Joachim Georg Rheticus, Copernicus tanítványa Magyarországon

A csillagászat és a matematika a természettudományok önállósulása előtti korban a humanista műveltség szerves része volt, művelői a „respublica litteraria” ugyanolyan vezető egyéniségei lehettek, mint humán érdeklődésű társaik. Bár a kortársak közül ezt még kevesen érzékelték, az újkori természettudomány kezdetét Copernicus fellépése, az úgynevezett kopernikuszi fordulat jelentette, s ebben felbecsülhetetlenül nagy szerepe volt az egyetlen tanítványnak, Joachim Georg Rheticusnak.^*

Jómagam előszór 1990 táján találkoztam Rheticus nevével, amikor a „békebeli” német életrajzi lexikont, az Allgemeine Deutsche Biographie-t lapozgatva megakadt a szemem halálozásának helyén, amely nem más, mint Kassa.^* Az adatról egy cédula született, majd 1991-ben Wolfenbüttelben alkalmam volt elolvasni a vonatkozó szakirodalmat (elsősorban Karl Heinz Burmeister alapvető bio-bibliográfiáját^*), s az apróbb adalékokat azóta is gyűjtögetem. A dolog mindenképpen izgalmasnak ígérkezett. Számomra, aki Kassa és Északkelet-Magyarország korabeli művelődéstörténetét a levéltári források alapján is eléggé jól ismertem, érthetetlennek tűnt, hogyan került egy ilyen elsőrangú európai humanista erre a vidékre. A magyarázat nagyrészt már megvan, a részletek azonban sajnos jobbára még ma is ismeretlenek.

Hogy mondandóm követhető legyen, röviden összefoglalom Rheticus életrajzát és munkásságát. 1514-ben született a Vorarlberg tartománybeli Feldkirchben olasz szülőktől, apját, Georg Iserin orvost, 1528-ban csalás és varázslás miatt lefejezték. Magasabb fokozatú iskoláit Zürichben kezdte, itt lett diáktársa és barátja a későbbi neves orvos és természettudós, Konrad Gesner,^* de kapcsolatban állt a város szellemi életének más kiválóságaival is. 1532-ben Appenzellben találkozott a korszak kiemelkedő orvosával, Paracelsusszal,^* majd Wittenbergben folytatta tanulmányait. Melanchthon gyorsan felfigyelt rá, s ahogyan azt más tehetséges tanítványaival tette,^* neki sem a lelkészi pályát ajánlotta, hanem a matematika felé irányította. Ezen kívül még orvostudományt tanult, s 1536-ban barátjával, Paul Eberrel^* együtt szerezte meg a „magister artium” címet. Rögtön kapott állást is: a neves csillagász Erasmus Reinhold^* mellett ő lett a második számú professzor. Itt kapta az első híreket Copernicus tanításairól, s azokról sokat beszélgetett tanártársaival, Reinholddal és Caspar Crucigerrel.^*

1538-ban szabadságot kapott Melanchthontól, s Nürnbergbe, Ingolstadtba, Tübingenbe, majd szülővárosába utazott, s neves matematikusokkal, humanistákkal találkozott. 1539-ben azzal a feltett szándékkal tért vissza Wittenbergbe, hogy felkeresi Copernicust; erre a célra újból szabadságot kapott az egyetem akkori rektorától, aki szerencséjére éppen barátja, Caspar Cruciger volt. Ez év május végén ért Frauenburgba (lengyel nevén Fromborkba), s találkozása az idős mesterrel életének legfontosabb pillanatává vált. Nemcsak a tanítványa lett, hanem valóságos apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttük,^* s még a vallási különbség sem számított – Copernicus ugyanis katolikus volt. Belevetették magukat a közös munkába, trigonometriai, geográfiai, kartográfiai és asztronómiai (asztrológiai!) tanulmányokat folytattak, de olyan intenzíven, hogy Rheticus egy időre meg is betegedett – valószínűleg a szellemi túlterheltségtől.

Felépülése után megírta a nevezetes Narratio primát; ez nem más, mint egy remekmívű humanista irodalmi levél, amelyben beszámol a mester heliocentrikus világképéről. Művét 1540-ben adta ki Danzigban saját neve megjelölése nélkül, ezt már a következő évben követte egy bázeli kiadás. A Narratioprima sokkal népszerűbb lett, mint Copernicus tulajdonképpeni könyve, mert egyszerűbb volt. Rheticus a nyomtatás elején lelkesülten küldte el Melanchthonnak az első három lapot, azonban csalódnia kellett, mert a hivatalos wittenbergi vélemény egyáltalán nem az ő szájaíze szerint alakult.

Két és fél esztendő után 1541 szeptemberében indult vissza Wittenbergbe, magával vive Copernicus művének kéziratát, s látszólag zökkenőmentesen folytatta az egyetemi oktatást. 1542-ben kiadta a mű két fejezetét De lateribus et angulis triangulorum (A háromszögek oldalairól és szögeiről) címmel, majd ugyanebben az évben Nürnbergben nyomdába adta az egész könyvet. A korrektúra elvégzése után szülővárosába indult, de ekkortól kezdve minden rosszul sikerült. Itteni házassági terve füstbe ment és élete végéig agglegény maradt; távollétében pedig Andreas Osiander^* olyan előszót írt Copernicus munkája elé, amelyben tanítását csak hipotézisnek állította be (De revolutionibus orbium coelestium libri VI., megjelent 1543-ban).^*Rheticus hiába dühöngött, mintha falba ütközött volna. Az ellenállás egyre nagyobb lett: Luther az Asztali beszélgetésekben eléggé indulatosan elvetette a heliocentrikus világnézetet (bár számára ez a kérdés nem tűnt fontosnak), ugyanezt tette higgadtan és tudományos keretek között Melanchthon is a hagyományra, a Bibliára és a saját tapasztalásunkra hivatkozva.^* Természetesen a katolikus egyház is a szokott módon reagált: indexre tette a Narratio primát és Copernicus művét.

Rheticus életére mindez még nem hatott ki negatívan, a wittenbergiek csak arra szólították fel, hogy mint professzor kegyeskedjék most már tanítani is. Ő erre állást változtatott, s átment a lipcsei egyetemre, hiába próbálta Melanchthon visszatartani. 1542 és 1545 között tartott itt előadásokat, vele jött egy tanítványa, Hans Crato von Krafftheim,^* Miksa császár későbbi udvari orvosa is. Ez az időszak is újabb utazással végződött: 1545 nyarán felkereste Milánóban a jeles matematikust, Girolamo Cardanót,^* majd szülőföldjén időzött és nem volt hajlandó visszamenni Lipcsébe. 1547 májusától hónapokig súlyos betegen feküdt Lindauban, betegsége idegi természetű volt, és egyfajta vallási rohammal is társult. Felépülése után Konstanzban tanított, majd Zürichben tanult orvostudományt Konrad Gesnernél, végül Bázelbe ment, s csak 1548 őszén tért vissza Lipcsébe. Újabb aktív időszak következett: kiadta bilingvis formában Euklidés Elementáját (1549), majd megjelentette Canon doctrinae triangulorum című munkáját (1551). Ez a kis könyv úttörő jelentőségű: nem más, mint a modern trigonometria megalapozása. Ezt olvasva kezdett el vele levelezni a korszak nagy humanistája, Petrus Ramus (Pierre Ramée).

Az már az eddigiekből is sejthető, hogy valami nem volt rendben Rheticus körül. A kivégzett apa gyermekkortól kísértő árnya, a rendszeres szellemi túlterhelés és az ebből eredő idegi betegségek, a nőtlen élet, a periódusosan jelentkező helyváltoztatási kényszer, s végül a kudarc, hogy nem tudta elfogadtatni Copernicus tanításait – mindez egyre nagyobb teherként nehezedett rá. A döntő törés az életében azonban egy eddig nem említett tényező miatt következett be: 1551 áprilisában ugyanis feljelentette egy bősz atya, hogy fiát (egy lipcsei diákot) leitatta, s homoszexuális együttlétre kényszerítette. A társadalmi szabályok ilyesfajta áthágását ebben az időben egész Európában halállal büntették, ezért nem csoda, hogy Rheticus menekülésszerűen elhagyta a várost, és Prágába ment. Megindult ellene az eljárás, de tudományos érdemeire tekintettel egy év múlva gyakorlatilag elkenték az ügyet, megúszta az egyetemről való kitiltással és a vagyonelkobzással, az utóbbit végrehajtani akaró városi hatóságok azonban sokkal több adósságot találtak, mint vagyont. Éles cezúra következett az életében: Melanchthon többé nem volt hajlandó tudni róla, de így is maradtak bőven olyanok, akikkel kapcsolatban állt. Prágában orvostudományt tanult, és valószínűleg itt avatták doktorrá. Meghívták a bécsi egyetemre is, de ezt az állást nem foglalta el, hanem élete hátralévő részében orvosként kereste a kenyerét. Új lakóhelye érthető módon kívül esett a Német Birodalom határain: 1554 tavaszán érkezett meg Krakkóba, ahol aztán életének egyharmadát töltötte a korábbiakhoz képest feltűnő eseménytelenségben. Az orvosláson kívül valószínűleg az asztrológia is a pénzforrásai közé tartozott, de nem adta fel a tudományt sem: kémiai és ásványtani tanulmányokat folytatott, s dolgozott egy nagy matematikai munka elkészítésén. Európai tudományos tekintélye változatlanul óriási volt: 1563-ban a matematikát is tanult kalandor, Jacobus Heraclides hívta Moldvába^* minden eddigi fizetésénél nagyobb összeget ígérve, a következő évben pedig Ramusnak köszönhetően a párizsi egyetem kínált neki professzori állást. Szerencséje volt, hogy egyiket sem fogadta el, hisz Heraclides rövidesen véresen megbukott, a második esetben pedig barátjához hasonlóan a Szent Bertalan-éji öldöklésnek esett volna áldozatul. Természetesen jól ismerte a szintén Krakkóban letelepedett Dudith Andrást, de tudományos és asztrológiai nézeteik különbözősége miatt kissé távolabb álltak egymástól.

Keveset tudunk utolsó éveiről, de ez láthatóan a kelet-közép-európai források szűkösségének köszönhető. Burmeister, az alapvető bio-bibliográfia szerzője úgy tudja, hogy látogatóban volt Magyarországon, amikor megbetegedett és meghalt, véleményét azonban egy durva fordítási hibára alapozta, tudniillik azt a kifejezést, hogy „ubi tum agebat”, úgy fordította, hogy „ahol akkor dolga volt”, pedig ez helyesen azt jelenti; „ahol akkor élt”.^* Ráadásul a saját maga által közölt forrásokat sem vette figyelembe, nevezetesen Dudith András levelét Tadeáš Hájeknek Krakkóból 1573. április 12-én, amelyben közli, hogy Rheticus Magyarországon van, illetve Boroszlóból 1584. március 22-én, amelyben visszaemlékezik arra, hogy egy báró vitte a Szepességbe és egy év után 100 forintot küldött Krakkóba adósságainak rendezésére.^* A legfontosabb forrást sem adta közre Burmeister, s nem is vette figyelembe- ez nem más, mint Rheticus matematikai művének tanítványa által írt 1596-os előszava.^*

Lássuk tehát a tanítványt és a nevezetes előszót. A magdeburgi születésű Valentin Otho (Otto)^* Wittenbergben a Rheticus-tanítvány Kaspar Peucer^* és a Krakkóból, Dudith mellől professzornak meghívott Johannes Praetorius^* előadásait hallgatta, itt került kezébe a háromszögekről írott kis munka, amely nagyon tetszett neki. Valószínűleg tanárai biztatásával is megerősítve 1573 körül^* elindult Magyarországra, ahol akkor Rheticus élt. Odaérve a mester barátságosan fogadta, s miután ő elmondta, miért kereste fel, Rheticus így válaszolt: „Ugyanabban az életkorban jössz hozzám, mint amikor én mentem Copernicushoz.” Bizonyos idő elteltével a mester elküldte Othót némi Krakkóban maradt kéziratokért, az útja azonban nehéz és veszélyes volt a napokig tartó esőzés miatt. Ez alatt az idő alatt egy báró magához hívatta az idős orvost, s egy frissen vakolt szobában szállásolta el, ahol megfázott.^* Mikor Otho visszaért, még beteg volt. Alig töltöttek együtt három napot Kassán, amikor Hans Rueber felsőmagyarországi főkapitány kérette magához.^* Rheticus állapota ezután súlyosbodott, ezért elküldte a barátait Rueberhez, s rajtuk keresztül arra kérte, hogy Otho fejezhesse be félbehagyott matematikai munkáját (s kaphassa meg nyilvánvalóan az erre adott pénzt). Rueber beleegyezett, majd Rheticus tüdőgyulladásban meghalt. Halálának pontos időpontját is ismerni véljük: ez 1574. december 4., a korabeli kézikönyvek nagy része azonban tévesen 1576-ra tette.^*

1575 nyarán Dudith András aggódva kérdezett rá kétszer is Miksa császárnál Rheticus hátrahagyott művének sorsára, mire ő közölte, hogy Hans Rueber elintézi a dolgot.^* A felsőmagyarországi főkapitány egy oklevelet és nyilván valamilyen járadékot adott Miksa nevében Othónak a munka elvégzésére.^* A tanítvány Kassán maradt, s a császár 1576-os halála után Rueber védnöksége alá helyezte magát. Ugyanezen év nyarán a wittenbergi egyetem meghívta Othót matematika professzornak, aki szeptember 7-én Kassáról írt német nyelvű levélben fordult Ágost szász választófejedelemhez.^* A levél – amellett, hogy elmesélte a későbbi előszóban is elmondottakat Rheticus haláláról – közölte a feltételeit is: 400 tallért kért évente mestere könyvének befejezésére, s a munkába a diákokat is be akarta vonni. Ágost korántsem lelkesedett Othóért, mert nem volt meggyőződve arról, hogy igazhitű lutheránus, ezért még 1578-ban sem írta alá a vele kötendő megegyezést. Mialatt ugyanis Otho Magyarországon tartózkodott, Wittenbergben kitört a vihar Melanchthon tanítványai körül, s az úgynevezett kryptokálvinistákat elbocsátották, Rheticus tanítványát, Kaspar Peucert pedig bebörtönözték.^* Egy vizsgálóbizottság ezt állapította meg 1577 januárjában a Kassáról újonnan meghívott professzorról: „Vigyázni kell rá, nehogy veszélyes vallási tanítást hozzon magával”.^* Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az első adandó alkalommal törésre került sor. 1581 januárjában egy bizottság szállt ki a wittenbergi egyetemre, hogy aláírassa a tanárokkal az ortodox lutheránus hitvallást, a Formula Concordiaet. Azok között, akik nem voltak hajlandók aláírni, ott volt Valentin Otho is, sőt benyújtott egy iratot, amelyben a hitvallást és a választófejedelmet támadta. Miután másodszor is megtagadta az aláírást, négy másik társával együtt elhagyta az egyetemet.^*

Bár a wittenbergiek Rheticus művének befejezése miatt továbbra sem szakították meg vele a kapcsolatot, s állását is csak két év múlva töltötték be,^* útja néhány év vándorlás után Kaspar Peucer tanácsára az ellenpárthoz, a pfalzi reformátusokhoz vezetett. 1586 1587-től Heidelbergben élt mint IV. Frigyes matematikusa, de többé már nem tanított; viszont az őt meglátogatók peregrinációs albumába mesteréhez hűen rendszerint Copernicus arcképét ragasztotta be.^* Itt sem sietett a könyv kiadásával, amit ő maga megromlott egészségi állapotával magyarázott. A neves heidelbergi udvari lelkész, Abraham Scultetus a választófejedelem megbízásából a nyomdahelyen, Neustadt an der Hardtban kereste meg őt, hogy a megjelenés előtt közvetlenül is naponta halasztgatott munkát siettesse.^* Végül a mű, Opus Palatinum de triangulis címmel 1596-ban került ki a sajtó alól.^* Nem véletlen, hogy Európa fejedelmei olyan sok pénzt áldoztak a megjelentetésére: annyira alapvető munka lett, hogy az amerikaiak a táblázatait még az 1950-es években is használták rakétáik pályájának kiszámítására.

Valentin Otho 1600 körül Prágába ment, majd visszatérve mint korán megöregedett, beteges és emlékezetkiesésben szenvedő ember halt meg 1602-ben. Tudományos hagyatéka, benne Copernicus főművének kéziratával, amelyet Rheticustól örökölt, barátjára, Jakob Christmannra^* maradt. A ma Prágában őrzött kéziratnak még egy magyar vonatkozása van: 1614-ben az egyébként Copernicus-ellenes Comenius vásárolta meg, s nem lehetetlen hogy még akkor is a tulajdonában volt, amikor 1650 és 1654 között Sárospatakon tanított.^*

Végigmenve a külföldi szakirodalomból összeállítható eseményeken, most a hazai forrásokat kellene vallatóra fognom Rheticus és Otho magyarországi tartózkodásával kapcsolatban, hogy tisztázzam a pontos körülményeket. Azonban sajnálattal kell megállapítanom, hogy hiába kerestem a nyomaikat Kassa város és az ott székelő Szepesi Kamara levéltárában, mint ahogy a bécsi udvari levéltárban sem találtam meg a nekik kiutalt pénzről szóló iratokat;^* így legtöbb esetben közvetett információkra vagyok utalva. Az egyetlen név szerint is ismert főszereplő Hans Rueber felsőmagyarországi főkapitány, akinek életrajzával még adós a magyar történettudomány.^* Alsó-ausztriai evangélikus nemes volt, 1556 óta harcolt Magyarországon, s 1568-ban lett Lazar von Schwendi utódjaként főkapitány. 1572-ben indigenátust kapott, övé lett Sáros vára, ahol végül 1584-ben hunyt el, s a kassai dóm déli kápolnájában temették el. Támogatta a protestáns diákok külföldi tanulmányait, Bornemisza Péter az ő segítségével akarta kinyomtatni magyar Bibliáját.^* Kassa város elsőpapja 1573 elejétől a melanchthoniánusként ismert Thomas Frölich volt, aki a wittenbergi egyetem professzoraihoz 1574. február 18-án írt levelében dicsérte Ruebert, mint az egyház és az iskola patrónusát. Egy mondata mintha magára Rheticusra vonatkozna: „et omnes peregrini, cuiuscunque conditionis homines pietatem et liberalitatem insignis huius viri experti sunt” (és a mindenféle rendű-rangú vándorok megtapasztalták ennek a jeles férfinak a kegyességét és nagylelkűségét). Egyébként a levelet Rueber egyik alumnusa, Pilcius Gáspár (a kassai iskola segédtanára, a későbbi szepességi kryptokálvinista) vitte magával Wittenbergbe.^*

Kassán nem volt egyedülálló jelenség a külföldiek jelenléte. A város német, magyar és szlovák lakosságú volt, de a rövid Szapolyai-uralomtól eltekintve a vezetést szilárdan a németek tartották a kezükben.^* Ha minden állást betöltöttek, az egyházi szolgálatot hat lelkész végezte (három német, két magyar; egy szlovák), s az iskolában is nem egyszer két-három tanár tanított. A Szepesi Kamara hivatalnokai között is akadtak magasan képzett értelmiségiek,^* talán nem lehet véletlen, hogy éppen Rheticus itt tartózkodása idején, 1573 nyarán próbálta meg Dudith András is megszerezni a hivatal egyik tanácsosi állását.^* 1584-ben, tíz évvel Rheticus halála után Zsámboky János itt kerített szintén orvosi állást a cseh csillagásznak, Tadeáš Hájeknek,^* s Dudith is azzal ajánlotta neki a helyet, hogy a közeli Sárospatakon taníttathatja a gyermekeit.^* Hájek ugyan nem fogadta el az állást, de újabb tizenegy év múlva Kassának németországi elsőpapja volt a Tübingenből jött Johann Heerbrand személyében,^* s, ugyancsak külföldi volt a későbbi iskolamester, majd főbíró, Johannes Bocatius is.^*

Mit tudunk az Otho által meg nem nevezett személyekről? Ki volt az a báró, aki a Szepességbe, vagy inkább Északkelet-Magyarországra hívta Rheticust? Melyik főnemes frissen vakolt szobájában kapta a halálos betegséget? Kik voltak azok a barátok, akiket haldokolva Rueberhez küldött? Ha a kastélytulajdonost keressük, rögtön kiesik Dobó Ferenc és Sárospatak, hiszen ott élt ekkor a korszak legjobb magyar orvosa, Balsaráti Vitus János, aki néhány hónappal élte csak túl a Copernicus-tanítványt.^* Balsaráti azonban mint ugyanazon humanista körök tagja és mint Konrad Gesner barátja feltétlenül számításba veendő, ha az itthoni kapcsolatokat kutatjuk. Szintén kiesik a külföldi humanistákkal levelező művelt Forgách Imre, aki ebben az időszakban sűrűn megfordult a Kassa melletti Nagyidán, az ugyanis olyan közel volt, hogy nem kellett ott megszállni.^* Csak találomra sorolok fel néhány nevet: Mágocsy Gáspár és Wittenberget járt unokaöccse, András, Toma és Munkács várának urai,^* Forgách Simon, aki a Bártfa melletti Hertneken lakott, a Homonnai Drugethek az ungvári várban, Balassi András Makovicán, esetleg Budamérben vagy Balassi János Kékkőn és Divényben.

Új szempontot jelenthet a találgatásban, ha bevonjuk a vizsgálódásba Ágost szász választófejedelem bécsi és prágai követének, Hubertus Languetusnak a levelezését.^* Languetus ifjú barátja és pártfogoltja, Sir Philip Sidney ugyancsak a kritikus időszakban, 1573-ban járt Magyarországon, s Gömöri György cikke óta sejtjük, hogy Kassa környékéig is eljuthatott.^* Languetus a neki írott levelekben közös ismerősökként említi Bekes Gáspárt, Balassi Jánost, Claudius Rousselt („noster Rousselus”), Szendrő várának burgund kapitányát, illetve meg nem nevezett magyarokat és erdélyieket.^* Rousselt (akit Rheticus ismerőseit találgatva is figyelembe kell vennünk) nemigen kerülhette el a franciául kiválóan beszélő Sidney,^* s ha már valóban eljutott idáig, akkor egy olyan európai hírességet is nyilván meglátogatott, mint amilyen Rheticus volt. Annál is inkább, mert 1574–1575-ben aztán az egész baráti kört sorra vette: Dudithot Krakkóban, Hans Crato von Krafftheimot Boroszlóban, illetve a morvaországi és csehországi humanistákat.

Idáig terjeszthető ki jelen pillanatban a feltételezések láncolata, újabb adatok előkerülésében csak reménykedhetünk. Összefoglalásként és tanulságként azt kell mondanom, hogy Joachim Georg Rheticus magyarországi tartózkodása újabb jelentős adalék a hazai későhumanizmus történetéhez. Számon tartottuk idáig is az ekkortájt külföldön élő humanistáinkat: Zsámboky Jánost és Dudith Andrást, de nemigen vettük észre, hogy Európa vezető matematikusa és csillagásza – bár egy kínos magánéleti botrány miatt kellett elhagynia hazáját – élete végén önként Kassára költözött. Ebben az időszakban, amikor jeles humanisták is éppenhogy csak bekukkantottak az ország északnyugati sarkába, hogy aztán a töröktől félve gyorsan visszaiszkoljanak Ausztriába, ez igen nagy szó volt. Egy ilyen fajsúlyú tudós tartós jelenlétéről összegyűjtött információink alapjaiban kell hogy megváltoztassák a korszak hazai szellemi életéről alkotott képünket.