Szent Sebestyén
 [január 20.]

Sebestyén (Sebastianus) a ‚követő’ (sequens), a ‚boldogság’ (beatitudo), az astim, azaz ‚város’ és az ana, azaz ‚fölfelé’ szavakból tevődik össze, mintegy ‚aki a legfőbb Város és a mennyei dicsőség boldogságát követi’, vagyis birtokolja és megszerzi. Mégpedig Ágoston szerint öt pénzen: a szegénységen az Országot, a fájdalmon a vigasságot, a munkán a nyugalmat, a szégyenen a dicsőséget, a halálon az életet. Sebestyén neve a ‚nyereg’ szóból (bastum) is eredhet. Krisztus a harcos, az Egyház a ló, a nyereg pedig Sebestyén, akinek közvetítésével küzdött az Egyházban Krisztus, és aki sok vértanút felülmúlt. Sebestyén neve másképpen: ‚körülvett’ vagy ‚körüljáró’, mivel Sebestyént a nyílvesszők úgy vették körül, mint sünt a tüskéi, és a vértanúkat körüljárta, mindegyiket megerősítette.

 

Sebestyén, a keresztény férfiú, Narbonne-ból származott, majd milánói polgár lett. Diocletianus és Maximianus császárok annyira kedvelték, hogy az első cohors vezetésével bízták meg, és megparancsolták neki, hogy mindig színük előtt legyen. Csak azért hordott katonaruhát, hogy a keresztények kínvallatásakor a csüggedők lelkét megerősítse. Amikor a kiváló ikertestvéreket, Marcellianust és Marcust Krisztus hitéért le akarták fejezni, odajöttek szüleik, hogy meggyőződésüktől eltérítsék őket. Kibontott hajjal, megszaggatott ruhával és fedetlen kebellel jött anyjuk, és azt hajtogatta: „Ó, drága fiaim, hallatlan nyomorúság és elviselhetetlen fájdalom vesz körül engem. Jaj, én szerencsétlen, elvesztem fiaimat, kik önként tartanak a halálba. Ha ellenség ragadná el őket, követném elrablóikat a csata kellős közepébe, ha igazságtalan ítélet zárná őket börtönbe, halálra szántan oda is betörnék értük. Újfajta halál ez: a hóhért kérlelik, hogy sújtson le, felajánlják életüket, hogy elveszítsék, hívják a halált, hogy jöjjön. Új gyász és új nyomorúság, amelyben a gyermekek az ifjúságot önként eldobják maguktól, és a szülők szánalomra méltó öregségben kénytelenek élni.”

Míg anyjuk ezeket mondotta, szolgái kézen fogva idős apjukat is odavezették. Fejére hamut szórt, és égre emelt szemmel így kiáltott: „Eljöttem, hogy önként a halálba induló fiaimnak búcsút mondjak, és hogy a sírt, amit én boldogtalan, magamnak készítettem, nékik adjam. Gyermekeim, öregségem támaszai, szívemnek kettős fénye, miért szeretitek így a halált? Gyertek ide, ti ifjak, sirassátok az ifjakat, akik önként vesznek el! Gyertek, ti vének is, velem sirassátok fiaimat! Jöjjetek, apák, és vigyázzatok, nehogy ilyesmit kelljen elszenvednetek! Szemeim, hunyjatok ki a sírástól, hogy ne lássam, mikor fiaimat lefejezik!” Mialatt az apa ezeket mondta, megérkeztek feleségeik, és gyermekeiket feléjük nyújtva, jajongva kiáltoztak: „Kiknek hagytok itt minket, kik lesznek gyermekeitek urai, ki osztja szét gazdag birtokaitokat? Jaj, vasszívűek vagytok, lenézitek szüleiteket, visszautasítjátok barátaitokat, elvetitek feleségteket, lemondotok fiaitokról, önként átadjátok magatokat a hóhérnak.”

A férfiak lelke lágyulni kezdett. Szent Sebestyén, aki végig jelen volt, most közbelépett: „Ó, Krisztus erős katonái! Ne veszítsétek el az örök koronát e nyomorúságos hízelkedések miatt!” Majd a szülőkhöz fordult: „Ne féljetek, nem szakadnak el tőletek, hanem csak előremennek az égbe, és számotokra előkészítik a csillagos lakhelyet. A világ kezdete óta rászedi az élet a benne reménykedőket, a reá várakozókat félrevezeti, a benne bízókat kineveti, és így nem nyújt semmi biztosat, hogy mindenki számára kitessék: hazudott. Ez az élet biztatja a tolvajt, hogy lopjon, a haragvót, hogy dühöngjön, a hazugot, hogy becsapjon. Ő maga parancsolja meg a vétkeket, elrendeli a gaztetteket, jogtalanságokhoz ad tanácsot; ez az üldözés pedig, amit itt elszenvedünk, ma fellobban, de holnap elhamvad, ma felizzik, de holnapra kihűl, egyetlen óra alatt támad és egyetlen óra alatt enyészik is el. Az örökké tartó fájdalom azonban megújul, hogy dühöngjön, növekszik, hogy égessen; lángra lobban, hogy büntessen. Érzéseinket a vértanúság iránti szerelemre gerjesszük fel! Itt úgy véli az ördög, hogy győz: miközben megragad valakit, az ragadja meg őt; míg fogva tart, ő a fogoly; míg győz, már le is győzetett; míg kínoz, kínzatik, míg gyilkol, már meg is ölték; gúnyt űz, már ki is nevették.”

Mialatt Sebestyén ezeket mondta, majd’ egy órán át bearanyozta őt az égből hirtelen alászálló fényes ragyogás, hófehér palást borította be, és hét tündöklő angyal vette körül. Feltűnt mellette egy ifjú is, aki békecsókot adott neki, és ezt mondta: „Mindig velem leszel.”

Míg Sebestyén ilyeténképpen prédikált, Nicostratus felesége, Zoe, akinek házában a szenteket őrizték, s aki megnémult, a szent lába elé borulva mutogatva kért bocsánatot. Ekkor Sebestyén így szólt: „Ha én Krisztus szolgája vagyok, és ha igaz mind, amit ajkamról ez az asszony hallott és hitt, akkor nyissa meg száját az, aki megnyitotta prófétájának, Zakariásnak száját.” Erre a szóra felkiáltott az asszony „Áldott a te ajkaid beszéde, és áldottak, akik mindannak hisznek, amit szólottál. Egy angyalt láttam, aki könyvet tartott eléd, melyben minden szavad fel volt jegyezve.” Ezek hallatára férje is Sebestyén lába elé borult bocsánatért esedezve, és a vértanúkat eloldva kéne őket, távozzanak szabadon. Ők azt válaszolták, hogy semmiképpen sem akarják elszalasztani a győzelmet, amit már majdnem elnyertek. Az Úr akkora erőt és kegyelmet adott Sebestyén szavainak, hogy nemcsak Marcellianust és Marcust erősítette meg vértanúságukban, hanem atyjukat, Tranquillinust és anyjukat is sok mással együtt megtérítette. Polikárp keresztelte meg mindnyájukat.

Tranquillinus súlyos betegségbe esett, de amint megkeresztelkedett, meggyógyult.

Róma város prefektusa, maga is nagybeteg, arra kérte Tranquillinust, hogy vezesse elé azt az embert, aki meggyógyította. A pap és Sebestyén elmentek hozzá, és a prefektus kérlelte őket, hogy gyógyítsák meg. Sebestyén erre azt mondta neki, hogy először a bálványokat kell megtagadnia. Hatalmazza fel a prefektus, hogy összetörhesse azokat, és így meggyógyul. Chromatius prefektus azt mondta neki, hogy ezt szolgáival végeztesse el, ne saját maga. Sebestyén azt válaszolta: „A félénk szolgák rettegnek összetörni isteneiket. Ráadásul, ha az ördög ez alkalommal valamit ártana nekik, azt mondhatnák a pogányok, hogy azért van, mert isteneiket összetörték.” Polikárp és Sebestyén nekigyürkőztek hát, és több mint kétszáz bálványt összetörtek. Ezután azt mondták Chromatiusnak: „Minthogy összetörtük bálványaidat, meg kellene gyógyulnod, de mégsem gyógyultál meg, így bizonyos, hogy nem vetetted még el magadtól teljesen a hitetlenséget, vagy néhány bálványszobrot megőriztél.” Chromatius bevallotta, hogy van egy szobája, benne az asztrológia egész tudománya, amiért apja kétszáznál is több aranyat adott. Ennek segítségével előre tudja a jövendőt. „Nem épülhetsz föl mindaddig, míg ez a szoba épen áll” – mondta Sebestyén. Chromatius ezzel egyetértett, de fia, a kitűnő Tiburtius azt mondta: „Nem tűrhetem e nagyszerű mű elpusztítását, de apám gyógyulásának sem akarok útjába állni, ezért két kemencébe begyújtatok, hogy ha a csillagvizsgáló elég, és apám nem nyeri vissza egészségét, akkor ezt a kettőt elevenen égessék meg.” „Legyen, amint mondtad” – szólt Sebestyén.

Miközben a szobát összetörték, egy angyal jelent meg a prefektusnak, és hírül adta, hogy az Úr Jézus visszaadta egészségét. Chromatius egészségesen szaladt utána, hogy lábát megcsókolja, ezt azonban megtiltotta az angyal, mivel még nem volt megkeresztelkedve. Chromatius és fia, Tiburtius, valamint háza népéből ezernégyszázan vették föl a keresztséget. Zoét azonban az istentelenek elfogták, és hosszas kínzás után kilehelte lelkét. Mikor ezt meghallotta Tranquillinus, ezt mondta: „Az asszonyok előbb nyerik el a koronát, mint mi? Miért is élünk?” Pár nappal később Tranquillnust halálra kövezték.

Szent Tiburtiusnak megparancsolták, hogy az odahordott izzó szénen vagy mutasson be italáldozatot az isteneknek, vagy mezítláb járjon rajta. Keresztet vetvén a parázsra lépett, és ezt mondta: „Úgy tűnik, mintha rózsaszirmon járnék a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” Mire Fabianus így szólt hozzá: „Ki ne tudná, hogy titeket Krisztus bűbájosságra tanított?” Tiburtius erre: „Hallgass, szerencsétlen, nem vagy méltó, hogy ezt a szent és mézzel folyó nevet szádon kiejtsd!” A megdühödött prefektus lefejeztette.

Marcellianust és Marcust egy karóhoz kötözték, s mikor kikötötték őket, a zsoltár szavait mondták: „Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, ha együtt laknak az atyafiak” (Zsolt 132,1). A prefektus megszólalt: „Ti szerencsétlenek, hagyjatok föl esztelenségtekkel, és szabadítsátok meg magatokat!” Ők azt válaszolták: „Sohasem volt még ilyen jó dolgunk, bárcsak addig így hagynál minket, amíg lelkünk le nem veti a test ruháját.” Ekkor a prefektus lándzsával átszúratta oldalukat, és beteljesedett vértanúságuk.

Ezek után a prefektus Diocletianus császár előtt följelentette Sebestyént, akit az magához hívatott: „Mindig palotám első emberei közül valónak tartottalak, és te titokban az én üdvöm ellen és az istenek sérelmére voltál.” Sebestyén így válaszolt: „Mindig a te üdvöd érdekében tiszteltem Krisztust, mindig a Római Birodalomért imádtam az egekben lakozó Istent.” Diocletianus a mező közepén megköveztette Sebestyént és katonáival rányilaztatott, s azok úgy telelövöldözték nyílvesszőkkel, hogy olyan lett, mint egy sündisznó. Azt hívén, hogy már meghalt, eltávoztak.

Sebestyén azonban néhány napon belül felépült sebeiből, és odaállt a palota lépcsőjére, és a császárokat keményen megfeddte a keresztények ellen elkövetett bűneik miatt. Így szóltak a császárok: „Nemde ez a Sebestyén az, akit már rég halálra nyilaztattunk?” Sebestyén így válaszolt; „Az Úr azért méltóztatott engem feltámasztani, hogy találkozhassam veletek és megfeddjelek titeket bűneitek miatt, amiket Krisztus szolgái ellen követtek el.” A császár erre addig ütlegeltette, mígnem kilehelte lelkét. Testét a csatornába dobatta, hogy a keresztények ne tisztelhessék vértanúként. Szent Sebestyén azonban a következő éjszakán megjelent Szent Lucának, s fölfedte, hol van a teste, és meghagyta, hogy az apostolok lábaihoz temessék el. Így is történt. Diocletianus és Maximianus császárok idejében szenvedett vértanúságot. Ők az Úr 187. éve táján kezdtek uralkodni.

Szent Gergely meséli el Dialógusainak első könyvében, hogy Toszkánában egy nem sokkal azelőtt házasodott fiatalasszonyt elhívtak Szent Sebestyén egyháza felszentelésének ünnepére, ő azonban az előző éjjelen a testi gyönyörök ösztökélésére nem tudta magát férje ölelésétől megtartóztatni. Reggelre kelvén mégis elment a templomba, mert inkább az emberek, semmint Isten előtt szégyenkezett. Alighogy belépett a templomba, ahol Szent Sebestyén ereklyéi voltak, megszállta az ördög, és mindenki szeme láttára gyötörni kezdte. A templom papja ekkor befedte az oltárterítővel, az ördög erre őt is megszállta. Barátai ördögűzőkhöz vitték az asszonyt, hogy kiűzzék belőle a gonoszt. Mikor ráénekeltek, Isten ítélete folytán 6666, azaz egy légiónyi démon szállta meg, és még erősebben kezdték gyötörni. Végül Fortunatus, a szent életű férfiú gyógyította meg imáival az asszonyt.

A longobárdok történetében olvasható, hogy Gumbert király idejében egész Itáliát akkora járvány sújtotta, hogy alig akadt, aki a többieket eltemesse; leginkább pedig Rómában és Páviában dühöngött a pestis. Akkor a jó angyal sokaknak szemmel láthatóan is megjelent, kíséretében volt a vadászgerelyt tartó rossz is, akinek parancsolt, hogy üssön és gyilkoljon. Ahányszor egy házra ráütött, annyian haltak meg benne. Valaki azt az isteni kinyilatkoztatást kapta, hogy a járvány csak akkor szűnik meg, ha Páviában oltárt emelnek Szent Sebestyénnek. A Szent Péter bilincseiről elnevezett templomban meg is építették az oltárt. Mire azonnal abbamaradt a csapás. Rómából pedig idehozták Szent Sebestyén ereklyéit.

Ambrus így szól Praefatiójában: „Tiszteletre méltó Urunk, boldog mártírodnak, Sebestyénnek neved megvallásáért kiontott vére csodáidat hirdeti: hogy a gyöngéségben megmutatkozik az erőd, s fáradozásainkban te adsz előmenetelt, és az erőtlen betegeknek gyógyulást adsz szented imáira.”

 

fordította: Sarbak Gábor




Hátra Kezdőlap Előre