Alamizsnás Szent János
 [január 23.]

Alamizsnás Szent János alexandriai pátriárka, midőn egy éjszaka imádságba merült, meglátott maga mellett egy szépséges leányt, fején olajág koszorúval. Nagyon meglepődött, és megkérdezte tőle, hogy kicsoda. A leány így válaszolt: „Én vagyok a könyörületesség, én hoztam le Isten Fiát a mennyből. Fogadj el mátkádul, nem bánod meg!” Szent János megértette, hogy az olajág a könyörületességet jelképezi, és attól a naptól fogva oly könyörületes volt, hogy elnevezték Eleemonnak, azaz Alamizsnásnak. A szegényeket mindig urainak szólította; innen a szokás, hogy a keresztes vitézek mind a mai napig uraiknak nevezik a szegényeket. Összehívta szolgáit, s azt mondta nekik: „Járjátok végig a várost, és mind egy szálig írjátok össze uraimat!” Mivel nem értették, megmagyarázta: „Akiket ti nyomorultaknak és koldusoknak hívtok, én uraimnak és segítőimnek hirdetem, ők ugyanis valóban tudnak segíteni, és képesek a mennyországot nekünk adni.”

Amikor valakit alamizsnálkodásra akart ösztönözni, egy történetet szokott volt elmesélni. „A szegények egyszer, a napon sütkérezve az alamizsnálkodókról kezdtek beszélgetni: dicsérték a jókat és ócsárolták a rosszakat. Volt egy Péter nevű vámszedő, igen gazdag és nagy hatalmú ember, de a szegényekkel szemben könyörtelen. Aki a házához merészkedett, nagy méltatlankodással kergette el. A koldusok közt nem akadt egy sem, aki az ő házánál alamizsnát kapott volna. Az egyik koldus ekkor így szólt: »Mit adtok nekem, ha ma alamizsnát kapok tőle?« Fogadást kötöttek, és elment Péter házához, és alamizsnát koldult. Az hazaérkezve meglátta a koldust az ajtó előtt; rabszolgája éppen akkor vitte be a házba a hófehér búzalisztből sütött, friss kenyeret, s mivel nem volt kéznél kő, Péter egy ilyen kenyeret ragadott meg, és mérgesen vágta hozzá. A koldus gyorsan fölkapta és társaihoz sietett, elmesélve, hogy Péter tulajdon kezéből kapott alamizsnát.

A vámszedő két nap múlva halálos betegségbe esett, és az ítélőszék előtt látta magát. Ott volt néhány szerecsen is, amint éppen az ő bűneivel rakták meg a mérleg egyik serpenyőjét, a mérleg másik oldalán meg hófehérbe öltözött lények álltak nagy szomorúsággal, mert nem találtak semmit, amit a serpenyőbe tehettek volna. Egyikük megszólalt: »Valóban semmink sincs, hacsak az a búzakenyér nem, amit két nappal ezelőtt kénytelen-kelletlen Krisztusnak adott.« Amikor a kenyeret a serpenyőbe helyezték, úgy tűnt, helyrebillen az egyensúly. Azt mondták neki: »Tégy még valamit e fehér kenyérhez, különben elragadnak a szerecsenek!« Felébredt Péter, és megkönnyebbülten mondogatta: »Hej, ha egyetlen fehér kenyér, amit mérgemben hajítottam el, ennyire javamra van, mennyivel nagyobb hasznom lenne abból, ha mindenemet a szűkölködőknek adnám.«

Egy napon legjobb ruháját felöltve sietett az úton, amikor egy hajótörött valami ruháért esedezett hozzá. Tüstént levetette drága ruháit, és neki adta. Az fogta és rögtön eladta. Amikor az adószedő visszatért, látta, hogy ruháját eladásra kiakasztották. Annyira elszomorodott, hogy még enni sem volt kedve, és azt mondta: »Biztosan nem voltam méltó, hogy ez a koldus megtartson az emlékezetében.« Amikor elaludt, egy napnál ragyogóbb alakot látott, feje fölött kereszt volt, s azt a ruhát viselte, melyet ő adott a szűkölködőnek. Így szólt: »Miért sírsz, Péter?« Erre ő elmondta szomorúságának okát, mire az megkérdezte: »Megismered ezt?« Péter azt válaszolta: „Igen, uram.” Az Úr Péterhez: »Ezt hordom, mióta nekem adtad, és megköszönöm jóakaratodat, mert gyötört a hideg, s te felruháztál engem.« Magába szállva tehát jótékonykodni kezdett a szegényekkel, és azt mondogatta: »Él az Úr! Csak meg ne haljak addig, míg közéjük nem tartozom.« Miután a szegényeknek adta, amije csak volt, hívatta jegyzőjét, s azt mondta neki: »Egy titkot szeretnék rád bízni, melyet, ha kifecsegsz, vagy ha nem hallgatsz rám, eladlak a pogányoknak.« Tíz font aranyat adott neki, majd így folytatta: »Menj a Szent Városba, végy magadnak portékát, engem pedig adj el egy kereszténynek, s a pénzt oszd szét a szegények között!« Az tiltakozott, de Péter megfenyegette: »Ha nem hallgatsz rám, eladlak a pogányoknak!« Elvezette hát, ahogy Péter megparancsolta, s hitvány ruhában, mint saját szolgáját, eladta egy ezüstművesnek. A harminc pénzt pedig, amit érte kapott, a szegényeknek adta.

A legalantasabb munkákat végezte, úgyhogy mindenki megvetette, és a többi szolga is gyakran gúnyt űzött belőle, s már-már bolondnak tartották. Az Úr azonban gyakran megjelent neki, s megmutatva ruháját és egyéb dolgokat, megvigasztalta.

Közben maga a császár, de mindenki más is nagyon fájlalta egy ilyen jeles ember eltűnését. Néhány szomszédja Konstantinápolyból eljött a szent helyeket felkeresni, és Péter gazdája vendégül látta őket. Reggeli közben azt sugdosták egymás fülébe: »Mennyire hasonlít ez a szolga Péterhez, a vámszedőhöz.« Míg a többiek kíváncsian fürkészték, az egyik így szólt: »Ez tényleg Péter úr, fölkelek és elkapom.« Meghallotta Péter, s titokban elmenekült. A kapus süketnéma volt, és egy jelre szokta kinyitni a kaput, de Péter most nem jellel, hanem szóval parancsolta meg neki, hogy nyissa ki. Az pedig rögtön visszanyerte hallását és beszédkészségét, felelt neki és kinyitotta a kaput. Visszatérve a házba, mindenki csodálkozott, hogy tud beszélni, ő pedig ezt mondta: »Az, aki a konyhán dolgozott, kiment és elmenekült, de lássátok, biztosan Isten szolgája ő! Mikor azt mondta nekem: ‚Mondom neked, nyiss ki!’ – a szájából láng csapott elő, s mihelyt elérte nyelvemet és fülemet, azonnal visszanyertem hallásomat és beszédkészségemet.« Felugráltak mindnyájan, s a nyomába eredtek, de nem sikerült megtalálniuk. Ekkor a házban mindenki bűnbánatot tartott, hogy egy ilyen szent férfiúval ilyen hitványul bántak.”

Egy Vitalis nevű szerzetes próbára akarta tenni Szent Jánost, hogy mennyire lehet őt puszta szóval befolyásolni, s hogy könnyen hajlik-e a megbotránkozásra. Megérkezvén a városba, számba vette az összes örömlányt, és sorra látogatta őket, mondván: „Töltsd velem ezt az éjszakát, de ne paráználkodj!” Belépve egy-egy leány házába, letérdelt egy sarokba, és egész éjszaka érte imádkozott, majd reggel meghagyva, hogy senkinek el ne mondja, mi történt, eltávozott. Egyikük mégis fölfedte életmódját, de az öreg imájára rögtön megszállta az ördög, a többiek pedig azt mondták: „Megadta neked az Isten, amit megérdemeltél, mert hazudtál! Bujálkodni megy csak hozzád az az elvetemült, nem másért.” Estére kelve pedig azt mondja Vitalis mindenki füle hallatára: „El kell mennem, mert ez és ez az asszony vár.” Midőn többen szemrehányást tettek neki, így válaszolt: „Nekem tán nincs testem, mint akárki másnak? Vagy csak a szerzetesekre haragszik az Isten? Végül is azok is csak emberek, mint akárki más.” Erre azt mondták néhányan: „Végy magadnak feleséget, atyánk, változtass öltözetet, és akkor nem botránkoztatsz meg senkit,” Haragot mímelve így válaszolt: „Nem hallgatlak tovább benneteket, tűnjetek előlem! Aki meg akar botránkozni, csak botránkozzék nyugodtan, és verje fejét a falba. Tán az Isten rendelt titeket bíráimul? Menjetek, s törődjetek a magatok dolgával, nem nektek kell számot adnom az én dolgaimról!” De ezt már kiabálta. Amikor bepanaszolták Szent Jánosnak, Isten megkeményítette szívét, hogy ne adjon hitelt a hallottaknak. Vitalis pedig könyörgött Istenhez, hogy halála után fedje fel életét néhányak előtt, hogy ne tulajdoníttassék bűnükül, ha miatta megbotránkoztak. Sokat megtérített az említett asszonyok közül, és kolostorokban helyezte el őket.

Egy reggel az egyik leány házából kilépve, szembetalálkozott egy emberrel, aki éppen bujálkodni ment oda. Ez az ember adott a szerzetesnek egy pofont, és így ripakodott rá: „Te utolsó gazember, hát sohase tisztulsz meg szörnyű mocskodtól?” Erre a szerzetes: „Ide figyelj! Mindjárt te kapsz tőlem egy akkora pofont, hogy egész Alexandria összefut!” És lám, az ördög egy szerecsen képében arcul ütötte az embert, mondván: „Ezt a pofont Vitalis atya küldi neked.” És belebújva rögtön gyötörni kezdte, úgyhogy kiáltozására az egész nép összecsődült. Bűnbánatot tartva, Vitalis könyörgésére megszabadult.

Midőn Isten embere közeledni érezte halálát, ezt az írást hagyta hátra: „Ne ítélkezzetek idő előtt!” Midőn pedig az asszonyok elmondták, hogy mit tett, mindnyájan dicsőítették Istent, különösen pedig Szent János, mondván: „Én is megérdemeltem volna azt a pofont, amit amaz kapott.”

Egy szegény ember zarándoköltözetben Jánoshoz érkezett, és alamizsnát kért tőle. János hívatta sáfárát, és azt mondta neki: „Adj ennek hat pénzt!” A zarándok fogta a pénzt és távozott, majd ruhát cserélt, és a pátriárkához visszatérve, újra alamizsnát kért tőle. Az pedig hívatván sáfárát mondta: „Adj ennek hat aranyat!” A sáfár odaadta a pénzt, majd, miután az ember távozott, azt mondta Jánosnak: „A te kérésedre, atyám, kétszer adtam neki alamizsnát, hisz csak ruhát cserélt.” Szent János úgy tett, mintha nem tudná. Az pedig harmadszor is ruhát váltva Szent Jánoshoz jött, és ismét alamizsnát kért. Ekkor a sáfár megérintette Jánost, jelezve, hogy megint ő az. János erre azt mondta neki: „Eredj és adj neki tizenkét pénzt, hátha a mi Urunk Jézus Krisztus ő, aki próbára akar tenni engem, hogy képes-e többet kérni, mint amennyit én adni tudok.”

Egy alkalommal egy patrícius az egyház pénzét valamilyen kereskedelmi ügyletbe akarta befektetni, de a pátriárka semmiképpen nem volt hajlandó beleegyezni, mert ő meg a szegényeknek akarta odaadni. Mindketten hevesen vitatkoztak, majd haragosan távoztak. Kilenc órakor meghagyta a pátriárka főesperesének, hogy mondja meg a patríciusnak: „Uram, a nap lenyugvóban.”* Ezt hallva a patrícius könnyekre fakadt, elment Jánoshoz, és bocsánatot kért tőle.

Egyszer Szent János egyik unokaöccsét durván megsértette egy szatócs. Sérelmét sírva panaszolta el Jánosnak, és teljesen vigasztalan volt. A pátriárka azt mondta neki: „Hogy merészelt szembeszállni veled valaki, hogy nyithatta ki egyáltalán veled szemben a száját? Higgyél, fiam, csekélységemnek, olyan dolgot teszek ma vele, amin egész Alexandria csodálkozni fog.” Erre megnyugodott az ifjú, gondolván, hogy majd jól megvereti. Látva János, hogy megvigasztalódott, keblére ölelte, és így szólt: „Fiam, ha valóban alázatosságom unokaöccse vagy, készülj fel a megvesszőztetésre, s hogy mindenfelől szidalmazást kell elszenvedned. A valódi rokonság nem a testen és a véren múlik, hanem a lélek erényeiből tetszik ki.” Ezzel a szatócsért küldetett, és minden befizetést és adót elengedett neki. Aki csak meghallotta ezt, elcsodálkozott és megértette, hogy ez volt az, amit ígért: „Olyan dolgot teszek vele, amin egész Alexandria csodálkozni fog.”

A pátriárka hallott arról a szokásról, hogy mihelyt egy császárt megkoronáznak, sírkőfaragó mesterek lépnek elé, négy-öt, különböző színű márványdarabot tartva, és megkérdezik: „Milyen márványból, vagy ércből parancsolja Császári Felséged a síremlékét?” E szokást követve, maga is megparancsolta, hogy készítsenek számára síremléket, de úgy rendelkezett, hogy halálág ne fejezzék be. Egyeseknek pedig megparancsolta, hogy amikor éppen klérusával együtt egy nevezetes ünnepet ül, jöjjenek hozzá és mondják neki: „Uram, a síremléked befejezetlen. Parancsold meg, hogy fejezzék be, mert nem tudod, hogy mely órában jő el a tolvaj! (Mt, 24,43; Lk 12,39”).

Egyszer egy gazdag ember látta, hogy Szent János ágyán milyen hitvány rongyok vannak, mert a többit a szegényeknek adta. Vett hát egy nagyon drága takarót és Szent Jánosnak adta. János magára húzta a takarót, de nem tudott elaludni, mert arra gondolt, hogy háromszáz „ura” takarózhatnék ennyi pénzért. Egész éjjel gyötrődött, és azt mondogatta: „Hányan nem ettek, hányan fáznak a piactéren, hányan alszanak ma hidegtől vacogó foggal? Te bezzeg nagy halakkal tömted tele a hasad, hálószobádban pihensz minden bűnöddel együtt, s most ráadásul egy harminchat aranypénz értékű takaró alatt melegszel. Az alázatos János többé nem takarózik ezzel.” Reggel rögtön eladatta a takarót, és az árát a szegényeknek adta. Meghallva ezt a gazdag ember, másodszor is megvette azt a takarót, és Jánosnak adta, kérve, hogy ne adja el többé, hanem tartsa meg magának. János elfogadta, de ismét eladatta: és „urai” között szétosztotta az árát. Amikor meghallotta ezt a gazdag ember, ismét odament, megvette a takarót és elvitte Szent Jánosnak, és boldogan így szólt: „Majd meglátjuk, hogy ki fárad bele, te, hogy eladd a takarót, vagy én, hogy visszavásároljam.” Így aztán kedvesen kopasztgatta a gazdag embert, mondván, hogy nem vétkezik, aki azért fosztja ki a gazdagokat, hogy a szegényeknek adjon. Sőt, kétszeres a haszna: először, mert megmenti azok lelkét, másodszor, mert ezért nem kis jutalom jár.

Amikor Szent János az embereket alamizsnálkodásra akarta buzdítani, Szent Serapionról szokott mesélni. Serapion a köpenyét egy szegénynek adta, s mikor egy másik koldussal találkozott, aki a hidegtől szenvedett, annak meg a tunikáját adta oda. Evángéhumát a kezében tartva, meztelenül üldögélt, amikor valaki megkérdezte tőle: „Atyám, ki fosztott ki téged?” Ő az Evangéliumra mutatott és azt mondta: „Ez fosztott ki engem.” Amikor pedig egy újabb szegényt látott, eladta Szent Könyvét, és az árát neki adta. Megkérdezték tőle, hogy hova tette az Evangéliumot, mire azt felelte: „Az Evangélium azt parancsolja, hogy: »Menj, add el, amid vagyon, és add a szegényeknek!« (Mt 19,21). Csak ez az Evangéliumom volt, és azt adtam el, ahogy parancsolta.”

Egyszer, amikor valaki alamizsnát kért Jánostól, öt pénzt adott neki. Az méltatlankodott, hogy nem kapott több alamizsnát, és szidalmazni kezdte Jánost, sértéseket vágva az arcába. Hallva ezt a szolgák, rá akartak rohanni, és jól elverni, de János megtiltotta nekik, mondván: „Hagyjátok, testvéreim, hadd átkozzon engem! Én immár hatvan éve káromolom Krisztust a cselekedeteimmel, s ne tűrjem el, hogy ez az ember egyetlen alkalommal szidalmazzon?” Megparancsolta, hogy hozzák elő a pénzeszsákot, tegyék le elé, s annyit vegyen belőle, amennyit csak akar.

Az evangélium után a nép ki szokott menni a templomból, és az ajtó előtt fecsegtek. Egyszer a pátriárka az evangélium felolvasása után kiment velük együtt, és közéjük telepedett. Amikor ezen nagyon csodálkoztak, azt mondta nekik: „Fiaim, ahol a nyáj, ott a pásztor. Vagy bejöttök a templomba, s akkor magam is bemegyek, vagy itt maradtok, s akkor én is itt maradok.” Csak egyszer vagy kétszer csinálta meg ezt, és megnevelte a népet, hogy a templomban maradjon.

Egyszer egy ifjú elrabolt egy apácát. Klerikusai bepanaszolták Szent János előtt, kérve, hogy közösítse ki, mert két lelket veszejtett el egyszerre, a magáét s az apácáét. Szent János lecsendesítette őket, mondván: „Nem úgy, fiaim, nem úgy! Megmutatom nektek, hogy ti is két bűnt követtek el egyszerre. Először Isten parancsa ellen cselekedtek, aki azt mondja: »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!« (Mt 7,1). Másodszor, mert nem tudjátok biztosan, hogy vétkeznek-e mind a mai napig, s nem tartottak-e bűnbánatot.”

Szent János imádság közben gyakran elragadtatásba esett. Ilyenkor hallani lehetett, amint Istennel vitatkozik: „Igen, édes Jézusom, én osztogatok, te pedig adsz, lássuk, ki győz!” Amikor nagy lázba esett és közeledni érezte halálát, ezt mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy meghallgattál nyomorúságomban, amikor jóságodhoz fohászkodtam, hogy csak egyetlen obulus maradjon nálam, amikor meghalok. Azt kívánom, hogy ezt is adják a szegényeknek.”

Tiszteletre méltó testét egy olyan sírba helyezték, ahová két püspököt temettek el. A két test, csodák csodája, félrehúzódott, és Szent Jánosnak középen hagytak helyet.

Néhány nappal a halála előtt azt tanácsolta egy asszonynak, aki valami szörnyű nagy bűnt követett el, és senkinek sem merte meggyónni, hogy írja le azt – mivel tudott írni –, pecsételje le, hozza el neki, s majd ő imádkozik érte. Az asszony beleegyezett, gondosan le is írta, lepecsételte és átadta a levelet Szent Jánosnak. János azonban beteg lett, és pár nappal később elnyugodott az Úrban. Az asszony meghallva, hogy János elhunyt, azt gondolta, hogy vége van, lelepleződött, mert azt hitte, hogy János a levelet odaadta valakinek, s az mások kezébe jutott. Elment hát Szent János sírjához, és bőséges könnyhullatások közepette ezt kiáltotta: „Ó, jaj, el akartam kerülni a megszégyenülést, és mindenki előtt megszégyenültem!” Amint így keservesen siránkozott, s kérte Szent Jánost, hogy mutassa meg, hova tette az írást, íme, Szent János főpapi ornátusban kilépett a sírból, a két püspök, akik vele nyugodtak, két oldalról közrefogták, s így szólt: „Mit zaklatsz ennyire engem, s ezt a két püspököt, akik velem vannak? Miért nem hagysz békén nyugodni minket? Nézd, a halotti lepleink átáztak a könnyeidtől!” Ezzel odaadta neki a lepecsételt írást, ahogy volt, mondván: „Nézd ezt a pecsétet, nyisd fel a levelet és olvasd fel.” Az asszony felbontotta, bűnei teljesen el voltak törölve, helyettük ezt az írást találta: „Az én szolgám, János miatt töröltettek el bűneid.” Ekkor az asszony nagy hálát adott Istennek, János pedig a püspökökkel visszatért a sírba.

Szent János az Úr 605. esztendeje táján élt, Phocas császár idejében.

 

fordította: Madas Edit




Hátra Kezdőlap Előre