Dorottya (Dorothea), a dicső szűz és vértanú nemes szenátori vérből származott, atyja Dorus, anyja Thea volt. Az idő tájt szerte a Római Birodalomban kegyetlenül üldözték a keresztényeket. Dorus maga megvetette a bálványokat, ezért római javait minden birtokával, szántóföldjeivel, szőleivel, váraival és házaival együtt hátrahagyta, s feleségével meg két leányával, Christével és Calistével hajóra szállt. Cappadociába, Caesarea városába ment, ott telepedett le, és ott született az a leánya, akinek az életét most készülünk elmesélni.
Dorottyát születése után keresztény szokás szerint egy szent életű püspök megkeresztelte, és nevet adott neki, atyjának és anyjának nevéből szerkesztve. A leányka pedig betelt Szentlélekkel, erényekben s a békesség cselekedeteiben növekedett, szépsége minden leányét fölülmúlta. Az ördög, az irigy kígyó, a tisztaság megveszekedett ellensége nem tűrhette ezt. Fabriciust, a tartomány helytartóját szerelemre gyújtotta a szűz Dorottya iránt, hogy bűnös testi vággyal megkívánja. Fabricius a leányért küldetett, és hozományként kincseket meg egyéb javakat ígért neki számlálatlanul, ha feleségül megy hozzá.
Hallva ezt a kedves Dorottya, aki a földi gazdagságot, mint a föld sarát, semmibe vette, bátran megvallotta, hogy Krisztus jegyese. Fabricius erre éktelen haragra gyúlt, s a leányt forró olajjal telt hordóba tétette, de ő Krisztus segedelmével sértetlen maradt, mintha csak balzsammal kenegették volna. Sok pogány viszont, látva ezt a csodát, megtért lelkében. Fabricius azt gondolta, hogy varázslat történt, s Dorottyát kilenc napra minden élelem nélkül börtönbe záratta, a szent angyalok azonban táplálták. Mikor aztán az ítélőszék elé vezetik, szebb, mint valaha, és mindenki ámul: étlen-szomjan annyi nap után hogyan lehet ilyen gyönyörűséges.
Fabricius megfenyegette: „Ha nem imádod most azonnal az isteneket, nem kerülöd el a kínpad gyötrelmeit!” Dorottya így válaszolt: „Istent imádom, nem az ördögöt, a te isteneid pedig ördögök.” És földre borulva, szemét az égre emelve imádkozott az Úrhoz, mutassa meg mindenhatóságát, hogy ő az egy Isten, s hogy nincs más Isten rajta kívül, Fabricius egy oszlopot állíttatott, s rátétetett egy bálványt; íme, hirtelen angyalok serege jelent meg, és úgy összetörték a bálványt, hogy egyetlen darabkája sem maradt még az oszlopnak sem. Hallani lehetett, ahogy az ördögök a levegőben kiáltozták: „Dorottya, miért pusztítasz el bennünket?” És sok ezer pogány nyilvánosan megtért, akik később elnyerték a vértanúság pálmáját.
Dorottyát pedig lábánál fogva kínzófára vonták, testét vaskampókkal tépték, megvesszőzték, megkorbácsolták, majd égő fáklyákat kötöttek szűz mellére, s félholtan börtönbe zárták másnapig, Reggel elővezették, de egyetlen seb, egyetlen karcolás sem látszott rajta. Ezen maga az elöljáró is erősen csodálkozott, és azt mondta neki: „Most elmehetsz, szép leány, már eléggé megvertek.” És elküldte két nővéréhez, Christéhez és Calistéhez, akik, félvén a haláltól, elfordultak Krisztustól, hogy térítsék el húgukat is. Dorottya azonban, gyöngéden szólva nővéreihez, szívük vakságától megszabadította őket, és visszatértek Krisztus hitéhez. Meghallván ezt Fabricius, a két nővért háttal egymáshoz kötöztette, tűzbe vettette és megégettette.
Így szólt ekkor Dorottyához: „Meddig fecséreled az időnket, te boszorka? Vagy áldozol, és életben maradsz, vagy fővesztéssel lakolsz!” Dorottya örömtől sugárzó arccal válaszolt „Akárhogy erősködöl, kész vagyok Krisztusért, az én Uramért és jegyesemért vállalni a szenvedést. Övé a gyönyörűségek kertje, ahol rózsákat és almát fogok szedni, és vele örvendezem mindörökké.” Hallván ezt a zsarnok, felhorkant, és megparancsolta, hogy furkósbotokkal addig verjék szépséges orcáját, míg el nem fáradnak a pribékek, és arcvonásainak nyoma sem marad. Másnapig börtönbe zárták. Reggel ismét sértetlenül vezetik elő, éjjel ugyanis meggyógyította az Üdvözítő. Fővesztésre ítélik, s mikor a város falain kívülre vezetik, meglátja őt Theophilus, a birodalom főjegyzője. Gúnyolódva megkéri, hogy küldjön neki rózsát jegyese díszkertjéből. Dorottya meg is ígérte neki.
Midőn megérkezett a vesztőhelyre, könyörögve fohászkodott az Úrhoz mindazokért, akik nevének tiszteletére kínszenvedésének emlékét megülik, hogy szabadítsa meg őket minden gyötrelemtől, különösképpen a megszégyenítéstől, a szegénységtől és a hamis vádaktól, s hogy életük végén töredelmet és minden bűnükre bocsánatot nyerjenek. S főként a szülő asszonyok érezzenek fájdalmaikban gyors megkönnyebbülést, ha nevét segítségül hívják. Íme, szózat hallatszott a mennyből: „Jöjj, választottam, minden, amit kértél, meghallgatást nyert.” Dorottya pedig lehajtotta a fejét a bakó előtt. Ekkor egy bíborba öltözött fiú jelent meg, mezítláb, göndör fürtökkel, ruháján csillagok ragyogtak, kezében keszkenő, vagyis egy kosárka, három rózsával és ugyanannyi almával. Dorottya azt mondta neki: „Kérlek, uram, amit nekem hozol, add Theophilus írnoknak.” Ekkor lefejezték, s boldogan megtért Krisztushoz, az ő Jegyeséhez. A dicső szűz vértanú, Dorottya, az Úr 287. esztendejében, február 6-án szenvedett vértanúságot, Fabricius elöljárósága alatt, Diocletianus és Maximianus római császárok idejében.
Theophilus az elöljáró palotájában álldogált, midőn hirtelen megjelent előtte egy fiú és félrevonva őt, így szólt: „Ezt a rózsát az almával együtt Dorottya nővérem küldi neked jegyese paradicsomkertjéből,” Azzal a fiúcska eltűnt. Theophilus ekkor Krisztusnak, Dorottya istenének dicséretére és dicsőítésére fakadt, akinek hatalmában állt, hogy februárban, midőn hideg szorongatja a földet, és egyetlen ágacska sem rügyezik, rózsát és almát küldjön annak, akinek éppen akar. Áldott legyen az ő neve! Az ő bizonyságtételére és prédikációinak hatására szinte az egész vidék megtért.
Látva ezt a gonosz zsarnok, különféle kínzásokkal gyötrette, akár Dorottyát, végül apró darabokra szaggattatta, és a madarak eledeléül szétszóratta. Theophilus pedig, a szent keresztséggel és Krisztus titokzatos testének és vérének vételével megerősíttetvén, megtért Krisztushoz, aki megdicsőíti az ő szentjeit, és maga is megdicsőül őbennük, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű Isten, ki egyenlőképpen örökkévaló, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.
fordította: Madas Edit