Shakespeare

VI. HENRIK KIRÁLY. • MÁSODIK RÉSZ.

(Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.
X. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Hatodik Henrik király.

Humphrey, Gloster herczeg, nagybátyja.

Beaufort bibornok, winchesteri püspök.

Plantagenet Rikhárd, York herczeg.

Edvárd és
Rikhárd, fiai.

Somerset herczeg,

Suffolk herczeg,

Buckingham herczeg,

Clifford lord és fiai, a király pártján.

Salisbury gróf,
Warwick gróf, a yorki párton.

Scales lord, a Tower parancsonka.

Say lord.

Sir Humphrey Stafford és öcscse.

Sir John Stanley.

Whitmore Józsa.

Egy hajóskapitány, kormányzó, ennek társa.

Két nemes, Suffolk fogolytársai.

Vaux.
Hume és
Southwell, a papok.

Bolingbroke, szellemidéző. Egy általa fölidézett szellem.

Horner Tamás, fegyverkovács.

Péter, inasa.

A chatami kosta.

Sz. Albans városnagyja.

Simpcox, csaló.

Két gyilkos.

Cade Jankó.
György,
János,
Dick,
Smith takács,
Mihály stb., Cade párthivei.

Iden Sándor, kenti nemes.

Margit, Henrik király neje.

Eleonora, Gloster herczegnő.

Jourdain Margit, boszorkány, Simpcox neje.

Urak, hölgyek, kiséret; hirnök; kérelmezők, aldermanek, poroszló,
sheriff, hivatalnokok; polgárok, inasok, őrök, katonák, hírvivők, stb.




BEVEZETÉS

E második rész authenticitását nem vonják kétségbe, mint az elsőét. Mindenki elismeri, hogy VI. Henrik második része abban a formában, a mint az 1623-ki folioban megjelent, Shakspere munkája és magán viseli kezének bélyegét. De itt más kérdés merül fel. A foliot megelőzőleg már több negyedrét kiadása jelent meg e darabnak, a szerző neve nélkül. Ezek közt legrégibb az 1594-ki Millington-féle kiadás, e czím alatt: The first Part of the Contention betwixt the two famous of York and Lancaster stb. (A két hires ház, York és Lancaster között volt harcznak első része.) Ez a Millington egyike volt ama rabló könyvárusoknak, kik a szerzők tudta és beleegyezése nélkül elcsonkitva és meghamisítva adták ki darabjaikat, melyeket valamely útonmódon megszereztek. Ez úgynevezett First Part is nem egyéb, mint VI. Henrik második részének elrontott kiadása. Eltérései azonban oly lényegesek, hogy némelyeket azon gondolatra vezettek, mintha nem is Shakspere munkája volna, hanem egy régibb iróé, melyet aztán Shakspere a folioba foglalt formában dolgozott ki. Malone és követői, kik e conjecturát fogadják el, meg is találták azt a régibb irót, kinek a szerzőséget tulajdonitanák, és ez nem volna más, mint Greene. Hivatkoznak is Greenenek utolsó munkájára, mely halála után 1592-ben jelent meg e czím alatt: A groat’s worth of wit bought vith a million ofrepentance. (Egy garasára bölcseség, millió megbánáson vásárolva.) E művében többek közt így ir: „Van itt egy felkapaszkodott szajkó, ki tollainkkal ékeskedik, és színészbőrbe burkolt tigris szivvel azt véli, hogy épen oly jól kiállithat egy jambust, mint a legjobb közületek, és tökéletes Factotum Jankó létére azt képzeli, ő az egyetlen színpad-rengető (Shake-scene) az országban.” Világos czélzás van itt Shakspere nevére és VI. Henrik harmadik részére, hol York „női bőrbe burkolt tigris szivnek” nevezi Margit királynét. Csak az a kérdés, mennyit lehet adni egy oly iró vádjára, ki általában könnyelműnek van elismerve, kit az irigység emésztett és a szenvedélyesség elvakított. Malone és társai, sajátságos kegyelettel Shakspere iránt, komolyan veszik a malváziai bor mértéktelen élvezete következtében meghalt Greene panaszát, sőt túl is mennek rajta, s míg ez talán legfölebb egy-egy képet, fordulatot, kifejezést érthetett a fölszedett pávatollak alatt, ők egész drámákat tartanak ily pávatollaknak, és pedig épen VI. Henrik két utolsó részét, a honnan van merítve a tigris sziv idézete.

E bizonyiték sokkal gyöngébb, a rá épitett föltevés sokkal ingadozóbb, hogysem el lehetne fogadni, s azoknak kell igazat adnunk, kik a Millington-féle kiadásban nem látnak egyebet, mint Shakspere művének elrontott és megcsonkított formáját. Egészen más a viszony e kiadás és a folio darabja közt, mint Shakspere igazi átdolgozásainál a régi munka és az átdolgozás között. Ezeknél a mese, az alakok ugyanazok lehetnek, de mindez át van idomítva és félreismerhetetlenül áthaladva az átdolgozó szellemétől: világosan észre lehet venni a nyers anyag viszonyát a művészi kidolgozáshoz, Itt azonban nincs szó ily átdolgozásról, melyben a mélyreható indokolás, az új csoportositás, az eszmei tartalom sajátjává teszi az átdolgozónak az idegen munkát. Ellenkezőleg, Millingtonnnál az egész beosztás és jelenetezés, az egész jellemrajz ugyanaz, mint Shaksperenél, a versek nagyobb része is szóról szóra megegyezik egymással. A különbség abban áll, hogy Millingtonnál majd hiányzik egy csomó vers, majd eltérnek a kifejezések; e hézagok és eltérések pedig olyanok, hogy nemcsak oly költőtől, mint Greene, hanem csak valamennyire tanult embertől sem származhattak. Világosan látható, hogy a kiadás futólagos utánirásokból, zavaros emlékezésekből és ügyetlen kiegészitésekből van összeférczelve. A mint Schmidt a német Shakspere-társaság kiadásában megjegyzi, Millington valószinüleg irnokot küldött a szinházi előadásra, azon meghagyással, hogy leginkább a darab dialogikus tagoltságára ügyeljen, s e czélból a beszédek elejét jegyezze föl s közepökből egyes főbb szavakat. Azért csaknem mindenütt egybehangzást találunk a beszédek első verseiben, s eltéréseket és hézagokat a folytatásban; a hol gyorsan váltakozó párbeszéd van, melyet a toll nem követhetett, legfeltünőbb az eltérés. Hogyan történt a kiegészítés, azt is elég tisztán lehet látni. Jóravaló iró nem lehetett, ki erre a czélra oda adta tollát Millingtonnak; valami tudatlan ember volt az, ki még a jambusokat sem ismerte, s a hol toldani kellett, egyszerü prózát darabolt fel verssorokká; latinul sem érthetett, s azért Shakspere latin idézeteit kihagyta; az angol történetben is járatlan lehetett s oly hibákat követett el, melyeket lehetetlen Greenről vagy Marlowról (némelyek ennek is tulajdonítják a szerzőséget) föltenni. Igy például ott, hol York örökösödési igényeiről van szó, Salisbury fölcseréli York herczeget Roger Mortimerrel, s amazt fogatja el és öleti meg Glendower által. – Shaksperenél a királyné azt mondja Suffolknak, hogy hallani fog róla.

Mert bárhol is leszesz e földtekén,
Lesz Irisem, ki téged föltalál.

Ebből az Irisből a másoló, kinek valószinüleg mythologiai ismeretei voltak, irlandi nőt (Irish) csinált. És igy tovább. A hol valamely hézagot emlékezetből vagy önállóan akar betölteni, a legjobb esetben silány közhelyeket vagy ostobaságot talál. A sólyomvadászaton Shaksperenél igy szól a király:

Im! mint hat isten minden élő lényben!
Ember, madár biz a magasba tör.

Világos, hogy az első verset a költő csak azért irta, hogy bevezesse az általános elmélkedést, mely a második versben foglaltatik. A másoló, ki az első vers után hézagot talált, a maga feje szerint igy egészitette ki: „Mily csodálatosak az isten művei kezének még ez együgyű teremtményeiben is! Gloster bátya, mily magasra repült sólymod! És hirtelen lecsapott a fogolyra.” – Shaksperenél az I. felvonás III. szinében, midőn Glosterre támadnak ellenségei és mindenféle vádakkal illetik, ez szó nélkül eltávozik. De nemsokára visszatér és indokolja távozását:

Most lordjaim, hogy haragom lehűtém,
Körüljárván az udvar-négyszögöt,
A közügyekről jöttem értekezni.

A másoló följegyzi Gloster hirtelen távozását, de az indokolást már nem volt ideje utána irni, s igy a mi Shaksperenél a legszebben meg van magyarázva, nála érthetetlenné válik. Másutt, a hol semmi sem jut eszébe a hézagok pótlására, egymás után ott hagyja állni az összefüggés nélküli sorokat. Schmidt idéz néhány ilyen sor, és elmésen kimutatja, hogy történt a másolás és miként maradtak együtt az értelmetlen sorok; s mindent összefoglalva kimondja, hogy ez irodalmi csalás oly otromba, hogy csak azokat ámithatta el, a kik elfogult véleményük számára támaszt kerestek benne. Mert nem lehet észre nem venni, hogy Malonenál és követőinél egy hátsó gondolat zavarta meg az itéletet, az a kívánság tudniillik, hogy VI. Henriket ne kelljen Shakspere művéül elismerniök. Pedig hogy annak kell tartanunk, nemcsak a folio kiadói bizonyítják, hanem maga a költő is, a ki V. Henrik végén a kar szavai által nyiltan azon darabok szerzőjének vallja magát, melyek az angolok francziaországi uralkodásának elenyésztét rajzolják.

Gyarló tollával a történetet
Alázatos költőnk eddig követte;
Nagy emberink fényét e szűk keret
Meg-megszakasztva, csak kevesbitette.
Csak kis korig, de nagyban tündökölt
Angolhon csillaga. Szerencse kardja
Számára megszerezte volt a föld
Legszebb kertjét, hogy fejdelmének adja.
Hatodik Henrik már pólyáiban
Frank s angol fejdelem, jött e királyra;
Annak sok ág-bogú tanácsiban
Elveszett Frankhon s vérzett Angliája.
Előfordult az színünkön nem egyszer:
Fogadjátok hát ezt is érte kegygyel.

V. Henrik költöje itt büszke örömmel hivatkozik korábban irt ifjúkori műveire, VI. Henrik három részére, s az ő tanusága a legbiztosabb.

A második rész cselekvénye az angol történet ama részét foglalja magában, mely Margit királyné Angliába érkezésétől a st.-albansi csatáig terjed, 1445-től 1455-ig. Csak egy eseményt vett a költő korábbi időből, Gloster herczegné bukását, azon drámai czélból, hogy az ifjú királyné és a nagyravágyó herczegné versengése által több életet adjon a cselekménynek. Már 1441-ben vád alá helyezték Cobham Eleonorát, Gloster herczeg nejét, hogy az exorcista Bolingbroke Roger, Marjory Jourdemain boszorkány és Southwell Tamás kanonok társaságában bűbájosságot űz és a király élete ellen áskálódik. Arra itélték, hogy vezeklő ingben vezessék körül London utczáin s aztán Man szigetére számüzték. Férjét hat évvel később érte el sorsa, s talán nem is oly érdemetlenül, mint a drámában, mely inkább a néphagyományt, mint a szigorú történeti igazságot követi; s a nép igen ragaszkodott Gloster herczeghez, kit általában a jó Humphry herczegnek nevezett, és ártatlannak tartotta, de annál nagyobb gyűlölettel nézte ellenségét és megbuktatóját, a királyné kegyenczét, Suffolk herczeget. Gloster és Suffolk küzdelme s mindkettő bukása, York első emelkedése, Cade lázadása és a st.-albansi csata, melyben a Lancester házat először győzte le York fegyvere: – ezek főbb mozzanatai e második rész cselekvényének.

Gloster herczeg bukásáról igy ir Holinshed: „A király túlságos szelidsége nem volt képes féken tartani a pártosokat. A királyné ellenben nagy eszü és bátorságú, becsvágyó s az ékesszólás és állambölcsesség adományaival felruházott hölgy volt; de néha (mint a nők szokása), midőn legnagyobb buzgalommal járt valami után, egyszerre, mint a szélkakas, megfordult és megváltozott. E hölgynek sehogy sem tetszett, hogy férjén inkább uralkodtak mások, mintsem ő uralkodott volna, s elviselhetetlen volt rá nézve, hogy minden fontos dolgot Gloster herczeg végzett, és azt gondolhatnák felőle, hogy benne, a királynéban, nincs értelem és királyi érzület, mivel férjét, ki rég elérte férfi korát, mint kiskorút engedi mások által vezetni. Bár e bogarat eleinte saját képzelődése vitte fejébe, nemsokára mások is izgatták, úgy az államtanács tagjai, kik gyűlölték a herczeget, mert kereken szemökre vetette hibáikat, mint atyja, Reignier király, ki azt a tanácsot adta neki, hogy ő és a király vegyék át az uralkodást s ne tűrjék el az igát, mint kiskorúak és árva gyermekek. Mi szükség van több szóra? A királyné könnyen rábeszéltette magát és Gloster herczeget először minden államügyből kizárta, halálos ellenségeit sem akadályozta, hogy panaszokat és sérelmeket gondoljanak ki ellene és övéi ellen, úgy hogy biztatására több nemes összeesküdött ellene. Ezek közt a legkiválóbbak Suffolk marquis és Buckingham herczeg voltak, s a winchesteri bibornok és a yorki érsek sem maradtak tétlenül. Különféle pontokat hoztak fel ellene nyilt tanácsban, kivált azt, hogy a halálra itélteket más módon végezhette ki, mint az ország törvénye rendeli. Természetesen nagy gyűlöletre tett szert a herczeg mindazoknál, kik gonosz tetteik méltó jutalmától féltek, mert jártas volt a polgári jogban és a gonosztevőket a törvény szigorával sujtotta. És bár minden vádra megfelelt, semmit sem használt okossága és ártatlansága, mert halála el volt már határozva. De hogy elkerüljék a lázadást, melyet ily kedvelt herczeg nyilvános kivégzése felidézett volna, megegyeztek ellenségei, hogy elvesztik, mielőtt óvakodhatnék. E czélra parlamentet hívtak össze Berryben, hol az ország minden pairje megjelent, és köztük Gloster herczeg is; és az ülés második napján Anglia akkori constableje, Lord Beaumont, Buckingham herczeg és mások kiséretében elfogta őt és őrizet alá tette, szolgáit elszakitotta tőle és kiséretének harminczkét tagját különböző börtönökbe vitette, a nép nagy bámulatára. Elfogása után való éjjelen, mely február 24-ke volt, a herczeget holtan találták ágyában s holttestét megmutatták a fő- és közrendeknek, mintha gutaütésben halt volna meg. De (mint Hall mondja) minden páratlan ember belátta, hogy erőszakos halállal veszett el. Némelyek azt hitték, hogy megfojtották; mások, hogy izzó nyársat ütöttek belé hátulról; mások, hogy két dunyha közt fojtották meg; némelyek azt vélték, a bosszúság ölte meg, mivel nyilvános védelmét nem engedték meg. Holttestét St.-Albansba vitték s ott temették el.

Egyike a dráma legszebb jeleneteinek, mely Gloster halálát adja elő, s megrázó pathosában és mesteri jellemzésében a költő legkiválóbb műveivel vetekedik. A gyönge, jólelkű király kesergése mellett a királyné és Suffolk diadalmas arczátlansága és befejezésül Warwick dörgő szavai, melyek a nép lázadását s a közelgő büntetést hirdetik, hatalmas drámai benyomást tesznek és színpadilag is a leghatásosabbak közé tartoznak. Suffolk képmutató jelentésére Gloster haláláról, a király elájul, majd magához térve így tör ki, midőn a királyné és Suffolk alig rejthető örömmel csak úgy oda vetnek neki néhány vigasztaló szót:

Mit! Suffolk lord vigasztal engemet?
Nem ő dudolt-e hollódalt imént,
Hogy megakasztá síri hangja vérem’,
S azt hiszi most, hogy czirpelő ökörszem,
Üres kebelből mely vigaszt csipog,
Az először hallott hangot elűzi?
Mérged ne rejtsd ily czukrozott szavakba.
Hozzám ne nyuljon! vedd, mondom, kezed!
Kigyószúrásként érintése borzaszt.
El, el, előlem, vészes hirhozó!
Szemedben rémes felségben ül ott
Ijesztve gyilkos zsarnok indulat.
Reám ne nézz! megsebesit szemed!
De mégis, el ne menj! – Jer baziliszk,
Öld meg, ki rád ártatlanúl tekint!
Kéjt csak halál árnyéka ád, az élet
Kettős halál: mert Gloster halva van.

A királyné válaszából látszik, mily kevésre becsüli e gyönge jó embert, kinek nem volt ereje megvédni nagybátyját ellenségeitől s most csak siratni tudja. De tovább is megy: vakmerő fogással maga hozza elő a lehetőséget, hogy őt érhetné a gyanú Gloster haláláért, s úgy tünteti fel magát, mint a rágalom áldozatát:

Tán azt hiszik majd, én tevém el útból:
Igy sebzi hírem rágalom szava
S vádjaival eltelnek udvarok.
Ezt nyertem én holtával. – Oh mi gyászos,
Királynő lenni szégyen-koronával!

E gondolatot aztán még tovább füzi, midőn látja, mint sóhajt a király Gloster után. Sajnálandóbbnak mondja magát a megöltnél, és szemére hányja férjének, hogy ezt mégis jobban sajnálja, mint őt. Diadalmas elbizottságában odáig megy, hogy szerelmét is, mely őt férjéhez Angliába hozta, segitségül hivja, és panaszkodik e györge báb kemény szivén, mely szerelmére csak kegyetlenséggel válaszol.

Ezért törött meg csaknem hát hajóm
És űzve vissza balszél kétszer is,
Hazám felé Angolhon partiról?
S ez azt jelenté: a szél mintegy óva
Mondá: Kerüld a skorpió-tanyát
S lábad ne tedd az ellenségi partra.
S én átkozám a kedves vészeket
S ki kibocsátá érczbarlangjaikból;
S kérém, az angol áldott part felé
Vagy szörnyű szirtre hajtsák a hajót.
A szirt lesülyedt süppedő fövénybe
S nem zúza szét csipkézett csúcsain,
Hogy nála még keményebb kő szived,
Majd palotádban, ez rontson meg engem.

Ekkor kitör kivül a nép zaja s mennydörgés gyanánt közeleg, mintha az ég megsokalta volna e csúfolódást a legszentebb érzelmekkel, s villámával akarna közbesujtani. Warwick és Salisbury a nép haragját hirdetik s az izgatott, lüktető jelenet hatása teljes lesz, midőn a belső szoba ajtai szétnyilnak, Gloster előtünik, a mint halva fekszik ágyában, s Warwick az észrevett jelekből egymásután fölfedi a borzasztó titkot. A nép zaja künn folyton emelkedik, a palotát ostromolja és a bűnös büntetését kivánja, s midőn ez végre bekövetkezik és a gyönge király, támaszra lelve a nép kivánságában, összeszedi erejét és száműzetésre itéli Suffolkot, jóleső és megnyugtató hatást, valódi katharsist gyakorol a felháborodott lélekre s méltó befejezése a nagyszerű jelenetnek.

Suffolk végleges bűnhődését igy adja elő Holinshed: „Isten igazsága nem engedte, hogy ily bűnös ember elkerülje bűnhődését. Midőn Suffolk hajóra szállt, hogy Angliába vitorlázzon, egy hadi hajóval találkozott, mely Exeter herczegé, a Tower parancsnokáé volt. Ennek kapitánya rövid viadal után a herczeg hajójára hatolt, s midőn megtalálta rajta a herczeget, a doveri révbe vitte, levágatta fejét egy csónakon s a fejet és törzset a partra dobta. Egy káplánja, ki a holttestet megtalálta ott, Wingfield Collegebe vitte Suffolkban, hol eltemették. Ily véget ért William de la Poole, suffolki herczeg, Isten rendelete szerint, a mint hitték, mert oka volt a jó Gloster herczeg halálának.”

Gloster halálának másik főszerzője, a gőgös winchesteri bibornok rövid idő multán szintén meghal. Shakspere ennek halálát Hall tudósitása után rajzolta. Hogy a bibornoknak része lett volna testvére meggyilkolásában, az inkább a krónikás leleményének látszik, ki VIII. Henrik idejében irván, időszerűnek tarthatta ily vérbűnnel mocskolni be a római bibornokát. Történetileg csak annyi bizonyos, hogy a bibornok kevéssel Gloster után szintén meghalt; de ekkor már hat éve visszavonult minden államügytől s egyedül egyházi hivatásának élt. Shakspere, ki Boleyn Anna leányának uralkodása alatt irta drámáját, szintén helyén valónak találhatta Hall felfogását követni, ki a bibornokot becsvágyó, gőgös, kapzsi embernek festi s halálos ágyán ezt a felkiáltást adja szájába: „Miért kellene meghalnom, mikor annyi kincsem van? Ha az egész ország megmenthetné életemet, képes vagyok azt akár politikával megnyerni, akár kincsekkel megvásárolni. Piha! nem lehet a halált megvesztegetni és semmire sem képes az arany?” E krónikai adatnak köszönhetjük a drámának rövidségében is hatalmas jelenetét Beaufort bibornok hálószobájában, hol a haldokló bibornok felkiált:

Ha a halál vagy, Anglia kincseit
Fogadd s vehetsz rajt’ más ily szigetet,
Élnem ha engedsz s kínt nem érzenem.

A Cade-féle kommunisztikus fölkelés festésében megtaláljuk Shakspere egész erejét, mély komolyságát, szikrázó humorát. Holinshed krónikája így ir Cade Jánosról. „Nemsokára más mozgalom támadt. York herczeg párthívei népfölkelést támasztottak Kentben, még pedig a következő módon. Egy megnyerő külsejű és jó eszű fiatal embert, ki Polychronicon szerint irlandi születésü volt, névszerint John Cade vagy John Mend-all, felbiztatták vegye fel John Mortimernek, York herczeg unokatestvérének nevét, hogy March gróf párthiveinek támogatását megnyerje. Sikerült is, ámbár végül meghiúsitották a tervet és a bűn elnyerte méltó jutalmát… Hogy ügyét jó látszattal palástolja, e dicső vezér alázatos fölterjesztést küldött a királyhoz, melyben biztositá, hogy nem ő felsége ellen vonul, hanem azon tanácsosai ellen, kik saját előnyüket kedvelik és elnyomják a szegény népet… Azt követelte, hogy 1) a király űzze el környezetéből Suffolk minden párthivét és rokonát, és csak a királyi vérből való igazi lordokat vegye tanácsába, York, Exeter, Buckingham, Norfolk herczegeket s az ország minden grófját és báróját. 2) Hogy mindenki felelősségre vonassék, ki Gloster halálában közreműködött. Továbbá, hogy megszünjék minden zsarolás, melyet naponként gyakoroltak a nép ellen, mint a zöld viaszk, mely állandó romlása a hű kenti alattvalóknak. Hasonlókép a King’s Bench, mely nagyon nyomasztó Kent grófságra, a nélkül, hogy a király és hű tanácsa valamit tudna róla stb.… A király a canterburyi érseket s Buckingham Humphrey herczeget küldte hozzá, hogy panaszairól és kivánságairól értekezzenek vele. E lordok a beszédben megfontoltnak, az alkudozásban értelmesnek, szivében kevélynek és véleményeiben makacsnak találták őt, mert semmit sem akart hallani seregének szétoszlatásáról, hacsak a király személyesen nem jő hozzá s mindent nem engedélyez, a mit kiván… A király (Killingworthba való) távozása után Cade Southwarkba ment és a Fehér szarvasban vett szállást. Embereinek legszigorúbban megtiltotta a gyilkolást, rablást, megbecstelenitést, és e jó látszattal még inkább megnyerte a köznép szivét. Azután bevonult Londonba, elvágta a felvonó híd kötelét, a londoni kőre ütött kardjával és mondá: Most Mortimer e város ura. Szépitő nyilatkozatot tevén a mayor előtt jövetelének okára nézve, visszahúzódott Shouthwarkba és julius 3-án Lord Say kincstárnokot Guildhallba vitette s ott vád alá helyezte. Ez azt kivánta, életének meghosszabbitására, hogy pairjei itéljenek fölötte, de a vezér erővel elragadta őt a törvényszéki hivatalnokoktól, levágatta Cheapben fejét s hosszú póznára tüzette, melyet az utczákon maga előtt vitetett. És ezzel meg nem elégedve, Mile-Endbe ment s elfogta ott sir James Cromert, ez idő szerinti kenti sheriffet és Say lord vejét, a kit szintén, nem hallgatva meg vallomását vagy védelmét, lefejeztetett és fejét póznára tüzette; és e két fejjel újra a városba vonult a semmirekellő dühöngő s gúnyból minden utczasarkon összecsókoltatta őket, mindenkinek, a ki látta, nagy irtózatára. Ere nyilt fosztogatás következett, és rablás a város különféle házaiban, különösen Malpas Fülöp alderman és mások házaiban, nem tekintve sok tekintélyes kalmár megbirságolását, kiknek életök és vagyonuk biztonságáért fizetniök kellett. Igy Horn Róbert alderman 500 márkát volt kénytelen fizetni. Southwarkban ki is végeztetett több személyt, némelyeket, mert nem engedelmeskedtek parancsának, másokat, mert régi ismerősei voltak és attól félt, hogy elárulhatnák alacsony származását.

A politikai ürügy alatt támadt fölkelés így fajult kommunisztikus lázadássá, mint minden oly mozgalom, melynek vezetése az alsó nép kezébe kerül, mely a szabadság és egyenlőség hirdetett elveit rögtön a maga szempontjából magyarázza s az osztály- és vagyonkülönbség eltörlésében gyakolatilag alkalmazza, a mint Németországban a reformatio eszméi a parasztháborúban, Francziaországban a nagy forradalom tanai a jakobinus socialismusban idomtalanultak el. Ezt a szükségszerü elfajulást állitja elő Shakspere a kenti fölkelés mozgalmas, nagy igazsággal és humorral teljes képeiben, valóban typikus alakjaiban, melyek azelőtt és azóta számtalanszor ismétlődtek, s néhány vonással egészen kidomboritják a parasztosan felfogott kommunizmust. „ Egy félpennys kenyér ára ezután Angliában egy penny leszen; a három abroncsú kantára tiz abroncs férjen; s söralját inni szememben fölségsértéssel egy. Az egész országot közrebocsátjuk és paripám majd Cheapsideban legel… Pénz nem lesz többé, mindenki az én rovásomra eszik-iszik. Minden embert egy libériába bujtatok, hogy mint testvérek összeférjenek és engem urokúl tiszteljenek.” Saint-Just összes institutiói benfoglaltatnak e mondásban.

A kenti népfölkelés csak nyitánya volt a nagy harczi drámának, mely a piros és fehér rózsa közt megindult. Ennek első felvonásával, a st.-albansi csatával, melyben a Lancaster-ház először nyert vereséget York fegyverétől, kezdődik Anglia történetének legvéresebb korszaka, mely VI. Henrik harmadik részében és III. Richardban tárul elénk.



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Díszterem a palotában.

Harsonák, erre dobolás. Egy felől Henrik király, Gloster herczeg, Salisbury, Warwick, és Beaufort bibornok jőnek; más felől Margit királynét Suffolk vezeti be; York, Somerset, Buckingham és mások követik.

SUFFOLK.
A mint királyi felséged, midőn
Frankhonba mentem, megbizott vala,
Kegyelmességed helytállójaként
Hogy egybekeljek Margit jegyesével:
Őshírü Toursban, a frank és szikul
Királyok, Orléans, Calabria
Bretagne, Alençon herczegi, tizenkét
Báró és hét gróf s húsz püspök előtt
Tisztemben én eljártam s egybekeltem:
És hódolattal térdet hajtva most,
Angolhon és hatalmas peerjei
Szine előtt igényem’ az arára
Kezedbe tészem, a ki lényege
Vagy a nagy árnynak, melynek képe voltam.
Dúsabb adományt még őrgróf nem adott,
Még szebb királynét nem kapott király.

HENRIK KIRÁLY.
Kelj föl, Suffolk! – Margit, az ég hozott.
Nem adhatom szerelmem hűbb jelét
E csóknál. – Isten, életem adója,
Adj háladással telt szivet nekem!
Mert földi üdvnek adtad egy világát
E bűvös arczban lelkemnek, hahogy
Szerelmi öszhang egyesíti keblünk’.

MARGIT.
Kegyelmes férjem, Anglia nagy királya!
Szivemnek meghitt társalgása vélek,
Éj s nap, imette avagy álmaimban,
Udvarkörökben avagy olvasómnál,
Hőn szeretett királyom, te veled,
Felbátorít, hogy üdvözöljelek
Egyűgyü szókkal, a mint azt eszem
S szivem tulömlő üdve engedik.

HENRIK KIRÁLY.
Megbűvölt arcza, ám beszéde bája –
A bölcseségnek fölségével ékes –
A bámulót siró örömre készti:
A szívbeli gyönyörnek telje ez!
Vidám üdvözlet néki, lordjaim,

MIND.
Sokáig éljen Margit, Anglia üdve!

MARGIT.
Mindnyájatoknak köszönet. (Harsona.)

SUFFOLK.
Protector úr, ha fenséged kivánja,
Itt vannak a kötött frigy pontjai,
Melyben királyunk s Károly frank király
Tizennyolcz hóra megegyeztenek.

GLOSTER.
(olvassa).
„Először is a frank király Károly, és William de la Poole, Suffolk őrgrófja, Henrik angol király követe, megegyeztek, hogy nevezett Henrik Margit herczegnőt, Reigniernek, Nápoly, Sicilia és Jeruzsálem királyának leányát hitvesül veszi s őt a következő május hó 30-dika előtt Anglia királynéjává koronázza. Továbbá, hogy Anjou herczegség és Maine grófság felszabadíttassék és atyjának, a királynak átadassék…”

HENRIK KIRÁLY.
Bátya, mi baj?

GLOSTER.
        Kegyelmes úr, bocsánat:
Rögtön aléltság fogta el szivem’,
Szemem borús, nem olvashat tovább.

HENRIK KIRÁLY.
Winchester bátya, folytasd hát te, kérlek.

WINCHESTER.
„Továbbá ugyanők megegyeztek, hogy Anjou és Maine herczegség felszabadíttassék és átadassék atyjának, a királynak; s hogy ő Anglia királyának költségein szállittassék át, a nélkül, hogy hozományt kapna.”

HENRIK KIRÁLY.
Tetszik a frigy. – Őrgróf, térdelj elénk:
Im Suffolk első herczegévé tészünk
S e szablyával övedzünk. – York rokon,
A régensségtől fenséged’ feloldjuk
A franczia földön, míg tíz s nyolcz havi
Idő lejár. – Winchester, köszönet;
Gloster, York, Buckingham, Somerset,
Salisbury és Warwick,
Királyi nőm fogadtatásakor
Mindnyájatok kegyéért köszönet.
És most jerünk, hogy buzgó készülettel
Minél előbb megkoronázzuk őt.
(Király, királyné és Suffolk el.)

GLOSTER.
Nemes nagyok ti, ország-oszlopok!
Ki kell búját Humpreynek tárnia:
A tietek, egész hon búja az.
Henrik bátyám nem fogyasztá-e harczban
Ifjú korát, pénzt, vérét, népeit?
Szabad mezőn tanyázva annyiszor,
A téli fagyban, szúró nyár hevében,
Igaz örökje, Frankföld birtokáért?
Nem törte-é Bedford bátyám eszét,
Ildommal védve Henrik szerzeményét?
Nem oszta-é – Sommerset, Buckingham,
Győző Warwick, York, Salisbury – nektek is,
Mély sebeket Frankföld s Normandia?
Nem fáradnánk-e, Beaufort bátya, én
S egész tudós kormánya e hazának,
Reggeltül estig a tanácsban ülvén,
Meghányva-vetve, hogy a franciákat
Miként lehessen féken tartanunk?
S Párisban a még gyermek Henriket
Megkoronáztuk ellenség daczára:
S most kárba veszszen mind e harcz, dicsőség?
Mit Henrik szerzett, Bedford ébersége,
A hősi tettek, mindnyájunk tanácsa?
Oh, szégyen e frigy, Anglia peerjei!
És vészes e nász: híretek’ lerontja,
Emléklapokról nevetek’ kitörli,
Lemosva hírnév betüit, ledöntve
A leigázott Frankföld oszlopit,
Mikéntha mindez nem volt vón’ soha!

BIBORNOK.
Öcsém, miért e háborgó beszéd,
E hosszadalmas szónoklat-czikornya?
Frankföld – mienk az, s megtartjuk tovább is.

GLOSTER.
Jó, bátya, jó! Megtartjuk, ha lehet;
De lehetetlen most, hogy úgy legyen.
Suffolk az úr, az ujdon herczeg: ő
Id’adta Mainet és Anjout Reignier
Koldus királynak a kinek üres
Zsebéhez a hosszu czím roszul áll.

SALISBURY.
Ki a világért halt meg, arra mondom:
Normandia kulcsa e két tartomány. –
De vaj miért sir Warwick, hős fiam?

WARWICK.
Búmban sirok: nincs mentség, veszve vannak.
Ha vón’ rémény még visszanyerni, kardom
Ontana hő vért s nem szemem könyűt.
Anjou és Maine! én szerzém mind a kettőt,
E kar hódítá mindkét tartományt;
S a várakat sebekkel én vivám ki!
Most békeszókkal adják vissza ujra!
Mort Dieu!

YORK.
Suffolk pedig fúljon meg uj czimén:
Bemocskolá e hős sziget nevét!
Frankföld szivem’ téphette vón’ ki inkább,
Semhogy e frigyre állott volna rá.
Ugy olvasám én, hogy királyaink
Kincset, kelengyét kaptak hölgyeikkel;
S Henrik király od’adja önmagáét
Olyan aráért, a ki mitse’ hoz.

GLOSTER.
Szép tréfa, soh’se hallánk még ilyet:
Suffolk, tizenötödöt követel,
Költség fejében, hogy őt áthozá!
Otthon maradt, veszett vón’ éhen inkább,
Mielőtt –

BIBORNOK.
Gloster mylord, nagyon is tűzbe jősz.
A fejdelemnek volt tetszése ez.

GLOSTER.
Winchester lord, jól ismerem szived’:
Nem szavam az, mi nem tetszik neked;
Jelenlétem, ez a mi bánt, boszant.
Haragra fortyansz: látom arczodon
A düht, kevély pap! Ha tovább maradnék,
Kitörne ismét régi patvarunk.
Ha meghalok, majd emlékezzetek,
Én jósolám meg: Frankföld oda lesz.        (El.)

BIBORNOK.
Im bőszen a protector elmegyen.
Tudjátok azt jól, ellenségem ő,
Sőt a mi több még, mindnyájatoké,
S nem nagy barátja, félő, a királynak.
Ne feledjük el, legközelebb rokon
S esetleg a trónt örökölheti.
Ha császárságot szerzett vón’ e nász
S nyugat mindannyi gazdag államát,
Lett vón’ ürügy, hogy kifogást tegyen.
Vigyázzatok bölcsen, óvatosan,
A sima szók meg ne igézzenek.
Imé a köznép őt hogy’ kedveli:
Igy híja: „Humphrey, a jó Gloster herczeg!”
Eléje tapsol, fennen kiabál:
„Királyi fenség, Jézus tartsa meg!”
„Őrizze ég jó Humphrey herczeget!”
Mind e hizelgő csillám ellenére,
Félek, urak, vészes protector ő.

BUCKINGHAM.
S mért legyen ő Henrik protectora?
Hisz nagykorú már: maga légyen úr!
Lépj frigyre vélem, Somerset rokon,
S Suffolkkal együtt ti mindannyian:
Hamar lerántjuk Humphreyt székiből.

BIBORNOK.
Nem tűr halasztást ilyen fontos ügy;
Azonnal Suffolk herczeghez megyek. (El.)

SOMERSET.
Buckingham öcs, bár Humphrey büszkesége
És méltóságos tisztje ingerel,
Tartsuk szemmel a gőgös kardinált.
Dagálya még kevésbé tűrhető,
Mint valamennyi herczegé e honban:
Ha Humphrey megdűl, ő lesz a protector.

BUCKINGHAM.
Vagy én Somerset, vagy te lészsz protector,
Humphrey herczeg s a bíbornok daczára.
        (Buckingham és Somerset el.)

SALISBURY.
Gőg ment elől, utána nagyravágyás.
Míg mindezek önnagyságukra törnek,
A hon javára illik törni nékünk.
Ugy láttam én, igaz nemes gyanánt
Állott meg eddig Gloster herczege;
S gyakorta láttam, a gőgös bibornok
Katona volt s nem egyház embere,
Dölyfös kevély, mint mindnyájunk ura,
Mint egy paraszt káromkodott s magát
Nem mint egy állam fője viselő.
Warwick, fiam, vénségem vígasza!
Mert egyszerű vagy, házias, vitéz,
Megnyerted a nép legfőbb hajlamát,
S fölötted a jó Humphrey áll csupán;
S te, York öcsém, irlandi tetteid,
Hol a fegyelmet helyre állatád,
S Frankhon szivében hadi járatid,
Midőn királyunk helytartója voltál:
Midőn e miatt fél és tisztel a nép:
Kössünk frigyet mi a közügy javára,
Hogy fékre vessük, mint tőlünk telik,
A kardinál és Suffolk büszkeségét,
Somerset és Buckingham vágyait,
És támogassuk Humphreyt minden áron,
Míg hon javát czélozzák tettei.

WARWICK.
Ég úgy segélje Warwickot, a mint
Szereti a hont s honja közjavát.

YORK.
S ezt mondja York: neki van legtöbb oka.

SALISBURY.
Fel hát, kiki a fődologra mén.

WARWICK.
A fődologra mén! – Hajh veszve Maine!
Én hóditám Mainet harczi ménen ülve,
S megtartottam vón’ vég lehelletig,
Bármerre mén más. Óh jól érzem én,
Mainet visszavívom, vagy elvérzem én!
(Warwick és Salisbury el.)

YORK.
A franknak Anjout és Mainet átadák,
És veszve Páris; s hogy mindez oda,
Normadiánk is gyönge lábon áll.
Suffolk a békét megköté, a peerek
Elfogadák, s herczeg szép lányaért
Két herczegséget kész cserélni Henrik.
S vádoljam őket? mit törődnek ők?
Nem magokét, a tiedet adák.
Olcsón fecsérli zsákmányát a rabló.
Barátokat vesz, kéjhölgyeknek osztja,
Duskálva úrként, míg nyakára hág;
És vagyonát a bamba birtokos
Siratja, búsan tördelvén kezét,
És fejcsóválva távol áll, remegve,
Míg szerteszórják, osztják mindenét,
S bár éhen hal, nem nyulhat az övéhez.
Igy forr, evődik York, nyelvét harapja,
Míg alkuszok önországát eladják.
Rémlik, hogy Irland, Frankföld, Anglia
Úgy összenőttek véremmel, husommal,
Miként Althaea végzetes tüze
A kalydoni herczegek szivével.
Anjou és Maine a franknak adva át!
Fagyaszt e hír. Frankföld ép úgy vala
Reményem, mint ez áldott Anglia.
Lesz még idő, sajátom’ követelnem:
A Nevilekhez most ez okbul állok,
S szinleg beczézem Humphrey herczeget,
S trónt követelni kémlem az időt:
Ez az aranypont, melyre czélozok.
Jogom’ ne bitorolja Lancaster kevélyen
Jogart ne tartson gyermekökliben,
A koronát ne hordja ő fején,
Papos szeszélye rosszul áll a trónhoz.
Légy hát nyugodt, York, míg időd jövend:
Viraszsz, vigyázz, ha mások alszanak,
Hogy így kikémleld állam titkait,
Míg szerelemmel Henrik túltelik,
S a drága áron vett királyarával
És a nagyokkal Humphrey összetűz.
Tejszínü rózsám’ ekkor emelem föl:
El-, szétömöljön édes illata.
A York-czimer lesz lobogómra írva,
Hogy harczra szálljak a Lancasterekkel;
S kicsikarom attól a koronát,
Ki könyveivel lerántá Angliát.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Terem Gloster herczeg palotájában.

Gloster és a herczegnő jőnek.

HERCZEGNŐ.
Fejed miért csügg, férjem, mint kalász,
Mely lekonyúl Ceres dús terhitől?
Mért vonja össze nagy Humphrey szemöldjét,
Mogorva arczczal nézvén a világot?
A durva földre mért szegzed szemed’,
S nézed merőn, mi arczod’ árnyba vonja?
Mit látsz vaj ottan? Henrik koronáját
Föld valamennyi díszétől ragyogva?
Ha azt: merőn csak nézz, csúszsz’ arczodon,
Mígnem az a te homlokod’ köríti.
Nyujtsd ki karod’, ragadd fel a dicső díszt.
Rövid talán? Az enyémmel toldom én meg.
S ha ketten együtt ragadók fel: együtt
Emeljük égre föl fejünk’, s szemünket
Le nem alázzuk többé, hogy csak egy
Pillantásunkra méltassuk a földet.

GLOSTER.
Óh drága Nell, ha férjed’ szereted,
A nagyravágyás férgit űzd tova.
Ha uram, öcsém, erényes Henrik ellen
Van szándokom, e gondolat legyen
E földi létben vég lehelletem.
Rossz éji álom tett engem borússá.

HERCZEGNŐ.
Mit álmodál? szólj, férjem: díjaul
Elmondom édes hajnalálmomat.

GLOSTER.
Rémlék, e pálcza, udvartiszti jelvem,
Ketté törött; ki tette, feledém,
De úgy hiszem, a bíbornok vala;
A ketté zúzott bot darabjain
Somerset Edmund feje volt kitűzve,
És Poole-é, Suffolk első herczegéé.
Ezt álmodám: ég tudja, mit jelent.

HERCZEGNŐ.
Hm! azt jelenti ez csupán: a ki
Egy ágat tör csak Gloster erdejében,
Fejét veszíti el a vakmerő.
De hallj meg engem, Humphreym, édesem:
Rémlék, Westminster székes templomában
Ültem királyi széken, a melyen
Királyt s királynét szoktak koronázni,
Előttem Henrik s Margit térdelének
S fejemre ők tevék a koronát.

GLOSTER.
Ej, ej, Leonora! megszidlak ezért.
Te büszke nő, roszlelkü Leonora!
Nem vagy-e e hon második asszonya
És a protector szeretett neje?
Számodra készen kéj-gyönyör nem áll-e,
Fogalmadat tetézve, túlhaladva?
S mégis örökké árulást koholsz,
Hogy letaszítsad férjedet s magad’
Fény-dísz csucsáról a szégyen tövéig?
Menj, menj, ne halljak többé ily beszédet!

HERCZEGNŐ.
Mi ez, uram, igy meghurítod-é
Leonorát, hogy álmát elmesélte?
Magamba őrzöm álmom’ ezután,
Hogy ki ne szidjanak.

GLOSTER.
Ne haragudjál, már kibékülék.

Hirnök jő.

HIRNÖK.
Mylord protector, ő felsége kéret,
Készülj az útra Sz. Albans felé,
Solymászni indul a király s királyné.

GLOSTER.
Megyek. – Jer, Nell; velünk jösz úgy-e bár?

HERCZEGNŐ.
Mindjárt megyek, követlek, jó uram.
(Gloster és hírnök el.)
Kővetnem kell, elől nem mehetek,
Míg ily kicsínyes s gyáva lelkü ő,
Ha férfi volnék, herczeg, vérrokon,
Kiirtanám e gátló törzseket
S törnék utat fejetlen nyakakon;
Bár nő, de lomha nem leszek, s szerencse
Díszmenetében játszom szerepet,
– Hol, merre vagy? Jer, sir John, jer, ne félj,
Ketten vagyunk csak, én s te egyedűl.
Hume jő.

HUME.
Felséged éltét Jézus tartsa meg!

HERCZEGNŐ.
Mily szó ez: felség? Herczegnő vagyok csak.

HUME.
De Hume tanácsa és Isten kegye
Megsokszorozza kegyed czímeit,

HERCZEGNŐ.
Mi hírt hozasz, John? Értekeztetek már,
Te, Jourdain Margit, a ravasz boszorkány,
S Bolingbroke Roger, a szellemidéző?
Vaj készek-é szolgálni engemet?

HUME.
Megfogadák, hogy fönséged elé
A föld alól egy szellemet idéznek,
Kérdéseidre a ki megfelel,
A hányat csak eléje szab kegyed.

HERCZEGNŐ.
Elég; a kérdést majd kigondolom.
Ha Sz. Albansból visszatérek, akkor
Gondoskodom, hogy mindez teljesűljön.
Fogadd e díjt, Hume; légy, fiú, vigan
E fontos ügynek frigyes társival.        (El.)

HUME.
Aranyaival hogy Hume vígan legyen!
Biz az lesz! – Ám, sir John, most mit teszesz?
Ajkad’ lezárd, ne szólj, csak ennyit: pszt!
Mély titkolódzást kíván a dolog.
Boszorkát hoznom, aranyat adott:
Ördög legyen bár, marka nyitva lesz.
Ám aranyom másunnan is repűl:
Nem mondhatom, hogy a gazdag bibornok
S az ujdonsült Suffolk herczeg felől;
De úgy tudom: mert, hogy valót beszéljek,
Leonora asszony dölyfét ismerik,
S megfizetének, ássam őt alá
S fülébe súgjam a szellemidézést.
Mondják, latornak nem kell alkusz: s ím én
Suffolk s Winchester alkusza vagyok.
Ha nem vigyázasz, Hume, nagyon közel jársz,
Ravasz gazoknak hínod mindakettőt.
Igy áll az ügy, s így – félek – végre is
Hume, a gazember rontja meg e hölgyet.
Az ő büne Humphrey bukta leszen.
Bármit dül el: aranyt markol kezem.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Péter és Mások jőnek kérelemlevelekkel.

1. KÉRELMEZŐ.
Emberek, gyerünk jó közel, ott megy el mindjárt protector urunk; akkor aztán átadhatjuk irásban instáncziáinkat.

2. KÉRELMEZŐ.
Úgy ám, hogy az Isten őrizze meg, mert bizony jó egy ember. Áldja meg a Jézus!
Suffolk és Margit királyné jőnek.

1. KÉRELMEZŐ.
Ugy gondolom, amott jön a, vele a királyné. Én leszek – tudom – az első.

2. KÉRELMEZŐ.
Vissza, bolond! ’sz ez a Suffolk herczeg, nem a protector úr.

SUFFOLK.
Nos ficzkó! valamit akartál tőlem kérni?

1. KÉRELMEZŐ.
Bocsánat, mylord: protector urunknak néztelek.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
„Protector urunknak!” Ő fenségéhez vannak intézve kérelmitek? Hadd lássam! mi a tied?

1. KÉRELMEZŐ.
Az enyém, felséged engedelmével
Goodman John ellen, a kardinális úr embere ellen van, a mért házamat, földjeimet, feleségemet, mindenemet elragadta.

SUFFOLK.
Feleségedet is? E már valóban nagy jogtalanság! – Mi a tied? – Mi ez? (Olvassa.) „Suffolk herczeg ellen a melfordi közlegelő bekertelése miatt?” – Mit jelent ez, gazember ur?

2. KÉRELMEZŐ.
Óh uram, én csak szegény supplikánsa vagyok a mi egész községünknek.

PÉTER.
(átadva folyamodványát).
Mesterem, Horner Tamás ellen, mert azt mondá: York herczeg a korona jogos örököse.

MARGIT.
Mit mondasz? York herczeg azt mondá, hogy ő a korona jogos örököse?

PÉTER.
Már mint az én mesterem? Dehogy! az én mesterem azt mondta, hogy ő az, a király pedig bitorló.

SUFFOLK.
Ki van itt? (Szolgák jőnek.) Vigyétek ezt a ficzkót, mestereért pedig küldjetek azonnal valakit egy törvényszolgával. A király előtt majd többet hallunk ügyetekről.        (Szolgák el Péterrel.)

MARGIT.
Ti pedig, a kik védelemre vártok
A védnök úr kegyelmes szárnya alatt,
Uj kérelemmel esdjetek előtte.         (Széttépi az irásokat.)
Pusztul, ripők-had! – Suffolk, űzd haza.

MIND.
Jertek, távozzunk.        (Kérelmezők el.)

MARGIT.
Suffolk mylord, szólj, itt ez a divat,
Ez a szokás Angolhon udvarán?
Ez-e a kormány a brit szigeten?
Ez a hatalma Albion urának?
Henrik király növendék marad-e
Váltig, mogorva Gloster vezetékén?
Nem vagyok-e királyné rangra, czímre,
S alattvaló legyek, e herczegé?
Hidd el, midőn – Poole – Toursban bajt vivál
Az én szerelmem tiszteletire
S a franczia hölgyek szívét ellopád:
Hozzád hasonlít Henrik – azt hivém –
Udvariasság-, szív- s alakra nézve.
De ő csupán csak jámborságra hajlik
És olvasóján ave-máriázni.
Hősei próféták és apostolok,
És szent-irási ígék fegyvere;
Imaszobája a porond, szerelme
Kanonizált szentek ércz szobrai.
Oh vajha a bibornok-testület
Pápának tenné és Romába vinné,
Fejére tűzvén hármas koronát:
Szentségihez ily állás illenék.

SUFFOLK.
Légy türelemmel: én valék oka,
Hogy Angliába jöttél; én viszem ki,
Hogy megelégült is légy, asszonyom.

MARGIT.
S aztán gőgös Humhreyn kívűl, Beaufort,
El felfútt pap, Somerset, Buckingham
S a dohogó York! S legkisebbikök
Többet tehet, mint Angolhon királya.

SUFFOLK.
S a ki közűlök legtöbbet tehet,
A Nevileknél többet az se tesz:
Nem egyszerű peer Warwick s Salisbury.

MARGIT.
Mindannyi lord ugy félig sem boszant,
Mint a protector dölyfös hitvese:
Az udvarnál uszálya hölgycsoport,
Nem Humphrey nője: czászárné gyanánt.
Királyi nőnek tartja idegen;
Testén egy herczeg jövedelme van
S szegénységünkből csúfot űz szivében.
Nem érjem én meg, hogy rajt’ boszut álljak?
A nyomorúlt, az aljas czafra multkor
Kérkedve mondá kedvenczei között,
Hogy többet ért atyámnak birtokánál
Uszálya csak legrosszabb köntösének,
Míg lányaért két tartományt nem adtál.

SUFFOLK.
Magam keném meg enyvvel a bokort
És csalmadár áll lesben, egy csapat
Leszáll közéjök daljok’ hallani,
S zavarni téged nem száll vissza többé.
Hagyd őt tehát, s hallgass rám, asszonyom:
Tanácsot adni vakmerősködöm.
Bár nem sziveljük a bibornokot,
Kössünk frigyet a lordokkal s vele,
Míg porba rántjuk Humphrey herczeget.
Mi Yorkot nézi, az előbbi vád
Aligha lesz részére nagy előny.
Egymás után így gyomláljuk ki őket,
S majd boldogitva te viszed a kormányt.
Henrik király, York és Somerset, Gloster herczeg és neje Beaufort bibornok, Buckingham, Salisbury és Warwick jőnek.

HENRIK KIRÁLY.
Mi engem illet, lordok, bárki lesz,
York vagy Somerset, mindegy az nekem.

YORK.
York hogyha rosszul tölté bé helyét,
A régensséget ám tagadd meg akkor.

SOMERSET.
És Somerset ha nem méltó e tisztre,
Én engedek, a régens York legyen.

WARWICK.
Vajon kegyelmed méltó-é, nem-é,
Ezt ne vitassuk: York méltóbb bizonynyal.

BIBORNOK.
Kevély Warwick, főbbeknek hagyd a szót.

WARWICK.
Harczsíkon nálam nem főbb a bibornok.

BUCKINGHAM.
Mind a ki itt van, Warwick, főbb te nálad.

WARWICK.
Mindannyi közt még legfőbb lehetek.

SALISBURY.
Békén, fiam! – Buckingham, addokát,
Mért vón’ Somerset inkább jogosult?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mert a király akarja igy, azért.

GLOSTER.
Elég idős már a király, önállón
Itélni itten. Nem nők dolga ez.

MARGIT.
Ha elég idős, szükség-e, hogy kegyed
Védnöke légyen ő felséginek?

GLOSTER.
Én Angliának vagyok védnöke:
Ha az kivánja, tisztemről lemondok.

SUFFOLK.
Mondj hát le s szűnjék gőgös büszkeséged.
Mióta te vagy király – s ki az, ha nem te? –
Romlásnak indult országunk naponkint:
A tengeren túl úr lett a dauphin,
S mindannyi peer e honban és nemes
Királyhatalmad rabszolgája lett.

BIBORNOK.
Gyötréd a népet; zsarolásaidtól
Kongó-üres lett a papság zsebe.

SOMERSET.
Pompás palotáid, nőd díszköntösi
Megfogyaták az ország kincseit.

BUCKINGHAM.
Kegyetlenűl mondott itéleted
Gonosztevőkön, túllépve a törvényt,
S most téged ad törvény kényének át.

MARGIT.
Nagy a gyanú: tisztekkel, frank helyekkel
Vásárt üzél; ha mindez kitudódnék,
Biz’ fej ne’kül ugrálnál csakhamar.
(Gloster el. A királyné leejti legyezőjét.)
Add fel legyezőm’. Mit! nem teszed, babám?
        (Arczul üti a herczegnőt.)
Oh te valál? bocsánat, asszonyom!

HERCZEGNŐ.
Én voltam-é? Én voltam, büszke frank:
Csak szép pofádhoz juthatnék közel,
Majd rá kaparnám tiz parancsomat.

HENRIK KIRÁLY.
Jó néne, csend: ’sz nem tette készakarva.

HERCZEGNŐ.
Nem készakarva! Résen légy, király!
Mint csecsemőt csititgat ő s beczéz.
Habár sok urnak nincs nadrágja itt,
Nem üt meg engem boszulatlanúl.        (El.)

BUCKINGHAM.
Bibornok úr, utána sietek,
S azt is kikémlem, Henrik mit csinál.
Bőszült a hölgy; nem kell ösztön dühének,
Vesztébe nyargal így is, bizonyos.        (El.)
Gloster visszajő.

GLOSTER.
Most, lordjaim, hogy haragom’ lehűtém,
Körüljárván az udvar-négyszögöt,
A közügyekről jöttem értekezni.
Mi hamis, kaján vádjaitok’ illeti,
Bizonyságot! s a törvény ám itéljen;
De úgy legyen irgalmas nékem ég,
A mint e hont s király hűn szeretem. –
De a dologra, a mely fenforog:
Azt mondom én, York legjobb lesz, király,
Hogy franczia földön helytartód legyen.

SUFFOLK.
Mielőtt határzunk, hadd hozzak fel én,
Nem gyönge érvet, hogy mindannyi közt
York legkevésbbé illenék e tisztre.

YORK.
Suffolk, tudom jól, mért nem illeném:
Mert én gőgödnek nem tudok hizelgni;
S aztán, ha nékem adjátok e tisztet,
Somerset herczeg itt tart vissza majd,
Pénz, készlet s felhatalmazás ne’kül.
Míg frankhon a dauphin kezére jut.
A multkor is tétlen vártam miatta,
Míg kiehűlve Páris elveszett.

WARWICK.
Ezt vallom én is, s e honban soha
Még undokabbúl nem tett áruló.

SUFFOLK.
Hallgass, konok Warwick!

WARWICK.
Vajon miért, gőg mintaképe te?
Suffolk szolgái jőnek, Hornert és Pétert hozva.

SUFFOLK.
Mert árulással vádlott áll előttünk!
Ég adja, hogy kimentse York magát.

YORK.
Mit! árulással engem vádlanak?

HENRIK KIRÁLY.
Suffolk, hogy’ érted? Monddsza, kik ezek?

SUFFOLK.
Szolgálatodra, felség. Árulással
Vádolja itt e ficzkó mesterét,
Azt mondta ez, Rikhárd, a yorki herczeg,
Az angol trón jogos örököse
S felséged azt hogy bitorolja csak.

HENRIK KIRÁLY.
Ezt mondtad, ember? Szólj, beszélj.

HORNER.
Fölséged engedelmével, sohasem gondoltam, se nem mondtam én olyasmit. Isten a tanúm, e gazfi hamisan vádolt.

PÉTER.
Erre a tíz csontdarabra mondom, uraim, bizony azt mondta nekem egy este a padláson, mikor York mylord fegyverzetét tisztogattuk.

YORK.
Czudar, piszok nép, ronda kézmives!
E szavadért fejeddel bünhödöl. –
Felséges úr, könyörgök, érje őt
Ezért a törvény teljes szigora.

HORNER.
Jaj, mylord, akaszszanak fel, ha mondtam valaha azokat a szavakat. A vádló inasom. A minap, miker megfenyítettem egy vétségeért, térden tett fogadást, hogy meg fogja torolni rajtam. Jó tanuságom van e mellett. Azért is kérem fölségedet, egy gazember vádjára ne vessen el egy becsületes embert.

HENRIK KIRÁLY.
Szólj, bátya, mint itéljünk jog szerint?

GLOSTER.
Ekként, uram, ha szólanom szabad:
A frank helytartó Somerset legyen,
Miután gyanút költ York ellen e pör;
Ezeknek itten tűzz ki egy napot
Párviadalra, alkalmas helyen,
Szolgája ellen mert tanúja van.
Ez a jog, ez Humphrey itélete.

SOMERSET.
Király felség, hálás köszönet.

HORNER.
S én kész vagyok a párbajt elfogadni.

PÉTER.
Oh jaj! mylord, én nem tudok víni. Az Istenért, legyenek irgalmasok! Az emberek gonoszsága megront engemet. Oh Istenem, légy kegyelmes! Nem vagyok képes csak egy csapást is tenni. Oh Istenem, szivem!

GLOSTER.
Vagy víni fogsz, vagy felkötünk, kölyök!

HENRIK KIRÁLY.
Börtönbe vélök! s a legközelebb
Hó végsejét tüzöm ki bajvivásra. –
Jer, Somerset, hogy mindjárt utra kelj.         (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Gloster herczeg kertje.

Jourdain Margit, Hume, Southwell és Bolingbroke jőnek.

HUME.
Jertek, emberek; mondom, a herczegnő elvárja, hogy – a mit igértetek – teljesítsétek.

BOLINGBROKE.
El vagyunk rá készülve, Hume mester. Meghallgatja az asszonyság és megnézi szellemidézésünket?

HUME.
S hát miért ne? Ne aggódjatok bátorsága miatt.

BOLINGBROKE.
Hallottam hirét, hogy megtörhetlen lelkü asszony. De mégis tanácsos lesz, Hume mester, hogy te ott fen légy nála, mig mi itt len foglalatoskodunk; azért is menj, kérlek, Isten nevében, hagyj magunkra. (Hume el.) Jourdain anyó, borulj le s mászszál a földön; te, Southwell John, olvasd, s fogjunk a munkához.
Fen a herczegnő megjelenik.

HERCZEGNŐ.
Helyesen, emberek; Isten hozott.
Dologra most. Minél előbb, annál jobb.

BOLINGBROKE.
Csak várj; kuruzsló tudja idejét.
A mély, sötét éj, a legcsöndesebb éj,
Az az idő, midőn Troja kigyúlt,
Midőn bagoly huhog, vonít az eb,
Lelkek bolyongnak, sirt tör fel kisértet:
Legalkalmasb az ily idő müvünkhöz.
Ne félj, csak ülj le; a kit mi idézünk,
Azt fogva tartjuk itt bűvös körünkben.
(Elvégzik a kellő szertartásokat és megcsinálják a kört; Bolingbroke vagy Southwell olvassa: Conjuro te, etc. Iszonyuan mennydörög és villámlik; a szellem felkél.)

SZELLEM.
Adsum.

JOURDAIN MARGIT.
Asmath!
Kinek nevét s hatalmát retteged,
Az örök Istenre kérdlek, válaszolj!
Nem szabadúlsz meg, a míg nem beszélsz.

SZELLEM.
Kérdd, a mi tetszik. – Bár csak vége vón’ már!

BOLINGBROKE.
Először: a király mi sorsra jut?

SZELLEM.
Még él a herczeg Henrik buktatója:
Túléli őt s erőszak lesz halála.
(A mint a szellem szól, válaszait Southwell leirja.)

BOLINGBROKE.
Mi végzet várja Suffolk herczeget?

SZELLEM.
Elveszti őt a tengerek hajósa.

BOLINGBROKE.
Mi végre jut Somerset herczege?

SZELLEM.
A várakat kerűlje,
Mert biztosabb fövényes síkokon,
Mint hol vártornyok állanak. –
Legyen elég, tovább nem tűrhetem.

BOLINGBROKE.
Homályba, tűzmocsárba szállj alá!
Pusztulj el átkozott!
(Mennydörgés, villámlás. A szellem eltűnik.)
York és Buckingham sietve jőnek őreikkel.)

YORK.
Fogjátok és e limlomot vigyétek?
Ugy-é, anyókám, szépen meglesénk.
Mit! asszonyom, te ott? A hont, királyt
Lekötelezted fáradságaiddal;
S a védnök úr is, nem kétlem, jutalmat
Méltóat ád e jó szolgálatért.

HERCZEGNŐ.
Félig se oly rosz, mint a trón iránt
A tied, czudar! – Ok nélkül fenyegetsz.

BUCKINGHAM.
Bizonynyal ok ne’kűl! – Ugyan, mi ez!        (A papirokat mutatja.)
El, el velök! – És egymástól külön
Zárjátok el jól. – Asszonyom, velünk jősz.
Stafford, vedd őt magadhoz.        (A herczegnő el.)
Minden csinyed most napvilágra jő. –
Mindnyája el!
        (Az őrök el Bolingbroke-kal, Southwellel, stb.)

YORK.
Jól megleséd őt, látom, Buckingham:
Dicső fogás, hogy rája épitsünk!
Most jösz te, nézzük, az ördög mit ír.
Vajon mi ez?        (Olvassa.)
„Még él a herczeg Henrik buktatója:
Túléli őt s erőszak lesz halála.”
No ez helyes.
Aio te, Aeacida, Romanos vincere posse.
Jó. Hát a többi:
„Mi végzet várja Suffolk herczeget?
Elveszti őt a tengerek hajósa.”
„Mi végre jut Somerset herczege?
A várakat kerűlje,
Mert biztosabb fövényes sikokon,
Mint hol vártornyok állanak.”
Jertek, urak:
Ily jóslatot bajjal nyerhetni csak
S bajjal érthetni meg.
Utban van Henrik Sz.-Albans felé
S e drága hölgynek férje is vele:
Oda vágtatok most s megviszem e hírt:
Protector urnak gyászos reggeli.

BUCKINGHAM.
Hadd én legyek a hirvivő, mylord.
Reménylem, érte szép jutalmat ád.

YORK.
A mint akarod, mylord. – Hé, valaki!
        (Egy szolga jő.)
Hídd meg Salisbury s Warwick lordokat
Vacsorára holnap este. – Elmehetsz.         (El.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Sz.-Albans.

Henrik király, Margit királyné, Gloster, Bibornok és Suffolk jőnek, rivalgó solymászokkal.

MARGIT.
Urak, higyétek, vizi madarakra
Hét éve nem volt ily solymászatunk,
De túlnagy volt a szél s tíz állt egy ellen,
Vén Janka hogy nyomot veszt röptiben.

HENRIK KIRÁLY.
De hogy’ csapott fel madarad, mylord,
És szálla fel a többiek fölé!
Im! mint hat Isten minden élő lényben!
Ember, madár biz’ a magasba tör.

SUFFOLK.
Nem is csoda – bocsánat! – hogy kitűnőn
Repülnek a protector solymai:
Tudjátok, urok hogy szeret a magasban
És röptükön túl vágy még gondolatja.

GLOSTER.
Aljas-silány az a lélek, mylord,
A mely magasbra nem tör egy madárnál.

BIBORNOK.
Tudtam, magasbra vágy a föllegeknél.

GLOSTER.
Biz úgy, bibornok. Mit gondol kegyed,
Nem vón’-e jó, ha égbe tudna szállni?

HENRIK KIRÁLY.
A soh’se múló üdv kincstára az!

BIBORNOK.
Földön van a te mennyed; kincsed a trón,
Erre irányul lelked és szemed,
Vészes protector, átkos peer, ki álnok
Színeskedéssel megcsalsz hont, királyt!

GLOSTER.
Ily agyafurtság egy papnál, bibornok!
Tantaene animis coelestibus irae?
Pap ily heves! – Jó bátya, rejtsd dühöd’!
Ily jámborsággal megfér ily gonoszság?

SUFFOLK.
Sir, nem düh az, csupán a mennyi illik
Ily szép vitához s ily gazlelkü peerhez.

GLOSTER.
Mint ki, mylord?

SUFFOLK.
        Ki más, mit te, mylord,
Ha lord-protectorságod engedi.

GLOSTER.
Hogy szemtelen vagy, tudja Anglia.

MARGIT.
S te nagyravágyó, Gloster.

HENRIK KIRÁLY.
        Légy nyugodt,
Kérlek, s ne bujtsd a lobbant peereket,
Mert boldogok a földön békeszeretők.

BIBORNOK.
Ugy én legyek hát boldog, hogyha kardom
Békét szerez a gőgös védnök ellen.

GLOSTER.
(félre a bibornokhoz).
Szent bátya, biz’ szeretném, erre jusson!

BIBORNOK.
(félre).
Ha mersz, legyen.

GLOSTER.
(félre).
Pártos hadat ne kontass ez ügyért:
Bántalmadért se állj ki tenmagad.

BIBORNOK.
(félre.)
Csak jőni merj! – Ha mersz, ma este légy
Ott a berek keletső oldalán.

HENRIK KIRÁLY.
Miről beszéltek?

BIBORNOK.
        Hidd el, Gloster öcs’
Ha el nem dugják solymod’ oly hamar,
Tovább vadászunk. – (Félre Glosterhoz.) Pallost hozz magaddal.

GLOSTER.
(félre).
Meglesz, bátya.

BIBORNOK.
(félre).
Ne feledd: a berek keletső odalán.

GLOSTER.
(félre).
Bibornok, ott leszek.

HENRIK KIRÁLY.
        Nos, Humphrey bátya?

GLOSTER.
Solymászatról beszéltünk csak, uram! –
(Félre.) A szűz anyára, pap, tar pilised’
Megnyírom vagy batkát sem ér vivásom.

BIBORNOK.
(félre).
Medice seipsum:
Védnök, vigyázz, hogy megvédd tenmagad’.

HENRIK KIRÁLY.
Zajong a szél, urak, mint boszutok.
Mint sérti, bántja szívem’ e zene!
Ily zagyva húrból öszhang kelhet-é?
Hadd legyek én békítőtök, urak!
        (Egy valaki jő és kiáltoz: Csoda!)

GLOSTER.
Vaj mit jelent e zaj?
Minő csodát hirdetsz te itt, fiú?

VALAKI.
Csoda! csoda!

SUFFOLK.
Jer a királyhoz, s mondd el, mily csoda?

VALAKI.
Sz.-Albans oltáránál egy vak ember
Szemevilága nyilt meg az imént,
Ki mitse látott, a mióta él.

HENRIK KIRÁLY.
Legyen dicsőség annak, ki hivőknek
Fényt ád az éjben, kétségben vigaszt!
A sz.-albansi mayor jő társaival; Simpcoxot ketten hozzák egy székben; felesége és nagy sokaság utánok.

BIBORNOK.
Egész menetben jő itt a lakosság,
Hogy bemutassa fölségednek őt.

HENRIK KIRÁLY.
Nagy a vigasza itt e földi létben,
Bár szemvilága bűnét sokszorozza.

GLOSTER.
Hátrább, barátim. – Hozzátok ide,
Beszélni óhajt véle a király.

HENRIK KIRÁLY.
Mondd el, jó ember, a dolog folyását.
Hogy az urat dicsőithessük érted.
Soká valál vak? s most meggyógyulál?

SIMPCOX.
Vakon születtem én, kegyelmes úr.

ASSZONY.
Valóban úgy.

SUFFOLK.
Ki ez az asszony?

ASSZONY.
Szolgálatjára, az ő felesége.

GLOSTER.
Ha anyja volnál, jobb tanú lehetnél.

HENRIK KIRÁLY.
Hol születél?

SIMPCOX.
Éjszakon, Berwickben, fölséges úr.

HENRIK KIRÁLY.
Nagy volt, szegény te, ég kegyelme rajtad:
Szentetlenűl ne múljék nap, sem éj,
El ne feledd, mit tett az úr veled.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mondd meg, jó ember, véletlen menél
A szent sirjához, avagy áhitatból?

SIMPCOX.
Ég tudja, áhitatból; százszor is
Álmomba’ hallám, sőt még többször is:
„Simpcox, jer! itt könyörgj! én megsegítlek!”

ASSZONY.
Valóban úgy van; gyakran magam is
Hallám a hangot, mely úgy hitta őt.

BIBORNOK.
Mit! béna vagy?

SIMPCOX.
        Az, könyörüljön ég!

SUFFOLK.
Hogy’ lettél azzá?

SIMPCOX.
        Egy fáról leestem.

ASSZONY.
Egy szilvafáról.

GLOSTER.
Hát vak m’óta vagy?

SIMPCOX.
Oh így születtem.

GLOSTER.
Mi! s a fára másztál?

SIMPCOX.
Csak ere’ az egyre, még ifjú koromban.

ASSZONY.
Ugy ám! de drágán is fizette meg.

GLOSTER.
Bizony nagyon szerethetéd a szilvát.

SIMPCOX.
Ah! feleségem volt, ki megkivánta,
S életveszélylyel mászatott fel érte.

GLOSTER.
Ravasz lator! – De nem segit neki. –
Mutasd szemed’; most húnyd le, nyisd fel. –
Ugy gondolom, hogy jól még most se látsz.

SIMPCOX.
Mint a nap! – Isten s Alban légyen áldott!

GLOSTER.
Mit mondasz: mily szinű ez a köpeny?

SIMPCOX.
Piros, uram, miként a vér.

GLOSTER.
Ezt eltaláltad. Mily szinű e köntös?

SIMPCOX.
Fekete az, mint a gagát.

HENRIK KIRÁLY.
Ugy hát tudod, mily színü a gagát?

SUFFOLK.
Pedig hiszen nem látott azt soha.

GLOSTER.
De eleget már köntöst és köpenyt.

ASSZONY.
Oh nem, még eddig soha életében.

GLOSTER.
Ficzkó, felelj: mi a nevem?

SIMPCOX.
Oh! nem tudom, uram!

GLOSTER.
Hát itt ezé?

SIMPCOX.
Azt se tudom.

GLOSTER.
Ezét se?

SIMPCOX.
Nem én, uram.

GLOSTER.
És mi a te neved?

SIMPCOX.
Simpcox Saunder, szolgálatjára, fenség.

GLOSTER.
Leghazugabb lator te a keresztyén
Világban! Hisz hahogy vakon születtél,
Nevünket ép úgy tudhatnád, a mint
Megnevezéd ruháink színeit.
Köztük tehet különbséget a szem,
Néven nevezni rögtön lehetetlen. –
Sz.-Alban itt csodát tett, uraim;
S mit szólatok, nem vón’ nagy mester az,
Ki lábra tudná e bénát segítni?

SIMPCOX.
Oh hogyha ezt tudnád, mylord!

GLOSTER.
Sz.-albansiak, nincsenek poroszlók várostokban, és olyas valami, a mit ostornak neveznek?

MAYOR.
Vannak, mylord, nagyságod szolgálatjára.

GLOSTER.
Hozassatok hát ide azonnal egyet.

MAYOR.
Menj, fiu, hozd ide rögtön a poroszlót.
        (Valaki el.)

GLOSTER.
Most hozzatok ide hamar egy padot.
(Egy padot hoznak.) Most, gazember, ha az ostortól meg akarsz menekűlni, ugord át e padot és fuss el.

SIMPCOX.
Ah uram! nem vagyok képes egyedűl még csak állani sem: kinozni akarsz hijába.
(A küldött vissza jő s vele egy poroszló ostorral.)

GLOSTER.
Jó, hát majd mi lábra segitünk. Poroszló jer, ostorozd őt, míg e padon át nem ugrik.

POROSZLÓ.
Megteszem, mylord. – Jöszte, ficzkó; csak gyorsan le a gunyával.

SIMPCOX.
Ah, uram mit tegyek? állani sem vagyok képes.
(A poroszló egyet üt rajta; erre átugorja a padot és elszalad; a nép követi és kiáltoz: „Csoda!”)

HENRIK KIRÁLY.
Te látod ezt, ég, s ily soká türöd?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Kaczajra indít, hogy’ fut a kamasz.

GLOSTER.
Utána rögtön, s e rimát vigyétek.

ASSZONY.
Pusztán az inség vitt reá, uram!

GLOSTER.
Botozzátok a falvakon keresztűl,
El Berwickig, a honnan jöttenek.
        (Mayor, poroszló, asszony stb. el.)

BIBORNOK.
Im, Humphrey herczeg, mily csodát tevél ma.

SUFFOLK.
Való! megugrott s eltünék a béna.

GLOSTER.
Nagy csodákat, Suffolk, te tevél,
Városokat egy nap eltűntetél.
Buckingham jő.

HENRIK KIRÁLY.
Mi hírt hoz itten Buckingham rokon?

BUCKINGHAM.
Reszket szivem, e hírt elmondani.
Egy ronda had, elveteműlt, gonosz –
Védőleg egy követ fúván velök
Lenóra asszony, a védnök neje,
A csőcseléknek főkolomposa –
Hatalmad ellen vészes cselt koholt.
Frigyben kuruzsló- és boszorkahaddal.
Megleptük őket tetten, a midőn
Rosz lelkeket kérdvén a királynak,
S fölséged több titkos tanácsosáét,
Mint majd bővebben értesűlni fogsz.

BIBORNOK.
Most e szerint hölgyed, protector úr,
Londonban a birák elé kerűl.
E hír ugy-é bár megtompítja szablyád’
S a mai órát meg nem tarthatod?

GLOSTER.
Szűnj’ meg, gőgös pap, szívem’ sérteni.
Minden erőm’ lezúzta bú-keserv;
S megtörve így kitérek most előled
S bármely silány csatlós elől.

HENRIK KIRÁLY.
Oh ég! mi vészt, bajt támaszt a gonosz,
Veszélyt idézve ekkép önfejére!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Im, Gloster, ten-fészked szennyfoltja ez;
Örűlj, magad ha bűntelen leszesz.

GLOSTER.
Tanúm gyanánt Istent hívom fel én,
Királyom’ és hazám’ hogy szeretém;
Ám nőm ügyéről semmit sem tudok.
Fájt hallanom, a mit hallék imént.
Nemes szivű ő; de ha jó hirét,
Erényt felejtve, vélök czimborált,
Kik – mint szurok – szennyt hagynak: elüzöm,
Ne lássa többé ágyam’ és köröm’!
Törvény s gyalázat martaléka légyen,
Ha rám miatta háramolna szégyen!

HENRIK KIRÁLY.
Jó, jó. Ez éjjel még itt pihenünk;
Londonba vissza holnap újonnan,
Kipuhatolnunk végkép ez ügyet,
A bűntevőket számadásra vonnunk
S megmérni ügyök’ igazság mérlegével,
Mely bizton áll s győz a jog erejével.
        (Harsonák. Mind el.)

II. SZÍN.

London. A yorki herczeg kertje.

York, Salisbury és Warwick jőnek.

YORK.
Bevégezők szegényes vacsoránk’;
Jó uraim, most, Warwick, Salisbury,
Itt e lugasban hadd tárjam ki szívem’
S kérjem csalhatlan véleménytöket,
Hogy’ áll jogom az angol koronára?

SALISBURY.
Mylord, szeretnék mindent hallani.

WARWICK.
Kezdd el, nemes York; s ha jogod igaz,
A Nevilek parancsra állanak.

YORK.
Halljátok hát:
Harmadik Edvárd nemze hét fiat:
A Fekete herczeg az első, walesi Edvárd;
Hatfield William a második; utána
Lionel, Clarence herczeg; negyedik
Gaunt János volt, Lancaster herczege;
York herczeg, Langley Edmund, ötödik;
Utána Gloster jő, Woodstock Tamás;
Windsor William a hetedik s utolsó.
Még atyja előtt meghalt volt Edvárd
S hagyá Rickhárdot, egyetlen fiát,
Ki harmadik Edvárdra lőn király,
Míg Bolingbroke, Lancaster herczege,
Gaunt János legidősebbik fia,
Megkoronázva Henrik negyedik,
Lett úr s letette a jogos királyt,
Szegény nejét Frankhonba küldve vissza,
S Pomfretbe őt, s a mint tudjátok, ott
Gazúl megölték ártatlan Rikhárdot.

WARWICK.
Atyám, a herczeg igazat beszél:
A Lancaster-ház trónra igy jutott.

YORK.
S erő, nem a jog utján bírja azt;
A walesi herczeg fia halva lévén,
A másod’ ágat illeté a trón.

SALISBURY.
De Hatfield meghalt örökös ne’kül.

YORK.
Kitől igényem én származtatom:
A harmadiknak lánya volt, Philippa,
Mortimer Edmund, March gróf hitvese,
Edmund magzatja Roger, marchi gróf,
Rogeré Edmund, Anna és Lenóra.

SALISBURY.
Ugy olvasám, hogy Bolingbroke alatt
Igényt emelt a trónra ezen Edmund,
S királylyá is lesz, hogyha holtaig
Nem tartja Owen Glendower fogva őt.
Folytatsd.

YORK.
Legidősb nővére volt anyám.
Kit, mint a trón örökösét, Rikhárd
Cambridgei gróf vett nőül, harmadik
Edvárd ötödik fiának magzata;
S jogom anyámon épül: ő öröklé
March grófját, Rogert, Mortimer fiát,
A ki Philippát bírta hitvesül,
Egyetlen lányát Clarence herczegének;
Ha hát az idősb fiú családja jő
Az ifjabbé előtt: király vagyok.

WARWICK.
A legvilágosb ügy nem ily világos.
Henrik a trónt a negyedik fiútól,
Gaunttól igényli; York a harmadiktól.
Míg Lionel ága él, nem juthat az
A trónra; s él még és benned virágzik,
S fiaidban, ily törzs szép hajtásiban:
Jer hát, atyám, hajtsunk térdet együtt,
S legyünk az elsők e rejtett helyen,
Kik üdvözöljük a jogos királyt,
Öröklött trónhoz illő tisztelettel.

SALISBURY és WARWICK.
Éljen soká Rikhárd, angol király.

YORK.
Köszönet. Ám még nem vagyok király,
Mig koronám nincs, s a Lancastereknek
Nincs festve kardom szívök vérivel;
S nem teszi ezt meg elhamarkodás,
Mély titkolódzás és eszély csupán.
Úgy tegyetek, mint én, e vesznapokban,
És Suffolk gőgje, Beaufort büszkesége,
Somerset dölyfe, Buckingham s a többi
Czinkos előtt ti húnyjatok szemet,
Míg tőrbe csalják a nyáj pásztorát,
A jó, erényes Humphrey herczeget.
Ezt keresik; s ha York tud jóslani,
Halált találnak, míg ezt keresik.

SALISBURY.
Hagyjuk, mylord; ismerjük czélzatid’.

WARWICK.
Azt mondja szívem, Warwick grófja még
Királylyá teszi Yorkot egy napon.

YORK.
És én, Nevil, erősen azt hiszem,
Rikhárd megéli, hogy Warwick leszen
Király után Angolhon elseje.        (Mind el.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Törvényszéki terem.

Harsonák. Henrik király, Margit királynő, Gloster, York, Suffolk és Salisbury jőnek; Gloster herczegnő, Jourdain Margit, Southwell, Hume és Bolingbroke őrizet alatt.

HENRIK KIRÁLY.
Cobham Lenóra, Gloster nője, állj ki.
Isten előtt s előttünk nagy bűnöd:
Halld oly bűnért törvény itéletét,
A melyre halált szabott a szent irás.
        (Jourdainhez stb.)
Ti négyen! innen a börtönbe vissza
S onnan a vesztöhelyre véletek:
Smithfieldben égjen hamuvá a boszorkány,
E hármat itt fojtsák meg a bitón. –
Te, asszonyom, mint nemesb születésü,
Megfosztva eddig bírt becsületedtől,
Nyilván vezeklesz három napig és
Itt tenhonodban számkivetve élsz,
Man szigetén, sir John Stanley veled.

HERCZEGNŐ.
Szivesen veszem, szivesen venném halálom’.

GLOSTER.
Lenóra, lát’d, a törvény szava szóla,
S kit ez itélt el, azt nem védhetem.
        (A herczegnő és a többi foglyok őrizettel el.)
Könynyel szemen, szivem búval tele.
Ah Humprey! agg korodban e gyalázat
Fejed’ kínjával sírba viszi még. –
Kérlek, bocsáss el, felség: a keserv
Vigaszt s az agg kor pihenést ohajt.

HENRIK KIRÁLY.
        Várj; mielőtt mégy, Gloster herczege;
Add át botod’: Henrik lesz védnöke
Önönmagának; s Isten lesz reményem,
Támom, kalauzom s fénye lábaimnak.
Békébe’ menj el, épen úgy szeretve,
Mint a midőn protectorunk valál.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Okát nem látom, nagykorú királyt
Hogy védni kelljen, mint egy gyermeket.
Isten s Henrik vezéri Angliának.
Add át botod’ s a kormányt a királynak.

GLOSTER.
Botom? Im itt van, jó Henrik, botom:
Oly kész örömmel nyujtom néked át,
Mint nékem adta egykoron atyád,
S eléd teszem le oly készen magam,
Mint nagyravágyva fölvennék sokan.
Isten veled! – Ha nem vagyok, királyom,
Trónodra béke tisztessége szálljon.         (El.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Henrik: király most; és Margit: királyné;
És Humphrey herczeg: alig önmaga.
Rutúl megcsonkult: rögtön két csapás:
Száműzve nője, és egy tagja csonka.
E kicsikart bot oda lesz letéve,
A hova illik, a király kezébe.

SUFFOLK.
Most csügg a bágyadt lombu tölgy a földre
S vég napjain bukik Lenóra dölyfe.

YORK.
Hagyjátok őt már. – Engedj meg királyom,
A viadalra e napot szabád;
És készen áll a vádlott s vádoló,
Hogy víjon: a kovács és inasa;
A viadalt megnézni légy kegyes.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ugy, ugy, uram; az udvart ép ezért
Hagyám el, a pört hogy eldöntve lássam.

HENRIK KIRÁLY.
Isten nevében, minden készen álljon:
Itt víjanak, s ég védje a jogot.

YORK.
Még soh’se láttam oly nyúlszívü ficzkót
S úgy félni harcztól, mint a vádolót,
Fegyverkovácsunk inasát, urak.
Egyfelől Horner jő, szomszédaival, kik annyira itatják, hogy megrészegszik; egy póznát tart, rajta homok zacskó, előtte dob; másfelől Péter jő, dobbal és hasonló póznával; inastársai kisérik, kik itatják.

1. SZOMSZÉD.
Nesze, Horner szomszéd, ezt a kupa aszút köszöntöm rád. Aztán ne félj, szomszéd, megállasz te emberűl.

2. SZOMSZÉD.
Ne, szomszéd, itt egy kupa charneco.

3. SZOMSZÉD.
Itt meg egy kanta jó erős ser, szomszéd! Igyál; ne félj az inasodtól.

HORNER.
Csak ide vele! Engem ugyse, mindnyájatoknak állok; ügyet se vetek Péterre!

1. INAS.
Ezt a poharat köszöntöm rád, Péter: igyál, ne félj.

2. INAS.
Vígan, Péter, ne félj a mesteredtől; harczolj az inasok becsületiért.

PÉTER.
Köszönet mindnyájatoknak; igyatok és imádkozzatok értem, szépen kérlek: mert ugy hiszem, én már megittam utolsó kortyomat ezen a világon. – Ha meghalok, Robin, bőrkötényemet hagyom reád: tied, Will, kalapácsom legyen; te, Tamás, vedd minden pénzemet, a mim csak van. – Oh Istenem, kérlek, légy irgalmas, mert soha sem leszek én képes megmérkőzni mesteremmel, hisz oly sokat gyakorolta ő magát a vivásban.

SALISBURY.
Gyertek; elég volt már az ivásból, kezdjétek a verekedést. – Fiú, mi a neved?

PÉTER.
Hát – Péter.

SALISBURY.
Péter! Hát a másik?

PÉTER.
Püff.

SALISBURY.
Püff! No hát csak rajta légy, hogy mesteredet jól elpüföld.

HORNER.
Szomszédok, én az én inasomnak, hogy úgy mondjam, czitálására jöttem ide, megmutatni, hogy ő gazember, én pedig böcsületes ember vagyok; a pedig York herczeget nézi, akár meghalok, hogy soha sem gondoltam ellene semmi roszat, sem a királyné ellen. Azért, Péter, vigyázz, mert most egyenesen leütlek.

YORK.
Dologra! E gaz nyelve már dadog.
Fúdd meg a jelt a harczra, trombitás.
        (Harsona. Vínak, és Péter leüti mesterét.)

HORNER.
Állj meg, Péter, állj meg! – Megvallom, megvallom árulásomat. (Meghal.)

YORK.
Vegyétek el fegyverét. – Ficzkó, köszönd Istenednek, s a jó bornak, mely mestered utját elárasztá.

PÉTER.
Oh Istenem! hát legyőztem ellenségeimet e gyülekezet előtt? Oh Péter, megvédted igaz ügyedet.

HENRIK KIRÁLY.
Vigyétek el az árulót előlünk:
Halála bűnét bizonyítja be.
Az igaz Isten nyilván kijelenté,
Hogy bűntelen volt e szegény fiú,
Kit meg akart az ölni czudarul. –
Fiú, kövess és vedd jutalmadat.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Gloster jő és szolgája, gyászköntösökben.

GLOSTER.
Felhője néha így van legdicsőbb
Napnak; kopár tél jő mindenkoron
Ádáz maró fagyával nyár után:
Az évszakokként így szál bú, öröm.
Legények, hány az óra?

SZOLGA.
        Tíz, mylord.

GLOSTER.
Épen tiz óra volt kitűzve, hogy
Várjak reá, vezeklő hitvesemre.
Fájón esik majd utczák kövein
Gyöngéden érző lábbal járnia.
Oh Nell, nemes szivednek fájni fog,
A csajvadék ha rád bámészkodik,
Kaján szemekkel, szégyened’ kaczagva,
Mely nem régi büszke hintód’ bámulá,
Ha diadallal robogott az utczán.
Csitt! mintha jőne! Könyező szemen,
Készítsd magad’ meglátni nyomorát!
Gloster herczegnő jő, fejér ingben, hátára aggatott papirdarabokkal, mezitláb, kezében égő gyertya; sir John Stanley, egy sheriff, hívatalnokok.

SZOLGA.
Uram, ha tetszik, kiragadjuk őt.

GLOSTER.
Tapot se, mondom, éltetek ha kedves.

HERCZEGNŐ.
Gyalázatom’ jősz nézni, én uram?
Te is vezeklesz. Mint bámészkodik
A buta nép, nézd, hogy’ mutat reád.
Fejét biczczenti s rád szemét veti,
Oh, bújj el a kaján szemek elől,
Zárkózz’ szobádba, szégyened’ sirasd
És átkokat szórj ellenségeinkre.

GLOSTER.
Békén, szerettem! és felejtsd keserved’.

HERCZEGNŐ.
Oh hát taníts meg: enmagam’ feledjem!
Elgondolom, hogy hitvesed vagyok,
S herczeg magad, e hon protectora;
S úgy tetszik, így nem kén’ hurczolni engem,
Pánczélom szégyen, hátamon papír,
S e csürhe nép utánam, mely ujong,
Ha látja könyem’ s hallja mély nyögésim’.
A kegytelen kő vérzi gyönge lábam’.
S kaczag a nyers nép, ha felrezzenek,
S tanácsot ád, hogy lépjek óvakodva.
Hogy’ bírom el, Humphrey, e rút igát?
Vethetem-é még, szemem’ a világra?
Mondom-e még, hogy boldog, kit a nap süt?
Oh nem! homály lesz fényem, éj napom,
S a mult dicsőség gondolatja poklom.
Azt mondom olykor: Humphrey nője vagy,
És herczeg ő, s e hon kormányzója;
Ám oly kormányzó, oly herczeg vala,
Hogy veszteg állt, míg megtört hölgye, én,
Minden csavargó, nyomorúlt pimasz
Csodája lettem s csúfja a világnak.
De légy szelid csak, rajtam ne pirulj,
És meg ne mocczanj, míg a bárd, halálos,
Hull majd reád; s bizonynyal így leszen:
Mert Suffolk, a ki mostan minden annál,
Ki téged és mindnyájunkat gyülöl,
És York, Beaufort, az átkos, csalfa pap,
Szárnyadnak ők mind hurkokat vetének,
S bármint repűlj is, béhálóznak ők.
De te ne félj, míg lábad tőrbe’ nem lesz,
S óh ne kisértsd az ellent megelőzni!

GLOSTER.
Ah Nell! elég már: roszul czélozál:
Bűnt kéne tennem, mielőtt lakolnék,
És volna bár husz annyi ellenem,
És mindegyik húszszor hatalmasabb,
Mind, mind nem ártanának ők nekem,
Míg bűntelen, hű és igaz vagyok.
Azt vártad, e szégyentől mentselek meg?
Tán azt remélted, hogy kiszabadítlak?
De hisz a csúfság nem vón’ így lemosva
S törvényszegésért enmagam veszélyben.
Legjobb segély a nyúgalom, Lenora:
A türelemhez szoktasd szívedet
S feledve lesz e hühó nem sokára.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Meghivom fenségedet ő felsége parliamentjébe, mely a jövő hó elsején Buryben fog megnyilni.

GLOSTER.
S beegyezésem’ még csak ki se kérték?
Ez már titokban történt! – Jó, megyek.
(Hirnök el.)
Fogadd bucsúm’, Nell! – Sheriff, bűnhödése
Ne haladja túl a felség megbizását.

SHERIFF.
Kegyelmes úr, én végzém megbizásom’,
És sir John Stanley van most kijelölve,
Man szigetére vinni őt magával.

GLOSTER.
Sir John, te lészesz hölgyem őrizője?

STANLEY.
Szolgálatodra, tisztem ez leszen.

GLOSTER.
Mert arra kérlek, hogy jól bánj vele,
Ne bánj roszabbúl. Felderűlhet egykor
Énnékem is még, s megszolgálhatom,
Mit néki tészsz. – Sir John, Isten veled!

HERCZEGNŐ.
Férjem, te indulsz, s el se búcsuzol?

GLOSTER.
Tanúm e könyek, szólni nem birok.
(Gloster és szolgái el.)

HERCZEGNŐ.
Eltűnsz te is? Tűnj el minden vigasz!
Egy sem marad meg. Gyönyöröm halál,
Kinek nevétől gyakran remegék,
Mert földi öröklét után sovárgtam. –
Kérlek, jerünk már, Stanley, vígy el innen,
Mindegy, hová, nem kérek kedvezést,
Hová parancsod szabja, vígy oda.

STANLEY.
Man szigetére viszlek, asszonyom,
S magadhoz illő bánásmódra lelsz.

HERCZEGNŐ.
Elég baj az! Csupa csúfság vagyok,
Csúfságosan hát fogtok bánni vélem.

STANLEY.
Mint herczegnővel, Humphrey hitvesével:
E ranghoz illőn fognak bánni véled.

HERCZEGNŐ.
Isten veled, élj nálam boldogabbúl,
Bár kísérője voltál szégyenemnek.

SHERIFF.
Tisztem vala ez, bocsánat, asszonyom.

HERCZEGNŐ.
Jó; ég veled hát, végzéd tisztedet. –
Jer, Stanley; menjünk!

STANLEY.
Vesd el ez inget; elmúlt a vezeklés;
Menj hát, az útra öltönyt váltani.

HERCZEGNŐ.
Nem dobhatom le szégyenem’ ez inggel:
Ott függ az a legdúsabb öltönyön,
S kirí, akármint díszitsem magam’.
Kisérj: már vágyom látni börtönöm’.        (Mind el.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A burgi apátság.

Harsonák. Henrik király, Margit királyné, Beaufort bibornok, Suffolk, York, Buckingham jőnek a parliamentbe.

HENRIK KIRÁLY.
Csodálkozom, hogy Gloster nincsen itt:
Nem volt szokása, végsőnek maradni.
Mily ok lehet, mely visszatartja most?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nem láttad-é még, nem vevéd-e észre,
Hogy arcza milyen idegenre vált?
Tartása milyen felséget mutat,
A vég napokban mily önhitt, kevély lett,
És büszke, nem hasonló önmagához?
Tudjuk, mikor még nyájas volt s szelíd.
És messziről ha csak reá tekinténk,
Térdére hullt azonnal és egész
Udvar csodálta őt alázatáért;
Most jőj utába: s bár reggel legyen,
Pedig ilyenkor bárki is köszön,
Mordúl tekint, szemöldjét összevonja,
S nem hajtva térdet, elmegy mereven,
Megvetve tisztjét, melylyel tartozik.
Föl sem veszik, hahogy kis eb morog;
De nagyok remegnek, ordítson oroszlán:
És nem kis ember Humphrey Angliában.
Mily közel áll, gondold meg, születésre.
Bukol: legelső ő lesz, a ki felszáll.
Azt vélem én hát, épen nem eszély,
Tekintve, mily boszút táplál szive
És mily előnyös vón’ holtod neki,
Hogy ő királyi színedhez jut és
Előtte tárva fölséged tanácsa;
A nép szivét hizelgve megnyeré,
S ha néki tetszik szítni zendülést,
Félő, utána kelnek mindenek.
Tavasz van, a gaz nem vert gyökeret még;
Tűrd most: s a kertben elhatalmazik
S elfojtja roszul ápolt veteményit.
Hű aggodalmam uramért ilyen
Veszélyeket lát, sejtet Humphreyben.
Ha balga az, mondd női félelemnek,
S elismerem, ha jobb okok legyőzik,
Humphrey iránt igaztalan valék.
Lordok, Suffolk és York és Buckingham,
Czáfot, ha tudtuk, állításom ellen;
Ha nem, igaznak, valljátok szavam’.

SUFFOLK.
Gloster szivébe, felség, jól beláttál,
S ha véleményem’ én mondom előbb,
Ép úgy beszélek, mint te, azt hiszem.
A herczegnő szutyongatásira
Kezdé ördöngős csinyeit életemre;
S ha ő nem is volt e bűn avatottja,
Mégis az eszme, mily főszármazásu
(Mert a király első örököse,)
S nemességével hangos kérkedése
Bujtá fel őrült hitvesét, királyunk
Vesztére törni vétkes eszközökkel,
Simán folyt a víz, hol mély a folyó,
De árulást rejt egyszerű szine.
Bárányt ha lop, a róka, nem ugat.
Nem, nem, uram! még nincs kipuhatolva
Ez ember, és mily ármánynyal tele.

BIBORNOK.
Vaj nem koholt-e, törvény ellenére,
Csekély bűnökre új halálnemet?

YORK.
S ország-szerin nagy összeg pénzeket
Még mint protector nem szedett-e zsoldúl
Frank seregünknek, sohsem küldve el?
S így városink naponkint hulltanak.

BUCKINGHAM.
Eh! mind csekély ez titkos vétkihez:
S napfényre jő mind síma Humphreyben.

HENRIK KIRÁLY.
Urak, ti mind: hogy lábaim elől
Az út tövísit vágytok irtani,
Ez dicsre méltó; ám nyiltan beszéljek?
Gloster rokon oly ártatlan, hogy ő
Személyem ellen szítna árulást,
Mint kisded bárány vagy szelid galamb,
Nyájas, erényes ő, és jobb szivű,
Semhogy gonoszra és buktomra törne.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ah mi veszélyesb e vak bizalomnál?
Ő, és galamb? Kölcsönzé tollait,
Mert a boszútelt hollóé szive.
S bárány talán?
Kölcsönbe hordja bőrét,
Mert indulatja rabló farkasé.
Ki csalni vágy, külszint nem lophat-é?
Vigyázz, uram! mindnyájunk üdve az,
Ha megalázzuk ez ármányos embert.
Somerset jő.

SOMERSET.
Kegyes királyom, üdv, áldás reád!

HENRIK KIRÁLY.
Üdv, Somerset. Mi hír a franczia földön?

SOMERSET.
Mind, mit te bírtál ama földeken,
Mind elragadva. Minden elveszett.

HENRIK KIRÁLY.
Rosz hír! De légyen, mint az ég akarja

YORK.
(félre).
Rosz hír nekem, mert Frankhon volt reményem,
A mint reményem áldott Anglia.
Igy bimbajokban fojték el virágim’
S hernyók emésztik össze leveleim’;
De orvosolnom kell e bajt rövid nap,
Vagy eladom dicső hírért czimem’.
Gloster jő.

GLOSTER.
Üdv néked, áldás, fejdelmem, uram!
Király, bocsánat, hogy későn jövék.

SUFFOLK.
Nem! tudd meg azt, nagyon is korán jövél,
Vagy a valónál hűbbnek kéne lenned.
Fogolylyá teszlek árulásodért.

GLOSTER.
Suffolk, helyes! De arczot váltani
És elpirúlni nem látsz e miatt:
A tiszta szív nem könnyen csügged el.
Kristály patak se mentebb az iszaptól,
Mint árulástól én királyom ellen.
Ki vádol engem? miben áll bünöm?

YORK.
A francziák megdugtak, azt hiszik,
A hadi zsoldot sikkasztottad el,
S Frankhont ez okból veszté el urunk.

GLOSTER.
Csak hiszik ezt? S kik ők, kik ezt hiszik?
Nem loptom én meg zsoldjától a serget,
Batkát se kaptam Frankhonból soha.
Ég úgy segéljen, éjen át viraszték,
Igen! éjrül éjre, hon javán tünődvén!
Minden, a tróntól kicsikart garast
S fillért, melyet magamnak halmozék,
Hozzák fel a törvénynél ellenem!
Sőt nem akarván a szűksorsu népre
Adót kivetni, nem egy fontot adtam
Az őrhadaknak enmagam zsebéből,
És soh’se kértem, hogy megtéritsék.

BIBORNOK.
Mylord, ép jókor mondasz ilyeket.

GLOSTER.
Ez az igazság, Isten úgy segéljen!

YORK.
A bűnösökre, mint protector, uj,
Még soh’se hallott kínokat koholtál,
És Angliának zsarnok híre költ.

GLOSTER.
Hisz tudja minden, míg védnök valék,
Hibám csupán lágyszívüség vala;
Elolvadék a bűnös könyüjén
S szerény beszéd váltság volt vétkeért;
Ha csak vérengző gyilkos vagy galád orv
Nem volt, ki vándort foszta ki szegényt,
Érdem szerint soh’sem lakoltatám.
A gyilkolást, e vérbűnt, igenis,
Orvnál s egyébnél inkább kinzatám.

SUFFOLK.
Mindez silányság, gyorsan menthető;
Súlyosb bűnökkel vagy vádolván még
S nem könnyü tőlük tisztáznod magad’.
Fogolylyá teszlek a király nevében
S átadlak itten a bibornok urnak,
Őröd legyen kihallgatásodig.

HENRIK KIRÁLY.
Biztos reményem, Gloster herczege,
Minden gyanútól fölmented magad’;
Azt súgja szívem, hogy te bűntelen vagy.

GLOSTER.
Kegyes királyom! vésznapok ezek.
Erényt kitolja ádáz nagyravágy,
Szeretetet kaján kéz űz tova,
Ádáz agyargás lett uralkodóvá
S országaidból méltány számkivetve.
Hogy éltem ellen törnek ők, tudom;
S ha e szigetnek üdve vón’ halálom,
S kényuraságuk vég szakát jelölné:
Óh kész örömmel áldoznám oda;
De darabukhoz holtom csak prológ:
Kik vészt se sejtnek, ezrekkel se zárul
Be még kifőzött szomorúmüvök.
Düh szól Beaufort rőt szikrázó szeméből,
Suffolk komor arczáról vad boszú;
Csipős Buckingham nyelvével könnyíti
Terhét, a mely kaján szivét nyomasztja;
S mogorva York, a ki a hold felé nyúl
S kinek lerántám vakmerő kezét,
Hamis vádjával életemre tör.
S te is, felséges asszony, és a többi,
Ok nélkül énrám szégyent halmozátok,
Buzgón törekvén felbőszíteni
Legjobb uram’, hogy ellenem legyen.
Mindannyian ti összebúttatok;
Gyűlésitekről tudtam magam is:
S mindez bűnetlen éltem vesztire.
Ki ellenem vall, lesz hamis tanú
S bűnöm’ növelni árulás elég;
Bebizonyúl a régi példaszó:
Eb-ütni gyorsan kéznél van a bot.

BIBORNOK.
Szidalmazása tűrhetlen, uram.
Ha őket, a kik pártütés dühétől
S rejtett tőrétől védik szent személyed’,
Ekként korholják, becsmérlik, gyalázzák,
És a bűnösnek szólni van joga:
Buzgalmokat lehűti ez, király.

SUFFOLK.
Nem csipkedé-e fölséges királynénk’
Mocskos szavakkal, bölcsen kikoholva,
Mint ki hamis eskűre bujtogat,
Hogy méltóságát így buktassa meg?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hadd átkozódjék, bánom is, a vesztő!

GLOSTER.
Igazabb e szó, mint vélted: biz’ veszítek.
Jaj a nyerőknek, hamisan kijátsztak,
S ki így veszíte, az bizony beszélhet.

BUCKINGHAM.
Szőrszálhasgatva tölti a napot!
Bibornok úr, vidd, a te foglyod ő.

BIBORNOK.
Vigyétek őt s ójátok biztosan.

GLOSTER.
Hajh! Henrik így mankóját elveti,
Bár lába őt még vinni nem szilárd;
Igy pásztorod’ elűzik, s farkasok
Agyarganak, ki faljon föl előbb.
Oh aggodalmam volna csalfa bár!
Gloster, királyom, buktod’ látja már.
        (Őrök el Glosterrel.)

HENRIK KIRÁLY.
A mit legjobbnak gondol bölcseségtek,
Tegyétek, mintha itt volnánk magunk.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
A parliamentet elhagyod, uram?

HENRIK KIRÁLY.
El én, Margit! Keservbe fúl szivem
S szemembe kezd már árja ömleni;
Nyomor övedzi testemet körül:
Hisz mi nyomorúabb, mint a meghasonlás?
Ah Humphrey bátya! arczodon igazság,
Hű becsület mintáját látom én,
S jó Humphrey, nem jött még el az idő,
Hogy bízni szűnjem s álnak higyelek.
Mely bal csillag irigylé meg szerencséd’,
Hogy most királynénk s e hatalmasok
Ártatlan élted’ megsemmítni törnek?
Te soh’se bántád őket, mást se senkit.
Miként a hentes bornyút vesz, szegényt
Megkötve, és ha félre csap, veri
S hurczolja el a véres vágóhidra:
Igy hurczolák el Glostert kőszivűn;
S mint bőgve fel s aláfut az anya,
És nézi, merre vitték gyönge borját
S kedvencze vesztén csak kesergni tud:
Igy sírok én is Glosteren tehetlen
Gyászos könyűk közt és ködös szemekkel
Utána nézek s nem segíthetem,
Hatalma oly nagy esküdt elleneinek.
Csak siratom s zokogva kérdezem:
„Ki az áruló? Oh Gloster nem, soha!”        (El.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hő napsugárom, lordok, hó elolvad.
Henrik hideg nagy dolgokban s tele
Botor részvéttel; Gloster külszinével
Elámitá őt, mint bús krokodil
Siránkozása meglágyult utast;
S mint csillogó, iromba bőrü kígyó
Virágok alján fekvén, megcsipi
A gyermeket, ki pompásnak találja.
Urak, ha nem vón’ bölcsebb senki nálam
(Habár, hiszem, ez ügyben jól itélek:)
Ment lenne gyorsan Gloster e világtól,
S mentek lehetnénk mi, hogy tőle féljünk.

BIBORNOK.
Hogy haljon ő, méltó politika,
De a halálra nincs meg az ürügy.
A törvény utján illik elitélnünk.

SUFFOLK.
Hitem szerint ez nem politika:
Henrik azon lesz, hogy megmentse őt;
Felkél a nép tán, hogy megmentse őt;
S hiú okunk van csak gyanún kívűl,
Mely őt halálra méltónak mutatná.

YORK.
Igy e szerint te holtát nem kivánod.

SUFFOLK.
Ah! nálam inkább nem sovárgja senki.

YORK.
Yorknak van erre a legtöbb oka.
De szóljatok, bibornok ur s te Suffolk,
Meggyőződéstek, szívetek szerint,
Nem vón-e mindegy, sóvár sast helyezni
Éh ölyü ellen csirke őrjeül,
Vagy Humphreyt tenni Henrik védnökévé?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Szegény csirkének biztos vón’ halála.

SUFFOLK.
Ugy van, királyné, s így nem vón’-e hóbort,
Rókára biznunk, védni a cserényt?
S ha mint gaz orvot most bevádlanád,
Biz az roszúl palástolná bünét,
Hogy szándokát még nem hajtotta végre.
Nem! haljon ő, mert róka, a juhoknak,
Természeténél fogva, ellene,
Mielőtt bibor vér szennyezné be torkát:
S ily ellensége Humphrey is urunknak.
S ne töprenkedjünk: hogy’ öljük meg őt.
Tőrrel, hurokkal, furfangos fogással,
Imette, alva, mindegy, bármiként;
Csak halva légyen: mert helyes csel ez,
Ellőbb megölni azt, ki cselt szövött.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Elszánva szóltál, háromszor nemes lord!

SUFFOLK.
Elszánt csak akkor, tett ha követi.
Gyakran beszélünk, ám ritkán szivünkből;
De hogy szivem nyelvemmel egyetért –
Minthogy a tett, úgy látom, érdemes –
S hogy ellenétől a király megójam:
Hadd halljam a szót, s papja leszek én.

BIBORNOK.
De holtnak én előbb ohajtanám,
Mielőtt te pappá szentelnéd magad’.
Hahogy javalva egyetértetek,
Kerítek én majd egy bakót neki:
Ugy szívemen van a király java.

SUFFOLK.
Itt a kezem! méltó, hogy megtegyük.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ezt mondom én is.

YORK.
És én; s mi hárman hogy kimondtuk ezt,
Semmit se nyom, ha más tán ellenünk szól.
Követ jő.

KÖVET.
Irlandból jöttem, lordok, nyakrafőre,
Hogy hírül adjam: zendülés van ott
S kardélre hányják angol véreinket.
Segélyt! Idején fojtsátok el a vészt,
Mielőtt a seb gyógyithatlan leszen;
Most fris: segélyre nagy még a remény.

BIBORNOK.
Sietve e rézst bé kell töltenünk.
E fontos ügyben mit tanácslatok?

YORK.
Kormányozónak menjen Somerset.
Ilyen szerencsés ember kell oda:
Mely sokra vitte lám! a francziák közt.

SOMERSET.
Ha York, e furfangtelt politikus,
Lett volna ott a kormányzó helyettem,
Nem marad ő Frankhonban oly soká.

YORK.
Nem én, hogy, mint te, mindent elveszítsek.
Én éltem’ inkább elvesztem vala,
Semhogy haza jőjek csúfság terhivel,
Hogy ott időztem, mig mind elveszett.
Egy sebhelyet mutass csak bőrödön:
Ritkán nyer az, ki így óvá magát.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Biz’ még e szikra bőszült tűz leszen,
Ha neki tápot szél és gyúszer ád.
Jó York, elég! csend, drága Somerset!
Ha te vagy ott kormányzó, York, szerencséd
Tán az övénél roszabb lesz vala.

YORK.
Roszabb a semminél? Oh szégyen akkor!

SOMERSET.
Szégyen reád is, ki szégyent kivánsz.

BIBORNOK.
Kisértsd te meg hát, York herczeg, szerencséd’.
Fegyverben áll a durva ir parasztság
És angolok vérével gyúr sarat:
Akarsz vezetni mindenik megyéből
Szemen szedett kiválasztott hadat
És megpróbálni ellenök szerencséd’?

YORK.
Akarok, mylord, ha tetszik a királynak.

SUFFOLK.
Eh! mit mi mondunk, tetszésével egy;
A mit mi végzünk, jóváhagyja ő:
Vedd hát, nemes York, ez ügyet kezedbe.

YORK.
Legyen! – Ti lordok, gyüjtsetek hadat,
Míg rendbe én endolgaim’ hozom.

SUFFOLK.
Én vállalom fel e tisztet, mylord. –
De vissza most a csalfa Humphreyhez.

BIBORNOK.
Ne többet erről, végzek én vele
S nem fog utunkban többé állani:
A nap mulik már, hagyjuk abba hát.
Suffolk, mi ketten tervünkről beszéljünk.

YORK.
Suffolk mylord, Bristol előtt fogom
Két hét alatt elvárni sergeim’
S Irlandba onnan átszállítani.

SUFFOLK.
Utána látok hűven, York mylord.
(Mind el, Yorkon kivűl.)

YORK.
York! most aczélozd lelked’, vagy soha,
Éz elszántságra váljék kételyed:
Légy az, mi lenni vágysz, vagy a halálnak
Add, a mi vagy: nem méltó az, hogy élvezd.
Közlelket illet sápadt félelem,
Királyi szivben ne legyen tanyája.
Tavasz-esőként árad tervre terv
És koronára gondol mindegyik.
Velőm – a munkás póknál is serényebb –
Fáradva hálót sző az elleneknek.
Jó, jó, ti lordok! Oh mily ildomos,
Hogy haddal engem tova küldötök:
Dermedt kigyót melenget kebletek:
Félő, sziven szúr, így ápolva, egykor.
Hadat kivántam, s most ti adtok azt:
Szivesen veszem; de higyetek nekem,
Őrűlt kezében éles fegyver az.
Míg az irek közt nagy hadat teremtek.
Sötét vihart támasztok Angliában,
Mely égbe vagy pokolba ezreket
Lökjön s az ádáz viheder zuduljon,
Mig az arany dísz fejemen, dicső
Nap tünde fényeként, lecsillapítja
Őrjöngve költött fergeteg dühét,
És eszközéül ime terveimnek
Egy agyafúrt kentit nyerék meg én,
Ashfordi Cade Johnt,
Hogy – a mit emberűl ért – zendülést
Bujtson Mortimer János név alatt.
Irlandba’ láttam, mint állt a konok Cade
Ellent a kernek egy egész hadának,
És küzde, míglen czombja a nyilaktól
Mint tövises sün, olyanná leve;
Megmentve végre, úgy fel-felszökött,
Mind vad mór tánczos, s mint ez csengetyűit,
Rázogatá a véres nyilakat.
Gyakran bozontos ál-kern képiben
Társalga ő az ellenekkel, és
Fölfedezetlen hozzám visszatért
S gaz csínyeikről híreket hozott.
Im ez az ördög lesz helyettesem:
Mert Mortimerhez, a ki halva már,
Arczban, beszédben, járásban hasonló:
Ekkén tudom ki a nép érzületjét,
Vaj hajlik-é a York-házhoz s jogokhoz.
Fogják el őt bár, kínozzák, gyötörjék,
Ki nem csikarja tőle semmi kín
A vallomást, hogy én bújtám e harczra.
S járjon sikerre – s ez valószinű –
Irlandból akkor haddal visszatérek
S aratom azt, mit a lator vetett.
Ha halva Humphrey – s meg kell halnia –
S kitolva Henrik: enyém Anglia! (El.)

II. SZÍN.

Bury. Terem a palotában.

Sietve néhány gyilkos jő.

1. GYILKOS.
Fuss Suffolk lordhoz, és tudasd vele,
Parancs szerint Glosterrel végezénk.

2. GYILKOS.
Bár létlenné tehetnők! Mit tevénk?
Láttál-e ily bűnbánón halni már?

1. GYILKOS.
Itt jő mylord.
Suffolk jő.

SUFFOLK.
No fiúk! a munka végre van-e hajtva?

1. GYILKOS.
Uram, megtörtént: halva van.

SUFFOLK.
Ez már derék! Most menjetek lakomba,
Díját vegyétek e bátor merénynek.
Itten közel van a király s a peerek.
El van simítva ágya? rendbe’ minden,
A mint utasitva voltatok?

1. GYILKOS.
Megtettük, jó uram.

SUFFOLK.
Lóduljatok! (Gyilkosok el.)
Harsonák. Henrik király, Margit királyné, Beaufort bibornok, Somerset, lordok és mások jőnek.

HENRIK KIRÁLY.
Híjátok rögtön bátyánkat elénk:
Törvényt fogunk fölötte tartani,
Vaj bünös-é, a mint elhirlelék.

SUFFOLK.
Kegyelmes úr, azonnal elhivom. (El.)

HENRIK KIRÁLY.
Foglaljatok helyt! S kérlek, uraim,
Ne járjatok el véle szigorúbban,
Mint mennyire tiszta, hű érvek alapján
Bebizonyúl majd tettleges büne.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ments Isten, hogy kajánság vinne szót
S ártatlanúl itélne egy nemest!
Ég adja, hogy lemossa a gyanút!

HENRIK KIRÁLY.
Köszönet, Margit: e szó jól esik.
Suffolk visszajő.
Nos, mért remegsz, miért ily haloványan?
Suffolk, mit történt? bátyánk hol vagyon?

SUFFOLK.
Ágyába’ halva! – Gloster halva van.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Ments Isten!

BIBORNOK.
Ez Isten ujja! – Álmodám ma éjjel,
Hogy néma volt ő, szóra képtelen.
        (A király elájul.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mi ez? – Segítség! – Meghalt a király!

SOMERSET.
Föl kell emelni s orron csípni őt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Gyorsan segélyt! – Henrik, nyisd föl szemed’.

SUFFOLK.
Immár föléled. Légy nyugodt, királyném.

HENRIK KIRÁLY.
Mennybéli Isten!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hogy vagy, drága férjem?

SUFFOLK.
Vigasztalódjál, Henrik, én királyom!

HENRIK KIRÁLY.
Mit! Suffolk lord vigasztal engemet?
Nem ő dudolt-é hollódalt imént,
Hogy megakasztá síri hangja vérem’,
S azt hiszi most, hogy czirpelő ökörszem,
Üres kebelből mely vigaszt csipog,
Az először hallott hangot elüzi?
Mérged’ ne rejtsd ily czukrozott szavakba.
Hozzám ne nyuljon! vedd, mondom, kezed’!
Kigyószurásként érintése borzaszt.
El, el előlem, vészes hirhozó!
Szemedbe’ rémes felségben ül ott
Ijesztve gyilkos zsarnok indulat.
Reám ne nézz! megsebesít szemed!
De mégis, el ne menj! – Jer, baziliszk,
Öld meg, ki rád ártatlanúl tekint!
Kéjt csak halál árnyéka ád, az élet
Kettős halál: mert Gloster halva van!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Mért huritád meg Suffolk lordot így?
Habár a herczeg ellensége volt,
Mint jó keresztyén, szánja ő halálát;
S én magam is, bármit gyűlölt vala,
Ha őt köny árja, szívfojtó nyögés,
Vérdúló sóhaj feltámasztaná:
Vakká, beteggé tenne köny, nyögés,
És véremesztő sóhaj haloványnyá,
S mindezt a drága herczeg éltiért.
Mit tudom én, mit gondol a világ!
Mert tudva van, hogy langy felek valánk;
Tán azt hiszik majd, én tevém el utból:
Igy sebzi hírem’ rágalom szava
S vádjaival eltelnek udvarok.
Ezt nyertem én holtával. – Oh mi gyászos,
Királynő lenni, szégyen-koronával!

HENRIK KIRÁLY.
Jaj, Gloster, érted! jaj boldogtalan!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Boldogtalanb én: rajtam keseregj.
Elrejted arczod’? elfordulsz te tőlem?
Nem vagyok undok bélpoklos: tekints rám!
Mit! siket lettél, mint kígyó? – Ah akkor
Légy mérges is, hogy árva nőd’ megöld!
Minden vigaszt Gloster sirhalma zár?
Margit soh’sem volt így hát örömöd!
Emelj csak néki szobrot és imádd,
S képem legyen sör-csapszék czímere.
Ezért törött meg csaknem hát hajóm
És űze vissza balszél kétszer is,
Hazám felé Angolhon partiról?
S ez azt jelenté, a szél mintegy óva
Mondá: Kerűld a skorpió-tanyát
S lábad’ ne tedd az ellenségi partra.
S én átkozám a kedves vészeket
S ki kibocsátá ércz barlangjaikból!
S kérém, az angol áldott part felé
Vagy szörnyü szirtre hajtsák a hajót.
Ám Aeolus gyilkossá nem leve,
És e megútált tisztet rád hagyá;
A játszva ringó ár meg nem fulaszta,
Tudá, a parton úgy is megfulaszt
Kegyetlenséged sós köny özönével;
A szirt lesűlyedt süppedő fövénybe
S nem zúza szét csipkézett csúcsain,
Hogy nála még keményebb kő szived,
Majd palotádban, ez rontson meg engem.
Mig csak kivettem krétaszirtjeid’,
Midőn a partról visszavert a szél,
Ott a födélen álltam a viharban;
S midőn sovárgva kémlő szem elől
Képét honodnak elrablá a köd,
Egy drága ékszert ragadék nyakamról
– Gyémántba foglalt szív-alakja volt –
S e hon felé dobám. Elfogadá
Az ár, s én vágytam, így fogadd te szívem’;
Majd elveszítém Anglia tünde képit
S előre küldém szívemmel szemem’,
És szemüvegnek híttam, vakborúsnak,
Mert elveszité drága Albiont.
Hányszor hivám fel Suffolk nyelvit, átkos
Ingadozó lelkednek hirnökét,
Hogy megbüvöljön, mint Ascanius,
Midőn az őrűlt Didónak regélé
A trójai tűzvészt, atyja tetteit!
Nem vagyok-é, mint Didó, megbüvölve?
S mint Aeneas, te csalfa nem vagy-é?
Jaj! hangom elfúl! – Margit, halj te meg,
Mert Henrik sir, hogy oly sokáig élsz!
Kün zaj. Warwick és Salisbury jőnek. A nép az ajtóhoz tolong.

WARWICK.
Azt hirlik, óh hatalmas fejdelem,
Beaufort bibornok s Suffolk áruló mód
Meggyilkolák jó Humphrey herczeget.
Miként vezére vesztett, feldühödt
Méhraj, a népség fel s alá zajong,
S nem bánja, bárkit szúr is meg dühében.
Én lecsitítám boszus zendülésök’,
Míg hallani fogják, hogy’ történt halála.

HENRIK KIRÁLY.
Hogy Humphrey meghalt, Warwick, az való;
De, hogy? csak ég, Henrik nem tudja azt.
Menj teremébe, nézd meg tetemét
És magyarázd meg hirtelen halálát.

WARWICK.
Megyek királyom. – Visszajöttömig
Maradj a bősz tömeggel, Salisbury.
Warwick egy belső szobába megy, Salisbury visszavonúl.

HENRIK KIRÁLY.
Oh te, ki mindent megitélsz, gyanúmat
Fojtsd el, mely arról vágy meggyőzni engem,
Erőszakos kéz dúla Humphrey éltén!
Bocsáss meg, ég, ha csalfa e gyanú.
Mert téged illet egyedűl, itélni!
Oh mint szeretném halvány ajkait
Fölmelegítni csókom ezrivel,
Arczára sírni sós köny óczeánját.
Szeretetemről szólni tetemének
S illetni, érzőn, nem érző kezét!
De mind hijába ily halotti ünnep
S holt földi képén szemlét tartani:
Hisz az keservem’ tenné csak nagyobbá!
Egy belső szoba ajtai szétnyilnak: Glostert látni holtan ágyában; Warwick és mások mellette állanak.

WARWICK.
Kegyelmes úr, jer, nézd e tetemet.

HENRIK KIRÁLY.
Nézzem, mi mélyen van sirom megásva!
Lelkével eltünt minden földi üdvöm;
Őt látva, éltem’ látom a halálban.

WARWICK.
A mint reménylek élni a magasztos
Királylyal, a ki emberképet öltött
Hogy boszus atyja átkát vegye rólunk:
Olyan szilárdul hiszem én, erőszak
Tört e dicső nagy herczeg életére.

SUFFOLK.
Hm! ünnepélyes, rémes eskü ez!
Szavát mily érvvel támogatja Warwick?

WARWICK.
Imé, a vér hogy arczához tolult.
Gyakorta láttam renddel kimulót,
Hamvas volt, halvány, fonnyadt, vértelen,
Mert mind leszállt ez a vonagló szívbe,
Mely a halállal vívott vég tusában
Segélyre híja támadója ellen;
S a szívvel együtt megfagy s vissza többé
Nem tér az orczák pírja- s bájaul.
De ím ez arcz vértölte, fekete,
Szeme kiállóbb, mint volt életében,
Fojtott gyanánt néz borzasztó meredten;
Haja élre szökkent, tágult orrlyuka,
Széttárva karja, mint ki életért
Kapkodva ráng, de lebirá erőszak.
Nézd lepedőjét, leragadt haját;
Tisztes szakála tépett és kuszált,
Mint a viharban megdűlt nyárvetés.
Meggyilkolák őt, máskép nem lehet,
A legkisebb jel bizonyítja ezt.

SUFFOLK.
Ugyan ki tört vón’ életére, Warwick?
Beaufort s én tartók ótalmunk alatt,
S mi nem vagyunk, reménylem, gyilkosok.

WARWICK.
De mindaketten esküdt elleni;
Ti őrizétek, és valószinű,
Nem mint barátot tartották őt,
S jó látni itten, ellenségre lelt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Igy hát e két lord bűnéül rovod fel.
Idő előtti holtát Humphreynek?

WARWICK.
Ki az, ki holt s még vérző tehenet lel
S mellette bárddal hentest állni lát,
S nem gyanusítná: ez volt, ki levágta?
Ki az, ki foglyot ölyv fészkén talált
És nem gyanítná, hogy’ történt halála,
Bár vértelen csőrrel repűl az ölyv?
Ép ily gyanús e gyászjáték is itt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Suffolk a hentes? késed hova lett?
Beaufort az ölyv? hol vannak karmai?

SUFFOLK.
Nem hordok én kést, alvók gyilkosául;
De itt e boszuló kard, rozsda rajta:
Kaján szivedben csiszolom le ezt,
Ki rám sütéd gyilkosság vérjegyét.
Mondd, ha mered, Warwickshire büszke lordja,
Humphrey halálán én vagyok bünös!
        (Bibornok, Somerset és mások el.)

WARWICK.
Mit nem mer Warwick, ha te mersz daczolni?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hallgatni nem mer mocskolódó lelke,
Elállni nem mer dölyfös rágalomtól,
Suffolk daczoljon véle bár ezerszer.

WARWICK.
Hallgass, királyné, kérlek tisztelettel:
Minden szavad, mit ő érette szólsz,
Királyi főd gyalázatfoltja az.

SUFFOLK.
Nehéz fejű lord, durva modorú,
Ha hölgy urát úgy meggyalázhatá,
Anyád bűnös ágyába bárdolatlan
Aljas kamaszt vőn s dali törzsre oltá
Vaczkor galyát, s te ennek vagy gyümölcse,
És soh’sem a nemes Nevil fajé.

WARWICK.
Egyedül a gyilkosság bűne véd,
Megfosztanám díjától a bakót
S ezernyi szégyent vonnék el fejedről,
S lecsillapít az, hogy jelen királyom:
Térden esengnél máskép, gyáva gyilkos,
Bocsánatot ilyen beszédedért,
Kivallanád, hogy tenanyádat értéd,
Hogy te magad születtél fattyunak;
És mindez íjedt hódolásra, díjad’
Adnám meg én, pokolra küldenélek,
Alvók veszélyes vérszopója te!

SUFFOLK.
Ébren leszesz te, míg véred’ kiontom,
Ha e teremből le mersz jőni vélem.

WARWICK.
Jer rögtön, avagy úgy hurczollak el.
Bár nem vagy méltó, állok ellened,
Hódolva ezzel Humphrey szellemének.
(Suffolk és Warwick el.)

HENRIK KIRÁLY.
A tiszta szívnél nincs erősb paizs:
Jegért ki küzd, hármas fegyverzetű;
S mezetlen az, aczélba zárva bár,
Kinek szivében bűntudat lakik.        (Kün zaj.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Minő zaj ez?
Suffolk és Warwick visszajőnek, kirántott karddal.

HENRIK KIRÁLY.
Mi ez, urak? Szinünk előtt kirántva
Bősz kardotok? Mi! milyen vakmerőség?
Minő zajongó rialom ez ott kün?

SUFFOLK.
Az áruló Warwick és Bury népe
Mind rám rohantak, felséges király.
Kün tolongás, zaj. Salisbury visszatér.

SALISBURY.
Csak vissza! (Kifelé a néphez.) Mindent megtud a király.
Felség, a nép jelenti általam,
Ha Suffolk rögtön meg nem hal, avagy
Száműzve nem lesz bájos Angliánkból,
Palotádbul őt erővel tépi ki
S halálra gyötri lassu-kinosan.
Mondják, hogy ő volt Humphrey gyilkosa,
Mondják, miatta féltik életed’;
S hogy puszta hűség, hajlam ösztöne
Menten konok agyargás szándokától,
Hogy ellenkedni vágynának veled,
Sarkalja őket kérni számüzést.
Mondják, személyed’ féltvén aggodalmok,
Hahogy aludni vágynál, és parancsot
Adnál, nyugalmad’ ne zavarja senki,
Kegy- vagy fővesztés büntetése mellett,
Mégis daczára e kemény parancsnak,
Ha kettős nyelvű kígyót álnokúl
Látnának csúszni fölséged felé,
Szükséges volna, hogy felköltsenek,
Hogy e veszélyes álmodat a gyilkos
Féreg örök szenderré ne tegye;
S ezért kiáltnak, bárha tiltod is
– Akard, ne akard – hogy téged ójanak
Oly bősz kigyótól, mint e csalfa Suffolk,
A kinek átkos mérgezett csipése
Te drága bátyád’ – huszszor nála méltóbb –
Mondják, gazúl megfosztá éltitől.

NÉP.
(kün).
Salisbury lord, a felség válaszát!

SUFFOLK.
Lehet, hogy az otromba durva nép
Ily üzenettel küldött a királyhoz;
De te örömmel fogadád e tisztet,
Hogy kimutasd, mily ékes nyelvü vagy;
De a dicsőség, mit Salisbury nyert,
Csak abban áll, hogy a király előtt
Üstfoldó csürhe nagykövetje volt.

NÉP.
(kün).
A felség válaszát, vagy betörünk!

HENRIK KIRÁLY.
Menj, Salisbury, s mondj részemről nekik
Köszönetet hű gyöngéd gondjokért,
S hogy engem ők ha föl se’ hínak is,
A mit kivánnak, azt teszem vala:
Mert, istenemre! koronámra váltig
Suffolk miatt vészt jósol kebelem;
Azért is, annak felségére eskem,
Kinek nem méltó helytartója én:
Három napon túl a leget lehével
Ne mételyezze, fővesztés alatt.        (Salisbury el.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nemes Suffolkért, Henrik, hadd könyörgjek.

HENRIK KIRÁLY.
Te nemtelen, nemesnek híni őt!
Mondom, elég! Ha érte esdekelsz,
Csak még nagyobbra szítod haragom’,
Ha úgy mondom csak, megtartom szavam’;
De hogyha eskem, megmásíthatatlan.
Három nap mulva ha még itt találnak,
Bármerre is, hol én uralkodom,
Élted’ egész föld meg nem váltja többé.
Jer, Warwick, jer, jó Warwick, jer velem,
Nagy dolgokat kell véled közlenem.
        (Henrik király, Warwick, lordok el.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Vészek, keservek járjanak veled!
Szívbéli búbaj, sanyarú nyomor
Legyenek körűled játszó társaid!
Ketten ha vagytok, harmadik az ördög
Legyen s kövesse hármas boszu lépted’!

SUFFOLK.
Ne átkozódjál, óh nemes királyné!
Gyászbúcsuját Suffolkod hadd vegye.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Fujh! gyáva, asszony, lágyszivű bolond!
Még átkozódni sem mersz ellenidre?

SUFFOLK.
Pokolba velök! Mért átkozódjam? Átkom
Ha ölne, mint siró nadragulya,
Oh majd koholék keserűen éles,
Oly zordon, átkos, rémes hangu szókat,
El, kisüvöltve fogcsikorgatás közt,
Rögzött gyűlölség annyi sok jelével,
Mint rút zugában az aszott irigység.
A szók hevében nyelvem megbotolnék;
Mint az ütött kő szikráznék szemem;
Hajam élre szöknék, mint őrült haja;
Oh minden izmom együtt átkozódnék!
S ép most tulterhelt szívem megszakadna,
Ha nem átkozódnám. – Méreg italuk,
És epe légyen legizesb falatjok!
Cziprus legyen legédesb árny nekik!
A legszebb látvány gyilkos baziliszk!
A legpuhább tapintás gyik csipése!
Rémes zenéjök kígyósziszegés,
És közte síjon a halál-bagoly!
Sötét pokolnak minden ijedelme…

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Elég, jó Suffolk: gyötröd tenmagad’;
Ez átkozódás, mint sugár üvegről,
Vagy a tultöltött fegyver, visszapattan
És tenmagadra szórja erejét.

SUFFOLK.
Magad hivál fel, és most abba hagyjam?
E földre mondom, melyről számüzének,
Egy téli éjet végig káromolnék,
Habár mezetlen állnék bércztetőn,
Hol a csipős fagy nem tűr egy füszálat,
S úgy rémlenék, csak percznyi tréfa volt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hagyd abba, kérlek. nyujtsd kezed’ nekem.
Hogy rá keservem könye harmatozzék:
Ne nedvesítse e helyt ég esője,
Le ne mossa innen búm emlékjelét.
Oh bár kezedre vésődnék e csók,
Hogy e pecsétnél erre emlekeznél,
Mely érte annyi sóhajt lehele.
Menj hát, hogy immár érezzem keservem’.
Míg itten állasz, sejtem azt csupán,
Mint jóllakottan ki szükségre gondol.
Majd visszahílak, majd meg – elhihetd –
Magam is szeretnék számkivetve lenni:
Hajh! messze tőled, számüzött vagyok!
Távozz’, ne szólj már! Menj, siess tova!
Ne még, ne menj! Két elitélt barát
Csók s ölelés közt így vesz száz bucsút
S elválni százszor fájóbb a hálánál.
De ég veled, most! s élet! véled is!

SUFFOLK.
Igy árva Suffolk tizszer számüzött:
A királytul egyszer, általad kilencszer.
Mit nékem e föld? Csak te itt ne volnál.
A pusztaság is népes vón’ eléggé,
Ha égi társaságod’ birhatom:
Mert hol te vagy, ott a világ maga
És a világnak minden gyönyöre;
A hol te nem vagy, ott a sivatag.
Szavam eláll. – Élj s éltednek örülj:
Nekem egyetlen örömöm, hogy élsz.
Vaux jő.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Hová olyan sietve, Vaux? mi hír?

VAUX.
Ő felségének megjelenteni,
Hogy a bibornok, Beaufort haldokol;
Súlyos betegség érte hirtelen,
Meredve néz, zihálva fuldokol,
Istent, világot átkoz, káromol.
Majd úgy beszél, mikéntha Humphrey lelke
Vón’ oldalán; majd híja a királyt,
És mintegy ennek, súgja vánkosának
A túlmegterhelt lélek titkait,
Jelentenem kell ő felséginek,
Hogy hangos ajkkal ép most híja őt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Menj hát, jelentsd e gyászhirt a királynak.        (Vaux el.)
Oh jaj! mi a világ? mi uj eset!
De mért a bú egy percznyi veszteségen?
Hisz számkivetve lelkem kincse, Suffolk!
Mért nem kesergek, Suffolk, csak teérted,
Dél föllegével versenyt hullva könyem?
Azé a földre, az enyém kinomra.
De menj, siess, tudod, jő a király:
Ha közelemben lelnek, halva vagy,

SUFFOLK.
Tőled ha válok, élni nem tudok;
S mi vón’ egyéb előtted halni meg,
Mint nyájas álom itt a te öledben?
A levegőbe fúnám lelkem’ itt,
Oly lágy-szelíden, mint bölcsői kisded,
Ha meghal, anyja keble ajakában;
Míg, messze tőled, őrülten dühöngnék,
Téged kiáltva, hogy lezárd szemem’
És ajkaiddal csukd le ajkamat,
S te szálló lelkem’ visszatartanád,
Avagy pedig beléd lehelleném
S ott élne akkor, szép Elysiumban.
Meghalni nálad, ez csak színhalál,
De messze tőled, több kin a halálnál.
Oh hadd maradjak, bármi sors is ér!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
El, el! A válás bár fájó, maró szer,
Halálos a seb, alkalmazzuk azt.
Frankhonba, Suffolk! Hallass majd magadról:
Mert bárhol is leszesz e földtekén,
Lesz Irisem, ki téged föltalál.

SUFFOLK.
Megyek.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
S magaddal vidd el szivemet.

SUFFOLK.
Ékszer gyanánt azt, oly kintelt dobozban,
Minőbe kincset nem zártak soha,
Mint tört hajó, ép ugy válunk mi el:
Én erre sűlyedek le!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Erre én!
        (Ellenkező irányban el.)

III. SZÍN.

London. Beaufort bibornok hálószobája.

Henrik király, Salisbury, Warwick és mások jőnek. A Bibornok ágyban; körűle szolgák.

HENRIK KIRÁLY.
Hogy vagy, Beaufort? Én kérdem, a király.

BIBORNOK.
Ha a halál vagy, Anglia kincseit
Fogadd s vehetsz rajt’ más ily szigetet,
Élnem ha engedsz s kínt nem érzenem.

HENRIK KIRÁLY.
Ah! gonosz élet mily tanújele,
Hol ily ijesztő a közel halál!

WARWICK.
Beaufort, királyod az, ki szól veled.

BIBORNOK.
A vallatáshoz vigyetek, ha tetszik.
Nem ágyba’ halt-e meg, hol halnia kelle?
Lehet-e bárkit élni kényszerítnem?
Ne gyötörjenek már, vallomást teszek.
Ismét föléledt? Oh szólj, hol vagyon:
Ezer fontot, ha én őt láthatom.
Ni! szeme nincsen, a por megvakítá.
Fésüld le haját. Oh nézd, nézd! mint mered,
Megfogja tőrként lelkem szárnyait.
Adjatok innom! Hozd el, gyógyszerész,
Mit nálad vettem, gyilkos mérgemet.

HENRIK KIRÁLY.
Oh te, a mennyek örök mozgatója,
E nyomorultra nézz irgalmasan!
Üzd el a sürgő arczátlan Gonoszt,
Ki e bűnösnek lelkit ostromolja!
Mentsd meg szivét a vad kétségbeséstől!

WARWICK.
Nézd a halálkin torzvonásit arczán!

SALISBURY.
Oh ne zavard, hagyd békén halni őt.

HENRIK KIRÁLY.
Ha ég akarja, béke lelkivel!
Bibornok ur, ha lelki üdvre gondolsz,
Remény jeléül tartsd föl kezedet. –
Meghalt, nem ad jelt. – Légy irgalmas, Isten!

WARWICK.
Rut életet tanúsit ily halál.

HENRIK KIRÁLY.
Oh ne itélj! mind bünösek vagyunk.
Zárd le szemeit, vond össze függönyét,
S mi elmélkedjünk az ő esetéről.



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Kent. Tengerpart, közel Dowerhez.

Tüzelés hallik a tenger felől. Egy hajóból kilépnek a Kapitány, a Kormányos, ennek társa, Whitmore Józsa és mások; velök Suffolk, ál ruhában, és más urak, mint foglyok.

KAPITÁNY.
A csillogó nap, csacska, aggodalmas,
Immár lebútt a tenger keblibe,
S fennen üvöltő farkasok verik föl
A mélagyászu, bús éj lovait,
Kik lomha, álmos, petyhüdt szárnyaikkal
Sirokat födöznek s torkuk páragőze
Lehel a légbe dögletes homályt.
Most jőjenek nyert bárkánk bajnoki:
Míg a sekélyen horgonyoz hajónk,
Váltságukat fizessék ők meg itt,
Vagy a part homokját vérök festi be.
Ez a fogoly, kormányos, a tied;
E foglyon itten társad nyerekedjék;
Az, (Suffolkra mutatva) Whitmore Józsa, légyen a te részed.

1. NEMES.
Szólj, kormányos, mi lesz váltságdijam?

KORMÁNYOS.
Ezer arany, avagy lehull fejed.

TÁRSA.
Azt adsz te is, vagy a tied repűl le.

KAPITÁNY.
Mit! sok talán e két ezer arany,
S lovag nevet és külsőt hordotok?
Halál reátok! Szúrjátok le őket!
Ez a potomság legfölebb a harczban
Elhullt barátink életével ér föl.

1. NEMES.
Én megadom, kíméld hát életem’.

2. NEMES.
Én is, s azonnal irok is haza.

WHITMORE.
(Suffolkhoz.)
A támadásban egy szemem’ veszítém:
Hogy megtorolja, halnod kell ezért,
S tőlem ha függne, e kettőnek is.

KAPITÁNY.
Ne légy heves; hagyd élve, végy dijat.

SUFFOLK.
Nézd Györgykeresztem’: én lovag vagyok:
Bármily magasra becslesz, megadom.

WHITMORE.
Már meg van adva; Józsa a nevem.
– Miért riadsz fel? a halál ijeszt?

SUFFOLK.
Neved ijeszt, halálosan cseneg:
Csillagzatomból egy bölcs jósolá:
Vesztem leszen a tengerek hajósa;
De e miatt még vérszomjú ne légy,
Helyesen kiejtve József a neved.

WHITMORE.
József vagy Józsa, mindegy az nekem.
Nevünk’ nem érte még olyan gyalázat,
Hogy kard a szennyt ne mosta volna le:
Azért boszúmmal ha kufárkodom,
Széttörve kardom, tépve czímerem
S én gyáva czenknek legyek kikiáltva!
(Megragadja Suffolkot.)

SUFFOLK.
Whitmore, megállj! mert herczeg a te foglyod,
Suffolki herczeg, William de la Poole.

WHITMORE.
Rongyokba búva, Suffolk herczege!

SUFFOLK.
Ez nem a herczeg része; s Jupiter
Ha álruhában járt-kelt, mért ne én?

KAPITÁNY.
De őt, mint téged, nem verék agyon,

SUFFOLK.
Aljas ribancz te! a Lancasterek,
Henrik király nemes vérit soha
Nem ontja ily ütött-kopott kamasz.
Kézcsókoló, nem tartád kengyelem’?
Diszménem mellett jártál puszta fővel,
S boldog valál, ha inték csak feléd!
Kupámba hányszor töltéd italom’,
S ott térdelél, élődvén asztalomról,
Míg lakomáztam Margit asszonyunkkal!
Csak erre gondolj, s hűtse ez le véred’
És fojtsa el idétlen gőgödet.
Hogy’ álldogáltál külső pitvarunkban
És jöttömet alázattal leséd!
E kéz ügyedben irt egykor, s azért
Fékezze meg izgága nyelvedet.

WHITMORE.
Leszúrjam a bitangot?

KAPITÁNY.
        Várj: előbb,
Mint engem ő, szavammal szúrom át.

SUFFOLK.
Szavad, silány rab, tompa mint magad.

KAPITÁNY.
A hosszu bárka szélin kell leütni
Fejét.

SUFFOLK.
Magadéval játszol, nem mered.

KAPITÁNY.
De merem, Poole!

SUFFOLK.
        Poole?

KAPITÁNY.
        Poole? Sir Poole? lord?
Kátyú, pocsék szennyével fertező
Angol hazánk ezüst ivó vizét.
Most betömöm e szájat, mely kitátva,
Hogy e hazának kincseit lenyelje;
Mely a királynét csókolá, az ajkat
A porba tiprom; s te, ki mosolyogtál
Jó Humphrey holtán, hijába vigyorogsz
Érzéstelen szelekre: vissza rád
Gúnyolva fognak majd azok sziszegni;
S pokol szipái lesznek hitvesid,
Hogy egy hatalmas urral merted el-
Jegyezni lányát egy koldús királynak,
Alattvalók, trón és ország ne’kűl.
Sátáni ármány vitt magasra téged,
S mint nagyravágyó Sylla, eltelél,
Anyádnak vérző szívét falva fel.
Te adtad el Mainet és Anjout a franknak;
A pártos álnok normannok miattad
Vetik el parancsunk’; s a pikárd leölve
Parancsnokit, bevette váraink’
S rongyolva, csonkán űzte el hadunkat.
Fejdelmi Warwick s mind a Nevilek,
Kik soh’se rontják kardjokat hijába,
Gyűlölve téged, harczra szálltanak;
És most a York-ház, kit trónról lökött le
Csúfos halála ártatlan királynak
És elbizott bitor kényúraság,
Boszútól ég, s reménytelt zászlaján
Küzdő sugáru nap fél arczulatja,
És rajt’ e szó: „Invitis nubibus!”
Fegyvert ragadva áll a kenti nép;
És végre szégyen és koldusnyomor
Csúszott be a királyi palotába:
S mindez miattad! – El! Vigyétek őt!

SUFFOLK.
Mért nem vagyok Isten, hogy lesujtanám
Villámom’ e rongy, aljas szolgafajra!
Köz lelkeket potomság tesz kevélylyé;
Nagyobbra lát e gaz, e bárka-főnök,
Mint Bargulus, a hős illyr kalóz.
Nem szíja a sas vérit a here,
Köpűt lop az meg: nem lehet, hogy ily
Kóficz rab által, mint te, haljak én,
Bűnbánatot küld követnek a királyné:
Mondom, sértetlen vígy át a csatornán.

KAPITÁNY.
Józsa!

WHITMORE.
Csak jöszte, Suffolk, hadd viszlek halálra.

SUFFOLK.
Pene gelidus timor occupat artus: tőled rettegek.

WHITMORE.
Mielőtt szabadulnál, félni lesz okod.
Csüggedsz-e most? mi! meghajolsz-e most?

1. NEMES.
Kegyelmes úr! kérd, adj jó szót neki.

SUFFOLK.
Szigoru s zordon, Suffolk úri nyelve,
Parancsra szokva, kérni nem tanult.
Eszembe sem jut aljas kérelemmel
Tisztelni őket; nem! inkább a törzsre
Hajtom fejem’, de térdem nem hajol meg,
Csupán királyom s Istenem előtt;
S tánczoljon inkább véres pózna csúcsán,
Mintsem födetlen lássa csőcselék.
Többet kiállok, mint mi ti tehettek.

KAPITÁNY.
Eleget beszélt már: hurczoljátok el!

SUFFOLK.
Jertek! hadd lássam fene szívetek’,
Feledve holtom hogy sohse’ legyen.
Éhenkórász veszt el gyakran nagyot:
Egy római orv s haramja ölte meg
Mézajku Tulliust; Brutus fattya kézzel
Szurá le Caesart; vad szigetlakók
A nagy Pompéjust; Suffolkot kalózok.
        (Suffolk el Whitmore-ral és másokkal.)

KAPITÁNY.
Ezekrül itt, kiknek díját szabók,
Határzatunk az, menjen érte egyik:
Te jer velünk hát, társad hadd utazzék.
        (Mind el, az első nemesen kivűl.)
Whitmore visszajő, Suffolk holttestével.

WHITMORE.
Itt feküdjék holtteste és feje,
Míg eltakarítja a királyi kedves.        (El.)

1. NEMES.
Oh véres, oh kegyetlen szörnyű látvány!
Elviszem a királyhoz tetemét.
Ha ez nem is, baráti boszut állnak,
S ki élve nagyra tartá, a királyné.
        (El a holttesttel.)

II. SZÍN.

Blackheath.

Bevis György és Holland János jőnek.

GYÖRGY.
Rajta! szerezz magadnak kardot, ha léczből lesz is: már két napja, hogy talpon vannak.

JÁNOS.
Annál inkább rájok ért, hogy lefeküdjenek.

GYÖRGY.
Mondom én, Cade Jankó, a posztós, azon van, hogy az országot kikészítse, megfordítsa és ujfent felborzazza.

JÁNOS.
Ideje is már, mert ugyan szőrekopott. A mondó vagyok én, nincs vig élet Angliában, a mióta a nemesek felkaptak.

GYÖRGY.
Nyomoruságos idők! Nem becsülik az erényt a mesteremberekben.

JÁNOS.
Szégyennek tartja a nemesség bőrkötényben járni.

GYÖRGY.
S a mi több, a király tanácsosai nem jó munkások.

JÁNOS.
Igaz; pedig meg van irva: „munkálódjál a te hivatalodban”, a mi annyit jelent, a felsőségek legyenek munkás emberek; tehátlan nekünk kéne felsőségeknek lennünk.

GYÖRGY.
Eltaláltad, mert nincs jobb jele a derék léleknek, mint a kérges tenyér.

JÁNOS.
Nini! már jőnek. Ott jő Best fia, a whingami timár.

GYÖRGY.
Ez veszi munkába majd ellenségeink bőrét és kutyabőrt csinál belőle.

JÁNOS.
Rikhárd is, a meszáros.

GYÖRGY.
A meg letaglózza a bűnt, mint egy ökröt, a gonoszságot pedig torkon szúrja, mint egy bornyút.

JÁNOS.
Aztán Smith takács.

GYÖRGY.
Ergo, le van fonva életök fonala.

JÁNOS.
Gyere csak, csapjunk hozzájok.
Dobszó. Cade, Dick mészáros, Smith takács, és mások nagy számmal jőnek.

CADE.
Mi, Cade János, igy nevezve állitólagos atyánk után,

DICK.
(félre).
Vagy inkább, mert egy kád heringet lopott.

CADE.
Mert le fognak előttünk hullani ellenségeink, a lélektől ihletve, hogy királyokat és herczegeket buktassunk. – Ugyan legyetek csöndesen!

DICK.
Csöndesség!

CADE.
Atyám Mortimer volt.

DICK.
(félre).
Becsületes egy ember volt, derék kőmives.

CADE.
Anyám Plantagenet.

DICK.
(félre).
Jól ismertem, bábaasszony volt.

CADE.
Feleségem a Gallandoktól származott.

DICK.
(félre).
Az ám, egy házaló lánya volt, sok galandot árulgatott.

SMITH.
(félre).
De az utóbbi időkben nem bírja már czipelni batyuját, azért otthon mosogat.

CADE.
Következőleg tisztességes házból való vagyok.

SMITH.
(félre).
Szentugyse! ugy van: a mező elég tisztességes, ő pedig ott született egy söveny alján, mert atyjának soh’se volt más háza, mint a kóter.

CADE.
Bátor vagyok.

SMITH.
(félre).
Biz annak is kell lennie, mert a kolduláshoz bátorság való.

CADE.
Sokat kiállok.

DICK.
(félre).
Semmi kétség! három vasárnapon egymás után láttam, hogy’ vesszőzték.

CADE.
Nem félek se kardtól, se tűztől.

SMITH.
(félre).
Kardtól nem is kell félnie, kabátja rég kiállta már a próbát.

DICK.
(félre).
De, úgy gondolnám, félnie kén’ a tűztől, mert birkalopásért bélyeget sütöttek a kezére.

CADE.
Legyetek tehát vitézek, mert hadnagytok vitéz és sorsotok javulását igéri. Egy félpennys kenyér ára ezután Angliában egy penny leszen; a három abroncsú kantára 10 abroncs férjen; és söralját inni, szememben, fölségsértéssel egy. Az egész országot közre bocsátjuk és paripám majd Cheapsideban legel. És ha király vagyok – és az leszek…

MIND.
Isten éltesse fölségedet!

CADE.
Köszönöm jó emberek… Pénz nem lesz többé, mindenki az én rovásomra eszik, iszik. Minden embert egy libériába bujtatok, hogy mint testvérek összeférjenek és engem urokúl tiszteljenek.

DICK.
Első tenni valónk az legyen, hogy minden törvénytudóst agyonverünk.

CADE.
Úgy van, én is erre gondoltam. Nem siralmas dolog-e, hogy egy ártatlan bárány bőréből pergamentet csinálnak? hogy a tele firkált pergament egy embert tehet tönkre? Azt mondják, a méh szúr; de én azt mondom, a méh viasza teszi azt: mert én csak egyszer nyomtam pecsétemet valami alá és azóta soha se voltam többé a magam ura. Mi az? kit hozok itten?
Emberek jőnek, a chathami Kostát hozva.

SMITH.
A chathamni kostát: tud irni, olvasni, számadásokat csinálni.

CADE.
Szörnyüség!

SMITH.
Rajta kaptuk, a mint a gyerekek irásait javitgatta.

CADE.
Ez aztán a gonosztevő!

SMITH.
Egy vörös betűs könyv van a zsebiben.

CADE.
Akkor kuruzsló lesz.

DICK.
Adósság-leveleket tud készíteni és irni akár egy prokátor.

CADE.
Sajnálom! Becsületemre csinos egy ember. Ha nem találom bűnösnek, nem hal meg. – Jer ide, ficzkó, hadd vallassalak. Mi a neved?

KOSTA.
Emmanuel.

DICK.
Ezt szokták írni a kurrensek élire. Roszul áll a dolgod.

CADE.
Ne kottyanjatok bele. – Ki szoktad irni nevedet, vagy van egy különös névvonásod, mint más becsületes egyűgyű embernek?

KOSTA.
Hál’ Isten’ ura, volt annyi nevelésem, hogy le tudom irni nevemet.

MIND.
Vallott! – El vele! – Gazember, áruló!

CADE.
El vele! mondom: kössétek fel, tollával és tintatartójával nyaka körül.        (Néhányan el a kostával.)
Mihály jő.

MIHÁLY.
Hol van a mi generálisunk?

CADE.
Itt vagyok, te speciális ficzkó!

MIHÁLY.
Fussatok, fussatok! Sir Humphrey Stafford és öcscse itt vannak a szomszédban a király seregeivel.

CADE.
Állj meg, gazember, állj meg, vagy mindjárt leütlek. Ép oly derék emberre találjon bennem, a milyen ő maga. Ugy-e bár ő lovagnál nem több?

MIHÁLY.
Nem.

CADE.
No hát, hogy vele egyenlő legyek, iziben lovaggá ütöm magamat. (Letérdel.) Kelj föl, sir John Mortimer! Igy! Most rajta! neki!
Sir Humphrey Stafford és öcscse William jőnek dobszóval és hadakkal.

STAFFORD.
Pártos gazok! Kent alja, söpredéke!
Bitó virági! le a fegyverekkel!
Kunyhóitokba! hagyjátok e csatlóst!
Ha elszakadtok, a király kegyelmes.

WILLIAM STAFFORD.
De haragos, bősz, vérszomjú, tovább
Ha üzitek. – Halál vagy hódolat!

CADE.
E selyemruhás rabokhoz nincs közöm;
Jó emberek, hozzátok szólok én,
Kiknek – hiszem – királya lészek egykor,
Mert jog szerint enyém a korona.

STAFFORD.
Lator! atyád falmázoló vala,
S posztónyiró magad: nem úgy van-é?

CADE.
S Ádám kertész vala.

WILLIAM STAFFORD.
Hát ez hova czéloz?

CADE.
No hát oda, hogy March gróf, Mortimer,
Clarence leányát vette hitvesűl.

STAFFORD.
Ugy van.

CADE.
És néki e nő ikreket szüle.

WILLIAM STAFFORD.
Nem áll.

CADE.
Ez ép a kérdés! Én azt mondom, áll.
Dajkának adták az idősbiket,
Egy koldusasszony lopta ettül el,
S mert nem tudá, mily vérből származott,
Felnövekedvén, kőmives leve.
Ő nemze engem: ha tudod, tagad.

DICK.
Való, igaz; azért is ő lesz a királyunk.

SMITH.
Uram, egy kéményt csinált ő az apám házában, a tégla mind él e mai napig, azok bizonyságot tehetnek. Azért ne is tagadjátok.

STAFFORD.
S ti hiszitek e léhütő szavát,
Ki azt se tudja, mit beszél?

MIND.
Hiszszük bizony! Hát csak pusztuljatok.

WILLIAM STAFFORD.
Cade Jankó, erre York taníta téged.

CADE.
(félre).
Hazudik, magam találtam ki. – Hallod-e hát, fiú, mondd el a királynak üzenetemet, hogy atyja, V. Henrik kedvéért, a kinek idejében a gyerekek franczia koronaaranyokkal játszottak gombosdit, nem bánom, uralkodjék ő, de én leszek fölötte a protector.

DICK.
Azonkivűl Say lord fejét követeljük, a mért Maine herczegséget eladta.

CADE.
És joggal, mert ez által megcsonkult Anglia, és mankón kéne járnia, ha az én hatalmam nem támogatná. A mondó vagyok én, királytársak, Say lord kivette az ország férfiságát és heréltté tette; s a mi még több, franciául tud beszélni, tehát áruló.

STAFFORD.
Oh mily siralmas durva butaság!

CADE.
Nos feleljetek, ha tudtok. A francziák a mi ellenségeink, No hát! azt kérdem én, lehet-e az, a ki az ellenség nyelvén beszél, jó tanácsadó, vagy nem?

MIND.
Nem, nem! Azért is a feje kell nekünk.

WILLIAM STAFFORD.
Legyen! ha jó szó nem fog rajtatok,
Rontson reátok a király hada.

STAFFORD.
Hérold, kiáltsd ki városszerte, hogy
Mind áruló, ki Cadedel fölkele;
S hogy azt, ki megfut csatavég előtt,
Intő például nője, gyermeki
Láttára, föl kell ajtajára kötni.
Utána az, ki a király barátja!
(A két Stafford a hadakkal el.)

CADE.
Utánam az, a ki a nép barátja!
Szabadságharcz ez, most hősködjetek.
Lordot, nemest mi élve nem hagyunk;
Csak foltozott sarúst kiméljetek,
Minthogy derék munkás nép: mindenik –
Ha merne – hozzánk állna örömest.

DICK.
Már csatarendben állnak és felénk vannak indulóba.

CADE.
Mi akkor vagyunk, rendben, ha minden renden kivűl vagyunk. – Rajta! Indulj! Előre!
        (Mind el.)

III. SZÍN.

Blackheath más része.

Riadó. A két sereg jő és harczol; mind a két Stafford elesik.

CADE.
Hol van Dick, az ashfordi mészáros?

DICK.
Itt vagyok, sir.

CADE.
Ugy hullottak előtted, mint birka, ökör; ugy viselted magadat, mintha a magad vágószékében voltál volna. Ezért is ekként jutalmazlak meg: a bőjt kétszer oly hosszu lesz, mint eddig volt, és neked magadnak lesz szabadalmad ez alatt egy hiján száz marhát levágnod.

DICK.
Nem kivánok többet.

CADE.
Az igazat megvallva, nem érdemelsz kevesebbet. Én a győzelem emlékéül ezt fogom viselni; e két holttestet pedig lovammal fogom hurczolni, mig Londonba nem érek, hol a városnagy kardját vitetjük majd magunk előtt.

DICK.
Ha boldogulni akarunk s valami derekasat végezni, törjük fel a börtönöket és ereszszük ki a foglyokat.

CADE.
Ne aggódjál, ezért jót állok. Jertek, induljunk London felé.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Henrik király, folyamodványt olvasva; Buckingham herczeg, mellette Say lord; távolabb Margit királyné, Suffolk feje felött gyászolva.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Gyakorta hallám, meglágyúl szív
És csüggeteg lesz, elfajúl a bútól:
Hagyd a sirást hát s gondolj boszura.
De ki ne sirjon, hogyha látja ezt?
Dobogó szivemre nyugtatom fejét;
De teste merre van, hogy átöleljem?

BUCKINGHAM.
Mily választ ad felséged a lázadók folyamodására?

HENRIK KIRÁLY.
Alkura küldök egy szent püspököt.
Ments Isten attól, annyi árva lélek
Hogy szablya által veszszen! S én magam
Cade John vezérrel inkább szóba állok,
Semmint vérengző harczczal irtsam őket!
De várj, még egyszer átalolvasom.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Oh a kegyetlen latrok! Bujdosóként
Uralkodék én rajtam e szelid arcz,
S nem birhatá-e őket szánalomra,
Kik rá tekintni méltók sem valának?

HENRIK KIRÁLY.
Say lord, Cada Jankó esküt tőn fejedre.

SAY.
De tán előbb jut az övé kezedbe.

HENRIK KIRÁLY.
Nos, asszonyom?
Folyvást kesergsz s gyászolsz Suffolk után?
Félek, szerettem, én ha meghalok,
Utánam ennyit nem gyászolsz vala.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nem gyászlanék én, meghalnék teérted!
Hirnők jő.

HENRIK KIRÁLY.
Nos mi a hir? miért jösz ily sietve?

HIRNÖK.
A zendülők Southwarkban. Fuss, királyom!
Cade Montimernek hirdeti magát,
Ki Clarence herczeg vériből eredt;
Nyiltan bitornak hí, és esküszik,
Hogy Westminsterben lesz megkoronázva.
Serege ringy-rongy gyülevész hadak,
Ribancz paraszt nép, durva kegytelen:
Sir Humphrey Stafford holtán s öcscseén,
Tovább haladni, vérszemet kapott.
Jogász, tudós, udvarnok és nemes
Neve „csalfa féreg”, s mind halálra szánva.

HENRIK KIRÁLY.
Oh elfajúlt nép! azt se tudja, mit tesz.

BUCKINGHAM.
Vonulj, királyom, Killingworthba, míg
Leverni őket serget gyűjthetünk.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Oh hogyha Suffolk élne most, mi gyorsan
Elfojtaná e kenti zendülést!

HENRIK KIRÁLY.
Téged gyűlöl Say lord, a nép,
Hát csak siessünk Killingworth felé.

SAY.
Veszélybe’ vón’ igy fölséged személye.
Szemeik előtt arczom gyűlöletes;
Azért is a városban maradok
S tartózkodásom hadd legyen titok.
Más Hirnök jő.

2. HIRNÖK.
A London-híd Cade John kezébe’ van;
Fut a polgárság, elhagyván lakát.
A csőcselék nép zsákmány-szomjasan
A latorhoz áll, és esküszik, a várost
Kifosztja és királyi udvarod’.

BUCKINGHAM.
Uram, ne késs’ hát! Lóra, gyorsan el!

HENRIK KIRÁLY.
Jer, Margit! Isten megsegit, reméljük.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Az én reményem Suffolkkal letűnt.

HENRIK KIRÁLY.
(Say lordhoz).
Isten veled! Ne hígy a lázadóknak.

BUCKINGHAM.
Ne, senkinek, és tarts az árulástól.

SAY.
Ártatlanságom, ez az én hitem
Azért is elszánt és merész vagyok.        (Mind el.)

V. SZÍN.

Ugyanott. A Tower.

Scales lord és mások, a falakon járva. Alant polgárok.

SCALES.
Nos mi hir? meg van ölve Cade?

1. POLGÁR.
Nincs, mylord, s alig is lesz. Már elfoglalták a hidat s legyilkolnak mindenkit, a ki ellenáll. A városnagy kegyelmed’ segélyért kéreti a Towerból, hogy a várost a pártütők ellen megvédhesse.

SCALES.
A mit adhatok, parancsotokra áll,
Bár engem is zaklatnak: megkisérték
A lázadók már a Tower ostromát.
Smithfieldbe most, ott sorakozzatok,
Oda küldöm el Gough Mátét számotokra.
Fel harczra honért, királyért, életért!
Ég véletek hát, tisztem máshová hiv.        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Ugyanott. Az Ágyu-utcza.

Cade Jack jő pártfeleivel. Botját a London-kőre üti.

CADE.
Most Mortimer ura e városnak. És itt a London-kövön ülve, parancsolom és meghagyom, hogy uralkodásunk ez első évében a város rovására e húgy-vezetéken csupa fűszeres bor folyjon. És most, ezentúl fölségsértés lesz, ha bárki is máskép hí és nem Mortimer lordnak.
Egy Katona jő futva.

KATONA.
Cade Jankó! Cade Jankó!

CADE.
Üssétek le iziben! (Megölik.)

SMITH.
Ha ennek a ficzkónak esze van, soha sem hí téged Cade Jankónak többé; ugy gondolom, derekasan megintettük.

DICK.
Mylord, Smithfieldben hadsereg gyűlt össze.

CADE.
Rajta hát! verekedjünk meg velök. De előbb menjetek, gyujtsátok fel a London-hidat, s ha lehet, égessétek le a Towert is. Gyerünk, előre!
(Mind el.)

VII. SZÍN.

Ugyanott. Smithfield.

Riadó. Egy oldalról jő Cade és pártja; más oldalról polgárok és királyi hadak Gough Máté vezérlete alatt. Harcz; a polgárok futásnak erednek; Gough Máté elesik.

CADE.
Igy, barátim! Most menjetek, rontsátok le a savoyai palotát; mások a törvényszékekhez: le velök, mindannyival.

DICK.
Egy kérelmem volna lordságodhoz.

CADE.
Legyen bár egy lordság, megadom e szóért.

DICK.
Csupán csak az, hogy Anglia törvényeit a te szód diktálja.

JOHN.
(félre).
Tyűh! akkor ugyan beteg törvényeink lesznek, mert egy dárdát szúrtak a szájába s az még nem hegedt be.

SMITH.
(félre).
Nem ugy, John, büdös törvényeink lesznek, mert pörkölt sajttól bűzlik a lélekzete.

CADE.
Meggondoltam, úgy legyen. Menjetek, égessétek el az ország minden okmányát; szám legyen Anglia parliamentje.

JOHN.
(félre).
No akkor alkalmasint harapós törvényeket kapunk, hacsak fogait ki nem huzzák.

CADE.
És ezentúl minden közös legyen.
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Mylord, jó fogást tettünk! Itt hozzuk ama Say lordot, a ki Francziaországban a városokat eladta, a ki huszonegy tizenötödöt fizettetett velünk, s azonfelül egy shillinget minden font után, az utolsó hadi adó alkalmával.
Bevis György jő Say lorddal.

CADE.
Jó! ezért tizszer leüttetjük fejét. – Ah Say! te selyem, te posztó, te irha lord te! Most iten állasz a mi királyi törvényhatóságunk czéltáblája gyanánt. Hogyan igazolhatod magadat, hogy Normandiát Baisemoncu mosziőnek, a franczia dauphinnek átadtad? Legyen tudtodra és értésedre a jelenlevők által, különösen a jelenlevő Mortimer lord által, hogy én vagyok a seprő, kinek az udvarból ily szemetet, mint te vagy, ki kell takarítania. Te szörnyű áruló mód megrontottad az ország fiatalságát az által, hogy diák iskolát állítottál; és mig ezelőtt a mi ősapáink nem ismertek más könyvet, mint a rovást meg a krétát, te módiba hoztad a nyomtatást, és a király, koronája és méltósága ellenére, papirosmalmot épitettél. Bebizonyitjuk szemedbe, hogy oly emberek vannak körülötted, a kik nomenről, verbumról szoktak beszélni s más ily utálatos szavakról, a minőket keresztyén fül meg sem hallgathat. Békebirákat neveztél ki, hogy magok elé idézzék a szegény embereket oly dolgok felől, a melyekre nem voltak képesek felelni. Azután börtönbe vetetted őket, és miután nem tudtak olvasni, felakasztattad, pedig épen ebből az egyedűli okból megérdemelték, hogy éljenek. Csótáron lovagolsz, nemde?

SAY.
Nos aztán?

CADE.
A manóba is! nem kéne lovadat köpönyegbe járatnod, mig böcsületes emberek nadrágban és ujjasban járnak.

DICK.
S még dolgoznak is egy ingben, mint példának okáért én la! a ki mészáros vagyok.

SAY.
Ti kenti férfiak!…

DICK.
Mit mondasz Kentről?

SAY.
Csupán csak ennyit: bona terra, mala gens.

CADE.
El vele! el vele! diákul beszél.

SAY.
Hallgassatok meg s aztán vigyétek.
Azt mondja Caesar emlékiratában,
Kent e sziget legnyájasb tartománya;
A föld kies, mert áldással tele,
A nép tevékeny, dús, hős, bőkezű:
Hiszem, ti se vagytok irgalmatlanok.
Normandiát s Mainet én nem adtam el,
Sőt visszanyerni éltem’ oda adnám.
Törvényt ha láttam, szeliden tevém;
Kérés, köny megnyert, adomány soha.
Mikor zsaroltam bármit tőletek,
Hanemha védni titeket, királyt, hont?
Tudósokat dijaztam gazdagon,
Mert tudományom tetszett a királynak,
S mert butaság, ugy láttam, Isten átka,
S a tudomány szárny, égbe fölvivő.
Ha ördögi lelkek nem búttak belétek,
Lehetlen engem meggyilkolnotok.
E nyelv beszélt külföld királyinál
Érettetek…

CADE.
Eh! mikor tettél csak egy csapást is a harczmezőn?

SAY.
Nagyoknak karja messze ér: gyakorta
Ütém le azt, kit nem láttam soha.

GYÖRGY.
Oh gyalázatos nyulszivű te! hátulról támadni meg az embereket!

SAY.
Halvány az arczom: értetek viraszték.

CADE.
Üssétek pofon, majd kipirosodik.

SAY.
Szegény-pörökben a sok hosszas űlés
Kóros bajokkal tölte engem el.

CADE.
Majd kapsz egy kis kötéllevest és orvosságul egy bárdot.

DICK.
Mért remegsz, ember?

SAY.
Nem félelemből, szélütés teszi.

CADE.
Valóban, felénk bólingat, mintha azt akarnám mondani: állok elétek! Majd meglátom, vajon egy póznán szilárdabbul áll-e a feje! Vigyétek el! fejezzétek le!

SAY.
Miben hibáztam, szóljatok, leginkább?
Kincsekre vajon s rangra vágytam-é?
Zsarolt aranynyal telvék társaim?
Ruházatom vaj fényüző-e tán?
Bánték-e bárkit, hogy holtomra törtök?
E kéz nem onta soh’se bűntelen vért,
Alnok kajánság nem lakott e szivben.
Oh hagyjatok élnem!

CADE.
Szánakozást érzek szavain, de erőt veszek magamon: meg kell halnia, ha csak azért is, mert oly jól tud szónokolni életéért. – El vele! Ördöge van a nyelve alatt, nem beszél Isten nevében. Menjetek, vigyétek el! mondom, s menten üssétek le fejét; aztán törjetek veje, sir John Cromer házába, üssétek le fejét s hozzátok ide póznán mind a kettőt.

MIND.
Meglesz!

SAY.
Oh honfitársak! ha imáitokra
Ép oly kemény vón’ Isten, mint ti most,
Hogy járna akkor elszállt lelketek?
Kiméljétek hát éltem’! irgalom,

CADE.
El vele! Tegyétek, a mit parancsolok.
(El néhányan Say lorddal.)
Az ország legkevélyebb peerje ne hordjon fejet vállain, ha csak nekem adót nem fizet; egy szűz se menjen férjhez, a ki nekem szüzességével nem adóz, mielőtt ez férjeé lenne. Minden ember hűbéresem legyen in capite; és parancsoljuk és meghagyjuk, hogy feleségeik oly szabadok legyenek, a mint a sziv csak kivánhatja és a nyelv kimondhatja.

DICK.
Mylord, mikor megyünk Cheapsideba s veszünk fel portékákat alabárdjainkra?

CADE.
Hát azonnal!

MIND.
Ez már derék!
Lázadók jőnek vissza, Say lord és veje fejével.

CADE.
Hát ez nem derekabb-e még? – Hadd csókolózzanak, mert életökben nagyon szerették egymást. No most válaszszátok el, nehogy arról tanakodjanak, mikép adjanak el még több francz várost. – Katonák, halaszszátok a város kifosztását éjszakára; most ezeket vitetjük magunk előtt király pálczák gyanánt, végig lovagoljuk így az utczákat, s őket minden saroknál összecsókoltatjuk. – Előre!
        (Mind el.)

VIII. SZÍN.

Southwark.

Riadó. Cade jő csőcselékjével.

CADE.
A Halász-utczán fel! a Sz.-Magnus-saroknál le! Öljétek, üssétek, dobjátok a Themzébe! – (Harsona szól alkura, aztán takarodó.) Micsoda zaj ez? Ki olyan vakmerő, takarodót vagy alkut fuvatni, mikor én azt parancsolom, üssétek agyon őket?
Buckingham és vén Clifford jő hadakkal.

BUCKINGHAM.
Mi merjük azt s zavarni tégedet.
Tudd meg, király követjei, jövünk,
A kit te, Cade, elcsábitál, a néphez,
S mindenkinek kegyelmet hirdetünk,
Ki téged elhágy s békén haza tér.

CLIFFORD.
Nos honfiak, engedtek, hajlotok
A kegyelemre, melyet fölajánlunk?
Vagy gyülevész kísérjen a bitóhoz?
Ki a királyt szeretve, él kegyével:
Éltesse őt, feldobva süvegét;
A ki gyűlöli s nem becsűli atyját,
A hódítót, kit Frankhon rettegett:
Az rázza fegyverét s vonuljon el.

MIND.
Isten tartsa meg a királyt! Isten tartsa meg a királyt!

CADE.
Mi! Buckingham, Clifford, oly vitézek vagytok ti? – És ti, nyomorúlt paraszt nép, hisztek nekik? azt akarjátok mindenkép, hogy a pardonnal nyakatok körül, felakaszszanak? Azért törte át kardom London kapuit, hogy engem Southwarkban a Fehér Szarvasnál elhagyjatok? Azt gondoltam, ki nem adjátok addig kezetekből a fegyvert, míg ősi szabadságtokat vissza nem szereztétek; de ti mind golyhók vagytok, nyúlszivűek, örömötök telik a nemesség szolgaságában élnetek. Hát csak hadd rokkantsák meg terheikkel hátatokat, hadd szedjék le házaitokat fejetek fölött s szemeitek láttára fertőztessék meg feleségeiteket, leányaitokat! Én részemről majd szerit találom magam is, mit kell tennem. És most verjen meg mindnyájatokat az úr Isten átka!

MIND.
Cadet követjük! Cadet követjük!

CLIFFORD.
Vaj Cade ötödik Henriknek fia tán,
Hogy úgy riogtok hűséget neki?
Vaj elvezérel-e Frankország szivébe,
S herczeggé bárkit s gróffá tehet-é?
Ah! neki nincsen honja, menhelye,
És meg sem élhet, hogyha nem rabol
S nem fosztogat minket s feleiteket.
Nem vón’-e szégyen, ha mig itt czivódtok,
A rettegő frank – az imént legyőzött –
Átkelne rögtön s minket győzne le?
És rémlik immár, e polgárviszályban,
Itt utczahosszat ő uralkodik.
Rátok rivallva e szót. „Villageois!”
Ezer silány Cade veszszen el előbb,
Semmint a franknak ti hódoljatok!
Az elveszettért föl Frankhonba! harczra!
Kiméljétek ten angol honotok’.
Dús a király; ti hősök, férfiak;
Velünk az ég: ki kétli győzödelmünk’?

MIND.
Éljen Clifford! éljen! A királyt követjük és Cliffordot!

CADE.
Lehet-e a pehelyt úgy ide-oda fúni, mint ezt a néptömeget? Ötödik Henrik neve száz veszélybe ragadja őket, ugy hogy engem is cserben hagynak. Látom, összedugdossák fejöket, hogy rám támadjanak; karddal kell utat törnöm, mert itt nincs maradásom. – Valamennyi ördög és pokol daczára keresztűlrontok rajtatok. Az ég és becsület legyen tanúm, nem eltökéltségem hiánya, hanem csupán pártfeleim pimasz, pironságos árulása kényszerít az elillanásra.        (El.)

BUCKINGHAM.
Hah! menekűlt? Föl! keljetek utána!
Ki a királyhoz hozza meg fejét,
Ezer aranyt kapjon jutalmaúl.        (Néhányan el.)
Katonák, utánam! – Majd módot találunk,
Hogy a királylyal megbékéljetek.        (Mind el.)

IX. SZÍN.

A kenilworthi vár.

Harsona. Henrik király, Margit királyné és Somerset a vár terrasse-án.

HENRIK KIRÁLY.
Vaj ült-e trónon valaha király,
Ki ily kevés örömben részesűlt?
Bölcsőmbül is csak még alig buvám ki,
Király levék kilenczedik havamban.
Alattvaló még trónt nem vágya úgy,
Mint vágyok én: alattvaló legyek,
Buckingham és Clifford jőnek.

BUCKINGHAM.
Üdv a királynak és vidám hirek!

HENRIK KIRÁLY.
Nos, Buckingham, megfogva a lator?
Vagy új erőért hátrált vissza csak?
Alant Cade pártosainak egy része, kötéllel nyakukon.

CLIFFORD.
Menekűlt, uram, és népe hódola,
S alázattal, kötéllel nyakukon,
Várják szavad’, halált vagy életet.

HENRIK KIRÁLY.
Oh akkor, ég, tárd fel örök kapud’
S fogadd magasztó hálám esküit! –
Élteteket váltátok meg ti ma,
S megmutatátok, hont, királyt szerettek:
Maradjatok meg e jó érzületben,
S boldogtalan bár, Henrik biztosit,
Hogy szeretetlen nem leszen soha.
Most köszönettel és bocsánatommal
Mind elbocsátlak: térjetek haza.

MIND.
Isten tartsa meg a királyt! Isten tartsa meg a királyt!
Hirnök jő.

HIRNÖK.
Engedd, királyom, értesítnelek:
York a minap Irlandból visszatért,
És gallowglassok és marczona kernek
Erős, hatalmas sergével felénk
Intézi útját büszke hadmenettel;
S a mint tovább kél, mind’ azt hirdeti:
Fegyvert fogott, hogy elmozdítsa tőled
Az áruló Somerset herczeget.

HENRIK KIRÁLY.
Im így szorongat Cade s York két felől,
Mint a hajó ha vészből szabadúlván
Megnyugszik: menten rá kalóz rohan.
Alig verők le Cadet s emberit,
S most, őt segítni, York fegyverben áll.
Kérlek, Buckingham, menj eléje, s kérdd meg,
Mi indítá e harczra? Mondd neki,
A Towerba küldöm Edmund herczeget.
Ott lészsz, Somerset, őrizet alatt,
Miglen hadát el nem bocsátja York.

SOMERSET.
Királyom!
Börtönbe én kész örömest megyek,
Halálba is, ha a közjó kivánja.

HENRIK KIRÁLY.
Bármily esetben nyers szavú ne légy,
Mert büszke s nem tűr ő kemény beszédet.

BUCKINGHAM.
Ugy lesz, mylord; s hiszem, ugy járok el,
Hogy még javadra fordul az egész.

HENRIK KIRÁLY.
Jer, Margit, menjünk, s jobb kormányt tanuljunk:
Még eddig joggal átkoz Anglia.        (Mind el.)

X. SZÍN.

Kent. Iden kertje.

Cade jő.

CADE.
Manó vigye a nagyravágyást! Szégyen enmagamra, hogy kardom van és mégis éhenhaló félben vagyok! Öt napja bujkálok már abban az erdőben s nem mertem kipillantani, mert az egész környék utánam leskelődik. De most már annyira megehűltem, hogy tovább itt nem maradhatnék, ha életemet ezer esztendőre kapnám is árendába. Azért is a falon át ebbe a kertbe mászom, hogy körültekintsek, vajon nem ehetném-e füvet, vagy pedig változatosság kedveért nem téphetnék-e egy pár saláta-sisakot, a mi az ember gyomrát jól kihűtené ebben a forróságban. Én úgy gondolom, ez a szó „sisak” csak azért született, hogy velem jót tegyen: mert sokszor, ha sisak nincs fejemen, egynémely barna alabárd szépen szétrepesztette volna koponyámat; sokszor meg, ha kiszáradtam a derekas masirozásban, kulacscsá tettem s ugy ittam belőle; most pedig e pár saláta-sisakból táplálkozom.
Iden jő szolgáival.

IDEN.
Vajon ki élne udvarok zajában,
Ki ily lugasok csöndjét élvezheti?
Atyám hagyatéka, e csekély örök,
Elég nekem, egy országgal fölér.
Mások buktával nagyra nem török,
Vagyont se gyűjtök irigyek daczára;
Elég, van annyim, a miből megélek,
S ajtóm’ a koldús vígan hagyja el.

CADE.
Ni! itt jön a kert birtokosa, hogy megragadjon, mint csavargót, mert engedelem nélkül tulajdonába léptem. Ah, gazember! el akarsz árulni s ezer aranyat kapni a királytól, ha megviszed neki fejemet. De várj csak! majd megtanítlak vasat enni, mint a struczmadár; lenyeletem veled kardomat, mint egy nagy tűt, mielőtt elválnánk egymástól.

IDEN.
Ej! durva ficzkó, én biz – bárki vagy –
Nem ismerlek: hogy’ árulnálak el?
Vaj nem elég-e, hogy kertembe törsz,
Tolvaj gyanánt, hogy meglopd birtokom’,
Tudtom ne’kül átmászod falaim’,
S csahos szavakkal még velem daczolsz?

CADE.
Veled daczolok? Biz úgy, a legjobb vérre, melyet valaha megcsapoltak! még pedig szemtül szembe! Jól megnézz: öt napja már nem ettem egy falatot; de azért csak jőj öt embereddel, s ha én mindnyájatokat agyon nem ütlek, mint a kutyát: arra kérem az Istent, soh’se ehessem füvet többé!

IDEN.
Míg Anglia áll, ne mondja senki azt,
Hogy Iden Sándor, hogy egy kenti squire
Szállt egyenetlen harczra kiehülttel.
Szögezd merően szemed’ az enyémre,
Lesütöm-é tekinteted előtt?
Tagot tag ellen: a gyöngébb te vagy,
Öklömhöz mérve egy ujj csak kezed;
Dorong e lábszár, pálcza a tiéd;
Összes erőddel mérkőzik e láb;
S ha levegőbe emelem karom’,
Már meg van ásva a földben sirod.
Nagy szóra nagygyal nem felelek én:
Mit elhallgattam, kardom mondja el.

CADE.
Vitézségemre! a legtökéletesebb vasgyúró, a kit valaha láttam! – Aczél! ha meggörbűl hegyed vagy ha ezt a zömök fajankót csupa rostélyos-szeletekké nem vagdalod, mielőtt ujra hüvelyedbe térnél aludni: térden kérem akkor Jupitert, változzál patkószögekké!
        (Harczolnak. Cade elesik.)
Jaj! oda vagyok! Éhség ölt meg, senki más. Uszítsatok rám tizezer ördögöt: ha visszaadjátok elvesztett tiz ebédemet, szembeszállok valamennyivel. Száradj ki, kert! légy temetőhelyévé mindazoknak, kik e házat lakják, mert itt szállt el Cade legyőzhetetlen lelke.

IDEN.
Gaz áruló, Cade az, kit leverék?
A tettedért, kard, megszentelve lészsz,
S ha meghalok majd, függj sirom felett.
Nem lesz lapodról e vér letörölve.
Heroldköpenyként hordd azt, és urad
Dicső nevének légy igy hirdetője.

CADE.
Iden, Isten veled! Légy büszke győzelmedre, mondd meg Kentnek, hogy legderekabb fiát vesztette el; és intsd a világra, gyávák legyenek, mert engem, ki nem remegtem soha senkitől, éhség győzőtt le, nem vitézség.        (Meghal.)

IDEN.
Tanúm az ég, mily helytelen itélsz.
Halj meg, lator-faj, átka tenszülődnek!
Mint tested’ e kard sujtá le, kivánom,
Bár lelked’ is lesujthatnám pokolba.
Sarkadnál fogva hurczollak hanyatt
Ganajhalomra: ez legyen sirod;
Levágom ott istentelen fejed’
És diadalhoz viszem a királyhoz,
Hollóknak hagyva étkül törzsököd’!
(El, a holttestet kihurczolva.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Sikság Dartford és Blackheath közt.

Egyik felől a király tábora, más felől York jő kiséretével, dobszóval és zászlókkal, távolabb hadai.

YORK.
Igy jő jogáért York, s a koronát
Leragadni gyönge Henrik homlokáról.
Zúgj csak, harang! örömtüz, égj, ragyogj,
Jogos urát fogadni Angliának.
Oh sancta majestas! ki meg ne venne drágán?
Legyen rab az, ki urrá lenni nem tud.
Aranyt markolni van e kéz teremtve,
S nem adhat addig az hatályt szavamnak,
Mig benne nem reng kard avagy jogar.
Lelkemre mondom! lesz királyi botja
S reá tüzöm majd a frank liljomot!
Buckingham jő.
Ki ez? Buckingham jött zavarni engem?
Király követje: színeskedni kell.

BUCKINGHAM.
Üdvözve York, ha tiszta szándokod.

YORK.
Elfogadom, Humphrey, üdvözleted’.
Követ vagy-é, avagy önként jövél?

BUCKINGHAM.
Henrik követje, felséges urunké,
Megtudni, mért e hadzaj bék’időn?
S hogy a ki – mint én – csak alattvaló vagy,
Hűbéri tiszted s esküd ellenére
Miért keltesz ily nagy serget tudta nélkül
S mered az udvar közelébe hozni?

YORK.
(félre).
Felforrt epémtől szólnom majd lehetlen!
Követ hasitnék, szirttel harczra szállnék,
Ugy feldühíte e czudar beszéd;
S dühöm’, mint Ajax Telamonius,
Ökrön, juhon kész volnék tölteni.
Jobb születésü York, mint a király,
Inkább király és lelke is királyibb;
De egykorig még jó arczot mutassunk,
Míg Henrik gyöngébb s én erősb leszek. –
Kérlek, bocsáss meg nékem, Buckingham,
Hogy ily sokáig választ nem adék:
Mély mélabú zavarta meg fejem’.
Azért hozám e serget, a királytól
Hogy félrelépjen büszke Somerset,
Ki árulója országnak, királynak.

BUCKINGHAM.
Biz ez tetőled nagy igénykedés!
De ha csak ez volt czélja had-utadnak,
Már megadá kérelmed’ a király:
A Towerban ül Somerset herczege.

YORK.
Becsűletedre, fogva Somerset?

BUCKINGHAM.
Becsűletemre, fogva Somerset.

YORK.
Akkor, Buckingham, sergem’ elbocsátom.
Oszoljatok szét. Köszönet, vitézek!
Holnapra jertek Szent György mezejére,
Kiosztom a zsoldot, s bármi mást kivántok.
Erényes Henrik, fejdelmem kezébe
Legidősb fiam, nem! mindenik fiam
Legyen igaz hűségem záloga,
Ugy éljek! a mint őket átadom.
Föld, kincs, ló, fegyver, szóval mindenem
Parancsnak áll, ha meghal Somerset.

BUCKINGHAM.
Dicsérem e kész hódolásodat.
Jer most velem a felség sátorába.
Henrik király jő kiséretével.

HENRIK KIRÁLY.
Buckingham, nem tör hát vesztünkre York,
Hogy íme így karöltve jő veled?

YORK.
Teljes alázat s hódolat jelével
York maga járul felséged elé.

HENRIK KIRÁLY.
Mért e sereg hát, melynek élin állsz?

YORK.
Az áruló Somerset vesztire,
S a pártütő gaz Cade-del küzdeni,
A kit ugyan, mint hallám, már levertek.
Iden jő, Cade fejével.

IDEN.
Ha ily közember, ilyen együgyű
Elől királyi színed tiltva nincs:
Im! itt hozom egy áruló fejét:
Cade feje az, kit harczban megölék.

HENRIK KIRÁLY.
Cade feje? Isten! óh minő igaz vagy!
Oh hadd tekintsem arczát most halottúl,
Ki élve annyi vészt hozott reám.
Te vagy, barátom, a ki megöléd?

IDEN.
Szolgálatodra, felséges király,

HENRIK KIRÁLY.
Mi a neved? és rangod micsoda?

IDEN.
Igen Sándornak hínak, egy szegény
Kenti esquire, ki szereti királyát.

BUCKINGHAM.
Felség, bocsánat, illő volna őt
Lovaggá ütnöd jó szolgálatáért.

HENRIK KIRÁLY.
Térdelj le, Iden! (Letérdel.) Kelj föl, mint lovag.
Jutalmadúl ezer márkát adunk,
S jövőre légy kísérőink között.

IDEN.
Bár éljen Iden ezt megérdemelni,
De soh’se éljen, csak ha hű urához!

HENRIK KIRÁLY.
Nézd, Buckingham, Somerset s a királyné!
Mondd, rejtse őt el a herczeg elől.
Margit királyné és Somerset jőnek.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Száz York előtt se rejtse ő fiát:
Merészen álljon és szemébe nézzen!

YORK.
Vaj mit jelent ez? Somerset szabad?
Ereszd szabadra hát, York, börtönükből,
Gondolatid’ most! szólj szived szerint!
Somersetet türjem szemem előtt?
Álnok király te, mint szegéd meg esküd’?
Pedig tudád, sérelmet nem türök.
Mondám, király vagy. Nem! nem vagy király!
Tömeg fölött úrkodni képtelen,
Ki egy árulót nem mersz, tudsz zabolázni!
E fejre ott nem illik korona;
Kezedbe a zarándokbot való
S nem a magasztos, a királyi bot.
Ez az arany dísz homlokom’ övezze,
Melynek – Achilles kelevézeként –
Gyógyít mosolya és haragja öl.
A királyi pálczát e kéz hordja fennen
S törvényt szilárdul véle végrehajt.
Tágits! az égre! nem lészsz ura annak,
A kit uraddá alkotta az ég!

SOMERSET.
Oh pártütő czenk! Elfoglak, királyt
S trónt támadó fölségsértés miatt.
Hullj térdre! kérj kegyelmet, vakmerő!

YORK.
Térdeljek én! Hadd kérdem meg előbb,
Vaj tűrik-é ezek, hogy meghajoljak!
Kezesekűl hijátok fiaim’! (Kísérő el.)
Nem hagynak ők börtönbe mennem, inkább
Zálogba dobják értem kardjokat.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Sietve jőjön Clifford, mondja meg,
Lehetnek-é York fattyukölykei
Biztos kezesség pártos atyjokért?

YORK.
Vérfertezett nő, Nápoly sepreje,
Te Angliának véres ostora!
Fiaim, kik jobbak születésre nálad,
Ők lesznek a kezesség; és jaj annak,
Ily zálogot ki viszszaútasit!
Plantagenet Edvárd és Rikhárd jőnek egy felől seregekkel; másfelől, szintén sereggel, vén Clifford és fia.
Itt jőnek! Állok értök, megteszik.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
S Clifford emitt jő, visszavetni őket.

CLIFFORD.
Uram, királyom, üdv, áldás reád!
        (Letérdel.)

YORK.
Clifford, köszönöm, mi hirt hozál beszélj!
Ne rémits ilyen boszus arczczal engem:
Urad vagyok. Clifford, térdelj le ujra;
A tévedésért vedd bocsánatunk’.

CLIFFORD.
Ez itt királyom, York: nem tévedék;
Nagyban te tévedsz, hogyha azt hiszed.
Bedlamba véle! Őrült-é ez ember?

HENRIK KIRÁLY.
Biz ugy van, Clifford: őrült, nagyravágyó
Szeszélybül im most ellenem szegűl.

CLIFFORD.
Hah! áruló! A Towerba el vele!
Üssétek ott le pártütő fejét!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Már fogva, van, de nem akar hajolni:
Helyette, mondja, állnak fiai.

YORK.
Megteszitek, fiúk?

EDVÁRD.
Meg azt, atyánk, ha nyom valamit szavunk.

RIKHÁRD.
S hahogy szavunk nem, majd nyom fegyverünk.

CLIFFORD.
Mily áruló fajzat kel itt elénk!

YORK.
Tükörbe nézz és hidd tenképed’ annak!
Királyod én, s te álnok áruló!
Derék két medvém jőjön a karóhoz,
Hogy itt csupán lánczuk csörgésivel
Elrémítsék e bősz cseles kutyákat:
Salisbury s Warwick jőjenek ide.
Dobszó. Salisbury s Warwick jőnek hadakkal.

CLIFFORD.
Ez itt a medvepár? Halálra hajtjuk
S a medvehajcsárt lánczaikba fűzzük,
Ha oda mernéd hozni a porondra.

RIKHÁRD.
Gyakorta láttam, mint fordult marásra,
Ha visszatarták, bőszűlt, hetyke eb;
De ha elérte medve szörnyü talpát,
Vonítva menten farkát behuzá:
Te is hasonló munkát fogsz mivelni,
Ha Warwick lorddal megmérkőzni törzs.

CLIFFORD.
El innen, tacskó, formátlan poronty!
Félszeg erkölcsü, félszeg alkatú!

YORK.
Hah! majd befűtünk nektek nem sokára!

CLIFFORD.
Csak magatok majd meg ne égjetek.

HENRIK KIRÁLY.
Nem tud már, Warwick, térded meghajolni?
Vén Salisbury, gyalázat ősz hajadra!
Bősz csábitója őrjöngő fiadnak,
Halálos ágyon játszol-é dühöngőt
És szemüveggel keresed a vészt?
Oh hol a hűség, hol a hódolat?
Ily téli fejről hogyha számüzött,
Vaj hol találjon földön menhelyet?
Sirt ásasz-é, hogy háborút kutass,
S vérrel gyalázod tisztes agg korod’?
Mért vagy öreg, ha nincs tapasztalásod?
És hogyha van, vaj mért élsz véle vissza?
Oh szégyen! hajtsd meg térded’ tiszt szerint,
Melyet a vénség görbeszt sír felé!

SALISBURY.
Uram, magamban meghányám, vetém
E hir övezte herczeg jogigényit,
És ő kegyelme – ez hitem – az angol
Királyi szék jogos örököse.

HENRIK KIRÁLY.
Nem esküvél-e hűséget nekem?

SALISBURY.
Azt tettem.

HENRIK KIRÁLY.
S Isten előtt te megszeghetsz ily esküt?

SALISBURY.
Esküdni bűnre nagy bűn; még nagyobb
A bűnös esküt meg is tartani.
Kit kötne vaj oly ünnepélyes eskü,
Hogy ő rabolni, hogy gyilkolni fog,
Hogy tiszta szűznek díszét meggyalázza,
Hogy örökükből árvákat kitud,
Hogy kizsarolja özvegy ős-jogát,
És e bűnökre nem vón’ más oka,
Mint hogy megesküdt fogadás köti?

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Nem kell sophista csalfa árulónak.

HENRIK KIRÁLY.
Jőjön Buckingham, hadait szerelje.

YORK.
Ám híjad őt s minden barátidat:
Trón vagy halál! én elszántam magam’.

CLIFFORD.
Ha nem csal álmom, meglesz az utóbbi.

WARWICK.
Legjobb, feküdj’ le s ujra álmadozzál,
És bujj el a harczzivatar elől.

CLIFFORD.
Nagyobb viharnak nézek én szemébe,
Mint a minőt te tudsz ma fölidézni,
És sisakodra írom én fel ezt,
Házad jeléről ha rád ismerek.

WARWICK.
A vén Nevil, atyám jelére mondom,
Görcsös karóján a kétlábu medvét
Sisakomon ma fennen hordom én
(Miként a czédrus fen a bércztetőn,
Megvédve lombját bármi zivatarban),
Hogy megriasszon már tekintete.

CLIFFORD.
S letépem én e medvét sisakodról,
És megvetéssel lábbal tapodom
A medve-védő hajcsár ellenére.

IFJU CLIFFORD.
Fegyverre hát most, győzelmes atyám!
Hadd veszszenek a pártos czimborák!

RIKHÁRD.
Szégyeld magad’! fuj! fékezd nyelvedet:
Mert még Krisztussal vacsorálsz ma éjjel.

IFJU CLIFFORD.
Roszúl tudod, bélyegzett förtelem!

RIKHÁRD.
Hát a pokolban, ha az égbe’ nem!
        (Mind el, ellenkező irányban.)

II. SZÍN.

Sz.-Albans.

Riadó, Csatározás. Warwick jő.

WARWICK.
Én, Warwick, hílak, cumberlandi Clifford!
Medvém elől hahogy el nem buvol,
Most, a midőn bősz harsonák riognak
S haláljajok eltöltik a leget:
Mondom, jer, Clifford, víj meg én velem!
Cumberlandi Clifford, éjszak büszke lordja,
Warwick rekedt már a kiáltozástól!
York jő.
Hogy vagy, nemes lord? Mi! csak így gyalog?

YORK.
Leszúrta ménem’ gyilkos kezü Clifford;
De szeget szeggel visszafizetém,
És dali kedves paripája most
Dögkeselyűk és varjak martaléka.
Clifford jő.

WARWICK.
Ütött órája mostan egyikünknek.

YORK.
Warwick, megállj! Keress te más tusát,
E vadat itt majd én üzöm halálra.

WARWICK.
Hát rajta, York! A trónért vísz te most.
A mint ma, Clifford, harczsikert reménylek,
Oly igazán fáj, hogy nem víhatunk. (El.)

CLIFFORD.
Mit látsz te rajtam? mért e tétovázás?

YORK.
Beléd szeretnék, daliás vitéz,
Ha nem volnál oly rögzött ellenem.

CLIFFORD.
S magasztanám én hős szived’, ha nem
Rút pártütésben tüntetnéd ki azt.

YORK.
Ugy legyen az most védem kardod ellen,
A mint jogért küzd és igaz ügyért.

CLIFFORD.
A harczra lelkem’ s testem’ fölteszem.

YORK.
Szörnyű merénylet! – Fel, siess a harczra!

CLIFFORD.
La fin couronne les oeuvres.
(Vínak. Clifford elesik és meghal.)

YORK.
Igy harcz adott békét, nyugtot tenéked;
Lelkének, Isten, adj te békeséget!        (El.)
Ifjú Clifford jő.

IFJU CLIFFORD.
Bomlás, gyalázat! Szerteszét tolongnak:
A félelem zavart szűl, a zavar
Sebesit, nem óvmeg. Oh pokol fia,
Az égharag szolgája, háború!
Izzó szerét dobd népünk jégszivébe
A boszunak! A harczos meg ne fusson:
Ki igazán a harcznak él, nem ismer
Az önszerelmet; önmagát szeretve
Véletlenül s nem lényegére nézt
Hord hős nevet.        (Megpillantja atyja holttestét.)
        Dűlj szét, czudar világ!
A vég itélet ígért lángjai
Földet, eget egygyé olvaszszanak!
Riadva zengjen a köz-harsona,
Külön, silány hang hadd némuljon el!
Oh jó atyám, ez volt hát szabva rád,
Hogy békeségben éld át ifjuságod’,
Ezüst ruháju bölcs vénségre juss,
S most halj meg tisztes, pihenő korodban,
Otromba harczban? E látvány szivem’
Kővé mereszti, és mig az enyém,
Kő is marad. York öli véneinket,
Én csecsemőiket; a szűz könyét
Olybá veszem, mint tűz a harmatot;
És női szépség – zsarnoklágyitó –
Csepű s olaj lesz lángoló boszúmra.
Az irgalomhoz nincs közöm ezentúl:
Ha a York-házból kisdedet lelek,
Annyi falatra szerte vagdalom,
Mind vad Medéa Absyrtus fiút:
Hogy hirre jussak, kegytelen leszek!
        (Fölveszi a holttestet.)
Jer, ős Clifford-ház újabb romja te;
Miként a vén Anchisest Aeneas:
Ugy viszlek én most férfi vállamon;
Élő tehert vitt ámde Aeneas:
Oh nincs olyan terh, mint az én keservem! (El.)
Plantagenet Rikhárd és Somerset jőnek viaskodva; Somerset elesik.

RIKHÁRD.
Igy, itt feküdj’ te:
Mert Somerset egy szurtos kocsmaczímer.
„A sz.-albansi vár” alatt tevé
Halála által a jóst hírnevessé.
Maradj boszús, szív! és szilárd, te kard!
Elleniért a pap imádkozik,
Fejdelmi hősök őket megölik.        (El.)
Riadó; csatározás. Henrik király, Margit királyné és mások jőnek hátrálva.

MARGIT KIRÁLYNÉ.
El, el! ily lassan! el! szégyeld magad’!

HENRIK KIRÁLY.
Elfuthatunk az ég elől? Maradj!

MARGIT KIRÁLYNÉ.
Minő szeszély! nem harczolsz, el se futsz!
Most bölcseség, vitézség, védelem
Futnunk s magunkat biztosítanunk,
A hogy lehet, s csak futván teszszük azt.
        (Távolról riadó.)
Ha foglyúl esnék, fenekére jutnánk
Bal végzetünknek; ám ha menekűlünk
(És megtehetjük, ha nem tétovázol),
Londonba szállunk, hol szeretve vagy,
S melyet itt szerencsénk szenvedett, a rést
Betömjük csakhamar.
Ifjú Clifford jő.

IFJU CLIFFORD.
Ha nem forralnék boszut, ajkam inkább
Káromlana Istent ily tanács helyett;
De futnotok kell: végtelen zavar
Hatalmazott el feleink szivében.
El! menekűlj! Megérjük azt mi még:
E mi bukásunk lészen az övék.
El, el! királyom, el!        (Mind el.)

III. SZÍN.

Sikság közel Sz.-Albanhoz.

Riadó; takarodó. Harsona. York, Plantagenet Rikhárd, Warwick és katonák jőnek dobszóval és zászlókkal.

YORK.
Salisburyről ki adhat hirt nekünk?
E téli arszlán, ki feledi dühében
Idő dulását, aggság kórjait,
S mint dalja élte viruló szakában,
Megifjul, hogyha alkalom kerűl.
Nem víg e víg nap, talpnyít sem nyerénk,
Ha veszve Salisbury.

RIKHÁRD.
        Nemes atyám!
Lovára én ma háromszor segítém,
Buktában óttam, kivivém a harczból,
És elleneztem, hogy tovább csatázzon;
De hol veszély volt, váltig ott lelém,
Jó akarat volt gyönge testiben,
Mint drága szőnyeg ronda kalyibában.
De ő a mily nemes… Itt jő maga!

SALISBURY.
Kardomra mondom, hősleg harczolál,
S mi mind, az égre! – Köszönöm, Rikhárd;
Ég tudja, meddig nyúlik életem,
És néki tetszék, hogy ma három izben
Közel haláltól megmentőm valál.
Mi minket illet, nincs kivíva még:
Az nem elég, hogy megfutott az ellen;
Szokása már, hogy könnyen talpra áll.

YORK.
Csak üldözésök biztosít, tudom.
Londonba illant, hallám, a király,
Hogy parliamentet híjon rögtön össze:
Fel hát! mig szét nem küldi meghivóit.
Utánok keljünk? Warwick, mint tanácsolsz.?

WARWICK.
Utánok? Oh nem! Ha lehet, eléjök?
Az égre! ez dicső egy nap vala:
A nagy nevü York sz.-albansi harcza
Minden időkre meg van örökítve.
Kürt, dob riadjon! Útra most, előre!
S legyen sok ilyen szép napunk jövőre!

Nyitóoldal