A Szilveszter (Silvester) név a sile, azaz ‚fény’ és a ‚föld’ (terra) szavakból ered, mintegy ‚a föld, vagyis az Egyház fénye’, azé a földé, melyben jó föld módján megvan a jó cselekvés kövérsége, az alázatosság feketesége és az ájtatosság édessége – e háromban ismerszik meg a jó föld, mint Palladius írja. Vagy Szilveszter az ‚erdő’ (silva) és a ‚vivő’ (trahens) szavakból ered, mintegy ‚aki az erdei, azaz bárdolatlan és durva embereket a hitre viszi’. Vagy miként a Glossariumban olvassuk: Szilveszter annyi, mint ‚zöldellő, földmíves, árnyas, ligetes’. Zöldellő volt a mennyeiek szemlélésében, földmíves önmaga művelésében, árnyas, mert minden gerjedelmét lehűtötte, ligetes, mert isten a menny fái közé ültette.
Legendáját Caesariai Eusebius állította össze, és Szent Gelasius a hetven püspök zsinatán elrendelte, hogy az egész kereszténység olvassa, mint írva áll a Decretumban.*
Szilveszter édesanyját Iustának (‚igaz’) hívták, s valóban igaz is volt. Cyrinus pap nevelte a hitben, s különösképp a vendégszeretet erényét gyakorolta. Egyszer egy Timóteus nevű jámbor keresztényt látott vendégül, akit a keresztényüldözés miatt mindenki messze került. Ez a Timóteus egy év múlva elnyerte a vértanúság pálmáját, miután állhatatosan prédikálta a Krisztus hitét. Tarquinius bíró abban a hiszemben, hogy Timóteus dúsgazdag ember volt, halálos fenyegetésekkel követelni kezdte Szilvesztertől a hátrahagyott vagyont.
Mikor pedig megtudta, hogy Timóteusnak semmi ilyesféle vagyona nem volt, megparancsolta, hogy Szilveszter mutasson be áldozatot a bálványisteneknek, különben másnap válogatott kínzásoknak néz elébe. Mire Szilveszter: „Ostoba! Még ma éjjel meghalsz, és örök kínok várnak rád, s ha akarod, ha nem, belátod, hogy mi az igaz Istent tiszteljük.” Szilvesztert börtönbe zárják, Tarquinius pedig vendégségbe megy. Lakomázás közben egy halszálka megakad a torkán, úgyhogy se kiköhögni, se lenyelni nem tudja. Éjfélidőn nagy gyászban viszik a sírba, Szilveszter pedig kiszabadul a börtönből sokak nagy örömére, mert nemcsak a keresztények, hanem a pogányok is csodás szeretettel vonzódtak hozzá. Angyali volt ábrázata, ragyogó a szólása, tiszta a teste, szent minden tette; nagy volt adott tanácsában, katolikus a hit tanításában, tűrve tűrt a szegénységben, túláradt a szeretetben.
Mikor Melchiades, Róma városának püspöke elhunyt, az egész nép egyhangúlag Szilvesztert választotta meg pápává, bár ő minden erejével ellene szegült e választásnak.
Az árvák, özvegyek és szegények nevét egy anyakönyvbe vezettette, és minden szükségessel ellátta őket. A szerdát, a pénteket és a szombatot böjti napnak nyilvánította, a csütörtököt pedig a vasárnaphoz hasonló ünnepnappá tette. A görög keresztények azt vetették ellene, hogy inkább a szombatot, semmint a csütörtököt kellene így ünnepelni. Mire ő azt válaszolta, hogy az lehetetlen, mert ez az apostoli hagyomány, s mert szombaton az Úr temetésére emlékezünk. Erre azok: „Elég egyszer egy évben, a temetés szombatján böjtöt tartani!” Szilveszter így válaszolt: „Amiképpen minden vasárnap a feltámadás dicsőségével ékes, azonképpen minden szombat az Úr temetésével dicsőséges.” Belenyugodtak a szombatba, de a csütörtököt hevesen vitatták, mondván, hogy nem kell a keresztény ünnepek közé sorolni. Szilveszter azonban különösen e három dologban mutatta meg a nap méltóságát: e napon ment az Úr a mennybe; testének és vérének szentségét e napon rendelte; az Egyház a szent olajat mindig e napon szentelte. Végül valamennyien belenyugodtak az érvelésbe.
Míg Constantinus üldözte a keresztényeket, Szilveszter eltávozott a Városból, s papságával együtt egy hegyen húzódott meg. A keresztényüldöző zsarnokot gyógyíthatatlan bélpoklossággal sújtotta az Úr. A bálványpapok tanácsára háromezer gyermeket vezettek elő, hogy megöljék őket, és friss, meleg vérükben fürdőzzék. Amint kifelé hajtatott arra a helyre, ahol a fürdőt kellett volna elkészíteni, az édesanyák kibontott hajjal, keservesen jajveszékelve futottak elébe. Constantinus könnyekre fakadva megállította a kocsit, és fölegyenesedve így szólt:
„Hallgassatok ide, kíséretem, bajtársaim, te egész nép! A római nép méltósága a kegyesség forrásából születik, s ez azt a törvényt hozta, hogy fővesztéssel bűnhődik, aki háborúban gyermeket öl. Mekkora kegyetlenség hát saját fiainkkal megtenni azt, amit másoknak megtiltunk? Mit ér a barbárok feletti győzelem, ha a kegyetlenség maga alá gyűr minket? Idegen népeken győzni a hadinép segít, vétken, bűnön győzedelmeskedni – erkölcsi erényeken múlik. A csatákban amazoknál vagyunk erősebbek, ebben a harcban önmagunk erőit múljuk felül. Aki ebben a harcban alulmarad, legyőzetvén győz, ám a győztes a győzelem után legyőzetik, mert a kegyességnek fölébe kerekedik a kegyetlenség. Hadd győzzön ebben az összecsapásban a kegyesség! Valójában akkor győzzük le minden ellenfelünket, ha egyes-egyedül a kegyességben győzünk. Azzal bizonyíthatjuk, hogy mindenki ura vagyunk, ha a kegyesség szolgáinak mutatkozunk. Jobb, ha meghalok, és ezek az ártatlanok életben maradnak, mint ha pusztulásuk árán szerzem vissza kegyetlen életemet. Még csak nem is biztos, hogy visszaszerzem, de az biztos, hogy kegyetlen, ha így szerzem vissza.”
Visszaadta hát anyjuknak a gyermekeket, és tömérdek ajándékot s megszámlálhatatlan sok kocsit hozatott nekik. Az anyák, akik sírva jöttek, nagy örömmel tértek otthonukba. A császár is visszatért palotájába.
Másnap éjjel megjelent neki Szent Péter és Pál, ezt mondván: „Mivel visszaborzadtál az ártatlan vér kiontásától, elküldött hozzád az Úr Jézus Krisztus, hogy tanácsot adjunk, mi módon szerezheted vissza egészségedet. Küldess Szilveszter püspökért, aki Siraptis hegyén rejtőzik, ő majd megmutatja neked azt a tavat, amibe háromszor alámerülve tökéletesen meggyógyulsz betegségedből. Gyógyulásodat azzal viszonozd Krisztusnak, hogy lerombolod a bálványok templomait, helyreállítod Krisztus szentegyházait, végül te magad is követője leszel.”
Fölserkent a császár, s azonnal katonákat küldetett Szilveszterhez. Amikor Szilveszter meglátta őket, azt hitte, mindjárt a vértanúság pálmájára szólítják. Istennek ajánlotta lelkét, társait buzdította, majd félelem nélkül állt Constantinus elé. A császár felállt és azt mondta: „Örvendünk, hogy megjöttél!” Miután Szilveszter viszonozta a köszönést, a császár rendre elmesélte neki álombeli látomását. Tudakolta, ki lehet az a két isten, aki megjelent neki. A pápa azt felelte, hogy azok Krisztus apostolai, nem istenek. Ekkor az uralkodó parancsára Szilveszter előhozatta az apostolok képmásait. Csak rájuk pillantott a császár, máris fölkiáltott, hogy ezek voltak, akik megjelentek neki. A császár ezután Szilveszter hittanulója lett, aki egyheti böjtöt rótt rá, és kinyittatta a börtönök kapuit.
Mikor Constantinus a keresztvízbe lépett, csodálatos fény tündöklött fel, s megtisztultan lépett ki onnan. Mint elmondta, látta Krisztust. Kereszténysége első napján törvénybe adta, hogy Róma városában úgy tiszteljék Krisztust, mint az igazi Istent. Másnap elrendelte, hogy aki Krisztust káromolja, bűnhődjék. Harmadnap, hogy aki egy keresztény ellen jogtalanságot követ el, javainak felétől fosszák meg. A negyedik napon, hogy amiként a császár a Római Birodalom ura, akképpen a római pápa minden püspök feje legyen. Az ötödik napon meghagyta, hogy aki a szentegyházakba menekül, mentesüljön minden bántalmazástól. A hatodikon, hogy senki ne merészeljen püspöke engedélye nélkül templomot építeni a városfalon belül. Hetednap, hogy a királyi birtokok tizedjövedelmét templomépítésre fordítsák. Nyolcadnap a császár Szent Péter egyházához járult, és keservesen vádolta magát vétkei miatt, majd kapát ragadott, és ő vágott elsőként a földbe a majdani bazilika megalapozására. Sőt tizenkét kosár földet is kihordott saját vállán az árokból.
Heléna, Constantinus édesanyja, Bethániában szerzett tudomást fia megtéréséről. Levelében dicsérte, hogy ellene mondott a bálványképeknek, de keményen meg is dorgálta, hogy a zsidók Istene helyett a megfeszített Emberistent imádja. Visszaírt neki a császár, hogy hozza magával a zsidó tanítómestereket, ő meg elővezeti a keresztény tanítókat, s majd a nyilvános vitán kiderül az igazság. Szent Heléna magával vitt száznegyvenegy tudós zsidót, köztük tizenkettőt, akik bölcsességben és ékesszólásban mind közül kiragyogtak.
Összegyűltek hát, Szilveszter a papjaival s a mondott zsidók, hogy a császár előtt vitatkozzanak. Közös megegyezésre két igen bölcs és kipróbált pogányt, Cratont és Zenophilust állították döntőbírónak. Nekik kellett ítéletet hozniuk. Jóllehet pogányok voltak, de igaz és megbízható emberek. Megegyeztek egymás közt, hogy amíg az egyik áll és beszél, a másik nem szólal meg.
A tizenkét zsidó közül az első, név szerint Abiathar kezdte, mondván: „Mivel ezek három Istenről beszélnek, Atyáról, Fiúról és Szentlélekről, nyilvánvaló, hogy a Törvény ellenében cselekszenek, mely így szól: »Lássátok, hogy én egyedül vagyok, és nincs énkívülem más Isten« (MTörv 32,39). Továbbá azt mondják, hogy Krisztus azért Isten, mert sok jelet tett. A mi Törvényünkben is sokan voltak, akik számtalan csodát tettek, mégsem merészelték soha az Istenség nevét bitorolni, mint ez, akit ezek imádnak.” Szilveszter válaszolt: „Mi egy Istent imádunk, de azt mondjuk, nem oly magányos, hogy ne örvendhetne Fiának. A ti könyveitekből is ki tudjuk mutatni az isteni személyek hármasságát. Atyának azt mondjuk, akiről a próféta ezt írja: »Ő segítségül hív engem: én Atyám vagy te, stb.« (Zsolt 88,27). Fiúnak azt, akiről ugyanő mondja: »Én fiam vagy te, én ma szültelek téged« (Zsolt 2,7). Szentléleknek azt, akiről szintén a Zsoltáros: »Az Úr igéje alkotta az egeket, és szájának lelke minden seregüket« (Zsolt 32,6). Abban is, hogy így szólt: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra« (Ter 1,26), egyértelműen megmutatta a személyek többességét és az istenség egységét. Jóllehet ugyanis három személy, de mégis egy az Isten, amit egy érzékletes példával némileg bizonyíthatunk.” Fogta a császár bíborpalástját, és három redőt hajtott rá, mondván: „Íme, látjátok a három redőt.” Majd kisimította, mondván: „Nos, látjátok, hogy három a redő, de egy a szövet. Így a három személy is egy Isten. Ami pedig azt illeti, hogy csodái alapján még senkit nem kell Istennek hinni, mert sok más is tett csodákat, mégsem mondták magukat isteneknek, mint Krisztus – nos ő éppen ezzel akarta bizonyítani, hogy Isten. Hiszen Isten sohasem tűrte, hogy akik gőgösen fölkeltek ellene, keservesen meg ne bűnhődjenek, ami kiderül Dáthán, Abiron és mások esetéből is. Nem hazudhatott s mondhatta magát Istennek, ha nem lett volna az, mivel semmiféle büntetés nem érte, miután Istennek nyilvánította magát, sőt csodatévő erő kísérte.
Akkor a döntőbírák így szóltak: „Nyilvánvaló, hogy Abiathar alul maradt Szilveszterrel szemben, mert a józanész is azt tanítja, hogy ha nem lett volna Isten, csak Istennek mondta volna magát, nem tudta volna a halottakat föltámasztani.”
Abiathar visszavonult, és másodjára egy Jónás nevezetű mester lépett a küzdőtérre: „Ábrahámot maga az Isten metélte körül, s megigazult; és Ábrahám fiai is mind a körülmetélés által igazultak meg. Aki tehát nincs körülmetélve, nem igazulhat meg.” Erre Szilveszter: „Nyilvánvaló, hogy Ábrahám már a körülmetélés előtt tetszett az Istennek, aki barátjának nevezte. Tehát nem a körülmetélés szerettette meg, hanem hite és igaz volta tette Isten előtt kedvessé. Így hát nem a megszentelődés, hanem a megkülönböztetés miatt kapta a körülmetélést.”
Ez is alulmaradt, s helyére a harmadik, Godofiás lépett: „Mi módon lehetett a ti Krisztusotok Isten, mikor ti magatok állítjátok, hogy megszületett, megkísértetett, elárultatott, lemezteleníttetett, epét ivott, megkötöztetett, eltemettetett? Mindez nem történhet meg Istennel.” Mire Szilveszter: „A ti könyveitekből megmutatjuk, hogy mindez előre megmondatott Krisztusról. Születéséről ezt írja Ézsajás: »Íme, egy szűz méhében fogan és fiat szül stb.« (Iz 7,14). Megkísértéséről Zakariás: »Láttam Jézust, a főpapot, amint az Úr angyala előtt állott, jobbján pedig a Sátán állott, hogy ellenkednék vele (Zak 3,1). Elárultatásáról a Zsoltáros: »Ki kenyeremet eszi vala, felemelte sarkát ellenem« (Zsolt 40,10). Lemeztelenítéséről ugyanő: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek« (Zsolt 21,19). Az epével való megitatásról: »És epét adtak nékem eledelül, és szomjúságomban ecettel itattak engem« (Zsolt 68,22). Megkötözéséről Ezsdrás: »Megkötöztetek engem, nem mint atyátokat, aki kivezeteti benneteket Egyiptomból; kiáltoztatok ellenem az ítélőszék előtt; a fára függesztve megaláztatok; elárultatok engem« (?). Eltemettetéséről Jeremiás: »Sírjában életre kelnek a holtak«(?).” Godoliás erre nem tudott mit válaszolni, mire a bírák visszavonulásra ítélték.
Előlépett a negyedik, Annás, és így szólt: „Ezek másokról szólnak, ez a Szilveszter meg azt állítja, hogy az ő Krisztusára vonatkozó jövendölések. Csak az maradt el, hogy bizonyítsa, valóban az ő Krisztusára vonatkoznak.” Erre Szilveszter: „Tudsz-e másról, akit szűz fogant, akit epével itattak, tövissel koronáztak, aki keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, feltámadt halottaiból és felment a mennyekbe?” Constantinus hozzátette: „Ha nem tud más ilyet, el kell ismernie, hogy alul maradt.” Mivel nem tudott, félreállították.
Előállt az ötödik, Doeth, s így szólt: „Ha Dávid magvából született Krisztus, és megszentelődött, mint mondjátok, akkor nem kellett volna megkeresztelkednie, hogy még egyszer megszentelődjék.” Erre Szilveszter: „Amiképpen a körülmetélkedés Krisztus körülmetélkedésében véget ért, azonképpen a mi keresztségünk Krisztus keresztségében a megszentelődés kezdetét jelentette. Nem azért keresztelkedett meg, hogy megszentelődjék, hanem hogy megszenteljen.” Doeth csak hallgatott, mire Constantinus azt mondja: „Nem hallgatna, ha meg tudná cáfolni.”
Ekkor Chusi, a hatodik azt mondta: „Azt szeretnénk, ha ez a Szilveszter kifejtené nekünk a szűztől való születés okait.” Mire Szilveszter: „A föld, melyből Ádám formáltatott, romlatlan volt és szűz, mert még soha nem nyílt meg, hogy embervért igyék, sem nem vette az átkot, hogy tövist teremjen, sem nem temetkezett őbelé halott ember, sem a kígyó nem kapta meg, hogy egyék belőle. Az új Ádámnak szűztől, Máriától kellett hát születnie, hogy miként a kígyó legyőzte a szűz szülöttét, úgy a Szűztől született győzze le őt. S aki Ádám felett győzött az Édenkertben, ugyanaz lett az Úr kísértője a pusztában, hogy aki legyőzte Ádámot, mert evett, azt legyőzze az Úr, mert böjtölt.”
A hatodik is legyőzetvén, Benjámin, a hetedik szólott: „Hogyan lehet a ti Krisztusotok Isten Fia, ha az Ördög úgy megkísérthette, hogy éhségében majdnem kenyeret csinált a kövekből, másszor a Templom ormára vitetett, hol meg arra akarta rávenni az Ördög, hogy imádja őt?” Mire Szilveszter: „Ha az Ördög győzött, mert Ádám hallgatott rá és evett, nyilvánvaló, hogy azáltal kellett legyőzni, hogy Krisztus megvetette a Sátán szavát és böjtölt. Hittel valljuk, hogy nem isteni, hanem emberi mivoltában kísértetett meg. S azért kísértetett meg háromféleképpen, hogy elűzzön tőlünk minden kísértést, és példát adjon a győzelemre. Ha ugyanis az ember győz az önmegtartóztatás erényével, gyakran megkísérti az emberi dicsvágy, és az emberi dicsvágyat követi az uralom- és hatalomvágy. Krisztus azért győzött ezekben, hogy példát adjon nekünk a győzelemre.”
Ez is alul maradt, mire folytatta a nyolcadik, név szerint Aroel, mondván: „Nyilvánvaló, hogy Isten teljesen tökéletes, és semmiben nem szűkölködik. Mi szükség volt arra, hogy Krisztus megszülessék? Azután miért hívod Igének? De az is nyilvánvaló, hogy mielőtt Fia lett volna, nem lehetett Istent Atyának hívni. Ha tehát azután Krisztus Atyjának mondták, változó volt, s nem állandó.” Erre Szilveszter: „A Fiú az idő kezdete előtt született az Atyától, hogy megteremtse, amik nem léteztek; és az időben született, hogy helyreállítsa, ami elveszett. Puszta igéjével is helyreállíthatta volna, de ha nem lett volna ember, szenvedésével nem válthatott volna meg, mert istenségében nem volt alkalmas a szenvedésre. Nem tökéletlenség, de tökéletesség volt, hogy istenségében nem szenvedhetett. Továbbá, hogy Isten Fiának neve az Ige, kiderül abból, amit a Próféta mond: »Az én szívem jó igétől árad« (Zsolt 44,2). Isten mindig Atya volt, mert mindig létezett az ő Fia, a Fiú pedig az ő Igéje, bölcsessége és ereje. Az Atyában mindig benne volt az Ige eszerint: »Az én szívem jó igétől árad«. Mindig benne volt a bölcsesség eszerint: »Én a Fölségesnek szájából származtam, elsőszülött vagyok minden teremtés előtt.« (Sir 24,5). Ereje eszerint: »A halmok előtt születtem, még a vizek kutai ki nem fakadtak« (Péld 8, 25; 24). Mivel tehát az Atya soha nem létezett Igéje, bölcsessége és ereje nélkül, mi módon gondolod, hogy csak idővel kapta ezt a nevet?”
Ez is alul maradt. Így szólt a kilencedik, Jubal: „Nyilvánvaló, hogy Isten nem kárhoztatja, nem is tiltja meg a házasságot. Miért tagadjátok hát, hogy házasságból született, akit tiszteltek? Hacsak nem, úgymond, be akarjátok feketíteni a házasságot! Aztán meg mi módon kísértetik, aki hatalmas, mi módon szenved, aki maga az erő, hal meg, aki az élet? Végül arra kényszerülsz, hogy két Fiúról beszélj: az egyiket az Atya nemzette, a második a Szűztől született. Az is hogyan lehetséges, hogy az ember, akit magára vett, szenved, de semmi sérelem nem éri azt, aki magára vette?” Mire Szilveszter: „Mi nem azért mondjuk, hogy Krisztus a Szűztől született, hogy elítéljük a házasságot, hanem mert elfogadjuk a szűzi születés ésszerű okát. Állításunkkal nem feketítjük be a házasságot, sőt felékesítjük, mert a Szűz, aki Krisztust világra hozta, házasságból született. Krisztus pedig azért kísértetett meg, hogy az Ördög minden kísértését legyőzze, s hogy minden szenvedést legyőzzön; azért halt meg, hogy a halál uralmát leigázza, Istennek pedig egy Fia van Krisztusban, s ahogyan valósággal láthatatlan az Isten Fia, úgy látható Krisztus. Ami tehát Isten, láthatatlan, ami ember, látható.
Egy példával megmutatom, hogy a magára vett ember szenvedett annak szenvedése nélkül, aki magára vette. Hogy ennek a bíbornak a példájával éljünk: egyszerű gyapjú volt, majd a gyapjút átitatta a vér, és bíborszínűvé vált. Mikor ujjaink közé vesszük és fonallá sodorjuk, mit sodrunk? Azt-e, ami a királyi méltóság színe, vagy azt, ami a gyapjú volt, mielőtt bíbor lett? A gyapjú az embert példázza, a bíborszín pedig az Istent, aki ott volt a szenvedésben, midőn a kereszten szenvedett, de egyáltalán nem volt alávetve a szenvedésnek.”
Thara, a tizedik mester közbeszólt: „Nem tetszik nekem ez a példa, mert a színt is sodorjuk a gyapjúval együtt.” A többiek mind ellene mondtak, mire Szilveszter így válaszolt: „Végy hát egy másik példát! A fát körülragyogja a napfény. Mikor kivágják, ő szenvedi el a csapásokat, a napfény azonban a fa kivágása ellenére sértetlen marad. Így a szenvedő emberben a istenség semmi szenvedésnek nem volt alávetve.”
Sileon, a tizenegyedik folytatta: „Ha a te Krisztusodról ennyit jövendöltek a próféták, meg akarnánk tudni, mi volt megcsúfolásának és szenvedésének oka.” Mire Szilveszter: „Éhezett Krisztus, hogy minket tápláljon; szomjúhozott, hogy kiaszottságunkban éltető italt adjon; megkísértetett, hogy a kísértéstől megmentsen; elfogatott, hogy az ördögök fogságából kiszabadítson; megcsúfoltatott, hogy az ördögök megcsúfolásától megmentsen; megkötöztetett, hogy a megkötözöttség és az átok gúzsából kioldozzon; megaláztatott, hogy felmagasztaljon; kifosztatott, hogy a bűnbeesés mezítelenségét a megbocsátás ruhájával takarja el; töviskoronát vett föl, hogy visszaadja nekünk a paradicsom elvesztett virágait; fára függesztették, hogy a fán fogant bűnös kívánságot megátkozza; epével és ecettel itatták, hogy az embert bevezesse a tejjel-mézzel folyó földre és megnyissa nekünk a mézzel bugyogó forrásokat; fölvette a halandóságot, hogy nekünk ajándékozza halhatatlanságát; eltemettetett, hogy a szentek temetését megáldja; föltámadott, hogy a halottaknak életet adjon, fölment a mennybe, hogy feltárja a menny kapuját, ül az Istennek jobbján, hogy a hívők könyörgéseit meghallgassa.”
Mikor Szilveszter befejezte, mind a császár, mind pedig a bírók és a zsidók egyetemben magasztalták beszédét. Méltatlankodva állt elő a tizenkettedik mester, Zambri, és erősen felindulva mondta: „Csodálkozom, hogy ti, bölcs bírák, hisztek a cifra beszédnek, s azt gondoljátok, hogy Isten mindenhatóságát emberi okoskodás bizonyíthatja. Hagyjuk már a szavakat, lássuk a tényeket! Ostoba, aki keresztre feszítettet imád, mikor én ismerem a mindenható Isten nevét, melynek hatalmas erejét a sziklák sem állják, s melyet egy teremtmény sem hallgathat. Hogy ti magatok is megítélhessétek, igazat mondok-e, vezessetek ide nekem egy vad bikát, s ha a fülébe súgom ezt a nevet, a bika szörnyethal.” Mire Szilveszter: „Te vajon hogy tanultad meg ezt a nevet, ha nem hallottad?” „Nem tartozik rád ez a hittitok, mert a zsidók ellensége vagy!” – válaszolta Zambri.
Elővezettek egy vad bikát, alig tudja száz bivalyerős ember odavonszolni, ám mikor Zambri egy szót a fülébe súgott, a bika nagyot bőgött, szeme kifordult, és azon mód kimúlt. A zsidók mind fölkiáltottak és szidalmazták Szilvesztert. Mire Szilveszter: „Nem Isten nevét mondta ki, hanem a Gonoszét. Az én Istenem, Jézus Krisztus nemcsak halállal sújthat élőket, hanem holtakat is életre kelt. Ölni és életet nem adni? Tudják ezt az oroszlánok, a kígyók meg a többi vadállatok is. Ha azért azt akarja, hogy elhiggyem: nem Ördög neve volt, mondja újra, és keltse életre, amit elpusztított. Mert Istentől írva vagyon: »Lássátok, hogy én egyedül vagyok, és nincs énkívülem más Isten, én ölök és elevenítek« (MTörv 32,39). Ha tehát nem képes rá, kétségkívül ördög nevét mondta ki, aki megölheti az élőt, de holtat nem tud életre kelteni.” A bírók sürgetik Zambrit, hogy rajta, támassza föl a bikát. Mire azt mondja: „Támassza föl Szilveszter a galileai Jézus nevében, s mind hiszünk. Mert ha szárnya lenne és röpülne, akkor se lenne képes megtenni.”
A zsidók egytől egyig megígérik, hogy ha föltámasztja a bikát, hisznek. Akkor Szilveszter imádkozni kezdett, és a bika füléhez hajolva mondta: „Te, átoknak és halálnak neve, távozz a mi Urunk Jézus Krisztus parancsára, akinek nevében mondom neked: Bika, kelj föl, és kezes jószág gyanánt menj vissza a csordához!” A bika rögtön talpra ugrott, és szelíden elballagott. Ekkor a királynő, a zsidók, a bírók és a többiek is mind megtértek.
Néhány nap múlva azonban a bálványok papjai a császár elé járultak, mondván: „Szentséges császár, egy sárkány lakozik egy barlangban, mióta a Krisztus hitére tértél. Nap mint nap háromszáznál is több embert megöl a leheletével.” Constantinus megtanácskozta a dolgot Szilveszterrel, aki így válaszolt neki: „Én Krisztus erejével megakadályozom, hogy bárkinek is ártson,” A papok megígérik, hogy ha megteszi, hinni fognak. Szilveszter imádkozni kezdett, s megjelent neki Szent Péter, mondván: „Bátran ereszkedj le a sárkányhoz két papoddal együtt, s mikor odaérsz hozzá, így szólítsd meg: »A mi Urunk Jézus Krisztus, aki a Szűztől született, megfeszíttetett, föltámadott és ül az Atyának jobbján, eljövend ítélni eleveneket és holtakat, te, Sátán, ebben a barlangban várd, amíg eljön!« Aztán egy fonallal bekötöd a száját, és egy gyűrűvel, amire kereszt van vésve, lepecsételed. Ennek végeztével épen és sértetlenül feljöttök, és megeszitek a kenyeret, amit néktek előkészítek!”
Százötvenkét lépcsőn ereszkedtek le a barlangba, s két lámpást vittek magukkal. Akkor elmondta a sárkánynak az említett szavakat, és sziszegő, süvöltő száját a parancs szerint bekötötte. Amikor már fölfelé kapaszkodott, két varázslóba botlott, akik titokban követték őket, hogy saját szemükkel lássák, valóban leszálltak-e a sárkányig. A sárkány bűzétől már halálukon voltak. Ezeket is épen-egészségesen vitte magával Szilveszter, s végtelen sokasággal együtt rögtön megtértek, amivel kettős haláltól menekedett meg a római nép: az ördög tiszteletétől és a sárkány mérgétől.
Mikor aztán közeledett Szilveszter végórája, három dologban intette a papságot: tudniillik hogy őrizzék meg az egymás iránti szeretetet, szentegyházaikat gonddal kormányozzák, s a nyájat a farkasok harapásaitól oltalmazzák. Ezek után boldogan szenderült el az Úrban, az Úr 320. esztendeje táján.
fordította: Déri Balázs