék tettel párosúlt, mert ő ugyan senki fejét be nem ütötte, kivévén a magáét, midőn részegen egy czölöpnek neki ment. Elcsenik, a mi eléjök akad, s ezt aztán keresetnek hívják. Bardolph egy lant szekrényt lopott, tizenkét órányira vonszolta s eladta három krajczárért. Nym és Bardolph esküdt testvérek a tolvajságban s Calaisban egy szénvonót loptak; ebből a csínyből mindjárt láttam, hogy piszkos mesterséget űznek. Azt akarnák, hogy én is oly bizalmas legyek mások zsebéhez, mint keztyűik vagy zsebkendőik; az én emberiségemnek pedig igen ellenére van, hogy a más zsebéből kivegyem s a magaméba tegyem: hiszen az már annyi volna, mint az igaztalanságot zsebre dugni. El kell őket hagynom s jobb szolgálatot keresnem; bitangságuk háborgatja gyönge gyomromat, ki kell adnom rajta.        (Fiú el.)
Fluellen visszajő, utána Gower.

GOWER.
Fluellen kapitány, jöjjön tüstént az aknákhoz, Gloster herczeg akar önnel szólani.

FLUELLEN.
Az aknákhoz! Montya herczegnek, nem igen jó azon aknákhoz menni. Mert lássa, az aknák nem a hati tudomány szerint vannak; öblösségök nem elekendő: mert lássa (s ezt a herczegnek mekmatyarázhatná, lássa), az ellenség néty rőfnire aláásott az ellenaknáknak. Ucscsegéljen! én azt mondok, minden felrobban, ha jobb kormányzás nem lesz.

GOWER.
Gloster herczeget, kire az ostrom intézése bizaték, egészen egy irlandi kormányozza: derék, vitéz ember, valóban.

FLUELLEN.
Macmorris kapitány, nemde?

GOWER.
Gondolom, ő.

FLUELLEN.
Ucscsegéljen! oly szamár az, a minő csak kell; szemébe is bizonyítok; nem járatosabb az igazi hati tudományban, lássa, a római tudományban, mint egy kölök.
Macmorris és Jamy, távolban jönnek.

GOWER.
Épen itt jön s vele a skót kapitány, Jamy kapitány.

FLUELLEN.
Jamy kapitány ritka, terék férfiú, az piszomos; nagy tyártassága s ismerete van a régi háporúkban, a mennyire rendelkezéseit különösebben ismerem. Ő aztán, ucscsegéljen! megfelel magáért, mint akármely harczfi, a mi a rómaiak régi hadi tanát illeti.

JAMY.
Jó napot, Fluellen kapitány.

FLUELLEN.
Adj’ Isten önnek is, derék Jamy kapitány.

GOWER.
Hogyan, Macmorris kapitány, elhagyta ön az aknákat? fölhagytak velök az árkászok?

MACMORRIS.
Krisztusz uczcze rosszúl áll a dolog. A munkát abban hagyták, hátrálót trombitálnak. Szavamra, apám lelkére eszküszöm, rosszúl áll a dolog; abba’ hagyták. Uczczegéljen, légbe röpítettem volna e városzt egy óra alatt. Ah! rosszúl van, rosszúl van a dolog, szavamra mondom, rosszúl van.

FLUELLEN.
Macmorris kapitány, most már kérem, engedje nekem némi vitába pocsátkoznom önnel, a háború-tant, a római háborúkat illetőleg vagy tekintőleg, csak úgy parátságos eszmecsere vagy okoskodás útján, részint, hogy véleményemet igazoljam, részint, hogy gondolkodásomat kifejtsem a katonai tudomány rendelkezését illetőleg: ez a fő sarkpont.

JAMY.
Nagyon jó lesz, két jó kapitány; meghálálom, mihelyt alkalmam lesz rá, meg fogom hálálni.

MACMORRIS.
De Krisztusz uczcze! nincz moszt idő a feczegészre. Hevesz a nap, az idő, a háború, a király ész a herczegek: nincz idő a feczegésre. A városz megszállva, trombita a részre hivogat, ész mi czak beszélgetünk, szemmit nem teszünk. Mindnyájunkra szégyen, Isztenemre! szégyen, nyugton állanunk, szavamra mondom, szégyen. Torkokat kellene itt metszegetni, munkához látni; mégis mitszem teszünk. Krisztusz uczcze, nem!

JAMY.
Esküszöm, mielőtt szemeim álomra ereszkednének, hősies tettet viszek véghez, vagy porba hullok a közben, igen! vagy halálra szállok; hanem vitézűl megfizetek érte, a mint csak tőlem telik, az már bizonyos, s ezzel aztán vége. Teringettét! oly örömest hallgattam volna köztök egy kis vitatkozást!

FLUELLEN.
Macmorris kapitányt, én, lássa, úgy kondolom, engedelmével, hoty a maga nemzetéből nem sokan vannak.

MACMORRIS.
Az én nemzetemből! Hát mi az én nemzetem? fattyú, szehonnai, bitang, gazember? Mi az én nemzetem? ki beszél az én nemzetemről?

FLUELLEN.
Látya, Macmorris kapitány, ha máskép veszi tolgot, mint a hogy értve volt. Körülpelűl azt gondolok, hogy nem bánik velem oly nyájasan, mint illem szerint bánnia kellene; pedig hát vagyok én olyan ember, mint ön, akár a háporú-tanban, akár születésem eredetére s más egyéb részletekre nézve.

MACMORRIS.
Én nem tudom, hogy ön olyan ember, mint én! sz’ uczczegéljen! levágom a fejét.

GOWER.
Urak, félreértik egymást.

JAMY.
Ah, ez aztán furcsa tévedés.        (Alkudozási trombita szó.)

FLUELLEN.
Macmorris kapitány, ha egyszer alkalmasabb időt megtalálunk, pátor leszek önnek mondani, hogy értem én a háború-tant. S most vége.        (El mind.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Harfleur kapui előtt.

A parancsnok s néhány polgár a falakon, az angol csapatok alant. Henrik Király és kisérete jő.

HENRIK KIRÁLY.
Mit végez a város parancsnoka?
Több alkut e kivül nem engedünk:
Kegyelmünknek hódoljatok tehát;
Vagy rombolásban büszke fők gyanánt,
A legrosszabbra visztek: mert a mily
Való, hogy katona vagyok s e név
Leginkább is megillet, mint hiszem:
Ha újra elkezdém az ágyuzást,
A félig dult Harfleurt el nem hagyom,
Míg hamviban temetve nem leend;
A kegyelem kapuit mind bezárom
S a zord szivű, a vásott katona,
Vérengező kezével, szabadon,
Pokol-tág lelkismérettel dühöng,
Fűként aratva üde szűzek és a
Virító kisdedeknek sergeit.
Mit bánom én akkor, ha a veszett harcz,
Lángdíszben, a gonosz fejdelmeként,
Bemázolt arczczal, a vég pusztitás
És rombolás szörnyű művébe fog!
Mit bánom én, ha okai ti lesztek,
Hogy tiszta lánykáitok a kigyult
Erőszaknak kezébe fognak esni!
Mely zabla tartsa fel az elfajult
Vásottságot, ha bőszülten rohan?
Hiú parancsunk ép oly hasztalan
A rablásnak dühűlt harczosra, mint
A Leviathant megidézni, hogy
Fölszínre szálljon. Ám, harfleuriek,
Kiméljétek a várost és a népet,
Míg harczosim szavamra hajtanak,
Míg a kegyelem hűs, langyos szele
Elfújja a zord gyilkolás, erőszak
S gonoszság mérges, undok fellegét!
Ha nem: rögtön azt látjátok, hogy itt
Az elvakult, vérengző katonák
Tisztátalan kézzel beundokítják
Sivalgó lánykáitok fürteit,
Apáitok ősz szakálát megragadják
S tisztes fejöket a falhoz verik,
Lándzsákra szúrják a mezítelen
Kicsínyeket, s az őrjöngő anyák
Bősz ordítása a felhőt szegi,
Miként ama zsidó nőké, Heródes
Szolgáinak véres vadászatán.
Mit szóltok? engedtek, ezt elkerülni?
Vagy jobb, daczolva, ekként elmerülni?

PARANCSNOK.
Reményünk e napon már véget ért:
A főherczeg, kinél segélyt kerestünk,
Azt válaszolja, hogy hadserge még
Nem kész ily ostromot feloldani.
Éltünket, városunkat, nagy király,
Kegyedre bizzuk: jer, vonulj be hát,
Parancsolj birtokinkkal és velünk;
Magunkat nem védhetjük már tovább.

HENRIK KIRÁLY.
Föl a kapukkal! Bátya, Exeter,
Szálld meg Harfleurt, fészkeld be ott magad’
S erősítsd meg a frank ellen szilárdul:
Kegyelmes légy mindenkihez. S mi, mert
Közelg a tél, a kór meg terjedez
Sergünk között, Calaisba visszatérünk.
Ez éjt Harfleurben vendéged leszünk
S holnap korán innen bucsút veszünk.        (Harsonaszó. A király s többen a városba vonulnak.)

IV. SZÍN.

Rouen. Terem a palotában.

Katalin és Alice jönnek.

KATALIN.
Alice, tu as esté en Angleterre, et tu bien parles le langage.

ALICE.
Un peu, madame.

KATALIN.
Je te prie, m’enseigniez; il faut, que je apprend a parler. Comment appelez vous le main en anglois?

ALICE.
Le main? Il est appelée: kéz.

KATALIN.
Kéz. Et les doigts?

ALICE.
Les doigts? Ma foy, j’ai oublié les doigts; mais je me souviendray. Les doigts? Je pense, qu’ ils sont appelé: ujj; ouy, ujj.

KATALIN.
Le main: kéz; les doigts: ujj. Je pense que je suis le bon escolier. J’ai gagné deux mots d’anglois vistement. Comment appelez vous les ongles?

ALICE.
Les ongles? Les appelons: köröm.

KATALIN.
Köröm. Escoutez! dites moy, si je parle bien: kéz, ujj, köröm.

ALICE.
C’est bien dit, madame; il est fort bon anglois.

KATALIN.
Dites moy l’anglois pour le bras.

ALICE.
Kar, madame.

KATALIN.
Et le coud?

ALICE.
Könyök.

KATALIN.
Könyök. Je m’en faitz la repetition de tous les mots que vous m’avez apprins des a présent.

ALICE.
Il est trop difficile, madame, comme je pense.

KATALIN.
Excuse moy, Alice; escoute. Kéz, ujj, köröm, kar, kinög.

ALICE.
Könyök, madame.

KATALIN.
O seigneur Dieu! je m’en oublie; könyök. Comment appelez vous le col?

ALICE.
Nyak, madame.

KATALIN.
Nyak; et le menton?

ALICE.
Áll.

KATALIN.
All. Le col nyak; le menton áll.

ALICE.
Ouy. Sauf vostre honneur; en verité, vous prononcez les mots aussi droict que les natifs d’Angleterre.

KATALIN.
Je ne doute point d’apprendre par la grace de Dieu, et en peu de temps.

ALICE.
N’avez vous déja oublié ce que je vous enseigné?

KATALIN.
Non, je reciteray á vous promptement. Kéz, ujj, kömör –

ALICE.
Köröm, madame.

KATALIN.
Köröm, kar, kököny.

ALICE.
Sauf vostre honneur, könyök.

KATALIN.
Ainsi dis-je: könyö, nyak, et áll. Comment appelez vous le pieds et la robe?

ALICE.
Láb, madame, et czomb.

KATALIN.
Láb et czomb. O seigneur Dieu! ils sont les mots, de son mauvais, corruptible et impudique, et non pour les dames de honneur d’user. Je ne voudrois prononcer ces mots devant le seigneur de France, pour tout le monde. Il faut láb et czomb néant-moins. Je reciterai une autre fois ma leçon ensemble: kéz, újj, köröm, kar, könyök, nyak, áll, láb, czomb.

ALICE.
Excellent, madame.

KATALIN.
C’est assez pour une fois: allons nous a diner.        (El mind.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Más terem a palotában.

A Franczia Király, Koronaherczeg, Bourbon Herczeg Francziaország Constable-je s mások jönnek.

FRANCZIA KIRÁLY.
A Somme vizét átlépte már bizonynyal.

CONSTABLE.
S ha még harczot sem állottak vele,
Ne lakjuk Frankhont: hagyjunk abba mindent
És bor-vidékünk barbár népre szálljon.

KORONAHERCZEG.
Oh Dieu vivant! hogy egy pár sarjadékunk
Fattyú-növés apáink dús eréből,
Oltó galyak vad törzsben, ily hamar
A föllegek felé szökkentek és
Felülmulák oltóikat!

BOURBON.
Norman, de fattyu norman, norman fattyu.
Mort de ma vie! ha megvivatlan jönnek,
Árúba vetem herczegségemet,
Hogy Albion rongyos szélű szigetjén
Egy ronda kis majorságot vegyek.

CONSTABLE.
Dieu de batailles! honnan tüzök?
Égaljok nem ködös, zord és komor,
Melyre gúnytól sápadva néz a nap,
Gyümölcsüket mord képpel zúzva el?
Hát árpaléjök, főtt vizök, a mely
Elnyűtt gebének kellő egy ital,
Hős hévre forralá hült véröket,
Míg a mi gyors vérünk, mit bor hevít,
Jegesnek látszik!? Oh! hazánk hiréért!
Ne függjünk itt mindnyájan úgy, miként
Ereszünkről lecsüggő jégcsapok,
Mig egy kihültebb nép a hős ifjúság
Csöppjével izzad dús mezőnkön, a mely
Csupán csak önszülöttiben szegény.

KORONAHERCZEG.
Hitemre, becsületemre!
Nőink kigúnyolnak, kimondva, hogy
Tüzünk kihalt és ők az angol ifjak
Kényére bízzák testöket, e hont
Fattyú-harczossal népesíteni.

BOURBON.
Angol táncziskolába küldenek,
Ugrándozást, szökést tanítani,
Mondván, hogy érdemünk sarkunkba’ van
És hogy mi a legjobb futók vagyunk.

FRANCZIA KIRÁLY.
Hol van Montjoy, a hirnök?
        Gyorsan el!
Éles daczczal köszöntse Angliát:
Fel, főurak! el a mezőre oly
Kedélylyel, melyet a becsületérzet
Élesbre fent, mint milyen kardotok.
De la Bret Károly, Frankhon nagy constableje,
Orléans, Bourbon s Berry herczegek,
Alençon, Brabant, Bar és Burgundy,
Chatillon Jakab, Rambures, Vaudemont,
Beaumont, Gandpré, Roussi és Fauconberg,
Foix, Lestrale, Bouciqualt és Charolois,
Nagy herczegek, bárók, urak s lovagság,
A nagy hűbérért, mentsétek meg im
E nagy szégyentől magatokat, és
Gátoljátok meg angol Henriket,
Ki a Harfleur vérébe áztatott
Zászlóival vonúl hazánkon át!
Omoljatok sergére, mint megolvadt
Hó a völgyekbe, melyeknek alanti
Szolgaszékére öntik nedvöket
Az alpok! Van erőtök: csapjatok rá,
S hadi szekéren hozzátok Rouenbe
Foglyunk gyanánt.

CONSTABLE.
        Így illik a nagyokhoz.
Azt röstelem, hogy serge oly kevés;
Népe beteg s az úttól éhezett:
Mert ha a mi hadunkra néz, tudom,
Szive a félelem vermébe vész,
És hódítás helytt váltságpénzt ajánl.

FRANCZIA KIRÁLY.
Azért, constable, Montjoy hadd siessen,
S hadd tudja meg az angoltól, vajon
Mi váltságpénzt ajánl önkéntesen.
Főherczeg, ön velünk marad Rouenben.

KORONAHERCZEG.
Ne úgy, igen kérem fölségedet.

FRANCZIA KIRÁLY.
Csak nyugton! ön velünk hátul marad.
Most el, constable! el mind, ti herczegek!
S hírt Anglia dőltéről hadd vegyek.        (El mind.)

VI. SZÍN.

Angol tábor Picardiában.

Gower és Fluellen jönnek.

GOWER.
Nos, Fluellen kapitány! a hídtól jön?

FLUELLEN.
Pisztosíthatom, hogy a hítnál igen kitűnően teljesítették a szolgálatot.

GOWER.
S Exeter herczeg épségben maradt?

FLUELLEN.
Exeter herczeg oly hősies, mint Agamemnon: oly férfiú, kit én szeretek, tisztelek, lelkemmel és szívemmel, puszgoságommal, életemmel, pihegésemmel és legvégső erőmmel. Néki, hála Isten! semmi paj! Vitézül, nagy hati tudománynyal tart a hidat. Egy zászlótartó hadnagy van ott a hítnál: jó lelkiismerettel mondhatom, oly vitéz ember, mint Marc Anton: semmi külső tekintélylyel nem bír, hanem hősies tettét láttam neki.

GOWER.
Hogy hívják?

FLUELLEN.
Pistol zászlótartó.

GOWER.
Nem ismerem.
Pistol jő.

FLUELLEN.
Épen itt jön la.

PISTOL.
Kapitány, tégy szivességet velem:
Exeter herczeg kedvel tégedet.

FLUELLEN.
Uty van, hál’ Istennek! Érdemlek is tőle egy kis szeretet.

PISTOL.
Bardolph, egy hős, kemény szivű s ügyes
Vitéz, a szörnyü végzet által, és
Bőszülve forgandó kerekje által
A könnyelmű Fortunának, eme
Vak istennőnek,
Ki egy szünetlen gördülö kövön áll…

FLUELLEN.
Engedelmével, Pistol zászlós, Fortunát vaknak festik, szemén kötölékkel, jelenteni, hogy a szerencse vak. Festik továbbá kerekkel is, jelenteni, mi belőle tanulság, hogy változó és állhatatlan, meg aztán változékonyság és ingatagság; és látja, a lába goló forma kőre van helyezve, mely kurúl, kurúl, csak kurúl. A költők igazán igen bompás leírását adták neki. Furtuna pombás tanulság.

PISTOL.
Bardolphhoz a szerencse zord, rideg:
Feszületet lopott, most felkötik.
Átkos halál!
Ásitson ebre a bitó, legyen
Szabad az ember és ne fojtsa el
Torkát kender kötél; de Exeter
Kimondta a halálitéletet
Egy kis feszületért.
Menj, szólj vele: hallgat terád a herczeg,
Bardolph életfonalát ne messe el
Aljas gyalázat és éles zsineg.
Szólj élte mellett: megszolgálom azt neked.

FLUELLEN.
Pistol százlós, úgy félig érdem szándokát.

PISTOL.
No hát örülj neki.

FLUELLEN.
De pizom, százlótartó, ez nem igen örülni való dolog. Mert, látja, ha mindjárt tulajdon testvérem volna is, kérném herczeget, csak bánjék vele tetszés szerint, hajtsa végre rajta az ítéletet: mert hát fel kell tartani a fegyelmet.

PISTOL.
Veszsz el s légy átkozott! Fige barátságodnak.

FLUELLEN.
Jól van.

PISTOL.
Spanyol fige!        (Pistol el.)

FLUELLEN.
Iken jól van.

GOWER.
Ej, hisz ez egy körmönfont csaló gazember; most emlékszem már rá; kerítő, zsebmetsző.

FLUELLEN.
Pisztosítom önt, a hídnál oly terék szavakat mekpeszélt, minőket csak nyári nap látni. Iken jól van, a mit nekem peszélt; jól van, mondhatom, ha az idő rászolgál.

GOWER.
Csaló, hóbortos, gazember ez. Olykor-olykor elmegy a háborúba, hogy Londonba visszatérve, katonaöltönyben csilloghasson. S az efféle ficzkók egyszerre készen vannak aztán a nagy hadvezérek nevével. Könyv nélkül betanulják, hol történt ez vagy az: e vagy amaz földsáncznál, ezen résnél, ama födözeten; ki tért vissza dicsőségesen, kit lőttek agyon, ki gyalázta meg önmagát, mely állást tartott meg az ellenség; s mindezt hibátlanúl betanulják harczias nyelven, melyet új szabású káromkodásokkal czifráznak; pedig hogy a tábornoké szerint nyírott szakál s a tábori megviselt öltöny mily hatást gyakorol a tajtékzó palaczkok és sörbe mártott elménczségek között, elgondolni is csodálatos. Azért korunk ez éktelenségeit ismernie kell önnek; különben rútúl rászedhetik.

FLUELLEN.
Mondok önnek valamit, Gower kapitány: kezdek észrevenni, hogy ő nem az az ember, kinek mutatni akarja magát világ előtt; ha kabátján egy luk megtalálom, majd megmondok én neki véleményemet. (Trombitaszó.) Hallja, itt jön a királ: szólanom kell vele a hítról.
Henrik Király, Gloster s katonák jönnek.

FLUELLEN.
Isten áltja felségét!

HENRIK KIRÁLY.
Hogy hogy, Fluellen? a hídtól jösz?

FLUELLEN.
Onnan, felséged parancsára. Exeter herczeg vitézűl tartotta a hítat; a francziák mekszaladoztak; iken vitéz ticső dolgok történtek. Mert az ellenség elfoglalta a hítat, de visszavonulni kénytelen volt s Exeter herczeg lett a híd ura. Mondhatok, felség, a herczeg derék ember megvan a talpán.

HENRIK KIRÁLY.
Hány embert veszítettetek, Fluellen?

FLUELLEN.
Az ellenségnek igen naty vesztesége van, különösen naty; részemről gondolom, a herczeg senkit sem veszített, egy kívül, a kit, mivel templomot rabolt, hihetőn kivégeznek: valami Bardolph, ha ismeri felség: az arcza csupa bibircsó, ragya, pattogzás és tűz-láng, ajkai az orrára fujdogálnak, s az meg olyan, mint az izzó szén, néha kék, néha vörös; hanem orra ki van végezve, s tüzének vége.

HENRIK KIRÁLY.
Kiirtani szeretnénk minden ily gonosztevőt. Világos rendeletet adunk, hogy ez országon átvonultunkban semmit ne zsaroljanak, semmit el ne vegyenek fizetés nélkül a falvakban, egy francziát se illessenek vagy gúnyoljanak gyalázó szavakkal, mert ha szelídség és kegyetlenség versenyez egy királyság fölött, a leggyöngédebb játékos lesz a leggyorsabban nyerő.
Harsona-szó. Montjoy jő.

MONTJOY.
Kilétemet tudatja öltönyöm.

HENRIK KIRÁLY.
Igen, azt tudom; de mit fogok tudni tőled?

MONTJOY.
Uram szándékát.

HENRIK KIRÁLY.
Nyilvánítsd.

MONTJOY.
Királyom így szólt: Mondd meg angol Henriknek, hogy bár holtnak tetszénk, csak aludtunk, az elvárás jobb katona, mint az elsietés. Mondd, hogy Harfleurnél visszanyomhattuk volna; de nem láttuk jónak lezúdítni a csapást, mielőtt teljesen megért. Most rajtunk a sor beszélni, s szavunk parancsoló. Anglia megkeserüli dőreségét, belátja gyöngeségét s csodálja türelmünket. Mondd meg tehát neki, gondoskodjék oly váltságdíjról, mely szenvedett veszteségeinkhez, elvesztett alattvalóinkhoz s eltűrt megaláztatásunkhoz mért legyen, mit ha egész súlyában kárpótolni akar, kicsinysége megrogy alatta. Veszteségeinkért kincstára fölötte szegény; vérünk omlásáért királyságának fölajánlása csekély összeg; s megaláztatásunkért, saját személye, lábunknál térdelve, gyönge és méltatlan elégtétel lenne. Add ezekhez kihívásunkat, s mondd meg neki végül, hogy elárulta embereit, kiknek halálítélete ki van mondva. Ennyit uram, királyom; ennyi megbizatásom.

HENRIK KIRÁLY.
Mi a neved? már tiszted’ ismerem.

MONTJOY.
Montjoy.

HENRIK KIRÁLY.
Jól végezéd dolgod’. Térj vissza és
Mondd a királynak, már nem zaklatom,
De sőt örömmel húzódnám Calaisba
Gát nélkül: mert valót beszélve, bár
Eszélytelenség ennyit vallani
Előnyt kapott ravasz ellenfelünknek,
Betegség elgyötörte népemet,
Számuk csekély, s a megmaradt néhány
Aligha jobb, mint annyi franczia;
Míg ép erőben, hirnök, mondhatom,
Úgy tetszett, mintha három franczia
Járt volna egy angol lábszárain.
Isten bocsássa meg, hogy így dicsekszem:
Frank légetekből szívtam e hibát;
Megbántam. Mondd uradnak, itt vagyok,
Váltságdíjam e hitvány, gyönge test,
Sergem beteg, bágyadt őrség csupán.
De ha Isten vezérl, mégis megyünk, bár
Frankhon s meg oly más szomszéd állna is
Útunkba. Vedd ezt fáradságodért.
Menj, s mondd uradnak, jól gondolja meg:
Ha elvonulhatunk, jó; hogyha gátol,
A barna földet piros véretekkel
Föstjük be. S most, Montjoy, elmehetsz.
Mindössze ennyiből áll válaszunk:
Mi a csatát, így lévén, nem keressük,
De így levén, nem is kerüljük azt;
Mondd ezt uradnak.

MONTJOY.
Akként teszek. Köszönet felségednek.        (Montjoy el.)

GLOSTER.
Remélem, most nem rontanak reánk.

HENRIK KIRÁLY.
Isten kezében vagyunk, nem övékben.
A hídra most: közelget már az éj.
Túl a folyón szállunk táborba és
Reggel vonúlunk majd onnan tovább.        (El mind.)

VII. SZÍN.

Franczia tábor Agincourt mellett.

Francziaország Constable-je, Rambures, Orleans Herczeg, a Koronaherczeg és mások jönnek.

CONSTABLE.
Eh! fegyverzetemnek nincs párja e világon. Bár csak virradna már!

ORLEANS.
Fegyverzete kitűnő; de az én lovamnak is meg kell ám adni a magáét.

CONSTABLE.
No, az a legjobb ló Európában.

ORLEANS.
Hát sohsem lesz már reggel?

KORONAHERCZEG.
Önök, Orleans herczeg s nagy constable, lóról és fegyverzetről beszélnek.

ORLEANS.
Ön mind a kettővel úgy el van látva, mint bár mely herczeg e világon.

KORONAHERCZEG.
Mily hosszú éj! Nem cserélnék lovat egygyel sem, a mely négy lábon jár. Ça ha! Úgy pattan ez a földről, mintha szőrrel volna kitömve: le cheval volant, Pegazus, qui a les narines de feu! Ha lovaglok rajta, csak úgy lebbenek, sólyom vagyok. A légben szökdel; a föld csak úgy zeng, ha megérinti. Körmének legkisebb hegye is zenélőbb, mint Hermesz sípja.

ORLEANS.
Szerecsen-dió színű.

KORONAHERCZEG.
S gyömbér-tüzü. Perseusnak való állat: csupa tűz és lég; s a föld és víz röst elemei csak azon tűrelmes csöndben vehetők észre nála, mialatt lovagja reá hág. Ez aztán ló; a többi gebéket barmoknak nevezhetni.

CONSTABLE.
Valóban, herczeg, a legtökéletesb, kitűnő ló.

KORONAHERCZEG.
A díszparipák fejedelme; nyerítése mint egy király parancsa s magatartása hódolatra készt.

ORLEANS.
Ne többet, rokon.

KORONAHERCZEG.
Ej, nincs abban elmésség, ki pacsirta keltétől bárányok zártáig, érdemlett, változatos dicséretet mondogatni nem bír az én lovamra. Oly bőséges tárgy az, mint a tenger. Változtasd ékesszóló nyelvekké a homokszemeket, s lovam mindegyiknek dolgot ád; méltó, hogy fejdelem beszéljen róla, hogy fejedelmek fejedelme lovagoljon rajta, és hogy az előttünk ismert és ismeretlen világ saját magán ügyét félre téve, csak őt csodálja. Én már dicsőítésére sonettet is írtam egykor, mely így kezdődött: „Oh! természet csodája!”

ORLEANS.
Én valakinek a kedveséhez írott sonettjét hallám, hogy úgy kezdődött.

KORONAHERCZEG.
Úgy azt utánozták, melyet én a paripámhoz írtam: mert lovam az én kedvesem.

ORLEANS.
Kedvese jól bírja.

KORONAHERCZEG.
Engemet jól, s ez kellő magasztalása és tökélye egy jó és kizárólagos kedvesnek.

CONSTABLE.
Hanem a minap úgy látszott nekem, hogy kedvese ugyancsak megrázta az ön derekát.

KORONAHERCZEG.
Talán az öné tett úgy.

CONSTABLE.
Az enyim nem volt felzabolázva.

KORONAHERCZEG.
Oh! akkor alkalmasint vén és szelíd volt, s úgy lovagolt ön, mint egy irlandi kóbor lovas, franczia bő nadrág nélkül, saját szűk lábravalójában.

CONSTABLE.
Ön nagyon is ért a lovagláshoz.

KORONAHERCZEG.
Fogadja hát intésemet: a kik úgy lovagolnak és nem lovagolnak óvatosan, undok mocsárba buknak. Inkább csak lovam legyen a kedvesem.

CONSTABLE.
Én is szeretném, ha nyereg alá való volna kedvesem.

KORONAHERCZEG.
Hanem, constable, az én kedvesem a maga szőrét hordja ám.

CONSTABLE.
Én is ép ily igazán dicsekhetném azzal, ha sertés volna a kedvesem.

KORONAHERCZEG.
Le chien est retourné a son propre vomissement, et la truie lavée au bourbier: te fölhasználod, akármi legyen.

CONSTABLE.
De kedveseműl lovamat nem, sem az afféle közmondást, mely oly kevéssé illik a tárgyhoz.

RAMBURES.
Ugyan, constable, napok vagy csillagok vannak-e a fegyverzeten, melyet sátrában ez éjjel láttam?

CONSTABLE.
Csillagok.

KORONAHERCZEG.
Le fog holnap azok közűl esni egynehány, remélem.

CONSTABLE.
De azért még sem lesz híja egemnek.

KORONAHERCZEG.
Meglehet, mert túlságosan is sokat visel ön azokból, s tisztességesebb volna egy kissé kevesebb.

CONSTABLE.
Ép úgy, mint az ön lova viseli az ön dicséreteit: szint’ oly jól fogna ügetni, ha magasztalásaiból néhányat lelökne a nyeregből.

KORONAHERCZEG.
Bár képes volnék rárakni érdemét! Sohsem lesz már nappal? Holnap egy mértföldet fogok lovagolni, s útam angol képekkel lesz kirakva.

CONSTABLE.
Azt én nem akarom mondani, attól tartván, hogy útam képet fogna vágni reám. Szeretném már, ha reggel volna, mert igen szeretném fülön csípni az angolokat.

RAMBURES.
Ki akar velem koczkázni húsz fogolyban?

CONSTABLE.
Önmagát kell koczkáztatnia, mielőtt azokhoz jutna.

KORONAHERCZEG.
Éjfél van; megyek fegyverkezni.        (El.)

ORLEANS.
A főherczeg nagyon óhajtja a reggelt.

RAMBURES.
Nagyon óhajtja fölfalni az angolokat.

CONSTABLE.
Azt hiszem, mind fölfalja, a kiket megöl.

ORLEANS.
Hölgyem fehér kezére! vitéz egy herczeg.

CONSTABLE.
Esküdjék ön lábára, hogy áthághassa esküjét.

ORLEANS.
Kétségkívül, a legtevékenyebb főúr Francziaországban.

CONSTABLE.
Az előnyomulás tevékenység, s ő mindig előnyomul.

ORLEANS.
Nem hallottam, hogy valakivel rosszúl bánt volna.

CONSTABLE.
Holnap se fog, s ezt a jó nevet mindig megtartandja.

ORLEANS.
Én vitéznek ismerem őt.

CONSTABLE.
Nekem is azt mondta valaki, a ki jobban ismeri, mint ön.

ORLEANS.
S ki volt az?

CONSTABLE.
No, hát maga mondta; s azt is mondta, nem törődik vele, hogy más is tudja.

ORLEANS.
Ne is törődjék; nincs ő benne rejtett erény.

CONSTABLE.
De van, becsületemre! van: senki sem látta még azt inasán kívül. Eltakart vitézség, s ha napfényre szökell, rögtön alábukik.

ORLEANS.
Rossz nyelvnek nincs jó beszéde.

CONSTABLE.
E mondatra csak azt borítom, hogy: a barátság mézes-mázos.

ORLEANS.
Én pedig azzal lebbentem föl, hogy az ördögnek is mécset kell gyújtani.

CONSTABLE.
Ennek megadta: ön barátja tehát ördög gyanánt van; erre csak azt mondom, hogy: ördög vigye el az ördögét!

ORLEANS.
Ön erősebb az ily mondatokban; hanem hát: bolondnak fa pénz is jó.

CONSTABLE.
Ön kelletin túl fizetett.

ORLEANS.
Nem először történik, hogy önt kifizették.
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Uram, nagy constable úr, az angolok tizenöt száz lépésnyire tanyáznak az ön sátorától.

CONSTABLE.
Ki mérte meg, hogy annyira?

HÍRNÖK.
Grandpré lord.

CONSTABLE.
Vitéz, tapasztalt úri ember. Bár csak virradna már! Szegény angol Henrik, ő nem eped úgy a szürkület után, mint mi.

ORLEANS.
Mily nyomorúlt, szeles ficzkó ez az angol király, hogy vastagfejű kisérőivel ennyire kiugrott a kerékvágásából!

CONSTABLE.
Ha ez angoloknak egy parányi eszök volna, kereket oldanának.

ORLEANS.
Épen az hiányzik: mert ha fejök értelmi fegyverzettel bírna, nem hordanának oly nehéz sisakokat.

RAMBURES.
Ez az angol sziget nagyon hős teremtményeket is szűl ám: szelindekeik páratlan merészek.

ORLEANS.
Ostoba ebek! vaktában rohannak egy orosz medve torkába, s fejöket, mint a rothadt almákat, szétzuzatják. Ép úgy mondhatná ön, hogy hős bolha az, mely reggelijét egy oroszlán száján költi el.

CONSTABLE.
Helyes, helyes; és ez emberek egy húron pendűlnek a szelindekekkel a heves és erős támadásban, eszöket nejeiknél otthon hagyván: adj nekik nagy darab marhahúst, meg aczélt és vasat: s esznek, mint a farkasok, harczolnak, mint az ördögök.

ORLEANS.
De az angoloknak rémítőn elfogyott ám a marhahúsok.

CONSTABLE.
Akkor holnap úgy fogjuk tapasztalni, hogy vágyok egyedül a falásra lesz, nem a harczolásra. De ideje fegyverkeznünk: vajon támadhatunk-e már?

ORLEANS.
Két óra most; midőn tíz eltelik,
Száz angol foglyot ejtsen mindenik.        (El mind.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

A Kar jő.

KAR.
Most oly idő képén mulassatok,
Midőn lassú zaj és kémlő homály
Tölti be a világ tág boltozatját.
Az éj tisztátalan keblén keresztűl
Egy táborból a másba hangzik át
A hadsergek zsongása csendesen,
Hogy egymás titkos suttogásit is
Csaknem kihallja a fölállitott őr.
Tűz ellen tűz, és halvány lángjain
Keresztül meglátja egyik csapat
A másik felpirult ábrázatát.
Mén ménre tüsszög, éles, vad nyerítés
Hatván az éj tompult fülébe; és
A sátorokban a fegyvernökök,
Szerelvén a vitézeket, serény
Kalapácsaikkal a fegyverzeten
Szögezve, a készülgetés ijesztő
Hangját hallatják. A faluk kakasai
Kiáltoznak s az óra a szunyóka
Reggel harmadik óráját üti.
Számukra büszkén, biztos érzetökben,
Koczkát az elbizott, víg francziák
A föl se vett angolra játszanak,
S kigúnyolják a béna, lassu éjt,
Mely undok, rút boszorkányhoz hasonlón,
Vontatva sántít. Szegény angolok,
Kész áldozatként ülnek őrtüzöknél
Türelmesen, és bensőleg tünődnek
A reggel vészein: a bús vonások
Dult arczukon és harczban megviselt
Ruháik a szemlélő holdnak őket
Megannyi szörnyű szellemként mutatják.
Oh! a ki látja most ez elveszett
Csapat magas vezérét jőni, menni
Őrtől őrhöz, sátrakból sátorokba,
Kiáltson fel: dicsőség s hír fejére!
Mert indul és megnézi népeit,
Szerény mosolylyal jó reggelt kiván,
Testvér-, barát- s földinek hivja őket.
Királyi arczán egy vonás se jelzi,
Mily rémes hadsereg vevé körűl,
Sem színiből nem szentel egy parányt
Az átvirasztott terhes éjszakának;
Sőt oly üdén néz, födve gyöngeségét
Nyájas fönsége, vídám külszine,
Hogy a ki nem rég halvány, bús vala,
Őt látva, vígaszt nyer tekintetén.
Mint a nap, általános üdvöt ád
Az ő áldó szeme mindenkinek,
Fölengesztelvén a hideg félelmet,
Úgy, hogy fő- és alantrangú az éjben,
Bármint itéljen a szűkkeblüség,
Vesz Henriktől egy-egy kis ihletést.
Szinünk így a csatába röppen át,
Hol, óh bocsánat! béhomályosítjuk
Az Agincourt nevét, négy-öt kopott
Hitvány pengével rosszúl sorakozva
Nevetséges küzdésre. Ám azért
Csak üljetek le és szemléljetek,
S külszín alatt valót képzeljetek.        (El.)

I. SZÍN.

Angol tábor Agincourtnál.

Henrik Király, Bedford s Gloster jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Nagy a veszély, Gloster, való igaz;
De bátorságunk meg nagyobb legyen.
Jó reggelt, Bedford. – Oh, hatalmas Isten!
Gonosz dologban is van némi jó,
Csak fölkutatgassuk figyelmesen:
Rossz szomszédunk im fölriaszt korán,
S ez jó egészség, jó gazdálkodás:
Ők a mi külső lelkisméretünk
És prédikátorink, kik intenek,
Hogy vég perczünkre jól készen legyünk.
Így a dudváról is mézet szedünk
S az ördögtől is erkölcsöt nyerünk.
Erpingham jő.
Jó reggelt, vén sir Erpingham Tamás!
E szép fehér főnek jobb volna szép, lágy
Párnácska, mint kemény franczia gyöp.

ERPINGHAM.
Nem, fejdelem; e fekhely jobb nekem,
Látván, hogy úgy fekszem, mint egy király.

HENRIK KIRÁLY.
Csakhogy szeretni tudják a jelen bajt
Példánkon: így a lélek megkönyül;
S ha a kedély megélénkült, bizony
A már előbb holt szervek is kitörnek
Álmos sírjokból s újra mozganak
Friss lendülettel, bőrüket levetve.
Add köpenyed’, Tamás. Testvéreim!
Köszöntöm táborunknak főbbjeit:
Jó reggelt mondjatok nekik s azonnal
Sátromba hivjátok mindnyájokat.

GLOSTER.
Úgy lesz, fejdelmem.        (Gloster és Bedford el.)

ERPINGHAM.
Kisérhetem, felség?

HENRIK KIRÁLY.
        Nem, jó lovag:
Testvérimmel eredj a főurakhoz;
Én és szivem tanácskozunk együtt,
S ahhoz nem szükséges más társaság.

ERPINGHAM.
Az ég áldjon meg téged, drága Henrik.        (Erpingham el.)

HENRIK KIRÁLY.
Áldjon meg, agg szív! nyájasságodért.
Pistol jő.

PISTOL.
Qui va la?

HENRIK KIRÁLY.
Jó barát.

PISTOL.
Add csak tudtomra, vajjon tiszt vagy-e?
Vagy aljasrendű, köz földnépe vagy?

HENRIK KIRÁLY.
Egy csapat vezetője vagyok.

PISTOL.
Hatalmas dárdát vonszolsz?

HENRIK KIRÁLY.
Igen. Hát ön micsoda?

PISTOL.
Csak oly nemes, mint a császár maga.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy hát különb ön a királynál.

PISTOL.
Ej, a király valódi kincs, arany szív,
Élet fia, hír sarjadéka,
Derék szüléjű, hősi öklü is:
Csókolom piszkos csizmáját; egész
Szivem legmélyiből kedvelem én
E kedves vasgyúrót. Mi a neved?

HENRIK KIRÁLY.
Le Roy Henrik.

PISTOL.
Le Roy! Corn-név: úgy-e Cornwallisból eredsz?

HENRIK KIRÁLY.
Nem; én vallon vagyok.

PISTOL.
Ismered Fluellent?

HENRIK KIRÁLY.
Ismerem.

PISTOL.
Mondd meg neki, kalapjánál a hagymát összeroppantom szent Dávid-napon.

HENRIK KIRÁLY.
Ne hordja ön tőrét fövegénél e napon, nehogy ő roppantsa össze az önénél.

PISTOL.
Barátja vagy?

HENRIK KIRÁLY.
Rokona is.

PISTOL.
Akkor fige tehát neked.

HENRIK KIRÁLY.
Köszönöm. Isten vele.

PISTOL.
Az én nevem Pistol.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Jól illik tüzelgéséhez.
Fluellen és Gower külön oldalról jönnek.

GOWER.
Fluellen kapitány!

FLUELLEN.
Utyan a Jézus Kristusz nevére, peszéljen csendesebben. Széles e filágon legnagyobban csodálatos, mikor háporúnak igazi és ősi kiváltságait s törvényeit figyelembe nem vesznek. Ha fáradságot venne magának vizsgálni a nagy Pompéjus háborúit, meg fogná látni, jót állok érte, hogy Pompéjus táborában nem volt locs-fecs, vagy csere-csura, jót állok érte, meg fogná látni, hogy a háború czeremoniái s a gondosság abban, az erkölcsök, a józanság s a szerénység abban egészen másképen voltak.

GOWER.
Ej, hiszen az ellenség lármás, egész éjjel hallhatta.

FLUELLEN.
Ha az ellenség szamár és polond és fecsegő oktondi: kondolja, illő, hogy mi is szamár, polond és fecsegő legyünk? Ugyan lelkiismeretére támasztom.

GOWER.
Csendesebben fogok beszélni.

FLUELLEN.
Kérem, rimánkodom, tegye.        (Gower és Fluellen el.)

HENRIK KIRÁLY.
Bár egy kissé olyan szokatlan is,
Sok ész s erély van e vall férfiban.
Bátor, Udvaros és Villám jönnek.

UDVAROS.
Hé, Bátor Jancsi, nem a reggel az, a mi ott hasad?

BÁTOR.
Úgy gondolom, hogy az; csakhogy nekünk nem nagy okunk van óhajtani a reggel közeledtét.

VILLÁM.
Látjuk amott a nappal kezdetét, de úgy hiszem, nem látjuk meg a végét. Ki vagy?

HENRIK KIRÁLY.
Jó barát.

VILLÁM.
Melyik kapitány alatt szolgál kend?

HENRIK KIRÁLY.
Erpingham Tamás alatt.

VILLÁM.
Jó öreg parancsnok, derék, nyájas úri ember. Ugyan hogy gondolkozik ő a mi állapotunkról?

HENRIK KIRÁLY.
Hát úgy, mint homok zátonyon a hajótöröttek, kik várják, hogy a legközelebbi hullám elsodorja.

BÁTOR.
Nem mondta ő el e gondolatát a királynak?

HENRIK KIRÁLY.
Nem; de nem is szükséges. Mert, hogy kimondjam kendteknek, biz én azt hiszem, a király is csak olyan ember, mint én magam: a viola neki is csak olyan illatos, mint nekem, az ég boltja neki is csak úgy mutatkozik, mint nekem, érzékei szintúgy emberi természetűek; s pompájától megválva, meztelenségében ő is szintúgy embernek tűnik föl, s habár gondolatai magasabban járnak is, de mikor alá szállanak, csak olyan szárnyon szállnak alá, mint a mieink. Azért ha ő okot lát a félelemre, mint mi, bizony az ő félelme is csak olyan természetű, mint a mienk. Épen azért okosan még csak szinét sem közölhetni ő vele a félelemnek, nehogy azután meglátszván rajta, seregét is lehangolja.

BÁTOR.
Dejszen, mutathat ő színleg annyi bátorságot, a mennyit akar, de én azt hiszem, ily hideg éjszakán szívesebben ülne nyakig a Temzében s magam is vele, minden veszélynek kitéve, csak innen szabadulnánk.

HENRIK KIRÁLY.
Ucscsegéljen! úgy szólok a királyról, a mint érzek. Én azt gondolom, hogy ő sehol sem szeretne inkább lenni, mint a hol épen van.

BÁTOR.
No akkor, bár egyes egyedül volna itt! Úgy is biztos lehetne, hogy kiváltanák, s legalább a szegény ember élete megmaradna.

HENRIK KIRÁLY.
Én azt hiszem, mégis csak jobban szereti tán kend a királyt, mint sem azt kivánja, hogy egyes egyedül legyen itt; csak azért beszél kend így, hogy a más gondolatját kitapogassa. Én bizony sehol se halhatnék még szívesebben, mint épen a király körűl, mert ügye igazságos, harcza becsületes.

VILLÁM.
Ez már túlmegy a mi eszünkön.

BÁTOR.
Túl ám; vagy túlmegy azon, a miről mi kérdezősködhetünk: mert nekünk elég azt tudni, hogy a király alattvalói vagyunk. Ha rossz az ügye, eltörli abban a mi bűnünket a király iránt való engedelmességünk.

VILLÁM.
De ha ügye nem jó, magának a királynak gyülik meg a baja a számadással, majd mikor mindazok a lábszárak, karok és fejek, melyeket a csatában levágtak, összeforradnak az ítélet napján s mindnyájan fölkiáltanak: „Itt meg itt haltunk meg!” némelyek káromkodva, mások sebészt kiabálva, némelyek szegényűl hagyott feleségeiket, fizetetlen adósságaikat, mások neveletlenűl maradt gyermekeiket. Félek, kevesen halnak meg jámborúl, a kik csatában vesznek el, mert hogyan is intézkedhessenek valamiről keresztyénileg, mikor minden gondjok csak vér. No ha már ezek az emberek gonoszúl vesznek el, bizony melege lesz a királynak, hogy őket ide vezette: mert hiszen neki nem engedelmeskedni minden alattvalói rend ellen volna.

HENRIK KIRÁLY.
Így hát ha egy fiú, a kit az apja kereskedni tova küldött, bűnösen vész el a tengeren, annak gonoszsága terhét, a kend regulája szerint, az apjára kell hárítani, a ki őt elküldötte; vagy ha egy szolgát, a ki ura parancsolatjából pénzt viszen valahová, rablók támadnak meg s jóvá nem tett bűneiben múlik ki, kend az úr dolgát veti okúl, ha a szolga elkárhozik. De ez nem így van ám: a király nem köteles jót állani katonáinak különös végeért, sem az apa a fiáért, sem az úr a szolgájáért, mert hiszen nem kivánják halálukat, midőn szolgálatjokat kivánják. De meg aztán nincsen is oly király, a ki bármily hibátlan ügyét, ha egyszer kard élire kerűl a dolog, egészen hiba nélkül való katonákkal vívhassa ki. Némelyeket közűlök talán előre megfontolt szándékos gyilkosság vétke terhel; másokat az, hogy szüzeket csaltak meg az eskü megtört pecsétjével; másokat meg az, hogy a háborút tették védbástyájokká, midőn előbb már a béke szelíd kebelét rablással és fosztogatással feldúlták. No már, ha ezen emberek kijátszodták a törvényt s a természetes büntetés alól kisíklottak: elmenekülhetnek ugyan az emberek elől, de nincsen szárnyok elrepülni az Isten elől: háború az ő ostora, háború az ő bosszújának eszköze, úgy hogy itt a király eme viszályos ügyében a király törvényeinek előbbi megszegéseért bűnhődnek az emberek. A hol a haláltól féltek, életöket megmentették; és a hol mentve lenni óhajtanának, elvesznek. Ha tehát készületlenűl halnak meg, a király ép oly kevéssé bűnös az ő elkárhozásukban, mint volt előbb azon gonoszságokban, melyekért most lakolnak. Minden alattvaló kötelessége a királyé; de minden alattvaló lelke a tulajdon magáé. Azért a katonának úgy kellene tenni a háborúban, mint a betegnek az ágyban: minden porszemecskét le kellene mosnia lelkiismeretéről: ha így halna meg, a halál rá nézve csak nyereség lenne; ha meg nem halna, csak áldásosan múlnék el azon idő, melyben ily előkészületre tett szert, s annál, a ki megmenekszik, nem lenne bűn azt gondolni, hogy Isten ez önkéntes felajánlásért enged nekie időt, szemlélni az ő nagyságát s megtanítani másokat is, mikép kelljen előkészülniök.

VILLÁM.
Az már igaz no! Ha valaki gonoszúl hal meg, a gonoszság a maga tulajdon fejére száll! a király nem tartozik azért jót állani.

BÁTOR.
Én nem kivánom, hogy jót álljon értem, még is kész vagyok bátran megharczolni érette.

HENRIK KIRÁLY.
Magától a királytól hallottam, nem óhajtja, hogy kiváltsák.

VILLÁM.
Azt csak azért mondta, hogy jó kedvvel harczoljunk, de ha egyszer torkunkat metszették, kiválthatják azután őt, mi már nem leszünk azzal okosabbak.

HENRIK KIRÁLY.
Ha azt megérem, sohsem hiszek többé szavának.

VILLÁM.
No akkor ugyan be is fizet kend neki! Csak olyan vak lövésforma az valami ócska puskából, melyet szegény magányos ember elégedetlensége irányoz egy fejdelemre. Akár abba fogjon kend, hogy a napot jéggé változtatja, ha annak orczáját egy páva-farkkal legyezgeti. Sohsem hisz többé szavának! Ez ugyan oktondi egy beszéd.

HENRIK KIRÁLY.
Nagyon is kereken kioszt kend engemet: összetűznék vele, ha alkalmas volna rá az idő.

VILLÁM.
Jó; tűzzünk össze hát majd, ha megéri kend életben.

HENRIK KIRÁLY.
Nem bánom.

VILLÁM.
Miről ismerek rád?

HENRIK KIRÁLY.
Adj valami zálogot, fövegemhez tűzöm azt, s ha egykor rá mersz ismerni, kiállok veled.

VILLÁM.
Itt a keztyűm; te is add ide a magadét.

HENRIK KIRÁLY.
Nesze!

VILLÁM.
Én is a fövegemhez tűzöm ezt: ha majd hozzám jősz s azt mondod holnap után: „Ez az én keztyűm,” e kézre fogadom, pofon ütlek.

HENRIK KIRÁLY.
Ha élek, hogy megláthatom, visszakövetelem.

VILLÁM.
Jobb lenne akkor, ha felköttetnéd magadat.

HENRIK KIRÁLY.
Megteszem, ha mindjárt a király mellett találnálak is.

VILLÁM.
Ura légy aztán szavadnak! Isten veled.

BÁTOR.
Béküljetek, dőre angolok, béküljetek! hiszen van nekünk elég franczia perünk, csak abból tudnátok kigázolni.

HENRIK KIRÁLY.
Valóban, a francziák húsz franczia koronást tehetnének egyre, hogy megvernek bennünket, mert ők azt saját vállaik közt hordozzák. Hanem hát angolra nézve nem árulási bűn franczia koronást verni s holnap maga a király is hamis pénzmetszővé leend.        (Katonák el.)
Csak a királyra! Éltünk’ s lelkeinket,
Adósságinkat, aggó hölgyeinket,
Gyermekinket s bűnünket a királyra!
Nekünk viselni kell mind.
Oh kemény sors! nagyság ikertestvére,
Melyért liheg minden bolond, a ki
Nem érez mást, csupán önön baját!
Mily sok vigaszt nélkülöz a király,
Mit egy közember élvez?
S mit bír, mit egy közember is ne birna,
A pompán, az örök pompán kivűl?
Mi vagy te vajon, bálvány-pompa, mi?
Mi istenség vagy, hogy több földi kínt
Szenvedsz magad, mint hódolóidnak adsz?
Mi a díjad? mi a bevételed?
Oh pompa! értéked’ mutasd nekem!
Imádásodnak mi a szelleme?
Egyéb vagy-e, mint rang, fok és alak?
Félelmet, áhítást keltesz sokakban,
És félve, nem vagy oly boldog soha,
Mint félelmökben ők!
Italod, édes hódolat helyett,
Mérges hizelgés. Oh! légy csak beteg,
Te nagyság! s kérj pompádtól enyhülést:
Hiszed, hogy a forró láz eltünik
A hízelgés lehelte czímekért,
S megszűnik a mély bókolás előtt?
Midőn a koldus térdinek parancsolsz,
Parancsolhatsz egészségének is?
Oh nem, te büszke álom,
Mely egy király nyugtával oly ravasz
Játékot űz’sz! Király vagyok, ki jól
Ismerlek, és tudom, hogy balzsam és
Jogar, meg alma, kard, bot s korona,
Aranynyal, gyöngygyel átszövött palást,
Vagy a király előtt futó sürű czím,
A trón, a melyen űl, a fény hulláma,
Mely e világ magas partját veri,
S mind, mind e fényben úszó pompa nem
Szenderghet a király ágyában oly
Üdítőn, mint egy hitvány szolga, ki
Megtelt gyomorral és könnyű kedélylyel
Nyugodni tér, evén száraz kenyért:
Sohsem lát ő pokolszült, rémes éjt,
Mert, mint cseléd, nap keltétől napestig,
Phoebus láttára izzad és egész
Éjen Elysiumban szendereg;
Másnap a szürkülettel újra ébred
S lovára segiti Hypériont;
S ekként kiséri e mindig futó
Évet sírjába hasznos működéssel;
S ha pompa nincs, ily pór, ki napjait
Küzködve tölti s alva éjeit,
Előnyben volna egy király felett.
A szolga, a közbéke tagja lévén,
Élvezi azt, de alig fogja fel,
Mily ébren óvja a király a békét,
A mely legüdvösebb a pórra nézt.
Erpingham jő.

ERPINGHAM.
Távoztodon aggódva főbbjeid,
A táborban keresnek.

HENRIK KIRÁLY.
        Jó öreg,
Gyűjtsd össze sátoromba őket: én
Előtted ott leszek.

ERPINGHAM.
        Meglesz, uram.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Aczélozd meg, oh csaták istene!
Harczosaim szivét; ne töltsd be őket
Félelemmel; ragadd el tőlök itt
A számadás érzékét, hogyha tán
Az ellen száma nyomná lelköket.
Csupán ma ne, uram! csupán ma ne
Emlékezzél atyám bűnére, melyet,
Koronáját szerezve, végbevitt.
Richard testét én újra eltemettem,
S több bánatos könyűt ejték reá, mint
Vér-csöpp abból erőszakkal kifolyt.
Ötszáz szegénynek évi díjt adok,
Hogy sorvadt karjokat kétszer naponkint
Emeljék ég felé bocsánatért;
S két kápolnát építteték, a hol
Komoly, tisztes papok éneklenek
Richard lelkéért. Többet is teszek;
Bár mind, a mit tehetnék, mitsem ér,
Következvén rájok bocsánatesdő
Bűnbánatom.
Gloster jő.

GLOSTER.
Fejdelmem!

HENRIK KIRÁLY.
Gloster testvérem hangja ez? Igen:
Tudom a hírt; együtt megyek veled;
A nap s barátim várnak engemet.        (El mind.)

II. SZÍN.

Franczia tábor.

A Koronaherczeg, Orleans, Rambures és mások jönnek.

ORLEANS.
Aranyozza már fegyverinket a nap:
Fel hát, urak!

KORONAHERCZEG.
Montez a cheval! Lovam’! valet! lacquay! hah!

ORLEANS.
Oh hősi szellem!

KORONAHERCZEG.
Via! les eaux et la terre!

ORLEANS.
Rien puis? l’air et le feu!

KORONAHERCZEG.
Ciel! Orleans rokon.
A Constable jő.
Nos hát, constable úr!

CONSTABLE.
Halld, lovaink a vágytól mint nyerítnek!

KORONAHERCZEG.
Föl, rájok! és messétek bőrüket,
Hogy hő vérök az angolok szemébe
Fecscsenjen és tüzével oltsa ki: hah!

RAMBURES.
Hát lovaink vérével sírjanak?
Mint látjuk úgy saját könyűiket?
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
Az angol rendben áll, frank főurak.

CONSTABLE.
Hős herczegek! most lóra, lóra gyorsan!
Nézzétek a szegény, éhes csapatkát:
Szép fényetek elszívja lelköket,
A férfiból csak burkot hagyva meg.
Kezünknek itt elég munkája sincs;
Bágyadt erökben alig lesz elég vér
Minden kivont kardot befesteni,
Melyet ma húznak ki frank hőseink
És munka híján újra visszadugnak.
Csupán rájok lehellünk s a vitézség
Páráitól is összeomlanak.
Kétségkivüli tény az, főurak,
Hogy a fölösleg pórnép és cselédség,
Mely léhán rajzik sergeink körűl,
Elég lesz megtisztítni a mezőt
Ily hitvány ellentől, habár magunk
E hegy tövéhez állnánk, tétlenül
Szemlélni őket, mit becsületünk tilt.
Harsogjanak tehát a trombiták,
Harsogjanak gyors lóra pattanót!
Közelgésünk a tért úgy megriasztja,
Hogy a rémült angol magát megadja.
Grandpré jő.

GRANDPRÉ.
Mért késtek oly soká, frank főurak?
Im a sziget hullái, bőrükért
Remegve, rútitják a friss mezőt.
Búsan lelógnak rongyos zászlaik
S fuvalmaink gúnyolva lengetik.
Koldús csapatjokban Mars, egy bukottként,
Rozsdás sisakján át bágyadva néz.
A lovasok, mint álló gyertyatartók,
Ülnek, kezökben fáklya-szál; s szegény
Gebéiknek alácsüggedt fejök,
S a hús, a bőr rajtok csak úgy lötyög;
Kihalt szemökből sűrű nedv csorog;
Halvány, bárgyú szájokban ott hever
A lánczos zabla mozdulatlanúl
S bepiszkoltan a kérődzött füvel;
Hóhéraik, a gaz varjak, felettök
Repesnek, alig várva perczöket.
De a leírás szóval képtelen
Rajzolni ily csatarend életét,
Életben oly élettelent, minő ez.

CONSTABLE.
Imádkozának, s készek a halálra.

KORONAHERCZEG.
Ne küldjünk étket, friss ruhát nekik,
Éhes lovaiknak meg abrakot,
S aztán ütközzünk meg velök?

CONSTABLE.
Csak őrömet várom. El a csatába!
Egy trombitás zászlóját elveszem
S azzal megyek sietve. Rajta! fel!
A nap fönt jár s multát használni kell.        (El mind.)

III. SZÍN.

Angol tábor.

Angol csapat; Gloster, Bedford, Exeter, Salisbury s Westmoreland jönnek.

GLOSTER.
Hol a király?

BEDFORD.
Harczrendjöket megszemlélni lovaglott.

WESTMORELAND.
Hatvan ezer harczost számlálnak ők.

EXETER.
Egy ellen öt, s mind friss azon felűl.

SALISBURY.
Isten karja velünk! Szörnyű e túlsúly.
Isten hozzátok! én megyek helyemre.
Ha már csupán égben találkozunk,
Akkor vidáman! oh nemes lord Bedford,
Kedves lord Gloster, jó lord Exeter,
S édes rokonom! üdv, ti harczosok!

BEDFORD.
Salisbury, Isten s a jó szerencse áldjon!

EXETER.
Áldjon meg! Harczolj hősleg e napon,
Bár erre intvén, sértlek is talán,
Mert a vitézség át meg áthatott.        (Salisbury el.)

BEDFORD.
Teljes sajátja jóság s hősiség,
Fejdelmi mind kettőben.

WESTMORELAND.
        Oh ha most
Henrik Király jő.
Csak tízezer voln’ itt azok közül,
Kiknek nincs dolguk Angliába’ ma!

HENRIK KIRÁLY.
Ki óhajt ilyet? Westmoreland rokon?
Nem, jó rokon! ha csakugyan halálra
Jelölteténk, hazánk elég sokat
Veszít mibennünk; s ha élünk, minél
Kevesb a szám, annál több a dicsőség.
Többet tehát egy emberrel se kívánj.
Zeüszre! én kincset nem szomjazom,
Se nem kérdem, ki él költségemen,
S nem bánom, hordja más díszöltönyöm’,
Vágyam nem csügg ily külső tárgyakon:
De hogyha a dicsőség szomja bűn,
Úgy a legbűnösebb lélek vagyok.
Nem! egy embert se kívánj Angliából.
Legjobb reményért sem veszítenék
Én a dicsőségből annyit, biz Isten,
Mint tőlem egygyel több ember levonna.
Egygyel se kívánj többet, Westmoreland;
Hirdesd ki inkább hadsergem között,
Hogy a kinek harczolni kedve nincs,
Az elmehet, útlevelét kikapja,
Zsebébe úti költséget teszünk.
Olyannal együtt halni sem kivánunk,
Ki, vélünk társaságban, halni fél.
Ez a nap Crispián névünnepe:
Ki e napot túléli s haza jut,
E napról hallva, lábujj-hegyre áll
S a Crispián nevére felszökell;
Ki e napot meglátja s agg leend,
Szomszédait évenkint majd e nap
Elő estvéjén megvendégeli,
Így szólva: Holnap lesz szent Crispián;
Aztán feltűri öltönyujjait
És megmutatja seb-helyét. A vén
Sokat felejt; de bár mindent felejtsen,
Megemlékszik rá körülményesen,
Miket tett e napon. Akkor neveink
Szokott szavak leendenek szájában:
Henrik király. Bedford és Exeter,
Warwick és Talbot, Salisbury, Gloster,
S élénken emleget tölt kelyhinél.
Fiának megtanítja e regét,
És Crispin, Crispián sohsem vesz el
Eme naptól világ végezteig;
De sőt ránk emlékeznek általa,
Nehányunkra, e kis testvér csapatra:
Mert a ki vérit ontja ma velem,
Testvérem lesz: bármily alantsorú,
Nemessé válik rangja e napon,
És a nemesek Angliába’, kik
Most ágyba’ vannak, önmagokra majd
Átkot szórnak, hogy nem valának itt,
S elcsöndesednek, ha olyan beszél,
Ki itt harczolt Crispin napján velünk.
Salisbury jő.

SALISBURY.
Készűlj hamar, kegyelmes fejdelem:
A frank már pompás csatarendben áll
S nagy gyorsasággal ránk fog rontani.

HENRIK KIRÁLY.
Hiszen minden kész, hogyha a szivünk kész.

WESTMORELAND.
Pusztúljon el, kinek most szive hátrál!

HENRIK KIRÁLY.
Angliából nem kérsz hát több segélyt?

WESTMORELAND.
Bár Isten adná, hogy csupán te és én
Segély nélkül víhatnók e csatát.

HENRIK KIRÁLY.
Tehát öt ezret már most el kivánnál,
Mi jobb is, mintha még egyet kivánsz.
Most helyre hát. Az Isten véletek.
Trombitaszó. Montjoy jő.

MONTJOY.
Még egyszer eljövék, Henrik király,
Megtudni, kész vagy-e váltságodért
Alkudni a biztos bukás előtt?
Mert hidd el, oly közel hozzád az örvény,
Hogy bizton elnyelend. S azonfelűl
A constable még szánakozva kér,
A bűnbánatra intsed népedet,
Hogy lelkeik nyugodtan, szivesen
Váljanak el e mezőktől, a hol
Szegények romtestének majd heverni
S bűzhödni kell.

HENRIK KIRÁLY.
Ki külde tégedet most?

MONTJOY.
Francziaország constableje.

HENRIK KIRÁLY.
Előbbi válaszom’ vidd vissza, kérlek:
Kerítsenek meg, és csak azután
Alkudjanak csontomra. Istenem!
Mért gúnyolják így a szegényeket?
Ki az arszlán bőrére alkudott,
Míg a vad élt, vadászva elveszett.
Testünk közűl, tudom, nem egy talál
Természetes sírt, a melyen, hiszem,
E nap emléke érczben fenmarad;
S kik hős tagjaikat Frankhonba’ hagyják,
Meghalva emberűl, hír-névre kapnak,
Sírjok legyen bár trágyadombotok:
Mert őket ott a nap köszönti és
Dicsőségök az égre párolog,
Míg földi részök levegőtöket
Megrontva, Frankhonra dögvészt bocsát.
Lásd, angolunk mi túlzón hősies,
Hogy, halva bár, mint a golyó szökése,
Másodszor is vészes futásra tör,
Gyilkolva még hanyatlásában is.
Büszkén beszélek: mondd a constablének,
Mi csak köznap vitézei vagyunk,
Fényünk’ s díszünket elszennyezte mind
A zord mezőn a nedves útazás;
Sergünkben nincsen egy darabka toll
(Bizonyság, hogy el nem fogunk repülni);
Csinunkat elkoptatta az idő;
De ám szivünk bizony nagy díszbe’ van,
S azt mondogatják szegény harczosim,
Friss öltönyük lesz még ez est előtt:
Mert a frank harczosok fején keresztül
Vonják le tarka új kabátjokat
S kifordítják belőle. Hogyha így lesz,
S remélem Istent, így lesz: akkor aztán
Majd összegyül az én váltságom is.
Hírnök! kiméld fáradságod’; ne jöjj
Váltságomért többé, jó hírnököm;
Úgy sem fogok mást adni, esküszöm, mint
E csontokat, s ezeket is csak úgy, hogy
Kevés hasznát vegyük. Menj, mondd meg ezt.

MONTJOY.
Igen, Henrik király. Isten veled.
Sohsem hallasz te többé hírnököt.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Félek, hogy eljösz még váltságomért.
York herczeg jő.

YORK.
Felség, alázattal, térdelve kérem
Előhadunk vezérletét.

HENRIK KIRÁLY.
Vezesd, vitéz York. El hát most, velem!
Intézd magad e napot, Istenem!        (El mind.)

IV. SZÍN.

Csatamező.

Harczi zaj. Rohamok. Franczia Katona, Pistol és Fiú jönnek.

PISTOL.
Add meg magad’, kutya.

FRANCZIA KATONA.
Je pense, que vous estes le gentilhomme de bonne qualité.

PISTOL.
Kalitás? Callino, Castore me! Nemes ember vagy-e? Mi a neved?

FRANCZIA KATONA.
O seigneur Dieu!

PISTOL.
O Szinyör Djő: alkalmasint nemes.
Figyelj reám, O Szinyör Djő, s jegyezd meg:
O Szinyör Djő! kardot fogsz ugrani,
Kivéve, O Szinyör, ha csillogó
Váltságot adsz.

FRANCZIA KATONA.
O prenez misericorde! ayez pitié de moy!

PISTOL.
Miféle moly? Nem az kell itt, hanem pénz.
A torkodon húzom ki béledet
Piros vércsöppekben.

FRANCZIA KATONA.
Est il impossible d’eschapper la force de ton bras?

PISTOL.
Dobra, kutya?
No átkozott, kövér kőszáli kecske,
Majd dobra ütlek én.

FRANCZIA KATONA.
O pardonne moy!

PISTOL.
Még így beszélsz? azt mondod, majd a parton?
Jöszte, fiú, kérdezd meg francziául
E szklávot, hogy mi a neve.

FIÚ.
Escoutez: comment estes vous appelé?

FRANCZIA KATONA.
Monsieur le Fer.

FIÚ.
Azt mondja, hogy le Fer.

PISTOL.
Le Ver! No majd leverem, megzsákolom és elnadrágolom én őt; magyarázd meg ezt neki francziául.

FIÚ.
Nem tudom én ezt francziául: megzsákolom, elnadrágolom.

PISTOL.
Hadd készüljön: elvágom a nyakát.

FRANCZIA KATONA.
Que dit-il, monsieur?

FIÚ.
Il me commande a vous dire, que vous faites vous prest: car ce soldat icy est disposé tout a cette heure de couper vostre gorge.

PISTOL.
Ouy, couper le gorge, par ma foy, paraszt!
Hacsak pengő tallérokat nem adsz:
Kardom rögtön diribdarabra vág.

FRANCZIA KATONA.
O! je vous supplie pour l’amour de Dieu, me pardonner. Je suis le gentilhomme de bonne maison: gardez ma vie, et je vous donneray deuxcent escus.

PISTOL.
Mik voltak szavai?

FIÚ.
Kéri, hogy kímélje életét; jó családból való nemes, s váltság-pénzűl két száz tallért ajánl.

PISTOL.
Mondd meg neki, hogy dühöm csillapult; zsebre akarom rakni a tallérokat.

FRANCZIA KATONA.
Petit monsieur, que dit-il?

FIÚ.
Encore qu’il est contre son jurement de pardonner aucun prisonier; néantmoins, pour les écus, que vous l’avez promis, il est content a vous donner la liberté, l’afranchissement.

FRANCZIA KATONA.
Sur mes genoux, je vous donne mille remerciemens; et je m’estime heureux, que je suis tombé entre les mains d’un chevalier, je pense, le plus brave, valiant et trés-distingué seigneur d’Angleterre.

PISTOL.
Betűzgesd ki csak, fiú.

FIÚ.
Térden állva, ezerszer köszöni önnek, s szerencsésnek tartja magát, hogy, mint hiszi, Anglia egyik legvitézebb, leghősebb és legkitűnőbb lovagjának kezébe esett.

PISTOL.
Vér-szomjamra! kissé kímélni foglak. Kövess.        (Pistol el.)

FIÚ.
Suivez vous le grand capitain. (Franczia Katona el.) Sohse hallottam ily teli hangot ily üres szívből. Csak igaz az a közmondás, hogy üres hordó leginkább kong. Bardolph és Nym tízannyi bátorsággal bírtak, mint ez az ordítozó ördög, kinek körmeit egy fa karddal mindenki elmetszhetné, s még is mindkettőjöket felakasztották: az történt volna ezzel is, ha valahol bátran lopni mert volna. Itt kell maradnom a csatlósokkal táborunk málhái körűl. A francziának jó zsákmánya lenne, ha ezt megtudná: mert itt az őrök csupa gyerekek.        (El.)

V. SZÍN.

A csatamező más része.

Harczi zaj. A Koronaherczeg, Orleans, Bourbon, Constable, Rambures s mások jönnek.

CONSTABLE.
O diable!

ORLEANS.
O seigneur! le jour est perdu! tout est perdu.

KORONAHERCZEG.
Mort de ma vie! mindennek vége, vége!
Szégyen s örök gyalázat ül gunyolva
Bokrétáinkon. O méschante fortune!        (Csatazaj.)
Ne fussatok.

CONSTABLE.
Megtörtek soraink.

KORONAHERCZEG.
Ah szörnyű szégyen! Öljük meg magunkat.
E rongy népre koczkázgatánk előbb?

ORLEANS.
S e királynak kértük váltságdiját?

BOURBON.
Szégyen, gyalázat, oh örök gyalázat!
Haljunk dicsőn! Még egyszer vissza hát!
S ki most Bourbont követni nem meri,
Pusztúljon innen, és levett süveggel,
Aljas kerítőként kün kuncsorogjon,
Míg egy szkláv, ki ebemnél nem különb,
Legszebb leányát megfertőzteti.

CONSTABLE.
Zavar! ki megrontál, segíts te most!
Hadd áldozzuk tömegben életünk.

ORLEANS.
A harczmezőn még elegen vagyunk,
Hogy megfojtsuk tódultunkban az angolt,
Ha valamikép rendet tarthatunk.

BOURBON.
Ördögbe most a renddel! A tömegbe!
S haljunk meg, ha másként szégyen követne.        (El mind.)

VI. SZÍN.

A csatatér más része.

Harczi zaj. Henrik Király, csapatokkal, Exeter, s mások jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Jól harczolánk, vitéz bajtársaim;
De nincs vége: frank birja még a tért.

EXETER.
York herczeg üdvözli felségedet.

HENRIK KIRÁLY.
Él még? Háromszor láttam őt elesni
S fölkelni, vívni. Tiszta vér vala
Sisakjától a sarkantyújaig,

EXETER.
A hős vitéz e díszöltönybe’ fekszik,
Termékenyítve a tért; véres oldalán,
A dicsteljes sebeknek társaul,
A nemes Suffolk gróf is ott hever.
Suffolk előbb halt meg; York összevágva,
A vériben fekvőhöz ment s szakálát
Megfogta és csókolta sebjeit.
Mik véresen ásítottak reá,
S kiálta hangosan: „Várj, drága Suffolk,
Az égbe lelkem a tieddel ér;
Várj az enyimre, jó lélek, hogy így
Együtt repüljünk, mint im e dicső
S vitézül megharczolt mezőben is,
Lovag-mivoltunkban társak valánk!”
E szókra ott toppantam s fölsegítém.
Reám mosolygott, megfogá kezem’
S gyöngéden megszorítva szólt: „Uram!
Ajánld királyomnak szolgálatom!”
Megfordult és Suffolk nyakára vetve
Sebhedt karját, csókolta ajkait,
S így a halálnak eljegyezve, vérrel
Pecsétlé egy szépen bevégezett
Ragaszkodás utolsó perczeit.
E nyájas, e szelid bánás belőlem
Ama vízcsöppeket facsarta ki,
Miket gátolni vágytam, ámde nem
Volt bennem annyi férfias erő,
S szemembe szökkent föl egész anyám,
És engem a könyüknek átadott.

HENRIK KIRÁLY.
Nem pirongatlak érte: mert midőn
Ezt hallom, fátyolos szememmel is
Alkudnom kell, különben megered.        (Csatazaj.)
De csitt! miféle új zaj ez megint?
Szétszórt csapatját a frank összeszedte.
Foglyait hát mindenki ölje meg.
Tovább kell adni e parancsot.        (El mind.)

VII. SZÍN.

A csatatér más része.

Harczi zaj. Fluellen és Gower jönnek.

FLUELLEN.
Mekölni gyermekeket és málhákat! Ez már csakugyan hati törvény ellen van; ez már, higye ön, oly rendkívüli gazság, minő csak lehet. Lelkiismeretére támasztom, nem az?

GOWER.
Valóban az. Egy gyermeket se hagytak életben. S azon gyáva gazemberek követték el e gyilkolást, kik a csatából elfutottak. Ezen kívül mindent fölégettek s elhordtak, mi a király sátorában volt; miért a király méltán rendelte, hogy minden katona messe el nyakát a maga foglyának. Oh, be derék király ez is!

FLUELLEN.
Igen, Monmouthban született, Gower kapitány. Hoty is hívnak azt a várost, a hol a Vastag Sándor született?

GOWER.
Nagy Sándor az.

FLUELLEN.
Ej, kérem, hát a vastag nem naty? A vastag, a naty, vagy a hatalmas, az erős, vagy a vitéz, mind egyre mety az ki, csak épen hoty a kifejezés változik egy kicsit.

GOWER.
Úgy vélem, Nagy Sándor Macedóniában született. Az apja macedóniai Filep volt, ha jól jut eszembe.

FLUELLEN.
Gondolom, Macedonia az, a hol Naty Sándor született. Azt mondok önnek, kapitány, ha a világ földképére tekint, bizonyosan találja, hoty Monmouthot és Macedoniát összehasonlítva, a helyzete mind a kettőnek egyforma. Macedoniában van egy foló; azon szerint van egy foló Monmouthban is; Monmouthban azt Wyenak hívják; hogy a másik folónak mi a neve, az bizom kiesett elmémből; de mindegy, úgy hasonlít az, mint egyik ujjam a másikhoz, s mind a kettőben vannak lazaczok. Ha Sándor életét jól megvizsgálja, Monmouth Henrik élete iken jól jön azután: mert minden dologban megvannak figúrák. Sándor, tudja Isten és ön is tudja, haragjában, dühében, mérgében, epéjében, szeszélyében, kedvetlenségében, poszankodásában, s minthogy egy kissé mámoros is volt a feje, sörivás közben és poszúságában, megölte legjobb parátja Klytust.

GOWER.
A mi királyunk nem hasonlít ebben hozzá. Ő egyik barátját sem ölte meg soha.

FLUELLEN.
Látja, nem szép dolog kivenni szót a számból, mielőtt végzem és megmondom. Én csak figúrákban és hasonlatokban beszélek arról: a mint Sándor sörös kancsónál levén, megölte parátját Klytust, épen úgy Monmouth Henrik, egészséges esze és józan ítéleténél levén, eltete láb alól azt a naty pókhasú kövér lovagot, a ki tele volt tréfával, élczekkel, gonoszsággal és gúnynyal; a nevét elfelejtettem.

GOWER.
Sir John Falstaff.

FLUELLEN.
Azt mondhatok önnek, terék emperek megszületnek Monmouthban.

GOWER.
Itt jön ő felsége.
Harsonaszó. Henrik Király, az angol csapatok egy részével, Warwick, Gloster, Exeter és mások jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
E perczig nem valék boszús, mióta
Frankhonba jöttem. Hírnök! trombitát végy,
S száguldj ama lovassághoz a halmon:
Ha harczolni óhajtanak velünk,
Hivd el; ha nem, hagyják el a mezőt;
Sértik szemünket; vagy ha egyiket sem,
Oda megyünk s oly gyorsan szétrepítjük,
Mint ó assyr parittyák a követ.
Nyakát elmessük, kiket már birunk,
S a kiket elfogunk, egy sem talál
Kegyelmet. Menj és mondd meg ezt nekik.
Montjoy jő.

EXETER.
Itt jő, uram, Frankország hírnöke.

GLOSTER.
Szokottnál csüggedettebb most szeme.

HENRIK KIRÁLY.
Hogyan? mi ez, hírnök? hát nem tudod, hogy
Csontjaim’ ajánlottam váltságdijúl?
Váltságért jösz megint?

MONTJOY.
        Nem, nagy király!
Jöttem szánalmas engedélyedért,
Hogy átmehessünk e véres mezőn,
Fölszedni s eltemetni holtjainkat
S elkülönítni pórtól a nemest.
Mert, jaj, sokan hevernek főbbjeink
A zsoldosok vérében elmerülve
(S szintúgy a közrend durva tagjai
A fők vérébe mártva); sebhedett
Lovaik csürkig vérben, vad dühvel,
Hegyes patkókkal tombolnak halott
Gazdáikon, ujont megölve őket.
Oh nagy király, adj engedélyt nekünk,
Hogy nyugton nézzük át a harczmezőt
S rendezzük holtjainkat.

HENRIK KIRÁLY.
        Nem tudom,
Valóban, hírnök, a mienk-e vagy nem
A győzelem? mert sok lovasotok
Száguld még a mezőn.

MONTJOY.
        A nap felségteké.

HENRIK KIRÁLY.
Istennek hála, nem saját erőnknek.
Hogyan hivják e várat itt közel?

MONTJOY.
Agincourt a neve.

HENRIK KIRÁLY.
Agincourti legyen hát e csata,
Mit Crispián Crispin napján vivánk.

FLUELLEN.
Felséket enketelmével, ticső emlékezetű nagyatyja és nagypátya, Edvárd, a walesi fekete herczeg, mint krónikában olvasom, terék harczot állottak itt Francziaországban.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy van, Fluellen.

FLUELLEN.
Natyon ikazán peszél felséged. Ha felségtek arra mekemlékszik, a vallonok vitézül viselték magokat egy kertben, hol hatyma termett; hatymát tűztek monmouthi sapkáig mellé; a mi, mint felséged tudja, mai napig ticsőséges harczi jelvény, s azt hiszem, felséged sem rösteli a hatyma viselését szent Dávid napján.

HENRIK KIRÁLY.
Sőt hordom azt díszemlékjel gyanánt;
Tudod, jó földi, hogy vallon vagyok.

FLUELLEN.
A Wye folyóban levő minden víz se moshatná ki felséged testiből a vallon vért, azt már mondhatok. Isten áltya is meg, tartsa is mek azt, a meddig csak ő kegyelmességének vagyis ő felségének tetszik.

HENRIK KIRÁLY.
Köszönöm, jó földim.

FLUELLEN.
Jesszusz ucscse! földije vagyok felségednek, akár tudja valaki, akár nem. Pevallok ezt egész filág előtt. Nincs mit szétyeneljek fölségeden, hál’ Istennek, míg felséged pecsületes emper mekmarad.

HENRIK KIRÁLY.
Tartson meg engem Isten úgy, Kisérjék
Őt hirnökink: vegyétek számba mindkét
Részen a holtakat. Ama ficzkót ide!        (Villámra mutat, Montjoy s mások el.)

EXETER.
Harczos, jer a királyhoz.

HENRIK KIRÁLY.
Harczos, miért viseled sapkád mellett e keztyűt?

VILLÁM.
Engedelmet kérek, felséges uram, ez valakinek a záloga, a kivel meg kellene verekednem, ha még életben volna.

HENRIK KIRÁLY.
Angol?

VILLÁM.
Engedelmet kérek, felséges uram, valami pimasz, a ki a múlt éjjel szájaskodott előttem, a kinek, ha még él és keztyűjét valaha visszakivánni merészkedik, megesküdtem, hogy arczul vágom; vagy ha én a magam keztyűjét sapkája mellett látom (pedig megesküdött, hogy ott fogja viselni, a mily igaz, hogy katona), istenesen leütöm azt onnan.

HENRIK KIRÁLY.
Mit gondol ön, Fluellen kapitány, illő-e, hogy ez a katona megtartsa esküjét?

FLUELLEN.
Az én lelkiiismeretem szerint kaz és gyáva megvolna különben. Felséged engedelmével.

HENRIK KIRÁLY.
De hátha ellenfele magasrendű nemes, s alól esik rangján, hogy helyt álljon?

FLUELLEN.
Ha mindjárt oly nemes is, mint az ördög, mint Lucifer és maga Pelzepúb, mégis meg kell fogadását és esküjét tartania, látja felséged. Ha szavát megszegi, látja, oly hitvány gaz és bitang lesz a hírneve, a milyen csak valaha fékete czismában tapodta az Isten földjét és mezejét, az én lelkiisméretem szerint.

HENRIK KIRÁLY.
Akkor, hé, csak tartsd meg szavadat, ha ama ficzkóval találkozol.

VILLÁM.
Meg is akarom, felséges uram, ha csak élek.

HENRIK KIRÁLY.
Ki alatt szolgálsz?

VILLÁM.
Gower kapitány alatt, felséges uram.

FLUELLEN.
Gower derék kapitány, derék tudománya és olvasottsága mekvan a háborúkban.

HENRIK KIRÁLY.
Hivd ide őt, harczos.

VILLÁM.
Azonnal, királyom.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Nesze, Fluellen; fogadd e kegyjelt tőlem, tűzd sapkád mellé. Midőn Alençon és én együtt hevertünk a földön, sisakja mellől vettem el e keztyűt: ha valaki visszaköveteli, az Alençon barátja s személyünk ellensége lesz. Ha ilyennel találkozol, csípd nyakon, ha engem szeretsz.

FLUELLEN.
Oly nagy kegyben részesít felséged, mint csak egy alattvalója szive kivánhat. Szeretnék látni azt az embert, ha ugyan két lábon jár, ki magát e keztyű által sértve találandja, ez az egész; ikazán, szeretnék látni; adná a kegyelmes Isten, hogy láthatnám.

HENRIK KIRÁLY.
Ismered Gowert?

FLUELLEN.
Kedves barátom, felséged engedelmével.

HENRIK KIRÁLY.
Keresd föl, kérlek, és hozd sátoromba.

FLUELLEN.
Hívni fogok.        (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Lord Warwick s Gloster testvér, menjetek,
Fluellennek nyomában járjatok.
A keztyű, melyet tőlem kegyjelül
Kapott, tán még pofot szerez neki
Egy harczostól, a mit kötés szerint
Nekem kén’ kapnom. Jó Warwick, kövesd.
Ha a harczos megütné (s mint goromba
Lényéből látom, megtartja szavát),
Baj támadhatna abból hirtelen:
Mert Fluellent bátornak ismerem,
S fölingerelve, mint lőpor, tüzes,
És a bántalmat visszaadni gyors.
Kövesd, s vigyázz, ne légyen per közöttük.
Ön, Exeter rokon, velünk jövend.        (El mind.)

VIII. SZÍN.

Henrik király sátora előtt.

Gower és Villám jönnek.

VILLÁM.
Jót állok érte, lovaggá akarják ütni kapitány úr.
Fluellen jő.

FLUELLEN.
Isten akaratja és tetszése, kapitány, megkeresem önt most, jőjön ezennel a királyhoz: talán nagyobb jó áll előtte, mint tudományában volna álmodni is róla.

VILLÁM.
Uram, ismeri ezt a keztyűt?

FLUELLEN.
Ismerem-e keztyűt? Ismerem, hogy a keztyű keztyű.

VILLÁM.
Én is ismerem ezt s így követelem viszsza.        (Megüti.)

FLUELLEN.
Terremt! Kaz áruló, a milyen csak lehet a kerek világon vagy Francziaországban vagy Angliában.

GOWER.
Hogyan, uram? Te gazember!

VILLÁM.
Azt gondolja, esküszegő leszek?

FLUELLEN.
Félre, Gower kapitány, ütlegekben fizetek meg az árulást, fogadom.

VILLÁM.
Áruló nem vagyok.

FLUELLEN.
Hazugság ez torkodban. Felhivom önt ő felsége nevében, fogja el: ez Alençon herczeg barátja.
Warwick és Gloster jönnek.

WARWICK.
Hogyhogy? mi a baj?

FLUELLEN.
Mylord Warwick, dicsőség Istennek! Látja, itt szörnű árulás jött napfényre, minőt csak kivánni lehet a világon. Im itt jön ő felsége.
Henrik Király és Exeter jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Nos hát mi baj?

FLUELLEN.
Felséges uram, itt egy kazember, egy áruló, a ki, látja felséged, leütötte azt a keztyűt, melyet felséged Aleçon sisakja mellől vett.

VILLÁM.
Felséges uram, ez az én keztyűm volt; itt van a társa, s az, a kivel cseréltem, megigérte, hogy sapkája mellett fogja viselni; én meg megigértem, hogy nyakon ütöm, ha azt teszi; keztyűmet ez ember sapkája mellett találtam és én szavamnak ura maradtam.

FLUELLEN.
Hallja most felséged, megkövetve felséged méltóságát, mily hitvány, aljas, nyomorúlt, férges gaz ember ez. Remélem, felséged pizonítani, kezeskedni, tanúskodni fog mellettem, hogy ez a keztyű Alençoné, mit felséged nekem adott legjobb lelkiismerete szerint.

HENRIK KIRÁLY.
Add a keztyűd’ vitéz, im itt a társa;
Kinek pofont igértél, én valék;
Igen kemény szókat váltál velem.

FLUELLEN.
Méltóztassék, felség, a nyakával meglakoltatni érette, ha utyan hati törvény mekvan e világon.

HENRIK KIRÁLY.
Hogy adhatsz nekem elégtételt?

VILLÁM.
Minden sértés a szívből ered, felséges uram; az enyimből sohasem eredt olyasmi, a mi felségedet sérthetné.

HENRIK KIRÁLY.
Magunk valánk, a kit szidalmazál.

VILLÁM.
Felséged nem a maga formájában jött. Úgy jelent meg előttem, mint valami közember; tanúm az éjszaka, meg aztán a felséged ruházata és viselete; a mit felséged ezen formában kapott, tulajdonítsa azt a maga hibájának, ne az enyimnek: mert ha az lett volna, a kinek tartottam, bizony nem követtem volna el hibát. Könyörgök felségednek, bocsásson meg.

HENRIK KIRÁLY.
Töltsd a keztyűt tallérral, Exeter,
S add e legénynek. Vedd el azt, fiú,
S viseld a sapkád mellett díszjelűl,
Míg visszakívánom. Tallért neki.
Ki kell békülni véle, kapitány.

FLUELLEN.
E napra és napfényre mondok, e kölöknek elég pátorsága mekvan a gyomrában. Nesze, itt egy shilling, aztán légy istenfélő, őrizkedjél a zűrzavar és zenebonától, perlekedés és czivakodástól, akkor pizonosan jobb lesz dolgod.

VILLÁM.
Kell is nekem a maga pénze.

FLUELLEN.
Jó szándékból történik, megfoldathatod belőle csizmádat. No hát mért lennél oly párgyú? A te csizma nem iken jó; ez meg jó shilling, pisztosíthatlak; vagy felváltom.
Angol Hírnök jő.

HENRIK KIRÁLY.
No, hírnök, megszámlálvák a halottak?

HÍRNÖK.
Im, itt a megölt francziák jegyzéke.        (A jegyzéket átadja.)

HENRIK KIRÁLY.
Miféle főbb foglyok vannak, rokon?

EXETER.
Orleans Károly herczeg, a király
Unokaöcscse, Bourbon János, és
Bouçiqualt főúr, és más főurak,
Bárók, lovagok, vitézek, ezer
Ötszázan, a közemberen kivül.

HENRIK KIRÁLY.
E jegyzék tízezer frankról beszél,
Kik a csatán elestek; és ezek közt
Száz huszonhat herczeg s zászlós nemes
Fekszik megölve; ezeken felűl
Lovagok, apródok, vitéz urak
Nyolcz ezren és négy százan, kik között
Tegnap ütöttek ötszázat lovaggá:
Úgy, hogy az elhullt tízezer közűl
Csupán ezer hatszázan zsoldosok;
A többi herczeg, gróf, báró, lovag,
Apród, és rang meg vér szerint nemes.
Az ő elhullt főbbjeik nevei:
Charles de la Bret, Frankhon nagy constableja,
Jaques Chatillon, Frankország admirálja,
Az ijászok első vezére, Rambures,
Guischard herczeg, Frankhon rendmestere,
Alençon János herczeg, és Brabant,
A Burgundi herczeg testvére, és
Edvárd, a Bári herczeg, a vitéz gróf
Grandpré, Roussi, Fauconberg és Foix,
Beaumont és Marle, Vaudemont és Lestrale.
Királyi társaság ez a halálnak.
Angol halottaink jegyzéke hol van?        (A hírnök más jegyzéket nyújt át.)
Edvárd, a yorki herczeg, gróf Suffolk,
Sir Richard Ketly, Gam Dávid lovag;
Több senki más; a többiek közűl is
Csupán huszonöt. Oh Isten, karod
Volt itt jelen, s nem is nekünk, hanem
Karodnak kell mindezt tulajdonítni.
Mikor volt, minden harczi terv ne’kül,
Nyilt, egyszerű csatán, csak összecsapva,
Ily nagy, meg ily kevés a veszteség
Egyik s másik felen? Fogadd el, Isten,
Mert ez csupán tied.

EXETER.
        Csodálatos.

HENRIK KIRÁLY.
Vonuljunk a helységbe körmenettel,
S a hadseregben hirdessünk halált
A kérkedőre, vagy ki Istenünktől
Megvonná e dicset, mely csak övé.

FLUELLEN.
Nem lenne helyes, fölséged engedelmével, megmondani, hányan estek el?

HENRIK KIRÁLY.
Igen, kapitány; ámde megjegyezve,
Hogy Isten harczolt értünk.

FLUELLEN.
Igen, lelkiisméretemre, ő nagy jót tett velünk.

HENRIK KIRÁLY.
Végezzünk minden szent foglalkozást;
Hadd zengjen a Non nobis s Te deum;
Temessük el szépen a holtakat;
Aztán Calaisba, s aztán Angliába;
Frankhonból nem tértek még így hazánkba.        (El mind.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

A Kar jő.

KAR.
Kik a történetet nem olvasák,
Én mondom el nekik! s ki olvasá,
Alázattal kérem bocsánatát
A dolgok hű folyása, rende és
Koráért, melyeket nagy és való
Mivoltukban itt nem jelölhetünk.
Most a királyt Calaisba viszszük el;
Ott van; ott látva szárnyas képzelettel
Emeljétek túl őt a tengeren.
Az angol part im nőkkel, férfiakkal
És gyermekekkel környezé az árt.
S az ujjongás meg a taps túlzajongja
A mélyszavú tengert, mely, óriás
Hírnök gyanánt, útat készítni látszik
Most a király előtt. Hadd szálljon így ki
S térjen Londonba ünnepélyesen:
Oly gyors a gondolat járása, hogy
Mindjárt Blackheathen képzelhetni őt,
Hol azt kivánják tőle lordjai,
Hogy meghajolt kardját s horpadt sisakját
Vigyék előtte. Ő nem engedi,
Menten hiúság s öndicsőitéstől,
Pompát, zászlókat és győzelmi jelt
Istenre háritván. Nézzétek im
A képzeletnek sürge műhelyében,
London mint ontja most polgárait:
Fényben a polgármester s társai,
Miként Rómában a senátorok,
Nyomukban a plebéj csapat vonúl,
Behozni győzelmes Caesarjokat.
Miként ha (bár kis, de kedves hasonlat)
Drága királynénk fővezére most
(A mint tehetne is) Irlandból jőne
És kardhegyén hozná a lázadást:
Eme békés várost milyen sokan
Hagynák el ekkor őt üdvözleni;
Még sokkal többen, sokkal több okon
Tevék Henriknek. Most Londonba’ van hát.
Míg a frankok keserve Anglia
Királyát hon maradni kényteti
(S a frank ügyben a császár jötte is,
Hogy békét eszközöljön), hagyjuk el
Mindazt, mi akkorig történt, midőn
Frankhonba Henrik újra visszatért;
Oda kell vinni; s én játszodtam el
Ezen időközt, említvén, hogy elmúlt.
Tűrjétek e rövidítést s legottan
Röpüljetek Frankhonba gondolatban.        (El.)

I. SZÍN.

Francziaország. Angol őrhely.

Fluellen és Gower jönnek.

GOWER.
Igen is, az helyes; de mért viseli ön ma hagymáját? Hiszen elmúlt Szent Dávid napja.

FLUELLEN.
Mekvan útja-módja, oka-foka minden tolognak. Úty szólok önnek, mint parátomnak, Gower kapitány: az a hitvány, koszos, nyomorúlt, férges, szájaskodó kaz Pistol, a kit ő maga s az egész filág sem ismer jobbnak, látja, mint semmirevaló ficzkónak, hozzám jő tegnap; kenyeret és sót hoz, látja, hogy egyem meg én a hatymámat. Olyan helyen történt, hol nem kezdhettem vele czívódást; de csak azért is a sapkám mellett hordom azt, míg újra meglátok őt, s akkor majd mondok neki egy kis tarabot kivánságimból.

GOWER.
No épen itt jön, duzzadozva, mint egy pulyka-gúnár.
Pistol jő.

FLUELLEN.
Nincs nekem paj az ő duzzadása és pulyka-gúnarával. Jó napot, Pistol zászlós, rühös, férges, kaz ember; jó napot!

PISTOL.
Hah! Bedlam vagy? Aljas troján, ohajtod
Felbontnom a párkák végzet-szövését?
El! Útálom a hagyma-illatot.

FLUELLEN.
Egész szívemből megkérek magát, rühös, férges, kaz ficzkó, hogy kivánságomra, kérésemre, sürgetésemre, etye meg, nézze, ezt a hagymát; mivelhogy, látja, nem szereti, és sem hajlandósága, sem étvágya, sem emésztése nem egyezik vele, én kivánok, hogy egye mek.

PISTOL.
Cadwalladerért és kecskéiért sem.

FLUELLEN.
Itt van egy kecske, ni!   (Megüti.) Lesz olyan jó, koszos, kaz ficzkó, hogy megeszi?

PISTOL.
Meghalsz, aljas troján.

FLUELLEN.
Igazat mond, koszos kaz ficzkó, mikor Isten akarja. Óhajtom azonban, hogy maga éljen akkor s egye meg tápszereit. Ne, itt van hozzá egy lefes. (Ismét megüti.) Maga csizmadja inasnak nevezett engem, én meg magát még ma csizmánál is alábbravalónak teszem. No csak hozzá látni: ha kúnyolni tudja a hagymát, tutya mek is enni a hagymát.

GOWER.
Elég, kapitány; egészen zavarba hoztad.

FLUELLEN.
Montok, hogy ety darabot meg kell ennie hatymámból vagy negyed napig verem a fejét. Harapjon bele, kérem, jó az a maga friss sebére és vérző kakastaréjára.

PISTOL.
Bele kell harapnom?

FLUELLEN.
Minden pizonynyal és kétségen kívül, és kérdésen kívül és kétkedésen kívül.

PISTOL.
E hagymára mondom, ezért rettentő boszszút állok. Eszem és éve esküszöm.

FLUELLEN.
Egyék, kérem. Több lefest is akar még a hatymához? Nincs itt elég hatyma, hogy arra esküdjék.

PISTOL.
Hagyd már az ütleget, hisz lásd, eszem.

FLUELLEN.
Váljék egésségre, koszos ficzkó. Nem, kérem! semmit se vessen el belőle. A haja jó lesz bevert kakastaréjára. Ha ezután alkalma lesz hatymát látni, kérem, gúnyolódjék felette. Többet nem mondok.

PISTOL.
Jó.

FLUELLEN.
Igen, a hagyma jó. Fogja, egy garas, meggyógyítni a búbját.

PISTOL.
Egy garast, nekem?

FLUELLEN.
Igen, valóban és ikazán. Vegye el, különben még egy hatyma van zsebemben, azt is mindjárt megeszi.

PISTOL.
Boszúm előpénzéül elveszem.

FLUELLEN.
Ha még valamivel adósa vagyok, kifizetem ütlegekben: maga fakereskedő lesz, s egyebet sem vesz tőlem, csak ütlegeket. Isten vezérelje, és tartsa meg és gyógyítsa meg a fejét.        (El.)

PISTOL.
Ezen föllázad az egész pokol.

GOWER.
Menjen, menjen. Ön tettető, gyáva ficzkó, kigúnyolja a régi szokást, mely tiszteletre méltó alkalomból eredt s mint egykori vitézség emlékezetes diadaljele tartatik fenn; aztán legkisebb bátorsága sincs tettel váltani be szavait. Kétszer vagy háromszor láttam már kötődni és évődni e derék emberrel. Azt gondolta, mivel nem beszél angolúl tősgyökeresen, tehát az angol ütlegekhez sem tudhat. Máskép találta. Azért jövőre tanítsa önt e vallon fenyíték jó angol viseletre. Isten vele.        (El.)

PISTOL.
Fukart játszik ma vélem a szerencse?
Hírlik, hogy a kórházban jó Dorám
Frank betegségben halt meg,
S így menhelyemnek vége, vége van.
Megvénülök s elaggott tagjaimból
Kiverték a becsűletet. No, jó!
Kerítővé leszek s mellette még
Ügyes kézzel zsebmetszést folytatok,
Angolhonba lopódzom s ott lopok.
Tapaszt nyomok ez ütleg sebhelyekre,
S megesküszöm, hogy mind a harcz szerezte.        (El.)

II. SZÍN.

Troyes Champagneban. Lakosztály a franczia király palotájában.

Egyik ajtón Henrik Király, Bedford, Gloster, Exeter, Warwick, Westmoreland és lordok; másikon a Franczia Király, Izabella Királyné, Katalin Herczegnő, urak és hölgyek stb. Burgund herczeg s kisérete jönnek.

HENRIK KIRÁLY.
Békét e körnek! im azért jövénk.
Frank testvérünk és nővérünknek üdv!
Szerencse és öröm, fejdelmi szép
Húgunk Katalinnak! Mint egyik ágát
S tagját ezen királyságnak, ki e
Fényes találkozást rendezte volt,
Burgund herczeg, köszöntünk téged is.
Frank főurak s pairek, mindnyájan üdv!

FRANCZIA KIRÁLY.
Örűlünk, hogy láthatjuk arczodat,
Derék angol testvér: légy üdvözölt!
S ti is mindnyájan, angol főurak!
1Örűlünk, hogy láthatjuk arczodat,
Derék angol testvér: légy üdvözölt!
S ti is mindnyájan, angol főurak!

IZABELLA.
Angol testvér, végződjék e nap oly jól,
És e barátságos gyülés, miként most
Szemedbe nézhetni örvendezünk,
Szemedbe, mely a frankok ellen eddig,
A kik irányában estek, csupán
Csak tűzkigyók golyóit hordozá:
Bizton reméljük, ily tekintet mérge
Erőit elvesztette már, s e nap
Barátsággá tesz minden bajt s viszályt.

HENRIK KIRÁLY.
Ament mondunk reá; azért jövénk.

IZABELLA.
Mind üdvözöllek, angol főurak.

BURGUND.
Hűségem egyformán kettőtöké.
Frank- és Angolhon nagy királyai!
Hogy én egész erővel, észszel és
Szilárd törekvéssel munkálkodám
Eme királyi zárt találkozáson,
Fölségetek legjobban tudja azt.
Igyekvésem ha már eddig haladt,
Hogy színről színre, szemtől szembe így
Egybe gyülétek: ám legyen szabad
Im e királyi körben kérdenem,
Miféle gát vagy akadály lehet,
Mely a szegény, sértett, mezítelen
Békének, a művészetek s vidor
Szülöttek édes dajkájának, e
Világ legszebb kertjében, a megáldott
Frankhonban, nyájas arczát fölemelni
Nem engedné? Ah rég száműzve van
Ő innen: gazdasága romban áll
S önnön termékenységében romol.
Szivet vidító szőlő-vesszeje
Metszetlenűl hal el; fonott sövénye,
Miként szőrrel vadúl benőtt rabok,
Rendetlen ágakat hajt; zord ugarján
Konkoly, bürök s a búja füstike
Tenyészik, mert rozsdásul az eke,
Mely irtaná az ilyetén gyomot.
A síma rét, melyet nem rég kikircs,
Zöld lóher és démutka fű fedett,
Kaszát nem látva, búján, elhagyatva,
Henyén foganszik, s nem szül semmi mást,
Csak vad sóskát, bojtorjányt, zord bogácsot,
Elvesztve ékességet és haszont.
S mint szőleink, sövényünk, rétjeink
S ugarjaink hibás ösztön szerint
Vadonná zordulnak: úgy házaink,
Magunk és gyermekink felejtjük, avvagy
Meg sem tanuljuk, mert nincs rá idő,
A tudományokat, hazánk diszére.
Növünk, miként vadak, mint harczosok,
Kik a vérről gondolkoznak csupán,
Káromlás, vad tekintet s rossz szokásra,
S mindenre, a mi nem természetes.
Mindezt előbbi szép alakra vinni
Gyülétek egybe, s arra kér szavam,
Hadd tudjam, a nyájas békét mi tartja,
Hogy mindezen bajt el nem űzheti
S régi erővel bennünket nem áld?

HENRIK KIRÁLY.
Burgund herczeg, ha a békét ohajtod,
Melynek hiánya csak hibát növel,
Mint említéd, akkor hát vedd meg azt,
Igényeinket teljesítve mind,
Melyek tartalma s egyes pontjai
Rövid keretben már kezedbe’ vannak.

BURGUND.
Hallá már a király, de még reá
Nincs válasza.

HENRIK KIRÁLY.
Jól van; tehát a béke,
Melyet sürgetsz, azon válaszban áll.

FRANCZIA KIRÁLY.
Én csak futólag pillantottam át
A pontokat; ha felséged talán
Tanácsából némelyeket jelöl,
Velünk együtt figyelmesebben újra
Átnézni még: rögtön határozott
Igen vagy nem választ adunk reá.

HENRIK KIRÁLY.
Legyen testvér. Menj, Exeter rokon,
Clarence testvér, s Gloster testvér, te is,
Warwick s Hottington, a királylyal el.
Hatalmatok leend, megállapitni
S másítni, mint bölcseségtek szerint
Méltóságunkra nézt előnyösebb,
Igényünkben akármit; és mi azt
Aláirandjuk. Vajon, drága nővér,
Velök megy, avvagy itt mard velünk?

IZABELLA.
Velök megyek, felséges rokonunk.
Tán jót tesz egy nő hangja, hogyha majd
Makacskodnának a pontok felett.

HENRIK KIRÁLY.
Katalin húgunkat hagyja itt velünk,
Mert hisz legfőbb igényünk ő maga,
És pontjaink legelsejében áll.

IZABELLA.
Megengedjük.        (Henrik Király-on, Katalin-on s udvarhölgyén kívül a többiek el.)

HENRIK KIRÁLY.
Szép, legszebb Katalin,
Kegyes lesz-é egy harczost megtanítni
Oly szókra, mik a nők fülébe hatva,
Szerelmének megnyerjék szívöket?

KATALIN.
Ki fog gúnyolni felséged; én nem tudom angolt beszélni.

HENRIK KIRÁLY.
Oh, szép Katalin! ha franczia szívével tisztán szeret, örömmel hallom, midőn zavarosan fogja ezt bevallani angol beszédével. Szeret ön engem, Katalin?

KATALIN.
Pardonnez-moy, nem tudom mondani, mi az: szeret engem.

HENRIK KIRÁLY.
Az, hogy szeretik önt az angyalok, Kata, mert oly szép, mint az angyalok.

KATALIN.
Que dit-il? Que je suis semblable a les anges?

ALICE.
Ouy vrayment, sauf vostre grace, ainsi dit-il.

HENRIK KIRÁLY.
Azt mondám, kedves Katalin, s nem pirulok érte.

KATALIN.
O bon Dieu! les langues des hommes sont pleines de tromperies.

HENRIK KIRÁLY.
Mit mond, gyermekem? hogy a férfiak nyelve csalással van telve?

ALICE.
Ouy, hogy férfiak nyelve csalás telve; esz a herczegnő.

HENRIK KIRÁLY.
A herczegnő, kettejök közt még jobb angol. Valóban, Kata, ez én lánykérésem épen a te értelmedhez való. Örülök, hogy nem tudsz jobban angolúl: mert ha tudnál, oly együgyű királynak tekintenél, kiről azt vélnéd, hogy egyenesen az eke szarva mellől kerültem a trónra. Én nem értek a szerelemben a hímezéshez, hanem kereken kimondom: szeretem önt; ha aztán még azon kérdésen is túl zaklat, hogy: komolyan-e? felhagyok a kéréssel. Adjon nekem választ. Tréfa nélkül, adjon. Alkudjunk meg, csapjon fel. Mit szól ön, herczegnő?

KATALIN.
Sauf vostre honneur, én jól érteni.

HENRIK KIRÁLY.
Valóban, Kata, ha azt kivánná tőlem, hogy kedveért verset csináljak, vagy tánczoljak, bizonynyal megbuktatna. Az elsőre nincs szavam, nincs mértékem; a másodikra nincs erőm a mértékhez; hanem meglehetős mértékem van az erőből. Ha azzal nyerhetnék meg egy hölgyet, hogy szökelnem vagy teljes fegyverzetben a nyeregbe pattannom kell: dicsekvés nélkül legyen mondva, gyorsan bele tudnék szökelni a házasságba. Vagy ha kedvesemért ökölviadalt kellene állanom, vagy kegyeért paripámat kellene ugratnom: amabba úgy mennék, mint egy mészáros, s a nyeregben úgy ülnék, soha le nem esve, mint egy majom. De Istenemre, Katám, én nem tudok epedő sápadt színű lenni, sem czifra beszédet nyögdécselni. A vallomásokban sincs ügyeségem: esküvésim őszinték, melyeket sohsem teszek ösztönzés nélkül, és sohsem szegek meg ösztönzésre. Ha ily természetű férfit szerethetsz, Katám, kinek arcza nem méltó arra, hogy a nap elégesse, a ki sohasem néz tükörbe azért, hogy ott majd valami szeretni valót fedez föl: akkor legyen szakácsod a szemed. Úgy beszélek hozzád, mint egyszerű katona: ha azért szerethetsz, fogadj el; ha nem, s azt mondom, hogy meg fogok halni: ez igaz; de szerelmedért, Istenemre, nem; és mégis szeretlek. Válaszsz, kedves Katám, egész életedre egyszerű, szilárd jellemű férfit: az ilyen szükségkép kedvedben fog járni, mivel nincs adománya másoknál is szépelegni. Mert azok az áradozó nyelvű ficzkók, a kik magokat berímelgetik a hölgyek kegyébe, mindig ki is tudják magokat onnan okoskodni. Mit? hiszen a szónok csak fecsegő, a rím csak dalhang. A tömör lábszár összeesik, az egyenes hátgerincz meggörbűl, a fekete szakál fehérre változik, a göndörhajú fő megkopaszodik, a szép arcz redőssé, a teli szem üregessé lesz; de a jó szív, Katám, nap és hold, vagy inkább a nap s nem a hold, mert fényesen tündököl és sohsem változik, hanem igazán folytatja pályafutását. Ha ilyet óhajtasz, fogadj el engem; ha engem fogadsz el, egy harczost fogadsz: fogadj el egy harczost, királyt fogadsz. Mit mondasz szerelmemhez? Szólj, kedvesem, s kedvesen, kérlek.

KATALIN.
Lehetséges-e, én Francziaország ellenségét szeretni?

HENRIK KIRÁLY.
Nem, Katalin, nem lehetséges, hogy Francziaország ellenségét szeresse; hanem engem szeretvén, Frankhon barátját fogja ön szeretni. Mert nekem Francziaország oly kedves, hogy egy falut sem engedek el belőle; egészen enyimnek kell lennie. És, Katalin, ha Francziaország az enyim és én az öné vagyok, akkor Francziaország az öné, ön pedig az enyim.

KATALIN.
Nem tudok, mit akar mondani.

HENRIK KIRÁLY.
Nem, Katám? Francziául mondom hát el neked, a mi bizonyosan nyelvemen akad, mint új menyecske szokott a férje nyakán: nehéz lesz lerázni. Quand j’ay le possession de France, et quand vous avez le possession de moy – no hát eztán hogy van? Szent Dénes, segíts! – donc vostre est France, et vous estes mienne. Könnyebb nekem, Katám, egy királyságot meghódítni, mint ennyit beszélni francziául. Francziául nem foglak én téged egyébre birni, mint hogy rajtam nevess.

KATALIN.
Sauf vostre honneur, le françois, que vous parlez, est meilleur que l’anglois, lequel je parle.

HENRIK KIRÁLY.
Nem biz az, nem, Katám; hanem meg kell vallanom, hogy a te beszéded az én nyelvemen s az enyim a tiéden, igen egyre megy. De, Katám, értesz te ennyit angolúl? Szerethetsz te engemet?

KATALIN.
Nem mondhatok meg.

HENRIK KIRÁLY.
Megmondhatja valamelyik szomszédod, Katám? Azt fogom megkérdezni. Ej, tudom én, hogy szeretsz, s éjjel, midőn alvó szobájába megy, kikérdezi rólam ez udvarhölgyet, s tudom, Katám, előtte majd gyalázni fogja bennem azon tulajdonokat, melyeket ön szívből szeret. De, jó Katám, kegyesen gúnyolódjál rajtam, annyival inkább, nyájas herczegnő, mert én téged kegyetlenűl szeretlek. Ha egykor enyim leszesz, Katám (pedig egy boldogító hit mondja bennem, hogy az leszesz), nyerseségem által foglak megnyerni, s azért szükségkép jó katonák szülőjévé is kell válnod. Hát miért ne hozhatnánk létre, te meg én, Szent Dénes és Szent György között egy fél franczia s fél angol fiút, a ki Konstantinápolyba menjen s megrázza a török szakálát? Mit szólsz ehhez, szép arany liliom-szálam?

KATALIN.
Nem tudok én azt.

HENRIK KIRÁLY.
No, nem is: hiszen csak később kell tudni, most csak igérnie kell; most csak igérje meg, Katám, hogy franczia részéről igyekezni fog ily fiúra; az én angol felemről im vegye szavát egy királynak, egy legénynek. Mit felel rá, la plus belle Katharine du monde, mon trés chére et divine déesse?

KATALIN.
Felséged elég franczia fausse bír, hogy megcsalja la plus belle sage demoiselle, ki en France található.

HENRIK KIRÁLY.
Ej, szégyen rossz francziaságomra. Becsületemre! igazi angolúl szólva, szeretlek téged, Katinkám; mely becsületre nem mernék megesküdni, hogy te is szeretsz engem; azonban vérem azzal kezd hízelegni, hogy még is igen, daczára arczom meg nem nyerő fanyar hatásának. Legyen is átkozott atyám dicsvágya! Polgárháborúkra gondolt, midőn engem nemzett, azért születtem ily merev külsejűnek, ily vas termetűnek, hogy a hölgyeket, midőn kezöket kérem, elriasztom. Azonban, igazat szólva, Katinkám, minél vénebb leszek, annál jobbnak fogok én feltűnni; vigaszom, hogy a korosság, a szépség eme rossz ápolója, nem tehet többé kárt az én arczomon; ha elfogadsz, a legrosszabb állapotomban fogadsz el, és ha viselsz, mindig jobb, jobb leszek a viselés által. Mondja meg azért, legszebb Katám, akar-e engem birni? Hagyja el szűzies pirulását; vallja be szíve érzelmeit királynői tekintettel; fogjon kezemen s szóljon így: Angol Henrik, tied vagyok! Mihelyt fülemet e szóval megáldottad, azonnal hangosan kiáltom: Tied Anglia, tied Irland, tied Francziaország, tied Plantagenet Henrik, a ki, bár jelenlétében mondom, ha nem a királyok legjobbika, meglásd, a jó emberek legjobb királya. Adj választ, kérlek, töredezett zenében, mert a te hangod zene s angol beszéded töredezett. Törd meg tehát hallgatásodat, világ királynéja, Katinka, tördezett angol nyelven: akarsz-e engem bírni?

KATALIN.
Úgy lesz, mint tetszeni fog roy mon pére.

HENRIK KIRÁLY.
Ej, tetszeni fog az neki, Katám, tetszeni fog az neki.

KATALIN.
Akkor én is leszek megelégedve.

HENRIK KIRÁLY.
Csókolom azért kezedet s királynémnak nevezlek.

KATALIN.
Laissez, mon seigneur, laissez, laissez. Ma foy! je ne veux point, que vous abbaissez vostre grandeur, en baisant la main d’une vostre indigne serviteur; excusez moy, je vous supplie, mon trés puissant seigneur.

HENRIK KIRÁLY.
Tehát csókolom az ajkadat, Katám.

KATALIN.
Les dames et damoiselles, pour estre baisées, devant leur nopces, il n’est pas le costume de France.

HENRIK KIRÁLY.
Tolmácsnőm, mit beszél?

ALICE.
Hogy nem szokás pour les dames Francziaországban, nem tudok mondani, mi az a baiser angolul.

HENRIK KIRÁLY.
Csókolni.

ALICE.
Felséged entendre jobban que moy.

HENRIK KIRÁLY.
Nem divat Francziaországban a hölgyeket házasság előtt csókolni, azt akarta mondani?

ALICE.
Ouy, vraiment.

HENRIK KIRÁLY.
Oh Katinka! a szigorú szokás meghódol a nagy királyoknak. Kedves Katám, te meg én, nem zárhatjuk magunkat egy ország divatjának gyönge korlátai közé. Mi vagyunk, Katám, a szokások teremtői, és a rangunkat kisérő szabadság minden hibakeresés ajkát betömi, mint én most a tiédet akarom, mivel hazád szigorú szokásához ragaszkodik, megtagadván tőlem a csókot. Tehát csak türelem és engedékenység! (Megcsókolja.) Bűvös erő van ajkadon, Katinkám; több ékes szólás egyetlen édes érintésében, mint a franczia tanács nyelveiben, s előbb rábeszélné ez angol Henriket, mint a fejdelmek általános kérvénye. Im itt jő atyád.
A Franczia Király és Királyné, Burgund, Bedford, Gloster, Exeter, Westmoreland s más Franczia és angol főurak jönnek.

BURGUND.
Isten tartsa, fölség! Király rokon, herczegnőnket tanitja angolul!

HENRIK KIRÁLY.
Arra akarnám megtanítani, kedves rokon, mily tökéletesen szeretem őt; s ez jól van angolul.

BURGUND.
Nem tanulékony?

HENRIK KIRÁLY.
A mi nyelvünk zord és darabos, s modorom sem szelíd, úgy, hogy a hízelgésnek se hangjával, se szívével nem rendelkezve, nem idézhetem föl benne a szerelem szellemét annyira, hogy valódi alakjában jelenjék meg.

BURGUND.
Engedelmet a tréfára; hadd feleljek én erre. Ha azt fel akarja idézni benne, fölség, egy kört kell vonnia; ha valódi alakjában akarja benne felidézni a szerelmet, mezítelen és vakon kell annak megjelennie. Hibáztatja-e tehát őt, ha a szemérem szűzies biborával rózsázott lányka egy mezítelen, vak fiú megjelenését saját mezítlen maga előtt meg nem engedi? Ebben megegyeznie nehéz dolog volna egy leánykának.

HENRIK KIRÁLY.
Mégis behunyják egyik szemöket és engednek, midőn a szerelem vak és áthatja őket.

BURGUND.
Akkor hát, felség, meg van bocsátva nekik, ha nem látják, mit cselekesznek.

HENRIK KIRÁLY.
Tanítsa meg tehát húgát, jó herczegem, behúnyni az egyik szemét.

BURGUND.
Behúnyom az egyik szememet, hogy ezt neki értésére adjam, ha felséged megtanítja őt szándékom megértésére: mert a nap alatt levő s neki hevített leánykák vakok, mint Bertalan-nap táján a legyek, habár megvan is szemök, s ekkor aztán fogni is engedik magokat, míg előbb a nézést sem tűrheték.

HENRIK KIRÁLY.
E hasonlat vigasztal engem az idővel, a hő nyárral; így a legyet, ön húgát, végre is megfogom s neki is vaknak kell lennie.

BURGUND.
Mint a szerelemnek, fölség, mielőtt szeret.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy van; s önök között némelyek szerelmi vakságomnak köszönhetik, hogy néhány szép franczia várost meg sem láthatok, azon egyetlen szép franczia hölgy miatt, ki útamban áll.

FRANCZIA KIRÁLY.
Igen, felség, bájüvegen nézi azokat; a városok egy hölgygyé változtak, mert mindannyian szűz kőfallal vannak körítve, melybe hadsereg még soha nem hatolt.

HENRIK KIRÁLY.
Nőmmé lesz Katalin?

FRANCZIA KIRÁLY.
A mint felségednek tetszik.

HENRIK KIRÁLY.
Meg vagyok elégedve; csak még ama szűzies városok, melyekről felséged szól, képezzék kiséretét; akkor az a hölgy, ki óhajtásim útjában állott, fogja nekem mutatni az útat akaratomhoz.

FRANCZIA KIRÁLY.
Mi méltányos, mindent aláiránk.

HENRIK KIRÁLY.
Úgy van-e, angol főurak?

WESTMORELAND.
Minden pontban megegyez a király.
Első, leánya; s így minden, tovább,
A mint javaslatunk tartalmazá.

EXETER.
Csupán csak azt nem írta még alá, a hol felséged azt kívánja, hogy Francziaország királya, ha alkalom szerint valamiért írásban felszólal, felségedet következőleg s ily franczia kifejezéssel említse: Notre trés cher fils Henry roy d’Angleterre, heretier de France; és latinúl így: praeclarissimus filius noster Henricus, rex Angliae et haeres Franciae.

FRANCZIA KIRÁLY.
Testvér, ezt sem tagadtam én meg úgy,
Hogy óhajtásodra ne hajlanék.

HENRIK KIRÁLY.
Kérlek tehát, barátságos frigyünkben
E pontot is sorozd a többihez,
S annak folytán add lányodat nekem.

FRANCZIA KIRÁLY.
Fogadd, fiam, és támaszsz vériből
Sarjat, hogy e viszongó államok,
Frank- és Angolhon, kik sápadva nézik
Az írigységtől egymás boldogultát,
A gyűlölettel hagyjanak föl, és
Keltsen szivökben im e drága frigy
Szomszédságot, keresztyén egyetértést,
S a háború véres kardját soha
Ne lássa frankok s angolok hona.

MIND.
Ámen!

HENRIK KIRÁLY.
Üdv most, Katám! s mindenki lássa, hogy
Itt, mint királynőmet, megcsókolom.        (Trombitaszó.)

IZABELLA.
Isten, a házasság legjobb vezére,
Forraszsza egygyé sziveiteket,
S országaitokat is együvé.
Mint férj s nő, ketten egyek lesznek a
Szerelem által, épen úgy legyen
Egybekelés országotok között,
Hogy rossz szolgálat avagy szörnyü féltés,
Mely áldott házasságot is zavar,
Ne érintse ez országok frigyét,
Szétbontva, a mi bennök egyesült:
Hogy angol és frank enymást úgy fogadja,
Miként testvérét! Ámen. Isten adja!

MIND.
Ámen!

HENRIK KIRÁLY.
Készüljünk nászunkhoz: azon napon
Fogadjuk, Burgund, esküvésedet
És minden fő urét eme kötésre;
Akkor, Katám, te s én megesküszünk,
S esküdt frigyünkben áldottak leszünk!        (Mind el.)
A Kar jő.
Gyarló tollával a történetet
Alázatos költőnk eddig követte;
Nagy emberink fényét e szűk keret
Meg-megszakasztva, csak kevesbitette.
Csak kis korig, de nagyban tündökölt
Angolhon csillaga. Szerencsekardja
Számára megszerezte volt a föld
Legszebb kertjét, hogy fejdelmének adja.
Hatodik Henrik, már pólyáiban
Frank s angol fejdelem, jött e királyra;
Annak sok ág-bogú tanácsiban
Elveszett Frankhon s vérzett Angliája.
Előfordult az színünkön nem egyszer:
Fogadjátok hát ezt is érte kegygyel!        (El.)

Nyitóoldal