Shakespeare

SZONETTEK.

(Fordította: Szász Károly és Győry Vilmos)


1.

Ohajtjuk a szép lények növekedtét,
Hogy kellemök rózsája szét ne hulljon,
S ha végre is vihar s kor eltemetnék,
Uj sarjadékban legalább viruljon.
De te, csak tenszemed fényében élve,
Saját tüzedben égeted magad’;
És zsugorogva kincsed özönébe’,
Édes magad bősz ellensége vagy!
Most a világnak éke, ifju bájban:
A szép tavasz egyetlen hirnöke,
Virágodat elfojtod bimbajában,
Pazar fösvény, mit tészsz: nem vétek-e?
        Oh szánd meg a világot: örök részét
        Bűnöd s a sir ne hagyd hogy megemészszék!



2.

Ha negyven tél fuvall majd homlokodra,
Bájid mezőjén barázdát hasítván;
Szépséged éke mint nyűtt ruha fodra
Rongyokba máll, s azt mondják rá: be hitvány!
Ha kérdik akkor, hol a régi szépség?
A boldog napjaidból elfecsélt kincs?
Csak béesett szemed kihamvadt mécsét
Mutatni: oh mi szégyen, mily szegény dics!
Szépségednek be más dicsére volna
Ha mondhatnád: „Szép magzatomba’ van
Bájimnak összesége elszámolva,”
S szépséged folytatódnék bájiban.
        Igy ifjulnál meg ismét, öregül;
        S fölforrna véred, bár meghidegül.



3.

Tekints tükrödbe, s szólj, arczod’ ha látod:
Itt az idő, hogy megujuljon most az!
Ha nem sietsz: megrablod a világot,
S egy nőt boldog anyaságtól megfosztasz.
Mert melyik szép akarná szűzi kertét
A te magodtól meddőn tartani?
S mely férfi hajtja ugy tul önszerelmét,
Hogy ne legyenek maradékai?
Anyádnak tükre vagy te, ki tebenned
Idézi vissza bájló tavaszát;
Te is, megaggva, tükröd’ igy lelended
Egy sarjban mely magadnak vissza ád.
        De ha igy élsz, s másod’ föl nem leled:
        Magadba halsz s képed meghal veled.



4.

Gyümölcstelen báj, mért csupán magadra
Fecsérled drágaságod’ szüntelen?
Kincsét a természet csak kölcsön adja,
S csak bőkezűnek osztja bőviben.
Igy, más iránt fösvény, pazar magadhoz,
Mit adni kaptál, mért zsugorgatod?
Élére mért versz kamatot kamathoz?
S kincs garmadád közt még sincs jó napod!
Üzletben igy csak tenmagaddal állva:
Magad csalod magad’ meg szép magaddal.
S ha a termeszet szólit a halálba:
Mikép számolsz be tőkével, kamattal?
        Igy, élvezetlen, bájod sirba hull;
        Élvezve: örökösként élne tul!



5.

Az az idő, mely szépnek alkotá
Alakod’, min minden szem megakad,
Lesz zsarnokává annak nem soká,
S csuffá teszi a mi most elragad.
Mert az idő nem áll meg; a tavaszt
Rut tél ölébe dobja; ágiról
Lombot letép, hő nedvet elfogyaszt,
Bájt béhavaz, és mindent letarol;
S ha akkor, a nyár nedviből, leszűrve,
Egy üvegben fön nem marad a lél:
Fogytán örökre meg van semmisűlve
A báj melyet tul emléke sem él.
        De a leszűrt virág-lél, télen át.
        Bár szive veszve, tartja illatát!



6.

Ne hagyd, vihar s tél hogy dúlják a szép nyárt
Virág-illatja mig leszűrve nincs!
Végy egy üvegcsét s szépséged belé zárd,
Mig el nem párolog a drága kincs.
Nem tiltott uzsora: igy sokszorozni
Kamatot, mit boldog ki megfizet.
Magad szép mását így világra hozni,
S tizszerte jobb, ha egy helyett tizet!
Tizszerte volnál boldogabb magad,
Ha tizszer élnél tiz másodban újra.
Megörökítve így alakodat:
Hijába int el a halál csont-újja.
        Ne légy önző! Bizony kár volna érted,
        Hogy örökösid legyenek a férgek.



7.

Nézd, a mikor keleten a dicső fény
Kibukkan s láng-szemével szerte néz:
Felé fordul minden szem a föld övén,
Magas felségének szolgálni kész.
S a mint fölebb hág az ég meredekjén,
Mint ifju hős, ereje teljiben:
Szin-aranyból vert ösvényét követvén
Minden szem rajt’ imádattal pihen.
De fáradt szekerét a déli pontrul
Ha lefelé forditja bágyadt vénként:
Minden szem róla el, s más tájra fordul,
Mely áhitattal követé imént még.
        Ép igy te is, délpontod’ oda hagyva,
        Feledve hunysz el, ha nem élsz fiadba’!



8.

Kit hallani zene: mért hallgatod
Kelletlen a zenét? Hisz szép a szépnek
Nem ellene; kéj nem kér bánatot;
S te mért üzöd, mi csak kedved’ szegné meg?
Az édes hangok hű öszhangzatának
Szerelmi frigye téged csak azér’ sért,
Mert mintha téged nyájasan szidnának,
Mért kerülöd a szerelem érzését!
Halld: egyik húr a másnak férje, mint
Kél frigyre azzal s összhangzik hiven,
Mint apa, gyermek, boldog anya, mind
Egy dalt dalolnak valamennyien.
        Szótlan daluk, bár többhang, egybe vész,
        S azt zengi: „Egy magadban semmi lészsz!”



9.

Nehogy egy özvegyet boríts könyekbe:
Azért emészted így nőtlen magad’?
De oh, ha igy utódtalan halsz meg te,
Egész világ viseli gyászodat,
Egész világ lesz özvegyed, s siratja
Hogy másolatod’ hátra nem hagyod,
Mig minden özvegynek a férj alakja
Magzatjai szemében ott ragyog.
Mit a pazarló szétszór a világban,
Helyt vált csak, a világnak el se vész;
De elpazalt szépség elvész magában;
Ha nem használod: megölője lészsz.
        Emberszeretet nincs oly szívbe zárva
        Mely gyilkos szégyent így borít magára!



10.

Mert szégyen ám! Tagadd csak hogy szeretsz mást
Ki tenmagad szeretni nem tudod
Ezer szív érted tud lángolni folyvást,
Te senkiért – ezt nem tagadhatod –
Az ádáz gyülölet mert úgy elfoglal
Hogy magad ellen összeesküszöl,
Tenházad’ rombolod dühös haraggal,
Mit tataroznod kén’, romok közől.
Jobb útra térj, s mindjárt máskép itélek!
Vagy szebb gyülölve mint szeretve lenni?
A milyen szép vagy: oly kegyes légy, kérlek!
Ne törj magadra: a mit kérek, ennyi!
        Oh, kedvemért, alkosd magadnak mását,
        Hadd lássuk abban bájid folytatását!



11.

Mily gyorsan elfogysz, oly gyorsan növekszik
Uj sarjad, abból a mit elveszítesz;
Pótolva látod ifju bájod vesztit,
S elmondhatod: im élő másom itt ez!
Im ez az élet, bölcseség, tenyészet!
Egyéb: bolondság aggság, jéghalál.
Ha minden igy tesz: eljő az enyészet,
S az ember, két öltővel, sírba száll.
Hadd, kihez a természet mostohább volt,
S rút, durva, undok: meddőn veszszen el!
Te, a kit minden más fölött megáldott,
Te jóltevőn bánj dús jótétivel!
        Szépség pecséteül metszett ki téged,
        Hogy nyomd ki másod’ s sokasitsd szépséged’.



12.

Ha, gyors idő, oráidat számlálom,
S látom, a szép nap hogy vak éjbe dűl,
S a kora hervadást szép rózsaszálon,
S a barna fürt ezüstbe hogy’ vegyűl,
Magas sudárt, most lombernyője nélkül,
Mely még imént a nyájt beárnyalá,
S a nyár szépsége, fosztva zöld diszétül,
Ősz fejjel, sirba, szürkén száll alá;
Akkor a te szépséged jut eszembe,
Mely szinte csak sir martaléka lész;
S mig gondtalan néz a jövővel szembe,
Felnőnek mások, ő meg elenyész.
        Az idő sarlajától nincs mi óvja,
        Csak az, ha sarjat hajt, avval daczolva.



13.

Bár magadé volnál! De magadé csak
Addig lehetsz, a mig tart életed.
Tudod, szivem, e véget meg mikép csald?
Ruházd át másra bájos képedet.
Szépséged úgy – a mit csak bérbe birsz most –
Véget nem ér, örökre birhatod;
Létedtül abban a halál meg nem foszt,
Mert magadat túléli alakod.
Ki hagyna romba dőlni ily szép házad,
Melyet soká épen tarthatna gond
Tél s vihar ellen, mely tombolva lázad
S fagylalva zúg? Csak egy pazar bolond!
        Kedves szivem! neked is volt apád:
        Rád is fiad hadd ezt modhassa hát!



14.

Nem csillagoktól kérek én tanácsot,
Ugy tetszik még is, csillagász vagyok.
Bár, jó szerencse jő-e vagy csapások?
Éhség, dög? arról nem jósolgatok.
Sem azt nem jóslom, perczről perczre pontban
Mikor lesz szél, villámlás, jégvihar?
Királyok sorsa mint lesz? ottan-ottan
Bár irva látom fényvonásival…
Én jóslatot szemeidből olvasok csak,
Ez álló csillagokból jóslom azt:
Szépség s igazság mind virulni fognak
Ha lényed uj, ifjú sarjat fakaszt;
        Különben bizton megjóslom felőled:
        Szépség s igazság veled sirba dőlend!



15.

Ha nézem azt, hogy mind a mi tenyész,
Tökélye pontján csak egy perczig él itt;
Hogy szinjáték mind, szemünk mire néz,
S látványit titkos csillagok vezérlik;
Ha nézem, hogy az ember mint növény
Ugy nő fel, egy ég áldja, sujtja le,
Virulva duzzad ifjan, s hő delén
Elhull, emléke is elvész vele:
Az állhatatlan lét e gondolatja
Szépségedet szebbnek mutatja még,
Idő s elmúlás tusakodva rajta
Hogy szép napod’ bús éjbe döntenék;
        S én, érted az idővel küzdve folyton,
        Mit elrabol, lelkedbe vissza ojtom.



16.

De mért magad nem állsz erősbben ellen
A vérszopó zsarnoknak, az időnek?
Meddő dalom mit óvni tehetetlen:
Saját erőd biztosban mentené meg.
Szép ifjuságod most van pompateljben:
Hány, még vetetlen, szüz kert vágyna néked
Élő virágot hajtani, a melyben
Festett képnél hivebben élne képed!
Élő vonással igy voln’ lelke teste
Valódnak örökitve oly hiven:
Se gyönge tollam, sem idő ecsetje
Nem birna igy, a világ szemiben!
        Csak másnak adva tarthatd magad’ itt meg,
        Saját rajzod csak mi megörökíthet!



17.

Ki hisz, késő jövőkbe’ majd, dalomnak,
Ha érdemed lesz minden foglalatja!
Pedig az isten látja: sirhalom csak
Mely halva rejt, alakod’ nem mutatja.
Ha ugy leirhatnám szemed fényét, a
Mikép van, s minden bájaid’, rendjében,
Azt mondanák: hazud ez a poéta,
Ily égi fény nem éghet földi képen.
Papiromat, sárgultan régiségtül,
Lenézik majd, mint csacska öreget,
S költői tulzásnak tudják be vétkül
S kopott rimnek hiszik szépségedet.
        De hogyha bár egy gyermeked maradna:
        Kétszerte élnél: benne, és dalomba’.



18.

A nyári naphoz hasonlitsalak?
Kedvesb vagy annál s enyhébb fényü te.
Zord széltül gyönge bimbók hullanak,
És ah, rövid a nyárnak élete.
Forró sugárral néha gyujt a nap,
De arany arcza néha elborul.
Elveszti báját, mi legbájosabb,
S a változó idővel dísze mul.
Csak életed nem veszti el nyarát.
Mi bájt te birsz, azt el nem tépi vész.
Kevély halál árnyát nem nyujtja rád,
Örök dalomban ki örökre élsz!
        Mig lesz egy élő, s lesz szeme s szive:
        Ez élni fog, s fogsz benne élni te!



19.

Rontó idő! nyelesd el bár a földdel
Önkeble minden édes magzatát;
Tigris fogát, oroszlán körmit törd el,
S égesd porrá az agg phőnix madárt;
Hullámidon hozz víg és bús időket,
S a változó világ arczúlatán
– Szeszély szerint – tépj össze minden éket.
Egy undok büntől tiltlak el csupán
Csak szépemet ne érintsd gyors röptödbe’,
Ódon tolladdal arczához ne nyúlj!
Maradjon az – ha átröppensz fölötte –
Késő korok szépség példányaúl!
        De bármi roszat tégy is, agg idő,
        Dalomban örökifjan vírít ő!



20.

Lányarcz, mit a természet keze színez,
Tiéd, szerelmem úr-urnője te!
Lágy női sziv, de csélcsapság, a melyhez
Nem fér, mi nő-szivek természete.
Fénylőbb szemed, de nem oly csapodár ám,
Mely mindent, mire néz, megaranyoz:
Hogy férfiak s nők élednek sugárán…
Alakra férfi, s női báj ahoz!
Nőnek valál előbb teremtve; oszt’ a
Természet tőlem megirígyele,
S egy toldalékkal tőled im megfoszta
És hozzám nem valóvá tőn vele.
        Ha már ez által nők gyönyörévé tett:
        Hadd birjam én szived’, mig ők szépséged’!



21.

Az én muzsám nem hasonló amahhoz
Ki festett bájt magasztal versiben,
Szépére minden szépet összehalmoz,
Mi fény s dicső van földön és egen;
Ki összeméri szépét, hizelegve,
Nap- s holddal, tenger és föld gyöngyivel,
Tavasz virágival, s az ég kerekje
A mindenségben a mi szépre lel.
Hűn szerető, hadd a valót daloljam:
S hogy szépem oly szép, meghisztek nekem,
Mint bármely anya szülte, bár nem olyan
Fénylő mint ama lámpák az egen!
        Mondjanak többet, kik kérkedni szoktak;
        Én, a mennyim van, annyit árulok csak!



22.

Bár mondja tükröm, el nem hihetem,
Hogy vén vagyok, a míg te fiatal.
Ha majd redőket látok képeden,
Akkor hiszem, hogy napom éjbe hal:
Mert mind e báj, mi rajtad láttatik,
Az én szivem illő ruhája csak,
Mely, mint bennem tied, benned lakik;
Hogy lehetnék hát vénebb mint magad?
Oh szépen, úgy vigyázz magadra hát,
Mint én, te érted, magam’ gondozom:
Gyöngéden, mint hű dajka kis babát,
Szived’ magamban én úgy hordozom.
        De, bár enyim meghal, ne várd szived’:
        Nem úgy adád, hogy egykor visszavedd.



23.

Mint járatlan szinész a szinpadon,
Kit sodrából kiejt a félelem;
Vagy mint dühöncz, ki ép a tesz nagyon
Gyöngévé, mert ereje szertelen:
Akkép felejtem, félelembül, én
Kimondani, a mit szerelmem gondol;
Vagy szenvedélyem lázongó hevén
Lohadni látszom tulcsapó lángomtól.
Könyvem legyen, bár néma ajakkal, hát
Hatalmas szószólója érzetimnek!
Szerelmet esd s bizik, várván jutalmát,
Hőbben, mint nyelv által lehetne, hidd meg.
        Értsd meg a néma szerelem szavát!
        Nem hallja fül, elég a szem ha lát.



24.

Szemem a festőt játszta, és szeretve
Szivem lapjára metszte képedet;
Testembe foglalá be, mint keretbe;
De távlat alkot csak művészetet.
Művész szemével foghatd a művet föl:
Hogy képed illő helyét megtaláld,
Melyet szivemben őrzök, és szemedből
Ömöljön fény rá, mint ablakon ált’.
Nézd, egyik szem a másiknak igy szolgál:
Az én szemem lefesté képedet;
Tied meg ablak lesz, s mögötte ott áll
A nap, gyönyörrel nézni tégedet.
        De ah, műértelem nincs a szemekben;
        Lefestik a mit látnak, a szivet nem!



25.

A csillagokkal kik jó lábon állnak,
Hadd vivjanak ki rangot, hirnevet;
Hirnévtelen szivem abban talál csak
Üdvöt, ha titkon hű szolgád lehet.
Hatalmasok fényében a kegyenczek,
Mint napraforgó, sütkéreznek ám;
De fényök elhal, árnyba, éjbe vesznek
Urok arczának egy borúlatán.
A hős, ki száz csatán küzdött vitézen,
Megbukva egyszer, vége van neki,
A hir könyvébül kitörlik egészen,
S nyert hirnevét, babérját por lepi.
        De boldog én, ki szeretek, szeretve,
        Szivemben őrzelek – s úgy engemet te!



26.

Szivem királya! kinek érdemed
Rablánczra fűze hozzád örökön,
Nem elmésségem’, csak hűségemet
Vágy tanusitni írott hirnököm.
Hűségem oly nagy, hogy ily gyönge elme
Szókban szegény, méltón ruházni fel;
De meztelenségét szived kegyelme
Tán elfödendi elméd fényivel.
Mig majd a csillag, mely sorsom intézi,
Sugármezét rám ölti fényesen,
Szegény didergőt ótalmába vészi
S kegymosolyodra méltóvá teszen.
        Majd földicsekszem akkor: mint szeretlek!
        Addig szegény fejem’ hadd födje rejtek!



27.

Fáradtan úttól, ágyam fogad engem,
Pihentetője elalélt tagoknak.
De akkor új nap kezdődik fejemben,
S munkál a lélek, míg a test leroskad.
Gondolatom sietve száll te hozzád,
Mint ájtatos zarándok, messzirül;
Nyitott szemem’ látások árnyékozzák,
Mint népes lesz az éj a vak körül.
A képzelődő lélek látománya
Belső szememnek árnyad’ hozza fel,
Mely, mint setét éj ragyogó gyémántja
Mindent kiszínez, újít fényivel.
        Itt nappal testem, lelkem éjszaka,
        Érted s értem nem lel nyugtot soha!



28.

Jobb sorsra hát valaha hogy viradnék.
Ha éjjel-nappal sohse nyughatom!
A nap bajához éj új gondot ad még
S nap nem könnyít az éjen, éj napon.
Bár ellenségi egymás uralmának,
Egyben kezet fognak: gyötörni engem.
Egyik csak űz, a másikon a bánat
Azon tör, mért kell mind messzibbre mennem.
Napnak hizelgek, szépséged’ dicsérve:
Te pótlod őt mikor felhős az ég;
Az éjt vigasztalom: hogy te az éjre
Fényt hintesz, mikor egy csillag sem ég.
        De napról napra búmat toldj’ a nap,
        És éjrül éjre kínom zordonabb!



29.

Ha meghasonlva végzet- s emberekkel,
Elhagyva sírok árva sorsomon:
A siket égre sóhajt kergetek fel,
S magamra nézek s létem’ átkozom;
Sorsát irigylem, a ki tud remélni,
Vagy szebb alakja, több barátja van,
Ezt: hogy művész, azt: mivel több erényi,
Gyülölve mind azt, mit birok magam;
De mig ekként magam megvetve nézem:
Rád téved elmém, s lelkem általad
(Pacsirtaként, mely égbe száll merészen
E ronda földről) mennyekben mulat.
        Mert szerelmedre csak gondolni: oly kincs,
        Mit elcserélni kedvem trónokkal nincs!



30.

Ha néma s édes gondjaim elébe
A mult idők emlékét fölidézem:
Sohajra költ sok bírtnak eltünt képe,
Sok régi búm újjal tetézve lészen;
A könyfeledt szem új könyben feredhet’
Sir-éj ölébe hullt barátimért:
Szerelmemet, a régen elfeledtet
Sirathatom, s mindent, mit veszni tért;
Keserghetek megint elmúlt keserven,
Átélve szórul szóra, kínra kínt;
És mintha volna még lefizetetlen,
Az elnyögött baj felnyöghet megint:
        De im, a közbe’, rád gondolva lelkem,
        Búm megszünik, vesztésim’ visszanyertem.



31.

Kebledben élnek mindazon szivek,
Kiket, nem látva, halva lenni véltem:
Szerelmeim szerelme, s a hivek,
Kiket temetve hittem sír ürében.
Oh mennyi sok szent s tartozó könyűt
Csalt e szemekből kegyelet s hiv emlék,
Sok olyanért, kiről most im kitűnt,
Hogy halva nincs, csak kebeledbe’ rejlék.
Sir vagy, hol eltemetve él szerelmem,
Szerettim emlékkoszorúival;
Mi részök egykor bennem volt s szivemben:
Mind rád hagyá, urának téged vall.
        Imádott képöket benned lelem;
        S tiéd (övék tebenned) mindenem!



32.

Ha jól eltöltött éltemet tul-éled,
S rám zord halál borítja föld porát;
S véletlenül ha újra megszemléled
Elhunyt hived sok nyers, szegény sorát:
Mérd a tökélyhez mit a kor elért,
S bár mindenik toll túlszárnyalta már,
Tartsd meg, szerelmemért, s nem rímökért,
Mit mesteribb kéz jobban eltalál.
S csak e nyájas szót szenteld nékem akkor:
Hivem szerelme jobb terméket ad
Ha ugy fejlik múzsája mint ez a kor,
S ő is jelesbek sorában halad.
        Hogy ő elhalt, ma jobb költők művéhez
        Szépségök vonz; szerelme, az övéhez.



33.

Sok fénylő reggelt láttam, láng-szemével
Hogy’ szállt enyelgve szirt-orom fölébe;
A zöld mezőt arany-csókkal lepé el,
S bibort vegyíte halvány ár vizébe.
S aljas felhőnek még is engedé
Rutúl száguldni égi arczin át,
Mely a világtól képét elfödé,
S nyugatra így látatlan, lopva szállt.
Igy fénylett egy nap kora reggelén
Teljes dics-fénynyel arczomon napom:
Hajh! vége már! csak perczre volt enyém,
A felleg elfödé, s nem láthatom.
        De nem tudom bünűl felróni néki:
        Fényt, földi nap veszthet, ha veszt az égi.



34.

Miért igértél oly derűs napot
Hogy útra mertem kelni védtelen?
S ut közbe’ rám csúf felhő támadott,
Sötét borúval győzve fényeden.
A fellegen áttörnöd nem elég,
Hogy felszárítsd viharvert képemet,
Nem monda jónak oly irt senki még
Mely csak sebet gyógyit s nem sebhelyet.
Szégyenleted gyógyszert nem adhata,
Ha bánod is; csak én vagyok ki vesztett:
Kevés vigasz a bántó bánata
Annak ki hord nagy sérelem-keresztet.
        De oh e köny szerelmed gyöngye volt,
        S ez drága – és minden büntől felold.



35.

Mit elkövettél, oly nagyon ne bánd:
Hűs érben is van sár, rózsás tövis;
Felhőt s fogyást tűr hold s nap egyaránt,
S rút féreg őr’l legszebb bimbóban is.
Mindenki vét, igy én is, főleg abban
Hogy egybevetve mentem bűnödet,
Téged feloldlak, bűnt látván magamban,
S védem hibádat jobban mint lehet.
Te vétkedért magam vallok kudarczot,
Ellenfeled lesz védőd, és velem
Magammal kezd pert és testvéri harczot
Szivembe gyűlölet és szerelem;
        S ki megrabolva kárt tesz enmagamnak,
        Bűntársa lészek édes tolvajomnak.



36.

Vallom, külön kell kettőnknek maradnunk,
Bár osztatlan szerelmünk egy legyen;
S minden hibát csak egymagamra hagynunk,
Hogy terhöket, nélküled, én vigyem.
Kettőnk szerelmiben csak egy a czél;
De köztünk a sors oly választ emel,
Mely, bár szerelmünk változatlan él,
Üdvünk sok édes perczét lopja el.
Szerelmemet hirdetnem tiltva van,
Nehogy bünöm rád vesse szégyenét;
Nyiltan te sem tisztelhetsz nyájasan
Hogy el ne vedd nevedtől jó hirét.
        Ne is tedd: úgy szeretlek téged én,
        Hogy – mint magad – jó híred is enyém.



37.

Mint boldogít elgyengülő atyát, ha
Serénynek látja munkás magzatát:
Nekem, kit megbéníta sorsom átka,
Vigaszt csak a te jelességed ád.
Mert ime szépség, rang, vagyon vagy ész,
Részben, vagy mind, sőt több ha még lehet,
Neked jutott mint díszes, drága rész;
Én oda fűzöm még szerelmemet.
S igy nem vagyok már béna, sem szegény,
Mert árnyad olyan jóltevőleg éltet
Hogy eltelek túl-bőségedbül én,
S dicsőséged egy része nékem élet.
        Mi legjobb, azt kivánja ajakam:
        Légy boldog! így én százszor az magam.



38.

Hogyan lehetne múzsám tárgy szükébe’,
A mig te élsz, ki életet lehelsz
Édes magaddal költőd énekébe
S ki nem közönséges dalt érdemelsz.
Magadnak adj hálát ha dal fakad
Ez ajkon olyan a milyen megillet:
Ki az, kit lényed dalra nem ragad,
Ha a költészet is tőled lesz ihlett.
Te légy a múzsák közt a tizedik,
Tizszerte több a kilencz réginél,
S kik hozzád esdnek, adj oly dalt nekik,
A mely örök s mely minden kort tul-él.
        Ha kedvelik ma-nap múzsám dalát:
        Fáradjak én, s te nyerd diadalát.



39.

Dicséretid’, illőn, hogy’ zenghetem,
Ki enmagamnak jobbik része vagy csak?
Az öndicséret mit használ nekem?
S mi mást teszek, ha téged magasztallak?
Éljünk külön, jobb lesz, s ez egy szivet,
Ez egybe forrt szerelmet vágjuk ketté:
Hadd adhassam meg, a mi a tied,
Mit e világon csak te érdemeltél!
Oh távollét, mi kín volnál, ha nem te
Adnád, gyönyörre, im e bús alkalmat:
Időm szerelmi gonddal töltenem be
(Gondot, időt ez édesen megcsalhat!)
        S meg nem tanítnál egyet párrá tennem:
        Dicsérve őt itt, a ki távol innen!



40.

Szerelmem, vedd minden szerelmemet:
S többed mivel lesz mint előbb vala?
Hisz mind a mim volt, régen a tied:
Nyersz-é hivebb szerelmet általa?
Ám vedd szerelem a mit szívem ad,
Vádam nem érhet hogyha elveszed,
Csak úgy ér vád, ha megcsalod magad,
S magadtól készakarva elveted.
Szép tolvaj, én e rablást megbocsátom,
Habár elrablod összes mindenem;
Szerelmi bú kinosb a szivbe, látom,
Mint nyílt gyülölség vágta sérelem.
        Te csalfa báj, kiben jó lesz a rosz is,
        Csak ellenem ne légy, bár ölsz, kinozsz is!



41.

Szilajságodnak kedves kis hibáit,
Ha néha épen nem vagyok veled,
Kimentik ifjuságod s csalfa bájid,
Kit a kisértés, bárhol légy, követ:
Szives vagy, igy könnyen megnyerhető;
Szép vagy, s igy ostromokkal üldözött;
S ha nő eseng: az, kit szült szinte nő,
Megállhat-é az ily veszély között?
De jaj nekem! Tekintsd az én kinom,
S fedd bájidat meg s ifju lengeséged,
A mely a kéjvarázszsal egyre von,
És szegni késztet kétszeres hűséget:
        Nőkét, kiket szépséged megigéz,
        S tiédet, mert hozzám hűtlen te lészsz.



42.

Hogy ő tiéd, nem ez minden bajom;
S pedig szerettem, mondhatom, valóban;
Hogy te övé vagy, én ezt fájlalom,
E veszteség bánt sokkal sujtóbban.
De, drága sértők, ím kimentelek:
Te szereted, mert tudod én szerettem,
S ő, hívemet értem szerette meg,
S így én szerelmem áldozatja lettem.
Ha téged vesztlek: nyer a szerelem;
És vesztve őt: hivem lelé a vesztet;
Ti ketten nyertek veszteségemen,
S kettőtökért én hordom e keresztet.
        De mily öröm! Én egy vagyok veled,
        Tehát így ő csupán engem szeret.



43.

Szemem leginkább csak lehunyva lát,
Mert nappal egyre szétcsapongva száll;
De alva rád tekintek, csak te rád,
S az éjhomály sugárzó fényben áll.
Te, kinek árnya árnyat fénybe von,
Árnyad valója mily szép alakot
Mutatna fénynyel, fényes nappalon,
Ha árnyad is már fényt ragyogtatott!
Tekintetemnek mily áldásra válna
Élő világosságon látni meg,
Ha holt éjen, álomban is, csodálva
Tekintik puszta árnyad’ e szemek.
        Minden nap éj, a mig föl nem talállak,
        S az éj fényes nap, ha álmimba’ látlak.



44.

Ha volna testem nyers anyagja szellem,
Utam’ nem állná sértő messzeség;
S akármi messze-korlát állna ellen,
Távol daczára hozzád szállanék.
S mit ártna, bár föld vég határin állni,
Távol tetőled: a gyors képzelet
Föld- s vízen oly hamar át tudna szállni
Mint látni képleg a kivánt helyet.
De öl a gondolat hogy nem vagyok
Mérföldeket legyőző gondolat;
Csupán test, porból s vizből alkotott,
Ki nyögve vár mig a percz enyhet ad.
        E két silány elemtől nem nyerék
        Mást mint könyet, kettőjük bú-jelét.



45.

A más kettő, a könnyü lég s a tűz,
Mindig veled van én bárhol legyek;
Amaz lelkem, ez vágyam a mely űz,
S melyek kisérődűl szegődtenek.
S ha távozott e könnyebb két elem
Hozzád, szerelmi gyengéd hirnökűl,
S kettő maradt csak a négyből velem:
Éltem halálos búba elmerűl;
Mig ujra visszaadja tört erőmet
A tőled visszatért két gyors követ,
Kik most hozák ép a jó hirt felőled
Hogy szépen-épnek láttak tégedet.
        Hallom s örűlök, de nem hosszasan,
        Mert küldöm ujra, s én, ülök busan.



46.

Haláltusát vívnak szemem s szivem,
Szépségeden osztozva dulakodnak:
Képedtől tiltja a szivet a szem,
A szem jogát tagadj’ a sziv viszontag.
Állítja szívem, hogy te benne nyugszol,
Elrejtve ott, hová nem hat be szem;
A szem tagadja ezt, s vitázva úgy szól,
Hogy tűkörében ragyogsz fényesen.
Hogy a vitát közöttük döntené el:
A gondolat lőn küldve most oda;
És ki van adva, bölcs itéletével,
A hű szem része s a hő sziv joga.
        Igy: a külbájon legeljen a szem;
        Szivé a szivbe rejtett szerelem.



47.

Szivem s szemem most szövetségre lépett,
Hogy egy a más segítségére lesz:
Ha szemem látni sovárogja képed’
Vagy szerelmedért szívem epedez.
Ha képed’ látja: szemem ünnepet tart
S meghivja rá vendégül szívemet;
Majd szívem terít szerelmeddel asztalt
S üdvéből akkor szemem részt vehet.
Igy, távol bár, de szerelemben, képben.
Lényed szünetlen birtokomba’ van.
Gyors gondolatom kísér minden lépten,
S én véle, ő veled van untalan.
        Álmában is: képed meg-megjelen,
        S gyönyörre költi szívem’ és szemem’.



48.

Mily gonddal óvtam, hogyha útra keltem,
Hű zár alatt minden csekélyemet,
Hogy megmaradjon nékem illetetlen,
S a csalfaság ne vessen rá kezet.
De te, kihez mind semmiség e kincsem,
Oly édes vígasz, mint búnak mi nagy,
Kinél szivemnek drágább gondja nincsen:
Minden silány tolvaj zsákmánya vagy.
Szekrény csupán téged nem zára el
Hol óva légy; de szemem úgy tekint
Mint azt, kinek hű zára e kebel
Hol ki- s bejársz kényed-kedved szerint.
        De féltlek, el lészsz itt rabolva mégis:
        Tolvaj lesz ilyen árért a hűség is.



49.

Akkorra majd – valaha ez ha lész –
Midőn mogorván nézsz hiányaimra,
S szerelmed végső számadása kész,
Eszály-sugallva s illemtől megírva:
Akkorra majd, ha megvonván kegyed’,
Nem üdvözölsz szemed napsugarával,
S tartózkodásra lelvén ürügyet,
Idegenül fogsz elkerülni távol:
Akkorra im elsánczolom magam’,
Előre, enértékem érzetébe,
Föladva, önként adva föl, jogom’,
És igazadnak védelmére, lépve.
        Elhagyni engem, oh, teljes jogod:
        Mert nem tudok, hogy mért szeress, okot!



50.

Nehéz az út, oly súlyos rajta mennem,
Midőn ha majd elérve lesz a czél,
Enyh, nyugalom csak mind ezt mondja bennem:
»Lásd, kedvesedtől meddig eljövél!«
Mely visz, az állat is nyög búm sulyától,
S érezve terhem’, bús lépést üget:
Ösztön sugallva érzi tán magától
Hogy tőled menve ura sem siet.
Mit oldalába vágok haragomban
Vérző sarkantyúm sem sietteti;
Csak bús nyögéssel válaszol; de jobban
Fáj nékem az, mint sarkantyúm neki:
        Mert e nyögésre kél a gondolat,
        Hogy búm elől van, üdvöm elmaradt!



51.

Igy hát a lomha paripát kimentem,
Ha lassu hogyha tőled távozom;
A hol te vagy, miért onnan sietnem?
Lakomba gyorsan nem kivánkozom.
De mentséget szegénynek úgy mi adna
Ha lassunak tetszik a gyors futás is;
Szelet is sarkantyuznám, bár ragadna,
Veszteglés nékem még a szárnyalás is.
Nincs ló a mely vágyamnak gyors legyen,
S ezért a vágy (mely láng-szivben fogan)
(Nem lomha test) heves lánggal megyen:
Igy hát szerelmed mentse ki lovam’.
        Ha készakarva lassu hogyha válok,
        Menjen; de én hozzád repülve szállok.



52.

A dús vagyok, kit áldott kulcsa nyitja
Imádott kincséhez vihetne be;
De ő nem nézi mindig azt, a ritka
Gyönyörnek élét nehogy elvegye.
Azért oly drága s nagybecsű az ünnep,
Mert ritkán fordul év hosszán elő,
Mint gyéren rakott gyémántok kitünnek,
Vagy nyakéken az egyes drágakő.
Az idő is, mely tőlem téged elrejt,
Olyan mint szekrény avagy ruhatár:
Hogy megszenteljen egy-egy ritka perczet,
Akkor minden rejtett pompát kitár.
        Áldott te! becsed mindig tűz ki czélt:
        Ha bírlak: diadalt; ha nem: reményt!



53.

Mi a te lényed? mi van alkatodban,
Hogy száz csodás árny leng mindig körűl?
Van minden testnek árnya, de csak egy van;
Mindenre árnyat te vetsz egyedül.
Fessék Adónist: bájai sugára
Csak szépségidről koldus másolat!
Rakják a bűbájt Helena arczára:
Csak te ragyogsz a görög kép alatt!
Szólunk tavaszról, ősz ajándokárul:
Az szépséged árnyával tündököl,
Ehhez bőséged gazdag volta járul;
Minden áldásban téged lelni föl.
        Mind, a mi szép van, osztályos veled;
        Csak egy, miben nincs másod: hű szived!



54.

Oh mennyivel szebb a szépség maga,
Ha ékítője a dicsőbb erény!
A rózsa szép, de lelke, jó szaga,
Még több bájt önt el gyönge levelén.
Csak oly piros a csipkerózsa is
Mint teljes kerti rózsa kebele;
Ugy megvan rajta a kaczér tövis;
Lágy nyári szellő úgy enyelg vele;
De minden becse szép szinében áll csak;
Él keresetlen, magában hal el:
Szép kerti rózsa, karján a halálnak,
Állandó, édes illatot lehel.
        Igy lelked is; s ha bájad hervadott:
        Dalom leszűri, mint az illatot!



55.

Márvány s aranyozott fejedelmi emlék
Nem éli túl hatalmas énekem’;
Azokra az időktől szenny gyülemlék,
Mit itt neved mindegyre szebb leszen.
A vészt hozó harcz szobrokat ledönt,
Falat leront a lázadás tövig;
De Mars vasát, s a harczi láng-özönt
A te hired s neved nem félhetik.
Irigy mindent felejtés, zord halál,
Mind, mind hijába szállnak szembe véled:
Hired a legkésőbb korig fenáll,
Mig a világra jő a vég itélet.
        Igy élsz – mig új életre kelsz jövőben –
        E dalban és szerelmesek szemében.



56.

Kelj új erőre, édes szerelem,
Ne mondják: éled tompább mint az éhség,
A mely habár betelt ma szertelen,
Holnap megint új benn az enni-készség.
Te is ilyen légy, s bár éhes szemed
Megtöltöd úgy ma, hogy telten lezárod:
Nézz holnap újra, s önnön szellemed’
Ne hagyja veszni örök lomhaságod.
E bús időköz légyen mint az ár
Két park között, a hol két új jegyes
Naponta megjelen s epedve vár,
És boldog ujra-láthatást keres.
        Vagy télnek hivd, mely által – mert sivár –
        Háromszor oly óhajtott lesz a nyár.



57.

Rabod levén, mit tudnék tenni mást
Mint várni perczet, órát, mig hivatsz:
Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd,
Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz.
A végtelen órát se feddhetem
A melyet éretted virasztok át,
S a távollétem sem keserghetem
Ha intésed, mint szolgát, elbocsát.
S nem kérdhetem féltékeny gondolatban
Távol mi helyt tart vagy milyen dolog;
Csak, bús rabúl, vagy állok gondolatlan,
Vagy, sejtve – kiknél vagy – mi boldogok.
        Szerelmem olyan hű bolond, hogy ez
        Rosszat miben se lát bár mit teszesz.



58.

Ments’ isten, ki raboddá tett először,
Hogy élved óráit figyelve lessem;
Vagy számom merjem kérni hol időzöl:
Alattvalód ilyet hogyan tehessen?
Oh hadd szenvedjem (kész szolgád gyanánt)
Szabadságod bilincses távolát;
Türelmem elbír mindent egyaránt,
És bűnödért nem illet még se vád.
Légy hol akarsz: szabadság-leveled
Oly tág, hogy az időt te szabd magad;
Tedd a mi tetszik: a jog a tied
Hogy a fölmentést bűnödnek megadd.
        Szolgád vagyok, s bár kész pokol kinoz,
        Nem gáncsolom tetted ha jó, ha rosz.



59.

Ha semmi új sincs s mind az a mi van
Már volt előbb is: úgy a képzelet
Mi haszna fárad únos-úntalan
Megszülni ujra már szült gyermeket.
Oh tudna hatni bár a képzelet
Ötszáz nap-útnál távolabbra vissza,
S egy régi könyv mutatná képedet
Hol már magát az ész betűkre bízza:
Hogy látnám mit mondott az ó világ
Teljes szépségedről mely oly csodás,
S a mint mi irjuk, vagy mint ők irák,
Ugy jobb-e, vagy nincs semmi változás?
        De, jól tudom, ki akkoron dalolt,
        Dicsénekének gyarlóbb tárgya volt.



60.

Mint sziklapart felé hullámözön,
A vég felé perczünk is úgy repűl:
Egyik hab a másik nyomába jön,
S tolong előre mind szünetlenűl.
Létünk, a mely először fényben áll,
Érés felé csuszik, s ha feljutott,
Dicsfény ellen küzd álnok homály,
S az idő visszavészi mit adott.
Hervasztja ez az ifjuság virágit,
S redőket ás a szépség homlokán,
Emészti a természet ritkaságit
S nem áll meg semmi sarlója nyomán.
        De véle mégis megdaczol dalom
        A melybe’ bájidat magasztalom.



61.

Te akarod hogy képed a nagy éjben
Ne hagyja húnyni bús pilláimat?
Te akarod hogy álmom törve légyen
S árnyak, képmásaid, csúfoljanak?
Te lelked az, melyet – kémlelni engem –
Magadtól elröpítsz ily messzire:
Hogy léhaságot, bűnt találna bennem,
Táplálni féltésed’ s gyanúd’ vele?
Oh nem! szerelmed, bárha sok, nem oly nagy!
Szerelmem tartja nyitva szemeim’.
Saját szerelmem, mely szunyadni nem hagy
És éji őrré tesz végetted im!
        Árnyad’ virasztom; lényedet pedig –
        Tőlem távol – mások ölelhetik!



62.

Önzés bünével van szemem tele,
És lelkem és bensőmbe’ mindenem,
És nincs e bűnnek semmi gyógyszere,
Oly mélyen érzi gyökerét szivem.
Ugy vélem arcz nincs oly szép mint enyim,
Se termet ily ép, sem hűség ilyen,
S ha mérlegelni kezdem érdemim,
Velem nem áll ki versenyt senki sem.
De ha tűkröm hűn mutat engemet,
Törődve s ily vénség cserzette színben:
Visszárul olvasom önzésemet,
Bűn volna így maradni még e bűnben.
        Te vagy (másom) kinek dicsét kerestem
        Ha aggkorom’ korod színébe festem.



63.

Olyan lesz egykor ő is mint ma én;
Dúl rajta az idő ádáz keze.
Ha vére hűl s ha arcza szép szinén
Redő redőt ér; s ifju reggele
Az aggkor lejtős éjihez jutott,
S e báj mind, melynek ő ma még királya,
Hervad, vagy láthatlanná hervadott,
S tavaszsza kincse tolvajkézre szálla:
Ekkorra biztosítom őt ma már
Duló idő kegyetlen kése ellen,
Hogy, életét halálra sértse bár,
Szépsége álljon fen, emlékezetben.
        Szépsége lássék e setét sorokban:
        Élők azok s halhatlan ő azokban.



64.

Látván a zord időtől eltiporva,
Hogy pusztul el, hogy vész a régi fény;
Zászlós torony hogy omlik néma porba
S ércz s kő ledűl rontó kezek dühén;
Látván, a tenger telhetetlen torka
Hogy harapdálja partja birtokát,
Majd meg a part tolúl be a habokra
S hol ez, hol az, egymásba csapnak át;
Látván, hogy minden alakot cserél, veszt,
A lét sem áll a semmiségnek ellen;
Bennem e sok rom bús eszméket éleszt,
Hogy jő idő, mely elviszi szerelmem’.
        E gond halál! Csak sírnom kell e kincsen:
        Mért birnom is, ha el kell hogy veszítsem!



65.

Ha ércz, se kő, föld s tenger sincs kivéve
A bús enyészet ereje alól:
A gyönge szépség állna ellenébe,
Mely, mint virág, egy széltől meghajol?
Hogy álljon ellent egy csöpp nyári harmat
A zord napok döntő csatáinak,
Midőn dühétől a veszett viharnak
Vas rácsok és kőszirtek omlanak?
Oh szörnyű gond: az idő legszebb kincse
Hol lehet óva az idő elöl?
Hol van ki ezt futtában visszaintse,
Ha a szépséget megrabolni tör?
        Nincsen: ha csak – oh csoda! – e setét
        Betűk nem őrzik fény-tekintetét!



66.

Fáradt vagyok, sírban vágynám pihenni,
Bánt, látni koldúskép az érdemet,
Pompával ékes a mihaszna semmi,
S esküt szeg a legtisztább becsület,
Szégyenletes hely jut dicső erénynek,
Szűz ártatlanságon gyalázat ég,
Magas tökély meghajlik durva kénynek,
S erőt megbénít lomha gyengeség,
Művészet a kényszer elnémulni készt,
Egyűgyüség az egyszerű igazság,
Tudós gyanánt bolond korlátoz észt,
Rabbá a jó, s urává lesz a gazság.
        Ez az, mi fáraszt s űzne mind halálra,
        Csak hívemet ne hagynám itt magára.



67.

Ah! mért is éljen együtt a ragálylyal,
Jelenlétével megszentelni gazt?
Mért támogasson ő bűnt önmagával,
S társúl szegődvén, mért diszítse azt?
Arczát hamis rajz mért vázolja, fesse,
Élénk szinekről holt képet csaló?
A szegény szépség csalfán mért keresse
Az árnyék rózsát, mig övé, való.
S ha a természet tönkre ment: miért él
Vér-vesztve, mely erében tündökölt?
Kincstára annak más nincs az övénél,
S a természet csak tőle nyerve költ.
        Csak rá mutat, láttatni mily erőt
        Bírt hajdan, e satnyúlt idők előtt.



68.

Igy arczai letűnt kor rajzi lettek,
Midőn a báj virággal volt rokon,
S e fattyu-díszek még meg nem születtek
S nem lakhatának élő homlokon.
Mig a halottak arany fürteit,
A sírok a jogát, le nem nyirák
Hogy éljenek más főn uj éltet itt,
S nem hordta holtak ékét a világ:
E régi szent kor képe ő maradt,
Mely hű, igaz, czifrálkodást nem ért,
Mely nem csinál más zöldivel nyarat
S meg nem rabol más régit új diszért.
        Azért lőn ő ily bájdús mintakép,
        Hogy benne lássuk, mi a régi szép.



69.

Mit benned a világ szemével érhet,
Az semmi szépítésre nem szorúl;
A nyelv (a lélek hangja) csak dicsérhet,
S leszólni ellened se bátorúl.
Külsődet küldicséret isteníti;
De ép e nyelv, mely így mindent megád,
Dicséretét más hanggal is vegyíti
Ha még a szemnél is mélyebbre lát.
Szép lelkedig hat bé tekintetök,
S ezt tetteidnek mérlegére tészik;
Itéletök nyers, bár nyájas szemök,
És szép virágidat gazzal tetézik,
        S ha illatod külsődnél mást mutat,
        Oka: lealacsonyitod magad’.



70.

Ha rágalmaznak, az nem árt neked,
Mindig a szépre tört a rágalom.
A szépség mindig szurja a szemet,
A varju égre száll gyász-szárnyakon.
A rágalom, csak jó légy, emeli
Értékedet, ma már ez megszokott;
A féreg a legszebb bimbót öli:
S szeplőtlen, tiszta a te tavaszod.
Az ifjukornak tőrit elkerűlted,
Vagy meg se támadt, vagy győztes te lől;
De bárhogy zeng magasztalás körűlted:
Nem óv meg az irígyek nyelvitől.
        Ha a rosznak nem érne semmi vádja,
        Magad lennél ugy a szivek királya.



71.

Tovább ne gyászolj, majd ha sirba szállok,
Csak mig a gyászharang elhirdeté
Hogy én e rút világtul íme válok.
És térek még rutabb férgek közé.
S ha e sorokba elmerülsz, feledd
Mely írta, a kezet: mert úgy szeretlek
Hogy inkább vágyom lenni elfeledt
Semhogy nevemmel néked bút szerezzek.
Oh! hogyha e sorokra néz szemed,
Midőn talán már por vegyűlt szivemmel,
Ne ejtsd ki többé szegény nevemet,
Szerelmed érjen véget életemmel:
        Nehogy a bölcs világ e bút megértse,
        És szivedet, velem gunyolva, sértse.



72.

Hogy a világ ne űzze-fűzze váltig,
Mi érdemem volt arra hogy szeress,
Én kedvesem, tovább még mint halálig,
Feledj: nincs érdemem mit emlegess.
Elmés hazugságod tehet csupán
Javamra többet mint önérdemem:
Ez több dicsőséget fűz én reám
Mint a fukar valóság szán nekem.
hamisság kelni ekkép hű szívedbe’
Hogy csalfa módon rólam jól beszéljen:
Inkább legyen nevem is eltemetve
Semhogy téged vagy engem szégyen érjen.
        Mert én szégyenlem a mit alkoték,
        Te meg szeretni azt, mi semmiség.



73.

Tekints az év azon szakául engem,
Ha egy-két sárga lomb, vagy annyi se,
Függ a galyon, mely reszket a hidegben:
Üres kar, elszállván énekese!
Vagy lásd az alkonyt bennem, nap lementén,
Mely egyre jobban sápad nyugaton,
Melyet az éj lassankint eltemetvén,
Halál gyanánt birodalmába von.
Vagy lásd az oly tűz lobbanását bennem,
Mely első lángja hamujába dől:
Halottas ágyon, végső küzdelemben
Mi élteté, most az emészti föl.
        Ezt látva mind: erősb lesz tán szerelmed.
        Ahhoz, kitől maholnap válnod kellend.



74.

De légy nyugodt, ha majd a zord itélet
Menthetlenűl elszólit engemet,
Ezen sorokban lesz tán annyi élet,
A mely megőrzi hűn emlékemet.
Meglátod itt, ha szemed ide néz,
Azon részt mely neked szenteltetett:
Földdé csak a föld lesz, mint földi rész,
De a nemesb fél, szellemem, tied.
Mást nem veszítsz, csak éltem söpredékét,
A férgek étkét, holt testet csupán,
Egy czenk késének gyáva nyereségét,
A mi emlékre nem méltó silány.
        Annak csak a bentlévő ad becset,
        S az ez, és ez meg itt marad veled.



75.

Lelkemnek az vagy mi testnek az étek
Vagy mint a földnek lanyha permeteg;
S nyugalmadért oly aggodalomban élek
Mint kincseért a fösvényt szállja meg.
Most, büszke én boldogságomba’, majd
A tolvaj-kortól féltem drágaságod’;
A vágy most véled a magányba hajt,
Meg összehivnám, látni, a világot;
Ma látásoddal eltelek egészen,
Holnap egy pillantásért epedek;
Öröm nem kell, s nincs benne semmi részem,
Csak az, mit tőled bírok vagy veszek.
        Igy éhezem, s megint bővelkedem:
        Ma minden van, s holnap nincs semmi sem.



76.

Új diszbe’ m’ért hogy oly meddő dalom?
Nincs benne semmi élénk változat.
Mért a divattal nem kaczérkodom?
Se új modor, se ritka fordulat!
Miért irok csak egyet mindig újra,
S az eszmét ismerős ruhába öltöm,
Hogy mindenik szó nevem kész tanúja,
Mutatva hol, mikép s mi végre költöm.
De tudd meg: én egyről zengek, te rólad,
Tárgyam csupán te vagy s a szerelem:
Azért dalom más semmiről se szólhat,
S más szókban a régit ismételem.
        Uj s régi igy lesz a nap is naponta,
        S igy lesz a többször mondott ujra mondva.



77.

A báj enyésztét majd tűkröd mutatja,
S az óra drága perczeid mulását;
De légyen eszméidnek lenyomatja
E könyv, s jegyezd meg jól tanácsadását.
Az a redő a melyet a tükör
Hűn láttat, tátongó sírt emleget,
S az ellopózó árny jelezte kör
Örökléthez lopózó perczeket.
S mit elméd, im, nem tud megtartani,
Bízd ez üres lapokra, s egykor itt
E lelkeden nőtt s megvált sarjai
Ugy állnak mint új ismerőseid.
        E bétekintés hasznos lesz neked,
        S mindig becsesbbé teszi könyvedet.



78.

Múzsám gyanánt oly gyakran hivtalak,
S te úgy megihletéd az éneket,
Hogy más irók mind utánoztanak
S szárnyad alatt terjesztik művöket.
Szemed, mely némát zengő dalra oktat
S nehéz tudatlant szállni felragad,
Kiválóbbá teszi a hívatottat
S a bájnak kétszeres fenséget ad.
De legbüszkébb az én dalomra légy te,
Melyet te ihletsz, mely tőled eredt:
Irályt javítsz te csak mások müvébe’
És bájod bájol el müvészetet;
        Nekem te vagy minden művészetem,
        S tudatlanságom igy bölcscsé leszen.



79.

Mig segélyűl csupán én hívtalak,
Csupán dalom volt bájoddal tele;
De verseim ma már hanyatlanak,
S másé lőn lankadó muzsám helye.
Tudom hogy e szép tárgy, mely úgy emel,
Méltó hogy a szív méltóbb tollra bizza;
De a mit költőd rólad énekel,
Tőled rabolja s néked adja vissza.
Erénynyel felruház, de ezt a szót
Tetőled lopta; szépségről beszél,
S rajtad lelé; nem mondhat semmi jót
S dicséretest mi nem tebenned él.
        Hálát nem érdemel magasztalása
        Mit megfizetnél, az csak tartozása.



80.

Ha rólad írok, oh mint csüggedek!
Tudván, jelesb ajk zengi már neved’,
S mindenre kész, hogy méltán zengje meg
S dalomban elnémítson engemet;
De érdemed (mely téres oczeán)
Hajót hord, bármi büszke vagy szerény is:
Sajkámon, mely övéhez csak parány,
Tág színeden feltűnök készen én is.
Lebegve föntart, csak kissé segélj
Mig ő száguld nagy mélységed fölött,
S ha sülyedek, az én becsem csekély,
Mig nagy szabás s érték diszíti őt.
        Azért, mig ő megy, s én a mélybe vesztem,
        Kinek mit árt? Szerelmem volt a vesztem.



81.

Akár sirverset én irjak tenéked,
Rothadni engemet akár te láss:
Halál zsákmánya nem leend emléked,
Bár érjen engem teljes pusztulás.
Mostantól fogva rajtad örök hir van,
Bár örök felejtés föd engemet;
Én elfeledve fekszem földi sirban,
Téged őriznek szívek és szemek.
Versem lesz síremléked, a melyet még
Most nem levő szemek olvasnak el,
S nyelvek hirdetnek, most még nem születvék,
Ha sírba’ lesz mind aki most lehel.
        Te élni fogsz (tollam hatalma oly nagy),
        Mig ember-ajkon a leh el nem olvad!



82.

Eskű az én múzsámhoz nem csatol;
Más hódolását is bátran vehet’d,
A melyet szép tárgyának nyujt a toll,
Akármi könyv áldásának, neked.
Szép vagy te észre s bájra egyaránt,
Szebb semhogy én méltón dicsérjelek:
Igy másokat keress festőd gyanánt
Kik élénkebb szinekkel festenek.
S tégy, kedves így; de bár merítse is ki
Müvészetök mind azt mi legjava:
Szépségedet hűbben nem festi senki
Mint hű barátod egyszerű szava.
        A hol az arcz magába’ vértelen,
        Ott kell a máz; neked szükségtelen.



83.

Soh’sem szükségeléd hogy fessenek,
Azért nem is festettem arczod’ én;
Fölül álltál, vagy állni hittelek
Költők hiú, meddő dicséretén,
S azért alvám el hirdetésedet
Hogy önmagad mutasd minő csekély
A mai toll a mely csak emleget
Oly érdemet, milyen tebenned él.
S mi legfőbb dicsőségem volt nekem:
Hogy hallgaték: te bünrovásba irtad;
Szépséged’ én így nem becsmérelem,
Mig más, ki éltet vágyna hozni, sirt ad.
        Több élet él szép szemeid egyikében
        Mint mind a két költőd dicsénekében.



84.

Ki mond legjobbat? Mondható-e jobb
Mint az hogy te csupán te vagy magad.
E szóba’ benn van már a legnagyobb,
Egyéb hasonlat hű képet nem ad.
Meddő szegénység lakja azt a tollat,
Mely nem szerez tárgyának semmi hirt;
De a ki rólad ír s tud irni olyat,
Hogy te te légy: dicső lesz a mit irt.
Másolja csak, mit benned írva lel,
S ne rontsa a természet remekét:
Elméje így oly képet ecsetel,
Hogy mindenütt megbámulják müvét.
        Te bájos áldásidhoz átkot adsz,
        Ha rontó hódolást kivánsz s fogadsz.



85.

Nyelv-kötve múzsám hallgat néma jakkal,
Mig mások zengenek dics-éneket,
Fenkölt sorokban arany toll magasztal,
S múzsák kötöznek koszorút neked.
Én gondolok jót, mások jót beszélnek…
S mint templom-szolga, »áment« mormolok
Mikor nevednek zendül a dics-ének,
S tanult ajkon szépen csiszolt dalok.
Ha mást dicsér, rá mondom: »Igaz! úgy van!«
S megtoldom a legszebb dicséretet,
De csak titkon, szerelmes gondolatban…
Az érzés árad, a szó benn reked.
        Másnak, szaváért, légy elismeréssel.
        S bennem a hű érzést méltatni késel?



86.

Az ő dalának büszke szárnyalása,
A melylyel, drága, téged elragadt,
Megért eszméimnek sírt tán az ása,
Hogy holt lön ott, hol kelt a gondolat?
Vagy lelke – melyet, túlvilágit irni,
Lelkek vezettek – tán az sújt le? Nem!
Sem ő nem tudta rémülésre birni,
Sem éji czimborái énekem’.
Sem ő, sem e bizalmas csacska lélek,
Mely éjjel ál tudással tölti el,
Nem dicsekhetnek – kiktől mit se félek –
Elnémitásom győzedelmivel.
        De, hogy dalát te tetszéssel emelted,
        Ez volt mi tőlem kedvet, hangot elvett.



87.

Isten veled! Nem birhatok ily kincset!
Fölötte drága vagy, tudod magad.
Becses voltod felold minden bilincset
És minden jogot tőlem elragad.
Hisz birtalak csak ingyen kegyelembül,
És ennyi kegyre hol van érdemem?
Jog-alapom egy szódra összerendül
S az adománylevél érvénytelen.
Becsed’ nem tudva, adtad át magad’ te,
Vagy valón túlbecsülve engemet:
Igy adományod félreértés szülte,
S most, jobban értesülve, elvehetd.
        Igy birtalak, álom szeszélyeként:
        Álmomban király, imetten szegény!



88.

Ha ócsárolsz gúnyos szeszélylyel engem,
S epéd rajtam egy fénypontot se hagy:
Pártodra állok enmagammal szemben,
S igaznak vallak, bármi csalfa vagy.
Gyöngéim’ magam ismervén legjobban:
Részedre tanukul hozom elő
Rejtett hibáim’ s mi csak szenny-foltom van,
Hogy vesztemmel te légy új fényt nyerő.
Sőt nyereség még rám is hárul azzal:
Lelkem gyönyörrel csüngve fényeden,
Magát gyalázva, mig téged magasztal:
Mi dics neked kettős dics az nekem.
        Szerelmem a te szolgád mindenestűl:
        És fényedért szennyfoltot szivesen tűr!



89.

Hogy elhagysz, mondd, én adtam rá okot:
S mentségül nem lesz egyetlen szavam;
Nevezz sántának: s bicczentek legott;
Fogj rám akármit: nem védem magam’!
Nem bánhatsz oly igaztalan’ velem
– Hogy ürügyet találj a sziv-cserének –
Mint én magammal; kedved’ töltenem:
Elesküszöm azt is, hogy ismerélek.
Sétáid’ nem kisérem; ajkamon
Édes neved, ah szép üdvöm, nem űl,
Félvén valahogy azt megbántanom,
Viszonyunk’ emlitvén véletlenül.
        Éretted harczra szállok magam ellen,
        Mert kit te gyűlölsz: nem lehet szeretnem!



90.

Gyülölj ha akarsz; s ha valaha: most ám!
Most, hogy a sorssal is kell küzdenem.
Pártjára állj, engem porig alázván,
Utó-csapást ne tarts föl ellenem.
Ne légy, szivem majd estéből ha felkelt,
A már legyőzött bú utó-hada;
Viharos éjre ne hozz borus reggelt;
Halál-döfést ha mérsz: csak vágd oda!
Ha elhagysz: ne a legvégsőbe’ menj,
Apró bajok ha mérgöket kiönték;
Rohamba’ jőj; az első hadd legyen
Minél a sorstól nem sújthatna több még.
        Egyéb csapást aztán, akármit lássak,
        Ez egy után, nem érzek csapásnak!



91.

Sok, születésében büszkélkedik,
Sok, esze-, kincse-, testi erejében;
Ruhába’ más (szabása rosz pedig),
Más, eb-, sólyomban, vagy lovakban épen.
Gyönyöre megvan minden szenvedélynek,
A melyet minden más fölé helyez.
De én ilyen szűk mértéket csekélylek,
Vágyam csak a legszebbnél szebbre lesz.
Szerelmed nékem nagy születésnél több,
Kincsnél dusabb, szebb mint sok czifra lom;
Sólyom-, vadászeb-, büszke ménnél féltőbb;
Ezt birva, mások gőgjét kaczagom.
        Nyomorom egy: hogy a mi birtokom van,
        Mind elvehet’d s koldussá tészsz ujonnan.



92.

A legrosszabbat érjem a mi lelhet:
Hagyj el! Mig élek, nem veszthetlek el:
Éltem csak eddig tartván mig szerelmed,
Attól s azon függ vég lehelltivel.
A legnagyobb rosztól nem félhetek:
Ha véget vet nekem a legcsekélyebb;
Sőt azzal jobb létet remélhetek
Mint ez, hol eltiporhat egy szeszélyed.
Igy lengeséged nékem mit sem árt
Ha árulásodon függ életem;
Sőt biztos üdvöt szívem igy talált:
Üdv bírni téged, s halni üdv nekem!
        De hol van üdv, ah, mit folt nem árnyazhat?
        Ha csalfa volnál, s nem tudnám hogy az vagy?



93.

Hadd tartsalak még hűnek, bár csalódva,
Mint rászedett férj; a hűség színe
Lássék előttem hűségnek valóba’,
Szemed velem, szived bár messzire.
Mert gyűlölet nem lakhatik szemedben:
Abból nem láthatom hogy megcsalál.
Némely gonosz sziv csalfasága, szemben,
Ajkon, redőkben mordan irva áll;
De téged ég kegyelme úgy teremte,
Hogy arczodon csak édes szerelem
Legyen fölirva, s bármi forr szivedbe’,
Szemed szendén mosolygjon szüntelen.
        Szépséged így az Éva szép almája:
        Bünt rejt s halált magában csalfa bája!



94.

Ki senkinek sem árt, bár árthata,
Roszat tehetne, mégsem teszi meg,
Mig mást megindit, mint a kő maga
Mozdúlatlan s a csáb iránt hideg:
A lét kincsével jól gazdálkodik,
És méltán birja ő, mások pedig
Csak arra jók hogy parancsát tegyék.
A nyár virága: a nyár dísze, bár
Csak önmagának nyilik s hervad is;
De ha megrágja rothasztó bogár:
Különb a legsilányabb gaz s tövis.
        Édesbül lesz a méreg; líliom
        Rothadva rondább mint akármi gyom.



95.

A bűnt magát mi bájossá tevéd!
Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében,
Megrágja bájaid jó hirnevét,
Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!
A nyelv, a mely megszól kalandidér’,
S rosz híren kapva, gáncscsal emleget,
Gyalázva bár, akaratlan dicsér,
Elnémitván a rágalmat neved.
A bűn mily palotába költözött
Midőn tégedet választott lakúl,
Hol minden foltot a báj fátyla föd,
És a mi rút is széppé alakúl!
        E kiváltsággal, ah, vigyázva élj csak:
        Mert éle csorbúl a legjobb aczélnak!



96.

Sok, bűnnek mondja ifju s lenge voltod’;
Előnynek más, hogy ifju s csalfa vagy.
S szeret mindenki rajtad fényt és foltot,
S erény lesz a hiba, ha rád tapad.
Mint egy királyné újján drága kőnek
Gondoljuk a leghitványabb követ:
Hibáidról azt hiszszük hogy erények,
Bájadra árnyat a vétek se vet.
A farkas is hány bárányt összetépne,
Ha báránynak látnák a bősz vadat!
Hány bámulódat csalhatnád te lépre,
Ha felhasználnád bűv-hatalmadat.
        De oh ne tedd! Magad enyém levén:
        Szerelmeddel jó híred is enyém.



97.

Ah, távollétem télhez volt hasonló,
Tőled, futó év édes dísze te!
Mily fagylaló szél, sűrűn szállongó hó,
S borús deczember zord tekintete!
Nyár volt pedig hogy tőled elszakadtam.
Jött rá az ősz, a tavasz lehitől
Termékenyen, gyümölcscsel megrakodtan,
Mint terhben hagyott özvegy anya-öl.
De gazdagsága mint apátlan magzat,
Mint árva remény, tünt föl csak nekem:
A nyár veled ment, s a madár is hallgat
– Ha nem vagy itt – a puszta fészkeken!
        Ha dall is: oly busan, hogy a levél
        Elsárgul ágán, vélvén, itt a tél!



98.

A tavaszon tőled távol valék;
Hogy tarka april járt ékes lepelbe’,
Ifjuságot, gyönyört lehelt a lég,
A vén Saturn is tánczolt és enyelge.
De sem madárdal, sem lágy illata
Ezer virágnak, bármi szende-szépek,
Nem viditott fel, rá sem birhata
Hogy száráról csak egyet is letépjek.
Liljom haván szemeim nem mulattak,
A rózsa bája sem igézhete:
Szépek, de hajh! mind hitvány másolat csak
Rólad, gyönyörök mintaképe te!
        Tél volt nekem, mert nélkülöztelek.
        Ezek csak árnyid – úgy játszám velek!



99.

A korán bújó ibolyát szidám:
»Édes tolvaj, hol loptad illatod’?
Nem kedvesem lehébül? E vidám
Mosolyt szemedbe honnan kaphatod?
Hol fördél? szépem hő erébe’ tán?«
A liljomon szép kezed’ követeltem;
A majoránán fürtid zamatát;
A rózsákat mind tüskén állva leltem:
Egyik pirult, a más halványra vált,
A harmadik, piros s fehér egyszerre,
Tőled lopá mind s lehed’ a fölé;
De büntetésül a tolvaj kehelyre
Mérges bogár mászott, és megölé.
        Láttam virágot többet is; de minde
        Szépségit, illatát arczodról csente.



100.

Hol vagy, muzsám, hogy zengni rég felejtéd
Minek hatalmadat köszönheted?
Fényt vesztni fényed’ aljas tárgyra ejtéd?
Méltatlanokról zeng talán heved?
Jőj, feledékeny, vissza, s édes ének
Pótolja vétkes mulasztásodat;
Mondj éneket, tetszőt az ő fülének,
Ki dalra néked tárgyat s lelket ad.
Jer, engedetlen múzsa, s nézz reája,
Az édes arczon látsz-e már redőt?
S ha látsz: légy a hanyatlás szatirája
És ostorozd a romboló időt.
        Tartsd meg szerettem’ hírben a jövőnek,
        Igy gátolod kaszáját az időnek.



101.

Szólj, renyhe múzsa, méltán sujt-e vádja:
Szépről s igazról hallgat éneked?
Igaz s szép, kedvesemnek mind sajátja,
S az vagy te is, mi legfőbb dísz neked.
Felelj, vagy ekkép megfelelni hisz’sz tán:
»Igaznak saját színe ád becset;
Legjobb a legjobb önmagába’ tisztán,
S nem kell a szépnek szépítő ecset.«
S te néma lennél, mert nem kell dicsérni?
Ne mentsd így hallgatásod’; rajtad áll,
Hogy őt segítsd arany sirját tulélni
És nyerni hírt mely századokra száll.
        Tedd, múzsa, tiszted’; én foglak tanítni,
        Hogy a jövő olyannak lássa mint mi.



102.

Szerelmem nő, láttassék fogyni bárha;
Jobban szeretlek, bár nem mutatom.
Az oly szerelem alkuszik magára,
Mely fennen peng dicsekvő ajkakon.
Uj volt szerelmünk, mintegy kikeletben,
Dalaimmal midőn üdvözelém;
Mint fülmile, tavaszszal zeng szünetlen
S elnémul aztán a hő nyár felén:
Nem, hogy kevésbbé volna szép a nyár mint
Midőn az éjt elringatá dala:
Terhelni fél csak a mély lombok árnyit;
Unttá lehet, mi ritkán szép vala.
        Mint ő, azért némul danám is el,
        Nehogy úntassalak zengésivel.



103.

Haj, nyomorú mind mit dalom rebeg!
Magáért bár kitenni volna tér,
De tárgyán a silány dicséretek
Megannyi folt: magában többet ér.
Ne vádolj, hogy többet nem irhatok:
Tükrödbe nézz, ott látod a mi vagy!
A kép, mely ott ég, engem túlragyog
És képzetimmel, oh, szégyenbe’ hagy!
Javítni vágyva, szólj, nem voln’-e bűn
Csonkítni azt mi oly hibátalan!
Hisz rajtad czélja csak leirni hűn
Mi rajtad báj s tökély vonása van.
        S százszorta szebb, mint vers festhetne le,
        Tükrödbe’ képed: csak tekints bele.



104.

Nekem sohsem vénülsz meg, szép barátom!
A mint először pillanték terád,
Ugy tűnsz ma is föl; bár harmadszor látom,
Hogy hull a fákról nyári lomb s virág.
Három vidám tavasz vált sárga őszre,
Három fris ápril illatos lehét
Három hő junius perzselte össze:
Te viruló és fris vagy mint előbb.
S mégis – mint mutató az óra-táblán –
Suhan a szépség észrevétlenül,
Szemem csalódik s a nélkül hogy látnám
Bájló szined halványul, elrepül…
        Halljátok hát, jövendő nemzedékek:
        Meghalt a báj, mielőtt születétek!



105.

Ne mondd szerelmemet bálványozásnak,
Ne nézd szerettemet bálvány gyanánt,
Mert hangja mindig egy a hódolásnak
Csak egynek egyről mindig egyaránt.
Kedves ma is, s az holnap is, szerelmem,
Csodás tökélyben állandón szilárd:
Azért szilárságot kell énekelnem,
Csak egyet – így a változást ne várd.
Egyetlen tárgyam a szép, jó s igaz,
Ezt váltogatni más meg más szavakban
Elfoglal a kifáradásig az;
Ily három egyesül egy bájalakban:
        Szép, jó s igaz külön gyakran vala,
        De mint ma, együtt, eddig még soha!



106.

Ha rég letűnt idők évkönyviben
Szép hölgyek bájiról olvasgatok,
S föltünnek a széppé tett ó rimen
Az elhalt hölgyek s büszke lovagok,
Hol minden szépség összefogva van,
Kéz, láb, szemek, szemöldök, arcz, ajak:
Ugy tetszik, a báj ős vonásiban
A te szépséged van leirva csak.
Magasztalásuk így csak jóslat ám,
Sejtvén korunkat s benne tégedet;
S mert jós szemekkel láthattak csupán,
Nem festheték méltón szépségedet.
        Korunknak pedig, bámulattal telve,
        Van szeme látni, nincs dicsérni nyelve!



107.

Sem en-aggályim sem a nagy világ
Kétes jövőket sejtő jós szava,
Nem győznek meg, hogy e szerelmi láng
Tünő füstté lehetne valaha.
A változó hold elfogytát tuléli,
Jós kineveti önnön jóslatát,
Megöröködnek a sors vak szeszélyi
S népeket tartós olajág fog át.
Szerelmem ez arany kor balzsamátol
Uj létre kél; a halált neveti:
Mert örök éltet ád nekem e láng toll:
Hatalma csak némákon van neki.
        S dalomban velem élsz te, vég ne’kül.
        Míg sok királyi ércz szobor ledül!



108.

Nem vázolám-e mind mit toll leirhat?
Rejt-é magában olyat még az agy?
Van még mi arról újat mondni birhat
Hogyan szeretlek s érdemed mi nagy?
Nincs, kedves ifju; ámde – mint imám –
Habár naponta egyet emleget,
Bár régi nem avúl – úgy zengi szám
Ma is mint legelőször szép neved’.
Az örök hűség, mit fentart az ének,
Idők porát, sebét nem rettegi,
Nem enged a redők zord kényszerének,
Sőt rabja lesz a régiség neki.
        Ép ott fogamzik első gondolatja
        Hol külszin és idő holtnak mutatja.



109.

Ne mondd, ne, hogy csalárd szivű vagyok,
Bár lángom, távol, hülni látszatik.
Magamtól könnyebben megválhatok
Mint lelkemtől, mely kebledben lakik.
Mint útas, bármi messze vándoroltam,
Sziv-otthonomba megjövök megint,
Kellő időre, meg sem változottan,
Tisztára mosni lelkem szennyeit.
Ne hidd, habár természetem fölött
Erőt vesz a vér minden gyöngesége:
Hogy semmiért eldobjon kincseket,
Oly balgán vétkes nem lehetne mégse!
        A mindenség egy semmi csak szemembe’,
        Rajtad kivül, én rózsám, mindenem te!



110.

Megvallom, ah, csapongtam erre, arra,
Hibám egész világ szemébe tünt,
Magam’ csalám, drágát olcsóra tartva,
Új szeszélylyel tetéztem régi bünt;
Megvallom, az igazság szent arczába
Ferdén tekinték… De az égre, fenn,
Vérem megifjult esztelen harczába’,
S téged legjobbnak ismert meg szivem.
Most vége; csak mi örök, az maradt meg,
Szeszélyre többé nem hajt léha vágy,
Kitenni téged újabb kísérletnek,
Ki istenem vagy, kit e sziv imád.
        Fogadj megint, a legszentebbet adva
        Az ég után, kebledre, hű karodba!



111.

Vádold a sorsot, oh vádolhatod,
Ő a hibás ha életem hibás;
Mért hogy csak ily silány állást adott
Miben silány lesz erkölcs és szokás.
Ez volt mi engem megbélyegeze,
Meglátni lényemen foglalkozásom’;
Mutatja a szövetfestőt keze.
Oh szánj meg, és kivánd megújulásom’!
Mig én türő betegként, bármi fűnek
Gyógynedveit bevenni kész vagyok,
A keserűt se tartom keserűnek,
Se kínt nehéznek hogyha gyógyulok.
        Szánk, drága lélek, s higy e vallomásnak,
        Részvéted is elég már gyógyulásnak.



112.

Te szánj s szeress, ugy én nem érezem
A köz tömeg sértő gyalázatát;
Dicsér-e vagy se, más, föl sem veszem,
Csak lásd a jót te s mentsd te a hibát.
Te vagy nekem világom mely itél,
Milyen vagyok tőled kell hallanom,
Másnak nem élek, nékem más nem él
Ki meghajlítsa ércz akaratom’.
Mélységes örvény, melybe bévetettem
A más itéletével gondolást,
Dicsérje bár avagy roszalja tettem’,
Nem érdekel; s mi ment ezért ki? Lásd:
        Egész valóm ugy el van telve véled
        Hogy kivüled nincs semmi másban élet.



113.

Váltunk, s szemem ma már lelkembe’ van;
S az, mely vezetve szerte jár velem
Csak félig jó, félig világtalan:
Azt véli, lát, pedig valóba’ nem.
Szivemnek semmi képet adni nem tud
Madár, virág vagy más látott felöl;
Lelkembe mind e tárgyból semmi sem jut,
S mind azt a mit lát másként fogja föl.
A legrutabb vagy legszebb látományt,
Miből varázs vagy rémület tekint,
Tengert vagy romot, éjt avagy korányt,
Sast, gerlét, képeddé teremti mind.
        S igy, telve véled, többre képtelen,
        Lelkem, mely oly hű, lesz hűségtelen.



114.

Nem-é hizelgést, ily királyi mérget
Iszik veled-koronázott szivem?
Vagy e varázst, mely szüntelen kisérget,
Szerelmedtől tanulta el szemem?
Hogy bármi szörnyből, fel se vett silányból
Olyan cherub lesz mint bájos magad,
Tökélyt teremt a leggyarlóbb hiányból
A mit sugára egyszer megragad.
Az első áll: hízelgés mérge ez,
S felhajtja nagy lelkem királyilag;
Szemem jól tudja hogy kedvére tesz
Midőn kupát tölt ebbül ajkinak.
        S bár mérget ád szeme, de menti tettét
        Hogy maga iszsza első, mint szerettét.



115.

Mind a mit eddig irtam, hazugság volt;
Az is hogy nem tudlak szeretni jobban.
Elmém nem képzelé, szivem úgy lángolt,
Hogy égni tudna még teljesb lángokban.
De a kalmár idő s miljárd esélye
Ha közbe lép: elnémul esküszó,
Szépség fakúl, bénúl király erélye,
S lesz a szilárdság lenge, változó.
A zsarnok idő kényitől remegve
Mondám tehát: »Most legjobban szeretlek.«
Nem bizva változandó szépségedbe’,
Előnyt adék a biztos perczenetnek.
        A szerelem pedig kis csecsemő:
        Időt nyervén, azóta egyre nő.



116.

Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát még sem érzi ő meg,
Mert az itélet-nap sem éli tul.
        Ha ál tan ez, vagy rajtam annak tűn ki:
        Sohsem irtam, sohsem szeretett senki!



117.

Vádolj, hogy vissza oly gyéren fizettem
Jóságodat, mely oly nagy s drága volt;
Hűséged’ emlegetni elfeledtem,
Melyhez naponta annyi láncz csatolt;
Nagy áron vett jogod’ hányszor bitorlám,
Keresve mások társaságait;
Akármi szélnek felvonám vitorlám’,
Bár tőled a legtávolabbra vitt;
Ródd fel mi bennem vétek és nyakasság,
Tetézd bizonyságokkal a gyanút,
Haragodat szemöldeid mutassák;
De le ne sujtson ébredő boszúd
        Mig elmondom: mind próba volt csupán,
        Szilárd vagy-é s szeretsz-e igazán?



118.

Mint, ha erősb ital mará inyünket,
Hogy szájizünket még jobbá növeszszük,
Vagy megelőzni betegségeinket,
Szerben a bajtul óvó bajt beveszszük;
Mindig kivántabb édességeiddel
Tetézve én is, keserűnek estem,
A megbetegülésnek vágya vitt el
S felesleges fölgyógyulást kerestem.
Létlen baj ellen bajt magára vonni
Szerelmemet fondorkodása vitte,
S egészséget hozott megorvosolni,
Mely ép bár, gyógyszerét a bajba’ hitte.
        De megtanultam, és valóban áll:
        Tőled, betegnek, a gyógyszer halál.



119.

Oh mennyi syrén-könyet ittam én,
Pokol-fekete lombikból lehűtve!
Fölváltva egymást aggály és remény,
S vesztésre válva vélt nyerésem üdve.
Oh mennyit tévedt nyomorú szivem,
Mig áhitá a tiszta boldogságot!
Szemem mikép lángolt, láztól heven,
Mig képzelt mennyeket káprázva látott!
Oh üdvös tévely! Tisztán látom végre,
Hogy a gonosz jobbá teszi a jót,
S a földúlt szerelem új létre érve
Szebb lesz s dicsőbb mint el nem játszva volt.
        Erősebben kelék föl így, leverten,
        S az elpazaltnál százszor többet nyertem!



120.

Hogy megvetél: most már megnyugszom ebben;
S minden sebet, mit elsőbb okozott
(Másként aczélból, érczből kéne lennem)
Most meghajolva, nyugton hordozok.
Oh! mert ha téged is, szeretlenségem
Szintúgy sebzett: szived mit szenvedett!
S eszembe sem jutott, zsarnoknak nékem,
Enkínaimhoz mérnem tiedet!
Vérző sziveink felfogni mért nem bírják,
Hogy a valódi bú mi mélyre metsz!
Siettem volna én is vigasz írját
Vinnem neked, mint te nekem sietsz.
        Igy bűnöm díja bűnöd; és vele
        (Mint érted én) értem számolsz te is!



121.

Jobb lenni rosznak mint tartani rosznak,
Ha jót sem óv már vádtul érdeme,
S itél ártatlan élvet is gonosznak
Nem a mi érzetünk, de más szeme.
Sok csalfa szinlelő miért nevessen
Felpezsdülő vérem hevűletén?
Hibámra még hibásabb kém ne lessen,
Ki rosznak tartja a mit jónak én.
Én az vagyok a ki; s hijába merték
Vádolni éltem: rájok száll a vád;
Egyenes én vagyok, mig ők a ferdék,
S nem szabja tettem hozzájok magát,
        Mig átkos elvök nem valósodik:
        Mindenki rosz s a rosz uralkodik.



122.

Mit nékem adtál: itt őrzöm emléked’,
Szívembe irva kiirthatlanul;
Túléli az e múló nemzedéket,
S időn, az öröklétig, átvonul;
Vagy legalább a míg agyam s szivem
Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt
Belőled birt, nem adja át hiven
A semmiségnek: emlegetve lészsz
Külső emlék csak törékeny cserép,
Rád emlékezni: nincs szükségem arra.
Tuladni rajta hát azért merék,
Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja.
        Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem:
        Magam’ lengének kéne bélyegeznem.



123.

Idő! ne mondd, hogy változó vagyok!
Megújitott ős pyramídjaid
Nem újak énnekem, nem is nagyok,
Fölcziczomázva csak, mi benn avitt.
Mi bámuljuk, tegnapiak levén,
Mit, régi bár, ránk tukmálsz új gyanánt,
S elhiszszük inkább hogy a vén se vén,
Csak benne lássuk mit vágyunk kivánt.
Megvetlek én, magad’ s emlékidet!
Mi volt, s mi van, előttem becse vész!
Hazug szavad nem érdemel hitelt,
S mind léha munka mit futtába’ tészsz!
        De fogadom, s megtartom utoljára:
        Én hű leszek, magad s kaszád daczára!



124.

Ha szerelmem csak felfogott gyerek:
Szerencse-fattyú! könnyen árva lesz,
S mint az idő, majd gyűlöl, majd szeret,
Virágnak, majd gaznak tekinti ez.
De nem! vak sorsnak vetve nincs alája,
Mosolygó pompa közt nem szenved ő,
Rab megunás vészt nem fuvall le rája
A mit divatba hoz már az idő.
Nem fél az eretnek politikától,
Mely kurta óraszámra bérbe áll,
Megél – nagy óvatosan – önmagától,
Fény néki nem csáb, vihar nem halál.
        Korunk bolondjait hivom tanuknak,
        Kik bűnnek éltek s jóra térve buknak.



125.

Mi haszna tartsak baldachint neked,
Tisztelve téged csak külső jelekkel?
Széles lobort minek építgetek,
Ha összedől, alig emelkedett fel?
Hányszor, ki puszta külső bájt imád,
Többet veszít mint nyerni is reméle;
Hiú édért jó tápot ád,
S mig élvezi, szegényebbé lesz véle.
Nem! hű szivben tisztellek téged én:
Fogadd szegény, de önként-adományom’.
Magam’ s a mim van lábadhoz tevén,
Kölcsönben érte csak szived’ kivánom.
        El, gyáva rágalom! rút mérgivel,
        A hű szivet nyelved nem éri el!



126.

Kedves fiú, ki birtokodba vőd
Fövenyórástul a sarlós időt,
Ki a fogyás által nevelkedel,
Mig kedvesid hervadva fogynak el:
Ha a természet, a romok királya,
A mint előbbre lépnél, utad’ állja:
Azért fog el hogy az időt riaszsza
S a silány perczek életét szakaszsza.
De, szive választottja, ugy tekintsed,
Bár tartja, de nem örökké, e kincset:
        Előbb-utóbb be kell számolnia
        S téged ki kell végtére adnia.



127.

A barna nem volt szép a régieknek,
S ha volt, nem hordozá a »szép« nevet,
Mig mostan ép az tetszik mindeneknek,
S a szőke, megvetésnek tárgya lett.
Mert a mióta minden kéz teremt,
S a rútnak ál szint kölcsönöz müvészet:
A tiszta szépség megszűnt lenni szent,
S a hódolás iránta elenyészett.
Hollósetét az én lánykám szeme,
S talán az olyanért van telve gyászszal,
Ki rút ugyan s mégis van kelleme,
Mert festi a teremtést csalfa mázzal.
        De gyászáról mindenki ajaka
        Ezt vallja csak: ez a szépség maga.



128.

Hányszor, zenén ha játszol, szép zeném te,
A boldog fán, mely ujjaid alatt
Megrezzen, és öszhangzó érzeménybe
Olvad fülembe érzés s gondolat:
Irigylem a felszökkenő billentyűt,
Hogy csókra hivja őt e puha kéz,
S szegény ajkam (őt illetné e szent üdv!)
A jograblóra csak pirulva néz.
Mi szívesen cserélne, ah, e hitvány
Ugrándozó billentyüvel helyet,
Mit lágyan érint ujjad, boldogitván
Élettelen fát, élő ajk felett!
        De jó! ha már e fa ily boldog: add
        Kezed’ neki, nekem meg ajkadat!



129.

Szellem-kincset dob sárba és tapos
Az élvezett kéj; még nem élvezetten:
Bősz, gyilkos, hitszegő, gyalázatos,
Tulzó, szilaj, erőszakos, hitetlen.
Alig élvezve: mindjárt megutálva;
Mohón nyelve s undorral köpve ki,
Mint édes maszlag, mit a vad utába,
Hogy bolonduljon, úgy dobtak neki.
Bolonditó: ha bírod, vagy ha kéred;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: egykép féktelen;
Kóstolni: üdv; kóstolva: csupa méreg;
Reményt igér, elfoszlik hirtelen…
        Jól tudják mind ezt! ámde még se tudják
        Kerülni e pokolnak égi utját!



130.

Szépem szeme nem lángol mint a nap;
Sem keble, mint a hó, nem oly fehér;
Piros korall, ajkánál pirosabb;
Sötét haja selyemmel föl nem ér;
Van rózsa fehér, patyolat s bibor,
Az ő arczán ily rózsa nem virul;
Hímes mezőn jobb illat árja forr
Mint kedvesem fürtjérül, ajkirul;
Hallgatnom őt öröm, de jól tudom,
Hogy a zene sokkal fölötte szép;
Angyal nem járt még vélem egy uton,
S megvallom, ő ha jár, csak földre lép:
        S ő nékem mégis szebb, ritkább virág
        Mint bármihez csalfán hasonliták.



131.

Zsarnok vagy, olyan mint azok lehetnek
Kiket zsarnokká szépségök teve:
Mert jól tudod hogy epedő szivemnek
Te vagy legszebb, legdrágább ékszere.
S még is van olyan, a ki látva képed’
Azt mondja: »Nem tud elragadni bája.«
Én nem merem szemébe mondni: téved,
Bár titkon esküt is teszek reája,
S ezernyi sóhajom tanú lehet
Hogy esküvésem nem volt csalfa, ál.
Olyannak látom én szépségedet
Melynél magasban senkié sem áll;
        Csak tetted a sötét, de nem magad,
        S ez költi rólad a rágalmakat.



132.

Szemeid’ szeretem; s ők, tán szánva engem
– Tudván hogy’ kínoz kegyetlen szived –
Fekete gyász szinébe öltözötten
Részvéttel nézik sziv-keservimet.
S ah! fölkelő nap nem ragyoghat szebben
Keletnek szürkülő arczán amott,
S az esti csillag, alkony-szürkületben,
Nem ékesíti jobban nyugatot,
Mint arczodat e két gyászviselő szem!
Ha szívedhez, értem gyászolni hát
Igy illik: öltsd ily bájló gyászt egészen,
És minden ízed’ részvét hassa át!
        S megesküszöm: a szépség fekete,
        S mind rút, minek fénylő tekintete.



133.

Átok a szivre mely kész, szűm’ kinozni,
S barátom’ s engem oly mélyen sebez!
Nem elég-é bút egy magamra hozni?
Barátom is a rabság rabja lesz?
Kinzó szemednek én magam’ megadtam,
S im másik énem láncza még szorosb;
Tőled, magamtól s tőle elhagyattam,
Hármas kínom igy még háromszorosb.
Zárd szivemet ércz kebled börtönébe,
S tartsd meg barátomé kezesekint:
Ő én szivemben, s ám én bárkiébe’:
Igy én váramba nem hozhatsz be kint,
        S mégis tehet’d: mert ha engem bezársz,
        Mind az rabod lesz mit bennem találsz.



134.

Igy, im bevallám, ő tehát tied,
S helyébe én jutottam zálogúl;
Ám veszszek ott, csak másik énemet
Add vissza nékem boldogságomúl.
De nem teszed, s ő sem vágy szabadulni;
Te: mert önző vagy; és ő: mert szelid.
Szenvedni értem meg tudott tanulni
S hordozni már szoros bilincseit.
Törvényt fölötte bájod lát, s felettem,
Fukar te, ki csak a hasznot lesed;
Lezárod őt, ki megfizet helyettem,
S ki én gonosz hibám miatt esett.
        Őt elveszítém, s bár mindent megad,
        Ő is tied, s én sem vagyok szabad.



135.

Másokba’ vágy van, benned akarat,[1]
Sok akarat, hogy több már nem lehet;
S ki még ezekhez – mint én – újat ad,
Csak gyötrelemmé válhatok neked?
Te kész vagy annyi sok mást befogadni,
S nem hallgatnád-e még meg ez egyet?
Ki annyi kérést nem tudsz megtagadni,
Miért vonod meg tőlem e kegyet?
A tenger oly nagy, és a harmatot
A dús özönbe mégis kész bevenni;
Te, akaratdús, befoghatod
Akaratom’, tiédet még nevelni.
        Se zord, se nyájas kérőid’ ne vesd meg,
        Kik, vélem együtt, egyért egyhez esdnek.



136.

Ha lelked fedd, hogy ily közel jutottam,
Mondd, én saját akaratod vagyok:
S megérti majd hogy igy helyem van ottan;
Ezt megtagadni, kedves, nincsen ok.
A vágy szerelmed kincsét majd betölti:
Ám töltsd be vágygyal s hozzá vágyam’ add:
Midőn a szám a nagynak mérvit ölti;
A sokhoz egynek jutni még szabad.
Igy számba-vétlen végy föl engemet,
Hadd légyek egy a számsor rendiben!
Tarts semminek, de mégis meglehet
Lesz a mit megszeretsz e semmiben.
        Szeresd nevem’, s ha ezt tetszést arat,
        Ugy már szeretsz, mert nevem: akarat.



137.

Szerelmem, vak bolond, hová tevéd
Szemeim’, hogy nézzenek s ne lássanak jól?
Lássák mi szép, s nem érezzék hevét,
S forduljanak megint a rúthoz attól!
Ha elfogult szemem sugára horgonyt
Oly révbe vet, hová mindenki hajt:
Kaczér szemekből mért kovácsolsz horgot,
Tehetlen szívemet megfogni rajt’?
Mért tartsa szívem maga enyhelyének
Mit köz piacznak ismer önmaga?
S elnézze-é szemem s nem ismerné meg:
Hogy ronda folt, min fény hely’tt tapada?
        Szemem s szivem úgy megtévedt a jóban,
        Hogy jónak nézi a mi rút valóban.



138.

Ha szépem esküszik hogy szeret híven:
Bár tudom hogy hazud, hiszek neki;
Csakhogy gyakorlatlan újoncznak hígyen,
Kinek még nincs világ-isméreti.
Áltatva igy magam’, hogy ifjunak hisz,
Bár tudja jól hogy elröpült nyaram:
Én jégre őt, ő jégre engem igy visz,
Csalódva mindkét részről botoran.
Miért nem vallja ő meg azt, hogy csalfa?
S hogy vén vagyok, mért nem vallom be én?
Igy él a szerelem: csalatva s csalva,
S évét nem szivesen számlálj’ a vén.
        Ő csak hazud nekem, és én neki.
        Egymás bünét szivünk legyezgeti.



139.

Ne várd hogy én mentsem ki a hibát
Mit szívem ellen szíved elkövet;
Ne a szemed sebezzen, ámde szád,
Nyíltan s ne csellel győzz le engemet.
Ám mondd ki, más az kiért szíved ég,
Csak – hogyha látlak – félre ne kacsints;
Sebezni már hatalmad is elég,
Szükség tehát a csalfa cselre nincs.
De védlek: ah, jól tudja azt szerelmem,
Szép fürtei minő veszélyesek,
S azért fordítja rólam mások ellen
Hogy ellenek gyanánt ott sértsenek.
        De oh ne tedd! a kínt egyszerre vedd el,
        S már félhalottat ölj meg szép szemeddel.



140.

Ha már gyötörsz, okos légy s megvetéssel.
Ne ingereld szótlan türelmemet,
Nehogy szivem – kinozva gyötretéssel –
Szavakba öntse mit s mért szenvedett:
S habár magad se tartod is valónak:
Csak mondd, szeretsz; oh már ez mennyit ér!
Légy mint az orvos, ki az elhalónak
Még mindig enyhet, gyógyulást igér.
Mert kétségimbe’ megbolondulok,
S rád átkot szórnék tébolyomba’ majd;
S e felfordúlt világ olyan konok,
Hogy őrült füllel őrült szókra hajt.
        S hogy ettől óvj mind engem mind magad,
        Csak nézz reám, bár szíved megtagad.



141.

Valóban nem is szemeimmel szeretlek,
Ezer hibát találnak benned ők;
De szűm imádja, mit azok megvetnek,
S szeret (daczukra) foltot és redőt;
Nyelvednek hangjain fülem sem édelg,
Érintni tapintásom sem kiván;
Szaglásom, ízlésem se vágyna véled
Mulatni csak, magános lakomán.
De ész s érzékek, hogy rabod ne légyen,
Rá nem birhatják szívemet, a balgát,
Mely férfi voltát levetkezve (szégyen!)
Csak gyáva rabod és nyomoru szolgád!
        E nagy nyomor közt csak egyben remélek:
        Ki bűnöm szerzé, el csak nem itélhet.



142.

Az én szivemnek bűne hogy szeret,
Tiéd erénye hogy gyülölsz ezér’;
De vesd csak össze éltem’ s éltedet:
Tudom hogy engem megrovás nem ér.
S ha érhet is, de nem te ajkadé
Melynek gyalázat ül skárlát-diszén:
Az ál esküt ritkábban mondtad-é
Mint mást hűségszegésre birtam én?
Szerelmem oly jogos, mint a minő
Tiéd azokhoz a kikért sovárgsz:
Ültess szivedbe szánalmat, s ha nő,
Szánalmadért majd szánalmat találsz.
        Ha szíved arra vágy mit megtagad,
        Azt nyerje a minő példát mutat.



143.

Mint gondos gazdasszony, észre vévén
Hogy egyik csibiskéje szökni kel,
Mindent felejt, s kicsínyét is letévén,
Csak arra gondol azt mint fogja el;
Míg elhagyott kicsínye nagy sirással
Kiséri a szökött után futót,
Ki mind előbbre tör sebes futással
És fel se veszi a szegény sirót:
Igy futsz te is tőled futók után,
S igy sírok én is, gyermeked, te érted.
Légy jó, s anyámként ejts csókot reám,
Megtérve hozzám majd ha czélod’ érted.
        Térj vissza, hallgasd meg fohászomat
        És csillapítsd le nagy sirásomat.



144.

Van két szerelmem, egy jó s egy gonosz,
Mely két szellem gyanánt körüllebeg;
A jobbik angyal férfi, szép; s a rosz
Egy asszony, ennek arcza oly rideg.
S hogy ez megnyerjen a pokolnak engem,
Jobb angyalom’ tőlem csábítva hivja;
Elrontaná – ördöggé téve – szentem’
És tisztaságát hévvel egyre vivja.
S már tartsam ezt is éltem ellenének?
Nem mondhatom még, csak gyanítom annak.
Elhagytak, egymással szövetkezének,
S úgy látom egymásnak poklába’ vannak.
        E kétségnek csak az fog vetni véget
        Ha majd a jobbik a rosztól elégett.



145.

Ez ajk, a szerelem mive,
Azt suttogá: »Szivem gyülöl«
Nekem, ki epedő hive!
De látva hogy már-már megöl,
Megszánt hamar kegyelmesen,
Megfedte édes ajkait,
Mik igy nem szóltak sohasem,
S nekik más üdvözlést tanit.
Más jött »gyülöl« szavára végül,
Mint reg követ bús éjhomályt
Midőn az éj a fényes égrül
Ellen gyanánt pokolra szállt.
        »Szivem gyülöl, de« – s életet
        E szóval ád – »nem tégedet.«



146.

Bűnös poromnak magva, árva lélek,
Kit lázadó hatalmak hányva-vetnek,
Mért gyötrenek belül kín s szenvedélyek,
Míg drága díszt adsz a külépületnek?
Mért költesz annyit romladó lakodra
Holott a béridő olyan rövid?
Férgek leselgnek hamvadó porodra
S a testnek aztán vége lészen itt.
Jobb, lelkem, így szolgád vesztébül élned,
Elhagynod a kínt, mely rád nehezül,
A múlandót örökkel fölcserélned
S belülről lenni dúsnak, nem kivül:
        Igy a halál neked javadra vál,
        Nincs több halás ha meghalt a halál.



147.

Szerelmem, mint a lázkór, azt áhítja
Mi a betegséget még neveli;
Csak annak él mi a bajt egyre szítja,
Beteg vágyában ez kell csak neki.
Eszem – szerelmem orvosa – neheztel
Hogy még nem őrzém a mit rendele;
Már elhagyott, s most szívem vágya veszt el,
Mely kész halál, minek nincs gyógyszere.
Eszem veszett, remény nincs hogy megéljek,
Őrjöngve járok, nincs nyugodni mód,
Őrült gyanánt gondolkodom s beszélek
S vaktában érem el csak a valót.
        Hivém, fényes vagy, esküm mondta: bájos;
        S pokolsetét vagy, s mint az éj, homályos.



148.

Oh jaj, szerelmemtől szemem mivé lett,
Hogy látni többé nem képes hiven!
S ha lát: hová lőn a helyes itélet
Mely elferdíti mit jól lát a szem?
Ha szép az mit hamis szemem szeret,
Ugy a világ miért czáfolja meg?
S ha nem szép: oly jól látó nem lehet
A szerelem mint minden emberek.
Hogy látna hűn a szerelem szeme
Mely annyit virraszt, annyit könyezék?
Hibámat igy csodául nézzem-e?
A nap se lát míg nem derül az ég.
        Könnyel vakít az álnok szerelem
        Hogy benn’ hibát ne lásson jó szemem.



149.

Te mondod-é, zsarnok, hogy nem szeretlek,
Ki magam ellen is pártod’ fogom?
Rád én ne gondolnék-e, én feledlek
Ki elfeledtem érted önmagam’?
Barátom-é ki tégedet gyülöl?
S a kit te megvetsz, kedves-é nekem?
Nem az; s ha ellenem gerjedsz te föl,
Heved’ nem-é bünbánva rettegem?
Mit tartok én olyan nagy érdememnek
Mi büszke volna nem szolgálni téged?
Hisz egy tekintetére is szemednek
Erényem kész imádni gyöngeséged’.
        Gyülölj csak, édes, már mindent tudok,
        Te jól látót szeretsz, s én vak vagyok.



150.

Honnét tebenned e nagy hatalom
Melytől egészen a tied vagyok?
Szemem hűségét meghazudtolom,
S megeskszem, a nap fénybe’ nem ragyog.
A rosz tebenned mért oly megnyerő
Hogy tetteidben – bár a leghibásbak –
Olyan varázs van, oly csodás erő
Hogy bűnöd tetszőbb mint erénye másnak?
Ki oktatott annál hőbb lángra szítni,
Okom minél több hogy gyülöljelek?
S szeretve én mit más kész eltaszítni,
Mint mások, engemet ne vess te meg!
        Ha szeretlek, ki nem vagy érdemes,
        Én annál érdemesb rá hogy szeress.



151.

A szerelem hibát belátni gyermek,
Bár szerelemből lett a bűntudat:
Azért hibámat, szép csalárd, ne fedd meg,
Vagy bűnömért vádold saját magad’.
Mert, mint te engem, úgy csábítom én
Jobb részemet csaló érzékiségre:
Int lelkem győzni szívem érzetén,
De mit se hajt a vér e bölcs beszédre.
Nevedre lángol, érted hévvel ég,
Drágább jutalmat nem tud szép magadnál,
Rabod lehetni üdveül elég,
Teérted élni, halni oldaladnál.
        Bűnnek tehát az én szerelmemet
        Ne mondd, mely engem éltet, eltemet.



152.

Téged szeretve: hitszegő levék;
Te kétszer az: esküdve hogy szeretsz:
Hitet szegél hogy e viszonyt szövéd,
S új frigygyel új csalárd hálóba vetsz.
De mit vádollak én két hitszegésért,
Mikor magam húszszor szegék hitet?
Mert minden esküm csalfa és hitet sért,
Hazug levék, szeretve tégedet!
Ég- s földre esküvém hogy jó s igaz vagy,
Hogy hű, szilárd, állandó: esküvém;
Hogy te ragyogj: magam’ tetettem vaknak,
S hitet tevék, bár magam sem hivém!
        Szentnek mondálak: oh, hazug szerelmem,
        Mi szörnyet vétsz a szent igazság ellen!



153.

Fáklyáját félre tette – s elaludt
Ámor; Diána egyik szolgálója
Fölkapta – ott folyt egy jéghabu kút –
S belé dugá, hogy lángját majd kioltja.
A szerelem lángjától ám a hab
Örökre hév lőn; s mely ki sohse hűl:
Meleg forrást buzog föl az iszap,
Nagy betegeknek bűvös gyógyszerűl.
Szépem szemén lángját meggyujtva menten
A gyermek, próbául szivemhez ért;
Beteg levék, a fürdőhöz siettem,
Szegény kór-vendég, ah, enyhűletért.
        Hijába! gyógyfürdő csak ott van nékem,
        A hol az új láng gyúlt: szépem szemében.



154.

A szerelem-istenke, elszunyadva,
Sziv-lobbantó fáklyáját letevé;
S im szűzeség-fogadt nymphák csapatja
Tánczolva arra járván, fölvevé
A legszebbik, kezébe, azt a fáklyát,
Mely lángra gyujtá soknak hű szivét,
S egy szűz ragadta el mérges fulánkját
A gyújtó istennek, mig aluvék.
A lángot az kioltá egy patakban,
S tüzétül ez meleg forrás leve,
Hová a sok nyavalyás, szivszakadtan,
Üdülni jő… Szerelem betege
        Jövék; de ah! vizet a szerelem
        Forralni tud, viz azt lehűtni nem!


Jegyzet

  1. Az ezen s a következő szonettben előforduló szójátékot, mely a költemény alapjául szolgál, t. i. will (akarat), és a költő nevének (William) az egész nevet jelző első szótagja, a magyarban teljes lehetetlen viszszaadni, s igy a forditás az eredetinek csak halvány másolata sem lehet.[VISSZA]




Hátra Kezdőlap