Shakespeare

III. RICHARD KIRÁLY.

(Fordította: Szigligeti Ede)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.



SZEMÉLYEK

IV-dik Edvárd király,

Edvárd, walesi herczeg,
Richard, yorki herczeg, a király fiai.

George, clarencei herczeg,
Richard, glosteri herczeg, a király öcscsei

Clarence, kis fia.

Henrik, Richmond gróf.

Bourchier, bíbornok, canterburyi érsek.

Rotherham Tamás, yorki érsek.

Morton János, elyi püspök.

Buckingham herczeg.

Norfolk herczeg.

Surrey gróf, fia.

Rivers gróf, a királyné fivére.

Dorset marquis és
Grey lord, a királyné fiai.

Oxford gróf.

Hastings lord.

Stanley lord.

Lovel lord.

Sir Thomas Vaugham.

Sir Richard Ratcliff.

Sir William Catesby.

Sir James Tyrrel.

Sir James Blount.

Sir Walter Herbert.

Sir Robert Brakenbury, a Tower hadnagya.

Urswick Kristóf,

pap.

Egy másik pap.

A londoni Lord Mayor Wiltshirei sheriff.

Erzsébet királyné, IV-dik Edvárd neje.

Margit, VI-dik Henrik özvegye.

York herczegné, IV-dik Edvárd, Clarence és Gloster anyja.

Lady Anna, Edvárd walesi herczeg özvegye.

Clarence leánykája.

Lordok és más Kisérők; két Nemes; Hírnökszolga, Irnok,
Polgárok, Gyilkosok, Követek, Szellemek, Katonák, stb.




BEVEZETÉS

Az első nyomtatott kiadása III. Richardnak 1597-ben jelent meg; de valószínű, hogy már jóval előbb színre került, közvetlenűl VI. Henrik után, melynek folytatását képezi. Egy 1595-ki epigramm a mézes nyelvű Shaksperet magasztalja, Apollo kedvenczét, s művei közűl Venus és Adonist, Lucreciát, valamint Romeo és Juliát és Richardot említi. Korábbi eredete mellett tanúskodnak a benső bizonyítékok is, s ezeket még jobban megerősíti egy másik Richard-dráma, mely 1594-ben jelent meg s ezt a czímet viseli: III. Richard igazi tragédiája (the true tragedy.) Valószínűleg Shakspere tragédiájával akart versenyezni s már czímében jelezni felsőségét, a miből az következnék, hogy Shakspere III. Richardja 1594-ben már nemcsak színre került, hanem igen népszerű is volt, máskép nem adott volna okot e versengésre. Mások szerint ez ismeretlen szerző drámája régiebb volt a mienknél, a minek különben erre nézve semmi további jelentősége nincs, mert a kettő között a tárgy kivételével semmi hasonlatosság sincs. Volt még más, latin drámája is III. Richardnak, Thomas Legge Richardus Tertiusa, melyet 1597-ben adtak elő a cambridgei tanulók. Shakspere drámájának azonban ehhez sincs semmi köze. Egyetlen forrása Holinshed krónikája volt, mely csaknem változtatás nélkül közli Morus Tamás könyvét V. Edvárd és III. Richard történetéről.

Shakspere „historiái” közűl III. Richard az, mely történeti drámáinak sajátságos varázsát leginkább egyesíti a valódi tragikus hatással, s joggal foglalhat helyet nagy tragédiái közt. Richard megdöbbentő alakja mindenkor kedvelt szerepe volt Burbadgetól kezdve a legnagyobb angol tragikus szinészeknek, s más nemzetek művészei is ambitiójoknak tarták e szerepet játszani, melynek csak némileg megfelelő előadása is biztos lehet a legmélyebb hatásról. Nagy népszerűségét mutatja a sok negyedrét kiadás, mely Angliában a folio-kiadás előtt, sőt még utána is megjelent. Más nemzetek színpadjain is állandóan a játékrenden van. Magyarúl a nemzeti színházban először 1843-ban került színre, eleinte Vajda Péter fordításában, melyet 1873. óta Szigligetié váltott fel. Ugyanez foglal helyet a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában.

III. Richardról a krónika, Shakspere forrása, a következő jellemzést nyújtja: Richard, Gloster herczeg, bátorságra és lelki tehetségekre nézve egyenlő volt testvéreivel, de testi alakja és lelkülete mélyen alattuk állt; mert kis termetű volt, ferde tagokkal, púpos háttal, bal válla sokkal magasabb volt, mint a jobb, arczvonásai visszataszítóak, a mit a nagy uraknál martiálisnak, más embereknél azonban máskép neveznek. Gonosz, hirtelen mérgű, irígy volt és koraérett már születése előtt, mert beszélik róla, hogy anyja, a herczegnő, oly nehéz vajúdásban volt vele, hogy vágás nélkül meg sem szülhette, és hogy lábával jött a világra, a mint másokat kivinni szoktak; azt is mondák, hogy fogakkal született; vajjon az emberek gyűlöletből többet mondtak-e az igazságnál, vagy a természet ez embernél, ki életében annyi természetellenes dolgot volt elkövetendő, megváltoztatá menetét, ennek eldöntését istenre bízom. Így e tulajdonságainak egyesülése, összeköttetésben arczának és testi alkatának hiányaival, bizonyságul szolgált e mondás mellett: Distortum vultum sequitur distorsio morum. (A ferde arczot az erkölcsök ferdesége követi.) Háborúban, melyhez inkább illett lelkülete, mint a békéhez, nem volt rossz vezér. Sok győzelmet nyert, néha vereséget is szenvedett, de soha sem saját hibájából, vagy mintha bátorsága és okossága hiányzott volna. Bőkezű volt még erején felül is; gazdag ajándékokkal bizonytalan barátokat szerzett magának, és azután kénytelen volt, másutt zsákmányolni és zsarolni, a mi biztos gyűlöletet hozott számára. Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szivében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, czéljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kimélte életét egy embernek sem, a ki útjában állt.

Elbeszélésének végén, miután elmondta Richard halálát, ismét jellemzi őt néhány sorban a krónikás: Kicsiny és idomtalan termetű volt, egyik válla magasabb, mint a másik, arcza kicsiny, de kegyetlen kifejezésű, úgy hogy első tekintetre meg lehetett ismerni gonosz, csalfa és álnok érzületét. Ha gondolatokba mélyedt, folytonosan alsó ajkát harapta és rágta, mintha vad természete szakadatlan nyugtalanságban és izgatottságban volna; emellett tőrét szűntelen kihúzta félig hüvelyéből és ismét visszatolta. Gyors és találó elméssége volt, mester volt a képmutatásban, s rendkívül gőgös érzelmű és követelő lelkű…

Bizonyára sötét vonásokkal rajzolt arczkép, melyben lehetetlen a pártosság elfogult kezének nyomaira nem ismerünk. Holinshed krónikájának ezt a részét, mint említettük, Morus Tamás könyvéből vette; ez pedig adatait VII. Henrik uralkodása alatt Morton bibornoktól nyerte, ki a jelen drámában mint elyi püspök szerepel, s a Lancaster háznak legbuzgóbb híve, Richardnak legnagyobb ellensége volt. Ily forrásból valószínűleg nem egészen tisztán fakadhatott a történeti igazság patakja, s habjai a pártoskodásnak, a személyes gyűlöletnek némi iszapját is magukkal sodorhatták. Így épen nem bizonyos történetileg, hogy Clarence ellen Richard szőtte volna a cselt, mely megejté. Az sem kétségtelen, hogy Gloster herczeg rögtön IV. Edvárd halála után vagy talán még előbb is a koronára tört volna; sőt inkább ő volt, ki york grófság nemeseit hűségi esküre bírta V. Edvárd iránt, s nem lehetetlen, hogy először saját biztosságának gondja kényszeríté föllépni a királyné rokonai, Rivers, Vaugham és Grey ellen.

Ennek a kérdésnek tisztázása azonban a történettudomány feladata; dramaturgiai szempontból a történeti alakok jellemzésénél nem annyira azt kell tekintenünk, milyenekül tűnteti el azokat a pártatlan és tisztán tudományos történeti kutatás, hanem inkább azt, miként maradtak meg a néphitben s a közönség meggyőződésében. És hogy a krónika e sötét vonásokkal terhelte túl Richard alakját és hogy ily módon vert gyökeret az angol nép képzeletében, ezért szinte hálával tartozhatunk a pártosságnak, mert ennek köszönhetjük azt az impozáns III. Richardot, melyet a meglevő vonásokból Shakspere szelleme alkotott.

Elfogadta és feldolgozta mindazon szineket, melyeket a krónika nyújtott számára, híven ragaszkodván hozzá még az aprólékos külső részletekben is, mint például hogy Richard elmerültségében ajkait rágta vagy tőrét folytonosan húzgálta hüvelyéből. A krónika gonoszságot, irígységet, kiméletlenséget, kegyetlenséget, képmutatást tulajdonít Richardnak, de ezek mellett bátornak és eszesnek mondja. E vonásokból állítja össze Shakspere is a maga Richardját; de míg a krónika egyszerűen egymás mellé állítja e tulajdonságokat, a költő egy élő és cselekvő alakban egyesíti. A mint a dráma cselekvényében átveszi a kész adatokat, de mesteri keze ad nekik formát, úgy ihleti meg teremtő erejével a krónikástól elsorolt tulajdonságokat, s egy hatalmas élő alak cselekvésében állítja elénk.

Gloster, a későbbi III. Richard, már VI. Henrikben bemutatja magát s előre jelzi jövendő tetteit, midőn leszúrva a királyt (VI. Henrik. III. r. V. felv. 7. szín), így szól:

        Ha van még benned csak egy szikra élet,
        Le a pokolba! s mondd, én küldtelek,
        Ki nem szeretett, félt s könyörült soha
        …Gyakorta mondá, emlékszem, anyám,
        Lábbal előre jöttem a világra.
        …És úgy születtem: nyilván mutatá ez,
        Hogy mardosó, hogy morgó eb legyek.
        Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
        Egyenlő félszeggé pokol tegye.
        Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
        S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
        Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
        Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
        Clarence, vigyázz! elzárod a fényt előlem:
        Sötét napot hozok reád ezért;
        Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
        Hogy Eduárd remegjen élteért,
        S hogy meggyógyuljon, halálod leszek.
        Henrik király s herczegje halva már:
        Rajtad a sor! aztán a többiek.
        Mi sem vagyok, míg minden nem leszek.

Ennek a pokoli programmnak végrehajtása III. Richard drámája. Cselekvése eleitől végig arra tör, hogy megvalósítsa, a mit itt maga elé tűzött. Kezdi testvérén, Clarence herczegen, kit első áldozatúl szemelt ki. Az áljóslattal csakugyan gyanakodóvá tette reá a királyt s képmutató szánalommal nézi, mint vezetik börtönébe. „Elvégezém, hogy gazember leszek,” mondja magában. Nincs meg benne a kisebb szabású gonosztevők önámítása, önmagukkal szemben játszott képmutatása, melylyel saját maguk előtt mintegy igazolni akarják magukat, elcsavarva szándékaikat, szépítve tetteiket, midőn az erény szinével akarják bemázolni, hogy magukat bolondítsák. Richard borzasztóan őszinte önmagával szemben s fölöslegesnek tartja magát ámítni. Nyiltan megmondja magának, hogy „csalfa, álnok és hűtlen,” s épen ebben az öntudatban van fölénye a többiek fölött, kik ellen harczol. Ezek sem az erény hősei; ellenkezőleg! talán, a két gyermek-királyfi kivételével, valamennyien képviselői, kisebb-nagyobb mértékben, a korszak romlottságának, s Gloster a mint egymásután kiirtja őket, nem az ártatlanokat öldöső Herodes benyomását teszi, hanem úgy lép fel, mint a pusztító vihar, melynek feladata elsöpörni az összegyülemlett szemetet s azután megsemmisülni. Ez az oka, hogy bármily sötét szinekkel van rajzolva, még sem válik undorítóvá. Hősi bátorsága, szellemi felsősége, merész elhatározása magasan kiemeli alakját az őt körülvevő kicsinyes gonosztevők közűl, s ha nem is nyeri meg rokonszenvünket, de lebilincseli érdeklődésünket; mert nem csupán a gonosz embert, hanem a kérlelhetetlen bosszú megtestesülését látjuk benne, azon bosszuét, melyet a kor bűnei, a pártviszály, a gyűlölködés, hangosan kihívtak maguk ellen. Clarence, Buckingham, Hastings, Rivers és a többi, nem ártatlan áldozatai egy dühöngő fenevad vérengzésének; mindnyájan saját egyéni hibáikért és a korszak bűneiért esnek el; s a legnagyobb gonosztevő, ki a bakó feladatát végzi köztük, öntudatlanúl, akarata ellenére az örök igazság végrehajtója, ki véres munkájának befejeztével maga is elbukik, s az áldozatok halmaza fölött felhangzik a békesség szava, a pártviszályok kiengesztelése, és helyre áll a megzavart összhang.

Egy helyen sem lép fel oly szembetűnően Richard felsősége, mint ama rendkívüli, a világirodalomban páratlanúl álló csodálatos jelenetben, melyet csak Shakspere merészelhetett, csak az ő hatalmas keze tudott elfogadhatóvá tenni. Az a jelenet az, melyben Lady Anna ipa koporsóját kiséri és a koporsó mellett jegyesévé lesz férje és ipa gyilkosának. Szóról szóra ismételnünk kellene az egész jelenetet, ha meg akarnók magyarázni azt a lélektani útat, mely az asszony átkozódó ajkától gyűrűs újjához vezet; s ha ismételtük a költő szavait, fölöslegessé válik minden magyarázat, mert ezek maguk adják a legnagyobb magyarázatot. Mily feladatot végzett itt a költő, azt ő maga legjobban kifejezi Richard szavai által:

        Volt nő valaha ily kedvben kérve meg?
        Volt nő valaha ily kedvben nyerve meg?
        …Hogy! Én, ki férjét s apját megölém,
        Szívgyülöletének végletén fogom meg;
        Átokkal ajkán, könyekkel szemén;
        S míg Isten, lelke s minden gátamúl van,
        Nincs más barátom, hogy elősegítsen,
        Mint a sima ördög és színlő tekintet:
        S megnyerni mégis – minden semmi ellen!

Ő maga tudja, milyen munka volt ez, midőn maró kiméletlenséggel gúnyolja magát és önnönmagában a bárgyú nőt, kit hízelgése meg tudott ejteni:

        S mégis szemét im hozzám aljasítja,
        Ki ez édes herczeg szép rügyét letörtem,
        S őt gyászos ágyban özvegygyé tevém?
        Hozzám, ki egy fél Edvárdot nem érek?
        Hozzám, ki sántitok s félszeg vagyok?
        Egy koldus pénzre herczegségemet!
        Eddig személyem félreismerém:
        Éltemre, ő azt véli, bár magam sem
        Hiszem, hogy én csodaszép ember vagyok.

Mi volt az, mi behálózta a nő lelkét? Mi bírta arra, hogy elfogadja jeggyűrűjét férje gyilkolásának, a kit gyűlöl, átkoz, a kit az utálat neveivel halmoz el és leköp, a ki rút és félszeg létére érzékeit sem kábíthatja el, a ki nem is a szenvedély lángjával, ellenállhatatlan erejével támadja meg, hanem csak politikából, hideg számításból akarja megnyerni? Mi az, a mi a nőt legkönnyebben meg tudja ejteni? Shakspere megfelelt már egyszer e kérdésre, midőn a Makranczos hölgy bősz Katáját a hiúság által fogatja meg. Itt ugyanazt a feleletet adja. Valóban Lady Annát is az asszonyi hiúság ejti meg. Akármily utálatos e Richard, akármint gyűlöli őt, de hízeleg hiúságának, dicséri szépségét, sőt mi több, a legnagyobb hatalmat tulajdonítja neki maga fölött. Szépségének varázsát, birhatásának vágyát mondja minden bűne okának.

        Szépsége volt ezen hatás oka:
        Szépsége, a mely álmimban kisértett,
        Kiölnöm a világot, csakhogy aztán
        Egy édes órát éljek kebelén.

Hiába mondja Anna, hogy így „körmeivel akarná letépni a szépséget arczáról”: a mily bizonyos, hogy egy nő sem rútítja el magát szántszándékkal, épen oly igaz, hogy szépségének dicsérete mindig jól esik szivének s hajlandóvá teszi azt a dicsérő iránt. Hiába köp útálattal a kísértő felé, halálos méregnek kivánva köpését: a hízelgő „édesebb helyről nem kapott mérget soha;” hiába űzi maga elől a „piszkos varangyot,” mely megrontja szemét: a hízelgő csak az ő szép szemét emlegeti; hiába néz rá megvetéssel: a hízelgő nem képes helyén találni a gúnyt csókra termett ajkain. S így míg nyelve szidalmakat szór, szeméből harag és megvetés lövel: szivét lassan, észrevétlenűl megfordítják a hízelgés ráhulló cseppjei, s már be van fejezve az átalakulás, midőn a nagy emberismerő, megragadva az alkalmas pillanatot, kezébe adja kardját: hadd döfje át vele szivét.

        Nem, ne habozz: én öltem meg Henrik királyt;
        De a te bájad volt, mi ingerelt.
        Nem, tedd: megöltem ifjú Eduárdot;
        De égi arczod volt, mi arra birt.

Anna elejti a kardot, s ezzel letette fegyverét, megadta magát. A mit még ezután mond, az már nem egyéb, mint a kaczérság vonakodása, s ennek is csakhamar vége van, midőn megengedi, hogy Richard kezére húzza jegygyűrűjét. Hálójába került a nagy képmutatónak, ki jól tudta, hogy a női szivet legkönnyebben hiúságánál fogva lehet megejteni.

Hatalmas szellemi felelőségét mutatja Richard minden viszonyában és mindenki iránt. Ő a dráma egyetlen cselekvő személye; a többiek bábok kezében, kiket tetszése szerint mozgat és összetör, ha nincs többé rájok szüksége. Így tesz Buckinghammal, e jellemtelen udvaronczczal. Kedvében jár, rokonnak szólítja, tetteti magát, mintha mindenben az ő tanácsa után járna, az ő eszköze volna és neki köszönné koronáját. És mily megvetéssel töri össze, midőn csak egy pillanatra akar „lélekzetet venni” a bűn meredek lejtőjén. Így játszik a királyi udvarral, a királyné rokonaival s ezek ellenségeivel, e „bangókkal”, kiket egymásra uszít, s egymás által söpörteti el őket útjából. Így játszik a polgárokkal, a lord mayorral s a tanácsosokkal, eljátszva nekik a képmutatás páratlan komédiáját, midőn két püspök között, áhitatos arczczal jelen meg előttök az erkélyen s magára kényszerítteti általok a királyi koronát. És mily félelmessé lesz egyszerre a jámbor képmutató, midőn nem tartja szükségesnek az álarczot, s helyén valónak véli egész borzasztóságában mutatni meg arczát, pusztító szenvedélyét, rettentő erélyét, hirtelen halálra hurczoltatva a meglepett Hastingset s a rémület dermedésébe ejtve az egész tanácsot. Csak akkor kezd hanyatlani felsőségi érzete, nyugodt önbizalma, midőn az ártatlan áldozatok, az ifjú királyfiak vére kiált bosszút fejére. A krónikás is megjegyzi, hogy a fiatal herczegek halála óta nem volt többé Richard királynak nyugodt éjszakája. A bosworthi csatát megelőző rémes álma, melyet Shakspere ama csodálatos kísértet-jelenetben ad elő, meg van említve Holinshednél: „Híre járt, mondja a krónikás, hogy Richard azon éjjel borzasztó álmot látott. Mert úgy tetszett neki, hogy alvás közben iszonyú ördögi alakok fogták körül, melyek nem hagyták nyugodni.”

Itt áll be a drámai peripetia is. A király sorsa elérte tetőpontját s a meglódult kerekek rohamosan ragadják lefelé a lejtőn. Fejére nehezedik anyjának iszonyú átka s megszólal végre lelkiismerete, eléje tárva bűneit, nem többé azzal a tetszelgéssel, melylyel kedvtelve mondta magát azelőtt gazembernek, hanem borzadást és rettegést öntve szivébe.

        Én gaz vagyok. Hazudok; nem vagyok.
        Bolond, dicsérd magad; – bolond, ne hízelegj.
        Tudtomnak ezerféle nyelve van,
        És minden nyelv másféle szóba tör ki,
        És minden szó elítél, mint gazembert
        Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
        Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
        Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös!
        Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
        S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.
        De mért is szánna? hisz magam magamban
        Se lelhetek szánást magam iránt

De a kétségbeesés nem teszi gyávává. Tehetetlenűl vergődő, jajveszéklő gonosztevőtől megvetéssel fordulunk el s a bakóra bízzuk az igazságszolgáltatást: Richard azon pillanatban lesz előttünk legnagyobb, midőn végzete alatt elbukik. Nagy erélye, rettenthetetlen bátorsága, szellemi felsősége itt teszi meg a végső erőfeszítést. Mennyi erő, mily lázító gúny, mily eltipró megvetés, az emberi szívnek és nemzeti hiúságnak mily magas ismerete, mily művészi felhasználása van a nehány sorban, melylyel katonáit a végső csatára buzdítja!

        Gondoljátok meg, szembe kikkel álltok:
        Afféle megszökött, kóbor szemétnép,
        Bretagnei söpredék, bitang cselédek,
        Kiket csömörlött országunk kihányt,
        Veszett kalandra, bizonyos halálba.
        Békén alvátok: ők nyugtalanítnak.
        Ti földdel és szép nőkkel vagytok áldva:
        Azt elvitáznák, míg ezt meggyaláznák.
        … Verjétek el a jöttment rongy frankokat,
        Ez éhenkórász életúntakat…
        Ha már le kell győzetnünk: férfiak,
        Ne e bretagnei fattyak győzzenek le,
        Kiket saját honukban őseink
        Levertek, aprítottak és tiportak,
        Örök emlékül szégyent hagyva rájok.

„Keblem ezer szívvel nagyobbodott!” kiált fel, midőn kirántva kardját, csapatainak élén az ellenségre rohan. De el kell buknia. Véget ért feladata, melyért a Gondviselés eddig megtűrte a földön. Kiirtá az angol nemzet testéből a pártoskodás engesztelhetetlen képviselőit s megnyitá az útat az egyetértés és összetartás tisztább legű tája felé. Akarata ellen eszköz volt a Gondviselés kezében s gonosz tetteivel jó czél előmozdítására szolgált. Az isten ostora befejezte munkáját s most összetörve hever a porban áldozatai mellett, tanulságúl hagyva reánk, hogy mindnyájan különbség nélkül csak eszközök vagyunk a világot kormányzó örök Bölcseség kezében.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Utcza.

Gloster jő.

GLOSTER.
Most a mi békétlenségünk tele
Dicsfényü nyár lett York e napja által:
És a házunkra gyült vészfellegek mind
Temetve vannak a mély óczeánba.
Győzelmi fűzér körzi homlokunk’;
Emlékül függnek csorba fegyvereink;
Bősz riadóink múlató körökké,
Vad indulóink tánczzenére váltak.
Zord Mars legyürte homlok-ránczait;
S most, a helyett, hogy vértes paripákon
Lelkét ijesztné ádáz elleneknek,
A nő-szobákban szökdös vídoran
A fuvolának kéjelgő szavára.
De én, ki cseljátékra nem születtem,
Sem udvarolni szerelem tükrének;
Én, zord veretű, s a báj fönsége nélkül,
Hogy fürge pajkos nypmhánál tipegjek;
Én, a kin elbénult e szép arány,
S a bal természet megcsalt alkotásban,
Ferdén, bevégzetlen s idétlenül
Küldvén ezen élő világba, félig
Se készen, és oly sántán, félszegül, hogy
Az eb megugat, ha elbiczegni lát; –
Mert én a béke lanyha, lágy korában
Nem lophatom kedvtelve az időt,
Hacsak enárnyam’ lesve a napon,
Nem kémlelem saját rútságomat:
S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint
Szerelmes e sok szép szavú napokban,
Elvégezém, hogy gazember leszek,
S utálom léha kéjit e napoknak.
Több cselt koholtam vészes kezdetül,
Hogy álmok, irkák, ittas jósok által
Uszitva, bátyám Clarence s a király
Egymást gyülöljék meg halálosan:
S Edvárd király ha oly hű és igaz lesz,
Mily csalfa, álnok s hűtlen én vagyok,
Ugy Clarence még ma szűk ketreczbe jut
Egy jóslatért, a mely azt mondja, hogy
Edvárd utódit G gyilkolja meg.
Merülj lelkembe, gondolat: Clarence jön.
Clarence, Őrök közt, és Brakenbury jönnek.
Jó reggelt, bátya! Mit jelent az őrség.
Mely körbe fogta?

CLARENCE.
        Biztonságomon
Aggódik a felség: kiséretül
Mellém adá, hogy a Towerbe vígyen.

GLOSTER.
De hát mi okból?

CLARENCE.
        Mert George a nevem.

GLOSTER.
Ah, hisz ezért nem a mylord hibás:
Ezért keresztapáit kén’ becsukni.
Oh! Tán a fölség czélja az, hogy önt
A Towerben kereszteljék meg újra.
Mi van a dologban, Clarence? tudhatom?

CLARENCE.
Tudnám csak én is, Richard. Voltaképen
Még nem tudom; de, a mint értesültem,
Ő jóslatokra és álmokra hallgat:
A Gét kitörli az abéczekönyvből,
S állitja, egy látnok mondá neki,
Hogy az örökségtől G fosztja meg
Utódait; Gén kezdődvén nevem, George,
Azt észleli ki, hogy az én vagyok.
Ez és efféle trücskök rávevék,
Mint hallom, a királyt, hogy elcsukasson.

GLOSTER.
Haj, így van az, ha férfin nők uralgnak?
Nem a király, ki önt a Towerbe küldi,
Az nője, Grey asszony, Clarence, a ki
E végletek felé ragadja őt.
Nem e nő, s a bátyja, Woodewill Antalo, a
Jó tisztes úr volt-e, kik rávevék,
Hogy Hastings lordot a Towerbe küldje,
Honnét ma szabadult ki? Nem vagyunk
Bizton, Clarence; mi bizton nem vagyunk.

CLARENCE.
Az égre, senki sincs, csak a királyné
Rokoni, az éjben járó hirnökök,
Kik a király és Shorené közt ügetnek.
Hallá-e, Hastings mily alázatosan
Kéré e nőt, hogy szabaditsa meg?

GLOSTER.
Ez istenségnél legalázatosb
Panaszt tevén, a jó kamarás, szabad lett.
Egyet mondok: legjobb lesz, azt hiszem,
Hogy kegyben álljunk a király előtt,
Szolgáljuk e nőt s hordjuk bérruháját:
Az a féltékeny elnyűtt özvegy, és ez,
Mióta bátyánk delnőkké ütötte,
E hon hatalmas koma-asszonyi.

BRAKENBURY.
Kérem, bocsássanak meg, herczegek;
De ő felsége szigorú parancsa,
Hogy titkosan ne szóljon senki sem
Bátyjával, bármi rangú légyen is.

GLOSTER.
Ugyanúgy. Érdemes Brakenbury, tessék:
Mindabban, a mit szólunk, részt vehet.
Nem árulás az: mondjuk, a király
Okos s erényes, a nemes királyné
Haladt korú, szép, nem féltékeny; azt
Hajtjuk Shorenének csinos lába van,
Cseresznye szája, csillogó szeme,
És perge tetszős nyelve; s a királyné
Vérsége mind nemes lőn. Nos, uram,
Mit szól ehhez? mindezt tagadja-e?

BRAKENBURY.
Ehhez, mylord, nekem nincsen közöm.

GLOSTER.
Shorenéval nincs közöd? Hallod, kamasz,
Egyen kívül, ha van hozzá köze,
Az jobban tenné titkon, egyedül.

BRAKENBURY.
Ki az az egy, mylord?

GLOSTER.
A férje, gaz. Szeretnél rajta kapni,

BRAKENBURY.
Kérem, bocsásson meg, kegyelmes úr;
De a nemes herczeggel szót ne váltson.

CLARENCE.
Tudjuk parancsod’, és szót fogadunk.

GLOSTER.
Mi a királyné elvetettjei
Vagyunk, szót kell fogadnunk. Bátya, most
Isten velünk. A királyhoz megyek:
Bármit kiván ön tőlem, néninek
Kell bár neveznem Edvárd özvegyét,
Én kész vagyok rá, hogy kiszabaditsam.
De a testvérkegy e mély sülyedése
Mélyebb hatást tesz rám, mint képzeli.

CLARENCE.
Tudom, nem tetszik egyikünknek is.

GLOSTER.
De nem soká lesz rab: megmentem önt, vagy
Ülök helyette: addig, türelem.

CLARENCE.
Hisz kényszeritnek rá. Isten velünk.
Clarence, Brakenbury, Őrök el.)

GLOSTER.
Menj, járd az útat, melyen vissza nem térsz,
Nyilt, bárgyu Clarence! – Oly nagyon szeretlek,
Hogy nem sokára lelked’ égbe küldöm,
Ily adományt ha elfogad kezünkből.
Ki jő? Az ujdon szabadult Hastings.
Hastings jő.

HASTINGS.
Kegyelmes úr, szerencsés jó napot.

GLOSTER.
Szivből köszöntöm, drága kamarás
Ur. Hozta Isten a szabadba önt.
Hogyan tölté a börtön idejét?

HASTINGS.
Türelmesen, mint rabnak kell, nemes lord;
De élek én, mylord, s hálás leszek
Azokhoz, a kik okozói voltak.

GLOSTER.
Kétségkívül, s Clarence is azt teszi:
Mert ellenségi ép azok, kik az
Önéi, s ép úgy bántak el vele.

HASTINGS.
A sast kalitba zárják, fájdalom,
Míg ölyvek, vércsék szabadon rabolnak.

GLOSTER.
Ott kün mi ujság?

HASTINGS.
Nincs ott kün oly rossz, mint az otthoni:
Királyunk gyönge, búkóros, beteg;
Az orvosok erősen féltik őt.

GLOSTER.
Szent Pálra, ez már igazán rossz ujság.
Oh, ő rossz életrendet tarta rég,
S király személyét szerfölött emészté:
Nagyon keserves rá gondolni is,
Hol van? az ágyban?

HASTINGS.
Ott.

GLOSTER.
Menjen előre, én is követem.
(Hastings el.)
Nem élhet ő, reménylem; meg se haljon,
Míg George nem útaz gyorspostán az égbe.
Hozzá, Clarencre szitni gyűlöletét,
Edzett hazugsággal, döntő okokkal!
S mély czélzatomban hogyha nem csalódom,
Clarence a holnapot nem éli meg.
Edvárd királyt, ég, ekkor vedd kegyedbe,
Hagyjon vesződni engem a világgal:
Majd Warwick ifjabb lányát elveszem;
Megöltem apját, férjét: mit tesz az?
Legrövidebb út kárpótolni a nőt,
Ha férje s apja én magam leszek:
Ezt akarom; nem épen szerelemből,
Mint más titokba burkolt czél miatt,
A melyet e nász által kell elérnem.
De még előre nyúzom a bakot:
Clarence lehel még; Edvárd él s uralg még;
Ha ők letüntek, nyertes én leszek.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Más utcza.

Hozzák VI. Henrik király holt testét nyitott koporsóban. Nemesek kisérik dárdákkal, és Anna mint gyászosa.

ANNA.
Tegyétek itt le a becses tehert,
Ha becs lekötve gyászpadon lehet,
Míg én erényes Lancasternek kora
Estén a gyászhoz illően kesergek. –
Szegény kihült alakja szent királynak!
A Lancaster háznak halvány hamvai!
Királyi vérből vértelen maradvány!
Legyen szabad felhivnom szellemed’,
Hogy hallja síránkozni árva Annát,
Nejét Edvárd fiadnak, a kit az
A kéz döfött le, mely sebeid’ üté.
Az ablakokra nézd, hogy élted elszállt,
Tehetlen balzsam hull szegény szememből: –
Oh átkozott a szív, hogy tenni szíve volt!
És átkozott a vér, mely kiönté e vért!
Szörnyebb sors érj’ e gyűlölt nyomorút,
Ki nyomorúkká tett halálod által,
Mint béka, kígyó, pók, vagy bármi mérges
Élő féregnek kívánnom lehet!
Ha gyermeke lészen, idétlen legyen,
Korán világra hozva szörnyeteg,
Kinek szokatlan csúf tekintete
Ijeszsze a reménykedő anya
Szemét, s atyjáról szálljon rá a balsors!
Ha nője lesz, még szánandóbb legyen
Az ő halála által, mint minővé
Tett ifju férjemé? és a tiéd! –
Szent terhetekkel most jerünk Chertseybe,
Hová temetni Szent-Pálból hozók;
S az út ha elfáraszt, pihenjetek,
Míg én siránkozom Henrik királyon.
A halottvivők felveszik a halottat és indulnak. Gloster jön.

GLOSTER.
Megálljatok, tegyétek le a testet.

ANNA.
Mi bősz varázs idézte e gonoszt fel,
A kegyes ájtat művét gátlani?

GLOSTER.
Gazok! le a halottal, vagy halottá
Teszem, Szent Pálra, a ki ellenáll.

1. NEMES.
Térjen ki, fenség, hadd vigyék a holtat.

GLOSTER.
Te térj ki, durva eb, ha én parancsolom:
Emeld a dárdát mellemnél magasbra,
Avagy, Szent Pálra, lábamhoz teritlek,
És eltiporlak, koldus, henczegő.
        (A halottvivők leteszik a koporsót.)

ANNA.
Hogyan! remegtek? megrémültetek?
Ah! nem kárhoztatlak: mivel halandók
Vagytok, s halandó szem nem állja ki
Az ördögöt. – Pokol szolgája el!
Csak a halandó testen volt hatalmad,
A lelköket meg nem kapod: azért menj.

GLOSTER.
Édes szent, légy kegyes, ne átkozódjál.

ANNA.
Az égre, szennyes ördög, el! ne zaklass!
Te tetted a boldog földet pokollá,
Betöltve átok- s jajkiáltozással.
Ha látnod undok tetteid gyönyör,
Nézd gyilkolásid e remekmüvét. –
Oh! urak, im, im, holt Henrik sebei,
Megnyitva jegzett szájok, újra vérzenek! –
Pirulj, pirulj, rút piszkok halmaza,
Ittléted az, mi vért szí e hideg
Üres erekből, a hol nem lakik vér:
Tetted, vad, természetlen, hivja fel
E vérözönt legtermészetlenebbül. –
Isten, ki adtad e vért, állj bosszút!
Oh föld, mely ittad e vért, állj bosszút!
Ég, sújtsd e gyilkost vilámmal halálra,
Vagy, föld, te nyilj meg tágan, s nyeld el élve,
Mint most e jó király vérét nyeled le,
A kit pokol vezette karja ölt meg!

GLOSTER.
Urnőm, a kegy-törvényt nem ismeri:
Rosszért az jót, s áldást oszt átokért.

ANNA.
Te gaz, nem ismersz sem Istent, sem embert:
A bősz vadállat érez némi szánást.

GLOSTER.
De én nem, és azért vad nem vagyok.

ANNA.
Oh csoda, ha ördög mond igazat!

GLOSTER.
Csodálatosb, ha angyal ily boszús. –
Engedd meg nőknek istenes tökélye,
E vélt bünökből hogy legyen szabad,
Alkalmilag, kitisztáznom magam’.

ANNA.
Engedd meg, férfiak genyes fekélye,
Ez ismert bűnökért legyen szabad,
Alkalmilag, átkoznom átkozottat.

GLOSTER.
Szebb, mint a nyelv nevezni tud, legyen
Nyugvó türelmed, míg mentem magam’.

ANNA.
Szennyesb, mint szív gondolhat, nem lehet
Mentséged illőbb, mint kösd fel magad’.

GLOSTER.
Vádolna engem ily kétségbesés.

ANNA.
Az ily kétségbesés fölmentene,
Méltón boszúlva meg tenmagadon,
Méltatlanul hogy öltél másokat.

GLOSTER.
Tegyük, nem öltem meg.

ANNA.
        Tedd hát, hogy éljenek;
De ők halottak, s ördög, általad.

GLOSTER.
Én férjedet nem öltem meg.

ANNA.
        Hisz úgy él.

GLOSTER.
Nem, ő halott; de Edvárd ölte meg.

ANNA.
Ocsmány hazugság: vérét párologni
Margit királyné látta késeden;
A melyet egykor keblének szegeztél,
De a döfést bátyáid félreütték.

GLOSTER.
Rágalmazó nyelvével ingerelt,
Az ő bünök’ halmozva büntelen
Fejemre.

ANNA.
Véres elméd ingerelt,
Mely mást sem álmodik, mint gyilkolást.
Nem ölted-é meg e királyt?

GLOSTER.
Megengedem.

ANNA.
Megengeded, szörny? Úgy engedje Isten,
Hogy kárhozott légy e rossz tettedért!
Oh! ő szelid volt, jámbor és erényes.

GLOSTER.
Az ég-királynak jobb, hogy nála van.

ANNA.
Ő égbe’ van, hová te sohasem jutsz.

GLOSTER.
Köszönje hát, hogy oda juttatám:
A helyre jobban illett, mint a földre.

ANNA.
S te semmi helyre a poklon kivül.

GLOSTER.
De egyre még: ha meghallgatsz, kimondom.

ANNA.
Börtönbe.

GLOSTER.
Háló-szobádba.

ANNA.
Ne légyen, hol te fekszel, nyugalom.

GLOSTER.
Nem is lesz, míg veled nem fekhetem.

ANNA.
Reménylem.

GLOSTER.
Én tudom. De, szende lady Anna –
Elhagyva szúrós élczeink csatáját,
Hogy némileg fontoltabb módra térjünk –
Vajjon, ki e Plantagenet Eduárd
S Henrik kora halálát okozá,
Nem oly hibás-e, mint a végrehajtó?

ANNA.
Te valál az ok, s legátkosabb hatása.

GLOSTER.
Szépsége volt ezen hatás oka:
Szépsége, a mely álmimban kisértett,
Kiölnöm a világot, csakhogy aztán
Egy édes órát éljek kebelén.

ANNA.
Ha ezt hihetném, gyilkos, halld, e körmök
Tépnék le a szépséget arczomon.

GLOSTER.
E szem nem élné túl szépsége romját;
Nem bántaná azt, volnék csak közel.
Mint a világ megenyhül a napon,
Úgy én azon: napom az, életem.

ANNA.
Árnyazza napod’ gyász éj, s halál az élted’!

GLOSTER.
Magad’ nem átkozd: mindkettő te vagy.

ANNA.
Bár volnék, hogy rajtad boszúlva lennék.

GLOSTER.
E vitatárgy legtermészetlenebb:
Azon bosszúlva lenni, ki szeret.

ANNA.
E vita tárgya észszerű, jogos:
Boszúlva lenni férjem gyilkosán.

GLOSTER.
Az, a ki férjedtől megfoszta, lady,
Azért tevé, hogy jobb férjhez segitsen.

ANNA.
Őnála jobb nem lélekzék e földön.

GLOSTER.
Él egy, ki nála még jobban szeret.

ANNA.
Nevezd meg.

GLOSTER.
        Plantagenet.

ANNA.
        Az ő vala.

GLOSTER.
Azon nevű, de jobb természetű ez.

ANNA.
Hol van ő?

GLOSTER.
Itt. (Anna feléje köp.) Miért köpsz reám?

ANNA.
Bár volna méreg az, neked halálos.

GLOSTER.
Édesb helyről nem jött méreg soha.

ANNA.
Méreg sohsem volt piszkosabb varangyon.
Pusztúlj előlem! megrontod szemem’.

GLOSTER.
Szép nő, szemed rontá meg az enyémet.

ANNA.
Bár volna baziliszk, s halálra sujtna.

GLOSTER.
Bár volna, hadd halnék egyszerre meg:
Mert most élő halállal öldököl.
Szemed az enyémből sós könyet facsart,
Fényét gyalázva gyermekes vizárral.
E szembe gyalázva gyermekes vizárral.
A szembe szánó köny nem jött soha:
Nem, a midőn atyám York s Eduárd sirt,
Rutlandnak hallván jajszavát, mikor
Szögarczu Clifford rá kardját kivonta;
Se midőn atyám halála bús regéjét,
Harczos apád gyermekként mondta el,
S húszszor megállott, hogy zokogva sirjon,
Míg az ott állók arcza könyben ázott,
Mint fák a permetegben: e zord időben
A gyáva könyt e férfi szem gunyolta;
S mit nem facsart ki a bánat belőle,
Bájad tevék sirásban elvakitván.
Ellent, barátot nem kértem soha;
Édes hizelgő szót nyelvem nem is tud;
De most díjul szépséged van kitüzve:
Kevély szivem kér, s nyelvem’ szólni készti.
        (Anna megvetőleg nézi.)
Ajkad’ ne oktasd gúnyra: csókra van
Teremtve, lady, nem ily megvetésre.
Boszús szived ha nem képes feledni,
Nézd; nyujtom im ez éles hegyü kardot:
Hüvelyezd, ha tetszik, azt e hű kebelbe,
S bocsásd el a lelket, a mely imád;
Pusztán kitárom a haláldöfésnek,
S térden hódolva kérem a halált.
        (Föltárja keblét; Anna neki szegezi a kardot.)
Nem, ne habozz: én öltem meg Henrik királyt;
De a te bájad volt, mi ingerelt.
Nem, tedd: megöltem ifjú Eduárdot;
De égi arczod volt, mi arra birt.
        (Anna elejti a kardot.)
Vedd fel a kardot, avagy végy fel engem.

ANNA.
Kelj el, szineskedő: halálodat
Kivánom bár, nem hajtom végre rajtad.

GLOSTER.
Úgy ints magam’ megölnöm, s megteszem.

ANNA.
Már tettem.

GLOSTER.
        Azt dühösségben tevéd.
Mondd újra: s míg a szót mondád, e kéz, mely
Szerelmedért szerelmed’ ölte meg,
Szerelmedért még hűbb szerelmet öl meg:
Hogy légy bűnöstárs mind a két halálban,

ANNA.
Bár ismerném szived’.

GLOSTER.
Az nyelvemen lakik.

ANNA.
Félek, csalárd az is.

GLOSTER.
Úgy férfi nincs igaz.

ANNA.
Jó, jó, vedd kardodat.

GLOSTER.
Mondd, hogy kibékülél.

ANNA.
Később majd megtudod.

GLOSTER.
Reményben élhetek?

ANNA.
A férfi mind remél.

GLOSTER.
Viseld ezen gyürűt.

ANNA.
Elvenni még nem adni.
        (A gyűrűt újjára húzza.)

GLOSTER.
Nézd, mint gyürűm foglalja újjadat,
Ép úgy keriti kebled árva szűmet;
Hordd mind a kettőt, mindkettő tiéd.
S alázatos szegény szolgád ha még egy
Kegyért esenghet jótékony kezedtől,
Úgy biztosítod üdvét mindörökre.

ANNA.
Mi az?

GLOSTER.
E bús teendőt tessék arra biznod,
Kinek viselni gyászt több az oka,
S vonulj azonnal Crosby-térre. Hol,
Ha e nemes királyt a chertseyi
Klastromban ünnepélylyel eltemettem,
S sirjára bánó könyet hullaték,
Kész hódolattal fel foglak keresni.
Többféle rejtett okból kérlek, add
Meg e kegyet.

ANNA.
Egész szivemből; s örvendek nagyon,
Hogy ily vezeklőnek mutatkozol. –
Tressel és Berkley, jőjetek velem.

GLOSTER.
Mondj búcsuszót.

ANNA.
        Az több, mint érdemelnéd,
De minthogy megtanitsz, hogyan hizelgjek,
Képzeld, bucsút hogy már mondottam is.
        (Lady Anna, Tressel, Berkley el.)

GLOSTER.
Urak, vigyétek a koporsót.

NEMES.
Chertsey felé, nemes lord?

GLOSTER.
Nem, White-Friarsbe; ottan várjatok meg.        (A többiek a koporsóval el.)
Volt nő valaha ily kedvben kérve meg?
Volt nő valaha ily kedvben nyerve meg?
Kell birnom, ám nem tartom meg soká.
Hogy! Én, ki férjét s apját megölém,
Szívgyűlöletének végletén fogom meg;
Átokkal ajkán, könyekkel szemén,
Gyülölete vérező tanúja mellett;
S míg Isten, lelke, s minden gátamúl van,
Nincs más barátom, hogy elősegitsen,
Mint a sima ördög és szinlő tekintet:
S megnyerni mégis – minden semmi ellen! Hah!
Hát már feledte a jó herczeget,
Urát, Edvárdot, kit harmad hava
Lefödtem rossz kedvből Tewksburyben?
Az édes, a legkedvesebb urat,
A bőkezű természet alkotását,
Hőst, ifjat, bölcset és igaz királyt,
Kinek nincs mása széles e világon:
S mégis szemét im hozzám aljasitja,
Ki ez édes herczeg szép rügyét letörtem,
S őt gyászos ágyban özvegygyé tevém?
Hozám, ki egy fél Edvárdot nem érek?
Hozzám, ki sántitok s félszeg vagyok?
Egy koldus pénzre herczegségemet!
Eddig személyem’ félreismerém:
Éltemre, ő azt véli, bár magam sem
Hiszem, hogy én csodaszép ember vagyok.
De már tükörre is kell költenem,
S egész szabóczéht tartanom, fejét
Hogy divaton törvén, felcziczomázzon.
Ha már emelkedém saját kegyemben,
Fenntartom azt, ha áldozattal is.
De előbb a czimborát eltakarítom;
Majd sirva megjövök szerelmesemhez. –
Szép nap, ragyogj, a mig tükröt veszek,
Hadd lássam árnyam’, a hol járok-kelek.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Szoba a palotában.

Erzsébet Királyné, lord Rivers és lord Grey jönnek.

RIVERS.
Legyen nyugodt, úrnőm: nincs benne kétség,
Hogy a király meggyógyúl csakhamar.

GREY.
Ha ön rosszúl tűr, ő leszen roszabbúl:
Azért, az Istenért, vigasztalódjék,
S viditsa őt nyájas, vidám szavakkal.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Mi fogna érni, ha meghalna ő?

GREY.
Nem más bú, mint hogy ily urat veszit.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ily úr vesztése a bú összege.

GREY.
Az ég megáldta önt egy jó fiúval,
Vigasztalóul, hogyha férje elhunyt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ah! ő fiatal még, s a míg kiskoru,
Gloster Richard gyámság’ alá vetik,
A ki közűlünk senkit sem szivel.

RIVERS.
Hát bizonyos, hogy ő lesz a protector?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Elvégezék, de még nem bizonyos;
De úgy leszen, ha a királyt baj éri.
Buckingham és Stanley jönnek.

GREY.
Itt jönnek Buckingham és Stanley lordok.

BUCKINGHAM.
Szerencsés jó napot, kegyes királyné.

STANLEY.
Az ég tegye oly derültté, mint vala.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Jó Stanley lord, Richmond grófnő aligha
Mondand ament e jó kivánatára.
De, Stanley, ámbár önnek ő neje,
És nem szeret, jó lord, biztos lehet,
Dölyfös daczáért önt nem gyűlölöm.

STANLEY.
Kérem, ne higye álnok és irigy
Vádlóinak rágalmát; ha pedig
Méltó okon vádolják, türje el,
Mint gyöngeségét, mely kóros negédből,
De nem rögzött gonoszságból ered.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Lord Stanley, a királyt ma látta-e?

STANLEY.
Mi Buckingham lorddal meglátogattuk,
S uralkodónktól épen most jövünk.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Lordok, van-é javúlásnak jele?

BUCKINGHAM.
Urnőm, reméljen; a felség derült volt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ég tartsa meg! Tanácskoztak vele?

BUCKINGHAM.
Tanácskozánk. Kibékülést ohajtván
Szerezni Gloster lord s ön vérei,
Viszont ezek s a lord-kamarás között,
Fölséges szín’ elé idézte őket.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Bár sikerülne! – Ám az sohasem lesz.
Félek, szerencsénk a délpontra ért.
Gloster, Hastings és Dorset jönnek.

GLOSTER.
Igazságtalanság, s én nem tűröm azt.
Kik panaszolják a király előtt,
Hogy én, lám, zord vagyok, s nem szeretem?
Szent Pálra, az csak színből szereti,
Fülét ki oly viszály-hirrel tömi.
Mert nem tudok hizelgni és csacsogni,
Vigyorogni, csalni, nyalni és hazudni,
Bókolni, mint frank s udvaroncz majom:
Gyülölködő ellennek tartanak.
Hát már a nyilt, békés ember nem élhet,
Hogy hű szívével vissza ne éljenek
A selymes, álnok, suttogó legénykék?

GREY.
Kihez beszél, kegyelmes úr, közülünk?

GLOSTER.
Hozzád, kiben nincs kegyelem s becsűlet.
Mikor bántottalak s üldöztelek?
Vagy téged? – vagy téged? – vagy pártotokból
Akárkit? Dögvész rátok mind! A felség
(Ég tartsa jobban, mint óhajtanátok!)
Nyugton nem is vesz már lélekzetet,
Hogy nem zavarnátok silány panaszszal.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Gloster mylord, a dolgot félreérti.
Urunk, saját királyi ösztönéből,
S nem késztve senki más sugalma által,
Tán sejtve önnek bel gyülöletét,
A mely kül tettein mutatkozik,
Fivérim, gyermekim s énellenem,
Küldött önért: hogy így boszankodása
Okát kitudja s elháritsa azt.

GLOSTER.
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Jó, jó, ismerjük érzelmit, rokon:
Irigy, hogy én s barátim felhatoltunk.
Ne adja ég, hogy önre rászoruljunk.

GLOSTER.
Megadta, hogy mi önre rászoruljunk:
Bátyám ön által rab lett; én magam
Kegyvesztett, s a nemesség hátra tolva:
Mert fényes rangok osztatnak naponkint,
Hogy kapjanak nemesi koronát,
Kik tegnap még egy koronást sem értek.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Tanúm, ki e gondtelt fönségre hívott
A boldogító megelégedésből,
Én Clarence herczeg ellen a királyt
Nem lázitottam, sőt mellette szót
Emelve, buzgón ügyvédkedtem is.
Mylord, ön engem sért arczátlanul,
Midőn e rossz, hamis gyanúba hoz.

GLOSTER.
Tagadja el, hogy nem ön juttatá
Börtönbe Hastings lordot a minap?

RIVERS.
Teheti, mylord: mert –

GLOSTER.
Teheti, Rivers lord. Ej, hisz tudjuk azt,
Többet tehet, sir, mint tagadni ezt:
Önt némi szép állásba teheti,
S majd eltagadja működő kezét,
S azt önnek érdemdíjul róvja fel.
Még többre is mehet: még – ej, mehet –

RIVERS.
Mire mehet még?

GLOSTER.
Mire mehet? Nőül mehet királyhoz,
Ifjú, csinos legényhez. Azt hiszem,
Az ön nagyanyja rosszabb nászra tett szert.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Gloster mylord, rég tűröm keserű
Csufolkodásit s durva vádjait.
Az égre, ő felsége tudja meg
E darabos gunyt, melylyel gyakran üldöz.
Inkább falusi szolgáló legyek,
Mint nagy királyné ily föltét alatt,
Így bántva, megcsufolva, ostromolva.
Kevés öröm, hogy királyné vagyok.
Margit Királyné a háttérben megjelenik.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Muljék el e kevés is, Isten adja!
Mert tisztes rangod, széked engem illet.

GLOSTER.
Mit! ijeszt, hogy a királynak mondja meg?
Csak mondja, ne kiméljen: a mit én
Mondék, ismétlem a király előtt is:
Koczkáztatom, hogy a Towerbe küld.
Ideje szólni; tetteim feledvék.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
El, ördög! én emlékszem jól azokra:
Megölted Henrik férjem’ a Towerben,
S Edvárd szegény fiam’ Tewskburyben.

GLOSTER.
Mielőtt királyné lett, s király a férje,
Igás ló voltam nagy munkáiban:
Irtója büszke ellenséginek,
Barátinak pazar díjt osztva. Vérét
Királyivá tevén, envérem’ ontám.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hajh, és jobb vért, mint az övé s tiéd.

GLOSTER.
Ez egész idő alatt, ön, s férje Grey,
A Lancaster-háznak czimborái voltak.
S Rivers, ön is. Nem a Margit hadában
Esett a férje el Saint Albansnél?
Hadd hozzam emlékébe, ha feledte,
Ezekelőtt mi volt ön, és mi most;
S azt is, mi voltam én, s most mi vagyok.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Gyilkos gazember, az vagy mostan is.

GLOSTER.
Szegény Clarence, apóság Warwicket
Elhagyta, sőt megszegte esküjét.
Jézus bocsássa meg!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Isten, boszuld meg!

GLOSTER.
Hogy Eduárd részén a trónt kiküzdje:
S jutalmul im, szegény Clarencet becsukják.
Bár volna szívem kő, mint Eduárdé,
Vagy az övé lágy, szánó, mint enyém:
E világnak én bohó gyerkőcz vagyok.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Rejtezz pokolba, s hadd el a világot,
Te kakodaemon! az országod ott van.

RIVERS.
Mi, Gloster lord, azon nehéz időben,
Melyet felhozva ellenül mutat be,
Uralkodónkat, a királyt követtük:
Mint önt követnők, ha király leende.

GLOSTER.
Ha én leendnék? – Inkább házaló.
Távol legyen szűmtől e gondolat!

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
A mily kevés örömet gondolna ön
Élvezni, ha e hon királya lenne:
Gondolja ön, hogy abban én, királyné
Szintoly kevés örömet élvezek.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Kevés örömet élvez a királyné:
Az én vagyok, s a legörömtelenebb.
Tovább türelmemmel már nem birok.        (Előre lép.)
Halljátok, martalóczok, kik czivódtok,
Azt osztva, mit tőlem raboltatok!
Közűletek ki nem reszket, ha lát?
Ha nem hajoltok mint alattvalók,
Királynétok levén: reszkessetek
Mint pártütők a trónfosztott előtt.
Ahá! csinos gazember, el ne fordulj.

GLOSTER.
Undok, redős boszorkány, mit keressz itt?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Csak azt hozom fel, mit te szétdulál.
El sem bocsátlak, míg azt nem tevém.

GLOSTER.
Száműzve nem vagy fejvesztés alatt?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Voltam; de a száműzetés nagyobb kín,
Mint adhat a halál, hogy itt vagyok.
Te férjjel és fiúval tartozol;
Te egy országgal; s ti mind hódolattal:
Az engem ért bú jog szerint tiétek,
És bitorolt örömetek mind enyém.

GLOSTER.
Nemes atyámnak átka sújt, kinek
Hős homlokát papirral koronáztad;
S gunyod szeméből patakot fakaszta;
S hogy letörölje, szép Rutland igaz
Vérébe mártott kendővel kináltad:
Ez átkot lelke mély keserviből
Halmozta ő reád, ez ért utól;
Isten sújt, nem mi, véres tettedért.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
A büntelent így igazolja Isten.

HASTINGS.
Oh! legrutabb tett volt egy gyermeket
Megölni; nem hallánk kegyetlenebbet.

RIVERS.
Midőn meghallák, sirtak zsarnokok.

DORSET.
Mindenki visszatorlást jósola.

BUCKINGHAM.
Northumberland, ki ott volt, sirt fölötte.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hogyan! mikor jövék, morogtatok mind,
Torkon ragadni készülétek egymást:
S most rám rohantok összes gyűlölettel?
York szörnyü átka annyit ér az égben,
Hogy Henrik s édes Edvárdom halála,
Trónveszteségök, s bús száműzetésem
Mind csak azon silány kölyök miatt sujt?
Felhőn az átok áthat s égbe jut? –
Úgy nyiss utat, felhő, gyors átkaimnak!
Harcz ölje meg, vagy dobzódás királytok’,
Ki a miénknek vérén lett király!
Edvárd, fiad, ki most walesi herczeg,
Edvárd fiamért, ki volt walesi herczeg,
Haljon korán, ifjan, erőszak által!
Magad, királyné, értem, a ki voltam,
Dicsfényed’ éld túl, mint én nyomorult!
Hogy gyermekid vesztén sirj, élj soká!
S egy másikat láss, mint most látlak én,
Rá szállt jogodban, mint rád az enyém szállt!
Halál előtt lásd boldog napjaid’
Elhalni lassan, s sok bús óra mulva,
Halj mint sem anya, sem nő, sem királyné!
Rivers s Dorset, ti ottan álltatok,
Hastings, te szintén ott, mikor fiam’
Véres gyilkok leszurták: kérem Istent,
Hogy egy se éljen meg természetes kort,
De hirtelen halál pusztitson el!

GLOSTER.
Végezd igéd’, gyülölt, aszott boszorkány.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
S téged kihagyjalak? Megállj, eb, és halld.
Ha rejt az ég iszonytató csapást,
Azt túlhaladót, mit rád kivánhatok,
Oh! tartsa fel, míg bűneid megérnek,
S akkor zuditsa rád nehéz bosszúját,
Rád, békebontó e szegény világon!
Az öntudat kínférge rágja lelked’!
Míg élsz, barátidat tartsd árulóknak
S az árulókat jó barátaidnak!
Álom ne zárja öldöklő szemed’,
Kivéve a mikor gyötrelmes álom
Poklával ijeszt ocsmány ördögöknek;
Te baljegyű, idétlen, turka disznó!
Te, a ki bélyegzett vagy születéskor,
Természet szklávjaul s pokol fiául!
Te csufja az anyád terhelt ölének!
Te undor sarj atyád ágyékiból!
Te a becsűlet rongya! Te utált –

GLOSTER.
Margit.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
        Richard!

GLOSTER.
        Nos?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
        En nem hivtalak.

GLOSTER.
Úgy engedelmet: azt hivém, e sok
Keserü néven engem szólitál.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Azt tettem is, de nem hogy válaszolj.
Oh! hadd végezzem átkom mondatát.

GLOSTER.
Megtettem én már azt: a vége – Margit.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
S így átkodat magadra lihegéd.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Szegény festett királyné, volt szerencsém
Hiú czifrája! mért hintesz czukort
E puffadt pókra, mely halotti hálót
Sző rád? Bolond! kést fensz, hogy az megöljön.
Jő nap, midőn elhivnál, hogy segitsek
Átkozni e pohos mérges varangyot.

HASTINGS.
Végezd, hamis jósnő, dühátkodat,
Ne hozz ki tűrelmünkből tenbajodra.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Szégyen tirátok: engem hoztatok ki.

RIVERS.
De térj magadhoz, s tedd, mi kötelesség.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ti térjetek meg, hogy legyek magamnál:
Legyek királynő s ti alattvalóim.
Oh! térjetek meg: ez a kötelesség.

DORSET.
Hagyd a vitát; hisz látod, eszelős.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Őrgróf uram, lassan! ön féleszű:
Ujdon vert rangja most jő forgalomba.
Oh! ha ifju nemessége érzené,
Mit tesz veszejtni s lenni nyomorulttá!
A kik fen állnak, sok vihar fu rájok,
S ha esnek, diribokra törnek össze.

GLOSTER.
Ez jó tanács: őrgróf, fontolja meg.

DORSET.
Úgy szól nekem, mint önnek is, mylord.

GLOSTER.
Sőt sokkal inkább; ám én fen születtem,
Fészkünket a czédrustetőre rakták:
S az enyelg a széllel s a napot gunyolja.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
S árnyékba rejti a napot – jaj, oh jaj! –
Tanú fiam, halál árnyába’ most,
Kinek sugárzó fényárját harag
Felhőd takarta el örök setéttel.
Fészkünkben épült a ti fészketek. –
Isten! ki látod ezt, ne türjed ezt:
Véráron vették, vérrel is veszejtsék!

BUCKINGHAM.
Hadd, hadd! ha nem szeretet, szégyen miatt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ne hozz elő szégyent, szeretetet:
Szeretlenül ti bántatok velem,
Reményimet szégyen ne’kül leölve.
Szeretetem kin, életem gyalázat,
S gyalázatomban éljen búm dühe!

BUCKINGHAM.
Elég, elég.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Buckingham herczeg, csókolom kezed’,
A frigy s barátság jeleül veled:
Te és nemes házad boldog legyen!
Nincs undokitva vérünkkel ruhád,
Te nem vagy átkaim körébe fogva.

BUCKINGHAM.
Sem senki itt; az átok annak ajkán,
Ki légbe fujja, nem mén túl soha.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
De én hiszem, felszállnak az egekbe,
S felköltik Isten szendergő türelmét.
Oh Buckingham! ez ebtől óvd magad’: lásd,
Ha ez hizelg, harap; s ha megharap,
Mérges fogával elgenyeszt halálra.
Légy óvatos, ne legyen közöd vele:
Rá bűn, halál s pokol süté jegyét,
S ezek minden szolgái környezik.

GLOSTER.
Buckingham herczeg, mit mond az a nő?

BUCKINGHAM.
Semmit, kegyelmes úr, mit számba vennék.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hogyan! kigúnyolsz jó tanácsomért,
S az ördögöt kényezteted, kitől
Óvlak? Oh! emlékezz rá egy napon,
Ha búval metszi át igaz szived’,
És mondd, szegény Margit jósnő vala. –
Mind éljetek tárgyul gyülöletének,
Ő a tiéteknek, s mind Istenének!        (El.)

HASTINGS.
Hajam feláll, ha hallom átkait.

RIVERS.
Enyém is. Azt nem értem, hogy szabad.

GLOSTER.
Nem kárhoztatom: a szűz anyára,
Sok igaztalanság érte; bánom is
Részemrül, a mit tettem ellene.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Tudtomra sohsem vétettem neki.

GLOSTER.
De a haszon kárából önre szállt.
Nagyon tüzes valék, jót téve azzal,
Ki a köszönetben most nagyon hideg.
Lelkemre, Clarencenek jól viszonozzák:
Hizlóba fogták fáradalmiért.
Isten bocsássa meg az okozóknak!

RIVERS.
Erényes és keresztyén elhatárzás,
Azért könyörgni, ki megkárosit.

GLOSTER.
Én mindig azt teszem, úgy levén tanitva.
Mert most magamra mondtam volna átkot.        (Félre.)
Catesby jő.

CATESBY.
Urnőm, a felség hivja, s önt, kegyelmes
Uram, s nemes lordok, mindnyájokat.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Megyek, Catesby. – Lordok, jönnek velem?

RIVERS.
Szolgálatára, úrnőm.
        (Glosteren kívül mind el.)

GLOSTER.
A rosszat én teszem, s zajt én ütök.
Az eldugott vészt csapra én ütöm,
S a bűn sulyát másokra háritom.
Clarencet, kit a sötétre én dobék,
Megsiratom némely bangó miatt,
Minők Stanley, Hastings és Buckingham;
S azt mondom, a királyné s hívei
Ingerlik bátyám ellen a királyt.
Ők elhiszik majd, és boszúra fognak
Izgatni Rivers, Vaugham és Grey ellen;
De én sohajtok, s az irást idézem,
Rosszért hogy Isten jót tennünk parancsol:
Csupasz gazságom’ így öltöztetem
A szentirásból orzott ócska rongyba,
Es szentnek látszom, míg az ördögöt
Széltére játszom.
Két Gyilkos jő.
        Csitt! imé bakóim. –
Nos hát, kemény, vitéz, elszánt legényim,
A dolgot rendbe hozni jöttetek?

1. GYILKOS.
Igen, mílord; a felhatalmazásért
Jövünk, hogy oda férkezzünk, hol ő van.

GLOSTER.
Helyes gondoskodás; nálam van az.
        (Átadja a felhatalmazást.)
Ha vége van, a Crosby-térre jöttök.
De, urak, a tettben gyorsak legyetek,
S kemény szivűek: ne hallgassatok rá,
Mert Clarence ékesszóló, s meglehet,
Ha rá figyeltek, szánalomra indit.

1. GYILKOS.
Aj, aj, mylord, nem fecsegünk sokat;
Az ugató eb nem harap: ne féljen,
Kezünk’, s nem a nyelvünk’ használjuk ott.

GLOSTER.
A balga sir; ti krokodil könyet
Hullassatok. Ficzkók, dologra most;
El, el, végezzetek.

1. GYILKOS.
        Megyünk, nemes lord.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

London. Szoba a Towerben.

Clarence és Brakenbury jönnek.

BRAKENBURY.
Kegyelmes úr, ma mért oly szomorú?

CLARENCE.
Oh! szomorú egy éjt töltöttem én,
Rémálmok és rút ábrákkal teli:
A mily igaz jó keresztyén vagyok,
Ily éjszakát nem töltenék, habár
A jó napok világát szerzené meg,
Oly szörnyü irtózattal mult el az.

BRAKENBURY.
Mi volt az álma? kérem, mondja el.

CLARENCE.
Úgy rémle, a Towerből megszökém,
S hajóra szálltam, hogy Burgundba menjek;
S társul velem volt öcsém Gloster is,
Ki a szobámból felcsalt a födélre
Sétálni: onnan néztük Angliára,
S felhoztuk a multaknak sok baját,
Mely a York- s Lancaster-háborúk alatt
Ránk nehezült. A mint így lépdegéltünk,
A födezet szédítő padlatán,
Úgy rémle, Gloster megbotlott, s lebukva,
Engem (ki feltartottam) a hajóról,
Le a zajongó tengerárba rántott.
Oh ég! mi kínnak tetszett megfuladnom!
Fülembe szörnyen zuhogott a víz!
Szememben a halál bősz képei!
Úgy rémle, látok ezer szörnyü roncsot,
Látok halaktól rágott ezreket;
Sok rögaranyt s nagy horgonyt, gyöngyrakást,
És drágakövek s ékeknek halmazát,
Elszórva mind a tenger fenekén.
Egy része holtak kaponyáiban volt;
S az üregekben, hol hajdan szemek
Lakoztak (mintegy a szemek gunyára)
Most csillogó kövek fészkeltenek,
S kaczérul nézve a mélység iszapját,
Kicsúfolák az elszórt csontokat.

BRAKENBURY.
S volt a halál perczében ideje
Kémlelni a mélység e titkait?

CLARENCE.
Úgy rémle, volt, s folyvást erőködém
Kiadni lelkemet; de az irígy ár
Lefogta lelkem’, s nem bocsátta el
A tág, üres, szabad léget keresni;
Lihegő testemben elfojtotta, mely
Majd szétrepedt, hogy a tengerbe pökje.

BRAKENBURY.
S ezen halálvergődésből nem ébredt?

CLARENCE.
Nem, nem, az élten túl is tarta álmom:
Oh! ekkor indult meg lelkem viharja!
Úgy rémle, átkelék a bus folyón,
A zord hajóssal, kit költők leirnak,
Az örök éj honába. A legelső,
Ki ott köszönté vándor lelkemet,
A nagyhirű Warwick, ipam vala.
Így szólt: „Mily ostort szabhat e sötét hon
Álnok Clarencre, a ki hitszegő volt?”
És azzal eltünt. Aztán jött lebegve
Egy angyal árnyék, világos haja
Vérrel keverve, s így kiálta fel:
„Clarence jő, hitlen, csalfa, ingatag Clarence,
A ki legyilkolt Tewksbury-mezőn:
Vigyétek, furiák! kinpadra véle!”
S úgy rémle, a rossz lelkek legiója
Körülvesz; és oly dühkiáltozást
Orditozott fülembe, hogy a zajra
Szörnyedve ébredtem, s egy ideig még
Azt kelle hinnem, poklokban vagyok:
Az álmom oly rettentő bényomást tett.

BRAKENBURY.
Uram, hogy így elrémült, nem csoda:
Én borzadok, hogy elbeszélni hallom.

CLARENCE.
Ah, őröm, őröm! én e dolgokat,
Mik lelkem ellen bizonyitanak,
Edvárd miatt tevém: s lásd, hogy jutalmaz!
Oh ég! ha nem hajolsz buzgó imámra,
S rossz tetteim’ boszulni akarod,
Csak engem érjen haragod! kiméld
Ártatlan nőmet s árva gyermekim’! –
Kérlek, foglár, maradj kissé velem;
Lelkem nehéz, szeretnék elnyugodni.

BRAKENBURY.
Meglesz, mylord; nyugodjék csöndesen.        (Clarence nyugodni karszékbe dől.)
Búgond időt s nyugórát megzavar,
Reggé az éjt, s a délt éjjé teszi.
A fejedelmek dicsőségei
Üres czimek, külfény bel hányatásért;
Nem érezett képzelmekért, szünetlen
Gondok világát érzik többnyire:
S minden különbség, a nagyok czime
S a kis nevek közt, a hir felszine.
        A két Gyilkos jön.

1. GYILKOS.
Hó! ki van itt?

BRAKENBURY.
Mit akarsz, ficzkó? hogy jösz ide?

1. GYILKOS.
Clarence-szel akarok szólani, s a lábamon jövék ide.

BRAKENBURY.
Mit? ily röviden?

2. GYILKOS.
Uram, jobb ekként, mint unalmasan. –
Mutasd a megbizást, s többet ne szólj.
        (Iratot ad át Brakenburynek, ki azt elolvassa.)

BRAKENBURY.
Azt rendelik, hogy Clarence herczeget
Azonnal adjam a ti kezetekbe;
Mi ebben a czél, azt nem kutatom,
Hogy szándokukban büntelen maradjak.
Ott van az alvó herczeg, s itt a kulcsok.
Megyek a királyhoz, megjelenteni,
Hogy nektek adtam át tisztségemet.

1. GYILKOS.
Tegye, uram: mert azt bölcsen cselekszi.
Isten velünk.        (Brakenbury el.)

2. GYILKOS.
Hogyan, álmában szúrjuk le?

1. GYILKOS.
Nem; azt mondaná, ha ébred, gyávaság volt.

2. GYILKOS.
Ej, hisz nem ébred az utolsó itéletnapig.

1. GYILKOS.
De akkor azt mondaná, álmában szúrtuk le.

2. GYILKOS.
Ez a szó említése, itélet, olyan furdalásfélét költött bennem.

1. GYILKOS.
Mit? félsz?

2. GYILKOS.
Nem megölni: arra felhatalmazásunk van; hanem elkárhozni: ez ellen nem véd semmi felhatalmazás.

1. GYILKOS.
Azt hittem, el vagy tökélve.

2. GYILKOS.
El, hogy élni hagyom.

1. GYILKOS.
Visszamegyek Gloster herczeghez, s megmondom ezt neki.

2. GYILKOS.
Ne, kérlek, várj kissé: remélem, e felbuzgó kedély elmúlik tőlem; nem szokott nálam tovább mulatni, mint huszat olvasok.

1. GYILKOS.
Hát, hogy érzed most magad’?

2. GYILKOS.
A lelkiösmeret némi söpreje még mindig van bennem.

1. GYILKOS.
Jusson eszedbe a díj, ha megtettük.

2. GYILKOS.
Teringettét! meghal: a díjt feledtem.

1. GYILKOS.
Hol van most lelkiösmereted?

2. GYILKOS.
Oh! Gloster herczeg erszényében.

1. GYILKOS.
Ha kinyitja erszényét, hogy a díjt kifizesse, lelkiösmereted kirepül.

2. GYILKOS.
Se baj; hadd fusson: kevés vagy senki sem akad, ki megtartsa.

1. GYILKOS.
De hátha ismét beállít nálad?

2. GYILKOS.
Mit sem akarok róla tudni: az ember gyáva lesz vele: az ember nem lophat, hogy be ne vádolja; az ember nem esküdhetik, hogy torkára ne fojtsa; az ember nem fekhetik felebarátja felségénél, hogy el ne árulja. Ez egy buta, szégyenlősképű szellem, mely az ember keblében turkál; az embert tele tömi nehézségekkel: egykor arra vett, hogy visszaszolgáltassam az aranynyal teli erszényt, melyet véletlenűl találtam. Mindenkit elkoldusít, ki tartogatja; minden városból s helységből kikergették, mint veszedelmes dolgot; s minden ember, a ki jól akar élni, azon van, hogy önmagára bízza magát, s nélküle él.

1. GYILKOS.
Teringettét! épen most csíp nyakon, s rábeszél, hogy ne öljem meg a herczeget.

2. GYILKOS.
Fogd le az ördögöt benned, s ne higy amannak: be akar hozzád törni, hogy sohajtasson.

1. GYILKOS.
Kemény a természetem, nem bír velem.

2. GYILKOS.
Úgy beszélsz, mint talpra esett ficzkó, a ki kényes hírnevére. Nos, hozzá kezdjünk?

1. GYILKOS.
Üsd nyakszirton a kardmarkolattal, aztán dugd a malvaziai hordóba a szomszéd szobában.

2. GYILKOS.
Oh, fölséges-gondolat! mártást csinálok belőle.

1. GYILKOS.
Csitt! ébred.

2. GYILKOS.
Üsd.

1. GYILKOS.
Nem, hadd szólunk vele.

CLARENCE.
(Ébredve.) Hol vagy, őröm? Adj egy pohár bort.

1. GYILKOS.
Lesz elég borod, uram, mindjárt.

CLARENCE.
Isten nevére, ki vagy?

1. GYILKOS.
Ember, mint te.

CLARENCE.
De nem, mint én, királyi ág.

1. GYILKOS.
Te sem, miként mi, hű jobbágy.

CLARENCE.
Szód mennydörgés, szemed alázatos.

1. GYILKOS.
Szóm a királyé, szemem az enyém.

CLARENCE.
Homályosan, mégis halálosan szólsz!
Szemetek ijeszt: mért vagytok haloványak!
Ki küld ide? mért jöttetek?

KÉT GYILKOS.
Hogy, hogy, hogy –

CLARENCE.
Megöljetek?

KÉT GYILKOS.
Igen, azért.

CLARENCE.
Alig van szívetek kimondani,
Megtenni hát hogy volna szívetek!
Barátaim, mivel bántottalak meg?

1. GYILKOS.
Minket nem bántál meg, de a királyt.

CLARENCE.
Irántam újra megengesztelődik.

2. GYILKOS.
Soha, mylord: azért készülj halálra.

CLARENCE.
Emberlakott világból küldnek-e
Megölni ártatlant? Mi a bünöm?
Hol a bizonyság, mely vádolna engem?
Végzést minő esküdtek adtak át
A zord birónak? ki itélte el
Szegény Clarencet a keserü halálra?
Míg a jog folyta nem marasztal el,
Halállal fenyegetni jogtalanság.
Intlek, ha Krisztus drága vére által,
Mely értünk omla, megváltást reméltek,
Távozzatok, s hozzám ne nyuljatok.
Mit tenni készültök, kárhozatos.

1. GYILKOS.
A mit teszünk, parancsból teszszük azt.

2. GYILKOS.
S ki azt parancsolá, az a király.

CLARENCE.
Tévedt vazallok! a királyok nagy
Királya törvénylapján rendeli,
Ne ölj: e szent parancsból csúfot űzve,
Ti végre emberét hajtjátok-e?
Vigyázzatok: boszút tart ő kezében,
S lesujtja, kik törvényét megszegik.

2. GYILKOS.
E visszatorlást sujtja most fejedhez,
Esküszegésért s gyilkosságokért.
Megáldozál reá, hogy a viszályban
A Lancaster-ház mellett fogsz küzdeni.

1. GYILKOS.
S mint áruló Isten nevéhez, az
Esküt megtörve, hitszegő vasaddal
Felmetszted a belét urad fiának.

2. GYILKOS.
A kit szeretni s védni esküvél.

1. GYILKOS.
S te ránk idézed Isten szent parancsát,
Melyet te ily nagy mértékben törél meg?

CLARENCE.
Ah! e rosszat ki kedveért tevém?
Edvárdért, bátyámért, az ő ügyében.
Hogy ezért megöljetek, nem küldhet ő:
E bünnel ő úgy van terhelve, mint én.
Isten ha e tettért boszút akar,
Tudjátok, oh! hogy majd nyilván teszi;
Hagyjátok e pert hatalmas kezén:
Szüksége görbe vétkes utra nincs,
Hogy verje azt, ki megbántotta őt.

1. GYILKOS.
Tehát mi tőn vérszolgává, midőn
Delin virágzó jó Plantagenetet,
A fejdelem sarját meggyilkolád?

CLARENCE.
Bátyám szeretete, ördög és dühöm.

1. GYILKOS.
Bátyád szeretete, tisztünk s vétkeid
Idéztek most e helyre, hogy levágjunk.

CLARENCE.
Ha szeretitek őt, ne gyülöljetek:
Testvérem ő, s én szivből szeretem.
Ha bért igértek, úgy csak menjetek,
Úgy én Gloster öcsémhez küldelek,
Ki éltemért nagyobb jutalmat ád,
Mint Eduárd halálom híreért.

2. GYILKOS.
Csalatkozol; Gloster öcséd gyülöl.

CLARENCE.
Oh, nem; szeret, becsben tart. Menjetek
Csak tőlem hozzá.

KÉT GYILKOS.
Ej, azt teszszük is.

CLARENCE.
Mondjátok el, midőn atyánk, nemes York,
Győztes kezével hármunkat megáldott,
Nem volt eszében ily tépett barátság:
Hozzátok ezt fel, és ő sirni fog.

1. GYILKOS.
Krokodil könyet; mint sirnunk oktatott.

CLARENCE.
Oh! nem, ne rágalmazd; ő oly szelid.

1. GYILKOS.
Az, mint aratáshoz a hó. – Menj, csalódol:
Ő külde minket, hogy téged kiirtsunk.

CLARENCE.
Az nem lehet; siratta sorsomat,
Karába zárt, s zokogva esküvé,
Azon fog lenni, hogy megszabaditson.

1. GYILKOS.
Hisz azt cselekszi, mert megszabadit
A földi bajtól égi örömért.

2. GYILKOS.
Békülj ki Istennel, mert halni kell.

CLARENCE.
Ily égi érzés támad lelketekben,
Istennel békét kötnöm intetek,
És oly vakok vagytok ten lelketekre,
Hogy harczra szálltok Istennel, megölvén?
Oh! gondoljátok meg, kik tenni ezt
Nógatnak, e tettért gyűlölni fognak.

2. GYILKOS.
Hát mi tegyünk?

CLARENCE.
        Megbánás üdvözit.

1. GYILKOS.
Megbánni! nem: az gyáva, asszonyi.

CLARENCE.
Nem bánni meg, baromi, vad, ördögi.
Közűletek, ha fejdelemfi volna,
Mint én, szabadságtól elzárva most,
S ha mint ti, két ily gyilkos jönne hozzá,
Melyik ne rimánkodnék élteért?
Barátom, némi szánást sejditek
Szemedbül: oh, ha nem hizelkedő az,
Fogd pártomat, jer; esdj érettem úgy,
Mint esdenél, ha így szoronganál.
Ha fejdelem kér, mely koldus ne szánná?

2. GYILKOS.
Nézz hátra, herczeg.

1. GYILKOS.
Vedd ezt, meg ezt: s ha még ez is kevés,        (Ledöfi.)
Kivül a malvázi hordóba duglak.        (El a holttesttel.)

2. GYILKOS.
Oh vértett, kétségbesve hajtva végre!
Bár mint Pilátus moshatnám kezem’
Ezen legundokabb gyilkos merényben.
Első Gyilkos visszajő.

1. GYILKOS.
Mi az? mit gondolsz, hogy nem is segítesz?
Az égre, e késést tudja meg a herczeg.

2. GYILKOS.
Oh vajha tudná, hogy bátyját segítém!
Vedd fel te a díjt, és mondd meg neki,
Bánom, hogy a herczeg megöletett. (El.)

1. GYILKOS.
Én nem: eredj, te gyáva, a ki vagy.
Megyek, s gödörbe rejtem a halottat,
A míg a herczeg eltemetteti.
Szököm, mihelyt megkaptam béremet:
Napfényre jön; időzni nem lehet.        (El.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Szoba a palotában.

Edvárd Király (betegen bevezetik), Erzsébet Királyné, Dorset, Rivers, Hastings, Buckingham, Grey és Mások jönnek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Na, így: – ma jó napszámot végezénk. –
Peerek, maradjon fenn e frigykötés:
Minden napon megváltóm követét
Várom, hogy innen megvált engemet;
Lelkem nagyobb békében száll az égbe,
Barátimat kibékitvén a földön.
Rivers és Hastings, fogjatok kezet,
S esküdjetek, hogy rejtett bosszu nélkül
Lesztek barátok.

RIVERS.
        Lelkem tiszta lett,
Az égre, a viszás gyülölködéstől,
S kezem pecsétli meg szivem hüségét.

HASTINGS.
Úgy boldoguljak, mint esküm igaz.

EDVÁRD KIRÁLY.
Tréfát ne üzzetek királyotokkal;
Különben a királyok fő királya
Az álnok tettetőt megháboritja,
S egyiket a másik által rontja meg.

HASTINGS.
Üdvömre, teljes szivből esküszöm.

RIVERS.
S én Hastingst szintugy szivből szeretem.

EDVÁRD KIRÁLY.
Urnőm, kivéve ön sincs e kötésből;
Sem ön, fiunk Dorset; sem Buckingham:
Egymást ti megbuktatni törtetek.
Szeresd Hastingst, nőm, csókra nyujts kezet;
S tedd szinlelés ne’kül, a mit teszesz.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Im, Hastings: én a mult viszályt felejtem,
Úgy boldoguljak én, és az enyéim.

EDVÁRD KIRÁLY.
Dorset, öleld meg; Hastings lord, szeresd őt.

DORSET.
Szeretetünk cseréje, fogadom,
Az én részemről sértetlen marad.

HASTINGS.
Én mindazt esküszöm.

EDVÁRD KIRÁLY.
Buckingham herczeg, e frigyet pecsételd
Meg most, ölelve nőm barátait:
Ez egyesűlés engem boldogit.

BUCKINGHAM.
Ha valaha Buckingham gyülölve fordul
Fölséged ellen, (a Királynéhoz) s önt, és híveit nem
Hódolva szeretem, büntessen Isten
Ott, hol szeretetet várok, gyűlölettel.
Ha legnagyobb szükségem lesz barátra,
S legbiztosabb leszek, hogy ő barátom,
Legyen irántam álnok, cselszövő,
Hideg s csalárd. Ezt küldje rám az ég,
Ha meghülök szeretni önt s önéit.

EDVÁRD KIRÁLY.
Buckingham herczeg, e szép fogadás
Beteg szivemnek drága gyógyszere.
Most csak öcsénk Gloster hiányzik itt,
Hogy bétetőzze ez áldott frigyet.

BUCKINGHAM.
S a herczeg ím ép jókor érkezik.
Gloster jön.

GLOSTER.
Jó reggelt, fölséges király s királyné,
S fejdelmi peerek, vídám jó napot!

EDVÁRD KIRÁLY.
Valóban úgy töltöttük e napot. –
Gloster, a mi kegyműt végezénk: viszályból
Békét s dühből szeretetet alkotánk
Im e haragra gyult peerek között.

GLOSTER.
Áldásos munka, legfölségesebb úr. –
Ha e fejdelmi körben vlaki,
Balértesűlés vagy hamis gyanúból,
Tán ellenül tekint;
Ha tudtomon kívül avagy dühömben
Olyast követtem el, mit rossz neven vesz
Az itt levők közt bárki: óhajom
Barátomul kiengesztelni őt:
Én a viszályt halálból gyűlölöm;
S óhajtom a jóknak szeretetét. –
Előbb igaz békét öntől esengek,
Urnőm, mit hű szolgálaton veszek meg;
Öntől, nemes Buckingham rokonom,
Ha bosszu fészkelt köztünk valaha;
Öntől, Rivers lord, s öntől, Dorset úr,
Kik ok ne’kül néztek rám görbe szemmel;
Öntől, Woodeville lord, s öntől, Scales úr,
S önöktől, herczeg, gróf s nemes urak,
Mind, mind. Tudtomra oly angol nem él,
Kihez csak egy csepp rossz vér volna bennem,
Több mint a ma világra jött gyerekben:
Istennek hála jámborságomért.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Unnepnapúl üljük meg ezt ezentul;
S ég adja, szünjék meg minden viszály. –
Uralkodóm, kérem fölségedet,
Fogadja Clarence öcscsét is kegyébe.

GLOSTER.
Mit? azért ajánlom, urnőm, szívemet,
Hogy e magas körben gunyoljanak?
Ki nem tudná, hogy a herczeg halott? (Mind elrémülnek.)
Illetlen a holtat csufolnia.

EDVÁRD KIRÁLY.
Ki nem tudná? Ki tudja, hogy halott?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Mindentudó Isten, minő világ ez!

BUCKINGHAM.
Halvány levék-e, Dorset, mint a többi?

DORSET.
Az, jó uram; s e körben senki sincs,
Kinek le nem tünt arczán a pirosság.

EDVÁRD KIRÁLY.
Meghalt? Hisz a parancsot visszavontuk.

GLOSTER.
De ő, szegény, az első rendeletre
Halt meg, mit egy szárnyas Merkur vive;
A visszahúzást lomha sánta vitte,
Ki késve ért a temetésre is.
Bár némely itt, nem oly hű és nemes,
Közelb a vérengzés, mint vér szerint,
Bünösb ne volna, mint szegény Clarence,
Kik a gyanútól mégis mentve járnak!
Stanley jön.

STANLEY.
Fölség, kegyelmet szolgálatimért!

EDVÁRD KIRÁLY.
Kérlek, ne szólj most, lelkem telve búval.

STANLEY.
A míg ki nem hallgat, föl nem kelek.

EDVÁRD KIRÁLY.
Úgy mondd ki gyorsan, tőlem mit kivánsz?

STANLEY.
Szolgám veszendő életét, királyom,
Ki egy garázda urfit ma megölt,
Előbb Norfolk herczeghez tartozót.

EDVÁRD KIRÁLY.
Nyelvem kimondá a halált öcsémre,
S e nyelv kegyelmet egy szolgának adjon?
Öcsém nem ölt, hibája gondolat volt,
S mégis kinos halállal bünhödött.
Ki szólt mellette? lábamhoz ki térdelt
Dühömben, és kért, venném fontolóra?
Ki szólt testvériségről? szeretetről?
Ki szólt, hogy a hatalmas Warwicket
Elhagyta e jó lélek, küzdve értem?
Ki szólt a tewskbury-i sikról nekem,
Hol Oxford elnyomott, s ő mente meg,
Ezt mondva: „Jó bátyám, élj, s légy király?”
Ki szólt, hogy együtt fekvénk a mezőn,
Majdnem halálra fagyva, köpenyébe
Takart, míg ő pőrén, félmeztelen
Magát a dermesztő éjnek tevé ki?
Kitépte emlékemből bűnösen
Mindezt a vad düh, s egyik sem vala
Kegyes szivű emlékeztetni rá.
De ha kocsistok, egy silány cseléd,
Gyilkos lesz ittasan, és meggyalázza
Az édes üdvözítő drága képét,
Már térden álltok: kegyelem, bocsánat!
S nekem jogsértve meg kell adnom azt.
De jó öcsémért nem szólt senki sem;
Én sem, kegyetlen, nem szólék magamban
Az árva lélekért. – A legkevélyebb
Is köztetek, míg élt, adósa volt,
És mégis élteért egy sem könyörgött. –
Oh Isten! rettegek, itéleted
Ezt megtorolja rajtam, rajtatok,
Enyéimen s tiéiteken. Hastings,
Vezess szobámba. Ah, szegény Clarence!
        (Király, Királyné, Hastings, Rivers, Dorset és Grey el.)

GLOSTER.
Ez a hamarkodás gyümölcse. Látták
Sápadni a királynő véreit,
Midőn Clarence halálát megtudák?
Oh! a királyt ők mindig ösztökélték:
Az ég boszút áll. Menjünk, lordjaim,
Viditsa társaságunk Eduárdot.

BUCKINGHAM.
Szolgálatára, herczegem.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

London.

York Herczegnő, Clarence Fiával és Leányával jő.

FIÚ.
Meghalt atyánk? szóljon, jó nagymama.

HERCZEGNŐ.
Nem, fiam.

LEÁNY.
Ugy hát miért sir, mellét mért veri,
S kiált: „Clarence, boldogtalan fiam!” – ?

FIÚ.
Miért tekint ránk, s rázza a fejét,
Azt mondva: „Árvák, elhagyott szegénykék!”
Ha él nemes atyánk?

HERCZEGNŐ.
        Szép unokák,
Ti félreértitek: azért sirok,
Mert a király beteg, s elvesztjük őt;
Ez búsit, nem atyátoknak halála.
Vesztett bú volna vesztettet siratni.

FIÚ.
Úgy, nagymamám, halottnak tartja őt?
Annak király nagybácsi az oka.
Isten boszút áll; s én ostromlom őt
Buzgó imákkal, teljesitse azt.

LEÁNY.
Azt teszem én is.

HERCZEGNŐ.
Csend, gyermekim, csend! a király szeret.
Éretlen, együgyű ártatlanok,
Ki okozá atyátoknak halálát,
Nem sejtitek ti.

FIÚ.
        Nagymamám, mi tudjuk:
Megmondta Gloster nagybácsink nekem,
Hogy a király, izgatva nője által,
Vádat koholt, hogy elzárassa őt;
S midőn a bácsi ezt mondotta, sirt,
Szánt engem és csókolta arczomat;
Kért, hogy tekintsem, mint saját apámat,
Mert ő szeret, mint édes gyermekét.

HERCZEGNŐ.
Hogy ily szelid külsőt lop a csalárd,
S mély bűneit erény-álarcz födi!
Ah, ő fiam, s azért gyalázatom;
De emlőmből nem szopta e csalást.

FIÚ.
Nagybácsi álnok volna, nagymama?

HERCZEGNŐ.
Az, fiam.

FIÚ.
Az hihetetlen. Hall! minő zaj ez!
Erzsébet Királyné jön, magán kívül; Rivers és Dorset követik.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ah! ki gátol, hogy ne sirjak és jajongjak;
Sorsom’ ne vádoljam, magam’ gyötörve?
Sötét búhoz szegődöm lelkem ellen,
És enmagamnak ellenül leszek.

HERCZEGNŐ.
Mért e türelmetlen vad jelenet?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Legszomorúbb cselekvény része ez:
Edvárd, uram, fiad, királyunk meghalt! –
Virúl az ág, ha a gyökér oda?
Nem hull a lomb, ha nedve elapad?
Ha élni vágysz jajgass; ha halni, légy gyors;
Hogy szárnyas lelkünk a királyt elérje,
Vagy, mint igaz jobbágy, kövesse őt
Új országába, hol nincs éj soha.

HERCZEGNŐ.
Ah! annyi részem van keserveidből,
Nemes uradhoz a hány név kötött.
Egy drága férj halálán sirtam én,
S képmásainak látásában éltem;
De most fejdelmi arcza két tükrét
Darabra törte a gonosz halál,
S vigaszul csak egy csalárd üveg maradt,
A mely gyötör, mert szégyenem’ mutatja.
Te ugyan özvegy vagy; de anya is,
És gyermekid megvannak vígaszul:
Tőlem halál elrablá férjemet,
S gyengült kezemből két mankót csavart ki,
Clarencet s Edvárdot. Oh! minő okom van
(Keserved az enyémnek csak fele)
Panasz-jajszódat túlkiáltani!

FIÚ.
Ah, néne! ön nem sirt atyánk halálán:
Hogyan segithetnénk rokon könyekkel?

LEÁNY.
Nem járulának a mi árva búnkhoz:
Özvegy siralma is legyen siratlan.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Siralmaimban ne segitsetek;
Megszülni a bút meddő nem vagyok.
Szemembe’ gyűl meg minden ér folyása,
Most már a vizes hold uralg felettem,
Hogy könyözönbe fojtsam a világot!
Ah, férjemért, jó Edvárd uramért!

GYERMEKEK.
Ah, az atyánkért, jó Clarence urunkért!

HERCZEGNŐ.
Ah, mindkettőért: mindkettő enyém, Edvárd s Clarence!

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Védőm ki volt, mint Edvárd? s ő oda.

GYERMEKEK.
Védőnk ki volt, mint Clarence? s ő oda.

HERCZEGNŐ.
Kik védtek engem, mint ők? s ők oda.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Nincs özvegy, a ki oly drágát veszített.

GYERMEKEK.
Nincs árva, a ki oly drágát veszített.

HERCZEGNŐ.
Nincs anya, a ki oly drágákat veszített.
Ah, e keservek anyja én vagyok:
Az ő jajok rész, összes az enyém.
Ő Edvárdért sir, én is siratom;
Én Clarenceért sirok, ő nem siratja;
E gyermekek Clarenceért sirnak, én is;
Én Edvárdért sirok, ők nem siratják:
Ah! rám omoljon, hármas bánatúra,
Minden könyűtök: én vagyok butok
Dajkája, és jajjal táplálom azt.

DORSET.
Anyám, nyugodjék meg: az ég neheztel,
Végzéseit ha hálátlan veszi.
A közéletben is hálátlan az,
Ki a kölcsönt kelletlen adja meg,
Melyet szelid kéz nyujta jótevőn:
Hát még ki perbe száll azért az éggel,
Mert visszakéri a királyi kölcsönt.

RIVERS.
Gondoljon, úrnőm, szorgos anyaként
Herczeg fiára: küldjön érte tüstint,
Koronáztassa meg; s vigasztalódjék.
Holt Edvárd sirja födje bánatát:
Örömet az élő Edvárd trónja ád.
Gloster, Buckingham, Stanley, Hastings, Retcliff s Mások jönnek.

GLOSTER.
Nővér, vigasztalódjék: van okunk
Siratni fénylő csillagunk lehunytát;
De jajjal a bajt nem gyógyitja senki. –
Anyám, bocsásson meg; fönségedet
Nem vettem észre. – Legalázatosban
Térdhajtva esdek áldást.

HERCZEGNŐ.
Ég áldjon, s lakja szived’ szeretet,
Kegy és szelidség, hódolat s hüség.

GLOSTER.
Amen. (Félre.) S hogy úgy haljak, mint jámbor ősz! –
Az anyaáldás legfőbb czélja ez;
Csoda, hogy ő fensége elhagyá.

BUCKINGHAM.
Borús fejdelmek, s búős szivű nagyok,
Kik e közös bú nagy terhét viseljük,
Egymást szeretve, vígasztaljuk egymást:
Ha aratásunk e királyban oda,
Gyüjtsük fiának egybe aratását.
Dagadt szivökben megtört a viszály,
Szétzúzva nem rég, most egygyé köt és fűz,
Ezt védni kell s ápolni gondosan:
Én azt tanácslom, Ludlowból kevés
Kiséret hozza ifjú herczegünk’
Londonba, s itt koronázzuk meg őt.

RIVERS.
Miért kevés kiséret, Buckingham lord?

BUCKINGHAM.
Azért, mylord, a sokásag nehogy
Föltépje a harag hegedt sebét,
Mi mostan annál vésezesebb lehet,
Mert most az állam nyers s kormánytalan:
Hol mindenik ló fékét önmaga
Vezérli, s futhat, merre kedve tartja,
Azt vélem, a valódi s látszatos
Veszélyt ki kell kerülni egyaránt.

GLOSTER.
Remélem, a király kibékitett
Mindenkit: e frigy bennem hű, szilárd.

RIVERS.
Énbennem is; s hiszem, mindenkiben;
De minthogy oly nyers még, kerüljük a
Törés lehetségének látszatát is,
Mit fölidézhet a nagyobb kiséret:
Az mondom én is, mit nemes Buckingham,
Hogy kevesen hozzák a herczeget.

HASTINGS.
Azt mondom én is.

GLOSTER.
Legyen tehát; jerünk, végezzük el,
Ludlowba rögtön kik induljanak.
Nővérem, urnőm jönnek-é, hogy ez
Ügyben kimondják véleményöket?
(Mind elmennek Buckinghamen és Glosteren kívül.)

BUCKINGHAM.
A herczegért akárki mén, uram,
Az Istenért, nehogy mi hon maradjunk:
Út közbe’ szerzek módot, a minap
Előhozott tervünkhöz kezdetűl,
Hogy a királyné dölyfös véreit
Eltávolitsuk a herczeg köréből.

GLOSTER.
Te másik énem, én tanácsgyülésem,
Oraculumon, prófétám! – Jó rokon,
Járszalagon vezess, mint gyermeket.
Tehát Ludlowba! Addig meg se álljunk.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Két Polgár találkozik.

1. POLGÁR.
Jó reggelt, szomszéd! Merre oly sietve?

2. POLGÁR.
Lelkemre mondom, még magam se’tom.
Hallá, mi hir?

1. POLGÁR.
Hogy meghalt a király.

2. POLGÁR.
Az égre, rossz hir; ritkán jön a jobb:
Félek, félek, felfordul a világ.
Egy más Polgár jön.

3. POLGÁR.
Szomszédok, adjon Isten!

1. POLGÁR.
        Jó napot.

3. POLGÁR.
Igaz, hogy meghalt jó Edvárd király?

2. POLGÁR.
De szent igaz; Isten legyen velünk!

3. POLGÁR.
No, mest’urak, meglássák, rossz napokra
Vagyon kilátás.

1. POLGÁR.
Nem, nem, hisz fia
Isten kegyelméből uralkodik.

3. POLGÁR.
Jaj az országnak, hol gyermek király van!

2. POLGÁR.
Kormányzatától jót remélhetünk:
Mert a tanács, míg kiskorú, alatta,
S ha érett nagykorú lesz, ő maga,
Majd akkor, addig jól kormányzanak.

1. POLGÁR.
Így állt az állam, hogy Párisban a
Nyolcz hónapos hatodik Henriket
Megkoronázták.

3. POLGÁR.
Mint most? Nem, nem így állt:
Meg volt ez ország akkor áldva bölcs
Politikus tanácscsal; a királyt
Gyámolgaták derék nagybátyjai.

1. POLGÁR.
Van annak is, apai, anyai.

3. POLGÁR.
Jobb volna, ha apai lenne mind,
Avagy hogy egy se lenne apai.
Perpatvaruk, ki álljon közelebb,
Rénk is közel vészt hoz, ha meg nem óv
Az ég. Oh! Gloster herczeg vészes ember;
És a királyné faja hetyke, gőgös:
Kormány alá, s nem kormányhoz valók.
Bár e beteg hon ismét felvirulna!

1. POLGÁR.
Eh hadd! mi rosszat várunk, s jó kapunk.

3. POLGÁR.
Ha felleget lát, az okos köpenyt vesz;
Ha hullnak a lombok, kéznél a tél;
Ha száll a nap, ki nem vár éjszakát?
Időtlen viharokból drágaság lesz.
Még jóra fordul; de az ég ha megszán,
Több mint remélem s mint mi érdemeljük.

2. POLGÁR.
Igaz a! a szívek telvék félelemmel:
Az ember szóba senkivel sem állhat,
Kinek szemében gond nincs, s rettegés.

3. POLGÁR.
A változás korában mindig így volt.
Az emberelme égi ösztönével
Megsejti a közel vészt: lám, a víz is
Hánykódik a kelő szélvész előtt.
De bizzuk azt Istenre. Hova mégy?

2. POLGÁR.
Törvény elé idéztek, fájdalom.

1. POLGÁR.
Hisz engem is: tehát jerünk együt.
        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

London. Szoba a palotában.

York Érsek, ifjú York Herczeg, Erzsébet Királyné és York Herczegné jönnek.

ÉRSEK.
Hallom, Stony-Stratfordban éjszakáztak,
Ma Northamptonban fognak hálni; és
Holnap megérkeznek, vagy holnapután.

HERCZEGNŐ.
Szívből óhajtom látni herczegünket.
Hiszem, mióta nem láttam, nagyot nőtt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Úgy hallom, nem; mondják, hogy York fiam
Utól is érte volna a növésben.

YORK.
Való, anyám; de bár ne volna úgy.

HERCZEGNŐ.
Miért, kis unokám? hisz nőni jó.

YORK.
Egy estebéden, nagymamám, Rivers
Nagybácsi mondta, hogy jobban növök, mint
Bátyám. „Igen,” szólt nagybátyám Richard,
„Kis fü áldástermő, nagy gyom hamar nő;”
S most semmi kedvem gyorsan nőni: mert
Édes virág marad, s a gyom halad.

HERCZEGNŐ.
Bizony pedig nem teljesült azon
E mondat, a ki rád alkalmazá:
Mint gyermek ő oly nyomorék vala,
S oly lassan és idővártatva nőtt,
Hogy őszerinte áldott volna ő is.

ÉRSEK.
Az ő kétségkívül.

HERCZEGNŐ.
        Remélem, az;
De az anyák hadd kételkedjenek.

YORK.
Hitemre, hogyha ez eszembej ut,
E gunynyal áldott nagybátyám növését
Jobban levágom, mint ő az enyémet.

HERCZEGNŐ.
Hogyan, fiam York? Kérlek? mondd el azt.

YORK.
No, mert beszélik, Gloster bátya oly hamar nőtt,
Hogy kérget rágott két órás korában;
S nekem két év kellett, a míg fogam nőtt.
Ez fogas élcz lett volna, nagymamám.

HERCZEGNŐ.
Szép York fiam, ki mondta ezt neked?

YORK.
Dajkája, nagymamám.

HERCZEG.
Dajkája? Meghalt, míg nem is születtél.

YORK.
Ha nem a dajka, nem tudom, ki mondta.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Csipős fiú. Menj, menj, vásott fiú vagy.

ÉRSEK.
Urnőm, ne bosszankodjék, hisz gyerek.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Füle van a falnak is.
Követ jön.

ÉRSEK.
Im egy követ jön. Szólj, mi hir?

KÖVET.
Oly hir, mylord, mit fáj elmondanom.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogy van a herczeg?

KÖVET.
        Jól, nincsen baja.

HERCZEG.
De hát mi őjság?

KÖVET.
Pomfretbe küldték Grey s Rivers urat,
S velök Vaugham Tamást, mint foglyokat.

HERCZEGNŐ.
De ki fogatta el?

KÖVET.
        A nagy hatalmu
Gloster s Buckingham herczegek.

ÉRSEK.
        S mi bűnért?

KÖVET.
Elmondtam, a mit hallék és tudok:
Hogyan s mi okból lettek ők rabok,
Azt éppenséggel nem tudom, kegyes lord.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Oh jaj nekem! látom házam bukását.
A gyenge őzt a tigris megragadta.
A szemtelen zsarnokság kezdi már
Rombolni a nem tisztelt árva trónt.
Üdvöz, dulás, vér és mészárolás!
Mint rajzba’ látom mind azt, a mi jő.

HERCZEGNŐ.
Átkos, viszályos, nyugtalan napok,
Belőletek hányat látott szemem!
A koronáért halt meg férjem is,
Föl és alá dobattak fiaim,
S vesztés, nyerés nekem jaj és öröm volt:
S most, hogy lecsillapult, s a belviszály
Kioltva lőn, egymással küzdenek,
Egymással a győzők: fivér fivérrel,
Vér vérrel, maga maga ellen. Oh!
Őrült fonák harcz, hadd átkos dühöd’!
Hagyj halni, hogy ne lássak több halált!

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Jer, jer, fiam; szentélybe meneküljünk.
Isten velünk, anyám!

HERCZEGNŐ.
        Én is megyek.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Önnek nincs rá oka.

ÉRSEK.
        Menjen, királyné,
S vigye el magával kincsét, vagyonát.
Én átadom kezébe a reám
Bizott pecsétet: és úgy boldoguljak,
Mint önhöz és házához hű vagyok.
Jerünk, szentélybe én magam viszem.        (Elmennek.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Utcza.

Trombiták szólnak. A Walesi Herczeg, Gloster, Buckingham, Bourchier bibornok, s Mások jönnek.

BUCKINGHAM.
Üdv, herczegem, Londonban, székhelyén.

GLOSTER.
Üdv, gondjaimnak tárgya, drága öcs.
A terhes út mélává tette önt.

HERCZEG.
Nem, bátya; ám az úton ért boszúság
Unttá tevé azt, terhessé s komorrá:
Ez ünnepen több nagybátyám hiányzik.

GLOSTER.
Herczeg, korának nem romlott erénye
Még nem hatolt be a csalárd világba,
S mást nem különböztet meg emberen,
Csupán a külszínt; a mi, tudja Isten,
A szivnek ritkán, vagy sohsem felel meg.
A nélkülözött nagybátyák vészesek;
Fönséged a méz szókat hallgatá,
De szíveik mérgét nem látta meg:
Ég óvja ettől s ál barátitól!

HERCZEG.
Az ál barátoktól! ők nem azok.

GLOSTER.
London birája jő üdvözleni.
A Lord Mayor és kisérete jön.

MAYOR.
Ég áldja, fenség, vídám jó napokkal!

HERCZEG.
Önnek, lord, s mindnyájoknak köszönöm. –        (A Lord Mayor stb. el.)
Én azt hivém, anyám és York öcsém
Ut közt előbb találkoznak velünk.
Pih, csiga lett Hastings, hogy még se jő
Jelentni, jönnek-é, vagy sem.
Hastings jő.

BUCKINGHAM.
        Imé,
Az izzadó lord jókor érkezik.

HERCZEG.
Uram, köszöntöm. Nos! jön-é anyánk?

HASTINGS.
Mi ok miatt, jó Isten tudja, én
Nem: a királyné, anyja, s öcscse York
Szentélybe menekültek; a kicsiny
Herczeg velem jött volna üdvözölni,
De anyja őt erővel visszatartá.

BUCKINGHAM.
Pih! mily makacs, fonák tett tőlök ez.
Bibornok úr, akarja a királynét
Révenni, hogy azonnal küldje el
Fejdelmi bátyjához York herczeget?
S ha megtagadja, Hastings, tépje ki
Erővel is féltékeny karjaiból.

BIBORNOK.
Mylord Buckingham, hogyha gyönge szóm
York herczeget kivivja az anyától,
Úgy várjanak rá itt; de hogy ha nem hajt
Szelid szavamra, mentsen Isten attól,
Hogy sértsem a megáldott menedék
Szent szabadalmit! Ily nagy bűnt ezen
Egész országért el nem követek.

BUCKINGHAM.
Mylord, ez a makacsság oktalan,
Ön oly kicsínyes s czerimóniás;
Inkább e durva korhoz mérje azt:
Nem sérti a szentélyt, kihozva őt.
Jótékonysága azt illette mindig,
Ki tette ált’ megérdemlé azon helyt,
Vagy fölkeresni azt elég eszes volt;
De York nem érdemelte, s nem kereste:
Azért nem is birhatja, úgy hiszem;
S ha azt kihozza onnan, a ki nincs ott,
Nem sért előjogot, sem szabadalmat.
Hallék gyakran menekvő férfiakról,
Hanem menekvő gyermekről soha.

BIBORNOK.
Mylord, ez egyszer rá hagyom magam’
Vétetni. Hastings lord, eljön velem?

HASTINGS.
Megyek, mylord.

HERCZEG.
Végezzenek gyorsan, jó lordjaim.
        (A Bibornok és Hastings el.)
Gloster nagybátya, ha eljő öcsénk,
Koronázásig hol tartózkodunk?

GLOSTER.
A hol királyi fönséged kiván.
Ha szabad tanácslanom, nyugodja ki
Néhány napig magát a Towerben;
Aztán, a hol tetszik, s hol azt hiszi,
Legüditőbb s vidítóbb laknia.

HERCZEG.
Minden hely inkább tetszik, mint a Tower. –
Mondják, Julius Caesar épité.

GLOSTER.
Mondják, kegyes lord, ő kezdette volt,
S aztán koronkint meg-megújiták.

HERCZEG.
Van róla emlék, vagy csak hagyományul
Szállt korrul korra, hogy ő épité?

GLOSTER.
Kegyes lord, irva van.

HERCZEG.
S ha meg se volna irva, azt hiszem,
Az igazságnak élni kéne folyvást,
Örökbe hagyva az utóvilágra,
Egész a végső ítéletnapig.

GLOSTER.
(félre).
A kora bölcs, mondják, nem él soká.

HERCZEG.
Mit mond, nagybátya?

GLOSTER.
Irás ne’kül hogy a hir él soká.
S így, mint a Vétek a bohózatokban,        (Félre.)
Egy szóra kettős morált fektetek.

HERCZEG.
Julius Caesar híres férfi volt:
Mint hősisége nyujtott lángeszének,
Fölirta ez, hogy hősisége éljen:
E győztest a halál nem győzte le,
Él ő a hirben mot is, bár nem él. –
Buckingham bátya, mondok valamit.

BUCKINGHAM.
Hallom, mylord.

HERCZEG.
Ha férfi kort érek, Frankhonban ős
Jogunk’ kivívom, avagy meghalok,
Mint harczos, a ki éltem, mint király.

GLOSTER.
(félre).
Kora tavaszra kurta nyár jöhet.
York, Hastings s a Bibornok jönnek.

BUCKINGHAM.
Ép jókor, im York herczeg megjöve.

HERCZEG.
York Richard! hogy vagyunk, nemes öcsénk?

YORK.
Fölséges úr, jól; így kell már neveznem.

HERCZEG.
Így, jó öcsém, mindkettőnk bánatára.
Meghalt, ki hordta e czímet, melyet
Halála sok felségtől foszta meg.

GLOSTER.
Hogy van, nemes York herczeg, kisöcsénk?

YORK.
Köszönöm, nemes nagybátya! Oh, mylord
Mondá, a hasztalan gyom nagyra nő:
Bátyám, a fejdelem fejemre nőtt.

GLOSTER.
Igaz, mylord.

YORK.
        Tehát haszontalan?

GLOSTER.
Oh! drága öcs, én azt nem mondanám.

YORK.
Úgy nálam őt jobban lekötelezte.

GLOSTER.
Ő, mint uram, parancsolhat velem;
Ön csak rokonkint számithat reám.

YORK.
Nagybácsi, adja e gyilkot nekem.

GLOSTER.
A gyilkomat, öcsécském? Szívesen.

HERCZEG.
Koldúl öcsém?

YORK.
A bácsitól, ki nem tagadja meg;
S ez oly csekélység, mit bu nélkül adhat.

GLOSTER.
Adok nagyobb ajándokot is, öcsém.

YORK.
Nagyobb ajándok? Az hozzá a kard.

GLOSTER.
Az, kedves öcs, csak elég könnyü volna.

YORK.
Oh! látom, csak könnyű ajándokot nyújt;
Ha súlyosabbat koldulok, nemet mond.

GLOSTER.
Igen súlyos, hogy fönséged viselje.

YORK.
Rám nézve nehezebb is súlytalan.

GLOSTER.
Hogyan! kicsiny lord, tán fegyverzetem kell?

YORK.
Hogy úgy köszönjem meg, mint ön nevez.

GLOSTER.
Hogy?

YORK.
Kicsit.

HERCZEG.
York herczeg még mindig visszás beszédü.
Nagybátya, tőle azt föl sem veszi.

YORK.
Úgy érti, tőlem, s nem engem veszen fel.
Nagybátya, ő mindkettőnket kicsúfol.
Minthogy kicsiny vagyok, mint egy majom,
Azt véli, hogy vállára fölvehet.

BUCKINGHAM.
Milyen fulánkos élczczel vagdalódzik:
Hogy a Glosterre szórt gúnyt szeliditse,
Szép ügyesen becsmérli önmagát is.
Ily ifju, s oly ravasz: csodálatos!

GLOSTER.
Mylord, ha úgy tetszik, tovább mehetnek.
Én és az én Buckingham rokonom,
Anyjához elmenvén, felkérjük őt,
Hogy a Towerben látogassa meg.

YORK.
Hogyan! mylord, ön a Towerbe megy?

HERCZEG.
A lord protector kénytetett reá.

YORK.
Én a Towerben nyúgodtan nem alszom.

GLOSTER.
Miért? mitől félhetne ön?

YORK.
Hajh, Clarence bátyánk boszús szellemétől:
Nagymama mondta, ottan gyilkolák meg.

HERCZEG.
A holt nagybátyáktól nem félek én.

GLOSTER.
Azoktól sem, remélem, a kik élnek.

HERCZEG.
Míg élnek, félni nincs okom, remélem,
Hanem jerünk; szivem nehéz, midőn
A Towerbe lépve, rája gondolok.
(Harsonák. A Herczeg, York, Hastings, Bibornok és Kiséret el.)

BUCKINGHAM.
Azt véli, lord, hogy e kis csacska Yorkot
Nem fondor anyja bujtogatta fel,
Hogy sértse önt s gúnyolja csúfosan?

GLOSTER.
Kétségkívül. Oh! ez szájas fiu;
És hetyke, fürge, ért, elmés, ügyes:
Szakasztott anyja, izről izre az.

BUCKINGHAM.
Jó, hadd nyugodjanak. – Jer, Catesby; esküvél
Titkon, hogy végrehajtod szándokunk’,
S hogy mély titokban tartod czélzatunk’.
Hallád az úton sürgős okaink’:
Mit vélsz te? vajjon nem könnyű lesz-e
Rávenni Hastings Vilmos lordot arra,
Hogy e nemes jó herczeget tegyük
E nagy hirű szigetnek trónusára?

CATESBY.
A herczeg, atyjáért, oly drága néki,
Hogy sohasem nyerjük meg ellene.

BUCKINGHAM.
S mit vélsz te Stanleyről? rááll-e ez?

CATESBY.
Mit Hastings tesz, mindenben azt teszi.

BUCKINGHAM.
Jól van, ne többet. Menj csak, jó Catesby,
S Hastings urat fürkészd ki messziről,
Mi véleménynyel van tervünk felől;
S holnapra hivd meg a Towerbe, hol
A koronázásról határozunk.
Ha látod, jó szerén hogy rávehetjük,
Úgy adj kezére, s mondd el okaink’;
De ha nehézkes, jéghideg, daczos,
Légy az te is, szakaszd meg a beszédet,
És hajlamát tudasd velünk. Mi holnap
Külön tanácsban gyűlünk együvé,
A hol terád is fontos munka vár.

GLOSTER.
Ajánlj Vilmosnak: Catesby, mondd neki,
Hogy több veszélyes régi ellenén
Pomfretben holnap eret vágatunk;
S kérd meg, hogy e jó hirnek örömére,
Shorenénak egy pár csókkal többet adjon.

BUCKINGHAM.
Jó Catesby, menj, és járj el gyorsan ebben.

CATESBY.
Tőlem kitelhetőleg, lordjaim.

GLOSTER.
Alvás előtt még szólsz velünk, Catesby.

CATESBY.
Meglesz, mylord.

GLOSTER.
A Crosby-téren ott leszünk mi ketten.
        (Catesby el.)

BUCKINGHAM.
De mit teszünk, mylord, ha észreveszszük,
Hogy Hastings lord czélunkhoz nem simul?

GLOSTER.
Lecsapjuk a fejét: – majd végzünk valamit:
S ha én király leszek, kivánd a Hereford
Grófságot, és az ingóságokat,
Miket királyi bátyám birt vala.

BUCKINGHAM.
Kegyes kezétől kérem az igértet.

GLOSTER.
S megadva látod a legszivesebben.
Jer, estelizzünk jókor, s azután
Meghányt cselünknek adjunk alakot.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Hastings lord háza előtt.

Küldött jő.

KÜLDÖTT.
(kopogtat).
Mylord, mylord!

HASTINGS.
(ben).
Ki vagy?

KÜLDÖTT.
Valaki Stanley lordtól.

HASTINGS.
(ben).
Hány óra?

KÜLDÖTT.
Most üti a négyet.
Hastings jő.

HASTINGS.
Urad ma éjjel tán nem alhatott?

KÜLDÖTT.
Úgy látszik, abból, a mit mondanom kell.
Először is köszönti önt, nemes lord.

HASTINGS.
S aztán?

KÜLDÖTT.
Aztán üzeni, hogy ma éjszaka
Álmába’ siskát a vadkan lesodrá;
S hozzá tevé, hogy két tanács ül össze,
S az egyik olyast végezhet, mit a
Másikban ő és ön megkeserülne:
Azért ohajtja tudni, hogy vele
Nem tetszenék-e rögtön lóra ülni
És lóhalálban éjszaknak szaladni,
Kerülve a vészt, melyet lelke jósol?

HASTINGS.
Menj csak uradhoz vissza, jó legény,
S mondd, hogy ne féljen a kettős tanácstól:
Az egyiken én is, ő is ott leszünk,
A másikon barátom, Catesby lesz,
S ott szóba rólunk semmi sem jöhet,
Miről ne lennénk jókor értesitve.
Félelme, mondd, hogy bárgyu s oktalan;
S álmát tekitnve, bámulok, hogy oly
Együgyü, hinni nyűgös szendere
Tréfáit. Futni a vadkan előtt,
Mielőtt a vadkan üzne, annyi mint a
Vadkant felingerelni, hogy kövessen,
S kergesse, kikre nem akart vadászni.
Mondd néki, keljen fel, s jöjjön ide;
Aztán együtt megyünk fel a Towerbe,
Hol, látni fogj’, a vadkan szívesen lát.

KÜLDÖTT.
Megyek, mylord, s megmondom ezt neki.
Catesby jő.

CATESBY.
Nemes uram, szerencsés jó napot.

HASTINGS.
Jó reggelt, Catesby: jókor fölkelél.
Mi hir, mi ujság ingó államunkban?

CATESBY.
Mylord, valóban tántorgó világ,
S úgy vélem, addig egyenest sem áll, míg
Richard nem hordja országunk füzérét.

HASTINGS.
Hogyan! füzért hord! Tán a koronát?

CATESBY.
Azt, jó uram.

HASTINGS.
Inkább e főt csapják le vállaimról,
Mint lássam oly rossz helyt a koronát.
De föltehednéd, hogy kivánja ezt?

CATESBY.
Éltemre, föl; s reméli, kész ön is
Pártolni őt, hogy elnyerhesse azt;
S annak fejében egy jó hirt üzen:
Hogy mái nap Pomfretben elleni
Meghalnak, a királyné rokoni.

HASTINGS.
E hirt valóban meg nem gyászolom,
Mert ellenim valának szüntelen;
De hogy Richardra adjam szavamat,
Mellőzve jó uramnak fiait,
Az Isten látja, holtig nem teszem.

CATESBY.
Ég tartsa meg e jámbor érzületben.

HASTINGS.
De azt egy év után is kaczagom, hogy
Kik jó uramnál gyűlöletbe hoztak,
Gyász estöket megéltem s láthatom.
Halld, Catesby, két hét nem telik, nehányon,
A kik nem is gyanitják, túladok.

CATESBY.
Meghalni rút dolog, kegyelmes úr,
Nem is gyanitva, készületlenül.

HASTINGS.
Oh szörnyü, szörnyü! S ez volt az eset
Grey-, Rivers- s Vaughammel; s még így teszek
Néhánynyal, a kik mint én, vagy te, oly jó
Hiszemben élnek, s kik, tudod, Richard
És Buckingham herczegnek kedvesek.

CATESBY.
E herczegek magasztalják, uram;
Fejét magasztalják a hid fölé.        (Félre.)

HASTINGS.
Tudom, s megérdemeltem tőlök azt.
Stanley jő.
Csak hogy jön. Ember, hát a dárda, hol van?
Ön fél a vadkantól, s fegyvertelen jár?

STANLEY.
Mylord, jó reggelt. Jó reggelt, Catesby.
Tréfálhat ön; de a külön tanács
Inyemre nincs, a szent keresztre, nincs.

HASTINGS.
Mylord, az én éltem szintoly becses,
Mint az öné; sőt még sohsem vala
Drágább nekem, mint ma, azt mondhatom.
Ha biztosak nem volnánk, azt hiszi,
Ily diadalmas volnék, mint vagyok?

STANLEY.
Vigan hagyák el Londont a pomfreti
Lordok, hivék, hogy szintén biztosak;
Okuk nem is volt, hogy ne bizzanak:
S im látja, mily hamar borúl a nap:
Gyanús e gyors csapása a boszúnak.
Ég adja, ok nélkül gyáváskodom!
Megyünk a Towerbe? Az idő mulik.

HASTINGS.
Jőjön, ne féljen. – Tudja-e, mylord?
Ma fejezik le, a kikről beszélt.

STANLEY.
E hűknek a fő jobban illenék,
Mint soknak, a kik vádlák, a kalap.
Hanem jerünk, mylord.
Hirnökszolga jő.

HASTINGS.
        Majd követem;
E jó legénynyel kell még szólanom.
        (Stanley és Catesby el.)
Hogy vagy, fiú? Nos, mint áll a világ?

HIRNÖKSZOLGA.
Annál jobban, mert nagysád kérdezi.

HASTINGS.
Barátom, most én is jobban vagyok,
Mint a minap, hogy itt találkozánk:
A Towerbe akkor én rabúl menék,
Föladva a királyné pártja által;
De mostan azt mondom (ne add tovább),
Ma amaz ellenim mennek halálra,
S én jobban állok, mint akármikor.

HIRNÖKSZOLGA.
E boldogságban Isten tartsa meg.

HASTINGS.
Köszönöm, fiú. Ne, egy kis borravaló.
        (Oda veti erszényét.)

HIRNÖKSZOLGA.
Köszönöm, nagyságos úr.        (El.)
Pap jő.

PAP.
Örűlök, hogy látom nagyságodat.

HASTINGS.
Jó sir John, tiszta szívből köszönöm.
Adós maradtam a minap misédért;
Jer szombaton, jutalmad’ megkapod.
Buckingham jő.

BUCKINGHAM.
Hogyan, lord kamarás, pappal beszél!
Barátinak Pomfrétben kell a pap:
Gyónásra önnek nincs szüksége még.

HASTINGS.
Midőn megláttam e szent férfiut,
Eszembe juttak, a kikről beszél.
Mit, ön is a Towerbe megy?

BUCKINGHAM.
Én is, mylord; s nem késhetem soká:
Én visszatérek még nagysád előtt.

HASTINGS.
Én tán ebédre is ben maradok.

BUCKINGHAM.
(félre).
Tán estebédre is, bár nem tudod.
Jön-é velem?

HASTINGS.
Szolgálatára állok.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Pomfret. A vár előtt.

Ratcliff, őrség közt: Rivers, Grey és Vaugham, vesztésre menve.

RIVERS.
Ratcliff Richard, hadd mondjam meg neked:
Ma egy alattvalót látsz halni a
Hűség-, jogosság- s kötelességért.

GREY.
Ég óvja fajtádtól a herczeget!
Ti, vérszipókból átkos csőcselék.

VAUGHAM.
Megélitek, hogy még ezért jajongtok.

RATCLIFF.
El gyorsan, a határidő letelt.

RIVERS.
Oh Pomfret, Pomfret! véres börtönöd
Nemes peereknek vészes jóslatu!
Bűnös faladnak rejtekében itt
Vágták halálra második Richardot:
S szörnyű lakodnak még több szégyenére,
Mi adjuk ártatlan vérünket innod.

GREY.
Margitnak átka hull fejünkre most,
Melyet Hastingsre s ránk mondott, hogy ott
Álltunk, mikor fiát Richard ledöfte.

RIVERS.
Átkozta akkor Hastingst, Buckinghamt,
S Richardot: – oh Isten, hallgasd meg értök
Az ő imáját, mint mostan miértünk!
Nővéremért s a herczegfiakért
Fogadd hű vérünk váltságát, nagy Isten,
A mely, tudod te, jogtalan folyik!

RATCLIFF.
Hamar, hamar: vég órátok ütött.

RIVERS.
Jer, Vaugham, Grey; ölelkezzünk; vegyünk
Bucsút: az égben újra látjuk egymást.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

London. Szoba a Towerben.

Buckingham, Stanley, Hastings, az elyi Püspök, Catesby, Lovel, Mások, asztalnál ülnek; Tanácsszolgák megettök.

HASTINGS.
Nemes peerek, e gyülés czélja most,
Végezni a koronázás iránt:
Tehát mikor lesz e királyi nap?

BUCKINGHAM.
Kész minden a királyi ünnepélyhez?

STANLEY.
Kész; a napot kell meghatárzani.

PÜSPÖK.
Én azt hiszem, jó lesz a holnapi.

BUCKINGHAM.
Ki tudja a protector véleményét?
Ki a nemes lord bensőbb megbizottja?

PÜSPÖK.
Nagyságod, elméjét jól ismeri.

BUCKINGHAM.
Ismerjük egymást arczról; ám a szív:
Ő szívemet jobban nem ismeri,
Mint én az önökét; sem az övét én,
Mint az enyémet ön, mylord. Önök,
Hastings úr, egymást szívből szeretik.

HASTINGS.
Kegyének hála, hogy szeret, tudom;
De a koronázásra nézve nem
Kémlém ki szándokát, ő sem közölte
Magas határzatát egy szóval is.
De, lordjaim, mondják ki a napot,
S én szavazok majd a herczeg helyett,
Mit ő, remélem, nem vesz rossz neven.
Gloster jő.

PÜSPÖK.
Ép jókor, im jő a herczeg maga.

GLOSTER.
Jó reggelt, tisztelt lordok s rokonim.
Igen soká alvám; de fontos ügy,
Remélem, nem mult távollétemen,
Miben jelenlétem lett volna döntő.

BUCKINGHAM.
Ha jelszavára nem lép fel, mylord,
Hastings úr adja szerepét, vagyis
Szavaz, hogy a királyt megkoronázzuk.

GLOSTER.
Úgy Hastings úrnál senki sem merészebb:
Lordsága jól ismer s nagyon szeret.
Ely lord, Holbornban levén minap,
Kertjében epret láttam diszleni:
Kérem, hozasson abból énnekem.

PÜSPÖK.
Mylord, azonnal, a legszívesebben.        (El.)

GLOSTER.
Egy szóra, Buckingham rokon.
        (Félrevezeti.)
Catesby kikémlelé Hastingst, s ezen
Nyakas nemest oly buzgónak lelé,
Hogy kész fejét veszitni, mint belé
Egyezni, hogy urának a fia,
Miként hódolva czímzi, trónjogát
Veszitse.

BUCKINGHAM.
Távozzék; majd követem.
        (Gloster és Buckingham elmennek.)

STANLEY.
Az ünnep napját nem határozók meg.
Azt vélem, holnap még nagyon korán lesz:
Mert én magam sem készülék el úgy,
Mint azt tehetném, hogyha elhalasztnók.
Az elyi Püspök visszajő.

PÜSPÖK.
Hol a kegyes lord, Gloster herczeg? Immár
Küldék az eperért.

HASTINGS.
Ma reggel a herczeg derült, szelid:
Midőn jó reggelt ily vigan kiván,
Tetszős vagy elmés dolgon jár esze.
Nincs is keresztyén, a ki oly kevéssé
Tudná fedezni szeretetét s haragját:
Arczán szivébe látni egyenest.

STANLEY.
S mit olvas arczán szívéről azon
Élénk derültségből, melyet mutat ma?

HASTINGS.
Ej, hogy ma itt nem bosszus senkire;
Máskép tekintetén meglátszanék.
Gloster és Buckingham visszajönnek.

GLOSTER.
Kérlek, mondjátok meg, mit érdemelnek,
Kik életemre ördöngös cselekkel
S átkos bübájjal türnek? s pokoli
Varázslattal megrontják testemet?

HASTINGS.
Fönség, iránta gyöngéd szeretetből,
E körben első én kárhoztatom
A vétkezőket: bárkik légyenek,
Kimondom, a halált megérdemelték.

GLOSTER.
A vész tanúja hát szemed legyen.
Nézd, mint büvöltek el; nézd karomat,
Mint elfonyasztott ág, kiaszva van:
S az, Edvárd nője, a szörnyű boszorkány,
Frigyben Shorenéval, a czudar rimával,
A kik bűbájjal így megrontanak.

HASTINGS.
Ha elkövették e tettet, nemes lord –

GLOSTER.
Ha! pártfogója ez átkos rimának,
Te állsz elő e ha-val? – Áruló vagy:
Le a fejével! – Szent Pálra esküszöm,
Nem is ebédlek, míg nem látom azt. –
Lovel, Rateliff, azt mondom, meglegyen:
A többi, ha szeret, föláll s követ.
        (A Tanács, Gloster és Buckinghammel, el.)

HASTINGS.
Jaj Angliának, jaj! nem énmiattam:
Mert, én bolond, ezt megelőzhetém.
Álmodta Stanley, hogy siskát a vadkan
Levágta: s én gunyoltam, nem futék.
Háromszor botlott meg hátas lovam,
S a Towert látva, bokrossá leve,
És nem akart a mészárszékre hozni.
Oh! most a papra szükségem nekem van;
Most bánom, a mit hetyke diadallal
Mondék a hirnöknek, hogy ellenim
Ma Pomfretben meghalnak véresen,
Míg én a kegy ölén biztos vagyok.
Oh Margit, Margit! most csap súlyos átkod
Szegény Hastingsnek nyomorult fejére.

RATCLIFF.
Jer, jer, siess; a herczeg enni vágyik;
Gyónjál hamar; fejed’ kivánja látni.

HASTINGS.
Oh, a halandók múlandó kegye!
Jobban vadászszuk Istennek kegyénél.
Ki mosolyid legén épit reményt,
Úgy él, mint árboczon részeg hajós:
Minden lökésre kész alázuhanni
A szörnyü mélység végzetes ölébe.

LOVEL.
Jer, jer, siess; a jajszó hasztalan.

HASTINGS.
Oh véres Richard! – Szánandó hazám!
Rémületes kort jósolok neked,
Milyet nem látott még e rossz világ.
Vezess vérpadra, vidd e főt uradnak:
Hamar kivesznek, kik rajtam mulatnak.        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Ugyanott. A Tower falai közt.

Gloster és Buckingham rozsdás vértezetben s elferdítő öltözetben.

GLOSTER.
Jer, tudsz remegni, színedből kikelni,
Szó közepén elfojtni lehedet,
És újra kezdve ismét elakadni,
Mint rémülettől bódult, eszelős?

BUCKINGHAM.
Eh, a legelső tragikust utánzom:
Beszélek, visszanézek, kémlelődöm
Mindenfelé, rettegve ijedek fel,
Ha szalmaszál lendűl is, mély gyanút
Mutatva; a szörnyűködő tekintet,
S erőtetett mosoly mindegy nekem;
És mind a kettő kész szolgálatomra,
Bármely időben cseleim javára.
De Catesby elment-e?

GLOSTER.
Ez ő; a mayort is elhozá magával.
A Lord Mayor és Catesby jönnek.

BUCKINGHAM.
Lord mayor –

GLOSTER.
Nézd meg a felvonó hidat.

BUCKINGHAM.
Halld! ez dob.

GLOSTER.
Catesby, tekints le a falakról.

BUCKINGHAM.
Lord mayor, az ok, hogy érte küldtünk –

GLOSTER.
Nézz hátra, védd magad’: ellen van itt.

BUCKINGHAM.
Őrizzen Isten s ártatlan szivünk;
Lovel és Ratcliff jönnek Hastings fejével.

GLOSTER.
Eszmélj, barátink ők: Ratcliff s Lovel.

LOVEL.
Imé az undok áruló feje,
Az álnok és veszélyes Hastingsé.

GLOSTER.
Meg kell siratnom, úgy szerettem őt.
Azt hittem, a legnyiltabb s jámborabb
Lény a keresztyén földön ő vala;
Ő volt a könyvem, melybe szellemem
Beirta minden titkos gondolatját:
Bünét erény szinével oly simán
Bevonta, hogy, kivéve nyílt hibáját –
Shorenéval értem a társalkodást –
Minden gyanú foltjától menten élt.

BUCKINGHAM.
Vagyis, a legzártabb gaz áruló,
Ki valaha élt. –
Képzelte, vagy sejtette volna ön
(Ha mi nagy ügygyel-bajjal meg nem élünk,
S nem mondjuk el), hogy e rút áruló
Ma cselt vetett, hogy a tanácsteremben
Megöljön engem s e jó herczeget?

MAYOR.
Azt tette ő?

GLOSTER.
Hogyan! török pogányoknak hiszen?
Hogy a törvényes formák ellen oly
Gyorsan halálra küldjük e gazembert,
Ha az eset legsürgetőbb veszélye,
Hazánk nyugalma s az önvédelem
Nem kényszerít ily gyorsan végzenünk?

MAYOR.
Ég tartsa meg! Méltó volt a halálra.
Jól jártak el fenségtek, ily merénytől
Hogy elriaszszák a gaz árulókat.

BUCKINGHAM.
Előre tudtam, hogy rossz vége lesz,
Mihelyt Shorenéval kezde tartani;
De nem kivántuk mindaddig halálát,
A míg a lord nem jön, hogy lássa végét;
De e barátink szíves gyorsasága
Kissé előbb járt, mint akaratunk.
Szerettem volna, hogy hallá, mylord,
Az áruló mint vallja meg remegve
Gaz árulása czélját s eszközit:
Hogy majd a polgárságnak azt hiven
Adhassa tudtul, a mely e miatt
Tán félreért, s halálán kesereg.

MAYOR.
De, drága herczeg, szava annyi, mintha
Láttam s hallottam volna szólani.
Jó herczegim, ne is aggódjanak;
Megértetem majd hű polgárainkkal.
Hogy az egész eljárás jogszerű volt.

GLOSTER.
E végre hívattuk lordságodat,
Hogy meg ne szóljon a gonosz világ.

BUCKINGHAM.
De minthogy elkésett czélunkra nézve:
Mit szándokunkról hallott, bizonyitsa.
S most, drága lord mayor, éljen boldogul.
        (A Lord Mayor el.)

GLOSTER.
Menj, menj, utána, Buckingham rokon.
A mayor a városházba megy sietve:
Ott kedvező időben hozd elő,
Mily korcs szülöttek Edvárd gyermeki;
Mondd el, hogy egy polgárt azért itélt
Halálra, mert azt mondta, hogy fia
A koronát örökli, értve házát,
Mely czímeréről úgy nevezteték.
Hozd fel továbbá gyűlőlt bujaságát
S baromi vágyát a kéjváltozatban,
Mely szolganőik’, lányaik’ s nejeik’
Hajhászta, hol vad szíve s ór szeme,
Féktelenül, a prédát megkivánta.
Sőt, hogy ha kell, még engemet se kímélj:
Mondd el, midőn anyám teherb’ esett
E telhetetlen Edvárddal, nemes
Atyám, York herczeg Frankhonban csatázott,
És összevetvén híven az időt,
Belátta, hogy nem ő szemzé e galyt,
Mi jól kitűnt vonásain, melyek
Derék atyámhoz épen nem hasonlók.
De ezt kimélve érintsd, messziről:
Mivel, tudod, mylord, még az anyám él.

BUCKINGHAM.
Legyen nyugodt, ékesszóló leszek:
Mintha magam nyerném el az arany díjt,
Melyért vitázok. S most, mylord, adieu.

GLOSTER.
A jó sükerről hozz hirt Baynardbe:
Ott fogsz találni túdós püspökök
És tisztelendő szent atyák körében.

BUCKINGHAM.
Megyek; s úgy három vagy négy órakor
A városházról hirt fog hallani.        (El.)

GLOSTER.
Lovel, te doctor Shawhoz mégy sietve;
Te meg (Catesbyhez) Penker baráthoz: jőjenek
Baynard kastélyba a mondott időre.
        (Lovel, Catesby el.)
Mostan megyek, s titkon megrendelem,
Hogy Clarence kölykit láb alól tegyék el;
És meghagyom, hogy senki, semmikor
Közel se jusson a herczegfiakhoz.        (El.)

VI. SZÍN.

Utcza.

Irnok jön.

IRNOK.
Jó Hastings ellen ím a vádlevél;
Szépen gyakorlott kéz tisztázta le.
Ma olvassák fel Szent-Pálban: s figyeljünk,
Hogyan függ össze a dolog sora.
Tizenegy óra telt, a míg leirtam,
Mert Catesby tegnap este küldte hozzám;
Ép addig tartott a fogalmazás;
S ezelőtt öt órával még Hastings élt,
Nem bántva, nem vallatva, szabadon.
Itt jó világ készül! – Ki oly buta,
Hogy át ne lássa e vastag csalást?
S ki oly merész, hogy látja, mondani?
Rossz a világ: a vég bomlás közel,
Ha ily roszat látván, hallgatni kell.        (El.)

VII. SZÍN.

Ugyanott. Udvar a Baynard kastélyban.

Gloster az egyik, Buckingham a másik ajtón jönnek.

GLOSTER.
Mi hír? a polgárok mit mondanak?

BUCKINGHAM.
A boldogságos szent anyára, némák.
Polgáraink kukkot sem szólanak.

GLOSTER.
Mondád, hogy fattyak Edvárd gyermeki?

BUCKINGHAM.
Elmondtam; s lady Lucyvel kötését,
S melyet követje Frankhonban kötött;
A kéjbe’ telhetetlen vágyait,
S erőszakát a polgár hölgyeken;
El zsarnok önkényét kis dolgokért;
El fattyu voltát, mert mikor fogamzék,
Az atyja Frankhonban volt, s alkata
A herczegéhez nem hasonlitott.
Akkor lefestém ön vonásait,
Mint atyja hű képmását, mind alak,
Mind lelki nagyság által; felhozám
Nekik Skóthonban győzedelmeit,
Békébe’ bölcs eszét, hadban fegyelmét,
S jámbor, szerény, szelíd erényeit.
Valóban, érintlen mit sem hagyék,
Czéljára nézve, vagy csak könnyedén
Tárgyalva; s végezvén szónoklatom’,
Felhivtam, a ki jót akar hazánknak,
Kiáltsa: „Éljen Richard, Anglia
Dicső királya!”

GLOSTER.
        S ők utána mondták?

BUCKINGHAM.
Nem, Isten úgy segéljen, szót se’ szóltak:
Mint néma szobrok, lélekző kövek,
Egymásra dermedtek, halotti szinben.
Ezt látva, korholám őket; s a mayort
Kérdém, hogy e makacs csend mit jelent?
Ő azt felelte, a nép nem szoká meg,
Hogy más beszéljen hozzá, mint a jegyző.
Ez nógatásra ismétlé szavam’:
„A herczeg azt mondá, ezt állitá;”
De igazolásul mitsem szólt magától.
A mint bevégzé, néhány pártosom,
A csarnok végén, fövegét dobálta,
S vagy tíz kiáltá: „Üdv Richard királynak!”
Én kapva e kevés előnyön is,
„Polgár barátim, mondám, köszönöm;
Ez általános taps s öröm, tanúja,
Hogy bölcsek vagytok, s vonzódtok Richárdhoz.”
És ezzel abba hagyva, eljövék.

GLOSTER.
Nyelvetlen tuskók; szólni nem akarnak?
És nem jön el a mayor és társai?

BUCKINGHAM.
Kéznél van ő. Szinleljen aggodalmat;
Ne álljon szóba, csak nagy unszolásra;
S tüstént vegyen kezébe imakönyvet,
S kedves mylord, álljon két pap közé:
Épületes szóm’ erre fektetem’:
S könnyen nehogy hajoljon; játsza a lányt,
Mindig nemet mondjon, s fogadja el.

GLOSTER.
Megyek; s ha te oly jól beszélsz nekik, mint
Részemrül én nemet mondok neked:
Kétségkivül szerencsés vége lesz.

BUCKINGHAM.
El, az erkélyre fel! a mayor kopogtat.
        (Gloster el.)
A Lord Mayor, Tanácsosok és Polgárok jönnek.

Mylord, köszöntöm. Itt ácsorgok im:
Úgy látszik, a herczeg be nem bocsát.
Catesby a kastélyből jön.
Nos, Catesby! mit mond kérelmemre lordod?

CATESBY.
Ő arra kéri nagysádat, nemes lord,
Hogy látogassa meg holnap, vagy aztán.
Két tisztelendő atyával van ott
Ben, elmerülve szent elmélkedésbe;
És semmi földi ügy rá nem veszi,
Hogy abba hagyja szent gyakorlatát.

BUCKINGHAM.
Térj a nemes herczeghez, Catesby, vissza;
S mondjad, hogy én, a mayor, s tanácsosok,
Mély indokon, s nagy fontosságu ügyben,
Mely nem kisebb becsű, mint közjavunk,
A herczeg úrral értekezni jöttünk.

CATESBY.
Megyek, s azonnal tudatom vele.        (El.)

BUCKINGHAM.
Ah, hah! Mylord, ez a herczeg nem Edvárd:
Ez nem hever bujálkodó nyugágyon,
De térdein van, szent elmélkedésben;
Nem is mulat kéjhölgyeknek körében,
De két tudorral szent bölcselkedésben;
Nem alszik, hogy hizlalja lomha testét,
Imáz, hogy éber lelkét gazdagítsa.
Angolhon boldog lenne, fő hatalmát
Ha ez erényes herczeg elfogadná;
De szinte félek, nem nyerjük meg őt.

MAYOR.
Ments’ Isten, hogy nemet mondjon nekünk.

BUCKINGHAM.
Én tartok tőle. Catesby visszatér.
Catesby visszajő.
Nos, Catesby, mit mond a kegyelmes úr?

CATESBY.
Csodálkozik, mért gyüjté s mért hozá
Magával e számos polgárokat:
Előre tudósitva nem levén,
Retteg, hogy a herczeg nem jót akar.

BUCKINGHAM.
Nemes öcsémnek e gyanúja búsit,
Hogy én iránta nem jót forralok:
Az égre, legjobb szándékból jövénk!
Menj vissza még egyszer, és mondd meg ezt.
        (Catesby el.)
Elvonni szent áhítatú hivőt
Az olvasótól szerfölött nehéz,
Oly édes a buzgó elmélkedés.
Gloster, fenn az erkélyen, két püspök közt. Catesby visszajő.

MAYOR.
Imé a herczeg két lelkész között.

BUCKINGHAM.
Keresztyén főnek két erény fogantyú,
Hivságba eséstől fentartani;
S lám imakönyvet is tart a kezében:
Szent férfiaknak méltó éke az.
Nagyhírű Plantagenet, kegyelmes úr,
Hallgasd ki kérelmünk’ kegyteljesen,
S bocsásd meg a keresztyén áhitat-
S buzgólkodásnak e megszakitását.

GLOSTER.
Mentségre épen nincs szükség, mylord,
Kérem, bocsásson meg nagysád nekem,
Isten szolgálatába elmerülve,
Hogy nem fogadtam el barátimat.
De félretéve ezt, herczeg, mi tetszik?

BUCKINGHAM.
A mi az égnek is tetszik, tudom,
S a jóknak ez uratlan szigeten.

GLOSTER.
Aggódom, tán hibát követtem el,
Mi visszatetsző e város szemében;
S megfeddni jönnek tévedésemért.

BUCKINGHAM.
Úgy van, mylord, s bár tetszenék hibáját
Kérelmeinkre jóvá tennie.

GLOSTER.
Hiszen keresztyén földön élek én is!

BUCKINGHAM.
Az a hibája, hogy átengedi
A legfőbb széket, a fejdelmi trónt,
Elődeinek jogarvivő hatalmát,
Sors adta rangját, születésjogát,
Király háza örökölt hirét
Egy fattyu-ágnak, a törzs szégyenére:
Mert álmos és szelíd ábrándja közt,
Miből felköltjük most hazánk javára,
E szép sziget elveszti tagjait;
Az arcza elferdül szégyensebektől,
S királyi törzse korcs galylyal beoltva,
Le van taszitva az emléktelen
Sötét felejtés mély örvényibe.
Elháritandók ezt, szivből esengtünk,
Vállalja, fönség, e tisztet magára,
Saját országa fő kormányzatát:
Nem mint protector, számtartó helyettes,
Vagy más javának szolga ügynöke;
De mint firól fira szállt örökét,
Szülöttjogát, birodalmát, sajátját.
Azért e polgárokkal egyesülten,
E szerető tisztes barátival,
Hő unszolásaikra eljövék,
Megnyerni e jó ügynek, herczegem.

GLOSTER.
Én nem tudom, vajjon hallgatva mennem,
Vagy megdorgálva keserűn beszélnem,
Illőbb-e rangomhoz s szándékotokhoz?
Ha nem felelek: azt vélitek talán,
A nyelvtelen dicsvágy hallgatva rááll,
Hordozni a fölség arany igáját,
Mit rám akartok tenni szeretetből;
S ha megdorgállak e kéréstökért,
Melyet hű szívetek így fűszerez:
Akkor barátimat megsérteném.
Azért, hogy szóljak, s az elsőt kerüljem,
S szólván ne essem az utóbbiba:
Határozottan ily választ adok.
Vonzalmatok hálámra érdemes;
De érdemem magas kérelmetekre
Érdemtelen. Először is, ha mind
El volna is hárítva már a gát,
S az út egyengetett a koronához,
Vérség jogánál mint ért jövedékhez:
Lelkemben a szegénység oly nagy és
Oly sokszerű s hatalmas a hiány,
Hogy búvom inkább a fönség elől,
Mint bárka, mely nem szállhat a hatalmas
Tengerre, mintsem fönségem fedezzen
S mintsem dicsőségem, gőzébe fúljak.
De hála Isten, nincs szükség reám;
S ha volna szükség, többre vón’ nekem
Szükségem, hogy segítsek rajtatok.
Hagyott királyi fánk királygyümölcsöt,
A mely megérve a suhanó idővel,
A trónra jól illik, s kormányzata
Minket bizonynyal boldogítni fog.
Én rá teszem, mit tenni rám akartok,
Jogát s szerencséjét jó csillagának:
Őrizzen Isten, hogy megfoszszam attól.

BUCKINGHAM.
Mylord, ez gyöngéd lelkiösmeret;
De megfontolva jól minden körülményt,
Ez a kitérés oktalan, kicsínyes.
Azt mondja, Edvárd, bátyjának fia.
Legyen, hanem nem Edvárd hitvesétől:
Mert már előbb eljegyzé lady Lucyt;
Ön anyja él, e fogadás tanúja;
Aztán személynök által elgyürűzte
A frank király sógornőjét, Bonát;
Mindezt felbontá egy szegény esengő,
Egy több fiúnak gond terhelte anyja,
Egy bájavesztett, szorult özvegy asszony,
Már délutánján szebb napjanak;
Prédául ejté kéjsovár szemét,
S fő rangja ormát alacsony bukásra,
Rút kétnejüségre csábította el;
Ezen jogtalan ágyból lett ez Edvárd,
Kit udvariságunk herczegnek nevez.
Tudnék kikelni keserűbben is,
Ha tiszteletből több élő iránt
Nem zabolázná nyelvem’ a kimélet.
Azért ruházza fölséges-magára
A felajánlott méltóság előnyét;
Ha nem, hogy áldást hozzon ránk s a honra.
De, hogy nemes törzsfáját visszavigye
A visszaélő kor romlásiból
A hű leszármazás igaz sorára.

MAYOR.
Tegye meg, mylord; polgári kérik önt.

BUCKINGHAM.
Ne vesse meg szivünk ajánlatát.

CATESBY.
Örvendeztesse meg: fogadja el.

GLOSTER.
Ah! mért akartok elhalmozni gonddal?
A rang, a fölség nem nekem való.
Kérlek, ne vegyétek tőlem zokon:
Engedni nem tudok, nem akarok.

BUCKINGHAM.
Ha vonakodik, rajongó szeretetből,
Letenni bátyjának gyermek fiát;
S a mint mi ösmerjük gyöngéd szivét,
Lágy, szende, női érzékenykedésből,
Melylyel rokonihoz viseltetik,
S valóban, ép úgy minden ranguakhoz:
Úgy, tudja meg, – rááll, vagy rá nem áll –
Nem lesz királyunk bátyjának fia;
A trónra egy más ágat ültetünk,
Házára romlásúl és szégyenűl.
S így eltökélten most itt hagyjuk önt. –
Jerünk, polgárok, ne kérjük tovább.
        (Buckingham és a Polgárok el.)

CATESBY.
Hivassa vissza, álljon rá, uram:
Ha megtagadja, a hon bánja meg.

GLOSTER.
Egy gond-világot toltok-é reám?
Hivd vissza hát: hisz kőből nem vagyok;
Baráti esdekléstek áthatott,
Bár ellenmond a lelkiösmeret.
Buckingham a többiekkel visszajő.
Kedves rokon, s komoly, bölcs férfiak,
Ha a szerencsét hátamhoz csatolják,
Hogy hordjam a butyort ha kell, ha nem,
Terhét viselnem kell türelmesen;
De ha e terhelés kiséretéül
Mocskos sötét vád s rágalom jövend,
E részben minden tisztátlan pecséttől,
Erőszakolástok fel fog menteni:
Mert, tudja Isten, láttátok ti is,
Efféle vágytól mily távol vagyok.

MAYOR.
Ég álddja meg! Láttuk, s elmondjuk azt.

GLOSTER.
Azt mondva, igazságot mondatok.

BUCKINGHAM.
És én köszöntöm e királyi czímmel:
Éljen sokáig Richard, Anglia
Méltó királya!

MIND.
Amen.

BUCKINGHAM.
A koronázást holnap üljük-é meg?

GLOSTER.
Ha meg kell lenni, hát akármikor.

BUCKINGHAM.
Holnap tehát, fönség, tisztelkedünk.
És most örömteljes búcsút veszünk.

GLOSTER.
(a Püspökhöz).
S mi térjünk vissza szent munkálatunkhoz.
Üdvözlek, bátya! üdvözlek, barátim!        (Elmennek.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A Tower előtt.

Erzsébet Királyné, York herczegné, Dorset marquis egyik, Anna, Gloster herczegné, vezetve Plantagenet Margit ladyt, Clarence leánykáját, más részről jönnek.

HERCZEGNÉ.
Kik jönnek itt? – Plantagenet unokám
Kedves Gloster nagynénjének kezén!
Lelkemre, a Towerbe vándorolnak
Szívből köszöntni a herczegfiúkat. –
Isten hozott, lányom!

ANNA.
        Mindkettejöknek
Boldog s örömteljes napot kivánok.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Testvérem, önnek is. Hová megyen?

ANNA.
Csak a Towerbe; s úgy sejtem, hasonló
Jámbor fogadalomból, mint önök:
Köszöntni ott a kis herczeg fiúkat.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Jó testvér, köszönöm: menjünk együtt.
Brakenbury jő.
S ép jókor, íme jön a hadnagy is. –
Kérem, ha nincs terhére, hadnagy úr,
Hogy van a herczeg s York kisebb fiam?

BRAKENBURY.
Jól drága úrnőm. De bocsánatot, nem
Engedhetem meg, hogy meglátogassa:
Keményen megtiltotta a király.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Király! Ki az?

BRAKENBURY.
        No hát, a lord protector.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Őrizze Isten a királyi czímtől!
Határt von köztem s szíveik között?
Anyjok vagyok: tőlök ki zárhat el?

HERCZEGNÉ.
Én atyjok anyja: látni akarom.

ANNA.
Nagynénjök én, de anyjok szív szerint:
Vezess be; majd felelek érte én,
Szolgálatod’ magamra vállalom.

BRAKENBURY.
Úrnőm, nem: azt elhagynom nem szabad:
Esküm leköt; s azért bocsássanak meg.        (El.)
Stanley jő.

STANLEY.
Ha csak egy órával később jövök,
Úgy kell köszöntnöm York fönségedet, mint
Két szép királyné anyját s védnökét.
        (Gloster herczegnéhez.)
Úrnőm, siessünk Westminsterbe, hol mint
Richard királynéját megkoronázzák.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ah! oldjatok füzőmön, hogy helye
Legyen dobogni elszorult szivemnek,
Vagy e halálhirtől elájulok.

ANNA.
Gonosz hirek! oh, kedvezőtlen újság!

DORSET.
Vegyen erőt. Anyám, hogy van kegyed?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Oh Dorset! énhozzám ne szólj; siess!
Romlás, halál követ nyomon; neked,
Fiam, baljóslatú anyád neve.
Ha halni nem akarsz, menj tengeren túl,
Élj Richmondnál, pokol körén kivül.
Menj, fuss e gyilkos barlangból, siess,
Vagy a halottak számát növeled,
S én Margit átka rabjaként halok meg,
Sem anya, sem nő, sem tisztelt kirlyné.

STANLEY.
Úrnőm, tanácsa bölcs gondoskodás. –
Használja minden óra gyors előnyét;
Küldök fiamhoz önnek érdekében
Tudósitást, hogy jőjön elibe.
Ne tartsa vissza oktalan halasztás.

HERCZEG.
Oh a nyomor szétszóró vihara!
Oh, átkozott méhem! halálnak ágya!
Egy baziliszkot hoztál a világra:
Megöl ki nem kerülhető szeme!

STANLEY.
Urnőm, jerünk: sietve küldhetém.

ANNA.
S én a legakaratlanabb, megyek. –
Oh! Isten adná, az arany kerek
Abroncs, a mely övedzi homlokom’,
Hogy lenne izzó vas, s agyam kiégne!
S hogy fel halálos méreggel kenetném,
S halnék meg, míg kimondják: „Üdv, királyné!”

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Menj, árva lélek, dicsed’ nem irigylem;
Javamra nem kivánom károdat.

ANNA.
Nem! mért? – Mikor jött, a ki most uram,
Midőn Henriknek holttestét követtem;
Alig mosá le jól a vért kezéről,
Mely másik angyal férjemből omolt,
S a szent halottból, a kiért jajongtam:
Oh! akkor e Richard arczába nézve,
Ez volt a vágyam, mondván: „Átkozott légy,
Ki ifjan ily agg özvegygyé tevél!
S ha nősülsz, ágyad a bu látogassa,
S nődet (ha oly őrült akad) tegye
Még nyomorubbá élted, mint minővé
Engem tevél uram halála által!”
Lám! míg ez átkot most ismételém,
Nő szívem’ oly kevés idő alatt
Megfogta otrombán mézes szava,
S enlelkem átkának veté alá,
Mely mindig ébren tartja szememet.
Mert még egy óráig sem élvezém
Ágyán az álom arany harmatát,
De rémes álma mindig felriasztott.
S ő gyűlöl is atyámért Warwickért,
S kétségkívül elpusztít csahamar.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Szegény szív, ég veled; szánom keserved’.

ANNA.
Nem jobban, mint szűm gyászol értetek.

DORSET.
Ég áldjon, a fényt jajszóval köszöntő.

ANNA.
Ég áldjon, árva, ki attól bucsút vészsz.

HERCZEG.
(Dorsethez)
Menj Richmondhoz, kisérjen jó szerencse!
(Annához.) Menj Richardhoz, védjen jó angyalod!
(Erzsébet királynéhoz.) Menj a szentélybe, telj be jó vigaszszal!
Én meg siromba, hol békén nyugodjam!
A búnak láttam több mint nyolczvan évét,
S minden örömpercz gyászheten törött meg.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Maradjatok még: nézzünk a Towerre.
Szánjátok, oh kövek, jó fiaim’,
Kiket az irígység falatokba zárt.
Iromba bölcső oly szép gyermekeknek,
Királyfiaknak vedlett, durva dajka,
S komor játszótárs: kisdedimmel bánj jól!
Őrült keservem vesz bucsút faladtől.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Díszterem a palotában.

Trombitaszó. Richard, mint király a trónon. Buckingham, Catesby, Apród s Mások.

RICHARD KIRÁLY.
Mind álljatok félrébb. – Bátyám, Buckingham –

BUCKINGHAM.
Kegyes uralkodóm.

RICHARD KIRÁLY.
Add kezedet. E polczra ült Richard
Király, tanácsod s ápolásod által;
De e dicsőség egy napig ruházzon,
Vagy örömünkre tartson még tovább is?

BUCKINGHAM.
Örökre éljen, mindig tartson az!

RICHARD KIRÁLY.
Ah! Buckingham, most próbakő leszek,
Vajjon valóban színarany vagy-e?
Ifjú Edvárd él. – Gondold, mit szeretnék
Most mondani.

BUCKINGHAM.
Kedves lord, mondja ki.

RICHARD KIRÁLY.
Eh, Buckingham, király szeretnék lenni.

BUCKINGHAM.
Hisz már az, hármas hirnevű király.

RICHARD KIRÁLY.
Hah! az vagyok? Úgy van, de Eduárd él.

BUCKINGHAM.
Való, uram.

RICHARD KIRÁLY.
Oh keserű következés,
Hogy most is él Edvárd! – Való, uram. –
Rokon, te nem szoktál ily bamba lenni:
Hát nyilt legyek? Kivánom, haljanak meg
A korcsok, és azt rögtön végrehajtsák.
Mit szólasz most? Mondd, röviden, hamar.

BUCKINGHAM.
Kegyelmes úr, tegyen tetszés szerint.

RICHARD KIRÁLY.
Ho, hó! te jég vagy, kész jóságod elfagy.
Mondd, egyetértesz, hogy meghaljanak?

BUCKINGHAM.
Hagyjon kissé lélekzenem, pihennem,
Mielőtt határozottan szólanék
Ez ügy felől: tüstént nyilatkozom.        (El.)

CATESBY.
(félre).
Haragszik a király: ajkát harapja.

RICHARD KIRÁLY.
(Leszáll trónjáról.)
Vas eszű bolondok- s nem fontolgató
Fiúkkal állok szóba: nem való az
Nekem, ki vizsga szemmel néz belém.
A felkapó Buckingham óvatos lesz.
Fiú! –

APRÓD.
Mylord.

RICHARD KIRÁLY.
Senkit sem ösmersz, kit vesztegető
Arany reá vesz titkos gyilkolásra?

APRÓD.
Tudok egy elégültlen nemest, kinek
A nagyravágyáshoz kevés a módja;
Kinél az arany húsz szónokkal fölér,
S kétségkívül mindenre ráveszi.

RICHARD KIRÁLY.
Mi a neve?

APRÓD.
        Mylord, a neve Tyrrel.

RICHARD KIRÁLY.
Úgy felig ösmerem: menj, hivd ide.
A mély fontolgató szemes Buckingham (Az Apród el.)
Többé tanácsom megbizottja nem lesz.
Folyvást kitartó volt fáradtlanul, s most
Megáll s magát kifujja? – Jó, legyen.
Stanley jő.
Mi hir, lord Stanley? mi ujság?

STANLEY.
Uram királyom, tudja meg,
Hogy Dorset marquis, mint mondják, oda
Futott, a hol Richmond tartózkodik

RICHARD KIRÁLY.
Jer ide, Catesby: híreld mindenütt,
Hogy Anna, nőm veszélyesen beteg;
Megrendelem, hogy zárkózott legyen.
Keress ki egy szegény sorsú nemest,
Rögtön hozzá adom Clarence leányát;
Nem félek a fiától: eszelős, –
Ni, tán biz alszol! – Mondom újra, hireld,
Hogy Anna nőm beteg, halálosan.
Dologra. Elfojtok minden reményt,
Minek növése káros énnekem. –        (Catesby el.)
Nőül kell vennem a bátyám leányát,
Vagy trónusom törékeny, mint üveg –
Megölni fivéreit s elvenni őt?
Nem biztos út! De már úgy ben vagyok
A vérben én, hogy bűnre bűn ragad.
Szemembe’ nincs könyejtő szánalom.
Az Apród visszajő Tyrrellel.
Tyrrel a neved?

TYRREL.
        Az, Tyrrel Jakab,
Legengedelmesebb alattvalód.

RICHARD KIRÁLY.
Valóban az?

TYRREL.
        Tegyen próbára, fölség.

RICHARD KIRÁLY.
Kész vagy megölni egy barátomat?

TYRREL.
Ha tetszik; s még inkább két ellenét.

RICHARD KIRÁLY.
Jól eltaláltad: két fő ellenem,
Nyugalmam, édes álmom üldüzőit;
Ohajtanám, hogy elbánnál velük.
Tyrrel, a Towerben a két korcsot értem.

TYRREL.
Engedjen útat hozzájok bejutnom,
S félelme tőlök rögtön eltünik.

RICHARD KIRÁLY.
Te édesen dalolsz. Jer ide, Tyrrel:
Eredj e jellel. – Állj fel, s tartsd füled’. (Súg neki.)
Nincs másra szükség. Mondd, hogy megtevéd:
Szeretlek és előmozdítlak.

TYRREL.
Azonnal végrehajtom.        (El.)
Buckingham visszajő.

BUCKINGHAM.
Mylord, kivánatát megfontolám,
A mely felől az ímént puhatolt.

RICHARD KIRÁLY.
Jó, hagyjuk. Dorset Richmondhoz szökött.

BUCKINGHAM.
Hallám a hirt, mylord.

RICHARD KIRÁLY.
Stanley, nejének ő fia: vigyázzon.

BUCKINGHAM.
Kérem, mylord, a díjt, a megigért részt,
Melyhez hitét s becsűletét köté: a
Herford grófságot s ingóságokat,
A miket, igérte, birni én fogok.

RICHARD KIRÁLY.
Stanley, vigyázzon hitvesére: ha
Richmondhoz ír, ön lesz a felelős.

BUCKINGHAM.
Fölség, mit mond jogos kivánatomhoz?

RICHARD KIRÁLY.
Emlékezem rá: Hatodik Henrik
Azt jósolá, Richmond király leend,
Mikor Richmond még kis bohó fiú volt.
Király! – talán –

BUCKINGHAM.
Mylord –

RICHARD KIRÁLY.
Hogy van, hogy a látnok szem nem mondta nékem,
Ki ott valék, hogy én ölöm meg őt?

BUCKINGHAM.
Mylord, a grófságot, miként igérte –

RICHARD KIRÁLY.
Richmond! – Hogy multkor Exeterbe’ voltam,
Az udvarisas mayor, a kastélyt mutatván,
Rouge-montnak hivta: megrázott e név,
Mert egykor egy ir bárd mondá nekem, ha
Látom Richmondot, nem élek soká.

BUCKINGHAM.
Mylord –

RICHARD KIRÁLY.
Ej; hány az óra?

BUCKINGHAM.
Engedje meg, hogy emlékébe hozzam
Igéretét.

RICHARD KIRÁLY.
Jó, hány az óra?

BUCKINGHAM.
        Mindjárt tizet üt.

RICHARD KIRÁLY.
Jó hát csak üsd el.

BUCKINGHAM.
Hogy? mért üssem én el?

RICHARD KIRÁLY.
Mert gondolatim és kérelmed között
Az óraütő kalapács te vagy.
Ma még adó kedvemben nem vagyok.

BUCKINGHAM.
De hát nyilatkozzék: akarja vagy sem?

RICHARD KIRÁLY.
Terhemre vagy: ma rossz kedvű vagyok.        (Richard király és Kiséret el.)

BUCKINGHAM.
Hát így vagyunk? Fontos szolgálatim
Jutalma gúny? Ezért tevém királylyá?
Gondolj Hastingsre, és Brecknockba gyorsan,
A míg e rémült fő még válladon van.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

Tyrrel jő.

TYRREL.
A zsarnok véres tett végezve van:
A legsiralmasb mészárlás müve,
Minő e hont terhelte valaha.
Dighton s Forrest, kiket fölbérelék,
Hogy végrehajtsák e vad gyilkolást,
Bár vérebek s rögzött gazemberek,
Gyöngéd, szelid szánásban olvadoztak,
S az ő haláluk bús történetén
Mint gyermekek sirtak. „Oh; így feküdtek,”
Mondá Dighton „ a kedves gyermekek.”
„Úgy, úgy,” mond Forrest „átövezve egymást
Ártatlan alabástrom karjaikkal;
Négy rózsa egy tőn voltak ajkaik,
S nyárbájaikban egymást csókolák.
Egy imakönyv nyugvék párnájokon:
Mi,” mond Forrest, „majdnem megtéritett;
De oh! az ördög” s itt elállt a gaz.
Majd folytatá Dighton: „Elgázolák a
Természet édes csodaműveit,
Minők világteremtés óta nem
Születtek.” Elmentek bú s furdalás közt,
Nem tudva szólni; s én elhagytam őket,
Hogy ezt jelentsem a véres királynak.
Richard király jő.
És épen itt jön. – Üdv, fölséges úr!

RICHARD KIRÁLY.
Kedves Tyrrel, boldoggá tesz-e híred?

TYRREL.
Ha végrehajtva boldogitja önt.
Mit rám bizott, legyen boldog, mivel
Végezve van.

RICHARD KIRÁLY.
De láttad halva őket?

TYRREL.
Láttam mylord.

RICHARD KIRÁLY.
        S jó Tyrrel, temetve is?

TYRREL.
A Tower papja eltemette őket;
De hol, valóban azt én sem tudom.

RICHARD KIRÁLY.
Jó Tyrrel, jer hozzám estebéd után,
Akkor beszéld el majd halálukat.
S gondold ki, hogy mi jót tegyek veled,
S kivánatod’ vedd birtokodba. Addig,
Élj boldogul.

TYRREL.
Alázatos bucsút veszek.        (El.)

RICHARD KIRÁLY.
Clarence fiát becsuktam; a leányát
Lealjasitva férjhez adtam; Edvárd
Fiai Ábrahám keblén alszanak;
S nőm, Anna jó éjt mondott a világnak.
Most, mert tudom, hogy a bretagnei Richmond
Bátyám leányát, Erzsét szereti,
S ezen viszonyban büszkén néz a trónra:
Azért megyek, s megkérem a leányt.
Catesby jön.

CATESBY.
Mylord! –

RICHARD KIRÁLY.
Jó vagy rossz hír, hogy ily rohanva jösz?

CATESBY.
Rossz hírek: Morton Richmondhoz szökött;
S Buckingham a kemény welsek hadával
Harcztéren áll, s a serge egyre nő.

RICHARD KIRÁLY.
Ely Richmonddal inkább háborit,
Mint Buckingham hamar szedett hada.
Jer, azt tanultam, félénk tépelődés
A tompa múlasztás ólom cseléde;
S hogy a mulasztás a csigaléptü és
Tehetlen koldusságot vezeti:
Szárnyam legyen hát tetterőm tüzárja,
Zeusz Merkurja, a király futárja,
Menj, szedj hadat: tanácsadóm a vért,
Ha árulók járják a harczi tért.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A palota előtt.

Margit Királyné jön.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Így, mostan a jóllét tulérni kezd,
És a halál rothadt torkába hull.
Itt leskelődtem ravaszul közel,
Hogy ellenimnek romlását bevárjam,
S megyek Frankhonba: a vég is, remélem,
Szintoly keserves, zord, gyászos leend.
Vonulj el, szánandó Margit: ki jő itt?
        (Visszavonul.)
Erzsébet királyné és York herczegné jönnek.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ah, herczegim! szép gyönge kisdedim,
Bimbóvirágim, édes rügyeim!
Ha légbe’ röpked szende lelketek,
S az örök itélet még le nem kötött:
Lebegjetek körül légszárnyakon,
S halljátok édes anyátok siralmát.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Megtorlás űzött, sugjátok fülébe,
Az élet hajnalán az örök éjbe.

HERCZEGNÉ.
Sokféle inség törte meg szavam’,
Jajban kifáradt nyelvem néma, csendes. –
Plantagenet Edvárd, mért haltál te meg?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Plantagenetet lerótta Plantagenet,
Halottdíjt Edvárdért Edvárd fizet.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Oh Isten! a göngéd bárányokat
Elhagytad, a farkas torkába dobtad.
Mikor aluvál te ily tettek fölött?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mikor szent Henrik meghalt, s jó fiam.

HERCZEGNÉ.
Holt élet, vak szemfény, szegény halandó,
Elő kisértet, jaj-szinhely, világcsúf,
Élettül bítorolt sírilleték,
Rövid kivont emléke únt napoknak,
Angol jogos földön nyugodj’ nyugatlan, (Leül.)
Mely tiszta vértől ittas jogtalan!

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ah! hogyha sírt adhatnál oly hamar,
Mint bús ülőhelylyel kinálsz meg, úgy
Itt csontjaim’ rejtném el, s nem nyugodnám.
Gyászolni, oh kinek van több oka?        (Leül.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
(Előre jön.)
Ha az idősb bú tiszteletre méltóbb,
Legyen az enyém a korosabb java, (Leül hozzájok.)
S az én keservem legfelül borongjon.
Ha a bú társat tűr, mondjátok el
Balsorsotok’, tekintve az enyémre:
Volt Edvárdod, de egy Richard megölte;
Volt Henrikem, de egy Richard megölte;
Volt Edvárdod, de egy Richard megölte;
Volt Richardod, de gy Richard megölte.

HERCZEGNÉ.
Volt egy Richardom is, s te megöletted;
Rutlandom is volt, segitéd megölni.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Volt egy Clarenced is, Richard megölte.
Mert méhed odvából mászott elő
A pokol-eb, mely mind halálra kerget:
Ez ebnek előbb volt foga, mint szeme,
Hogy megmart bárányok vérét igya:
E bősz dulóját Isten műveinek,
A föld e fölséges fő zsarnokát, ki
Siró lelkek vérző szemén uralg,
Öled bocsátá el, hogy sirba üzzön. –
Oh! bölcs igazságos végzésü Isten,
Mint köszönöm, hogy e véres szelindek
Felfalja anyja testének gyümölcsit,
S másokhoz jaj-társul szegődteti!

HERCZEGNÉ.
Oh! Henrik nője! búm felett ne tombolj:
Az ég tanúm, sirtam tiéden.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Tűrd tőlem: én bosszúra szomjazom,
S most annak látásával eltelem.
Edvárdom ölője, Edvárdod halott;
Edvárdomért egy más Edvárdod is;
Ifjú York ráadás: mert mind a kettő
Nem éri fel vesztésem nagy becsét.
Clarence halott, ki Edvárdom’ döfé le;
S ez őrjöngő játék nézői, Hastings,
A házasságtörő, Rivers, Vaugham, Grey,
Idő előtt fultak zord sirjaikba.
Még él Richard, a poklok czinkosa,
Csak ügynököl megtartva, hogy vegyen
S küldözzön abba lelkeket; de majd, majd
Eljön siralmas vége, nem siratva:
Tátong a föld, a pokol ég, ördögök
Ordítanak, szentek könyörgenek,
Hogy innen gyorsabban pusztuljon el.
Töröld ki élte kötvényét, nagy Isten,
Hogy élve lássam ez ebnek dögét!

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Oh! te megjósolád, hogy jön idő,
Mikor hivlak, hogy átkoznom segíts
Ezen pohos pókot s puffadt varangyot.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Rád mondtam akkor: szerencsém hiú
Czifrája; múló árny, festett királyné;
Annak, mi én valák, csak mutatója;
Hizelkedő lap szörnyü szindarabhoz;
Magasra tolt, hogy nyögj alázuhanva;
Két szép fiúval megtréfált anya;
Annak, mi voltál, álma; czifra zászló;
Czélpontja minden vészhozó lövésnek;
Méltóság jelve, pára, bugyborék;
Játékkirálynő, szinpad-töltelék.
Hol van urad most? hol testvéreid?
Hol két fiad? min örvendesz te most?
Ki követ? ki térdel? s mondja: „Üdv, királyné!”
Hol a hizelgő s hajlongó nagyok?
Hol a tolongó népség, mely kisért?
Mind elhajoltak; s lásd, mi vagy te most:
Boldog hitesből legbusabbik özvegy;
Vidám anyából, a ki sír e névre;
Abból, kitől esengtek, mély esengő;
Királynéból, gond koronázta rabnő;
Ki engem gúnyolt, most gunyolva tőlem;
Kitől mindenki félt, fél mostan egytől;
S mindent kormányzónak, ki sem fogad szót.
Így fordult vissza a torló igazság,
S merőben zsákmányul hagyott a kornak;
Csak gondolatját bírod, a mi voltál,
Hogy még inkább kinozzon, a mi vagy.
Helyem’ bitorlád, s nem bitorlod-e
Kellő arányát az én bánatomnak?
Kevély nyakad csak félig hordja még
Igám’, a melyből im fáradt fejem’,
Kivonva, összes terhét rád hagyom.
York nője, gyász királyné, éljetek:
Ez angol bún Frankhonban nevetek.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Átkokhoz értő, oh, maradj, ne menj még:
Tanits átkoznom ellenségimet.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Éjjel ne alhass’, bőjtölj nappalon;
A holt örömet s élő nyomort hasonlitsd;
Gondold, hogy szebb volt, mint vala, két fiad,
S rútabb a gyilkosuk, mint a minő;
Nagyitsd a vesztést, a rossz ok rosszabb lesz:
Ismételd ezt, átkozni megtanít ez.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Szavam tompult: oh, a tiéden fend ki.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mint az enyémet, majd a bú megedzi.        (El.)

HERCZEGNÉ.
A balszerencse mért oly dús szavakban?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Védencz keservek szél-ügyvédei,
Mit sem hagyott öröm lég-örökösi,
S nyomor szegény lehellet-szónoki!
Adj helyt nekik: bár a mit felhozandnak,
Mit sem segít, a szívnek enyhet adnak.

HERCZEGNÉ.
Ha úgy, ne kösd le nyelved; jőj velem,
S fojtsd keserű szavad lehelletébe
Átkos fiam’, ki édes két fiad’
Fojtá meg. (Dobszó.) A dob szól: adj szót jajodnak.
Richard király és Kisérete jő hadmenetben.

RICHARD KIRÁLY.
Ki tart fel engem harczra indulót?

HERCZEGNÉ.
Oh! az, kinek föl kelle tartnia,
Átkos méhébe fojtva, nyomorult,
A sok ölés előtt, mit végrehajtál.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Arany koronába rejted homlokod’,
A melyre sütni, hogy ha élne jog,
A herczeg megölését kellene,
Kié e korona volt, és szegény
Fiaim s fivéreim szörnyű halálát?
Nyomorű gaz, hol vannak gyermekim?

HERCZEGNÉ.
Varangy, varangy te, hol van Clarence bátyád?
S a kicsi Plantagenet Edus, fia?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hol a nemes Rivers, Vaugham, Grey?

HERCZEGNÉ.
Hol van a jó Hastings?

RICHARD KIRÁLY.
Kürtök riadjanak! Peregjen a dob!
Az ég ne hallja meg e kofa nőket,
A kik az úr felkentjét sértik. Üsd, fúdd!
        (Trombita és dobszó.)
Békén legyetek és jobb szót adjatok,
Vagy így fulasztom dörgő harczi zajba
Ezen kiáltozást.

HERCZEGNÉ.
Fiam vagy-é te?

RICHARD KIRÁLY.
Az, hála Istennek, önnek s atyámnak.

HERCZEGNÉ.
Akkor hallgass ki nyugton, nyugtalant.

RICHARD KIRÁLY.
Úrnőm, kedélyéből van egy vonásom,
A mely a vád hangját nem türheti.

HERCZEGNÉ.
Oh! hagyj beszélnem.

RICHARD KIRÁLY.
        Szóljon, én nem hallom.

HERCZEGNÉ.
Beszédem nyájas és szelid leszen.

RICHARD KIRÁLY.
És kurta, jó anyám: mert sietek.

HERCZEGNÉ.
Hát úgy sietsz? Én vártam rád, az ég
Tanúm, gyötrelmek- és halálkinokban.

RICHARD KIRÁLY.
És végre im nem jöttem vígaszára?

HERCZEGNÉ.
A szent keresztre, nem, te jól tudod,
Világra jöttöd poklommá tevé azt.
Nekem kinos teher volt születésed,
Daczos, makranczos volt gyermekkorod;
Tanidőd dühös, vad, szörnyü, üdvtelen;
Ifjú korod merész, kihívó, szemtelen;
Érettkorod kevély, ravasz, véres, konok,
Szelídebb, ám gonoszb, nyájas gyülölködő.
Mondhatsz csak egy vidám órát nekem,
Melyet veled öröm volt töltenem?

RICHARD KIRÁLY.
Egy sincs, a nap egy óráján kivül,
Mely tőlem a naphoz hivá ebédre.
Ha ön előtt oly kegyvesztett vagyok,
Hadd menjek, úrnőm, hogy ne haragítsam.
Doboljatok!

HERCZEGNÉ.
Kérlek, hallgass meg engem.

RICHARD KIRÁLY.
Nagyon keserűen szól.

HERCZEGNÉ.
        Egy szóra csak!
Többé úgy sem szólok hozzád soha.

RICHARD KIRÁLY.
Jó.

HERCZEGNÉ.
Örök igaz végzetből, vagy te halsz meg,
Mielőtt e harczból győzve visszatérnél;
Vagy én mulok ki aggság s bú miatt,
S nem látom arczodat többé soha.
Azért vigyed legsúlyosb átkomat,
A mely a harcz napján jobban nyomaszszon,
Mint összes fegyvered, melyet viselsz!
Imám az ellen részén harczoland,
S Edvárd fiainak apró lelkei
Fuvaljanak majd lelket ellenidbe,
S nekik igérjék a sükert s diadalt.
Véres vagy: az lesz véged is; a szégyen
Szolgálta élted’: sirba az kisérjen.        (El.)

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Átkozni bennem több ok, de kevesb
Erő lakik: ament mondok reá.        (Megy.)

RICHARD KIRÁLY.
Úrnőm, maradjon: önhöz egy szavam lesz.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Királyi vérből nincs már több fiam, hogy
Megöld; s leányim inkább legyenek
Imádkozó apáczák, mint siró
Királynék: nincs ok életökre törnöd.

RICHARD KIRÁLY.
Van egyleánya: Erzsébet nevű,
Szép és erényes, kegydús és királyi.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
S ezért kell halnia? Oh! hadd meg éltét:
S megrontom erkölcsét, s elrútitom;
Rágalmazom magam’, mint Eduárdhoz
Hűtlent, s gyalázat leplével födöm:
Vérét a vad gyilkos hogy ne kivánja,
Bevallom, ő nem Eduárd leánya.

RICHARD KIRÁLY.
Tisztelje születését: ő királyvér.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogy mentsem éltét, azt mondom, nem az.

RICHARD KIRÁLY.
Csak születése biztosítja éltét.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
E biztosságból haltak öcscsei.

RICHARD KIRÁLY.
Nem volt születéskor jó csillaguk.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Nem, életöknek rossz baráti voltak.

RICHARD KIRÁLY.
Nem rontja le senki a sors végzetét.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Igen, ha sorsot romlott szív határoz.
Két kis fiamnak szánva szebb halál volt,
A kegy ha szebb élettel áldja meg.

RICHARD KIRÁLY.
Azt véli, én vesztém el öcscseim’?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Valóban, elvesztés! Te vagy oka,
Hogy rájok nézve a jóllét, királyság,
Vérség, szabadság, élet elveszett.
Gyöngéd szivök’ bármely kéz szúrta át,
Főd adta görbe úton az irányt;
Bizonynyal a gyilkos kés tompa volt,
A míg ki nem fené azt kő szived,
Hogy dulja báránykáim belsejét.
A vad keserv a megszokott keserv
Által szelídül: máskép fiaim
Nevét nem ejtené füledbe nyelvem,
Míg körmöm nem vetett horgonyt szemedbe;
S én a halálnak ily üdvetlen öblén,
Árbocz s vitorla nélkül gyönge bárka,
Diribra törném szikla kebleden.

RICHARD KIRÁLY.
Úgy boldoguljak én e vállalatban
S véres csatáim vészes sükerében,
Miként családját több jóval kivánom
Tetézni, mint a mennyi gyászt hozék rá.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Az égnek arcza mily javat takar,
Mi fölfedezve, jó lehet nekem?

RICHARD KIRÁLY.
Úrnőm, ha felhatolnak gyermeki.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Vérpadra, nemde, hogy fejök’ veszejtsék?

RICHARD KIRÁLY.
Nagyságra, a szerencse fő fokára,
A földi dics uralmi fő helyére.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Arról beszélve, búmnak hízelegj: mondd,
Mi rangot, állást és becsűletet
Hozhatsz te gyermekim bármelyikére?

RICHARD KIRÁLY.
Mindent, a mim van, úgy van, magamat,
S mindent od’adnék egyik gyermekednek:
Hogy fojtsd haragvó szíved Lethejébe
A bántalomnak gyász emlékeit,
Miket, szerinted, rajtad elkövettem.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Szólj röviden, vagy e szives szavak
Tulélik a szivességet magát

RICHARD KIRÁLY.
Tudd meg, szeretem őszintén lányodat.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Leányom anyja, őszintén hiszi.

RICHARD KIRÁLY.
Mit hisz?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogy ő szintén szeretve van, a lányom,
A mint szintén szeretted öcscseit.
Én s ő szintén köszönjük ezt neked.

RICHARD KIRÁLY.
Oly gyors ne légy értelmem’ elcsavarni.
Azt vélem, őszintén szeretem leányod’,
S királyi nővé vágyom tenni őt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Jól van; hanem mit vélsz, ki lesz királya?

RICHARD KIRÁLY.
A ki királynévá tenné: ki más?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogyan! te?

RICHARD KIRÁLY.
Én, épen én: mit gondol erről?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogy kérheted meg?

RICHARD KIRÁLY.
        Arra ön tanit meg.
Ki lelkületét legjobban ismeri.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
S tőlem kivánod megtanulni azt?

RICHARD KIRÁLY.
Úrnőm, egész szívemből.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Az által, a ki öcscsét megölé
Küldj néki két vérző szűt; vésd beléjök
Edvárdot s Yorkot; ő majd sirni fog:
Azért kináld meg őt – mint Margit egykor
Atyádat, Rutlandnak vérébe mártva –
Egy kezkenővel; mondd, hogy öcscsei
Édes testéből szítt bibor nedűt;
Mondd, hogy siró szemét törölje azzal.
Ha szerelemre nem csábitja ez,
Küldj levelet dicső nagy tetteidről:
Ird, hogy te tetted el Clarencet az utból,
S Rivers nagybátyját; és hogy kedveért
Jó Anna nénjét titkon küldted el.

RICHARD KIRÁLY.
Urnőm, kigúnyol: mert ez nem az út
Megnyerni gyermekét.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Más útja nincs,
Kivéve, hogyha más alakzatot vészsz,
S nem lészsz Richard, a ki mindezt tevé.

RICHARD KIRÁLY.
S ha mind szerelemből tettem őiránta?

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Akor valóban nem választ, de gyűlöl,
Ily vérragadmányon vevén szerelmet.

RICHARD KIRÁLY.
Azt, a mi történt, jobbá nem tehetjük;
Az ember néha gondtalan cselekszik,
A mit idővel megbán örömest:
Ha fiaitól elvevém a trónt,
Lányának adva, most jóvá teszem;
Ha megölettem méhének gyümölcsit,
Hogy felviruljon sarja, lánya által
Véréből nemzem enhajtásimat.
A nagyanyai név majdnem oly szivélyes,
Mint az anyának édesded neve:
Lejebb egy izzel ők is gyermeki,
Szintúgy hevéből s véréből valók;
Mind egy kínból – a vajudást kivéve,
Melyet ő tür, a kiért ön türt hasonlót.
Ifjú korát boszanták gyermeki;
De az enyémek aggságát viditsák.
A vesztesége egy királyfi; de
E veszteséggel lánya lett királyné.
A mint szeretném, kárpótolni nem
Tudom: fogadj’ a jót, mit adhatok.
Dorset, fia, a ki lelki rettegés
Közt idegen hazában bujdosik,
E szép frigy által híva, hon terem,
S nagy rangu méltóságot foglal el:
A király, ki bájdús lányát hitvesének,
Dorsetet öcsnek hivja nyájasan.
Ismét királynak anyja lesz, s a rossz
S a mult visszás időnek romjait
Kétszer dusabb jövő építi fel.
Hah! még mi látunk sok boldog napot;
Omlott könyűinek hig csöppjei
Keleti gyöngygyé változnak megint,
A nyert szerencse húszszoros kamattal
Megszaporitván a kölcsönadottat.
Menj hát, anyám; lányodhoz menj: te mint
Tapasztalt, bátoritsd félénk korát;
Készitsd fülét el a kérő szavához;
Gyöngéd szivébe önts égő ohajt
Az uralomhoz; ismertesd meg őt
A nászöröm édes csendóráival:
S ha most e kar a törpe pártütő,
Üres fejű Buckinghamt megfenyíté,
Győzelmi koszorúval megjövén,
Ágyába lányod’ a győző viszi;
S átadva néki nyert győzelmemet,
Csak ő lesz a győző, Caesar Caesarja.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Mit mondjak én neki? hogy apja öcscse
Lesz férje? vagy azt, hogy nagybátyja? vagy,
Ki öcscseit s nagybátyjait megölte?
Mely czím alatt kérjem meg őt, hogy azt
Isten, törvény, becsűletem s szerelme
Gyöngéd korának tetszővé tegyék?

RICHARD KIRÁLY.
Emlitsd hazánknak békéjét e frigyben.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
A mit örök harcz árán venne meg.

RICHARD KIRÁLY.
Mondd, a király esd, a parancsoló úr.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Azért, mit a királyok ura tilt.

RICHARD KIRÁLY.
Mondd, hogy királyné lesz, nagy és hatalmas.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Hogy mint az anyja, e czímet sirassa.

RICHARD KIRÁLY.
Mondd, hogy szeretni vágyom mindörökké.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
De mekkorig tartand ez mind, örökké?

RICHARD KIRÁLY.
Szép élte édes végső napjaig.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
De mekkorig tart szépen édes élte?

RICHARD KIRÁLY.
Meddig az ég s természet nyújtja azt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Míg a pokol s Richard megtűri azt.

RICHARD KIRÁLY.
Mondd, az uralkodó jobbágya lesz.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Az ily uralmat jobbágynőd utálja.

RICHARD KIRÁLY.
Légy ékesszóló, hogy megnyerd nekem.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Legjobb az őszintén mondott igaz szó.

RICHARD KIRÁLY.
Úgy mondd el őszintén igaz szerelmem’.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Őszinte, s nem igaz, rossz hangzatu.

RICHARD KIRÁLY.
Okai sekélyes elhamarkodottak.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Oh, nem, nem, okaim mélyek, s halottak: –
Szegény fiaim a sirban, halva, mélyen.

RICHARD KIRÁLY.
E hurt ne illesd; annak vége van.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Ezt illetem, míg szűmé megszakad.

RICHARD KIRÁLY.
Szent Györgyre, térdkötőmre, koronámra –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Szentségtelenítve, meggyalázva van,
S a harmadik bitorlott.

RICHARD KIRÁLY.
        Esküszöm –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
A semmire:
Mert ez nem eskü. Györgyöd elveszíté
Szentségtelenitve szent becsűletét;
Bepiszkolt térdkötőd lovagerényét;
Bitorlott koronád királyi fényét.
Ha esküszöl, hogy hígyem azt, olyanra
Esküdj’ meg, a mit nem bántalmazál.

RICHARD KIRÁLY.
Hát, a világra –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
        Telt bántalmaiddal.

RICHARD KIRÁLY.
        Atyám halála –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
        Élted meggyalázta.

RICHARD KIRÁLY.
Tehát, magamra –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
        Tenmagad gyaláztad.

RICHARD KIRÁLY.
Tehát, Istenre –

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
        Őt sértéd leginkább.
Ha rá tett esküdet megtörni félsz:
A frígyet, a melyet férjem kötött,
Meg nem szeged, s nem halnak meg rokonim.
Ha rá tett esküdet megtörni félsz:
Most a fejed’ körző királyi ércz
Fiam gyöngéd halántékit diszitné;
Itt voln’ a két herczeg s lélekzenék,
Kiket, két gyöngéd ágytársúl a porban,
Megtört hited férgeknek juttatott.
Mire esküszöl hát?

RICHARD KIRÁLY.
        A jövő időre.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
A mult időben megbántottad azt:
Mert a jövőt én is könynyel mosom
Az általad megbántott multakért.
A gyermekek, kiknek te apjait
Megölted, őrizetlen ifjuságban
Élnek, hogy aggkorukban is sirassák;
És a szülék, kiknek gyermekeit
Meggyilkolád, mint vén száradt növények,
Élnek, hogy aggkorukban megsirassák.
Ne esküdj’ a jövőre: visszaéltél
Te azzal, a régmultban rosszul élve.

RICHARD KIRÁLY.
Mint szándokom jó, s bánatom való:
Úgy boldoguljak vészes ellenimmel
Mérkőzve! verjen meg saját kezem!
Ég és szerencse, jó órát ne adj!
Nappal, ne adj fényt! éj, ne adj nyugalmat!
Legyen a szerencse minden csillaga
Romlást hozó rám, ha nem tiszta szivből,
Feddhetlen áhitat- s szent gondolattal
Esengek bájos herczeglányodért!
Őrajta épül üdvem, s a tiéd;
Őnélküle, énrám, rád s magára őrá,
A honra, sok hivő lélekre romlás,
Halál, bukás jön, és vég pusztulás:
Nem menti ettől meg, csupán csak ez:
Engem se mentsen más, csupán csak ez.
Azért is, jó anyám (már így nevezlek),
Légy nála hű szerelmem ügynöke:
Mondd el, mivé leszek, s nem a mi voltam;
Nem a mit érdemlek, de a mit fogok.
Utald a korszükségre s állapotra,
S ne légy daczos gátul nagy czél előtt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Így hozzon kisértésbe a gonosz?

RICHARD KIRÁLY.
Ej, mért ne, hogyha jóra kísért.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Magam felejtkezzem meg enmagamról?

RICHARD KIRÁLY.
Ha magadra gondolnod magadnak árt.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
De gyermekim’ megölted.

RICHARD KIRÁLY.
Őket leányod ölébe temetem.
Ott, e füszer-fészekben, vígaszodra,
Magok megtermik újra magokat.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Menjek, megnyerni lányomat neked?

RICHARD KIRÁLY.
S e tetted által légy boldog anya.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.
Megyek. – Irj nem sokára, s általam
Majd megtudod leányom véleményét.

RICHARD KIRÁLY.
Vidd hő szivem csókját, s most ég veled.
        (Megcsókolja. Erzsébet Királyné el.)
Hajló bolond, hivságos, ingatag nő!
Mi hir? mi újság?
Ratcliff jő; Catesby követi.

RATCLIFF.
A nyugati parton, leghatalmasabb úr,
Erős hajóhad czirkál: több üres
Szivű gyanús barát tódúl a partra,
Fegyver s elszántság nélkül visszaverni.
Mint vélik, Richmond a tengernagyuk;
Ott ácsorogva Buckingham segélyét
Várják, hogy a kiszállót üdvözöljék.

RICHARD KIRÁLY.
Egy gyors futár siessen Norfolkhoz: –
Ratcliff, magad, vagy Catesby. Hol van ő?

CATESBY.
Itt, jó uram.

RICHARD KIRÁLY.
        Catesby, repülj Norfolkhoz.

CATESBY.
Megyek, királyom, kellő gyorsasággal.

RICHARD KIRÁLY.
Ratcliff, jer ide. Nyargalj Salisburybe,
S ha oda érsz – (Catesbyhez.) Bámész, oktondi gaz,
Mit állsz, a herczeghez mért nem sietsz?

CATESBY.
Előbb magas tetszését mondja meg,
Üzenni mit méltóztatik neki.

RICHARD KIRÁLY.
Oh! igaz, jó Catesby. Gyorsan gyűjtse egybe
A legnagyobb erőt, mi tőle tellik,
S vezesse hozzám gyorsan Salisburybe.

CATESBY.
Megyek.        (El.)

RATCLIFF.
Királyom, mit tegyek Salisburyben?

RICHARD KIRÁLY.
Ej, mit tennél ott, míg én nem megyek?

RATCLIFF.
Azt mondta, fölség, hogy előre fussak.
Stanley jön.

RICHARD KIRÁLY.
Mást gondolék. Stanley, mi hirt hozál?

STANLEY.
Nem oly jó, hogy örömmel hallaná,
Sem oly rossz, hogy megmondni nem lehetne.

RICHARD KIRÁLY.
Hó, ez talány! Se jó, se rossz? Miért
Kerülgeted hát száz mértföldnyiről,
Ha legrövidebb úton megmondhatod?
Tehát mi újság?

STANLEY.
        Richmond tengeren van.

RICHARD KIRÁLY.
Sülyedjen el, s a tenger rajt’ legyen.
Fehér májú kóbor! mit kuttog itt?

STANLEY.
Azt nem tudom, fölség, csupán gyanítom.

RICHARD KIRÁLY.
Nos, mit gyanítasz?

STANLEY.
Felbujtva Dorset, Buckingham s Morton által,
Koronát keresni jött el Angliába.

RICHARD KIRÁLY.
Üres a trónszék? nem hordják a kardot?
A király halott? az ország úrtalan?
Él-é York-örökös, rajtunk kivül?
S ki a király York örökösén kivül?
Mondd hát, miért van ő a tengeren?

STANLEY.
Ha nem azért, főúr, nem is gyanítom.

RICHARD KIRÁLY.
Ha nem azért, hogy uratok legyen,
Nem is gyanítod, mért jön a welsi.
Félek, te pártot ütsz s hozzá szegődöl.

STANLEY.
Nem, jó uram, s azért ne gyanakodjék.

RICHARD KIRÁLY.
Hol van tehát hadad, hogy visszaverd?
Hol vannak emberid, vazaljaid?
Nem a nyugati marton vannak-e,
Hogy partra szállitsák a pártütőket?

STANLEY.
Nem, éjszakon vannak barátaim.

RICHARD KIRÁLY.
Hideg barátim ők. Mi dolguk éjszakon.
Rájok mikor szükségem nyúgaton van?

STANLEY.
Parancsot nem kaptak, hatalmas úr.
Bocsásson el, fölség: barátaim
Fölött ha szemlét tarték, ott leszek,
A hol, s mikor fölséged rendeli.

RICHARD KIRÁLY.
Ej, mégy, hogy így Richmonddal egyesülj:
De benned én nem bízom.

STANLEY.
        Nagy király,
Kétkedni hűségemben nincs oka;
Álnok sohsem valék, nem is leszek.

RICHARD KIRÁLY.
Menj, tarts szemlét; de hadd itt fiaidat,
Stanley Györgyöt. Szived legyen szilárd:
Máskép törékeny lesz az ő feje.

STANLEY.
Bánjék vele úgy, a mint én hű leszek.
        (El.)
Követ jő.

KÖVET.
Királyom és uram, Devonshireben,
A mint barátim értesítenek,
Sir Edward Courtney és a büszke főpap,
Az exeteri püspök, bátyja, s számos
Frigytársaik fegyverben állanak.
Második Követ jő.

2. KÖVET.
A Guilfordok Kentben fegyvert ragadtak,
És minden órán több szövetkezik
A pártosokkal, s egyre nő haduk.
(Harmadik Követ jő.

3. KÖVET.
Mylord, a nagy Buckinghamnek hada –

RICHARD KIRÁLY.
(Megüti.) Odébb, ti baglyok!
        Semmi, mint haláldal?
Ne, vedd ezt, míg jobb hirt hozasz.

3. KÖVET.
        A hir,
Melyet jelentnem kell, fölséges úr,
Az, hogy a gyors vizár és záporok
Széjjelzilálták Buckingham hadát;
Ő maga is bujdoklik egyedül,
Nem tudja senki, hol.

RICHARD KIRÁLY.
Kérlek, bocsáss meg:
Im, vedd ez erszényt, gyógyitsd az ütést.
Nem hirdetett díjt egy okos barátom
Annak, ki kézbe adj’ az árulót?

3. KÖVET.
A hirdetést kiadták, nagy király.
(Negyedik Követ jő.

4. KÖVET.
Lovel Tamás és Dorset marquis lord Yorkshireben, úgy mondják, fegyverben állnak;
De azt a jó vigaszt hozom, mylord,
Hogy a vihar szétszórta a bretagnei
Hajóhadat. Richmond egy csónakot
Küldött a dorsetshirei partra, s ott
Megkérdeté, ha pártolják-e, vagy sem;
Azok azt felelték, őket Buckingham
Küldé segélyül; ő nem hitt nekik,
S felvont vitorlákkal Bretagne felé tart.

RICHARD KIRÁLY.
Fel, harczra, harczra! Fegyverben vagyunk,
Ha nem csatázni külső ellenekkel,
Leverni itthon a gaz lázadókat.
Catesby jő.

CATESBY.
Fölség, Buckingham herczeg fogva van:
Ez kedvező újság. Hogy Richmond gróf
Kiszállt hatalmas haddal Milfordnál:
Kedvetlen hir, de meg kell mondanom.

RICHARD KIRÁLY.
El, Salisburybe! Míg itt csevegünk,
Királyi harczunk nyerve, vesztve volna. –
Rendelje meg valaki, hogy Buckinghamt
Vigyék Salisburybe; s mi indulunk.        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Szoba Stanley házában.
Stenley és sir Urswick Kristóf jönnek.

STANLEY.
Urswick uram, Richmondnak üzenem:
Fiam, Stanley György, a vérengező
Vadkannak óljában bezárva van;
Ha fölkelek, lehull fiam feje;
E félelem tart vissza, hogy segitsem.
Indulj tehát: köszöntöm uradat.
Mondd, a királyné szivből megegyez, hogy
Erzsébetet, lányát nőül vegye.
De mondd, nemes Richmond hol van jelenleg?

URSWICK.
Walesben, Pembroke-, vagy Harefordwestnél.

STANLEY.
Kik álltak hozzá a főbbek közől?

URSWICK.
Sir Walter Herbert nagy hirű vitéz,
Sir Gilbert Talbot, sir William Stanley;
Oxford, a rettentő Pembroke és Blunt Jakab,
S Riceap Tamás, bátor, jeles csapattal;
Sok más nagyhírü és nevű vitéz;
S London felé irányul erejök,
Ha az úton meg nem támadtatik.

STANLEY.
Jó, menj uradhoz; csókolom kezét:
Szándékomat fölfejti levelem.
Élj boldogul.        (Iratokat ad neki, s elmennek.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Salisbury. Nyilt tér.

A Sheriff s Őrség, Buckinghamt vezetve kivégeztetésre.

BUCKINGHAM.
Richard királylyal szólnom nem lehet?

SHERIFF.
Nem, jó uram; azért légy béketűrő.

BUCKINGHAM.
Hastings, s Edvárdnak gyermekei, Rivers s Grey,
Henrik, te szent király, s Edvárd fiad,
Vaugham, s ti mind, kiket gyalázatos
Rút cselszövény vesztett el titkosan,
Ha bús elégületlen lelketek
Lenéz ez órán a felhőkön át,
Romlásomat gunyolja bosszuból!
Mondd, úgy-e ma halottak napja van?

SHERIFF.
Az.

BUCKINGHAM.
Halottak napja ítéletnapom lett.
Ez az a nap, melyet Edvárd korában,
Vesztemre hivtam fel, ha gyermekit
Elárulom, vagy nője híveit;
E nap fogadtam, hogy rontson meg az
Csalfán, kiben leginkább bízom; ez,
E halottak napja van kitüzve aggó
Lelkemnek a bünök zárnapjaul.
Az örök biró, kivel játékot űztem,
Fejemre fordítá szinlett imámat,
S mit játszva kértem, komolyan megadta.
Az álnok embereknek kardhegyét
Saját szivöknek így fordítja ő.
Margitnak átoksúlya így esik rám: –
Mondá: „Ha Richard búval tépi szíved’,
Emlékezz’, hogy Margit jósnő vala.”
Jerünk, vezessetek vérpadra immár:
A rossz rosszat szűl, s bűnre bünhődés vár.
        (Buckingham s a végrehajtók el.)

II. SZÍN.

Tamvorthoz közel sík.

Dobszóval és zászlókkal jönnek Richmond, Oxford, Blunt Jakab, Herbert Valter s Mások, Hadsereggel hadmenetben.

RICHMOND.
Bajtársak és legkedvesebb barátim,
A kiket a zsarnokság járma elnyomott,
Imé az ország belsejébe ily
Mélyen nyomultunk akadály ne’kül;
És itt Stanley atyánktól a vigasz
És bátorítás sorait vevők.
A rút, bitor, véres vadkan, ki dulja
E föld vetésit s termő szőleit,
Moslékul iszsza véretek, s ki vájut
Csinál magának felturt kebletekből,
E bősz disznó most e sziget szivében
Fekszik, mint hallom, Leicesterhez közel.
Csak egy napi járat Tamworthtól oda.
Isten nevében, fel, vitéz barátim,
Az örökös bék termését aratni
Az éles harcz egy vérkisérletével.

OXFORD.
Ezer vitéz itt mindünk öntudatja,
Hogy küzdjön e vérengező gonoszszal.

HERBERT.
Baráti, nem kétlem, hozzánk szegődnek.

BLUNT.
Baráti nincsenek, csak félelemből,
Kik cserbe’ hagyják legnagyobb bajában.

RICHMOND.
Mindez előnyünk: induljunk tehát.
Gyors a reménység: kit szárnyára fölvesz,
Királybul isten, pórfiból király lesz. (Elmennek.)

III. SZÍN.

Bosworth mező.

Richard Király s Had, Norfolk Herczeg, Surrey gróf és Mások.

RICHARD KIRÁLY.
Itt üssetek sátort, Bosworth mezőn itt.
Surrey uram, mért néz oly komoran?

SURREY.
Szívem tizszerte vígabb, mint szemem.

RICHARD KIRÁLY.
Norfolk úr –

NORFOLK.
        Itt vagyok, kegyelmes úr.

RICHARD KIRÁLY.
Norfolk, ütéshez látunk: hah! ugy-e?

NORFOLK.
Adunk s kalapunk azt, szeretett uram.

RICHARD KIRÁLY.
Fel sátorommal! Itt nyugszom ma éjjel.
A katonák kezdik felütni a király sátrát.
Hanem holnap hol? – Jó, mind egyre megy. –
Az árulók számát ki kémlelé ki?

NORFOLK.
Csapatjok legfölebb hat, hétezer.

RICHARD KIRÁLY.
Hadunk e számot megháromszorozza;
S rá a királyi név erős torony.
Mit ott az ellenpárton nélkülöznek.
Fel a sátorral! – Uraim, jerünk,
Vegyük szemügyre a harcztér előnyit.
Hadd jőjön egy pár ért tanácsu férfi.
Tartsunk fegyelmet, álljunk harczra készen:
Mert holnap, lordok, munka napja lészen.
        (Elmennek.)
A mező másik részén jönnek, Richmond, Brandon Vilmos, Oxford s más Tisztek. Néhány katona felüti Richmond sátrát.

RICHMOND.
A fáradott nap arany székben ült el;
S tűz szekerének ragyogó nyoma
Holnapra szép napot jósol nekünk. –
Sir William Brandon, zászlómat te hordod. –
Sátromba adjatok tintát, papirt:
Elkészitem csatánk tervvázlatát,
Megszabva minden vezető helyét,
S kellő arányban osztva kis erőnket.
Mylord Oxford, s ön, Brandon Vilmos,
S ön, Herbert Valter úr, velem maradnak.
Gróf Pembroke ezredét vezérli. Jó
Blunt kapitányom, mondj jó éjt neki
Nevemben, és kérd, hogy két órakor
Éjfél után a gróf sátramba jőjön.
Jó kapitány, még egyet tégy meg értem:
Hol táboroz Stanley lord, nem tudod?

BLUNT.
Ha zászlaját nem tévesztettem el
(S én azt hiszem, nem csalt szemem),
Csapatja délnek fekszik, a király
Derékhadától félmértföldnyire.

RICHMOND.
Jó Blunt, ha baj nélkül történhetik,
Találj ki módot, hogy szólhass vele,
S add át e nagyfontosságú levélt.

BLUNT.
Éltemre, jó uram, felvállalom.
S most adjon Isten jó nyugalmas éjt.

RICHMOND.
Jó éjt, Blunt kapitány. Jerünk, urak,
Tartsunk tanácsot, holnap mit tegyünk.
Jerünk sátramba: harmat hull, hideg van.
        (Bevonulnak a sátorba.)
Jön a sátrához Richard Király, Norfolk, Ratcliff és Catesby.

RICHARD KIRÁLY.
Hány óra?

CATESBY.
        Estebédnek ideje,
Kilencz az óra.

RICHARD KIRÁLY.
Nem kell estebéd. –
Tintát, papirt adj. –
Nos, sisakom könnyebb-e, mint vala,
S ben van sátromban minden fegyverem?

CATESBY.
Ben, nagy királyom; s minden készen áll.

RICHARD KIRÁLY.
Jó Norfolk, menj helyedre. Gondosan
Vigyázva, állits biztos őröket.

NORFOLK.
Megyek, mylord.

RICHARD KIRÁLY.
Kelj a pacsirtával, nemes Norfolk.

NORFOLK.
Biztos lehet, mylord.

RICHARD KIRÁLY.
Ratcliff!

RATCLIFF.
Mylord?

RICHARD KIRÁLY.
Siessen Stanley ezredéhez
Egy hadi hirnök: hogy nap költ’ előtt
Hadát elhozza, máskép György fia
Az örök éj vak üregébe dől. –
Tölts egy pohár bort. – Add az éji lámpát. –
Holnap nyergeltesd a fehér Surreyt. –
Dárdáim épek s könnyük legyenek.
Ratcliff!

RATCLIFF.
Mylord?

RICHARD KIRÁLY.
A mélabus Northumberlandot láttad-e?

RATCLIFF.
Ő és Surrey Tamás gróf szürkületkor
Mind sorra járták a dandárokat,
És bátoríták a vitézeket.

RICHARD KIRÁLY.
Jó; ez megnyugtatott. Adj egy pohár bort.
Lelkemnek az az élénksége nincs meg,
Sem az a kedvem, melyben lenni szoktam. –
Csak tedd le. Kész a tinta és papir?

RATCLIFF.
Készen, mylord.

RICHARD KIRÁLY.
Az őrök jól vigyázzanak. Mehettek.
Éjfél körül jer sátoromba, Ratcliff,
Segits fegyverkeznem. – Mondom, mehettek.
Richard sátrába visszavonúl, Ratcliff, Catesby el. Richmond sátra megnyílik, látható ő és Tisztei stb. Stanley jő.

STANLEY.
Szerencse s diadal köritse siskod’!

RICHMOND.
Minden vigasz, mit adhat a sötét éj,
Szálljon terád, jó mostoha apám!
De mondd, miként van szeretett anyám?

STANLEY.
Anyád megbízott, hogy megáldjalak;
Ő mindig Richmondért imádkozik.
Erről ennyit. – A csendórák lopódznak,
S reczés homály tör által keleten.
Rövid beszédre int a gyors idő:
Állitsd fel a hadsort reggel korán;
És bizd szerencséd’ a véres csapások
S halálra dermesztő harcz végzetére.
Én, ha lehet (mit vágynám, nem tehetvén),
Használom a legjobb előnyü perczet,
És megsegitlek a kétes csatán;
De feltünőn pártolnom nem szabad,
Máskép öcsédet, a jó Györgyöt, apja
Láttára végezik ki. Ég veled!
A szabott nehéz idő kettő szeli
A szeretet ünnepélyes esküit,
S a hosszú édes szócserét, a mely
A régen vált barátokat marasztja.
Az Isten adjon ehhez jobb időt!
Isten veled. – Légy bátor és szerencsés!

RICHMOND.
Jó lordjaim, kisérjék ezredéhez.
Nehéz gondokkal én pihenni vágynám,
Holnap nehogy az álom ólma nyomjon,
Midőn diadalszárnyon kell szállanom.
Még egyszer, jó éjt, lordok és vitézek.
        (Lordok stb. Stanleyvel elmennek.)
Oh! kinek vezéreül szántam magam’,
Kegyes szemmel nézz táboromra le!
Kezükbe add boszúd sujtó vasát,
Hogy csapjanak le döntő rombolással
Elleneink bitorlott siskaira!
Tégy visszatorlásod szolgáivá,
Hogy téged áldhassunk a győzelemben!
Neked ajánlom éber lelkemet,
Mielőtt szememnek ablakit bezárta:
Álmomban, ébren légy oltalmazóm!        (Elalszik.)
Edvárd, Hatodik Henrik fiának szelleme, a két sátor közt fölemelkedik.

SZELLEM.
(Richard Királyhoz)
Nyomasztva szállok rá lelkedre holnap!
Emlékez’, mint döfél le zsenge ifjat
Tewksburyben: essél kétségbe, s halj meg.
        (Richmondhoz)
Richmond, vidulj: legyilkolt herczegek
Bus szellemei harczolnak pártodon;
Henrik királynak sarja nyújt vigaszt.
Hatodik Henrik király szelleme fölemelkedik.

SZELLEM.
(Richardhoz.)
Midőn halandó voltam, fölkenett
Testem’ halálgödrökkel szurtad át.
Gondolj a Towerre s rám: csüggedve halj meg;
Henrik hi rád kétségbesést s halált!
Szent és erényes, légy te győzedelmes! (Richmondhoz)
Henrik jósolja, hogy király leszesz,
Vigasztal álmodót: élj és virulj;
Clarence szelleme fölemelkedik.

SZELLEM.
(Rihardhoz.)
Nyomasztva szálljak rá lelkedre holnap!
Ki undok borban fürdetém halálra,
Szegény Clarence, kit álnokul megöltél!
Holnap csatádban emlékezz’ reám,
S tört kardod’ ejtsd el. Ess’ kétségbe s halj meg!
        (Richmondhoz)
Te, Lancaster sarja, York bántott utódi
Érted könyörgenek: jó angyalok
Őrizzenek csatán! Élj és virulj!
Rivers, Grey é Vaugham szellemei fölemelkednek.

RICHMOND.
(Richardhoz.) Nyomasztva szálljak rá lelkedre holnap,
Rivers, a kit Pomfretben vágatál le.
Essél kétségbe, s halj meg a csatán!

GREY.
(Richardhoz.) Gondolj Greyre, s essék kétségbe lelked.

VAUGHAM.
(Richardhoz.) Gondolj Vaughamre, s bűnös rettegéssel
Dárdádat ejtsd el. Ess’ kétségbe, s halj meg! –

MIND.
(Richmondhoz.) Ébredj! s gondold, hogy sérelmünk Richard
Keblében őt legyőzi. Ébredj és győzz!
Hastings szelleme fölemelkedik.

SZELLEM.
(Richardhoz.) Véres s bünös, ébredj fel bűnösen;
S véres csatában végezd napjaid’,
Gondolj Hastingsre. Ess’ kétségbe s halj meg! –
        (Richmondhoz)
Jó, tiszta lélek, ébredj! a csatára
Fegyverkezz’, küzdj, s győzz, Angolhon javára.
A két ifjú Herczeg szelleme fölemelkedik.

SZELLEMEK.
Álmodj’ a Towerben megölt öcscseidről:
S legyünk, Richard, ólomsúly lelkeden,
S vonjunk le romlás-, szégyen- és halálba.
Öcséid lelke hí rád vészt s halált!
        (Richmondhoz)
Aludj’, Richmond, békén, s örömre ébredj;
Jó angyal védjen a vadkan dühétől!
Élj és nemezz boldog királyi sarjat.
Edvárd szegény fiai mondják: virulj!
Anna királyné szelleme fölemelkedik.

SZELLEM.
Richard, nőd, Anna nőd, a nyomoru,
Ki veled egy órát sem nyugodt soha,
Most iszonyokkal tölti álmodat.
Emlékezzél rám holnap a csatán,
S tört kardod’ ejtsd el. Ess’ kétségbe s halj meg.
        (Richmondhoz)
Te, csöndes lélek, álmodj’ csöndes álmot;
Álmodj’ sükerről s boldog győzelemről:
Érted könyörg ellenséged neje.
Buckingham szelleme fölemelkedik.

SZELLEM.
(Richardhoz.) Én voltam első, ki trónhoz segített;
Utolsó, a kit zsarnokul megöltél.
Oh! gondolj Buckinghamra a csatán,
S halj meg a büntudat réműletében.
Álmodj’, legyen vértett, halál az álmod:
Csüggedve harczolj; s az legyen halálod.
Reményért haltam, s nem segithetélek; (Richmondhoz)
De te vidulj fel, bátor, tiszta lélek:
Richmondért Isten s angyalok csatáznak;
S Richard bukik legfőbb fokán daczának.
A Szellemek eltűnnek, Richard álmából felriad.

RICHARD KIRÁLY.
Adj más lovat! – Kötözd be sebeim’!
Jézus, irgalmazz! – Csitt! csak álmodám. –
Oh, gyáva büntudat, miként gyötörsz!
Kék fényü a mécs. – Ez a rémes éjfél.
Hideg verejték föd és borzadok. Mit,
Félek magamtól? Más itt senki sincs:
Richard szereti Richardot; vagyis,
Én én vagyok.
Van gyilkos itt? Nincsen. – Van: én vagyok.
Fuss hát. – Hogyan, magamtól? Nagy okért: mért?
Mert boszut állnék. Mit! magam magamon?
Ah! én szeretem magam’. Mért? Valami
Jóért, a mit magam tevék magamnak?
Oh! nem: hajh! inkább gyűlölöm magam’,
Az elkövettem gyűlölt tettekért.
Én gaz vagyok. Hazudok; nem vagyok.
Bolond, dicsérd magad’; – bolond, ne hízelgj.
Tudtomnak ezerféle nyelve van,
És minden nyelv másféle szóba tör ki,
És minden szó elítél, mint gazembert.
Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
Minden bün, ismételt minden fokon,
Korláthoz tör, s kiált: Bünös! bünös!
Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.
De mért is szánna? hisz magam magamban
Se lelhetek szánást magam iránt.
Úgy rémle, mindazoknak lelkei,
Kiket megöltem, sátoromba jöttek,
S holnapra mindenik bosszut kiálta
Richard fejére.
Ratcliff jő.

RATCLIFF.
Mylord –

RICHARD KIRÁLY.
Ki van itt?

RATCLIFF.
Én, Ratcliff. A falu éber kakasa
Két izben üdvözlé már a napot.
Talpon van a sereg s fegyvert csatol.

RICHARD KIRÁLY.
Oh Ratcliff! szörnyű álmot álmodám. –
Mit vélsz? barátink mind hivek maradnak?

RATCLIFF.
Kétségkívül.

RICHARD KIRÁLY.
        Oh Ratcliff! félek, félek –

RATCLIFF.
Ne, jó mylord, az árnyaktól ne féljen.

RICHARD KIRÁLY.
Szent Pálra mondom, az éj árnyai
Több rettegést önttek Richard szivébe,
Mint tízezer valódi harczos öntne,
Vasban, s a vézna Richmondtól vezetve.
Hát még se virrad? Jer velem: a sátrak
Mellett a leskelődőt játszom el,
Ha nem fog-e megszökni valaki.
        (Richard Király és Ractliff el.)
Richmond ébred Oxford és Mások jönnek.

LORDOK.
Jó reggelt, Richmond.

RICHMOND.
Lordok, bocsánat, s jókor kelt urak,
Hogy itt egy lusta későt leptetek meg.

LORDOK.
Mylord, hogy alvék?

RICHMOND.
Mióta elváltunk, legédesebb, s a
Legjobbat ígérő álmom vala,
Milyen valaha fáradt főbe szállt.
Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a
Kiket Richard megölt, sátromba jött,
S diadalt igért. És mondhatom, szivem
E kedves álom emlékének örvend.
A reggel messze van-e még, urak?

LORDOK.
A négyet most üti.

RICHMOND.
        Úgy ideje,
Fegyverre kelnünk, s rendeznünk a harczot.
        (A sereghez megy.)
Felhozni többet, kedves honfiak,
Mint mondva volt, tilt a sürgős, kimért
Idő; hanem gondoljátok meg ezt,
Részünkön Isten harczol s jó ügyünk;
Szentek, s imája bántott szellemeknek,
Magasra nőtt védfal arczunk előtt.
A diadalt az ellen is nekünk
Kivánja inkább, mint a kit követ.
Mert kit követnek ők? igazán, urak,
Egy szörnyü gyilkost s véres zsarnokot:
Ki vérbe’ gerjedt s vérben izmosult;
Ki görbe úton szerzé, a mivel bir,
S megölte, a kik útain segíték;
Silány hamiskő, a trón féme által
Lett drága, melybe ármány foglalá;
Ki mindig Isten ellensége volt.
Ha küzdtök Isten ellensége ellen,
Az igaz Isten véd mint harczosit;
Ha a zsarnokot buktatva izzadoztok,
A zsarnok esvén, békében nyugodtok;
Ha küzdtök a hon ellenségi ellen,
A munkadíj e hon kövérje lesz;
Ha küzdtök, ótalmazva nőitek’,
Győzőket otthon nőitek fogadnak;
Ha gyermekeitek’ kardtól mentitek,
Az unokák leróvják aggokon.
Azért, az Isten s e jogok nevében,
Lobogjon a zászló, villogjon a kard!
Bűtopr merényem váltságdíja ám
Legyen e hideg test a föld jég ölében;
De hogyha sikerül, a nyereményből
A legkisebb is részt kap köztetek.
Szóljon a kürt s dob, mint víg harczi dal:
Isten s Szent György! Richmond és diadal!
        (Elmennek.)
Richard Király, Ratcliff, Kiséret, Sereg, visszajönnek.

RICHARD KIRÁLY.
Mit monda Richmondról Northumberland?

RATCLIFF.
Hogy nem növelték fegyverben soha.

RICHARD KIRÁLY.
Jól mondta. És Surrey mit monda rá?

RATCLIFF.
Mosolyga, s mondá, annál jobb nekünk.

RICHARD KIRÁLY.
És igazsága volt; s valóban úgy van.        (Óra üt.)
Számláld az órát. – Naptárt adjatok.
Ki látta a napot ma?

RATCLIFF.
        Én, uram, nem.

RICHARD KIRÁLY.
Úgy restel sütni: mert a könyv szerint
Egy óra óta kén’ ragyognia.
Ez gyász sötét nap lesz valakinek. –
Ratcliff –

RATCLIFF.
Mylord?

RICHARD KIRÁLY.
A nap ma nem akar kibujni:
Az ég borúsan függ hadunk fölött.
E harmat-könyek a földön boszantnak.
Nem sütni ma! Eh, hát nekem mivel
Rosszabb, mint Richmondnak? Hisz az az ég,
Mely rám borúl, rá is mordúl tekint.
Norfolk jő.

NORFOLK.
Fel! Az ellen a mezőn hetvenkedik.

RICHARD KIRÁLY.
Hamar, hamar! – Nyergeljék lovamat.
Üzenj Stanleynek, hozza már hadát.
Én harczosaimat a sikra vezetem;
S ekként legyen beosztva seregem:
Hosszan kinyuljon az előhadam,
Gyalog s lovas hasonló mennyiségben;
Lövészeink középen álljanak;
Norfolk János herczeg s Surrey Tamás gróf
Vezesse a gyalog s lovas hadat;
E rendben őket majd mi a derék-
Haddal követjük; mindkét szárny hatalmát
Növeszsze a lovasság legjava.
Ez és hozzá Szent György! – Mit vélsz te, Norfolk?

NORFOLK.
Jól van beosztva, harczos fejdelem. –
Ma reggel ezt találtam sátoromban.        (Iratot ad át.)

RICHARD KIRÁLY.
(olvassa.)
        „Norfolk Jankó, oly szemtelen ne légy:
        Dickont az árulás eladta rég.”
Ezt csak az ellenség koholta ki.
Urak, foglaljon állást mindenik.
A csacska álom ne rettentse lelkünk’;
Az öntudat csak szó, mit gyáva használ,
S fel van találva, az erőst lekötni:
Tudatunk a fegyver, törvényünk a kard.
Előre, bátran, a harcz viharába,
Ha nem az égbe, a poklokra szállva. –
Mit mondjak többet, mint már felhozék?
Gondoljátok meg, szembe kikkel álltok:
Afféle megszökött, kóbor szemétnép,
Bretagnei söpredék, bitang cselédek,
Kiket csömörlött országunk kihányt,
Veszett kalandra, bizonyos halálba.
Békén alvátok: ők nyugtalanítnak.
Ti földdel és szép nőkkel vagytok áldva:
Azt elvitáznák, míg ezt meggyaláznák.
És ki vezérli? Egy hitvány legény, ki
Anyánk költségén éldegélt Bretagneban;
Egy tejnyaló, ki éltében soha
A hóba sem lépett czipőtlenül.
Korbácsoljátok vissza tengeren túl,
Verjétek el e jöttment rongy frankokat,
Ez éhenkórász életuntakat, kik,
Ha nem e bolond merénylet álmaért,
Szegény patkányok, inségök miatt
Önmagokat kötötték volna fel.
Ha már le kell győzetnünk: férfiak,
Ne e bretagnei fattyak győzzenek le,
Kiket saját honukban őseink
Levertek, aprítottak és tiportak,
Örök emlékül szégyent hagyva rájok.
Ezeké legyen jószágunk? hitvesink
Mellé feküdjenek? leányainkat
Szeplősitsék meg? – (Távol dobszó) Hall! dobjuk pereg
Harczolj, angol nemes! szabad vitéz!
Feszíts ijat, lövész, agyig feszítsd!
Sarkantyúzd paripád’, gázolj a vérben!
Dárdád forgácsitól rengjen az égbolt!
Hírnök jő.
Mit monda Stanley? hozza-e hadát?

HÍRNÖK.
Királyom, megtagadta, nem jön el.

RICHARD KIRÁLY.
Le György fiának a fejével!

NORFOLK.
Mylord, az ellen átjött a mocsáron:
Hadd haljon Stanley György a harcz után.

RICHARD KIRÁLY.
Keblem ezer szívvel nagyobbodott.
Emeld a zászlót! csapjunk elleninkre!
Ős bátorító jelszavunk, Szent György,
Belénk a tűz sárkány mérgét fuvalja!
Fel hát! Diadal övezze siskainkat.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Más része a mezőnek.

Harczi zaj, támadások. Jön Norfolk és Had, hozzá Catesby.

CATESBY.
Segits, mylord Norfolk! segits, segits!
Csodát tesz a király, embert felülmúl,
Minden veszélylyel vakmerőn daczolva.
Lovát leszurták, s ő harczol gyalog,
Halál torkában Richmondot keresve.
Jó lord, segits, vagy elveszett csatánk!
Harczi zaj. Richard Király jön.

RICHARD KIRÁLY.
Lovat! lovat! egy lóért országomat!

CATESBY.
Vonuljon vissza: én szerzek lovat.

RICHARD KIRÁLY.
Rabszolga, éltemet koczkára tettem,
És tartom a tételt élethalálra.
Azt vélem, hat Richmond van a mezőn:
Ötöt megöltem már helyette ma. –
Lovat! lovat! egy lóért országomat!        (Elmennek.)
Harczi zaj. Jönnek Richard Király és Richmond, és viaskodva elmennek. Visszavonulás és trombitaszó. Aztán jő Richmond, Stanley hozván a koronát, több más Lord és Hadak.

RICHMOND.
Istennek hála, s nektek, győzedelmes
Barátim: győztünk; a véreb halott.

STANLEY.
Bátor Richmond, harczoltál emberül.
Im a sokáig bitorolt királyság;
A véres szörnyeteg halott fejéről
Téptem le, hogy diszítse homlokod’:
Örvendj; viseld s foglalj többet belé.

RICHMOND.
Isten az égben, mond minderre áment!
De szólj, az ifju Stanley él-e még?

STANLEY.
Él, és Leicesterben bizton van, mylord,
Hová, ha tetszik, induljunk mi is.

RICHMOND.
Két részen a főbbek kik estek el?

STANLEY.
Norfolk János herczeg, Ferrers Valter lord,
Robert Brakenbury és Brandon Vilmos.

RICHMOND.
Tegyétek sírba, mint rangjok kivánja.
Hirdessetek kegyelmet a futóknak,
Kik hódolattal hozzánk visszatérnek;
S aztán, mire a szentséget felvevők,
A fehér s a piros rózsát egyesítjük:
Az ég mosolygjon e kedves kötésen,
Miként haragvék a hosszú viszályért! –
Van áruló, ki nem mond erre áment?
Angolhon őrült volt, tépé magát,
Fivér fivérét gyilkolá mohón,
Az apa levágta gyorsan önfiát,
S a fiú megölni apját kényszerült:
Mindezt York s Lancaster osztotta szét,
Gyász osztozásban két felé oszolva. –
Oh! Richmond s Erzsébet, a két királyi
Ház jogszerű utódi, mostan Isten
Szent végzetéből íme egyesülnek!
S örököseik (ha Isten úgy akarja)
Szelid békében a jövőt megáldják
Vidám tenyészettel s boldog napokkal!
Az áruló vasát törd el, nagy Isten,
Ki visszahozná e vérnapokat,
Hogy vérözönt sirjon szegény hazánk!
Ne hadd sem élni, sem e föld javával,
Ki sebzi a hont pártütő csatával!
Most bel sebünk bekötve, béke van lent:
Soká hogy éljen, Isten, mondj te áment! (Elmennek.)

Nyitóoldal