Szent Lőrinc
 [augusztus 10.]

Lőrinc (Laurentius) annyi, mint ‚akinek babérja van’ (lauream tenens), azaz babérból való koszorúja, mert egykor ilyen ágakkal koszorúzták meg a győztest. Ez a fa ugyanis a győzelem jelképe: örökzöld a lombja, kellemes az illata és nagy az ereje. Szent Lőrinc neve tehát a babérból származik, mert vértanúságában győzelmet aratott. Ezért mondta Decius összezavarodva: „Azt gondolom, legyőzött bennünket.” Örökzöld volt szíve ártatlanságában és tisztaságában. Ezért mondta: „Az én éjszakámban nincs sötét.” Örök emlékezet által illatozott, erre vonatkozik: „Osztogatott, a szegényeknek adott: az ő igazsága megmarad örökkön örökké” (Zsolt 111,9). Szent Maximus erre mondta: „Hogy is ne maradna meg örökkön örökké az ilyen igazság, melyet szent fáradozással bevégzett és dicsőséges vértanúsággal szentelt meg?” Hathatós volt nagy erejű prédikálásában, ezzel térítette meg Lucillust, Hippolytust és Romanust. Ennek a fának abban van az ereje, hogy megtöri a követ, meggyógyítja a süketséget és állja a villámot. Így töri meg Lőrinc a kemény szívet, úgy adja vissza a lelki hallást, és így oltalmaz meg a gonoszok ítéletének villámától.

 

Lőrinc vértanú és levita Hispaniából származott, Szent Sixtus hozta őt Rómába. Johannes Beleth mester szerint* Szent Sixtus egyszer Hispaniában járt, s találkozott ott két kiváló modorú és kitűnő viselkedésű ifjúval, Lőrinccel, és annak rokonával, Vincével. Magával vitte őket Rómába. Lőrinc vele maradt, Vince viszont visszatért Hispaniába és ott dicső vértanúsággal végezte be életét. Johannes Beleth véleményének ellentmond kettejük vértanúságának ideje: Lőrinc ugyanis Decius alatt, Vince pedig még ifjúkorában, Diocletianus és Dacianus uralkodása idején szenvedett vértanúhalált; Decius és Diocletianus között negyven év telt el és hét császár uralkodott, úgyhogy Szent Vince akkor már nemigen lehetett ifjú.

Szent Sixtus Lőrincet archidiákonusává szentelte. Philippus császár és ugyancsak Philippus nevezetű fia abban az időben vette föl a keresztséget, és mint keresztények az Egyház felemelésében igen jeleskedtek. Maga Philippus volt az első császár, aki a keresztény hitet felvette; mondják, hogy Origenes térítette meg, jóllehet másutt az olvasható, hogy megtérítője Szent Pontius volt. A Város alapítása után 1000-ben uralkodott, úgyhogy Rómában az ezredik évet már Krisztusnak szentelték, nem a bálványoknak. A millenniumot a rómaiak nagy játékokkal és pompás látványosságokkal ünnepelték meg.

Philippus császárnak volt egy Decius nevű katonája, aki igen bátor volt és híres a fegyverforgatásban. Amikor Gallia fellázadt, a császár őt küldte oda, hogy a rebellis provinciát ismét római uralom alá hajtsa. Decius kitűnően elvégzett mindent, és győztesen tért vissza Rómába. A császár hallva közeledtét, hogy még jobban kitüntesse, Rómából egészen Veronáig elébe ment. De mivel a gonoszok lelke, minél nagyobb tisztességben van részük, arctál jobban felfuvalkodik, pöffeszkedő gőgjében Decius is hatalomra akart kerülni, és ura meggyilkolását fontolgatta. Midőn a császár sátrában pihent, Decius észrevétlenül behatolt oda, és álmában megfojtotta urát. A hadsereget pedig, mely a császárt kísérte, kéréssel, pénzzel, ajándékkal és ígéretekkel maga mellé állította, és gyors léptekkel indult a királyi város felé.

Hallva ezt az ifjabb Philippus, nagyon megrémült, és – mint azt Sicardus meséli Krónikájában – atyja, s a maga vagyonát Szent Sixtusra és Lőrincre bízta, hogy ha Decius őt is megöletné, a kincseket a templomok és szegények között osszák szét. Az ne zavarjon bennünket, hogy azokat a kincseket, melyeket Lőrinc elosztogatott, nem a császár, hanem az Egyház kincseinek nevezték. Lehet ugyanis, hogy Philippus császár kincseivel együtt bizonyos egyházi vagyont is szétosztott, vagy hogy azért nevezik egyházi kincseknek, mert Philippus az Egyház szegényei között való elosztásra szánta, bár az is kétséges, hogy Sixtus abban az időben élt-e. Erről később bővebben szólunk még.

Ezután Philippus elmenekült és elrejtőzött Decius színe elől, a szenátus pedig Decius elé járult, megerősítette őt a hatalomban. Amikor a keresztényeket kegyetlenül üldözni kezdte, kitűnt, hogy nemcsak árulásból ölte meg az urát, hanem a bálványimádás iránti buzgóság is ösztönözte. Akiket elfogatott, azokat a legcsekélyebb szánalom nélkül megkínoztatta. Ebben az üldözésben sok ezer keresztény jutott vértanúságra, közöttük szerzett vértanúkoronát az ifjabb Philippus is. Ezután Decius vizsgálatot tartott ura kincsének ügyében. Elébe vitték ekkor Szent Sixtust, mint aki Krisztust imádja, és úgymond a császári vagyont bitorolja. Decius tömlöcbe vetette, hogy az ottani kínzások hatására megtagadja Krisztust és előadja a kincseket.

Szent Lőrinc követte Sixtust és utána kiáltott; „Hová sietsz, atyám, fiad nélkül? Hová mégy, szent pap, diákonusod nélkül? Te sosem szoktál segédlet nélkül áldozatot bemutatni. Mit kifogásol atyaságod bennem? Talán hitványnak találtál? Tapasztald meg, hogy alkalmas szolgát választottál-e, akire Krisztus vérének kiosztását bíztad.” Szent Sixtus így válaszolt neki: „Nem hagylak el téged, fiam, nem hagylak magadra, de nagyobb küzdelmek várnak még reád Krisztus hitéért. Mi, öregek könnyebb harcot vívunk, de rád, mint ifjúra vár a dicső győzelem a zsarnok felett. Három nap múlva követsz engem: a papot a levita.” És átadott neki minden kincset, meghagyva, hogy ossza el a templomok és a szegények között. Szent Lőrinc pedig éjjel-nappal szorgalmasan látogatta a keresztényeket és mindenkin szüksége szerint segített.

Egy özvegyasszonyt is fölkeresett, aki sok keresztényt rejtegetett házában, s akit hosszan tartó főfájás gyötört. Szent Lőrinc kézrátétellel megszabadította a főfájástól, és miután megmosta a szegények lábát, mindnyájuknak alamizsnát osztott. Ugyanezen az éjszakán egy másik keresztény házához érkezett, ahol egy vakot talált, kinek a kereszt jelével megnyitotta a szemét.

Midőn Szent Sixtus nem engedelmeskedett Deciusnak és nem volt hajlandó áldozni a bálványoknak, az megparancsolta, hogy fejezzék le. Odafutván Szent Lőrinc, utána kiáltott: „Ne hagyj el, szentatyám, mert szétosztottam már a kincseket, amiket rám bíztál!” Akkor a katonák, hallván a kincsekről, elfogták Lőrincet és átadták Panthemius tribunusnak, az pedig Decius elé vitte. Decius császár megkérdezte tőle: „Hol vannak az Egyház kincsei, melyekről úgy tudjuk, hogy te rejtegetted?” Midőn Lőrinc nem válaszolt, átadta Valerianus prefektusnak, hogy ha nem adja elő a kincseket, és nem áldoz a bálványisteneknek, pusztíttassa el különböző gyötrelmekkel és kínzásokkal. Valerianus Lőrinc őrizetét egy Hippolytus nevű prefektusra bízta, aki másokkal együtt tömlöcbe záratta.

Volt ott a foglyok között egy Lucillus nevű pogány, aki a sok sírástól elveszítette szeme világát. Lőrinc megígérte neki, hogy visszanyeri látását, ha hisz Krisztusban és megkeresztelkedik. Erre buzgón kérlelte, hogy keresztelje meg. Lőrinc vévén a keresztvizet, így szólt: „A bűnbánat mindent tisztára mos.” Miután alaposan kikérdezte a hit tanításáról, Lucillus megvallotta, hogy mindezt hiszi; Lőrinc ekkor a vizet fejére öntötte és Krisztus nevében megkeresztelte. A vak rögtön visszanyerte szeme világát. Ezért sok vak jött hozzá, akik megvilágosulva távoztak. Ezt látva Hippolytus azt mondta: „Mutasd meg nekem a kincseket!” Lőrinc így válaszolt: „Ő, Hippolytus, ha hiszel az Úr Jézus Krisztusban, a kincseket is megmutatom, és örök életet ígérek neked.” Hippolytus erre: „Ha tettekkel bizonyítod, amit mondtál, megteszem, amire biztatsz.” Abban az órában hitre tért Hippolytus, és családjával együtt felvette a szent keresztséget. Megkeresztelkedvén így szólt: „Láttam az ártatlanok lelkét boldogan örvendezni.”

Ezután Valerianus megparancsolta Hippolytusnak, hogy állíttassa elő Lőrincet. Lőrinc azt mondta neki: „Menjünk együtt, mert dicsőség vár rád is, rám is!” Együtt mennek hát a törvényszék elé, és folytatódik a vizsgálat a kincs ügyében. Lőrinc három nap haladékot kér, amit Valerianus engedélyez is Hippolytus felügyelete alatt. A három nap alatt Lőrinc összegyűjtötte a koldusokat, sántákat, vakokat és Sallustianus palotájában bemutatta őket Deciusnak, mondván: „Íme, itt vannak az örök kincsek, akik sohasem fogynak el, csak szaporodnak; szét vannak osztva közöttük egyenként, és mindnyájuknál megtalálhatók. Ők vitték ugyanis kezükben a kincseket az égbe.” Valerianus Decius jelenlétében így szólt: „Mit csűröd-csavarod? Áldozz már, és hagyd abba ezt a mesterkedést!” Lőrinc így válaszolt: „Kit kell imádni inkább, a művet-e, vagy a mestert?” Decius haragra gerjedt és megparancsolta, hogy ólmos korbáccsal verjék meg és mutassanak neki mindenféle kínzószerszámot.

Amikor megparancsolták, hogy mutasson be áldozatot, amivel elkerülheti ezeket a kínzásokat, azt mondta: „Szerencsétlen, hiszen mindig ilyen lakomát kívántam.” Decius erre: „Ha ez neked lakoma, hívd meg a hozzád hasonló istenteleneket, hogy veled együtt lakomázzanak.” Lőrinc így szólt: „Nevüket feljegyezték már az égben, ezért méltatlan vagy látásukra.” – Decius ekkor megparancsolta, hogy meztelenre vetkőztetve furkósbotokkal verjék és izzó vaslapokkal sütögessék az oldalát. Lőrinc így imádkozott: „Uram, Jézus Krisztus, Istentől való Isten, könyörülj rajtam, szolgádon, mivel vádoltatván nem tagadtam meg szent nevedet, és a vallatásnál Uramnak vallottalak!”

Azt mondta Decius: „Tudom, hogy varázslatos tudományoddal kijátszod a kínzásokat, de engem nem tudsz sokáig kijátszani. Az istenek és az istennők a tanúim, hogy ha nem áldozol, válogatott kínzásokkal fogsz elpusztulni,” Akkor megparancsolta, hogy ólmos korbácsokkal hosszan ütlegeljék. Lőrinc pedig így könyörgött: „Uram, Jézus Krisztus, vedd magadhoz lelkemet!” Akkor az égből hang szólott, melyet Decius is hallott: „Még sok küzdés vár reád addig.” Decius haragra gerjedve így szólt: „Római férfiak, hallottátok a démonokat, amint ezt a szentségtörőt vigasztalják, aki nem hajlandó a mi isteneinket tisztelni, nem fél a kínzásoktól, nem retteg a haragvó fejedelmektől?” Megparancsolta, hogy ismét kínozzák meg ólmos korbáccsal. Lőrinc azonban kinevette, megköszönte neki, és imádkozott a jelenlevőkért.

Ebben az órában hitre jutott egy Romanus nevű katona, s azt mondta Szent Lőrincnek: „Látom, hogy egy szépséges ifjú áll előtted, és gyolccsal törülgeti tagjaidat. Az Istenre kérlek, ne hagyj magamra, hanem keresztelj meg hamar!” Azt mondta Decius Valerianusnak: „Azt gondolom, a boszorkányos mesterkedés legyőzött bennünket.” Megparancsolta, hogy oldják fel a kínpadról, és Hippolytus őrizetére bízta. Romanus pedig egy korsó vizet vitt magával, Lőrinc lába elé borult, s felvette tőle a keresztséget. Amint erről Decius tudomást szerzett, botokkal ütlegelni kezdte Romanust. Amikor az bátran kereszténynek vallotta magát, Decius parancsára lefejezték.

Még azon az éjszakán Decius elé vezették Lőrincet. Hippolytus sírni kezdett, és fel akart kiáltani, hogy ő is keresztény, mire azt mondta neki Lőrinc: „Rejtsd el Krisztust a belső emberben (Ef 3,16), és amikor kiáltok, halld meg, és akkor jöjj!” Ekkor mindenféle kínzószerszámot vittek Decius elé. Azt mondta Decius Lőrincnek: „Vagy áldozol végre az isteneknek, vagy ezt az egész éjszakát a kínzásoddal töltjük,” Lőrinc így válaszolt: „Az én éjszakámban nincs sötét, minden fényben ragyog benne.” Decius erre: „Hozzatok ide egy vaságyat, hadd pihenjen rajta ez a megátalkodott Lőrinc!” A szolgák erre levetkőztették, vasrostélyra fektették, és parazsat téve alá vasvillákkal döfködték. Azt mondta Lőrinc Valenanusnak: „Tanuld meg, szerencsétlen, hogy a te szened hűsít engem, rád viszont örök büntetést hoz, mivel tudja az Úr, hogy vádoltatván nem tagadtam meg őt, és amikor vallattak, megvallottam Krisztust, amikor pedig égetnek, hálát adok.” És vidám tekintettel fordult Deciushoz: „Lám, te szerencsétlen, megpörzsölted az egyik felemet, fordíts a másik oldalamra is és egyél.” És hálát adva, így szólt: „Hálát adok neked, Uram, hogy kapuidon belépni méltattál!” Ezzel kilehelte lelkét.

Decius összezavarodva Valerianusszal együtt Tiberius palotájába ment, s a testet a tűzön hagyták. Reggel Hippolytus titokban magához vette, illatos szerekkel kente be, és Justinus presbiterrel együtt eltemették a Veranus mezőn. A keresztények három napon át böjtöltek, és virrasztottak, jajgattak és zokogtak.

Sokan kétségbe vonják, hogy Lőrinc ez alatt a Decius alatt szenvedett vértanúságot, hiszen a krónikában az áll, hogy Sixtus jóval Decius után élt. Eutropius azt mondja: „Decius üldözte a keresztényeket, s többek közt Szent Lőrinc levitát és vértanút is megölette.” Egy másik, elég szavahihető krónika azonban azt jelzi, hogy Lőrinc nem azon Decius császár idejében szenvedett vértanúságot, aki Philippust követte a trónon, hanem ifjabb Decius alatt, aki caesar és nem imperator volt. Decius imperator és ifjabb Decius között, akinek idejében Lőrinc állítólag szenvedett; több császár és pápa volt.

Ugyanott olvasható ugyanis, hogy Decius császárt Gallus és annak fia, Volusianus követte a hatalomban, utánuk pedig Valerianus és Gallienus az ifjabb Deciust tették meg caesarrá, de nem imperatorrá. Hajdan ugyanis a császárok egyeseket caesarokká tettek ugyan, de nem augustusszá vagy imperatorrá. A krónikákban olvashatjuk, hogy Diocletianus Maximianust caesarrá tette, s csak később nevezte ki augustusszá. Ezen császárok idejében, tudniillik Valerianus és Galfienus alatt birtokolta Sixtus a római pápai trónust. Ez a Decius caesar, s nem az imperator végeztette ki tehát Lőrincet. Ezért Lőrinc legendája soha nem nevezi Deciust imperatornak, csak caesarnak. Decius imperator ugyanis csak két évig uralkodott, és ő Szent Fábián pápából csinált vértanút. Fábiánt Kornél követte, aki Volusianus és Gallus alatt szenvedett vértanúságot. Kornélt Lucius, Luciust pedig István követte: ez utóbbi Valerianus és Gallienus alatt szenvedett vértanúhalált, akik tizenöt éven át uralkodtak. István utóda volt Sixtus. Ezek olvashatók abban a krónikában.

Minden krónika, Eusebiusé, Bedáé és Isidorusé megegyezik abban, hogy Sixtus pápa nem Decius császár idejében élt, hanem Galhenus alatt. Egy másik krónikában az olvasható, hogy az említett Gallienusnak két neve volt, egyszerre hívták Gallienusnak és Deciusnak, és őalatta szenvedett vértanúságot Sixtus és Lőrinc az Úr 255. esztendeje táján. Godofridus is azt írja Pantheon című könyvében, hogy Gallienust más néven Deciusnak hívták, és hogy Sixtus és Lőrinc az ő idejében szenvedett vértanúságot. Ha ez igaz, Johannes Beleth állítása is érvényes lehet.

Szent Gergely beszéli el a Dialógusok könyvében, hogy élt Sabiniában egy apáca, aki testi tisztaságát megőrizte, de igen fölvágták a nyelvét. Amikor eltemették Szent Lőrinc templomában, a vértanú oltára előtt kettévágták az ördögök: egyik fele érintetlen maradt, a másik fele elégett, s az égés nyomai másnap láthatóak voltak.

Tours-i Gergely meséli,* hogy egyszer egy pap Szent Lőrinc egyik templomát javította, és az egyik gerenda nagyon rövid volt. Kérte Lőrincet, hogy ő, aki a szegényeket gyámolította, segítsen rajta szükségében. A gerenda erre hirtelen úgy megnőtt, hogy nagy része fölösleges lett. Ezt a részt a pap apró darabokra vágta, és sok betegséget meggyógyított vele. Ezt bizonyítja Szent Fortunatus is. Birone várában, Itáliában történt, hogy midőn valakit fogfájás gyötört, és megérintették avval a fával, rögtön megszűnt a fájdalma.

Volt egy másik, Sanctulus nevű pap – Gergely meséli a Dialógusok könyvében* –, aki helyre akarta hozatni Szent Lőrinc templomát, miután a longobárdok felégették, s ezért sok mesteremben fogadott fel. Egy napon nem volt mit enniük adni. Miután fohászkodott, benézett a kemencébe, és egy hófehér cipót talált ott, de látszott, hogy még három embernek sem lesz elegendő, egyetlen reggelire sem. Lőrinc nem akarta, hogy övéi nélkülözzenek, s úgy megszaporította a cipót, hogy tíz napig elegendő élelme volt valamennyi munkásnak.

Vincentius meséli krónikájában, hogy a milánói Szent Lőrinc-templomban volt egy csodálatosan szép kristálykehely. Egy ünnep alkalmával a diákonus az oltárhoz vitte, de megbotlott, s a kehely kezéből a földre esett és darabokra tört. A diákonus kétségbeesve szedegette össze a cserepeket és az oltárra téve Szent Lőrinchez imádkozott. Az eltört kelyhet épen és hibátlanul kapta vissza.*

A Szűz Mária csodáiról szóló könyvben olvashatjuk, hogy élt egyszer Rómában egy István nevű bíró, aki szívesen fogadott el ajándékot, és sok ítéletet maghamisított. Ez a bíró Szent Lőrinc templomának három házát és Szent Ágnes templomának egy kertjét erőszakosan megszerezte, és a szerzeményt jogtalanul bitorolta. Történt pedig, hogy amikor meghalt, és Isten ítélőszéke elé vezették, Szent Lőrinc nagy méltatlankodva odament hozzá és háromszor jó hosszan megszorongatta a karját, és nagy fájdalmat okozva neki, jól meggyötörte. Szent Ágnes viszont a többi szüzekkel együtt látni sem akarta, az arcát is elfordította. Akkor a Bíró ítéletet mondott fölötte: „Mivel ajándékot elfogadva eladta az igazságot, az áruló Júdás helye illeti meg.” Szent Proiectus viszont, akit István életében nagyon szeretett, Szent Lőrinchez és Szent Ágneshez járulván kegyelemért könyörgött számára: Ekkor ők is, meg a Boldogságos Szűz is esedezett érette, hogy a bíró lelke visszatérhessen testébe, és ott harminc napon át penitenciát tarthasson. A Boldogságos Szűz még külön meghagyta neki, hogy mindennap mondja el a „Boldogok, kiknek útja szeplőtlen” kezdetű zsoltárt (Zsolt 118). Amikor visszatért a testébe, a karja olyan fekete és égett volt, mintha testileg szenvedett volna. Ezt a jelet élete végéig hordozta. Bűneit jóvátévén, harmincnapi bűnbánat után megtért az Úrhoz.

Henrik császár életében olvassuk, hogy feleségével, Kunigundával szüzességben éltek. Az ördög bujtogatására meggyanúsította feleségét egy katonával, és arra ítélte, hogy izzó ekevasakon tegyen meg tizenöt lépést. Ő rálépvén, így szólt: „Krisztusom, te tudod, hogy sem Henrik, sem más nem érintett engem, segíts meg ezért!” Henrik haragra gerjedve arcul ütötte. Egy hang szólt ekkor Kunigundához: „Szűz Mária téged, a szüzet megszabadított.” És az izzó vason sértetlenül átlépdelt.

Amikor a császár meghalt, egy remete cellája előtt nagy tömeg ördög vonult el. Ő kinyitotta az ablakot, és az utolsót megkérdezte, hogy kifélék volnának. Azt felelte: „Egy légió ördög, a császár halálára sietünk, hátha valami nekünk valót találunk benne.” Megeskette a remete, hogy visszatér hozzá. Visszafelé jövet azt mondta: „Semmire nem jutottunk, mert mikor feleségének hamis gyanúsítását és más bűneit meg a jótéteményeit mérlegre tették, Lőrinc, akit megsütöttek, hozott egy igen súlyos aranyfazekat, s mikor éppen úgy tűnt, hogy mi győzünk, a mérleg serpenyőjére dobta, s így az már igen sokat nyomott. Akkor én mérgemben letörtem egy darabot az aranyfazék füléből.” Fazéknak nevezte az ördög a kelyhet, melyet a nevezett császár az általa megkülönböztetett áhítattal tisztelt Szent Lőrincnek szentelt eichstädti templom számára csináltatott, A kehelynek nagysága miatt két füle volt. Kiderült, hogy a császár valóban akkor halt meg, és a kehely egyik füle letörött.

Gergely Registrumában* elmondja, hogy elődje valamit ki akart javítani Szent Lőrinc sírja körül, de nem tudta pontosan, hogy maga a test hol nyugszik. Egyszer csak akaratlanul rábukkantak, és mindenki, aki ott volt, szerzetesek és vendégek, tíz napon belül meghaltak.

Meg kell jegyeznünk, hogy úgy tűnik, Szent Lőrinc kínszenvedése négy dologban felülmúlja a többi szent vértanú szenvedését, amint ez a már emutett Szent Maximus és Szent Ágoston szavaiból kiderül. Először is a szenvedés kegyetlenségében, másodszor a hatásában, illetve a hasznában, harmadszor állhatatosságban és bátorságban, negyedszer a csodálatos küzdelemben és a győzelem módjában.

Szent Lőrinc kínszenvedése először tehát a legnagyobb a büntetés kegyetlenségét tekintve. Erről így beszél Szent Maximus püspök, vagy bizonyos írások szerint Szent Ambrus: „Testvéreim, Lőrincnek nem mindennapi vagy rövid kínszenvedésben volt része. Az, akire kard sújt le, egyszer hal meg, akit égő kemencébe vetnek, egy pillanat alatt megszabadul a kíntól, de őt hosszú és sokféle büntetéssel kínozták, úgyhogy a halál folyton jelen volt a gyötrelemben, de a véget csak nem akarta meghozni. Olvassuk, hogy a szent ifjak (Dán 3) jártak-keltek a megkínzatásukra szánt lángok közepette, és lábukkal taposták a tüzet. És mégis, Lőrinc dicsősége még nagyobb, mert míg ők csak jártak-keltek a büntető lángokban, addig Lőrincnek büntetésből rá kellett feküdnie a tűzre; azok csak lábbal taposták a tüzet, ő az oldalából kifolyó nedvekkel oltogatta; azok a kínok közepette fölemelt kézzel imádkoztak az Úrhoz, ő a kínszenvedésben kiterítve, egész testéből könyörgött az Úrhoz.”

Azt is meg kell jegyezni, hogy Szent István után Szent Lőrinc az első a vértanúk között. Nem mintha nagyobb kínokat szenvedett volna el másoknál, mert sokan vannak, akik ugyanúgy szenvedtek, sőt egyesek még nagyobb kínokat is kiálltak, de azt mondják, hogy Lőrincnél hat dolog találkozott.

Az első: a kínszenvedés helye. Rómában szenvedett vértanúságot, mely a földkerekség feje, és ott van az Apostoli Szentszék.

A második: a prédikáció. Ezt a szolgálatot nagy buzgalommal töltötte be.

A harmadik: a kincsek dicséretre méltó szétosztása. Bölcsen osztotta szét azt a szegények között. Ezt a három okot Guilhelmus Autissiodorensis sorolja fel.

A negyedik: vértanúságának hiteles és bizonyított volta. Habár másokkal kapcsolatban még nagyobb kínzásokról olvashatunk, de ezek nem hitelesek, sőt olykor kétségbe vonhatók. Az ő kínszenvedését viszont az Egyház is hitelesnek tartja, és kiemelkedően megünnepli. Beszédeiben sok szent is megerősíti és igazolja az ő kínszenvedését.

Az ötödik; a méltóság foka. Az Apostoli Szentszék archidiákonusa volt, s azt mondják, hogy utána nem is volt több archidiákonusa a római Szentszéknek.

A hatodik: a kínzások kegyetlensége. Nagyon súlyos kínokat kellett kiállnia, többek közt, hogy vasrostélyon megsütötték. Ezért mondja róla Ágoston: „Megparancsolta, hogy meggyötört és a sok ütlegeléstől összevissza szabdalt tagjait tűz fölött sütögessék, hogy a vasrostélyon, mely az állandó tüzeléstől perzselően izzott, a kínzás annál kegyetlenebb, s a test forgatásával a gyötrelem minél hosszabb legyen.”

Másodszor Szent Lőrinc kínszenvedése a legnagyobb hatását, illetve hasznát tekintve. Szent Ágoston és Szent Maximus szerint a büntetés kegyetlensége tette őt dicsőséggel felmagasztalttá, a közvéleményben híressé, áhítatra serkentővé és követésre méltóvá.

A büntetés kegyetlensége tehát először dicsőséggel felmagasztalttá tette. Ágoston azt mondta erről: „Kegyetlenkedtél a vértanúval, te hitvány üldöző, de ahogy halmoztad a kínzásokat, úgy növelted a dicsőség pálmáját.” Ugyanerről Maximus, illetve egyesek szerint Ambrus: „Bár a tagok hamuvá válnak, a hit ereje nem porlad el; erejét elveszíti, de örök üdvösséget nyer helyette.” Ugyancsak Ágoston: „Bizony, boldog az a test, melyet a kínzás nem szakított el a keresztény hittől, hanem az örök békességre koronázott meg a szent vallás.”

Másodszor: a közvéleményben híressé tette. Maximus, vagy némely könyvek szerint Ambrus: „Szent Lőrinc vértanút a mustármaghoz hasonlíthatjuk, mert különféle kínoktól elgyötörve méltó volt misztikus kegyelemmel az egész földkerekségen illatozni. Ki azelőtt ép testében alázatos, ismeretlen és egyszerű volt, később, amikor megkínozták, meggyötörték és megégették, nemessége illatával betöltötte az egész világ templomait.” Ugyanő: „Szent és Istennek tetsző, hogy Szent Lőrinc születését különös áhítattal tiszteljük, mert az ő ragyogó lángjaitól sugárzik mind a mai napig az egész földkerekségen Krisztus győzelmes Egyháza.” Ugyanő: „Akkora dicsfény övezi a híres vértanút kínszenvedésében, hogy beragyogja a világmindenséget.”

Harmadszor: alázatra serkentővé tette. Ágoston három okát adja, hogy miért kell dicsérnünk és áhítattal fogadnunk: „Lőrincet, a szent férfiút a legnagyobb áhítattal kell fogadnunk. Először, mert drágalátos vérét az Istenért ontotta; másodszor, mert nem kis előjogokat szerzett nekünk Istennél, megmutatván, hogy milyennek kell lennie a keresztény hitnek, amelynek közösségére méltók voltak a vértanúk. Harmadszor, mert olyan szent volt az ő élete, hogy béke idején szerzett vértanúkoronát.

Negyedszer: Szent Lőrincet kínszenvedése követésre méltóvá tette. Erről így ír Ágoston: „Kínszenvedése legfőbb oka, amiért a szent férfiú halálra adatott, a biztatás volt, hogy mások is legyenek hozzá hasonlóvá.” Három dologban mutatkozott előttünk követésre méltónak. Először: a csapások hősies elviselésében. Erről azt mondja Ágoston: „Isten népének nevelésére nincs hasznosabb eszköz a vértanúságnál, Az ékesszólás alkalmas a biztatásra, hatásos a meggyőzésre, de hathatósabbak a példák, mint a szavak, és jobban tanít a tett, mint a szó.” A tudomány e kimagasló nemében Szent Lőrinc olyan dicső méltósággal jeleskedett, hogy ezt üldözői is megérezték. Nemhogy csodálatos lelki ereje nem hagyta el, hanem példájával másokat is megerősített a tűrésben. Másodszor: hite nagyságában és hevességében. Maximus vagy Ambrus azt mondja: „Midőn hitével legyőzte a hóhér tüzét, megmutatta, hogy a hit tüze felülkerekedik a pokol lángjain, és hogy Krisztus szerelmében nem kell félni az utolsó ítélettől.” Harmadszor: buzgó áhítatában. Ugyanő vagy Ambrus mondja: „Megvilágosította Lőrinc a világot azzal a fénnyel, melynek heve őt égette, és megmelengette valamennyi keresztény szívét a lángokkal, melyeket ő viselt el.” E háromról azt mondja Maximus, vagy bizonyos könyvek szerint Ambrus: „Szent Lőrinc példája vértanúságra hív fel bennünket: felgyúlunk a hitre, átmelegszünk az áhítatra.”

Szent Lőrinc kínszenvedése harmadszor a legnagyobb bátorságát és állhatatosságát tekintve. Erről így ír Ágoston: „Szent Lőrinc megmaradt Krisztusban egész a zsarnoki vallatásig, egész a keserves fenyegetésig, egész az elveszejtésig. A hosszú haldoklás alatt olyan jól evett és ivott, hogy jóllakva attól az étektől és megrészegedve attól a kehelytől, nem érezte a kínzást, nem hátrált meg, de a mennyek országába ment.” „Oly bátor és állhatatos volt, hogy nemcsak nem tört össze a kínzásoktól – mondja Maximus –, de tökéletesebb lett az istenfélelemben, hevesebb a szeretetben és boldogabb a hevületben.” Az elsőről azt mondja Maximus: „Izzó lángokra fektették és gyakran forgatták egyik oldaláról a másikra, de minél több kínt kellett eltűrnie, annál nagyobb türelemmel félte az Úr Krisztust.” A másodikról azt mondja Maximus, vagy bizonyos könyvek szerint Ambrus: „Amikor a mustármagot megőrlik, felmelegszik. Szent Lőrinc, míg kínzatik, felhevül.” Ugyanő: „Mily soha nem látott csoda! Egyesek kínozzák, mások őrjöngve újabb kínzásokat készítenek számára, de a kegyetlenebb büntetések csak nagyobb áhítatot ébresztenek Lőrincben Üdvözítője iránt.” A harmadikról azt mondja: „Szíve oly mértékben felhevült Krisztus imádatában, hogy testének kínjait semmibe véve, győzelmesen és boldogan nevette ki eszeveszett hóhérját tüzével együtt.

Szent Lőrinc kínszenvedése negyedszer a legnagyobb a csodálatos küzdelmet és a győzelem módját tekintve. Szent Maximus és Ágoston írásaiból szedegettük össze, hogy Szent Lőrinc ötféle külső tüzet szenvedett el, de mindet bátran legyőzte és kioltotta. Az első a gyehenna tüze volt, a második a tűz a maga anyagi valóságában, a harmadik a testi vágyé, a negyedik a heves kapzsiságé, az ötödik az őrjöngő kegyetlenségé. Az elsőről, vagyis a gyehenna tüzének kioltásáról azt mondja Maximus: „Vajon engedhetett-e az a teste pillanatnyi égetésének, akinek hite a gyehenna örök tüzét kioltotta?” Ugyanő: „Általment a pillanatnyi, földi tűzön, de az örökké égő gyehenna lángját elkerülte.”

A második tűz, vagyis a valóságos lángok kioltásáról azt mondja Maximus, vagy bizonyos könyvek szerint Ambrus: „Valóságos tűz égette, de az isteni hevület elnyomta a valóságos hőséget.” Ugyanő: „Bár a gonosz király fát dobott a tűzre, még nagyobb tüzet szított alatta, de Szent Lőrinc a hit melegében nem érezte ezeket a lángokat.” Ágoston ugyanerről: „Krisztus szeretetét a láng nem tudta legyőzni, és lanyhább volt az a külső tűz, mely kívül égette, mint ami belül lobogott.”

A harmadik, vagyis a testi vágy tüzének kioltásáról azt mondja Maximus: „Íme, Lőrinc átment a tűzön, amitől megégve nem ijedt meg, hanem megvilágosítva ragyogott; felhevült, hogy ne hevüljön és megégett, hogy ne égjen.”

A negyedik, vagyis a kapzsiság tüzének kioltásáról Ágoston elmondja, hogyan hiúsította meg és látszotta ki azok kapzsiságát, akik a kincsre áhítoztak: „A pénzsóvár ember, az igazság ellensége kétféle fáklyával fegyverkezik fel: az egyik a kapzsiság, hogy aranyat zsákmányoljon, a másik az istentelenség, hogy Krisztust megrabolja. Semmid sincs, semmire sem jutsz, emberi kegyetlenség! Mesterkedéseid ellenére elveszíted a halandó anyagot, és míg Szent Lőrinc az égbe megy, téged elpusztítanak lángjaid.”

Az ötödik tűz, vagyis az őrjöngő esztelenség kioltásáról Maximus elmondja, hogyan játszotta ki és semmisítette meg az üldözők esztelenségét: „Amikor legyőzte a tüzet szító hóhérokat, a mindenfelé áradó esztelenség tűzvészét semmisítette meg. Az ördögi igyekezet csak annyit ért el, hogy a hű férfiú dicsőségesen Urához tért, és üldözői kegyetlensége tulajdon tüzüktől elborítva bénult meg.” Az, hogy az üldözők esztelensége milyen tüzes volt, kitűnik a következőkből: „A lángoló pogány harag, izzó vasrostélyt készíttetett, hogy méltatlankodásának lángjait tűzzel torolja meg.”

Nem csoda, hogy legyőzte ezt az ötféle külső tüzet, mivel az emutett Maximus szavai szerint háromféle hűsítőt hordozott magában, és háromféle tüzet a szívében. Ezekkel valamennyi külső tüzet lehűtve lecsillapította, és a nagyobb hevület tüzével legyőzte. Az első hűsítő a mennyország iránti vágy, a második az isteni törvény felett való elmélkedés, a harmadik a lelkiismeret tisztasága. E három hűsítővel minden külső tüzet eloltott és kihűtött. Az első hűsítő a mennyország utáni vágyakozás volt. Maximus, illetve bizonyos könyvek szerint, Ambrus azt mondja: „Nem érezhette Lőrinc a tüzek kínját, mert érzékszerveit a Paradicsom hűse uralta.” Ugyanő: „A zsarnok lába előtt hever a megégetett hús, az élettelen test, de semmi veszteséget nem szenved a földön az, kinek lelke az égben van.” A második hűsítőről, az isteni törvény felett való elmélkedésről azt mondja Maximus, illetve Ambrus: „Míg Krisztus parancsairól gondolkozik, hideg számára minden, amit tűr.” A harmadik hűsítőről, a lelkiismeret tisztaságáról azt mondja: „Minden zsigerében ég és hevül a bátor vértanú, de Isten országán elmélkedve a lelkiismeret hűsében, győztesként örvendezik.”

Ezeken kívül, mint Maximus feltárja, háromféle belső tüzet hordozott, melyek nagyobb lobogása minden külső tüzet legyőzött, Az első a hit nagysága, a második a hő szeretet, a harmadik Isten igaz ismerete, mely úgy sugárzott rá, mint a tűz. Az első tűzről azt mondja Maximus vagy Ambrus: „Ahogy a hit tüze izzik benne, úgy hűl ki a büntetés lángja.” Az evangéliumban azt olvassuk, hogy a Megváltó tüze a hit lángolása: „Tüzet jöttem bocsátani a földre” (Lk 12,49). E tűztől hevülve Szent Lőrinc nem érezte a perzselő lángokat. A második tűzről azt mondja Maximus, illetve Ambrus: „Lőrinc vértanú kívülről az őrjöngő zsarnok tüzétől égett, de belülről Krisztus szerelmének lángja még jobban hevítette.” A harmadik tűzről ezt mondja: „Az igen erős vértanút az üldöző kegyetlen lángja le nem győzhette, mert az igazság sugaraitól felgyújtott értelme sokkal lángolóbban égett.” Ugyanő: „A hitszegés gyűlöletétől és az igazság szerelmétől hevülve a külső lángot vagy nem is érezte, vagy legyőzte.”

Szent Lőrincnek a többi vértanúval szemben három kiváltsága van az istentisztelet rendjében. Az első a vigilia, mert csak neki van vigiliája a vértanúk között. A szentek vigiliái az előforduló sok rendetlenség miatt mára böjtre változtak, de egykor szokás volt – Johannes Beleth tudósít erről* –, hogy a szentek ünnepein az emberek feleségükkel és lányaikkal a templomba mentek, és lobogó fényeknél ott éjszakáztak. Mivel azonban a virrasztásokon sok paráznaság esett, elrendelték, hogy a virrasztást váltsák böjtre. A régi elnevezés azonban megmaradt, és ma is vigiliának és nem böjtnek nevezik. A második az ünnep nyolcada. Rajta kívül csak Istvánnak van nyolcada a vértanúk közül, mint ahogy csak Mártonnak a hitvallók közül. A harmadik az, hogy antiphonái után regressiók* vannak, s ez rajta kívül csak Szent Pál kiváltsága; Pálé kivételes prédikálása miatt, az övé kivételes kínszenvedése miatt.

 

fordította: Madas Edit




Hátra Kezdőlap Előre