Szent András apostol
 [november 30.]

Az András (Andreas) értelme: ‚ékes’ vagy ‚válaszadó’ vagy ‚férfias’ az ander, azaz ‚férfi’ szóból; vagy András annyi, mint anthropos, azaz ‚ember’ az ama, azaz ‚fölfelé’ és a tropos, azaz ‚megfordulás’ szavakból, mintegy ‚aki fölfelé, a mennyeiek felé fordult és Teremtőjéhez egyenesedett’. Ékes volt életében, válaszadó a bölcs tanításban, férfias a szenvedésben és anthropos a dicsőségben. Vértanúságát Achaia vagy Ázsia papjai és diákonusai írták meg, amiképpen saját szemükkel látták.

 

Andrást és néhány más tanítványt három alkalommal hívta el az Úr. Először elhívta őket az ő megismerésére. Mikor András egy nap mesterével, Jánossal és egy másik tanítvánnyal együtt volt, ezt hallotta Jánostól: „Ímé, az Isten Báránya” (Jn 1,36), és a másik tanítvánnyal együtt rögtön elment, és meglátta, hol lakik Jézus, és aznap nála maradának (Jn 1,39). Megtalálván András a fivérét, Simont, Jézushoz vivé őt (Jn 1,42). Másnap visszatértek halászmesterségükhöz. Azután másodszor is elhívta őket, mégpedig bizalmas barátságába. Mikor egy nap a tömeg Jézushoz tódult a Genezáret tava mellett, melyet Galileai-tengernek is neveznek, Jézus Simon és András hajójába szállt be. Miután halak nagy sokaságát fogták ki, Jézus elhívta Jakabot és Jánost is, akik egy másik hajóban voltak (Lk 5,1–7). Azok követték őt, majd ismét visszatértek a dolgukra. Ekkor harmadszor és utoljára elhívta őket, tanítványságára. Jézus ugyanazon tó partján járva elhívta őket a halászattól, mondván: „Jöjjetek énutánam, és emberhalászokká teszlek benneteket” (Mt 4,19). Ők pedig mindent odahagyván követték őt (Mt 4,20), s ezután mindig mellette maradtak, s többé nem tértek haza. Mindazonáltal Andrást és néhány tanítványt az apostolságra is elhívta. Erről az elhívásról Márk evangéliumának 3. részében ez áll: „Magához hívá, akiket akara, és hozzája menének, és rendele tizenkettőt, hogy vele legyenek” (Mk 3,13–14).

Az Úr mennybemenetele után szétoszolván az apostolok, András Szkítiában, Máté pedig Murgundiában vagy Mirmidonában prédikált. Az emberek azonban hevesen visszautasították Máté prédikációját, kitolták a szemét, és megkötözvén tömlöcbe vetették, hogy néhány nap múlva kivégezzék. Közben az Úr angyala megjelent Szent Andrásnak, és fölszólította, hogy menjen Szent Mátéhoz Murgundiába. András azt válaszolta, hogy nem tudja az utat, mire az angyal megparancsolta neki, hogy menjen a tengerpartra, és szálljon föl az első hajóra, amivel találkozik. Az apostol rögtön engedelmeskedett a parancsnak, s az angyal vezetésével, kedverő széljárással megérkezett a mondott városba. Szent Máté tömlöcét nyitva találta, s amikor meglátta Mátét, keservesen zokogott és imádkozott. Ekkor az Úr visszaadta Máténak a szeme világát, melytől a bűnösök gonoszsága megfosztotta. Máté onnan visszatérve Antiochiába ment, András pedig Murgundiában maradt. Az emberek dühösek voltak rá Máté kimenekítése miatt, megragadták, és kezét összekötözve végighurcolták a városon. Mialatt bőven hullatta vérét, imádkozott értük, és imádságával Krisztushoz fordította őket, majd ő is Antiochiába távozott. Ezt azonban, hogy Máté András által szabadult ki és nyerte vissza szeme világát, nem tartom hitelesnek, nehogy egy ily nagy apostol tekintélye csorbát szenvedjen. Mintha ő maga nem kaphatta volna meg azt, amit, úgymond, András oly könnyedén elért neki!

Egy nemes ifjú, szülei akarata ellenére, az apostol mellé szegődött, s ezért szülei fölgyújtották azt a házat, melyben az apostollal együtt tartózkodott. Mikor már magasra csapott a láng, a fiú fogott egy kancsót, a benne levő vizet a tűzre loccsantotta, és rögtön eloltotta. Ők pedig ezt mondták: „A mi fiunk varázsló lett!” Amikor pedig föl akartak menni a lépcsőn, annyira elhomályosodott a szemük, hogy egyáltalán nem látták a lépcsőfokokat. Akkor valaki fölkiáltott: „Miért erőlködtök? Hiába kínlódtok! Az Isten harcol értük, és ti nem látjátok! Hagyjátok abba, nehogy rátok szálljon az Isten haragja!” Ezt látván sokan hittek az Úrban, a szülők pedig ötven nap múltán egyazon pillanatban haltak meg.

Egy asszony, aki egy gyilkosnak volt a felesége, nem tudta gyermekét megszülni. Kérte a nővérét: „Menj és hívd segítségül Úrnőnket, Dianát!” Amikor az segítségén fohászkodott, ezt mondta neki az ördög: „Miért hívsz engem, mikor nem tudok rajtad segíteni? Hanem menj csak András apostolhoz, ó megmentheti a nővéredet.” El is ment hozzá, s az apostolt életveszélyben lévő nővéréhez vezette. Szólt az apostol: „Méltán szenvedsz, mert rosszul házasodtál, álnokul fogantál, és ördögökkel tanácskoztál. Most azonban térj meg, higgy Krisztusban, és hozd világra a gyermeket!” Az asszony pedig hitt, világra hozta koraszülött magzatát, és megszűnt a fájdalma.

Egy Miklós nevezetű öregember az apostolhoz ment, mondván: „Uram, immár hetvenesztendős vagyok. Mindvégig a gyönyöröknek szolgáltam, Valaha olvastam az Evangéliumot, és könyörögtem Istenhez, hogy adjon nekem önmegtartóztatást, de én, megrögzött bűnös, a gonosz kívánság csábításának engedve, rögtön visszatértem szokott cselekedeteimhez. Egy alkalommal kéjsóváran elmentem a bordélyba, megfeledkezve arról, hogy az Evangélium nálam van. A szajha rögtön rám rivallt: »Menj innen, öreg, menj tüstént, mert Isten angyala vagy! Hozzám ne érj, s ne merészeld ide a lábadat betenni! Nagy csodákat látok terajtad.« A szajha szaván megrökönyödve rájöttem, hogy magammal vittem az Evangéliumot. Most hát, Isten szentje, járjon közbe érettem a te kegyes imádságod!” András ezt hallván sírni kezdett, és a terciától kezdve egészen a nónáig imádkozott. Akkor fölállt, de nem akart enni, hanem azt mondta: „Nem eszem, míg nem tudom, hogy az Úr megkönyörült ezen az öregemberen.” Öt napon át, böjtölt, s ekkor szózat kélt Andráshoz, mondván: „Megkapod, András, amit az öreg érdekében kértél. De ahogy te böjttel gyötörted magad, úgy ő is sanyargassa magát böjtöléssel, hogy megszabaduljon!” Úgy is lett. Hat hónapon át kenyéren és vízen élt, s aztán jócselekedetekben bővelkedve békességben elnyugodott. Szózat kélt akkor Andráshoz, mondván: „Imádságodra visszakaptam Miklóst, akit elveszítettem.”

Egy keresztény ifjú nagy titokban ezt mondta Szent Andrásnak: „Anyám látva, hogy szép vagyok, tilalmas dologra akart csábítani. Mivel semmiképpen nem egyeztem bele, följelentett a bírónál, rám akarván hárítani ennek az iszonyú becstelenségnek a vétkét. Imádkozzál értem, hogy ne kelljen ily jogtalanul meghalnom, mert ha vádolnak, hallgatni fogok, mint a sír. Inkább veszítsem el az életemet, mintsem hogy anyámat ily szörnyű hírbe hozzam.” Az ifjút a bíró elé idézik, és András elkíséri. Az anya szemrebbenés nélkül vádolja a fiát, hogy meg akarta erőszakolni, Az ifjút többször is megkérdezik, így történt-e a dolog, de az semmit nem válaszolt. András így szólt az anyához: „Te elvetemült asszony, bujaságodban egyetlen fiadat akarod elveszejteni?!” Akkor az asszony azt mondta a bírónak: „Uram, az én fiam e mellé az ember mellé szegődött, miután nem tudta megtenni azt.” A bíró haragra gerjedvén megparancsolta, hogy a fiút egy szurokkal és kátránnyal átitatott zsákba tegyék bele és vessék a folyóba, Andrást pedig tömlöcben őrizzék mindaddig, míg ő ki nem ötli, milyen büntetéssel pusztuljon el. András imádságára azonban rettenetes égzengés támadt, s mindannyiukat rettegés töltötte el. A földrengés mindenkit a földre terített, és az asszony villámcsapástól sújtva és szénné égve elpusztult. A többiek könyörögtek Andráshoz, hogy el ne vesszenek, ő pedig imádkozott érettük, és minden lecsöndesedett. A bíró és háza népe megtért.

Mikor Nicea városában volt az apostol, azt mondták neki a polgárok, hogy a városon kívül, az út mellett hét ördög tanyázik, akik az arra járókat megölik. Az ördögök az apostol parancsára kutyák képében megjelentek a nép előtt. Rájuk rivallt, hogy menjenek oda, ahol senki emberfiának nem árthatnak. Azok rögtön el is tűntek, Az emberek ennek láttán elfogadták Krisztus hitét.

Mikor egy másik város kapujához ért, éppen akkor vittek ki egy halott fiút. Az apostol megkérdezte, mi történt vele. Azt mondták, hét kutya esett neki a szobájában, és szétszaggatták. Sírva imádkozott az apostol: „Tudom, Uram, hogy azok az ördögök voltak, akiket Nicea városából kiűztem.” Ekkor az apához fordult: „Mit adsz nekem, ha feltámasztom a fiadat?” Az pedig: „Nem volt nékem semmi sem drágább nálánál, őt magát adom hát néked.” Az apostol imádkozott, s föltámadt az ifjú, és az apostol mellé szegődött.

Egyszer negyven férfi jött hajóval az apostolhoz, hogy vegyék tőle a hit tanítását. Íme, az ördög fölkorbácsolta a tengert, és mind egy szálig vízbe fúltak. Midőn holttestüket partra vetette az ár, az apostol elé vitték őket, és rögtön föltámadtak. Ekkor mindent elmeséltek, ami velük történt. Ezért olvasható egyik himnuszában: „Négyszer tíz ifjúnak, kik tengervízbe fúltanak, visszaadta az életet.”

Szent András tehát Achaiában tartózkodott. Az egész tartományt benépesítette templomokkal, és sokakat Krisztus hitére térített. Aegeas helytartó feleségét is Krisztus hitére oktatta, és a keresztség szent forrásában újjászülte. Ennek hallatára Aegeas Patras városába sietett, s bálványáldozatra szólította föl a keresztényeket. András ekkor elébe járult, és ezt mondta: „Neked, akit arra méltattak, hogy az emberek bírája légy a földön, föl kellett volna ismerned a te bírádat is, aki a mennyekben van, hogy fölismervén tiszteld, és őt tisztelvén távol tartsd lelkedet a hamis istenektől.” Kinek Aegeas: „Te vagy az az András, aki egy babonás szektát hirdetsz, melyet a római főemberek minapában kiirtani parancsoltak?”

Válaszolt András: „A római főemberek még nem ismerték föl, hogy az Isten Fia közénk jővén mi módon tanította, hogy a bálványok démonok, melyek arra tanítanak, hogyan sértsük meg az Istent, hogy megsértve elforduljon tőlünk, és elfordulva ne hallgasson meg, és nem találván meghallgatást foglyul essünk az ördögnek, és az foglyul ejtvén úgy becsapjon, hogy mezítelenül távozzunk el testünkből, semmit nem vivén magunkkal, csak bűneinket.” Aegeas erre: „Ezeket a hiábavalóságokat prédikálta, és ezért szögezték a keresztfára a ti Jézusotokat.” András pedig: „Önként, a mi megmentésünkért, nem pedig a maga bűne miatt vállalta a keresztfát.” Aegeas meg: „Saját tanítványa elárulta, a zsidók elfogták, a katonák keresztre feszítették, s te azt mondod, hogy önként vállalta a kereszt büntetését?”

Ekkor András öt érvvel kezdte bizonyítani, hogy Krisztus szabad akaratából szenvedett volt. Tudniillik, mert szenvedését előre látta és bekövetkeztét megjövendölte tanítványainak: „Ímé – mondta –, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Ember Fia elárultatik a papi fejedelmeknek és az írástudóknak, és halálra kárhoztatják őt. És adják őt a pogányoknak megcsúfolásra és megostorozásra és megfeszítésre” (Mt 20,18–19). S mert mikor Péter el akarta szándékától téríteni, haragra gerjedt, mondván: „Távozz tőlem, Sátán!” (Mt 16,23). S mert mind a kínszenvedés, mind a föltámadás fölött hatalma volt, hiszen kinyilatkoztatta: „Nekem hatalmam vagyon odaadni és újra fölvenni a lelkemet” (Jn 10,18). S mert árulóját ismerte – ő adta neki oda a bemártott kenyeret (Jn 13,26) –, mégsem tért ki előle. S mert azt a helyet választotta, ahová tudta, hogy eljön az árulója. Ezután András megerősítette, hogy ő mindennek tanúja volt. Hozzátette azt is, hogy nagy a kereszt titka. Erre Aegeas: „Nem hittitok ez, hanem büntetés. Viszont ha énnekem rögtön nem engedelmeskedsz, megismertetem veled ezt a titkot.” Válaszolt András: „Ha félnék a kereszthaláltól, nem prédikálnám a kereszt dicsőségét. Azt akarom, hogy halld a kereszt titkát, hátha elhiszed, és fölismervén tiszteled, hogy üdvözülj!”

Akkor elkezdte föltárni előtte a szenvedés titkát, és öt érvvel próbálta meggyőzni, hogy az mennyire illő és szükséges. Az első ok az, hogy mivel az első ember fa által vétkezett s hozta a halált a világba, illő volt, hogy a második ember fán szenvedve űzze el azt. A második, hogy mivel a szeplőtelen földből alkottatott a törvényszegő, illő volt, hogy szeplőtelen szűztől szülessék a megbékéltető. A harmadik, hogy mivel Ádám zabolátlanul a tiltott étel felé nyújtotta ki a kezét, illő volt, hogy a második Ádám a kereszten nyújtsa ki szeplőtelen kezét. A negyedik, hogy mivel Ádám a tiltott édes ételt megízlelte, illő volt, hogy Krisztus epét egyék, s így a rosszat az ellenkezőjével űzze el. Az ötödik, hogy mivel Krisztus nekünk adja a maga halhatatlanságát, illő volt, hogy magára vegye a mi halandóságunkat. Ha ugyanis Isten nem lett volna halandóvá, az ember nem válhatott volna halhatatlanná.

Ekkor Aegeas azt mondta: „Ezeket a hiábavalóságokat csak meséld a tieidnek, de nekem engedelmeskedj, és áldozz a mindenható isteneknek!” Erre András: „A mindenható Istennek mindennap fölajánlom a szeplőtelen Bárányt, akit aztán az egész nép megeszik, de mégis élő és sértetlen marad.” Aegeas megkérdezte, hogy ez meg miként lehetséges. Azt mondta András, hogy legyen tanítványa, s megtudja. Mire Aegeas: „Én kínzásokkal csikarom ki belőled.” S megdühödvén börtönbe záratta.

Reggelre kelvén bíróság elé állították, és Aegeas ismét bálványáldozatra szólította föl, mondván: „Ha nem engedelmeskedsz nékem, arra a keresztre feszíttetlek föl, melyet annyira dicsértél.” Válogatott büntetésekkel fenyegette, de az így válaszolt: „Tedd, amit jónak látsz! Minél nagyobb büntetést eszelj ki! Annál kedvesebben fogad az én Királyom, minél állhatatosabb leszek az ő nevéért a kínzások közepette.” Akkor huszonegy emberrel megverette, s megveretvén kezénél és lábánál fogva keresztre kötöztette, hogy minél hosszabb legyen a gyötrelme.

Mikor a kereszthez vitték, összecsődült a nép, mondván: „Az ő ártatlan vére ok nélkül szenved büntetést.” Az apostol azonban kérte őket, hogy ne akadályozzák meg vértanúságát. András pedig messziről látván a keresztfát, így üdvözölte: „Üdvözlégy, kereszt, kit Krisztus teste szentelt föl, s az ő tagjai, mint gyöngyök ékesítettek. Mielőtt fölhágott volna rád az Úr, félelmetes voltál, most azonban telve vagy mennyei szeretettel. Örömmel vállallak! Nyugodtan és örömmel jövök hozzád, hogy ujjongva fogadj engem, annak tanítványát, aki rajtad függött, mivel mindig szerettelek téged és vágytalak átkarolni. Ó, jóságos kereszt, aki ékességedet és szépségedet az Úr tagjaitól kaptad! Régóta vágyott, hevesen szeretett, szünet nélkül keresett, végre-valahára az áhítozó lélek számára elkészített kereszt! Végy el engem az emberektől és adj át Mesteremnek, hogy általad elfogadjon engem, aki általad váltott meg engem!” És ezeket mondván levetkőzött, ruháit átadta a hóhéroknak, és keresztre feszítették, ahogyan meg volt parancsolva nékik.

Két napig még élt, s húszezer ott ácsorgó embernek prédikált. A tömeg halállal fenyegette Aegeast, mondván, hogy egy szent, szelíd és jámbor embernek nem szabad így szenvednie. Az el is jött, hogy levegye. Meglátván őt András, így szólította meg: „Miért jöttél hozzám, Aegeas? Ha a bűnbánat miatt, akkor tarts bűnbánatot, ha pedig azért, hogy levegyél: tudd meg, hogy én élve nem szállok le a keresztről. Hiszen már látom az én Királyomat, aki vár engem.” Mikor le akarták oldani, hozzá sem érhettek, mert rögtön megbénult a karjuk. András látva, hogy a nép is le akarja venni, ezt az imádságot mondta a kereszten, amint Ágoston írja A bűnbánatról szóló könyvében:* „Ne engedj, Uram, élve leszállnom! Itt van már az ideje, hogy az anyaföldnek átadd a testemet. Már olyan sokáig volt rám bízva: hordoztam, őriztem, már oly sokáig fáradoztam érte, hogy el akarok szabadulni ettől az engedelmességtől, s le akarom vetni ezt az igen súlyos ruhát. Visszaemlékezem, milyen terhes volt hordoznom, gőgjét megaláznom, gyöngeségében ápolnom, bujaságát megzaboláznom. Tudod, Uram, hányszor fölvert a te édességes nyugalmad álmából, hányszor és mennyi fájdalmat okozott. Kegyelmes Atyám, mindeddig teljes erőmmel ellenálltam támadásainak, és a te segítségeddel győzedelmeskedtem fölötte. Te igazságosan és kegyesen megfizetsz. Kérlek, ne bízd rám tovább ezt a terhet, visszaadom, amit nálam letétbe helyeztél. Bízd másra, akit ez nem akadályoz, s aki megőrzi a feltámadásra, s visszaadja néked, hogy elnyerje munkájának díját. Bízd az anyaföldre, hogy ne kelljen tovább őrködnöm felette, s ne húzzon vissza, és ne akadályozzon meg, mikor hozzád, a fogyhatatlan örömű élet forrásához igyekszem.” Ezt írja Ágoston. Mikor befejezte, az égből nagy fényesség szállt alá, és félóráig körülvette őt, úgyhogy senki nem láthatta. Mikor eltávozott a ragyogó fény, a fénnyel együtt kiadta lelkét.

Maximilla, Aegeas felesége fogta a szent apostol testét, és tisztességgel eltemette. Aegeast pedig, mielőtt hazaért volna, egy ördög megragadta, és mindenki szeme láttára szörnyethalt. Azt is mondják, hogy Szent András sírjából lisztszerű manna és illatos olaj árad, ami a vidék lakóinak előre jelzi, milyen lesz a termés a következő esztendőben. Ha ugyanis kevés olaj fakad, kevés termést ad a föld, ha bőségesen fakad, bőséges lesz a termés. Ez talán régente igaz is volt, de aztán, mint mondják, testét átvitték Konstantinápolyba.

Egy szent életű püspök a szentek között Andrást különösen tiszteletben tartotta, úgyhogy mikor valami munkához látott, ezt mondta: „Isten és Szent András dicsőségére!” Az ősi Ellenség megirigyelte a szent férfiút, és föltette magában, hogy minden ravaszságát összeszedve becsapja. Egy igen szép nő képére változva elment a püspök palotájához és azt mondta, hogy szeretne meggyónni. A püspök meghagyja neki, hogy gyónjék meg gyóntatójának, akinek teljes felhatalmazást adott. Visszaüzen a nő, hogy lelkiismeretének titkait senki emberfiának nem tárja föl rajta kívül. Meggyőzte a püspököt, aki magához hívatta. Kinek az: „Esedezve kérlek, uram, könyörülj rajtam! Mint te magad is látod, még leánykorban vagyok, és gyermekségemtől fogva előkelően neveltek, s bár királyi vérből származom, ebben a zarándoköltözékben, egyedül jöttem hozzád. Atyám, a király, aki igen hatalmas uralkodó, egy nagy fejedelemhez akar férjhez adni, de én ezt válaszoltam: »Irtózom a nászágytól, mert örök szüzességet fogadtam Krisztusnak, és ezért soha nem akarnék beleegyezni testi házasságba.« Mikor aztán úgy sarokba szorítottak, hogy vagy az ő akaratának engedelmeskedem, vagy bizonnyal mindenféle büntetéseket kell kiállnom, titokban elmenekültem, inkább választva, hogy száműzetésben bolyongjak, mintsem hogy Jegyesemnek tett fogadalmamat megszegjem. Hallván szentséged hírét, a te pártfogásod szárnyai alá futottam. Azt reméltem, hogy tenálad nyugalmat lelek, titkos csendben szemlélődhetem, elkerülöm a jelenvaló élet hajótöréseit és elmenekülhetek a zajos világ zűrzavarai elől.”

A püspök, csodálván benne származása nemességét, testének szépségét, ily hatalmas buzgóságát és ékesszólásának báját, nyájas és jóságos hangon válaszolt: „Légy csak nyugodt, leányom, ne rettegj, mert az, akinek szerelméért magadat és tiéidet s a te dolgaidat oly férfiasan megvetetted, ezért e jelenvaló életben kegyelme bőségét, az eljövendőben pedig dicsősége teljességét adja jutalmul. De én is, az ő szolgája, magamat és amim van, felajánlom néked, s válassz magadnak lakást, ahol csak akarsz, de azt akarom, hogy ma az én asztalom vendége legyél!” Erre a leány: „Atyám, ne is kérj engem erre, nehogy még valami gonosz gyanú árnyéka vetődjék rád, és a te híred ragyogó fénye elhomályosuljon.” A püspök erre: „Többen leszünk, nemcsak magunk. Így senkiben sem születhetik gyanakvás.”

Asztalhoz telepedve a püspök és a leány egymással szemközt ült le, a többiek jobb és bal kéz felől foglaltak helyet. Sűrűn pillantgat a püspök a leányra, s nem szűnik arcát szemlélni, szépségét csodálni. S míg a szeme rászegeződik, a lelke megsebződik. S míg arcát nem szűnik szemlélni, az ősi Ellenség súlyos sebbel megsebesíti a szívét. Észrevette ezt az ördög is, és egyre nagyobb szépséget öltött magára, s már a püspök közel volt az elbukáshoz, hogy megkörnyékezze a leányt, amint erre alkalom adódik.

Ekkor hirtelen egy zarándok érkezett a kapuhoz, és erősen kopogtatván, nagy kiáltozással követelt bebocsáttatást, de csak nem akarták beengedni. Már nagyon zavarta őket nagy kiabálásával és a zörgetéssel, mikor megkérdezte a püspök az asszonyt, mit szólna a zarándok ember bebocsátásához. Az így szólt: „Adj föl neki valami nehéz kérdést. Ha meg tudja oldani, engedjük be, ha pedig nem, mint egy tudatlant, aki méltatlan egy püspök színe elé kerülni, kergessék el.” Mindenki helyesel, és egymás közt azt kérdezgetik, ki tudna valami fogas kérdést fültermi. Mikor senkit nem találtak megfelelőnek, a püspök a leányhoz fordult: „Van-e köztünk alkalmasabb, mint ön, ó, úrnő, aki mindannyiunkat megelőzi ékesszólásban, és bölcsességben mindannyiunkat elhomályosítva tündököl? Ön tegye hát föl a kérdést!” Felelt az asszony: „Kérdezzük meg, mi a legnagyobb csoda, amit Isten valaha is egy kis dologban alkotott.” Megkérdezték a vándort, s az visszaüzente: „Az arcok különbözősége és szépsége. Annyi ember között, akik a világ kezdetétől fogva voltak és a világ végezetéig élnek, nem találni kettőt, akinek arca minden vonásában hasonlatos lenne. Erre a kicsiny arcra a test minden érzését ráhelyezte Isten.” Hallván a választ, elcsodálkoztak, mondván: „Igaz és kitűnő a kérdés megoldása.”

Akkor az asszony ezt mondta: „Tegyünk föl neki egy ennél is fogasabb kérdést! Ebből még jobban megismerjük bölcsességét. Kérdezzük meg tőle, hol magasabb a föld minden egeknél!” A vándor így válaszolt: „A tűzégben, ahol Krisztus teste lakozik. Krisztus teste ugyanis magasabb minden egeknél, de a mi testünkből formáltatott, továbbá a mi testünk földszerű anyag; ha tehát Krisztus teste minden egek fölött van, és a mi testünkből vette eredetét, a mi testünk pedig földből teremtetett, nyilvánvaló, hogy ahol Krisztus teste lakozik, ott bizonyosan magasabb a föld az égnél.” Beszámol a küldönc, hogy mit válaszolt a zarándok, és íme, mindannyian elcsodálkozva helyeslik a válaszát, s magasztalják bölcsességét.

Az asszony ismét megszólalt: „Tegyünk föl neki egy harmadik, igen nehéz kérdést is, mely titokzatos, homályos és nehéz megoldani, hogy harmadszor is megpróbáljuk bölcsességét. Ha méltó, joggal engedjük a püspöki asztalhoz. Kérdezzük meg tőle, hogy mekkora távolságra van a föld az égtől!” A zarándok így felelt a küldöncnek: „Menj vissza ahhoz, aki téged küldött, és kérdezd meg erről szorgalmatosan. Ő jobban tudja énnálam, s jobban megfelelhet neked, mert ő maga megmérte ezt a távolságot, amikor a mennyből a mélységbe zuhant. Én soha nem zuhantam le az égből, és sohasem mértem meg ezt a távolságot. Nem asszony az, hanem az ördög, aki nőalakot öltött.” Ezt hallván a küldönc igen megrémült, és amit hallott, elmondta nekik. Mindannyian ámultak-bámultak, az ősi Ellenség pedig eltűnt közülük. A püspök magához térvén keserűen vádolta önmagát, jajveszékelve könyörgött bocsánatért az elkövetett bűn miatt. Visszamenesztette a küldöncöt, hogy vezesse be a zarándokot, de már nem találta.

Ekkor a püspök összehívta a népet, és kendőzés nélkül szép sorjában elmesélte a dolgot. Meghagyta, hogy mindannyian kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak, hátha valakinek az Úr méltóztatna kinyilatkoztatni, hogy ki volt az a zarándok, aki ettől a nagy veszedelemtől megszabadította. Még azon az éjszakán kinyilatkoztatást kapott a püspök, hogy Szent András volt, aki az ő megszabadítására zarándokruhába öltözött. A püspök növekedett a Szent András iránti ájtatosságban, és ezután még nagyobb tiszteletben tartotta a szentet.

Egy bizonyos város elöljárója elvette Szent András egyházának földjét. A püspök imádkozott, s erre az uraság magas lázba esett. Kérte a püspököt, hogy imádkozzék érette, és visszaadja neki a földet. A püspök imájára visszanyerte egészségét, de tovább bitorolta a földet. Akkor a püspök ismét imádkozni kezdett, s a templom minden lámpáját kioltatta, mondván, „Ne gyúljon ki a fény, mígnem az Úr bosszút áll ellenségén, és a templom visszanyeri, amit elvesztett.” Íme az uraság ismét igen súlyos lázban gyötrődött, s követeket menesztett a püspökhöz, hogy imádkozzék érette, és azt a földet visszaadja, meg egy ahhoz hasonló másikat is átenged neki. A püspök egyre csak azt válaszolta: „Már imádkoztam, és meghallgatott engem az Isten.” Az uraság erre odavitette magát, és kényszerítette a püspököt, hogy menjen be a templomba imádkozni. Alighogy a püspök a templomba lépett, hirtelen meghalt az uraság, s a földet visszaszolgáltatták az egyháznak.

 

fordította: Déri Balázs




Kezdőlap Előre